Jókai Mór

Magyar divat.

Ismét, ismét viseljük hát

Azt a mentét, azt a ruhát,

A mit hordtak őseink;

Régi dolmány, régi kalpag

S kik a honért éltek haltak,

Feltámadnak hát megint.

Látásodra bár a léha

Itt ott kaczajra fakad...

Hadd kaczagjon, majd elhagyja:

Magyar, ne szégyeld magad!

Ne szégyeld a viseletet,

Miben apád ellehetett

S boldog öregséget ért.

Ki tudja e boldog korbul,

Mikor a ruha megfordul

A jobb év is visszatér?

Fintoritsa félre arczát,

A ki jobb jövőt tagad.

Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.

Magyar, ne szégyeld magad.

Kinek lábán sarkantyú peng

Arról tudod, hogy az nem czenk,

A bámész nevesse bár.

Az órgyilkos és a gyáva

Nem ver pengőt a sarkába;

- Az elfut, vagy lesbe áll.

Szembenézesz, valót mondasz,

Hogyha szived kifakad.

Ez a te régi jellemed:

Magyar, ne szégyeld magad.

Aranycsipkés főkötőben,

Olyan bűbájos a nőnem,

Miként tündér-asszonyok.

Szűzpárta, nem csak viselve,

Hanem meg is érdemelve,

A homlokon úgy ragyog.

Tüneményes idők járnak!

Férfi szive úgy dagad.

Kétszerte szebb minden asszony:

Magyar, ne szégyeld magad!

Hadd gyászolja Európa

Zsákruhába', gyászzubbonyba'

Vesztett reménységeit.

Ha mi nekünk szép az élet

Azért minket ki itélhet?

Jó az Isten, megsegít!

Önbecsülés, hazafiság

Legyen hát, ha kell "divat",

Akár mit mond rá a világ,

... Magyar, ne szégyeld magad!

(1859)

*

A magyar nyelv ismét itthon.

Hozott az ég! keblünkbe zárt

Rég várt vendég, magyar nyelv!

Lelkünk lelke, szivünk vére,

Velünk maradj, ne tűnj el.

Ülj a székbe, mely megillet,

Tedd fel babér-koronád,

Erősödjék meg hatalmad

Hosszú századokon át,

Hogy e honban ne mondhassa

Senki többé ezután:

"Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám."

Szálld meg költő s tudós lelkét,

Hogy irjanak magyarán.

Tisztaságban, helyességben

Tündökölve egyaránt.

Idegen szót, eszmejárást,

Ne hagyj többé mondani.

Van mi nekünk annál jobb, szebb,

Csak ki kell választani.

Hogy e honban ne mondhassa

Költő, tudós ezután:

"Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám."

Szállj az úri teremekbe:

Hol eddig más volt divat.

Tudjon veled elmulatni

Nagyságos lányod, fiad.

Casinóban, versenytéren,

Páholyban, vigalmakon,

Minden nagy úr tudjon szólni

A hazai hangokon.

Hogy e honban ne mondhassa

Gróf és grófné ezután:

"Nem tudom a magyar nyelvet,

Mivel nem tanulhatám."

Szállj a jó táblabiróra,

A ki azzal kérkedik,

Hogy más nyelven, mint magyarul

Nem is hallott még eddig.

S mondd meg néki, hogy nem elég

Téged viselni szájban,

Hanem olvasgatni is kell

Könyvekben és ujságban,

Hogy e honban ne mondhassa

Senki többé ezután:

"Beszéltem a magyar nyelvet,

De b'z én nem olvasgatám."

(1859)

*

A pesti zsinagóga.

Egyszerre kezdénk építtetni

Egy templomot, ők is, mi is.

Az övéké rég készen áll már,

Mienknek még teteje nincs.

Hogyan maradhatánk mi így el?

Ok arra lehet nagyon sok:

Azt a hitelezők építék,

Emezt pedig az adósok.

(1859)

*

Milyen fából faragják a bibornokot?

Ki legszorgalmasabb alvó,

Annak lesz a hivatal jó,

Ki soha semmit se tanul,

Az be is jut hivatlanul.

Kinek egyetlenegy gondja,

A jó pincze és jó konyha:

Várhat jót a Vatikántul,

A hol "vota ponderantur."

A ki sötétséget terjeszt,

Testvérgyülöletet gerjeszt,

És a syllabust hirdeti:

Bibor süvegig viheti.

Ki a bünöst megtéríti,

(Hogyha szép lány) beteríti,

S felruházza a mezetlent:

Baréthoz jut okvetetlen.

De a ki áldást osztogat,

És a néppel jót tesz sokat,

Ki másnak vet, másnak arat

És maga szikárnak marad.

Ragyog tudománynyal, észszel,

Áldozatot hoz két kézzel,

Hiveinek igaz atyja,

Hazájának hű magzatja.

Szelleme mesze világol,

Kilátszik a sokaságból,

S kit hive, nem hive, szeret:

Az bibornokká nem lehet!

*

Az augsburgi allgemeine Zeitunghoz.

Már hogy mi itt emberhússal élünk,

Hogy megnyúzzuk az idegent,

Hogy az orrát menten elharapjuk

Az utazónak idebent.

Hogy mérget (sőt paprikát!) keverünk

Vendégünk étele közé,

S mindent, ki sauf-conduit nélkül jár,

Kegyetlenül agyonverünk.

Hogy a külföldön ily hirben álltunk

Azt nagyján neked köszönjük

Oh liebe allgemeine Zeitung!

Hogy a tudatlan nép most kezdi még

Tanulni az ábéabot,

A táblabiró olvasni sem tud,

S csupán daczból járat lapot;

Azt is de német poéták irják,

Ugy forditják le magyarra,

A magyarból nem telik ki egyéb

Csak kulcscsináló s varga.

Csak kolbászt és tarhonyát gyártunk,

Igy szólsz felőlünk nagy bölcsen

Oh liebe allgemeine Zeitung;

Hogy tulajdonképpen tótok vagyunk,

Hogy ősi eredetünk szláv,

Vagy hát vérszerinti atyafiak

A czigányokkal legalább.

Hogy a mink van, azt mind összeloptuk,

Zenénk czigány, tánczunk oláh,

Még a zsinoros dolmányunkat is

Török volt ki kigondolá.

Hogy minden javunktól igy megváltunk

Ez a te sűrű érdemed

Oh liebe allgemeine Zeitung!

Hogy hazánk egy nagy sivatag vadon,

Lakói medvék, farkasok;

Uratlan pusztákon a vadlovak

És vadtehenek száma sok.

Kasszelből ide tóduljon eztán

Hát a kivándorlók rajja,

Csak azért is, hogy harczi szellemet

Oltson ezen puha fajba.

Ezekkel ám furcsán nem mi jártunk,

Hanem ők, köszönjék neked

Oh liebe allgemeine Zeitung!

Hogy a paraszt minálunk rabszolga,

Kit a nagy úr bottal fizet,

Hogy boszorkányokat égetünk,

S vámpyrt hiszünk, azt is hiszed.

Hogy ököljog volt nálunk a törvény,

Nagy lárma a törvényhozás.

A gyöngébb hang letorkolása,

Üstöktépés és pofozás,

Ebből állt ősi alkotmányunk:

A világnak ezt hirdetéd

Oh liebe allgemeine Zeitung!

Irtál rólunk szép geographiát:

Viznek nevezted a hegyet,

Nagy városból csináltál kis falut,

Megtetted lónak a legyet,

Fedeztél fel köztünk uj népeket,

Neked tetsző civilizatiót,

A többi barbar, és még abból is

Eldugtál egy pár milliót.

Egy tollvonásod millió halálunk:

Igaz, hogy tudtunkon kivül:

Oh liebe allgemeine Zeitung!

Végül még azt is bebizonyitád,

Hogy csak vitézek sem valánk.

Ugy néha egy hires verekedő

Akadt, akadt köztünk talán.

De ugy egészben véve nem lehet

Rólunk épen elmondani,

Hogy ősi harczos dicsőségünknek

Hirében volna valami.

Üres dicsekvés a mit kiabáltunk,

Historiád másról tanít,

Oh liebe allgemeine Zeitung!

Egyszer meg aztán dicsérni kezdtél,

Ez volt a legfájdalmasabb.

Neveztél minket derék nemzetnek,

Óh a szivünk majd meghasadt.

Miveltek, hősök és jó barátok

Levénk előtted izibe.

S azokhoz, a kik őt így szeretik

Óh a magyarnál nincs hivebb!

Az égre is kérünk: ne fogd pártunk!

A többi ment; ez fáj: - ne tedd,

Oh liebe allgemeine Zeitung!

*

TARTALOM

I. Szózatok

Liszt Ferenczhez.
A tudománynak nincs háza!
Magyar divat.
A Petőfi-keresők.
A nemzet gazdasszonyaihoz.

II. Hazafias költemények

A magyar nyelv ismét itthon.
Oh nem mindegy a halál.
Széchenyi halálán.
Az 1848-iki kokárda.
Ne csüggedj.
Az országos összeveszés.
Csokonai.
A nagyszájú hazafiak.

III. Politikai költemények

Mit hozott a Mikulás.
Legyen úgy, mint régen volt!
Jóslat.
Nagy a hideg.
Kriminális vallatás.
John Bull Galantéria és vegyeskereskedése.
Mi hát az igaz hazafiság?
A diplomatia dolga.
Így is baj, úgy is baj.
Prosit!
Legyen úgy, mint még nem volt.
A tavasz első fecskéi.
A Szózat
Az augsburgi allgemeine Zeitunghoz.
Milyen fából faragják a bibornokot?

IV. Elbeszélő és leiró költemények

A bán futárja.
Bábel.
A tiboldi vár.
Ezer év.
A mármarosi vig asszonyok.
Aben Chamot és Yóta.
Holt költő szerelme.
Hypparata.
A király és bolondja.
A tüzesvas-próba.
A ki sir, és a ki nevet.
Mátyás király és a szegény varga.
Puskás Kalári.
Oroszlánhűség.
A koldusok királya.
Mátyás diák és Bente úr.
A czinkotai kántor.
Románcz.
Péter és Pál.
Művész életpályája.
A vásárfia.

V. Hangulatok

Azért az "Üstököst" még is csak megirom.
Óh Petőfi, ha most élnél!
Az utolsó eszménykép.
Az igazi "Jó szív".

VI. Alkalmi költemények

Fáy András halálára.
Prolog a debreczeni nemzeti szinház megnyitásának ünnepélyéhez.
II. Rákóczy Ferencz emléke.
Prolog - Az erdélyi magyar szinészet száz éves jubileumára.

VII. Satirák.

Oh mi szép szultánnak lenni!
Két lengyel menekült.
Az örökösödési per.
Mártzius 15-dikén.
Férges almák.

VIII. Humoros költemények, furcsaságok, tréfák, ötletek

Életphilosophia.
Az egyetlen ápoló.
Árva fiú keservei.
Valjon lesz-e háború?
A pesti zsinagóga.
Igen sok magyar úr emlékkönyvébe.
Tüzes szerelmi vallomás.
Névtelen ábránd.
Tóth Kálmán barátomnak midőn 1861. évi deczemberben akademiai tagságra itéltetett.
Találós mesék.
Csahosi úr.
Hamvazó szerdán.
Első május.
Hogy beszélnek a nemzeti szinházban?
Búcsuzó az én jó porkolábomtól.
Felelet a büszke krumplinak a még büszkébb kukoriczától.
Időjóslatok.
Kedves édes fiam uram.
Mikor a szekér elakad.
A tudósok mindent tudnak.
A szónok gyertyája.
Jó, hogy nincs pénz!
A zólyomiak.