BÁR NEM ÉN TOJTAM A TOJÁST, pontosan meg tudom ítélni, milyen az omlett – így szól G. B. Shaw egyik sziporkája, amely a színikritikusok védelmében született. Akik ugyebár szinte sohasem egykori színészek, mert egykori színész nincs is – ebből a hivatásból nem lehet kiöregedni. Ellentétben az élsportolóival, ahol „az emberélet útjának felén” új szakma, cél, pénzkereseti forrás után kell nézni. Vagy a civil szférában, a kollégákhoz képest tíz-tizenöt éves hátránnyal, vagy a sport védőburkán belül maradva, edzőként, vezetőként, szertárosként – elnézést, a titulus manapság már felszerelésmenedzser –, masszőrként, gyógytornászként. Ez utóbbi területeken mindenütt erősen behatárolt a felvevőképesség, de a televíziós csatornák és a sportközvetítések számának ugrásszerű növekedésével új perspektíva nyílt: a szakértői, a szakkommentátori.
A sportban ráadásul azok alkothatnak véleményt az omlettről, akik maguk is tojtak, tojnak tojásokat; akár szebbet, többet, nagyobbat is másoknál. Munkájuk azért ér meg külön publicisztikát, mert az egyszeri szurkoló, néző tőlük kapja a legtöbb információt szeretett sportágáról, csapatáról, annak szereplőiről, a pályán kívül ők hatnak leginkább, legközvetlenebbül a sportközvéleményre. Felelősségük ezért sokkal nagyobb annál, mint ahogyan az első látásra tűnne. Mert egyébként tét nélkül beszélhetnek, és ez annyira csalóka, hogy olykor maguk az érintettek sem mérik fel saját szavaik jelentőségét. Ha a csatár kihagyja az ajtó-ablak ziccert, a kapus benyeli a potya gólt, az edző rosszul cserél, túl- vagy alulértékeli az övéit és/vagy az ellenfelet, a vezető hibás anyagi döntéseket hoz, arra rámehet a meccs, az idény, a szakosztály, a klub. A szakértő ellenben úgy hordhat össze zöldségeket, oszthatja az észt, alkothat téves, megalapozatlan ítéletet egy fél mondatban, egy jelzős szerkezettel bárkiről, bármiről, hogy az nem jár azonnali, látványos és súlyos következményekkel.
Ez persze nem a sport sajátossága. Kedvenc példám Francis Fukuyama, aki a Szovjetunió és a szocialista blokk felbomlása kapcsán adta közre „A történelem vége” című tanulmányát, ami rögvest világhírűvé tette. Nem kevesebbet vázolt fel, mint hogy a kétpólusú világ megszűntével beköszönt az örök béke időszaka – sajnos ma már nyilvánvaló, hogy ennél nagyobb mellét nem is lőhetett volna, mégsem vált köznevetség tárgyává, nimbusza töretlen maradt. Mint bizonyos itthoni körökben, helyi értékkel azé a búsképű politológusé, akinek előrejelzései nagyjából egy a tízhez jönnek be.
Annak taglalásával természetesen sokkal inkább biztosra lehet menni, hogy mi volt, mi van, de az igazi képesség azt megmondani, mi lesz. Sportbéli közvetlen tapasztalataim alapján ebben (is) Albert Flórián, a Császár volt a legnagyobb. Nyilvános „szakértést” ugyan sehol sem vállalt, de néhány meccset végigülhettem, -állhattam mellette, és elképesztő érzékkel jelentette ki a félpályán futó akciónál, hogy jön a gól. Portóban, az 1994. őszi 6–0-s Fradi-verés alkalmával ezt háromszor, négyszer megtette, de amikor szegény, tragikusan fiatalon elhunyt Zavadszky Gábort, úgy emlékszem, még 0–0-nál, ordító helyzetben, egy az egyben szerelte Vítor Baía, csupán annyit sóhajtott: az elfekvő kapusnak mindig a lába felé cselezünk, mert azzal nem tudja megfogni a labdát.
Az ő szavainak persze megvolt az aranyfedezetük. Az utódoknak e tekintetben sokkal nehezebb. Ha ugyanis napjaink magyar futballedzője vagy közelmúltbeli játékosa a stúdióban azt latolgatja, miben hibáztak a Real Madrid, a Liverpool vagy a Bayern München sztárjai, otthon, a tévéfotelben jó eséllyel felfortyan az „igazi szaki”: maradj má', a cipőjüket nem köthetnéd be! Ugyanezt megkaphatja az NBA- és az NHL-menőket értékelő hazai kosaras, hokis. Csakhogy akkor mit tegyen? Félájult áhítattal kövesse a mérkőzést? Hiszen nem azért hívták.
Nem sokkal egyszerűbb feladat a magyar válogatottról, egy-egy élklubunkról, kollégáról, egykori csapattársról egyszerre mértéktartással, ízléssel, de tartalommal, a szükséges kritikával megnyilatkozni. Mert nemcsak azt szükséges észrevenni, amit úgyis mindenki lát, hanem azt is, amit a hétköznapi, alanyi jogon elfogult, elvakult vagy csak szimplán „vak” szurkoló nem; hiszen ettől szakértő a szakértő. Másrészt az is zavaró, ha túl okos, ha elhiszi magáról, hogy van, amit csak ő észlel, amit ő tud. A döntő többségre ez nem jellemző – akkor már inkább a túlzott mérlegelés, kollegialitás –, de azért akad olyan ítész, aki edzői, játékvezetői végzettség és szemernyi tapasztalat híján is szemrebbenés nélkül, szakadatlanul sorolja, kinek mikor mit kellett volna csinálnia, fújnia.
Hibázni lehet, ez magától értetődik. Egyszer-egyszer kapitálisat is. Egy ízben például David Beckham is kijelentette, hogy a Manchester United, a PSG vagy a Milan nyeri a Bajnokok Ligáját, apróbb gond, hogy abban a kiírásban a Milan nem is indult a BL-ben. Miként Svájc sem jutott ki a 2012-es labdarúgó Eb-re, ám a hajdani ismert és kiváló kispesti csatár a tévéstúdióban elárulta, hogy Svájc a titkos favoritja a tornán. Ennél is bájosabb volt az Egyesült Államok női kosárlabda-válogatottjának magyarországi turnéja kapcsán, hogy a közelmúlt hazai csillaga, dobógépe a vendégeket méltató hevületében egészen odáig jutott, hogy azt mondta: mindent megnyertek, világbajnokok, Európa-bajnokok! Na, utóbbiak azért talán mégsem, de ezzel van a legkevesebb bajom. Egyszer én is címben hoztam a 0–0-s meccsről, amelyet végignéztem, hogy az eredmény 1–1.
A rövidzárlat a pályán, a stúdióban, a szerkesztőségben, az életben nálam bocsánatos bűn, az általános szerepzavar a megbocsáthatatlan. Például ha a szakértő úgy véli, a teljes program az ő kiteljesedését szolgálja, és ennek szükségszerű melléktermékeként azért rendeznek egy mérkőzést is. Vagy ha negatív elfogultság – a pozitív szinte törvényszerű, csapatsportban mindenkinek kell kötődnie minimum egy klubhoz –, szélsőséges esetben sértettség vezeti, mert sportágában több minőségben is feltűnt, ám mindenütt rossz emlékeket, romokat, elsikálandó költségvetést hagyott maga után, ezért többé sehová sem hívják. Azt sem szeretem, ha bárki úgy tekint a sportra, mintha az egzakt tudomány volna, és csupán ő lenne birtokában a helyes megoldóképletnek.
Hogy akkor kit, mit szeretek? Összességében több szakkommentátort igen, mint amennyit nem. Szeretem a kritikát, ha az a szubjektivitás, a tévedés lehetőségének fel- és elismerésével párosul. Szeretem a valódi szakvéleményt, ha az nem megfellebbezhetetlen, nem tudományoskodó, hanem közérthető. Szeretem, ha mindez szabatos magyar nyelven hangzik el. Nagyon szerettem, ahogy Puhl Sándor a játékvezetésről beszélt, szenzációs meglátásai mellett azért is, mert a világ legjobb bírója volt. Kevésbé szerettem, ha edzők, csapatok teljesítményét értékelte, mert kispadon nem ült soha. Szeretem, ha a szakértő nemcsak beesik a stúdióba és saját emlékeiből merítve anekdotázgat, hanem megtiszteli meghívóit és a nézőket azzal, hogy úgy felkészül, mint az érintett edzők. Szeretem a szellemességet, a könnyedséget, de nem szeretem az önmagáért való poénkodást és a lazaságot. Szeretem, ha magyar és külföldi rivális összecsapásán a mikrofon előtt ülők rokonszenve mindvégig érezhető, de nem szeretem, ha átcsap lelátói szurkolásba, üvöltözésbe. Szeretem, ha egy sportág avatott, felkent tudora tisztában van azzal: attól még, hogy e szakterülethez mindenki másnál jobban ért, egyáltalán nem biztos, hogy bármi máshoz is jobban értene az átlag földi halandóknál.
Végül, mindenben szeretem az egyszerűséget. Egyszer, hajdan a kollégám egy roppant bonyolult, koca sakkozónak nehezen áttekinthető állást szemlélve megkérdezte az ismert nagymestert, ki tűnik nyerőnek, mire ő némi töprengés után azt felelte, világos. Majd a visszakérdezés után, miért, keresetlenül rávágta: mert eggyel több gyalogja van. Paraszti észjárás, de józan paraszti.
Mindennemű hiteles és tömegfogyasztásra alkalmas szakértelem előfeltétele.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
