|
Harangozó Imre
Úton vagyok...
Válogatott tanulmányok
Útnak indultam, lassan negyven éve,
Mert esendő és feledésre ítélt szavak csábítottak,
Hívogatott szúrágta nyereg és omló vakolat,
Rajta valami fakuló freskó-darab...
Útnak indultam és úton vagyok,
És látom, hogy az útnak nem lesz egyhamar vége,
Csak, ha új színben pompázik a leomlott szent,
S arcáról ragyog majd a Teremtő Béke...
I.
NÉVJEGY
Elmulasztott utak, megtalált ösvények...
Harangozó Imre Erdélyi Zsuzsanna-díjas néprajzkutatóval
Maczóné Káplár Zsófia beszélget
Hogyan tudnád néhány szóban összefoglalni azt az alapvető élményt, ami elindí-
tott a néprajz, a népi kultúra felé?
Az újkígyósi öregek az 1970-es, ’80-as években sokszor emlegették, hogy a nagy
háborúval valójában vége lett a világnak. Emlékszem öregapám jellegzetes legyin-
tésére mikor mondta: „Kisszógám, ez a világ mán nem olyan, ez mán nem is az, ez
mán nem is igazi... Bezzeg azelőtt...”
Gyerekként, éretlen ifjúként mindezt amolyan öreges nosztalgiának véltem,
akkor még nem tudtam, hogy a rendtartó parasztember gondolkodásától idegen
az önsajnáló múltba vágyódás. Éppen ezért igencsak megdöbbentett Csoóri Sán-
dornak az Irodalmi Szemle 2003. november 11-i számában megjelent vallomása.
Csoóri gondolataival nemcsak a probléma fölvázolásában, hanem egyéni sorsomra
vonatkozó megoldásával, a rácsodálkozás örömével is maradéktalanul azonosulni
tudok: „Hogy mit tanultam én a paraszttársadalom kultúrájától? Költészetet vagy
emberséget? A világhoz, egyáltalán a valósághoz való viszonyom természetességét.
Például olyasmit, hogy a jégveréssel szemben senki se lehet pökhendi; vagy azt, hogy
szenvedést látva senki se lehet nyegle vagy kárörvendő. Másképp fogalmazva: tartást
tanultam és stílust. Sajnos, a háború és a kommunizmusnak elkeresztelt baromság tel-
jesen szétzüllesztette a gyerekkoromban megismert paraszti világ értékeit. De itt mon-
dom el, hogy nagy ajándékot kaptam a sorstól, amikor már felnőtt fejjel megismer-
hettem az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyar falvak életét. Ezek a falvak sokkal
épebben őrizték azt, amit én elveszítettem. Széken, Mérán, Bátorkeszin, Péterfalván,
Magyarpalatkán, Kibéden egy-egy lakodalomban vagy egy Márton-napi összejövete-
len ugyanaz folytatódott, ami az én szülőfalumban 1944 telén örökre elmúlt.”
Békés-megye kiváló környezet arra, hogy felkeltse az ember érdeklődését az ala-
pok iránt. Mikor kezdtél el néprajzzal foglalkozni?
Öt-hatéves koromban már berendeztem otthon az istállóban egy múzeumot
saját padlásunk „kincseiből”. Az általános iskola után szakmunkásképzőbe mentem
8
és traktorszerelést tanultam, ott jöttem rá, hogy a tanári hivatás a valódi pályám.
1985-ben felvételiztem Debrecenbe. Az első igazi kutatás – a szakdolgozatom – a
máriaradnai búcsújárásról szólt. Ez később megjelent, azóta pedig 18 további köte-
tem sorakozik a polcokon.
Jó húsz évvel Csoóriék után, valamikor a ’80-as évek elején, szinte még gyerek-
ként barangoltam Erdélyben. Akkor még magam sem tudtam miért, vonzottak a
hegyek, amelyek tiszta időben szülőfalumból is láthatók. Gyermekkorom családi
kirándulásai Aradra, Temesvárra, Nagyváradra, magunk elől is titkolt zarándoklat
Máriaradnára, s az utak után elfojthatatlanul feltörő kérdés, amely minduntalan lel-
künkbe markolt: „Mi lehet a hegyeken túl?” Aztán eljutottam oda is.
Emlékszem, egyszer egy éjszakát a Kolozsvári vasútállomáson kellett tölteni.
Zsúfolt, bűzös váróterem, hogy milyen volt, azt csak az tudhatja, aki sokat vonato-
zott Erdélyben az „aranykor” idején. Hajnali két vagy három óra körül szívbe mar-
koló látvány részese lehettem. Bár azt hiszem, hogy a többi jelenlévő mindebből
semmit sem érzékelt. Két népviseletbe öltözött nő jelent meg, anya és lánya, a ko-
pott, borostás emberek gyűrűjében. Jegyet akartak venni a pesti expresszre, talán
a Pannóniára. Mintha egy másik világ, egy nem létező, egy rég elsüllyedt kor nyílt
volna föl előttem. Tódultak a kérdések: kik ők, honnan jönnek, hová utaznak...? A
válaszokat részben már megkaptam, a többi örökre megválaszolatlan marad, de az
az érzés, az a megfoghatatlan vonzalom, amit ez a két széki nő váltott ki belőlem,
máig eleven.
Akkoriban sokan fordultak újra a magyar paraszti kultúra felé. A nagy személyisé-
geken túl, mi ragadott meg leginkább a „korszellemből”?
Az a mozgalom, amely hatásában, eredményében nem fogható máshoz, csak
a síksági indiánok pow-wow-jához. Ahhoz a rítusokat éltető, a viseletet újjáélesztő
XX. századi indián kezdeményezéshez, amely az 1890-es Wounded Knee-i mészárlás
után a fizikai és lelki megsemmisülés határterületére vetett észak-amerikai őslakos-
ságot mára életképes és élni akaró közösségek sokaságává tette. A magyar zene, a
magyar mozdulat, a magyar lét nem kevésbé lebecsült, primitívnek, barbárnak neve-
zett része a világnak, mint odaát, túl a nagy vizeken, az őslakók kultúrája. A sokfelé
szakítottság, a lelki és sokszor fizikai terror megtette hatását, mára a magyar fiatalok
jó része szégyelli, hogy magyar. Mégis – lassan fél évszázada – egy maroknyi csa-
pat, jórészt városi fiatalok, bár akaratlanul, mozgalmat indítottak, amely a nemzeti
műveltség helyét keresi a mai magyar életben. Csoóri Sándor a táncházmozgalom
útjának egyik jeles egyengetője így emlékezik vissza ezekre az évekre: „Ha vissza-
gondolok most a hetvenes évek elejére, vonuló hátizsákokat látok, vonatozó lányokat,
fiúkat Erdély-szerte. Kiszállnak Kőrösfőn, benéznek Farkaslakára, Korondra. Leugornak
autóstoppal egy pusztakamarási lakodalomra, zenét gyűjtenek, fintorgás nélkül isznak
a szájról szájra járó pálinkásüvegből, megrészegszenek, halálosan elrontják a gyom-
rukat, de azért összeölelkőzve táncolnak, énekelnek a násznéppel együtt.” A magyar
9
táncházmozgalom elindulását két alapvető élmény motiválta: az olthatatlan vágy az
emberhez méltó szórakozásra, a párválasztás elemi ösztönével társulva, és az egyre
személytelenebbé, töveszakadtabbá váló világban a gyökerek keresése.
Az alapindíttatás városi, értelmiségi fiatalok köréből indult, a látványosabb és
archaikusabb erdélyi szálak fölvételével kezdődött. Erdély a magyar államiság egy-
kori őre, jelentős hozzá csatolt magyarországi területekkel 1920 óta Románia része.
Népi kultúrája, az idők során egymás mellé simuló népeinek egymásra hatása révén
is páratlanul színes, gazdag és romlatlan. Erdély legutóbbi, talán a népi műveltség
utolsó morzsáit is végérvényesen elsöprő metamorfózisa 1989-után kezdődött. Az
értékmentés szükségességét fölismerő erdélyi értelmiségiek közül talán Kallós Zol-
tán a legnagyobb hatású.
Említetted Kallós Zoltán nevét. Kik voltak még hatással a fiatal éveidre, az indu-
lásodra?
A debreceni tanítóképzőben olyan tanáraim voltak, mint Balla Tibor, a népzene-
kutató Bencze Lászlóné Mező Judit és Papp János, Osváth Sándor, vagy a szemün-
ket alaposan nyitogató néprajzos festőművész, Makoldi Sándor. Aztán a Jóisten
lehetővé tette számomra, hogy Kallós Zoltán mellett személyesen is megismer-
hettem Bosnyák Sándort, Erdélyi Zsuzsannát, Domokos Pál Pétert, Gazda Józsefet,
Lükő Gábort, Seres Andrást s a mai napig atyafiságos barátságban lehetek Halász
Péterrel.
Az 1980-as évek közepén indult – kifejezetten abban az időben divatos „tűrt”
kategóriában – az Örökség Népfőiskola, ahol akkor még a legnagyobb egységben
olyan emberektől lehetett szemléletet, világlátást tanulni, mint Andrásfalvy Ber-
talan, Jankovics Marcell, Kelemen András, Makovecz Imre, Mezei Ottó, Molnár V.
József, Nagy Mari, Pap Gábor, Szelestey László vagy Vidák István. Ezeknek az al-
kalmaknak rendkívüli hatása volt, hiszen a teljesség igénye nélkül olyan emberek
kerültek ki ebből a szellemi fészekaljból, mint például Jánosi András vagy Juhász
Zoltán a zenészek közül, Limbacher Gábor, Gál Péter József és Takács György a nép-
rajz területéről, az építész Grátz Antal, a színházi életből ismert Túri Erzsébet vagy
a méltán világhírű lovasíjász, Kassai Lajos. A művelődés-szervezés területéről Ko-
szecz Sándort, Gyöngy Pétert és Péter feleségét, Gyöngy Enikő zománcművészt is
meg kell említenem.
Kár, hogy belementem ebbe a fölsorolásba, hiszen mind az „öregek”, mind a
tanítványok sorából kimaradtak, kimaradhattak meghatározóan fontos nevek,
amelyek megkerülhetetlenek volnának. S íme, a szubjektív emlékezet most mégis
kirostálta őket. Mindjárt elnézést is kérek tőlük s elmondom, hogy ez az iskola na-
gyon sokunk számára nyújtott szellemi alapot az élethez.
A személyes találkozásokon, mesteri és baráti kapcsolatokon túl kiket neveznél
szellemi elődeidnek? Kik voltak azok, akik a kutatói, tudósi pályád szellemi alap-
vetését megadták?
10
Van egy sajátos, krisztusi sorsa a magyar kultúra szolgálatára, de lehet, hogy
egyszerűen a „jó” szolgálatába szegődötteknek. Ha csak a saját szellemi elődeim-
ből, példaképeimből álló névsort veszem is elő, ott van Bálint Sándor, Ipolyi Arnold,
Kálmány Lajos, Karácsony Sándor, Petrás Incze János. Mindnyájan különböző ka-
rakterek, személyiségek, életutak, de egy közös bennük: úgy szolgálták az isteni
és emberi műveltség ügyét, hogy saját szűkebb közösségük feledésre ítélt érté-
keit, mint a jövendő alapköveit emelték vissza a közösségi lét fősodrába. S bizony
mindnyájan így vagy úgy üldöztetést szenvedtek, s beteljesedett rajtuk a bibliai ige:
„Gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miat-
tam.” De ma nem Bálint Sándor életművén nyugszik az egész vallásnéprajzi kuta-
tás? Ipolyi tárgyi és szellemi gyűjteménye ma nemzeti kincs. Kálmány meséi, bal-
ladái, Karácsony Sándor pedagógiája, Petrás Incze kitartása és áldozata ma nem a
magyar jövő záloga? Egyszer egy egyetemi vizsgán úgy beszéltem Karácsony Sán-
dorról, ahogyan az ember a nagyapjáról szokott. Nem volt ez föltétlenül tudatos,
Lükő Gáborral az ókígyósi Wenckheim-kastélyban, az Ipolyi Arnold Népfőiskola
szervezésében megtartott előadáson 1991-ben
11
de a professzorom elcsodálkozott. Aztán elmondtam neki, hogy kedves mesterem,
Lükő Gábor, a mélyen megélt személyes szeretet-kapcsolat érzelmi hátterével,
mindig mint szellemi, szemléletbéli édesapjáról szólt róla. Lükő pedig számomra
jelenti épp ezt a lelki szegletkövet, tehát tulajdonképpen nekem Karácsony Sándor
valahogy amolyan szellemi öregapám.
Gyűjtőútjaidon egyedül utaztál, vagy voltak biztatóid, lélekben kísérőid?
Szerencsés vagyok, hiszen Pozsony Ferenccel, Táncos Vilmossal, Takács Györg -
gyel együtt részese lehettem a csángó vallásos népköltészet feltárásának – az 1990-
es változás után azt a munkát folytattuk, amit Kallós Zoltán, Erdélyi Zsuzsanna és
Bosnyák Sándor – az ismert történelmi, politikai okok miatt – negyedszázaddal
korábban nem tudott maradéktalanul elvégezni. Elsősorban az archaikus szöveg-
folklór emlékei érdekelnek, amelyek a középkori elemeket is megőrző hit- és hie-
delemvilág megnyilatkozásai: ráolvasó, gyógyító, illetve archaikus népi imádságok,
népénekek, legendák, de foglalkoztat a közösség egész hitvilága és világképe is. A
már említett Erdélyi Zsuzsa nénin és Kallós Zoli bácsin kívül Domokos Pál Péter vagy
Lükő Gábor, de Gazda József és Seres András is a mai világban igen-igen ritka, s ta-
lán épp ezért nagyon értékes ajándékot adott nekem, az akkor még talán a puszta
lelkesedésen túl nem sok erényt birtokló fiatal vidéki tanítónak: bizalmat vagy talán
még ennél is többet, szeretetet. Nem mulasztom, nem mulaszthatom el fölemle-
getni a moldvai csángó falvak fáradhatatlan krónikását, kedves keresztkomámat,
az immár gyimesközéploki polgárként élő Halász Pétert sem.
Hogy kerültél kapcsolatba a moldvai magyarsággal?
Ha jól emlékszem 1986-ban hallottam először élő csángó beszédet Kallós Zoltán
kolozsvári lakásán. Az első döbbeneten túl különös izgalmat éreztem. 21 éves főis-
kolás voltam akkor, nem tudatosodott bennem, mégis valahogyan azonnal egyér-
telművé vált számomra, hogy az egész életemet befolyásoló találkozás volt ez.
Több-kevesebb sikerrel próbáltam Moldvába eljutni, amikor tiltották. Ha tehettem,
mentem, amikor még jó esetben is csak tűrték. S ha már így vetődik fel a kérdés,
el kell mondanom, hogy én úgy még nem jártam Moldvában, hogy azt támogat-
ták volna. Időről időre mennem kell, Etelköz nem ereszt. Eddig, bár nem számolom
pontosan, talán több mint hetven alkalommal jártam ott.
Van-e olyan élményed, találkozásod, ami valamiért kimagaslik a többi közül?
Nagyon sok ilyen élményem van, így csupán szemelgetni tudok. Az egyik, a
Szászka Erdős Péterrel való megismerkedésem története. Péter bácsi Szabófalva
krónikása, mindenese volt. Az 1967-től beindított zsögödfürdői „Tavasz a Hargi-
tán” fesztivál, amolyan Csíksomlyóval szemben megrendezett „ellenbúcsú” volt. A
néptáncot, népzenét fölvonultató rendezvény hivatalos keretet kínált a székelyek
számára a gyülekezési jog látszólagos megélésére. Ha jól emlékszem, 1986-ban a
12
pünkösdi búcsú után elmentem megnézni a gyimesiek műsorát. A sokezres tömeg-
ben leültem a fűre, s hallom, hogy a mellettem ülő, szerényen öltözött, vékony bácsi
valóságos „ómagyar” nyelven értekezik a mellette ülővel. Szászka Erdős Péter volt,
házigazdájával, a csíkszentsimoni Illyés Imrével „tanácsolt”. A Hargita újság más-
napi száma arról írt, hogy több mint 50 ezren fordultak meg a fesztiválon. Mondok
mást is, 1999-ben a kiváló kelgyesti adatközlőtől, Keláru Agata nénitől lejegyeztem
egy mondattöredéket, amelyet beszerkesztettem az északi csángók hagyománya-
iról szóló gyűjteményes kötetbe. A tartalom szerint egymás mellé került egy Lükő
Gábortól kapott kéziratos gyűjtéssel, ami ebben a könyvben jelent meg először, ezt
a szöveget Gábor bácsi 1933-ban írta le Jugánban. A két narratíva lejegyzése között
66 év telt el, s a szövegek összeillesztve mégis tökéletes egységet alkotnak. Együtt
több, együtt értékesebb ez a két töredék, mint külön-külön.Épp az ilyen esetekben
bizonytalanodik el, vagy éppen bizonyosodik meg az ember: vajon nem a Gondvise-
lés tudatos, tervszerű tevékenysége ez, amellyel az általam irányítani vélt sorsomat
az Ő általa meghatározott cél felé vezeti?
A kelgyesti Keláru család kislányuk születésekor
13
A népi kultúrát átjárja a hit és a vallás. A te munkásságodban is hangsúlyos sze-
repet kap ez a nézet. Hogyan írnád le ezen az alapon a néprajzkutatás fogalmát,
illetve küldetését?
A hagyomány emberének nincs külön szakrális és külön hétköznapi világa. A
régi ember úgy tudott átlépni a hétköznapi idősíkból a szent időbe, hogy ez teljesen
természetes dolog volt számára. A szent idő létezésének ténye mindig mindenütt
jelen volt a létében. Ilyen tekintetben nem szerencsés szétbontani a néprajz külön-
böző ágait sem. Az élet különböző szegmensei mint a szövet szálai úgy fonódnak
egymásba. A mai ember azt gondolja, ha a szeme fáj, akkor el kell menni a szemé-
szetre, füllel pedig a fülészetre, régen pontosan tudták, hogy nem a szemed bete-
gedett meg, hanem Te vagy beteg. Pontosan ez vonatkozik a népi műveltségre is.
Vannak különböző ágazatai, de igazából egy közösség kultúráját vizsgáljuk, amely-
nek a lényege, hogy az adott embercsoport milyen hagyományokkal rendelkezett,
és hogyan tartotta fenn magát évezredeken keresztül. Valamint azt, hogy a dolgok
állandó változásában mi volt az az örök szál, amely mindig jelen volt, és a közösség
önazonosságát biztosította.
Valamikor a reneszánsz korban elszakadt egymástól a magas műveltség és a
népi műveltség. A régi műveltség alapjait a népi műveltség hordozza, a magas mű-
veltség pedig úgynevezett külső mintákat kezd követni. Viszont van egy sajátossá-
ga, ez a magas műveltség lenézi a népi műveltséget. Ma már egy „tanult” ember
más nyelvet beszél, régen egészen a középkorig ez a hang egységes volt. Egy nép-
vándorláskori vezéri sír ugyanazt tartalmazta hitvilágban, gondolkodásban, menta-
litásban, mint egy csikós emberé, csak anyagában volt különbség. A reneszánszban
és a barokkban ez teljesen kettévált. A polgári műveltség megalkotta az iskola in-
tézményét, és elkezdtek a gyerekeknek német tükörfordítást tanítani. Karácsony
Sándor volt az első, aki azt mondta, a magyar logika szerint kellene tanítani a gye-
rekeket, és a magyar logika szerint kéne megválogatni a tananyagot is. Sok biztató
jel van, és ezt föl kéne karolnunk. A leglehetetlenebb helyeken is hatalmas kincsek
rejlenek, és az a mi küldetésünk, hogy ezeket a kincseket megtaláljuk, számba ve-
gyük és életté fordítsuk.
Megbomlott az egység?
A Kárpát-medence együtt élő népei az a népközösség, ahol a 18. századig egy
középkori együttélési rend állt fenn. Ez egy hihetetlen egységet és békességet je-
lentett a különböző csoportok között. Amikor ez megbomlik, akkor ez mindig egy
fölülről jövő hatás eredménye. Ennek az országnak nagyon erős öntudata van. Nem
konkrétan a magyarságra gondolok, hanem az itt élő népek öntudatára, ezt úgy
hívják, hogy „hungarus” tudat. Nem lehet kiválogatni, hogy például Zrínyi Miklós
horvát vagy magyar volt, nem érdemes vizsgálni, hogy Kájoni János, a maga kora
nagy gondolkodója magyar volt vagy román, a lélegzetvétellel egyenrangúan vol-
14
tak mindkettő, ez nem hordozott bennük semmiféle kizárólagosságot. Például, ha
egy magyar ránéz egy képre, nem kérdés, hogy Árpáddal vagy Szvatoplukkal azo-
nosul. Az a döbbenet, hogy egy kétszáz évvel ezelőtti magyarországi szláv is Árpád-
dal azonosult, de egy kétszáz évvel ezelőtti román, szász vagy éppen örmény honfi-
társunk is, nem is beszélve a horvátokról. Na, ez volt a „hungarus” tudat. Amikor
nem így működött, akkor már baj volt. Ennek az országnak a lakói a nemzet tagjai
lettek, és nem követelte meg tőlük senki, hogy akár egy szót is tudjanak magyarul,
de ha tudtak, akkor adták ennek a hazának Kájoni Jánost, egy szerb apa és szlovák
anya adta Petőfit, de Bem sem gondolkozott azon, hogy lengyel vagy magyar, ő
védte Erdélyt, de a németajkú Pöltenberg Ernő és a szerb Damjanich is a magyar
hazáért halt meg. Meg kéne hallani azokat a hangokat, amelyek együtt szólnak,
meg kéne végre értenünk a saját népköltészetünket, logikánkat. Egyre nagyobb
baj, hogy minden irányban szélsőségek vannak, és megvan az esélye annak, hogy
ezek a csoportok egymásnak esnek, pedig ezek a polarizált nézetek önmagukban
nem állják meg a helyüket. Azokra a dolgokra kellene összpontosítani, amelyek ösz-
szekapcsolnak minket. Mai nemzettudatunk nekünk magyaroknak is, és más né-
peknek is a francia forradalom eszméitől áthatott nemzettudat, amit úgy hívunk
nacionalizmus. De ez idegen volt a régi Magyarország gondolkodásától. Az a fajta
kultúra Erdélyben, Moldvában, Békésben töretlenül megvolt a 20. század közepéig.
Sokat gyűjtöttem moldvai magyarok körében, és kiderült, hogy a moldvai magya-
rok a moldvai románokkal a lehető legnagyobb békességben vannak.
A régi világban mindenkinek megvolt a maga helye, kerek volt és működött. A
mai világ pedig pont arról szól, hogy ne legyen helyünk. Úgy tudott egy vidéki értel-
miségi értelmiségi lenni, hogy a közösség gondjait belülről ismerte, ezért a közös-
ség elfogadta őt mint tanult embert. Ma a tanulásnak és a tudásnak nincs értelme.
A televízió „kiképezte” az emberiséget, a társadalom nem ismeri el a pedagógust,
nem ismeri el a mérnököt. A parasztember hihetetlen életképes tudással rendelke-
zett, ami évezredeken keresztül működött. Ma kiszolgáltatottak vagyunk, azokat a
problémákat, amelyeket gépek nélkül nem tudunk megoldani, azt a nagyszüleink
könnyűszerrel áthidalták. A nagyapámnak például nem volt szüksége gázolajra az
aratáshoz. A néprajzkutatás azt a tudást próbálja összegyűjteni, ami életképes volt
évezredeken keresztül, olyan tapasztalatot, amit nem tud egy ember felhalmozni.
Az őstudást teljesen elfelejtettük, régen az ember a természethez igazította az éle-
tét, most azonban teljesen feléljük azt.
Milyen tulajdonságokkal rendelkezett egy régi ember? Mit tanulhatnánk tőlük?
Van egy őstudás, amellyel a parasztember rendelkezett. Újkígyós dohányter-
mesztő monokultúrás közösség, és nagyon szereti a birkahúst. A kettő között ös -
szefüggés van. Ugyanis ahhoz, hogy tudjon dohányt termeszteni, szüksége van jó
szalmás juhtrágyára, ebből készíti el az ágyást, melyben felneveli a palántát, tél vé-
gén, külső energia bevitele nélkül. Ez egy életképes műveltség, melynek elvesztését
15
egyelőre még nem látjuk be, hogy milyen következményekkel jár. Ha ezt a tudást
nem sikerül feléleszteni, az komoly problémát jelenthet. Ez a tapasztalat kiutat je-
lenthetne a természet problémáiból is. A világnak emberléptékűnek kellene lennie.
A magyar földműves egy élettől duzzadó, vidám ember volt. Igazak azok, amiket
Móriczék leírnak a nekikeseredett magyar parasztról, nagyon nehéz világban éltek,
de állandóan vicceltek, mindig azon törték a fejüket, hogyan lehetne egy jót ne-
vetni. Az élet dolgai, a gyász, az öröm, a fájdalom és a szerelem, az ünnepek és
hétköznapok sora egységet alkot. A paraszti kultúrában ezek egymás mellett létez-
tek, megvolt mindennek a maga helye, ideje, de legfőképpen a rendje. Például egy
szabad szájú nótának is megvolt az ideje egy lakodalmon belül, vagy egy farsangi
bálban éjfél után egyet-egyet elejtettek, de töményen ez inkább a külváros obszcén
világába vezet bennünket.
Annak nincs értelme, hogy kereskedelmi cikké degradáljuk a népi kultúrát. Ha
ilyet látok, az az érzésem, nem volt érdemes Erdélyben a Ceauşescu korban bujkál-
ni és titokban a csűrben mulatságokat rendezni. Annak az volt a csodája, hogy az
emberek vállalták, hogy elmennek oda, ahol mulatunk egyet, vigadnak azon, ami
egyébként elviselhetetlen. Egy-egy erdélyi szigeten úgy maradt meg ez a kultúra,
hogy nem tudták elviselni a világ szörnyűségeit, ezért visszaálmodták magukat egy
élhetőbb korba. Nagyon izgalmas, amikor ezt egy egész közösség teszi zenében,
táncban, viseletben, szokásokban.
Az írásaidban és a gyűjteményeidben is óriási szerepet játszik a hit. Mit jelent a
magyarság számára a vallás?
Hit nélkül nem lehet élni, illetve lehet, csak nincs miért. Az Isten az embert saját
képére teremtette, ezért, ha valami emberléptékű, akkor Istenléptékű is. Önmagá-
ban az emberi alkotás Istenre mutató, a földi műveltség minden része Istenre irá-
nyul. Az ember földi céljai, földi élete nem más, mint eszközök sora ahhoz, hogy
elérje az örök üdvösséget. A régi embereknél ez mindenütt megjelenik, a profán vi-
lág természetes része volt a transzcendens létezésnek. Az ember egy pillanatra sem
feledkezett meg arról, amiről nincs érzéki tapasztalata. Ez a hit. A régi műveltséget
az Istennel való folyamatos dialógus és bensőséges kapcsolat jellemezte.
Számos közéleti szerepet vállalsz, ezek közül az egyik legfontosabb az Ipolyi Arnold
Népfőiskola, aminek te alapítója vagy. Miért pont népfőiskola? Mi volt a megfogal-
mazott küldetésetek, és milyen célokat értetek el?
A rendszerváltás idején próbáltunk olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nem
voltak részei a közoktatásnak. A szabadiskolai rendszer nagyon alkalmas arra, hogy
az emberek önművelését segítse. Sokáig előadásokat és táborokat tartottunk, éve-
kig sikeresen működött, aztán leálltunk és kiállításokkal kezdtünk el foglalkozni.
Láthatod, sokan jönnek, talán így most könnyebb eljutni az emberekhez. Vannak
kiadványaink is, amelyek szervesen hozzátartoznak a népfőiskola működéséhez.
16
Széles körben is jól ismert az újkígyósi népfőiskola. Milyen csángókkal kapcsolatos
tevékenységet folytat az egyesület?
Újkígyós és a moldvai csángók kapcsolata nem újkeletű és nem is alkalmi fel-
lángolás. Bármilyen hihetetlen, de már az 1860-as években Léhner Mihály plébá-
nos vezetésével megalakult itt a moldvai magyarság ügyét zászlajára tűző Szent
László Társulat helyi csoportja. A társulatnak a bécsi kormány nemtetszése ellené-
re 1864-ben már 27 ezer tagja volt. Büszkék lehetünk rá, hogy ott voltak közöttük
újkígyósi őseink is! Az Ipolyi Arnold Népfőiskola Kulturális Egyesület megalakulása
óta, immár több mint két évtizede vigyázza a moldvai magyarok szellemi és tárgyi
emlékeit. A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesülettel közösen több
alkalommal szerveztünk leendő csángó közművelődési szervezők, fiatal énekesek
számára tábort és tanfolyamot, népfőiskolásai számára pedig moldvai tanulmányu-
takat. A csángó hagyományok széleskörű megismertetésére előadásokat, kiállítá-
sokat is rendeztünk. A teljesség igénye nélkül ilyen volt az említett alkalmak mellett
Az Anyám, anyám szép Szűz Márjám című könyv bemutatóján 1992-ben.
Erdélyi Zsuzsanna mellett a kötet egyik jeles adatközlője, a pusztinai László Kati néni ül.
17
a csángó sorskérdésekről szervezett első tanácskozás 1994-ben, melynek anyaga
meg is jelent a Csángó Füzetek 2. számában. Emellett itt, az újkígyósi római kato-
likus plébánia falai között találkozhatott és beszélhetett olasz nyelven a csángók
sorskérdéseiről Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas néprajztudós, Skultéty Csaba, aki
Ambrus Márton néven volt a Szabad Európa Rádió legendás munkatársa, valamint
P. Jáki Sándor Teodóz OSB atya Angelo Acerbi érsekkel, Magyarország apostoli nun-
ciusával. 2010 augusztusában az Ipolyi Arnold Népfőiskola Lükő Gábor termében
nyílt meg a „Be van az életem zárva, Móduvának ládájába...” című, a moldvai csán-
gó magyarság tárgyi kultúráját bemutató állandó kiállításunk. Több száz, a moldvai
csángóknál gyűjtött tárgyat állítottunk itt ki, amelyek saját gyűjtéséből származ-
nak. Vetett ágyat, szent sarkot, gazdasági és konyhasarkot rendeztünk be a kiállítási
teremben, amelybe nem is fért be az összes arra érdemes tárgy.
Milyen érzés belépni egy csángó házba Újkígyóson?
Ha belépek ide, olyan mintha Moldvában lennék, mintha szólhatnék a klézsei
Hodorog Luca nénihez, a pusztinai László Kati nénihez, a kelgyesti Keláru Agatá-
hoz, a szabófalvi Szászka Erdős Péterhez, vagy a jeles bogdánfalvi búcsúsvezérhez,
Andor János bácsihoz s még nagyon sok, itt föl sem sorolható, valódi krisztusi sze-
retetben élő csángó-magyar testvéremhez. Egy kicsit ők is itt vannak ebben a kis
kiállítóteremben. Úgy érzem, valóban otthonra, szerető otthonra találtak ezek a ha-
gyományos világot megelevenítő tárgyak a Népfőiskola termében. S velük elhoztuk
ezt az értéket mindazokhoz – gyerekekhez, felnőttekhez – akik eljönnek ide.
Évtizedekre visszanyúló, bensőséges baráti és munkakapcsolatban vagy a szamos-
újvári Téka Alapítvánnyal. Hogyan kezdődtek a „közös dolgaitok”?
Szamosújvárt, a várost, az 1980-as évek közepén ismertem meg. Mivel sokat jár-
tam a közeli Székre, s ott igen szigorúan vették, hogy nem lehet magánháznál alud-
ni, gyakran szálltam meg a város főtéri szállodájában. Mindjárt lenyűgözött a város
hangulata. Emlékszem egy hideg téli napra, amit itt töltöttem. Vasárnap volt, sétál-
tam az utcákon, csodáltam a régi örmény házakat, faragott köveiket, a kovácsoltvas
ablakrácsokat. Máig elevenen él bennem a Salamon-templomban bemutatott déle-
lőtti szentmise misztikusan felemelő emléke, meg a velőig ható hideg. Egyszer, még
jóval az 1990-es változás előtt Kallós Zoli bácsi elhozott Lengyel Marika nénihez.
Zöldfülű, de a népművészet szépségeire nyitott tanítóképzős diákként szinte földbe
gyökerezett a lábam minden képzeletet felülmúló gyűjteménye láttán. A Tékával is
Kallós Zoli bácsi jóvoltából ismerkedtem meg. Kolozsváron jártam Zoli bácsinál, aki
felajánlotta, megmutatja a válaszúti házában folyó munkálatokat. Ekkor, a válaszúti
házban mutatta be Zoli bácsi Balázs-Bécsi Attilát és testvérét, Vilit.
Visszagondolva az együtt munkálkodásra, milyen emlékképek villannak fel benned
legelőször a Téka Alapítvány kapcsán?
18
Végiggondolva ezeket az éveket, megelevenednek a helyszínek: a háromszéki
Csernáton, a nagyhagyományú Szék, közvetlenül Szamosújvár szomszédságában,
a Beszterce közelében lévő Tacs régi templomával és a borsodi mezőség peremfa-
luja Tiszadorogma, de még a Tisza-part szúnyogai is. Persze eszembe jut a számos
találkozás, a sikeres műsorok, népfőiskolai hétvégék, tanácskozások szervezése
Újkígyóson és Szamosújváron is. Hálás vagyok Istennek, hogy mindennek részese
lehettem!
Az a nagyszerű a Téka Alapítvány működésében, hogy szinte egyedülállóként, s
talán nem is könnyen, külső és belső küzdelmek árán, de folyamatosan a helyén ke-
zeli a világ dolgait. Építkezést, a fenntartással járó anyagi természetű ügyeket s azt,
amit tartalmi módon át kell adni a fiataloknak. Nem beszél róla, nem gyárt straté-
giát, tantervet, óravázlatot, egyszerűen azt és úgy teszi, ahogyan kell. Fiataljai, ma
már az első csapat gyermekei is, anyanyelvi szinten énekelnek, zenélnek, táncolnak
a Mezőség hagyománya szerint, ha kell magyarul, ha kell románul, ha kell cigányul.
Azért is fontos ez a munka, mert vele és általa megnyílt egy út, a szolgálat és a
valódi Haza útja. Ez az út nem más, mint maga a Folytonosság. Ha akarod, nevezd
Moldvai csángó asszonyok a szamosújvári Kaláka táncegyüttes lányaival 1999-ben
19
nyugodtan Istennek. Igen, a folytonosság, mert ugyanis az élet nem kezdődik, az
csak egyszerűen van, energiáit korábbi, már meglévő életből meríti, de hozzáteszi
a magáét is – ettől lesz egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Mindezek közben
maga az élet nem fogy, s lehet, hogy nem is szaporodik, mondtam már, egyszerűen
csak van.
A szamosújvári Téka Alapítvány háza szórványkollégiumnak is otthont ad. Em-
lékszem egy megrázó fényképre. Valamikor még a ’40-es években kattintotta el
a gépét egy ismeretlen fotós, Szamosújvártól északra, alig húsz kilométerre, egy
Szelecske nevű kis faluban. A képről egy kedves, kerek arcú, tízéves forma kisfiú
tekint ránk büszkén, paraszti daccal, s a kép hátán ott a fölirat: „Hunyadi János, aki
nem tud magyarul”. Olyan gyermekek jöhetnek ide, mint például a szelecskei kisfiú,
Hunyadi János. Összegyűjtik őket a falvakból, onnan, ahol már halkul a magyar szó,
hogy a város magyar tannyelvű iskoláiban tanulhassanak. A beépített tetőtérben
szép, levegős szobák, csempés fürdőszobák várják őket, meg meleg lelkű, az anyai
gondoskodást hétköznap is pótló nevelők. Az átadási ünnepségen megszólaltak or-
szágos és megyei vezetők, s persze az építkezést támogató alapítvány képviselő-
je is. A kollégium kapujában Pop Nicolaie, Szamosújvár polgármestere és Kőnig
Sándor kurátor vágta át a magyar és a román nemzeti színeket viselő szalagokat.
S megérkeznek a gyermekek is, kicsi falusi magyarok, alig magyarok, de magyarok.
Jönnek, hátrahagyva szerető szülőket, nagyszülőket, kicsit otthagyva a gondtalan
gyermekkort is, hogy azok maradhassanak, aminek születtek. Nem kérnek semmit,
riadtak, zavartak kissé, egymás között pusmognak, hadarós mezőségi szavuknak
csak a dallamát halljuk. „Aztán tudtok-e énekelni?” – bököm ki, utólag kissé már
röstellve a rutinszerű kérdést. Egy szőke, kékszemű, csöppnyi leány, elszánt ábrá-
zattal veti vissza: „Tudunk hát!” S már fújja is a nanótól tanult öreg kántát:
Az angyalok összegyűlnek
Összegyűlnek, énekelnek
A madarak csiripelnek
S az emberek ünnepelnek.
Sosem láttam szebb termőfát
Mint a Jézus kereszt fáját
Mert az vérrel virágozik
Szentlélekkel gyümölcsözik...
S íme, nincsen szív, amely össze ne szorulna, nincsen szem, melynek sarkába ne
tódulnának könnyek. Ezek a gyermekek, ezek a csöppnyi lelkek a lét és nemlét ha-
tárvidékéről, lám adni tudnak nekünk, nekünk elfásuló, megkeményedő szívű mai
magyaroknak. Át tudják még adni az élet értelmének üzenetét, a termőfa remélt
gyümölcsbe szökkenésének hírét.
20
2010-ben a szamosújvári Téka Alapítvány Elnöksége díjat alapított, melynek a
Téka díj nevet adták. Olyan személyeket kívánnak ezzel a kitüntetéssel elismerni,
akik amellett, hogy az évek során kitartóan és következetesen támogatták a Téka
Alapítvány munkáját, nem csupán hivatali, hanem szoros emberi kapcsolatot is ki-
építettek a mezőségi magyar közösséggel. A Téka díj egy bronzból készült plakett,
amely az aradi Szabadság-szobrot és a kolozsvári Mátyás-szobrot is restauráló,
Kolozsváron élő szobrászművész, Kolozsi Tibor alkotása. A kitüntetést 2013-ban, a
Téka Alapítvány és a Kaláka Néptáncegyüttes 20 éves jubileumi gálaműsorán én ve-
hettem át. Ez számomra azon túl, hogy nagy megtiszteltetés volt, mintegy esszen-
ciáját adja a közös munkával eltöltött éveknek. A díj laudációjában így emlékezett
az együtt munkálkodásra Balázs-Bécsi Attila: „Harangozó Imre azok közé a bará-
taink közé tartozik, akik már a kezdetektől meghatározták a Téka szellemiségét.
Lehet, ő nem is tudja, de nagyon sok szamosújvári fiatal személyiségfejlődéséhez
hozzájárult. Akkor volt mellettünk, amikor a legnagyobb szükség volt rá...”
A díj átadása után Baka István Székelyek című versére írt parafrázisával köszön-
töttem a díjazókat s köszöntem meg az elismerést:
Évszázadok kalászaiból
kipergő népek sorsa sorsunk?
Ringunk a szél bölcsődalában...
Holnap ki tudja már, ki voltunk?
Ifjak és leányok mozdulatba, dalba,
mentik a szűkülő hazát:
Él hát a hagyomány, mint hó alatt a mag,
Mely tavasz fordultával hozza a kalászt.
Évszázadok kalászaiból
Új élet terem, s jönnek kalákába aratni
az ifjak. Arcukat az élet pirosítja,
Ajkaikon ősi nóta zeng...
Isten tartsa hát meg Szamosújvárt s a szamosújváriakat. Őrizzék tovább Gerla-
hidát, a gerlai hidat, ahová Válaszúton keresztül vezet az út. Olyan válaszúton, ahol
mindnyájunknak jól kell döntenie, választani hitet, tartást, emberséget. Ez az út
hisszük, s tán tapasztalatból is tudjuk, a bonczok hídján keresztül vezet, hosszan,
nagyon hosszan, át Csigla mezején, át a Czegei tetőn, el egészen Kamaráson és Ör-
ményesen keresztül Faragóig, ahonnan már tiszta időben, napkelte után jól látszik
az Istenszéke.
Két legkedvesebb kutatási területed a Békés megyében elő emberek és a csángó
nép hagyományai. Miben rejlik kultúrájuk és hitviláguk különlegessége?
21
Békés megye a Kárpát-medence közepe, itt minden megtalálható, ami a Kár-
pát-medence egészében fellelhető. Újkígyós 200 esztendős település. A rendkívül
összetett nemzetiségű környéken a mi falunk, bocsánat, most már városunk volt az
egyetlen jelentős magyar tömb. Újkígyós egyik érdekessége a monokultúrás gaz-
dálkodás, a másik pedig az archaikus hitvilág, az a középkori katolicizmus, amit nem
törtek meg a reformáció korának szellemi áramlatai. Ez komoly folytonosságot je-
lent, ami egyszerre hordozza az egyetemes katolikus hitet és világképet, de számos
olyan elemet is, amely a Szent István előtti időkben gyökerezik. Ez a közösség zárt
módon élt az első világháborúig, akkor kezdett egy kicsit oldódni. Ennek a csoport-
nak a tárgyi hagyatékából gyűjtöttem össze azt a kis gyűjteményt, ami ma az Ipolyi
Arnold Népfőiskola kiállításán látható. Nagy a hasonlóság a szegedi nagytáj hitvi-
lága és a moldvaiak világképe között, mert ugyanazt a nagyon régi rétegét őrizték
meg a magyar és az egyetemes európai műveltségnek. A zártságuk miatt egy régi
világot óvnak Etelközben. Igazi csoda, hogy ott még 60-70 ezren beszélnek magya-
rul. Azonban nem kell elvetni, hogy akik már egy-kétszáz éve nem beszélnek ma-
gyarul, azoknál nem bujkál a magyarsághoz való kapcsolódás tudata. A hitviláguk
sok-sok eleme nagyon régi, mert sokszor még saját egyházuktól is el voltak zárva,
ezért ott hihetetlenül sok régi dolog megmaradt.
Eltéphetetlen szálak kötnek téged Erdélyhez. Miért vonz e vidék, miért térsz vissza
oda újra és újra?
Nehéz volt alföldi fejjel megérteni Erdélyt. Az egymásba oltott népek diszhar-
monikus egységét. Azt a fölfoghatatlan, átláthatatlan büszke táncot, amelyben
egymással viaskodnak, de egymás nélkül nem képesek önálló életre. Amelyben
benne van a legmagasabb emberi tartás és büszkeség, de dolgoznak a legalanta-
sabb indulatok is. Ennek bemutatására hadd osszam meg veled egy megrázó és
egyben lélekemelő internetes levélfüzéremet.
Levélváltás az interneten:
Harangozó Imre (tanár, néprajzkutató; Újkígyós) – 2009. december 9. 09:42
„Emlékszem egy késő őszi táncházra, a ’80-as évek végén, úgy ’87-ben, vagy ’88-
ban Kolozsváron, ahol amolyan mezítlábas vándordiákként, Sándor Csaba barátom
kérésére megpróbáltam megmutatni a jelenlévőknek, hogyan is kell nemezt készíte-
ni. Emlékszem, hogy jó táncház volt, ha nem csal az emlékezetem Neti Sanyi bácsi
húzta. Mintha odajött volna Sebestyén Márti is? (Ez azonban nem biztos, hogy ezen
az alkalmon volt!) Én akkor már vagy négy-öt napja Kallós Zoli bácsinál laktam. Az
egész esemény helyszíne a piac mellett volt, egy földszintes lakóház üres hátsó részé-
ben. Előttem van az is, hogy a piacon vettük Sándor Csabával a fésült gyapjút valami
máramarosi csobánoktól. Mintha hirtelen oszlott volna el a gyülekezés, mert nagyon
serények voltak a megfigyelők... Talán nem mehettem vissza Zoli bácsihoz, egy Kun
22
Ildikó nevű lány vitt magával, hogy ne kelljen a vasútállomáson éjszakáznom... Előre-
telefonált haza. S valami olyat is mondott, hogy egyik ágon talán széki származású.
Ha mindehhez semmi köze, kérem, bocsássa meg, hogy zavartam!
Üdvözlettel: Harangozó Imre”
Lengyelné Kun Ildikó (jogász-asszisztens; Kolozsvár – Budapest) 2009. december
9. 08:51
„...Emlékszem egy késő őszi, titokban tartott táncházra, mely a kolozsvári piac
mellett, Csaba akkori albérletében volt rendezve. Azokban az időkben szinte mindig
máshol gyülekeztünk. Gyermekeimnek szoktam mesélni – akik bár tizenhét évesek,
meghallgatnak, értik, de mégsem érzik az akkori idők, helyzetek vagy történések fon-
tosságát és értelmét. Emlékszem egy fiatal (talán) főiskolás magyarországi legényre,
aki akkor éppen Kallós Zoli bácsinál szállt meg, de azon a napon vagy estén Zoli bácsi-
nál házkutatást tartottak (vagy zaklatták), és a fiatal legénynek nem volt hol aludni.
És emlékszem arra, hogy a népzene iránt érdeklődő ifjút hazavittem, ahol édesapám
(Isten nyugosztalja) minden akkori idők búját-baját éreztetve, azt, hogy az óhaza nem
figyel miránk – az ifjúra testálta! És apám révén mai napig Széken élnek a rokonaim.
Igen, a nevem Lengyelné Kun Ildikó, és rá egy évre (’89-ben) szöktem át a zöldha-
táron (idén ünnepeltem a 20 éves évfordulómat). Örülök, hogy a világháló jó tulajdon-
ságainak köszönhetően, ily módon egymásra ismerhettünk.
Üdvözlettel, Ildikó”
Sándor Csaba (bányamérnök, néptánc-pedagógus; Csíkszentdomokos – Balánbá-
nya) – 2009. december 10. 10:24
„Hű, gyerekek, micsoda idők voltak!
Tényleg nem volt ott Sebestyén Márti, hanem Tésik Péter volt ott akkori barátnőjével
(később feleségül vette és boldogan éltek Szegeden, a Móricz Zsigmond körúton – talán).
Olyan rég nem tudok róluk semmit, hiányoznak és érdekelne bármi róluk, ami csak lehet.
És tudjátok miért? Mert fanatikusan kutatták Erdély táncait. Tudatosan. Csendesen. A
„lassú víz partot mos” stílust ismeritek... (akkor éppen Vajdaszentiványra készültek).
Sajnos meg nem tudom mondani, hogy a táncház éppen melyik lehetett, mert volt
ott mindenféle. ...a gyapjúvásárra emlékszem, a nemezelésre élénken emlékszem. ...
Abban nem vagyok bizonyos, hogy Zoli bácsit zaklatták csak, vagy a táncházat is,
mert akkoriba mindenre fel voltunk készülve. Nem panaszkodtunk (félni féltünk), de
tettük a dolgunkat. Azt sajnálom, hogy nem volt eléggé tudatos tevékenység, ezt úgy
értem, hogy szakmailag megfelelt az, hogy Sándor Bandika tanítgatott mérai tánco-
kat, s ha nem jött, akkor velem is be kellett érnetek, s hogy eléggé jól szervezett lehe-
tett, ha a szomszédok soha nem panaszkodtak – előtte mindig egy üveg borocskával
meglátogattam őket – és ha a lehetőségekhez mérten még élőzene is volt időnként. Ez
általában keddente történt, de biztos vagyok benne, hogy a nemezelős buli valamikor
hétvégén volt. Kérdés, ami megfogalmazódik bennem, hogy ez nem az a buli volt-e,
23
amikor éccaka X órakor Y számú szekus katona fegyverben meglátogatott, és mind-
annyiunkat elvittek a szomszédba (a piac hall) a pincébe-alagsorba. Volt akkor ott egy
csángó lejánka es Lujzikalagorból – de lehet, hogy tévedek. Van folytatás... Ölellek,
barátom. Ennek a Lengyelné Kun Ildikónak azért küldd el (s a címemet es...), hallám
valamit fűz-e hozzá.
Csaba”
Lénárdné Kedves Klára (textilmérnök; Csíkszentdomokos – Békéscsaba – Borås)
– 2009. december 19. 20:51
„Az én egyetemi éveimből a 80-as években, Iaşiban a táncház kimaradt. Harangozó
Imrét Békéscsabán volt szerencsém megismerni ’89-ben az Erdélyi Körben. Imre min-
denhol ott volt, ahol Erdéllyel kapcsolatos dolog történt Magyarországon, és minden
erdélyi nagyot ismert, aki akkoriban számított. Nem félt, vitte-hozta az üzenetet, amit
levélben nem volt tanácsos megírni az otthon maradottaknak. Néprajzi tudása lenyű-
gözött. Újkígyóson, a szülei házában lévő gyűjteményére a mai napig emlékszem. És
ahogy mesélni tudott...
’89 nyarán az oszkói néprajzi tábor talán a legszebb élményem a Magyarországon
töltött másfél évből. Hálás köszönet érte Imre.
20 év telt el azóta! Sok kedves régi ismerőst megtaláltunk az internet segítségével,
felelevenednek az emlékek, mesélünk a gyerekeinknek, de nem értik... azokat az éve-
ket meg kellett élni ott Erdélyben, hogy átadható legyen az élmény.
Üdvözlettel Kedves Klári Svédországból”
Ha lehet tanulsága az embertelen diktatúrának, azt e haláltánc csonttá szikárí-
tásában vélem fölfedezni. Ez a már-már mitikus küzdelem csak költői eszközökkel
fejezhető ki. Talán Ratkó József fogalmazza meg a legszebben:
„Dunakörnyék szétszóratott,
éhes népei,
vagyunk ma is ama székely
György vendégei.
Magyar, oláh, szláv – mindigre
ebhitű pogány,
Csürdöngölőt járunk ma is
Ady homlokán.
Hát múlassunk! – egyiket se
gyűlölöm, hiszen
énérettem él az is, ki
engemet eszen.”
24
Aztán egy másik vers, egy sovány kis kötetből, amit a cementgyár porától szürke
Torda főterén vettem, még 1985–ben, egy borongós nyári délutánon, és a várfalvi
buszra várva olvastam a pályaudvar kopott padján:
„Haza engemet oda Erdélybe
Szülőfalumba visznek majd egy este
A hant alatti nemzetség közé
A dombon lévő öreg cinterembe...”
László Gyula csodálatos könyvének, a Honfoglaló magyar nép életének tanulságai
révedtek föl bennem. Pedig a verset Ioan Alexandru román költő írta, egy kis móc-
földi falu Pusztatopa (Topa Mică) szülötte.
Szülőfalum, Kígyós a pompás klasszicista álomkastély árnyékában, a Wenck-
heimek uradalmi központjának szomszédságában épült föl. A szó legszorosabb ér-
telmében a semmiből, a török és rác járta szikes pusztaságok között. Sosem volt
számomra vonzó az idegen urak barokkos világa. Bizsergető érzés volt – mert va-
lamiképpen magyarázatot adott Erdély iránti lelki vonzalmamra – Cs. Szabó Lász-
ló 1940 júniusában papírra vetett sorait olvasni: ”Erdélyben a mágnás is más volt:
igénytelen, parasztos iskolaalapító és néprajzíró, amolyan medveforma ember. Sohase
volt Esterházyja; Kuun Kocsárdra, Mikó Imrére, Orbán Balázsra nem illik a fényes szó.
»Miért utazik harmadik osztályon?«kérdezték egyszer az öreg Orbán Balázstól. »Mert
nincs negyedik« felelte.”
Erdély mely tájaira röpítenél el minket gondolatban a legszívesebben?
Napos őszi időben, októberi színpompába öltözötten kísérik az utast a Király-há-
gó hegyeit borító erdők. Körösfeketetó hosszan elnyúló hegyi település az Erdélyt
Magyarországgal összekötő szoros keleti oldalán. Messze földön híres az október
14-én, Szent Paraschiva napjához kötötten tartott vásáráról. Ez a vásár a legutóbbi
évekig élő néprajzi látványosság volt. Eljár ide a közeli Kalotaszeg magyar népe.
Biharból magyarok, románok, szlovákok jönnek. A cigányok is idegyűlnek Erdély
és a Partium minden részéből. A rendkívül archaikus stílusban dolgozó körösrévi fa-
zekasok szekereken hozzák hófehérre égetett portékájukat. De leereszkedik erre
az őszi hétvégére a völgybe a havasi mokányság is. Elhozzák gyönyörű famunká-
ikat, vizeskártyust, túrósdézsát, vödröt. Árulnak gyapjúholmit, kucsmát, csergét,
meg ványolt posztót is. Lassan azonban minderről csak múlt időben beszélhetünk.
A míves kézműves termékeket lassan fölváltja a fröccsöntött műanyag, a gazdagon
díszített népművészeti tárgyakat a török, kínai, hongkongi termékek dömpingje.
A magyarországi táncházmozgalomnak is fontos forrása a feketetói vásár. A
népi kultúra iránt lelkesedő városi fiatalok a ‘70-es évek eleje óta járnak ide besze-
rezni a táncházi öltözethez tartozó viseleti darabokat. A fiúk csizmát vesznek, gyön-
gyös kalotaszegi bujkát, a lányok vállfűs inget, darázsolt hímű szoknyát, kötényt.
25
Évről évre megjelenik a vásárban a táncházmozgalom erdélyi nagymestere Kal-
lós Zoltán is. A magyarországiak nem leplezett csodálattal tekintenek rá, kérnek
tőle tanácsot. Élő legenda, a néprajzkutatás egyszemélyes intézménye ő. Mold-
vai, gyimesi, mezőségi gyűjtéseire autentikus népzenét játszó zenekarok sokasága
építi repertoárját, nemcsak hazánkban, de a tengerentúl is! Személye, egyénisé-
ge erőteljesen rányomta bélyegét az elmúlt 40 esztendő magyar hagyományőrző
mozgalmára. Népünk műveltségének olyan rétegét hozta felszínre, juttatta be a
közgondolkodásba, amit már régen elveszettnek hittünk. Ha korábbi századokban
született volna, bizonyára regős, énekmondó vagy inkább táltos lett volna belőle.
Így, tudósként is sokat hordoz a népi hitvilág ezen alakjainak vonásaiból. A legta-
lálóbb jelzőt talán egy, a feketetói vásáron Kallós lemezeit, kazettáit áruló tízéves
forma kisfiú találta meg. Arra a kérdésre, itt van-e Kallós Zoltán a vásárban, vállait
kissé megemelve ezt válaszolta: „Zolti bácsi mind az utat járja...”. Valóban, ő követ-
kezetesen és eltéríthetetlenül járja a maga választotta, s talán Isten által is neki ren-
delt utat. Pusztulásra ítélt értékeket gyűjt s ad tovább példátlan hatékonysággal,
rendkívüli pedagógiai érzékére támaszkodva.
Az erdélyi Mezőség, a magyarországi táncházmozgalom bölcsője, a Kis- és
Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos közötti, jórészt kopár dombvidék. Az
írásos adatok szerint, Erdélyben itt telepedett meg először a magyarság. A vidéket
a 10-11. században már bizonyosan magyarok lakják. Bár a történészeink egy része
ide teszi a Csigla-mezejét, a székelyek ősi szállásterületét, ahol a monda szerint a
hunok bukásától a magyarok érkezéséig eltelt viharos századokat átvészelték, így
lehet, hogy a magyar jelenlét kezdődátuma 4-500 évvel korábbra tolható! Döntő-
en magyar jellegét a 16-17. századig őrzi meg. Német, török és tatár betörések és
dúlások nyomán pusztul el a terület magyar lakossága, s veszi át helyét a beözönlő
románság.
Kallós Zoltán volt az, aki a magyar köztudatba, közgondolkodásba bevitte a me-
zőségi magyarság létezéséről szóló információt. Lajtha László és Jagamas János
gyűjtött már előtte is népzenét, balladát, népdalt ezen a vidéken. De a mezőségi
ember otthonosságával először Kallós mozdul meg itt. Számára a lélek s az agy
olyan területei nyílnak meg, amelyek a távolról jött kutató számára örökre zárva
maradtak volna.
Van egy sajátos, leírhatatlan mezőségi hangulat, amelyről Sebess Dénes, a vi-
dék nagy szülöttéről, Bethlen István magyar miniszterelnökről szóló könyvében így
ír: „Egy négylovas kocsi halad a mezősámsondi úton Nagyölyves felé. (...) Hepehupás
kanyargós út vezet fel a dombokra, melyeknek aljában kis falucskák húzódnak meg.
Új dombok és megint új faluk. Ez a mezőség. Sehol egy kis erdő vagy bokros ciheres.
Órákig halad a kocsi, és mindig ugyanaz a határtalan és szomorú egyformasága a táj-
nak. Egyik falu lakója sem látja a másik falut, dombok és völgyek szakadatlan válto-
zása követi egymást. Mindig ugyanaz a kép. (...) Ott terül el Erdély közepén, Kolozs,
Maros-Torda, Torda-Aranyos megyékben. Szétszórt kis oláh falvak füstölgő kéményei
26
fogadják az utast. Magyar szót csak elvétve lehet hallani. Pedig a tizenhatodik száza-
dig itt a magyarság volt többségben. Most már a kis udvarházakba, egy-két kastélyba
szorult vissza. (...) Ma oláh községekkel van tele, bár itt-ott magyar szigetecskék még
maradtak fönn rajta. Minden faluban két-három nemesi kúria. Némelyik kidőlt kerí-
tésével kopottan úgy fest, mintha kihalt volna. Lassú füst üli meg a levegőt a házak
között, tőzeg, száraz kukoricacsutka tüzétől ered. Ez a mezőségi kőszén. (...) Tengelyig
süpped a kocsi a fekete sárban. Vasút nincs, a kolozsvári vonal elkanyarodott. A nagy
orosz puszták hangulatát a steppék utazói sokszor leírták már. De ez valami egészen
más. (...) Nem a magát kiélt kor képe ez, de a segítség nélkül, hangtalanul pusztulók
levegője.”
Az elhagyatottság, a magárahagyottság alig változott azóta, mióta jó 70 évvel
ezelőtt Sebess Dénes leírta ezeket a sorokat. A változás leginkább annyi, hogy a
kúriák és kastélyok magyar lakói is eltűntek a II. világháború után. Az épületek zöme
rongyosan, düledezve, kifosztottan árválkodik a falvak peremén. Bizakodásra kevés
okot adó szavak ezek, olyanok, mint a Wass Albert, Makkai Sándor, Nyírő József, és
Bánffy Miklós regényeiből kirajzolódó mezőségi valóság.
Régi Moldva-járó vagy, hogy látod, mi az, ami a moldvai magyarság önazonossá-
gát meghatározza? Egységes identitást tapasztaltál?
A moldvai magyarok túlnyomó része akkor telepedett mai lakhelyére, amikor
még a mai fogalmaink szerinti nemzettudat nem létezett. Identitástudatuk tehát
nem azonos a Kárpát-medencei magyarok önazonosságképével. Önmeghatározá-
suk főképpen a valláshoz tapad, hiszen nyelvükön kívül ez különbözteti meg őket
legmarkánsabban a keleti rítust követő románságtól. Az európai típusú, 18-19.
századi gyökerű identitástudat nyoma csak azokban a közösségekben fedezhető
föl, ahol a legutóbbi időkig tartó folyamatos székely betelepedéssel és eleven szé-
kelyföldi kapcsolatokkal számolhatunk. Ilyen a teljesség igénye nélkül Frumósza,
Lábnik, Lészped, Pusztina, Szőlőhegy, Vizánta stb. Mivel itt magyar nyelvű iskolai
és egyházi intézmények nem működhettek, s részben ma sem működhetnek, a
moldvai csángók történeti emlékezete is gyökeresen eltér a Kárpát-medencében
élő magyarság történeti tudatától. Anyanyelvű írásbeliség hiányában elsősorban a
szóbeliség közvetítette nemzedékről nemzedékre a magyar múlttal, eredettudattal
kapcsolatos elemi tudnivalókat.
Találkoztál körükben román identitású csángóval?
Moldvában mindenki, románok, cigányok, csángók egyaránt tudják, hogy a
csángók jelen nyelvi állapotuktól függetlenül magyarok. Ám ez sajnos mára egyre
kevésbé egyértelmű. Nemrégen olvastam egy magyar fiatalok által készített ku-
tatás összegzését, ebben a tudomány függetlensége és tárgyilagossága nevében
maguk a kutatók sem foglaltak állást, pontosabban úgy tettek, mintha nem tud-
nák azt, amit mindenki tud. Persze a kérdéseikre adott válaszok is meglehetősen
27
esetlegesek voltak, hiszen nem mindegy, hogy ki, kit, hogyan és mikor kérdez meg
ebben az ügyben. Az én tapasztalatom az, hogy románnak igazán még ott sem tart-
ják magukat, ahol már generációk óta nem beszélik a magyar nyelvet. Magyarul
már mit sem tudó katolikus falvakkal szomszédos román települések lakói gyak-
ran emlegetik szomszédaikat „unguri”-ként, tehát magyarként. Hallottam ilyet a
talpaiakról, brázaiakról, bargovániakról. Ezek a magyar eredetű, de mára már tel-
jesen román nyelvű csángók, a kérdést megkerülve sokszor önmagukat „katolikus
nemzetiségű”-ként határozzák meg, mit sem törődve azzal, hogy a katolikus mivolt
nem nemzethez, hanem vallási közösséghez való tartozást takar.
Hogyan értelmezed te a csángó kifejezést, mit értesz alatta? Természetesen nem a
szó etimológiájára gondolok, arra vagyok kíváncsi, hogy szerinted mi van mögötte.
Faji, nyelvi, kulturális másság?
Valóban, meg kell határozni azt, hogy a „csángó” megnevezésen pontosan mi
is értendő. Csángó volna Moldva minden egyes magyar eredetű lakosa, aki itt szü-
letett? Persze nyilván figyelembe kellene vennünk azokat is, akik ezt az eredetet
megtagadták, illetve elfelejtették, ha egyáltalán birtokolták valamikor. Talán csak
azokat kellene a csángó közösség tagjaiként elkönyvelni, akik ezt az identitást tu-
datosan vállalják? Kérdés az is, csángónak számít-e az a személy, aki mondjuk egy
moldvai csángó faluban él, de románnak érzi magát, aki valamelyik moldvai, vagy
erdélyi városban, erős csángó gyökerekkel, családi kapcsolatokkal él, de a csángó-
sággal ezen kívül nem akar, vagy nem tud közösséget vállalni. S akkor még nem is
szóltunk az Olaszországban, Spanyolországban élőkről.
A leplezett vagy rejtett katolikus, valamint csángó vagy magyar identitáson túl,
milyen egyéb konkrét nyomokra bukkantál, melyek magyarságra, magyar múltra
utalnak?
Beszéljünk a nagymamákról és nagyapákról, akik még beszélik a magyar nyelvet,
s a maguk módján kívül rekedtek az előbb vázolt bábeli zavaron. A szóbeliség okán
sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy népi emlékezetünk, folklórkincsünk micsoda
értéket jelent. Különösen nekünk magyaroknak, vagy tágítva a kört, mondhatjuk
azt, hogy közép-európaiaknak fontos ez az eleven emlékezetbe oltott darabka múlt,
mely akár családot, közösséget, nemzetet megtartó erő forrásává is válhat. Igen fon-
tos például Moldvában megvizsgálni a magyar szentek tiszteletének nyomait, mint a
magyarsághoz tartozás utolsó tanújeleinek egyikét. A Jászvásári Egyházmegye terü-
letén valaha négy templomban tisztelték Szent István magyar királyt az oltáron (Kic-
kófalva, Magyarfalu, Pusztina, Szőlőhegy). A Vráncsa megyei Vizántán pedig Szent
László volt a templom védőszentje. Mára csupán egyetlen moldvai településen,
Pusztinában találhatjuk meg Szent István királyt az oltárképen. A másik három falu
templomát más védőszent oltalmába ajánlotta az egyházi vezetés, olyan patrónust
választva, aki nem hordozza közvetlenül a magyar eredet emlékét.
28
Mit tapasztaltál, van-e önálló kultusza a magyar szenteknek Moldvában? Kapcso-
lódik-e önálló folklórhagyomány egy-egy történeti személyhez?
Mivel ez a téma rendkívül fontos, és kultúrtörténeti szempontból egy ilyen be-
szélgetés határain túlmutató módon szövevényes is, itt most csak néhány jellemző
vonást emelhetünk ki. Ilyen az a tény, miszerint Szent László király emlékezetét,
mint azt már említettem, az egyik legelzártabb moldvai magyar településen őriz-
te a hívő nép vallásos tisztelete és maga a templom. Meglepő módon azonban a
falu öregjei – azon túl, hogy Szent László magyar király volt, és régi templomuk vé-
dőszentje – igen keveset tudnak róla. A közösség emlékezete megőrzött azonban
egy nagyon szép szöveget, egy vízvető imádságot, amelyben Szent István király, mi
több, a következő beszédes kép szerepel: „Elmentem a Szent Están templomába...”
Változatokban gazdag például a „húshagyat” hagyományköre, amely egy háború-
hoz, országvédő, nemzetségmentő hadakozáshoz kapcsolódik.
Nemrégen emlékeztünk meg Lakatos Demeter csángó költő századik születésnap-
járól. Mikor és hol találkoztál először a költészetével? Mit gondolsz a költészetéről?
Ugyanabban az időben találkoztam Lakatos Demeter költészetével, amikor
először hallottam élő csángó beszédet. Lakatos Demeter versei összegyűjtve csak
1986-ban jelentek meg „Csángó strófák” címen az ELTE gondozásában. „Megfog
vala apóm szokcor kezemtül...” hallgatva, olvasva ezeket a sorokat ugyanaz az él-
mény kerített hatalmába, mint amikor meghallottam a beszélt csángó dialektust.
Minden sorából a számomra annyira óhajtott, Domokos Pál Péter emlékezéseiből,
Családi kép Szabófalváról, Lakatos Demeter albumából
29
Halász Péter diáiról már ismert moldvai nap sütött rám, ugyanaz a patak sompoly-
gott, ugyanaz a levél pergett a bokrokról a szelíd, Szeret-menti tájon. Ugyanaz a hi-
hetetlenül izgalmas, statikusra nyomorított, mégis végtelenül gazdag nyelv szólalt
meg a versekben, melyet attól a moldvai asszonytól hallottam Kallós Zoli bácsinál.
Mintha az idő tágulna ki, mintha akár eleven, alkotó módon lehetnénk jelen saját
múltunkban. Lakatos Demeter versei ugyanis nem csupán a moldvai magyarság
legősibb csoportjának érzéseiről, gondolatairól és életmódjáról adnak művészi ér-
tékkel is bíró hírt, hanem nyelvünk hajszálgyökérzetéről is fontos ismereteket, vagy
még ennél is többet, eleven élményeket közvetítenek. Ezért rendkívül fontos, hogy
a nyelvészek, a művelt magyar olvasóközönség és maguk a moldvai magyarok is
minél szélesebb körben hozzájussanak, olvassák, épüljenek belőle.
Erdélyen és Moldván kívül milyen vidékekre vezettek még a kutatóútjaid?
Az erdélyi élmény indított útnak, hazám más tájaira is. Stop, autóbusz, vonat,
később az öreg Wartburg. Oszkó, a Vasi-Hegyhát kies falucskája, határában az Eb-
tulok-heggyel, ahol finom, de fanyar borok teremnek, s telve van a nyáréjszakai le-
vegő világmegváltó gondolatokkal, reggelig tartó beszélgetésekkel. A Zoborvidék
kanyargós útjai, gazdag hagyományai s hegymegi falvai, ahol már halódik a ma-
gyar szó. Ez köti össze számos más, nagy múltú magyar tájegységgel, a Mezőség-
gel, Moldvával, vagy Dél-Erdéllyel. Istenem, milyen hosszúak, így visszagondolva a
megtett utak. Csak az elmulasztott utak hosszabbak azoknál, az elmulasztott utak,
amelyek nemcsak Kolozsvárra, de Lendvára, Kórógyra, Barslédecre, Ungvárra, Sep-
siszentgyörgyre, Újvidékre kellett volna vezessenek. De hát nem volt idő, nem volt
pénz, s még annyi minden nem volt...
Néprajzkutató, hittantanár, író vagy. A szokásokat nemcsak gyűjtöd, hanem to-
vább is adod. Miért fontos a hagyományok fenntartása? Mit jelent ez az egyén éle-
tében?
Ha lesz jövő, akkor a hagyomány élő marad. A hagyományt nem kell őrizni, mert
vagy én vagyok a hagyomány, vagy nincs hagyomány. A szokás megérint, belsőm-
mé válik. Hamis kérdésfelvetés az, hogy „modernség vagy hagyomány?”. Nem lesz
modernség hagyomány nélkül. A Bibliából tudjuk, nem lehet épületet építeni ala-
pok nélkül. Az alap az a több évezredes alap lehet, amit az emberiség épített, nem
lehet új alapokat kezdeni. Nekünk egyszeri és megismételhetetlen életünk van,
most és itt, az a kérdés, hogy megtaláljuk-e benne az örömöt, a szépséget. A ha-
gyományunk mindent megmutat nekünk, jót és rosszat egyaránt. Ha ez sajátommá
válik, akkor ezen keresztül látok mindent. Nagyon sok fiatal van, aki ezt már kezdi
érteni. Ezek át tudják hidalni a hétköznapi világ ellentéteit.
Számos diákkal találkoztál a pályád során. Mit tapasztaltál, a mai fiatalok elfor-
dultak a hagyományainktól?
30
Borzasztóan haragszom, amikor a mai fiatalok erkölcstelenségét sulykolják,
bár nagyon nehéz dolguk van, mégis ez egy nagyon kedves, életvidám, egészséges
szemléletű korosztály. Most éppen középiskolában tanítok, és nagyon megszeret-
tem őket. Leginkább azzal tudjuk segíteni ezt a generációt, ha hiteles képet állítunk
eléjük, őszinte, sallangoktól mentes hittel, magyarsággal, emberséggel neveljük
őket. Meg kell mutatni nekik, hogy én is ugyanolyan ember vagyok, mint te, de mi-
vel a világban rend van, én vagyok a tanárod. Mindezek nyomán bizalom és szeretet
épülhet. Abban kell segíteni a fiatalokat, hogy ne elégedjenek meg az előemész-
tett maszlaggal, amit mindenütt kínálnak nekik, hanem gondolkodjanak, keressék,
és lehetőség szerint ismerjék föl a jó válaszokat. Vannak persze nehéz, problémás
esetek, de alapvetően ezek a fiatalok még jók és tiszták. Éppen ez a generáció az,
amelyiket a legkeményebben támadja az az erő, amely a tisztaságot el akarja venni
– emberi, lelki és testi értelemben. Szeretetvédekezésre van szükség.
Nem csak gyűjtő- és szervezőmunkát folytatsz, előadásokat tartasz, könyveket
írsz. Nem csak a gyűjtéseidet adod közre, elemző tanulmányokat is írsz, mint te is
említetted, leginkább vallás tárgykörben. Milyen terveid vannak még?
Nem panaszkodhatok. Ha rápillantok ezekre a könyvekre, Kallós Zoli bácsival
talán én is jogosan mondhatom: „Ez az utazólevelem”. Könyveim sora, de ezek az
előadások, írások, tanulmányok az én igazolásaim, újkígyósiként, magyarként, em-
berként eddig én ennyit tettem le édes Hazám asztalára. Talán ezeket nem vehetik
már el. Egyik-másik kötet ott van a British Museum könyvtárának a polcán is. Jó ér-
zés látni, tapasztalni, hogy egy-egy írásomra, gyűjtésemre, meglátásomra komoly
tudósok hivatkoznak, lassan beépül a tudományos diskurzusba. Utaztam valahová,
s az autóban mikor bekapcsoltam a Kossuth Rádiót, az azóta elhunyt Ferencz Éva
Magyar Örökség-díjas előadóművész épp egy, az én gyűjtésemből való szép, ősi
alföldi pásztorimádságunkat mondta. Másfél tucatnyi általam gyűjtött archaikus
imádságot Erdélyi Zsuzsanna beválogatott a „Hegyet hágék” pozsonyi kiadásába.
Talán nem számít hiúságnak, hogy kimondom, mindezt munkám eredményének
érzem, s ez erőt ad a további nehézségek leküzdésre. Hittel hiszem, hogy a világ-
nak bizonyosan szüksége van arra a mérhetetlen kincsre, amit mi, magyarok gyűj-
töttünk, s amivel most úgy tűnik, bizony elakadtunk az irigység és önzés sáros pa-
takjában. De Zrínyivel vallom azt is: a szellem terén sem vagyunk egy népnél sem
alábbvalóak. Épp ezért minden nehézség ellenére is derűlátó vagyok, mert ha ez a
kincs túlélte az évezredek, évszázadok viharait, akkor annak csak nálunk nagyobb
erő lehet az oka, azaz a Teremtőnek célja van velünk, magyarokkal is. Azt hiszem,
sem a céljaim, sem a jövőre vonatkozó terveim nem lehetnek mások, mint ebben a
csodálatos tervben, melyet eddigi életem során fölsejleni véltem: a Teremtő szán-
déka szerint szolgálni, s ha lehet, gazdagítani ezt a csodálatos örökséget.
Köszönöm a beszélgetést!
*
Utószó
Majdaz idő kipörgeti!
Gondolatok az újkígyósi IpolyiArnold Népfőiskola kiállításai kapcsán
Újkígyós közel áll hozzám. Jó húsz esztendővel ezelőtt többször jártam itt. Jól
megismertem a falu népét, Szigeti Antal plébános úr nemcsak lelkipásztori, hanem
szociális, kulturális téren is kifejtett tevékenységét. Emlékszem a szeretet-otthon
építésére, az 1992-es ókígyósi Csángó Konferencián való részvételére és a diákok-
kal folytatott ping-pongozásaira. Hasonló emlékezetes találkozásom volt Haran-
gozó Imrével is, aki a csángóság iránti elkötelezettségével, fáradhatatlan moldvai
gyűjtőmunkájával alapozta meg szakmai kapcsolatunkat. Kezdetben nagyon em-
beri módon kérte a segítségemet, amit aztán nagyvonalúan viszonzott: gyűjtései
számomra ismeretlen darabjaiból többet rendelkezésemre bocsájtott. Ezzel szí-
nezte-kiegészítette az én moldvai anyagomat. Kutatóútjai eredményeit nagyjelen-
tőségű antológiák, kiadványok jelzik, amelyek mind az archaikus népi imádságok,
mind a gyógyító-ráolvasó imák műfaji állományát gazdagítják, és ezzel a csángó
magyarság szellemi arculatát élesítik. Harangozó Imre nemcsak a szellemi, hanem
a tárgyi javakra is összpontosít, ahogy ezt jelen kiállításunk is bizonyítja. S mindezek
hátterében ott az általa létrehozott Ipolyi Arnold Népfőiskola, amely intézményi ke-
retbe foglalja Harangozó Imre és társai működését, amelybe ez a kiállítás is tartozik.
A csángó népi kultúra emlékeinek bemutatását nagyon fontosnak tartjuk, azért,
mert e történeti népcsoport hozzánk is tartozik, nembéli testvérünk. Nembéli, ha
az ősi oszét rokonságot mutató szép magyar szó, a „nem” származékára, a nemzet-
re gondolunk, amely az egy nemből valók összességét jelenti. Ez a meghatározás
azért találó, mert sem a reformkori honfi, sem a hazafi kifejezés nem alkalmazható
a csángókra. Végül is nem ugyanabban a honban, hazában élünk. Egymástól jó tá-
vol, de lélekben közel, egyre közelebb. Még a Trianon utáni hangtalan évtizedekben
is sokat gondoltunk rájuk. Fájó szívvel tettük, mert még saját magunknál is árvább-
nak éreztük őket. Igaz, hogy 1920-ig csak egy ugrásnyira voltak az anyaországtól,
utána azonban a mesék hétmérföldes csizmája kellett volna, hogy eljussunk hozzá-
juk.
Nehéz élethelyzetekben fogódzót és erőt jelent kedvenc mondásom: „Majd az
idő kipörgeti!” Most is ezt tette: kipörgette. Az eddigi térbeli és nem csak térbeli tá-
volságot lassan átlépi az idő, és elhozza ezen évezred első ajándékaként az elnyert
szabad átjárás lehetőségét. Ennek a ténynek a jelentőségét azok érzik át igazán,
akik ismerik az Erdélybe, illetve Moldvába való utazás nehézségeit, s főleg a szeku-
ritátétól való sokszor hidegrázós félelmet. Volt módom mindezt megtapasztalni.
186
Az egymásra találás vágya bennünk, népismeret-néprajzkutatókban már régóta
munkálkodik. Elég, ha Petrás Incére gondolunk, vagy későbbi utódaira, Lükő Gábor-
ra és a csángók tiszteletbeli atyjára, a feledhetetlen emlékű Domokos Pál Péterre,
aki egész életét a csángó magyarság szolgálatára tette fel. Megszállottságának so-
kat köszönhetünk mindnyájan, akikre hatott az ő szellemisége, tiszta embersége,
mély hite. Jómagam is ezen utóbbiak közé tartoztam. Éveken át térdig érő hóban,
júliusi forróságban róttam az utakat, és igyekeztem még a Kaszás előtt elérni a cso-
daagyú öregeket. Mindezt a Dunántúlon, a háború alatt-után Baranyába áttelepült
csángók nyomában. A Hegyet hágék, lőtőt lépék kötetek miatt tiltólistára kerültem.
Erdélybe, pláne Moldvába nem mehettem. 1978 szeptemberében, összekötve a
csíksomlyói Kisasszony-napi búcsúval, egy hetet töltöttem Székelyföldön. Keserves
volt a szekusok előli bujkálás, elködösítés. Furcsa dolog, de visszatérve a kádári Ma-
gyarországra, Biharkeresztesnél mázsányi kő esett le a szívemről, koppant a földre.
Úgy éreztem, szállok a magasba.
A hazai csángók körében végzett gyűjtésemet Péter bácsi megkönnyítette ta-
nácsaival: mely községekbe menjek, hol találok jó öregeket, és név szerint is kiket
keressek fel. Meg is tettem, miközben jó sorsom még sok más kiváló emlékezetű
öreggel is összehozott. Büszkén mutattam a szövegeket Péter bácsinak, ő meg
örvendezett velem együtt. És még valaki örvendezett mindig velünk, Csángóföld
másik nagy megszállottja és szakrális emlékeinek fáradhatatlan gyűjtője, a bencés
Jáki Teodóz atya. A fiatalok közül a kolozsvári Tánczos Vilmos, vagy épp az újkígyósi
Harangozó Imre mentette Moldvában mindazt, ami egyáltalán még menthető.
Személyes kapcsolatba kerülvén a csángókkal, sokszor töprengtem hányatott
sorsukon. Gyakran kérdezgettem a „Zistenőszencségét”, ahogy a klézsei Márics Gyu-
ri bácsi Egyházaskozáron emlegette az Úristent, hogy miért alakította életük mene-
tét úgy, ahogy tette és miért ítélte őket árvaságra? Hogy miért? Mert az Úristennek
úgy tetszett, hogy a moldvai magyarokat kinevezze a magyarság kincstartóivá. E
tisztséget meg is érdemelték. Ők ugyanis a maguk elszigeteltségében századokon
át hordozták és az élő szó erejével jelenítették meg mindazt a szellemi értéket, amit
az írás a holt betűvel rögzített, ha egyáltalán rögzített. A csángók szembesítettek
minket múltbéli önmagunkkal, sorsunkat kifejező énekeinkkel, imádságainkkal és
a kódexek korára emlékeztető gyönyörű archaikus nyelvünkkel. Nem véletlenül ne-
veztem a mi csodálatos agyú, dalos szívű öregeinket élő kódexlapoknak, megszóla-
ló fólióknak, valamiféle szenteknek.
A szellemi javak ezen bősége, a szépség bűvölete késztetett minket a gyűj-
tésre, kiszikkadt magyarokat a dúslelkű csángóság nyomába. Töltekezni akartunk
mindazzal, amit olyan bőkezűen, szeretettel adtak át nekünk. Ikonszerű képgazdag
imádságaik, ékesen díszített énekeik egy más szférába lendítettek át minket, ahol
kinyílik a lélek és messze múltba száll a képzelet. Oda, ahol az Isten uralta a lelke-
ket és Szűz Mária a szíveket. Mindez a sok szellemi szépség, érték nem különíthető
el egy nép kultúrájában az anyagi világnak az élet teljességét kifejező tárgyi emlé-
187
keitől. Tehát ha gyönyörűséggel hallgatjuk egy népközösség énekeit, imádságait,
ugyanolyan gyönyörűséggel szemlélhetjük a valós élet igényelte eszközeit, művé-
szi kivitelű használati és viseleti darabjait. Hol az ének, hol az ima tölt fel minket, hol
meg a sok szín kápráztatja el szemünket.
A közelmúltban tudtam meg, hogy Czank Gábor plébános úr, aki ugyan sajná-
latosan rövid időt töltött Újkígyóson, sok más között e téren is maradandó értéket
hagyva maga után, saját gyűjteményének egy részét is átadta az Ipolyi Arnold Nép-
főiskolának, amely a nagy előd, Kálmány Lajos működési területéről megmentett
tárgyakat tartalmazza. Köszönet érte neki is.
Ezt folytatva, ezután részemről már csak a köszönet szava marad mindazon ma-
gánszemélyeknek, szervezeteknek és azok vezetőinek, akiknek, illetve amelyeknek
az összefogása segítette és reményeim szerint a jövőben is segíteni fogja Harango-
zó Imre munkáját, s melynek eredményeként most részt vehetünk ezen a település
határán messze túlmutató, nagyjelentőségű eseményen. Sajnos én – magas korom
és testi gyarlóságom miatt – csupán lélekben tartok Önökkel, de a távolból is kíván-
hatom Isten áldását Mindnyájukra és további értékmentő igyekezetükre.
Erdélyi Zsuzsanna
(Megjelent a Bárka irodalmi folyóirat 2011/2-es számában.)
*
Tartalom
I. Névjegy
Elmulasztott utak, megtalált ösvények... 5
II. „Tündöklött kezében a világ megváltója” 29
III. Kelj fel keresztény lélek... 47
IV. Egymás mellé tettelek titeket... 63
V. Kimene a magos kűhegyekre... 73
VI. Piros márványkövön meg nem maradhatott... 87
VII. Szent királyok – ortodox freskók 101
VIII. Csíksomlyó maga a Teremtő adta biztonság... 109
IX. Megvannak a régi szentek! 123
X. Magyarok kelet kapujában 131
XI. Amikor Krisztusval kontrákot kötött a–zördög 163
XII. Harangozó Imre névjegye 179
XIII. Utószó
Majd az idő kipörgeti! 183
|
