Néhol almát is szoktak szentelni, a torokfájósok ettek belőle egy szeletet, vagy a levágott héját parázsra tették, és megfüstölték beteg torkukat.

Szent Balázs a diákok patrónusa is, a középkortól századunk harmincas éveiig Somogyban is élt a Balázs-járás szokása. Tíz-tizenkét éves fiúk jártak házról házra, ünneplő ruhába öltöztek (öltözékükre fehér női alsóruhát húztak), fejükön koronaszerű, szalagos papírcsákó volt, egyikük püspöksüvegben magát Szent Balázst alakította, a többiek voltak a „vitézei”, kezükben fakarddal, csizmájukon sarkantyúval. Az adománygyűjtés céljából nyársat és vászontarisznyát vittek magukkal. Ezzel a régi, egyházi eredetű szokással tulajdonképpen diákokat toboroztak az iskolába, továbbá adományokat gyűjtöttek az iskola, a templom, s nem utolsósorban a tanító számára. (Hasonló jellegű a március 12-i Gergely-járás szokása.) A legtöbb helyen a következő éneket adják elő:

„Emlékezzünk Szent Balázsra, mert ma vagyon napja,
az Úrjézus akaratát általunk mutatja.
Örömet e háznak, asszonynak, urának,
hogy hirdessük és említsük, nékünk parancsolja.

Háziasszony, arra kérünk, légy szíves mihozzánk,
ne gondoljad, hogy mi azért hálákat ne adnánk.
Lásd, a nyársunk üres, a gyomrunk is éhes,
ne sajnáld a szalonnádat, nékünk jól megfizess.”

Az ének elmondása után az egyik „vitéz” felvágja a kardját a gerendáig, és így zárja le a köszöntőt: „Gazduram, most már nem tréfálok, adjanak vagy egy szál kolbászt vagy egy hasáb szalonnát, mint a kardom akkorát, különben levágom a gerendát!”

Együd Árpád 1975-ben megjelent gyűjteményében (Somogyi népköltészet) Pogányszentpéter, Horvátkút és Tapsony községekből közöl Balázs-járásra vonatkozó szövegeket. Már a szokás emlékének halványodását jelzi, hogy ezekben a regölés, a farsangolás és a Balázs-járás motívumai keverednek. A szövegvegyülés másik oka az lehet, hogy ezek a szokások a naptárban is egymás szomszédságában szerepelnek, keveredésük tehát természetszerű.