Esélyt a magyar fiataloknak! – Bobory Balázs publicisztikája
Ott hagytam abba füstölgéseimet a múlt héten, hogy talán érdemes lenne önmaguknak is kérdéseket feltenniük a csapatsportágainkban dolgozó klub- és szakvezetőknek, edzőknek, vajon miért nem sikerül nemzetközi szinten is meghatározó, klasszis játékosokat adni a válogatottainknak. Bevallom, jólesett, hogy olimpiai bajnoki címet szerző sportolók, szakemberek is felhívtak és egyetértésüket fejezték ki, de ennél is fontosabb, hogy tovább is ötleteltek, miként lehetne megvalósítani a nagy álmot, azaz sportáganként a világ élvonalához való felzárkózást.
És míg a szombatom az öregfiúkkal lejátszott teremfocitornának köszönhetően csodálatosan telt, másnap már megint bosszankodtam egy sort. Ezúttal a magyar futballbajnokik nyomták fel a vérnyomásomat, és nem is a színvonal, mert szerintem az már egy ideje többnyire elfogadható, viszont a trend továbbra sem tetszik.
Sűrűn bólogattam, mikor olvastam Somogyi Zsolt kollégám derbivel kapcsolatos jegyzetét, amelyet fájdalmas kérdéssel kezd, miszerint nem hiszi el, hogy a két részre szakadt újpesti utánpótlásban egyetlenegy olyan fiatal sincs, aki ne lenne legalább ugyanolyan jó, mint a luxemburgi belső védő, Tim Hall? A bekk nemcsak fürtös frizurájával keltett feltűnést a Ferencváros ellen 3–1-re elvesztett rangadón, hanem 0–0-nál olyan ügyetlen mozdulattal, egyben öngóllal, amilyet még azon az öregfiúktornán sem láttam, amelyen szombaton részt vettem, pedig ott volt néhány labdarúgó a pályán, aki a korát tekintve már túl van az ötvenen, súly szempontjából a százon is, és nagy többségük kitekintést sem nyert fénykorában a megyei futball mesés világából.
Nos, azt tudjuk, hogy utánpótlás terén mekkora csata zajlott a két, fiatalokat pallérozó egyesület, az UTE és az Újpest FC között, mindenki a saját igazát hajtogatta, volt itt hangos címervita, miközben az ádáz harc egyértelműen a taotámogatásokért zajlott. Nekem még ezzel sem lenne bajom, és valószínűleg még a hányatott sorsú újpesti drukkereknek sem, ha nem kellene a csapat megerősítése érdekében „Tim Hallokat” igazolni, hanem Roderick Duchatelet tulajdonosnak az lenne a gondja, melyik minőségi 19 éves fiatalhoz nyúljon, aki lila-fehérben nevelkedett.
Továbblépve ezen elkezdtem böngészni a többi élvonalbeli csapat összeállítását, és a Honvéd–Kisvárda mérkőzés tudósításánál kellett szorosabban fognom a lapokat, nehogy kiessen az újság a kezemből, mert döbbenetes volt látni, hogy a 22 kezdőjátékosból mindössze három magyarországi nevelésű. Vannak kispesti kötődésű barátaim, részvétet érzek irántuk, hogy több mint öt évvel a bajnoki cím elhódítása után azt kell látniuk, hogy a világ minden tájáról idecsődített zsoldossereg küzd a bennmaradásért, és a klubirodában sem honfitársaink ülnek, akik döntési helyzetben irányítanak. A Honvéd legutóbbi bajnokcsapata 2017-ben kiváló magyar játékosokra és alapjában kispesti nevelésekre épült, a XIX. kerületben működő Magyar Futball Akadémia adta a legtöbb válogatott szintű játékost labdarúgásunknak, elég csak Gazdag Dánielre, Botka Endrére, Holender Filipre, Vécsei Bálintra vagy éppen Baráth Botondra gondolni. Csak hát néhány éve még tudatosan építették be a fiatalokat a Kispestbe a rutinosabb hazai és légiós játékosok mellé, és fontos szempont volt, hogy a saját nevelés megjelenjen a felnőttegyüttes piros-fekete dresszében is. Szombaton egyedül Benczenleitner Barna volt a kezdőben akadémiai „termék”, aztán a 64. percben elhagyta a pályát, de legalább a folytonosság nem szakadt meg, mert Kocsis Dominik csereként pályára léphetett, így mindvégig volt egy szem akadémista a Honvédban a kilencven perc során.
Nem tudom, mire gondolhatnak a klub utánpótlásedzői, amikor kimennek az NB I-es csapat meccsére, és figyelik Albi Dokát, Brandon José Dominguest, Luka Capant vagy éppen Ari Vidar Jónssont... Hogy az önbecsülésüknek nem tesz jót, ha az összeállítást böngészik, abban biztos vagyok, mert végigfuthat az agyukon, hogy tényleg ennyire nem dolgoztak jól az elmúlt években, és ezek a légiósok jobbak, mint azok a játékosok, akiket éveken át formáltak, tanítottak, oktattak, nem kevés pénzt, energiát fordítottak rájuk. De az is lehet, hogy eszükbe jut, mennyire rosszul menedzselik itt és általában a magyar labdarúgásban a fiatalokat, akikre manapság divatos azt mondani, hogy később érnek, mint a fejlettebb futballkultúrában kikupálódott társaik, de nekem ne említse senki, hogy a tehetség nem tör utat magának, ha egyáltalán lehetőséghez jut. Nyilván, jelenleg Kispesten megint tele a gatya, ismét közel állnak a kieséshez, és újra lehet mire fogni, miért nem kísérleteznek tinédzserekkel, de azt ki magyarázza majd meg, ha esetleg ezzel az állománnyal búcsúzik a csapat? Persze, a nyártól a másodosztályban már jók lesznek a saját nevelések, és aztán rájuk lehet majd pakolni a terhet: „Nesztek, gyerekek, jussatok vissza!”
A Kisvárdára nem vesztegetnék sok szót, kiemelt akadémiát működtet a klub, igaz, sokkal később kezdte el efféle tevékenységét, mint mondjuk a Honvéd, és a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyeieknél megszoktuk már, hogy olyan ritka a magyar nevelésű játékos, mint a fehér holló. Reméljük, egyszer ez is változik.
Azonban a változáshoz talán szövetségi szinten is keményebb beavatkozásra lenne szükség. Megértem, hogy az üzleti világban nehéz központilag érdekeket érvényesíteni, mert nyilván minden klubvezetőnek megvan a saját elgondolása, hogyan, milyen szereplőkkel viheti sikerre csapatát, és mindezzel nem is lenne baj egyébként, ha kizárólag a saját forintjait pakolná az utánpótlás-nevelésbe. Mivel azonban ez nem így van, elvárható lenne, hogy az akadémiai hátterű egyesületek hasznosítsanak is valamit abból, amit „termelnek”, mert ha nem sikerül, ki kell mondani, hogy „selejtet” állítanak elő. És valljuk be, sokáig egyetlen vállalkozás sem állna meg a lábán önerőből, ha csak rossz minőséget termelne. Szóval kellene egy kis ösztökélés, hogy legyen minél több jó produktum.
Ha ez éveken keresztül nem sikerül, akkor kellene következniük a szankcióknak, amelyek lehetnek forrásmegvonások is, a lényeg, hogy nagyon precíz, alapos és világos ellenőrzőrendszernek kell kialakulnia, mert jelenleg akadnak klubok, amelyek nem érdekeltek abban, hogy az akadémiai nevelésű futballistát beépítsék a felnőttegyüttesbe.
Azt is tudom, hogy nagy a verseny az élvonalban, hiszen olyan bajnokságban szerepelnek a csapatok, amelyben a harmadik Kisvárdát és a még benn maradó, tizedik helyen álló Újpestet nyolc pont választja el egymástól. Erre mondják sokan, szuper a kis létszám, izgalmas a sorozat, viszont több magyar klubvezető szemléletét látva kevesebb a hely a fiataloknak, már csak ezért is érdemes az NB I-es mezőny létszámának emelésén elgondolkodni, hátha néhány ifjúval több mutatkozhatna be az élvonalban, és élhetne is a lehetőséggel.
Pozitív példaként megint csak a Kecskemétet vagy a Paksot lehetne idecitálni, ahol többnyire a máshol „leselejtezett”, lesajnált, mégis motivált, bizonyítani akaró futballisták ráncigálják a nagyok, vagy legalábbis nagyobb költségvetésből és más koncepció szerint dolgozó klubok bajszát, és nemegyszer ki is tépik... De érdemes lenne megfigyelni a környező országok bajnokságait is, a legtöbb csapatban túlnyomórészt hazai játékosok szerepelnek, egy-egy légiós tűnik csak fel a keretekben, összességében mégsem rosszabbak, mint a mi multikulturális öltözőjű klubjaink.
Csak azt tudom megint írni: adjuk meg az esélyt a magyar fiataloknak, azért van az akadémiai rendszer, hogy kiaknázzuk a tehetségeket, ha viszont tényleg nincsenek, akkor megint baj van, csak más szempontból...
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
NB I: Észak-Amerikában kutat magyar tehetségeket a Puskás Akadémia
A labdarúgó NB I-ben szereplő Puskás Akadémia hivatalos honlapján számolt be róla, hogy Liszkai Dezső akadémiaigazgató megállapodást kötött a hosszú évek óta Kanadában élő és ott futballmenedzserként dolgozó Komlódi Józseffel – aki egy profi futballiga tulajdonosa is –, hogy felkutassa az észak-amerikai magyar diaszpóra legtehetségesebb fiatal labdarúgóit.
|
|
| Komlódi József segítségével kutat magyar tehetségek után Észak-Amerikában a Puskás Akadémia (Fotó: pfla.hu) |
Mint a klub honlapján részletezte, az együttműködés csereprogramokra is lehetőséget nyújt a szakma képviselői és az akadémisták számára is.
Liszkai Dezső kifejtette, a Komlódi Józseffel kötött megállapodás értelmében már korábban is érkezett egy-egy labdarúgó próbajátékra, vagy kapott szerződést, de a mostani megállapodás új szintre emeli az együttműködést.
„A közös munka kétirányú lesz: ő segít nekünk megtalálni a legtehetségesebb magyar gyökerű fiatalokat, akik szívesen játszanának egy anyaországi akadémián, a legmagasabb szintű képzésben és oktatásban részesüljenek, emellett az élvonalban szerepeljenek. Ugyanakkor mi is lehetőséget nyújtunk a nálunk tanulóknak arra, hogy kipróbálják magukat egy másik országban, magas szinten elsajátítsák az angolt és a franciát, bekerüljenek a kanadai, vagy az amerikai egyetemi rendszerbe, mellette pedig a futballt is rendszeresen űzzék. Az európai labdarúgóknak egyébként nagyon jó hírük van a tengerentúlon, ami nagyban megkönnyít egy ilyen beilleszkedést. Ehhez hasonló rendszert tervezünk Angliában, Ausztráliában és Dél-Amerikában, minden olyan helyén a világnak, ahol jelentősebb számú magyar kolónia él” – fogalmazott Liszkai Dezső.
„10-12 olyan fiatal van most a célkeresztben, akiknek a képessége megfelelő, szívesen is jönnének, inkább az adminisztratív, szervezési rész a nehezebb, ilyen a kettős állampolgárság feltételeinek igazolása, vagy más gyakorlati kérdések. Mindenesetre hatalmas dolog, ami most történt, hiszen a Puskás Akadémiával közösen egy új korszakot nyitunk, ezentúl már nemcsak a közvetlen földrajzi közelünkben leszünk képesek magyar labdarúgókat felkutatni, hanem egész Észak-Amerikára kiterjeszthetjük a scouting-tevékenységet. Rendkívül izgalmas feladat, ami komoly eredményeket hozhat!” – mondta Komlódi József.
Hozzászólások...
Kísérlet a falusi futball felélesztésére – riport Baranyából
A kistelepülések nagypályás csapatai az ezredforduló óta folyamatosan fogynak, a vidéki futballélet kihívásaira adott válaszként a Magyar Labdarúgó-szövetség két éve elindította a Kisközösségek Alternatív Labdarúgó Programját (KALAP) – megnéztük, miként működik a kezdeményezés a fő tesztterepen, az aprófalvas baranyai vidéken.s
|
|
Az összefogás ereje: Gyurka Zsolt (balra) alsószentmártoni tanodavezető és verhetetlen csapata a Siklósnagyfalu elleni rangadó előtt (Fotó: Szabó Miklós)
A FOTÓRA KATTINTVA KÉPGALÉRIA NYÍLIK!
|
Mintha vízfestékkel kenték volna össze a felhőket, szinte giccses rózsaszínben pompázik az alsószentmártoni égbolt, a naplemente fényjátékának árnyalatai a falu némely házszínével is harmonizálnak. Horvátul Semartin, románul Sanmarta de Jos, cigányul Senmarto az 1200 lakosú település neve, a siklósi járáshoz tartozó, vegyes gyökerű helység lakóinak nyelvében gyakran egy mondaton belül is keverednek a magyar, az őslakosok emlékét őrző horvát-sokác és a románnal elegyedő beás cigány szavak.
Alsószentmártonban a 2011-es népszámlálás során a helyiek 98.6 százaléka vallotta magát cigánynak, gyerek születik bőven, a fiatalodó lakosságnak csaknem felét teszi ki a tizennyolc év alatti korosztály. Nincs iskola, nincs posta, nincs gyógyszertár, az utolsó menetrend szerinti buszjárat délután öt órakor fut be, utána a faluba tömegközlekedéssel se ki, se be.
A két kisbolt, a Lankó József atya nevével fémjelzett plébánia és az óvoda mellett a Szent Márton Caritas Alapítvány fenntartásában 2000 óta működő tanoda a település meghatározó intézménye. A siklósi vagy egyházasharaszti iskolából hazatérve itt tölti délutánját a hátrányos helyzetű fiatalok jó része, és a faluban leselkedő veszélyektől, így az általános iskolás korosztályban is terjedő kábítószerektől legalább védve vannak. Felkészült pedagógusok segítenek nekik a tanulásban, a családi problémák kezelésében és nem utolsósorban a sport kínálta közösségi élmény átélésében. Hogy volt-e valaha szervezett futballcsapat Alsószentmártonban, nehéz kideríteni, nagypálya bizonyosan létezett a faluvégen, annak helyén mostanság rekortán borítású kispálya áll.
Ma mégsem ott zajlik a foci, hanem a tanoda mögött kialakított kis hátsó füvesen, a pálya két végén fából ácsolt „kézműves” kapuk támaszkodnak a kerítésre, a köztes placcon pedig jó néhány méretes vakondtúrás domborodik. Alsószentmárton–Siklósnagyfalu tanodák közti rangadót vívnak éppen, a tíz-tizenkét éves fiúk törhetetlen lelkesedéssel és időnként egész ügyesen kergetik a labdát, míg a bójákkal kijelölt oldalvonal mellett a cserék és a lányok biztatják a játékosokat. A „Szentmártoniak, hajrá! Szentmártoniak, hajrá!” rigmus üteme kissé bicsaklik, de a meccsre előkészített színes krepp-papírok látványosan lengenek a gyerekek kezében.
ALSÓSZENTMÁRTONBAN A PLÉBÁNOS ADJA A KISBUSZT
„Cse fács?!” – kéri számon a labda mellé nyúlást a kapuson tüzes csapattársa, a romános „Mit csinálsz?” kérdésre magyarul dörög vissza az e helyütt idézhetetlen válasz. Gyurka Zsolt játékvezető határozottan rendre is inti a piszkos nyelvű fiúcskát, aki tudja a feladatát, automatikusan teszi fel a kezét, kér elnézést, és ígéri meg, hogy többet így nem beszél. A csapatba bekerülni ennyi gyerek között óriási kiváltság, a meccsen bíróként közreműködő edző, tanító, szervező az 1–1-es döntetlen után halkan oda is súgja nekünk, biztosan lesz utólag némi sértődés abból, hogy ki játszott többet, ki kevesebbet, és ki az, akinek most nem jutott hely. Valójában ennél hálásabb problémát nehéz elképzelni, főleg, ha a megyei és az országos tendenciákat nézzük: ha minden kis faluban az okozna fejtörést, hogy a temérdek játszani akaró fiatalnak miként lehet meccsélményt adni, valószínűleg a Magyar Labdarúgó-szövetségben sem kellene új megoldásokat keresni a kisebb települések helyi futballéletének újraszervezésére.
UEFA: ÁPOLNI KELL A GYÖKEREKET!
 Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) is egyre nagyobb figyelmet szentel a futball hátországának, az UEFA Direct című kiadvány legutóbbi száma részletesen beszámolt a tavalyi madridi grassrootskonferencia tanulságairól. Idézte Aleksander Ceferin UEFA-elnököt is: „Amikor futballról beszélünk, először a profi labdarúgás jut eszünkbe, ami természetes is, hiszen ez a szint teszi a sportágat igazán naggyá. De ne felejtsük, hogy ez csak a piramis csúcsa, amelyhez kellenek a szilárd, széles alapok is. Az amatőr futball világa egyszerre lenyűgöző és érzelemmel teli, itt találni a játék igazi gyökereit.”
|
A nagypályás felnőttcsapatok régóta tapasztalható megszűnési hulláma ösztönözte a Kisközösségek Alternatív Labdarúgó Programja (röviden KALAP) 2021-es elindítását, a kispályás lebonyolítás Baranyában talált a leginkább kedvező fogadtatásra. Például éppen Alsószentmártonban, ahol vonzó lehetőséget láttak a három korosztálynak meghirdetett futballszövetségi tornasorozatban, miután a környékbeli tanodák között hét éven át szervezett bajnokság éppen elhalt. Többes szám helyett persze talán indokoltabb egyes számot használni, hiszen általános vélekedés szerint a környék fő futballszervezője, Gyurka Zsolt elhivatottságán múlik itt minden. A nagypályán Orfű megyei harmadosztályú csapatában játszó, Pécsről ingázó 40 éves családapa mozgatja az alsószentmártoni futballéletet. A mai, Siklósnagyfalu elleni barátságos meccset két telefonhívással elintézte, és mondani sem kell, a KALAP Vajszlón rendezett tornáira is ő hozza-viszi a fiúkat és lányokat a plébánostól kölcsönkért kisbusszal.
„Törekszem rá, hogy a kevésbé ügyesek is lehetőséghez jussanak, ne szoruljon ki, aki játszani akar” – mondja a derűjét, energikusságát éles fegyelmezési helyzetekben is őrző fiatalember, miközben a futballcsatát megvívó srácok már a tanoda fűtött szobájában majszolják a jól megérdemelt zsíros kenyerüket.
Pécsre visz tovább az utunk, a városba érve az MLSZ Baranya Megyei Igazgatósága felé vesszük az irányt. A Tímár utcai központ éppen úgy fest, ahogyan egy megyei futballszövetségnek illik: a sarokban labdák, a polcon zászlócskák, kiosztásra váró kupák, az igazgatói asztalon aktuális papírok, hirdetmények. Közöttük egy feltűnően nagy, színes plakát: „Focilehetőség kistelepüléseknek, kisközösségeknek, baráti társaságoknak. Kizárólag versenyengedéllyel nem rendelkezők vehetnek részt. Kispályás labdarúgó-mérkőzések szervezett keretek között. Sportorvosi engedély nem szükséges, a játékosok az MLSZ révén biztosítva vannak. A csapatok létszáma minimum 6 fő, maximum 18 fő.”
És a lap alján, a korosztályokra vonatkozó adatok (6–11 év, 12–15 év, 16+), valamint a megadott elérhetőségek között ott virít csupa nagy, vastag betűvel: „NEVEZÉSI DÍJ NINCS.”
NEVEZÉSI DÍJ NINCS, SEM SPORTORVOSI
Tagadhatatlanul vonzó lehetőség, főleg budapesti szemmel, gondolva a népszerű fővárosi kispályás bajnokságok sokszor horrorisztikus nevezési költségére. A baranyai térség kistelepülésein – az ország sok egyéb vidékéhez hasonlóan – más a helyzet: nagyon meg kell becsülni a futballozni vágyókat, sőt a körülmények igazításával szinte harcolni kell értük. Baranyában a felnőtt férfi nagypályás bajnokságban szereplő csapatok száma 2000 óta több mint 35 százalékkal csökkent, jelenleg a megyei bajnokságban 61 csapat szerepel (öt együttes idény közben lépett vissza), az olvadó játékosmezőnyt próbálná megfogni, a pályán tartani vagy oda visszacsábítani az új program, a KALAP. A kezdeményezést ösztönző, lépéshelyzetet teremtő jelenség a legtöbb megyét érinti: a falusi futballélet kihívásaival és csökkenő csapatszámadataival foglalkozó korábbi összeállításunkban – a sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállítás tematikus térképe alapján – rámutattunk, Magyarországon 2000 és 2021 között eltűnt a felnőtt férficsapatok 24 százaléka, a „futballozó” települések aránya pedig 60 százalékról 43 százalékra esett vissza.
 „Csökken a csapatszám a felnőtt nagypályás bajnokságokban, ezt látja az MLSZ is, ezért próbáltunk olyan versenyt kitalálni, amelybe könnyű bekapcsolódni – világított rá a 2021-es indítás körülményeire Bogyay Zoltán, az MLSZ Baranya megyei igazgatója. – Fontos volt, hogy a csapatoknak ne kerüljön ez pénzbe, ne járjon felesleges adminisztrációval, sportorvosi engedélyhez se kössük. Hogy miért éppen Baranya? Azért dobtam be éppen én a témát, és azért bíztak meg a program felügyeletével, mert a mi környékünkön a sajátos településszerkezet miatt különösen nehéz megtartani a nagypályás csapatokat. Aprófalvas vidék a baranyai, a 301-ből 261 településen ezer alatti a lakosságszám, egy néhány száz lelkes községben pedig nagy kihívás futballcsapatot fenntartani. Nem könnyű a helyzet, a közelmúltban a csapatmegszűnések kilencvenkilenc százaléka mögött a játékoshiány állt. Az elmúlt évek nehézségeire gondolva talán meglepő, de még azt is megkockáztatom, hogy egyetlen csapat sem oszlott fel azért, mert nem bírta pénzzel. Az ősszel és a tavasszal három-három alkalommal, tornarendszerben, három korosztályban működő kispályás lebonyolítás azért is optimális, mert számos multifunkcionális kispálya épült az Ormánságban, amely tökéletesen használható erre a célra.”
Mint minden új vállalkozásnál, a KALAP-nál is az előkészítés és az elindítás volt a legnehezebb, megtalálni a potenciális résztvevőket, aztán „hideghívásokkal” rábeszélni őket a jelentkezésre. Mint Bogyay Zoltán fogalmazott, kollégája, a programot koordináló Maml Zoltán fülére időnként ráégett a telefon, a fáradozás azonban megérte, az első híváskör során lelkes ígéretek tömegét söpörte be. Más kérdés, hogy amikor később valóban meg kellett szervezni a csapatot és annak utaztatását, már érzékelhetően alábbhagyott a tűz. Jelenleg a három korosztályban 19 településről 45 együttes, összesen 460 játékos vesz részt Baranyában, és ami kiváltképp szembetűnő siker: rögtön az első idényre tizenegy olyan település is bekapcsolódott, ahol korábban emberemlékezet óta nem volt szervezett futballélet.
Ugyanakkor a lehetőségek határai is megmutatkoznak, nem véletlen például, hogy a 16 év feletti korosztályban a városi baráti társaságok adják a mezőny gerincét. Pécsről tizenhét, Komlóról három csapat nevezett (továbbá egy-egy Alsószentmártonról, Cserkútról, Gilvánfáról, Hiricsről, Lúzsokról, Mánfáról, Mohácsról, Nagynyárádról, Pécsváradról, Siklósról, Tormásról és Vásárosdombóról), vagyis a megyében jellemző, ezer lakos alatti települések köréből mindössze nyolc aktív. Erre mondta Bogyay Zoltán: ahol a munkába ingázók este érnek haza a falujukba, szinte lehetetlen futballcsapatot verbuválni belőlük. Ha pedig mégis sikerül, az általában az olyan lelkes futballszervezőknek köszönhető, akiknek az áldozatos, elhivatott munkája nélkül romba dőlne a helyi labdarúgás. Ami a faluközösség igényeit illeti, általános tapasztalat, hogy az emberek sokkal inkább ragaszkodnak a helybeliekhez, a szomszédhoz, a testvérhez, a keresztfiúhoz, az iskolatárshoz, mint az esetleg valamivel magasabb szintet képviselő, messziről hozott, sokszor nem is olcsó idegenekhez. A megyei futballigazgató, a Pécsi MFC egykori élvonalbeli kapusa búcsúzóul kiemeli a szászváriak példáját: a 2200 lakosú egykori bányásztelepülésen három év szünet után tavaly újjáalakult és benevezett a megyei harmadosztályba a nagypályás csapat, és ki tudja, nem éppen az előzőleg a KALAP-ban résztvevő helyi fiúk szereplése adta-e az ösztönzést az újraéledéshez.
MÁGOCSON IS NÉPSZERŰ AZ „ALTERNATÍV BIGYÓ”
Következő állomásunkon, Mágocson az általános iskolában három „kalapos” baranyai település képviselőivel beszélgetünk – három különböző helyszín, három eltérő futballtörténetet. A kitűzött találkozó előtt kikanyarodtunk a mágocsi pályához, amely ma is szinte kifogástalan állapotban várja a feltámadást, még ha valós esély erre manapság nemigen mutatkozik: a Mágocs VSK 2021-ben feloszlott. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy mint Bodnár Zalán kollégánk a FourFourTwo magazin 2011. szeptemberi számában megírta, itt játszották 1968-ban a magyar futballtörténet egyik legfurcsább bundameccsét, a Mágocsi TSZ SK–Bólyi MEDOSZ Traktor SE megyei találkozót. Az állás a 64. percben még 0:0-s döntetlen volt, ám miután a párhuzamos Vajszló–Pécsi Porcelángyár 1:4-es végeredményéről megérkezett a telefonos jelentés a postahivatalba, hirtelen felélénkült a játék, és végül a feljutásban tizennégy gólos győzelem esetén reménykedő bólyiak 14:0-ra győztek.)
 A mágocsi általános iskola tanítója, Füzes Gábor büszkén mutatja az aulában a portafülke mellett kiakasztott oklevelet a tavaly októberi KALAP-tornán elért korosztályos 1. helyezésről, mert ha nagypályás felnőttcsapat nincs is, a gyerekek még mozgósíthatók. Bár Gábor bácsi jóslata nem túlságosan biztató: „Ha én nem fociztatom a gyerekeket, nem tudom, mi lenne itt. A tanító nénivel kidobósoznak vagy kidobósoznak, esetleg lesz majd foci helyett hímzőszakkör.”
A mágocsi hímzőkultúra védelmében el kell mondani, a délelőtti testnevelés órán éppen lelkesen pókfocizó gyerekek bizonyára szívesen ápolnák a nagymamáktól örökölt kézimunkás hagyományt is, de azért érezhetően nem bánják, hogy van a fociban ez az „alternatív bigyó” – ahogyan itt hallottuk a rendhagyó megnevezést.
 Ami Bikalt illeti, nagypályás csapat ott legutóbb az 1983–1984-es idényben szerepelt, ma már a futballpályának sincs nyoma, szántóföld terül el a helyén. Viszont működik a faluban a nyolcvanas évek óta a nevét a Gyermekek és Serdülőkorúak Mozgalmának Nemzetközi Bizottságáról máig őrző CIMEA-kupa, a környékbeli falvak iskolás csapatai játszanak egymással, és valamelyik évben Dibusz Dénes is megtisztelte jelenlétével az eseményt. A bikali gyerekek szintén többször jártak az Üllői úti stadionban, a ferencvárosi kapcsolat ma is él, erről a Bikalról érkező Miklós Balázs edző-falugondnok fradis pulóvere is árulkodik. A KALAP-tornákkal kapcsolatban így foglalja össze tapasztalatait:
„Szerintem tökéletesen megy a program a felnőtteknél, ahol a sörhasútól a púposon át a sántáig mindenki játszhat. A gyerekeknél is működik, csak kicsit belterjesnek érzem, jó lenne, ha több település csatlakozna. Könnyítené a feladatunkat az is, ha a tornákra nem kellene elutaznunk Komlóra, hanem a környékbeli településekkel egymást közt helyben lejátszhatnánk.”
 Szászvár példája egyszerre szolgál szomorú és előremutató tanulsággal. A csapat két évvel a megyei I. osztályban nyert bajnoki cím után, 2019-ben oszlott fel, az innen-onnan hozott, kötődés nélküli, pénzért játszó futballistákat az első erősebb fuvallat szétfújta.
Futballmentes szűk három esztendő után tavaly nyáron Mészáros András játékosedző és Kelemen Zoltán utánpótlásedző vezetésével újraszerveződött a csapat Mecsekháti Utánpótlásnevelő Sportegyesület néven, a felnőttek huszonnégy tagú keretéből tizennyolc játékos szászvári, az átlagéletkor 19-20 év.
  A valamikori virágzó szászvári futballélet egészséges szellemét visszaidézni nem könnyű, de van rá remény: Mészáros András a nemzedékek közötti tiszteletet, az öröklődő hagyomány szerepét hangsúlyozza, felemlegetve azokat az időket, amikor a szászvári ifista kihúzhatta magát, ha az előmeccs után a felnőttjátékos az öltözőfolyosón megveregette a vállát: „Le a kalappal!”
Ami véletlenül sem a szászvári futballt is ösztönző majdani MLSZ-programra vonatkozott…
NS-SZAKÉRTŐ: GÁNCSOS ANDRÁS
 „Szeretnénk elősegíteni, hogy a futball legyen sokak életének a része, minél többen focizhassanak, és minél könnyebben meccslehetőséghez jussanak. Ez a cél vezérelt minket a Kisközösségek Alternatív Labdarúgó Programja, vagyis a KALAP kidolgozásánál. Egyfajta pilotrendszerben fut most a kezdeményezés, főként Baranyában, egyelőre mi is gyűjtjük a tapasztalatokat, igyekszünk megtalálni a működés leghatékonyabb módját, hogy minden futballozni vágyó megtalálja a helyét. Nem véletlen a baranyai helyszín, aprófalvas térségként ott különösen nagy kihívás a kistelepülések nagypályás csapatainak megtartása. Figyelembe kell venni a világ változásait, korunk jelenségeit, és időről időre szükség van új megoldások keresésére. Az újabb generációk körében világszinten érzékelhető digitális átállás, életmódváltozás, az ülőmunka elterjedtsége, a városiasodás, a munkaerőpiac átalakulása mind hatással van a futballozási szokásokra. Ahhoz, hogy igazodjunk a körülményekhez, muszáj több irányba nyitni, a nagypályás futball alternatívájaként például több kisebb településen érdemes az öt plusz egy fős csapatoknak szervezett tornákban gondolkodni. Már csak azért is, mert a feltételek adva vannak, az elmúlt években országszerte számos műfüves kispálya épült, amelyeken télen-nyáron lehet futballozni. A baranyai mellett fut még a kezdeményezés a Fejér, a Heves, a Jász-Nagykun-Szolnok, a Komárom-Esztergom és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatóság égisze alatt is. A tapasztalatokat, visszajelzéseket igyekszünk kamatoztatni, szeretnénk baráti társaságoknak is működőképes és szervezett futballozási lehetőséget adni, az utánpótlásszinttől a felnőttig. A gyerekek és fiatalok körében nem vetélytársa, inkább kiegészítője kíván lenni az iskolások sportolását elősegítő Bozsik Intézményi Programnak és a Fair Play Cupnak. Érvényes versenyengedélyre és sportorvosi igazolásra nincs szükség, de a szövetség biztosítóval kötött keretmegállapodása kiterjed a KALAP tornáira is. A pályát és a játékvezetőt a szövetség adja, reméljük, az adminisztrációs és szervezési könnyebbség is hozzájárul, hogy a program megoldást kínál a kisebb településeken élőknek” – fogalmazott a Magyar Labdarúgó-szövetség grassroots osztályának igazgatója. |
|
