A klasszikus „romantikus” komédiának minden lényeges eleme megvan ebben a darabban is, ám távolról sem könnyed bohózat a dráma. „A Vízkereszt a veszteség, a szenvedés és a mély zavarodottság kísérteties húrjain játszik, ami a romantikus konvenció finom szépségén át szólal meg, a lírai hangra és a vidám humorra modulálva, olyan illékonyan és megfoghatatlanul, mint egy véletlenül elkapott sóhaj.”[2] Ez a nyugtalanság végig átlengi a darabot. Rendes komédiákban a fiatal szerelmesek győzedelmeskednek szüleik és uralkodóik ellenében, s felnőtté válásukkal kiveszik a részüket a társadalmi rend újjáteremtéséből. „A Vízkereszt nem követi ezt a sémát. Ebből a darabból hiányzik a felelősségteljes idősebb generáció. […] A beteljesülés minden külső korlátja hiányzik. […] De Illyria kissé kábult lakosai rájönnek, hogy korántsem szabadok. Saját cselekedeteik alkotják a gátakat, mivel legtöbbjük sem önmagát, sem másokat, sem a világot nem ismeri.”[3] A cselekmény olyan, hogy szinte bármelyik pillanatban tragédiába fordulhat(na).
A darab középpontjában Orsino herceg és a gyászoló Olivia grófnő állnak. Mindketten önbecsapás áldozatai. A herceg nagyra van szerelmével és szerelmi kudarcával, és jóleső érzéssel állapítja meg, hogy minden igaz szerelmes olyan, mint ő – miközben többet törődik önmagával, mint szerelmének tárgyával. Személyesen meg sem látogatja Oliviát, küldönccel udvarol neki. A herceg szóhasználatával, stílusával Shakespeare a korabeli urak elcsépelt és modoros szonettjeit neveti ki. Olivia, a fiatal grófnő szintén becsapja önmagát: felveszi a gyászoló hölgy attitűdjét, és ő sem fogja fel, hogy mindennek megvan a maga ideje, nem gyászolnia, hanem házasodnia kellene. Mindketten az időt pocsékolják, Mahood a szellemes „misuser of time” (kb. időpocsékoló) kifejezést használja, mikor róluk beszél.[6] Olivia a darab folyamán tanul hibáiból, méghozzá a partra vetődött és fiúnak öltözött Viola segítségével.
Az arisztokrata ködevők között egyetlen ember van, aki tisztán lát: Feste, a „bolond.” A Jaques és Amiens keverékének tűnő okos bolondtól jön a darab legtöbb jó tanácsa: a „sztoikus józan ész szilárd alapján áll” – írja róla Mahood.[7] Másrészt mindig ő mondja ki a darabban az igazságot: eltávolítja szavak által eltorzított valóságról a leplet, és szembenéz a kényelmetlen valósággal is. Feste, aki lelkiismeretesen alakítja szerepét, és nincsenek illúziói társadalmi hovatartozása felől, a darab egyik legfontosabb karaktere. „Feste melankolikus; érzünk benne valamit, ami arra vall, hogy fárasztja a vidámság, amit a többiek olyan magától értetődően élveznek. Feste a vígjáték általános légkörétől elütő hangulatok kifejezője.”[8]
A darab „vidám” része, a Malvolio-szál, Shakespeare telitalálata. A túlzásba vitt szerelmi mámor kifigurázása mellett a darabnak másik fontos témája a mindenáron való társadalmi felemelkedés vágyának szatirikus ábrázolása.
Az egyik felfogás szerint az udvarmester nem más, mint egy kifigurázott puritán, egy komor, önimádó, nagyravágyó ember, aki elnyeri méltó büntetését. A másik felfogás viszont tragikus árnyalatokat lát a szatirikusan ábrázolt Malvolio jellemében, aki ugyan kellemetlen figura, de hihetően emberi; egy magányos és elkésett karakter, aki kétségbeesetten szeretne felemelkedni, aki sárga harisnyájával és térdcsokrával egy letűnt világot hozna vissza. Ezáltal válik paródiává. A földhözragadt Mária és Tóbiás csele, a hamis szerelmes levél bizonyítja be azt, hogy ez nem így van. Kisszerű ez a tragédia, de a maga módján mégiscsak tragédia.
Malvolio ellenfele Sir Toby (Tóbiás), a fő-összeesküvő, a vízkeresztkor szokásos népünnepélyek „Lord of Misrule”-ja, bolondkirálya, aki a gondtalan, önfeledt ünneplést, a karnevált – a radikális változást – szimbolizálja az önmegtartóztatás, a böjt erőivel szemben, amit Malvolio képvisel. Toby egyesek szerint kedélyes, életigenlő, vidám figura, aki különféle cselek kieszelésével szórakoztatja magát, de éppen annyira kártékony parazita is, egy letűnt kor ingyenélő képviselője. Társai a mulatságban Keszeg András, a hülyeség határát súrolóan ostoba nemes, és Fábián.
*
VÍZKERESZT VAGY A MIT AKARTOK.
(Fordította: Lévay József)
Tartalom
BEVEZETÉS
ELSŐ FELVONÁS.
I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
MÁSODIK FELVONÁS.
I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
HARMADIK FELVONÁS.
I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
NEGYEDIK FELVONÁS.
I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
ÖTÖDIK FELVONÁS.
I. SZÍN.
|
SZEMÉLYEK
Orsino, Illyria herczege.
Sebastián, Viola testvére.
Antonio, hajós kapitány, Sebastián barátja
Egy Hajós Kapitány, Viola barátja.
Valentine,
Curio, a herczeg környezetéből.
Böffen Tóbiás, Olivia unokatestvére.
Keszeg Andor.
Malvólió, Olivia udvarmestere.
Fábián,
Bohócz, Olivia szolgái.
Olivia, dús grófnő.
Viola, a herczeg szerelmese.
Mária, Olivia komornája.
Urak, Papok, Matrózok, Törvényszolgák,
Zenészek és egyéb kiséret.
|
BEVEZETÉS
Honnan vette Vízkereszt czímét e darab, melynek tartalma semmi összefüggésben sem áll ez ünneppel, erre nézve most már legfölebb találgatásnak van helye. Meglehet, azon véletlen körülménynek köszönte czímét, hogy először a vízkereszt ünnepén, január 6-án került színre; vagy talán Viola átöltözködése emlékeztette a költőt ez ünnepre, melyen szokásban volt álruhába öltözködni s álarcz alatt különféle tréfákat űzni. Más conjectura a második felvonás harmadik szinében vél újjmutatást találni a darab czímére. Tóbiás itt néhány szót énekel egy most már elveszett régi balladából. E szavak: „Oh deczember tizenkettő” (oh the twelfth day of December) a vízkereszt ünnepére vonatkoznak, mely onnan nyerte angol nevét (Twelfth-Night), mivel karácsony után a tizenkettedik napra esik. De elveszvén e ballada többi része, csak sejthetjük, hogy magyarázatot foglalhatott magában a darab czímére nézve; miben állt e magyarázat, azt nem tudhatjuk. A mi a darab második czímét: a mit akartok – illeti, lehet, hogy a költő a főczím határozatlanságára való tekintettel tette hozzá, mintha ezt akarná mondani: a Vízkereszt czím nem tartozik tulajdonképen e darabhoz, azért adhattok neki más czímet is, a minőt akartok.
Nyomtatásban először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg; de már jóval előbb színre kerülhetett s nem tartozik a költő legkésőbbi művei közé. Származási idejét 1598. és 1602. közé kell tenni. 1598. előtt nem kerülhetett színre, mert nincs megemlítve Meres ez év lajstromában Shakspere vígjátékai közt; viszont hogy 1602. előtt már színre került, bizonyítja John Manningham kézirati naplója, melynek egyik helye így szól: „Ünnepünkön (1602. február 2.) láttunk egy Vízkereszt vagy a mit akartok czímű színdarabot, mely nagyon hasonlít a Tévedések vígjátékához vagy Plautus Menechmijéhez, de leginkább az Inganni czímű olasz darabhoz. Van benne egy jó cselszövény, melyben elhitetik a házfelügyelővel, hogy özvegy úrnője szerelmes belé, levelet koholva, mintha az úrnőtől jönne, mely általános kifejezésekben elmondja, mit szeret legjobban benne, megszabva mozdulatait, meghatározva öltözékét stb., azután midőn a kivitelhez fog, elhitetik vele, hogy őrültnek tartják.” A mit a naplóíró itt beszél, abból kitűnik ugyan, hogy reá nézve új volt a darab; de még nem következik, hogy egyáltalában akkor került volna először színre. Ben Jonson „Every man out of his Humour” czímű vígjátékában, mely 1599-ben jelent meg, némelyek a Vízkeresztre való czélzást véltek találni ez oldalvágásban: „Más ellenvetéssel van bajom, melyet talán a szerző ellen lehetne fordítni, hogy tudniillik vígjátékának tartalma egészen más fajta lehetne; például egy herczeg, ki egy grófnőbe szerelmes, a grófnő a herczeg fiába szerelmes és a fiú a grófnő szobalányába; az ilyen összevissza-szeretkezés, hozzá egy bolonddal, mint szolgával, többet ér, mint az, a mi természetesnek és a körülményekhez mértnek látszik.” Akár van ebben czélzás a Vízkereszt bonyodalmára, akár nincs: semmi külső vagy benső ok nem gátol, hogy származását 1599-re tegyük, mikor már Ben Jonson is ismerhette; bizonyosnak azonban csak annyit lehet elfogadnunk, hogy sem 1598. előtt, sem 1602. után nem kereshetjük születési évét.
Ez időszakba, a költő fejlődésének virágkorába illik be legjobban a darab egész hangja is, az erő és jó kedv teljessége, a mély emberismerettel rajzolt alakok, az ellentétek könnyed és tökéletes kiegyenlítése s az emberi gyöngeségek kedves költői megvilágítása, mind oly tulajdonságok, melyek a darabot Shakspere vígjátéki kincstárának gyöngévé teszik, s mind olvasásban, mind színpadi előadásban biztosítják számára a legkellemesebb hatást. Magyarúl Lévay József fordításában jelent meg a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában; ugyane fordításban került színre a nemzeti színházban 1879-ben, hol azóta állandóan a játékrend kedvelt darabja.
Shakspere közvetlen forrása valószínűleg Barnaby Rich „Farewell to Military Profession” (Búcsú a katonai hivatástól) czímű munkája volt, mely 1581-ben jelent meg. Apollonius és Silla története, melyet különben e gyüjtemény Bandello második kötetének 36-dik novellájából vett, kivonatban így szól:
Midőn Konstantinápoly még a keresztények kezében volt, élt ott egy Apollonius nevű nemes és gazdag herczeg, ki saját költségére hadjáratot indítván a török ellen, okossága és vitézsége által nagy hírre tett szert. De hazatértében szétszórta hajóhadát a vihar és őt magát Cyprusba hajtotta, hol a helytartó, Pontus, tisztelettel és vendégszeretőleg fogadá. Pontusnak két gyermeke volt: Silvio, ki akkoriban Afrikában harczolt, és egy kitűnő szépségű leány, Silla.
Silla heves szerelemre gyuladt atyjának ifjú hős vendége iránt s ezt épen nem titkolta el. Apollonius, vagy járatlan lévén a szerelmi dolgokban, vagy mivel még egészen harczi hangulattal volt eltelve, nem ügyelt rá, s többet törődött hajója kijavításával és visszaútazási készületeivel, mint a szép szűz előzékenységével. Végre minden rendbe jött, elvitorlázott és szerencsésen Konstantinápolyba érkezett. De Silla, távozása óta, csak azon gondolkozott, hogyan követhesse őt. Mindent megvallott hű Pedro szolgájának s könyek közt esedezett segítségeért. Ez rábeszéltette magát s egy Konstantinápolyba induló gálya kapitányával kicsinálta, hogy őt és húgát (mert ennek adta ki Sillát) vigye magával mint útasokat. Szerencsésen útra keltek, de útközben Silla nagyon is meg talált tetszeni a kapitánynak. Mivel minden ajánlatát visszaútasítá, a kapitány már erőszakot készült ellene használni, midőn heves vihar tört ki és a hajót a parthoz csapta. Silla egy ládán a partra jutva, egyedül látta magát: a hajó egész népét, még Pedrot is, elnyelték a habok. Nem találta tehát jogtalannak, ha tulajdonának tekinti a ládát, melyen megmenekült. Tekintélyes összeg pénzt lelt benne és férfiruhákat, s mivel a hajón tett tapasztalata szerint veszélyesnek tartá leányruhában indulni útra, férfiúnak öltözött és fölvette testvére, Silvio nevét.
Ily módon Konstantinápolyba jutott, hol felkereste Apollonius herczeg palotáját, hogy szolgálatába álljon. A herczeg mindig kész volt idegeneken segítni és örömmel felfogadta a szép fiatal embert. Silla itt annyira kitűntette magát, hogy a herczeg állandóan maga mellé vette. Folytonosan körülötte volt, reggelenkint segítségére állt az öltözködésben, rendben tartotta szobáját; és rövid idő múlva senki más nem bírta annyira a herczeg bizalmát.
Ez időtájt élt e városban egy előkelő ifjú özvegy, kinek férje nem rég meghalt és nagy gazdagságban hagyta őt hátra. Julinának hívták, s nem csak a leggazdagabb, hanem a legszebb is volt a konstantinápolyi nők közt. Ennek kegyét kezdte Apollonius komolyan keresni, s a kérők szokása szerint nemcsak szép szavakat, bús sóhajokat küldött imádottjának, hanem leveleket, lánczokat, karpereczeket, gyűrűket, írótáblákat, drága köveket, és még isten tudja, mi mindent, habár Cyprus szigetén alig értett a szerelemhez, holott félig eléje vitték, de most buzgó növendék lett ez iskolában s már megtanulta első leczkéjét, azaz fájdalmasan beszélni, szomorúan nézni, nagy igéreteket tenni, szolgálatra készen állni s mindent a nő kedvére tenni; és már a második leczkébe fogott, azaz bőkezű jutalmakba, gazdag ajándékokba, gyöngéd levelekbe. És ki lett volna alkalmasabb követ Julinához, mint hű szolgája, Silvio? Ebbe helyezte minden bizalmát s arra szánta őt, hogy ajándékokat és szerelmes leveleket küldjön általa.
Julina, ki az ifjú Silviot ily módon gyakrabban látta, s észrevette tökéletes szépségét és kellemét, lassanként épen oly nagy hajlandóságot kezdett érezni a szolga iránt, mint az úr ő iránta; és midőn Silvio egy ízben hozzá ment s igen sürgetőleg és komolyan kezdte előadni ura kérését, félbeszakítá beszédjét és mondá: Silvio, nekem nem elég, a mit uradért mondál; jövőre beszélj magadért vagy ne mondj semmit. Silla elnémult, s önmagában a szerelem vaksága fölött panaszkodott, mely oda vitte Julinát, hogy megvessen ily nemes herczeget s azt válaszsza ellenében, kitől a természet megtagadta hajlamának megjutalmazását.
Ezalatt a valódi Silvio, Silla testvére, visszatért Cyprusba atyja udvarához és ott meghallotta húga elszökését. Azt sejté, hogy erre szerelmi viszonya vezette, melyet Pedro szolgájával folytatott, ki vele egy időben eltűnt. Ám Silvio jobban szerette Sillát saját élténél, mert édes testvére volt apai és anyai részről, s alakjukban és arczukban annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy csak ruhájokról lehetett egymástól megkülönböztetni. Ezért megfogadta Silvio atyjának, hogy Sillát fölkeresi és Pedron bosszút áll. Útra kelt és sok várost beútazott a nélkül, hogy kettejök felől valamit hallott volna, így végre Konstantinápolyba jutott. A mint ott egy este a bástyákon kívül sétált, találkozott Julina asszonynyal, s mivel ez őt régi ismerősének tartá, így szólt hozzá: Silvio úr, ha nem vagy igen nagy sietségben, engedj rövid beszélgetést, mivel ily szerencsésen találkoztunk. Silvio csodálkozott, hogy idegen létére, ki legfölebb két napja tartózkodik a városban, nevén szólítják; de udvariasan eléje lépett s kivánságát tudakolta. Julina kissé hátraküldé kiséretét, azután így szólt: Semmi más nem bírt e lépésre, mint jóakaratom és baráti szeretetem; vonakodásod azonban arra a gondolatra vezet, hogy a férfiak inkább az után törekednek, a mit nem érhetnek el, mintsem azt becsülnék, a mit szabadon és tartózkodás nélkül kínálnak nekik. Ha tehát az, a mit kínálok, csekélyebb értékűnek látszik előtted, mivel oly bőkezű vagyok vele: az csak saját felfogásodban rejlik; mert sok nemes férfi kérte és kéri tőlem azt, a mit önként akarok neked adni, s a mit te megvetsz vagy legalább nem becsülsz nagyra.
Silvio nem lehetett kétségbe a felől, hogy a hölgy másnak tartja, de nagy együgyüségnek vélte volna figyelembe nem venni a szerencse ily kegyét. A kiséretből látta, hogy a nő magas rangú; azonkívül látta nagy szépségét s mozdulatainak kellemét; lehetetlen volt hát elútasítnia s a következőképen felelt: Ha eddig nem cselekedtem illően és megvetettem a kegyet, melyben oly gazdagon részesítél, úgy bocsánatodat kérem a múltért, és a mai naptól fogva Silvio kész minden méltányos kárpótlásra, a mi tehetségében áll és kivánságodnak megfelel. Nagyobb örömet nő nem érezhetett, mint Julina e szavakra. Úgy hát Silviom, mondá, ne mulaszd el, holnap estebédre hozzám jönni, a hol beszélni fogunk a kárpótlásról, melyet nyujtanod kell számomra. Silvio örömmel megigérte s mindketten igen megelégedetten váltak el. Előbb azonban tudnia kellett, kivel van dolga; szerencsére egy arra járótól megtudta a hölgy nevét, állását és lakását.
Másnap este hat órakor Silvio megtevé az igért látogatást, mely alkalommal minden kivánságuk szerint ment, csakhogy Julina egyik tál ételből sokat evett és negyven hétre elrontotta a gyomrát. Napkeltekor Silvio elbúcsúzott és midőn hideg vérrel megfontolt mindent s el kellett ismernie, hogy itt bizonyára félreértés forog fenn, aggódni kezdett a következményektől s elhagyta Konstantinápolyt, hogy más görög városokban keresse húgát.
Apollonius herczeg, ki hosszú udvarlása után sem jutott közelebb czéljához, Julinához ment, hogy határozott nyilatkozatot követeljen tőle. A hölgy nem nevezte meg Silviot, de kijelenté, hogy már másnak kötötte le szavát és hűségét. Mire a herczeg viszonzá: Így hát bele kell nyugodnom, habár nehéz szívvel, mert szabad vagy s azt választhatod, a kit akarsz. De midőn Julina kérte, adja beleegyezését választásába, így felelt: Nem, bizonyára soha sem fogok beleegyezni abba, hogy más férfié légy. Sokkal jobban szerettelek, hogysem könnyen és jó kedvvel lemondjak rólad; de mivel nem áll hatalmamban, hogy meggátoljam választásodat, a jövőben saját kényedre hagylak s búcsút veszek tőled. És ezzel szomorúan haza tért.
Míg Julina házában volt, szolgái beszélgettek Julina cselédjeivel s megtudták tőlök, mily szívesen fogadta Silviot. Nemsokára a herczeg fülébe jutott a dolog, ki egy perczig sem kétkedett, hogy Silvio az ő szerencsés vetélytársa, és börtönbe vetteté. Hiába erősíté ártatlanságát a boldogtalan, a herczeg nem ingott meg hitében.
Midőn Julina megtudta, mily keményen bántak kedvesével, a herczeghez ment, megvallotta Silvioval való viszonyát és szabadon bocsátását kérte. A herczeg tüstént előhivatá és így szóla hozzá: Nem volt elég, hogy visszaéltél bizalmammal, hanem hazugságaid és hitszegő biztosításaid által meg is csaltál, s nemcsak ellenem vétkeztél, a kit igen együgyünek tarthatsz, hanem különösen isten ellen, kinek nevére hivatkoztál hazugságaid mellett. Tökéletes ártatlanságának tudatában így felelt Silvio: Alázattal kérlek, nemes herczeg, hallgasd meg türelmesen mentségemet. Távol legyen tőlem, hogy még fokozni akarjam haragodat, mert istenemre mondom, hogy a világon semmit sem becsülök annyira, mint kegyelmedet és jó akaratodat. Csak a vádak alól akarom tisztázni magamat, melyeket hamisan emelnek ellenem, s melyek, mint hallom, Julina asszonyságtól indulnak ki. Mivel ő most jelen van itt, kérem, tegyen bizonyságot mellettem.
Julina azt hivén, hogy Silvio félelmében tagad mindent, igyekezett megnyugtatni őt s elbeszélte szerelmi viszonyuk egész történetét. De mivel Silvio még most is, daczára Julina könyeinek, megmaradt tagadása mellett, a herczeg annyira dühbe jött, hogy keresztűl akarta szúrni. Alig engedtek abbeli kérésének, hogy Julinával egy perczre négy szem közt beszélhessen és a felindult Julina alig akart ebbe beleegyezni. De ekkor a vélt Silvio meggyőzte őt női neméről, s feltárta előtte származását és Apolloniushoz való szerelmét. Julina mindent közlött a herczeggel s hazamenve kétségbeesetten házába zárkózott, hogy soha többé ne lássa a napvilágot.
Midőn az elbámult herczeg erősebben szemügyre vette hajdani szolgáját, könnyen felismeré benne Sillát, Pontus herczeg leányát; megölelé és mondá: Ne gondolj a történtekre, s fogadj el engem, ki jobban örülök viszontlátásodnak, mintha az egész világ parancsomra állna. Hol láttak valaha ily odaadó szerelmet! Te, ki az udvari kényeztetések és élvezetek közt nőttél fel, koczkára tetted személyedet, nem rettegtél semmi vésztől s nem riadtál vissza a legaljasabb szolgálattól. Rögtön a legügyesebb mesterek után küldetett, kik pompás női ruhákat készítettek, és lehető hamar megülte lakodalmát Sillával. E különös esemény híre csakhamar elterjedt egész Görögországban és Silvionak is fülébe jutott, ki rögtön Konstantinápolyba sietett, hol Apollonius nagyon szívesen látta és Julinához vezette. Tüstént házasságra keltek és e nász jóvá tett minden szenvedést, melyet Julinának oly sokáig kellett viselnie.
Ez az elbeszélés forrása a vígjáték egyik felének. Viola átöltözése, szolgálata Orsino herczeg udvaránál, Orsino szerelme Olivia iránt, Viola küldetése, Olivia szerelme Viola iránt, Viola és Sebastiano összetévesztése, mindez nem más, mint Silla, Apollonius, Julina és Silvio története. Csakhogy a mi az elbeszélőnél merő külső bonyodalom, átöltözésből és hasonlóságból származó félreértés, azt a költő mély emberismerete alakjainak igaz festése által élethű és feledhetetlen hatású képpé varázsolja, melyben a szerelem pajkos szeszélyének játékát, a szerelem komikumát, a legkülönfélébb változatokban, a legalsótól a legmagasabb fokig, megtestesülve szemléljük. Orsino szereti Oliviát, vagy inkább csak hiszi, hogy szereti. Szerelme nem a szív ellenállhatatlan szenvedélye, hanem a képzelem játéka, a szerelmi gyermekbetegség, mint egy Shakspere-magyarázó mondja, mely megelőzi a valódi szenvedélyt, mint Romeo szivében Róza képe Júliáét. Ez az a tökéletlen, úgynevezett diákos szerelem, mely nem merész törekvésre, férfias elhatározásra, törhetetlen küzdésre, hanem sóhajtozásra, ábrándozásra, holdvilágos érzelgésekre ragad. A herczeg nem tesz egyebet, mint hogy egyre-másra küldi a kérőket Oliviához, fűnek-fának panaszolja szerelmi bánatát s tétlen epedésében virággal, lombokkal, zenével veszi körűl magát.
Ha a zene szerelmünk tápja, fel!
Hadd élvezem tulzón, hogy a betelt vágy
Legyen beteggé és úgy haljon el.
Ama dalt még! Az olyan elhaló volt:
Oh! az fülembe édes hang gyanánt ért,
Mely egy ibolya ágy fölé lehel,
És illatot lop s ád.
Aztán jő küldötte s tudtára adja, hogy Olivia el sem fogadta. A visszaútasított szerelmes nem tud egyebet mondani és tenni, mint:
El! kellemes virágágyak közé:
Szerelmünk dúsan hajt, ha lomb födé.
Mikor később Viola ismét rossz hírrel tér vissza, megint nem tud egyebet tenni, mint muzsikáltatni magát, akár egy elbúsúlt falusi legény.
Zenét nekem…
Még azt a dalt csak jó Cesario,
A tegnap esti ódon régi dalt,
Nagyon enyhitni látszott az kinom’.
Ez a szerelem nem is érdemel mást, mint folytonos visszaútasítást. De a szép Oliviával épen úgy tréfát űz a szerelem pajkos istene. Ő, a kinek kegyéért annyian esengnek, s a ki hidegen el tudja útasítani a szép és gazdag herczeg hódolatát, szerelmes lesz egy átöltözött leányba. Ezer szerencse, hogy e leánynak fiú testvére van, a ki szakasztott mása, s a ki egész véletlenűl és minden fáradság nélkül jut a nagy szerencséhez, melyet húgának szépsége készített számára. Így űzi bohókás játékát a szerelem pajzán szeszélye a többiekkel is. Egyiket sem kíméli meg: az együgyü falusi bangót, Keszeg Andort, a ki szintén a bájos Oliviára emelte bárgyú szemét; a korhely, részeges Böffen Tóbiást, a ki a furfangos kis szobalány hálójába és papucsa alá kerűl; a felfuvalkodott ostoba Malvóliót, kit legnevetségesebbé tesz valamennyi között; s még azt az egyetlen lényt, ki bátor elhatározással és kitartással tör czélja felé, Shakspere női alakjainak egyik legkedvesebbikét, az egyszerre merész és szende Violát sem kíméli meg csintalan tréfájától, midőn másnak szerelmi izeneteket vitet általa épen attól a férfitól, a kit ő szeret, és leány létére kiteszi a szerelmes Olivia vallomásainak s belekeveri egy nevetséges párbajba.
A darab komikus alakjai: sir Toby Belch és sir Andrew Aguecheek, (kiket a magyar fordítás találóan Böffen Tóbiás és Keszeg Andor nevekkel ültetett át), valamint a bohócz, Mária, Fábián és Malvólió, mind Shakspere leleményének szülöttei, úgy szintén a köztük és általuk támadt bonyodalom, melynek hőse Malvólió. Ez a vígjátéknak bohókás fele, s hatás tekintetében kiválóbb része, nemcsak a mostani közönség előtt, melyet jobban mulattat Malvólió felsülése, mint Orsino szerelmi epekedése, hanem már a költő korabeli színpadon is, a mint Manningham naplója bizonyítja, mely saját benyomása után mondva el a látott darabot, Malvólió és nem Orsino történetét beszéli el. Malvólióban nemcsak a nagyképű szamarat teszi a költő nevetségessé, hanem azt a felekezetet is, mely akkoriban már kezdte fölemelni fejét Angliában, s nemsokára diadalra jutva hadat izent minden vidámságnak és művészetnek. „Az ilyen ördöngös puritán, mondja róla Mária, mindig színmutató szamár, a ki a czifra szavakat könyv nélkül betanulja s nagy hűhóval tovább adja.” A puritán képmutatás alig félszázad mulva úrrá lett Angliában, bezárta a színházakat, hosszú időre feledésbe temette Shaksperet, s a költő prófétai szelleme ezért állt bosszút Malvólió halhatatlan alakjában.
Vízkereszt, vagy amit akartok
Sebastian és húga, Viola, egy messalénei úrfi meg kisasszony ikrek voltak, és - ami egyenesen csodaszámba ment - születésüktől fogva annyira hasonlítottak egymáshoz, hogyha nem öltöztek volna másféle ruhákba, nem is lehetett volna őket egymástól megkülönböztetni. Ugyanegy órában születtek, és ugyanegy órában jutottak életveszedelembe, mert amikor egyszer éppen tengeri úton jártak, hajótörést szenvedtek Illyria partján. A hajó, amelyen utaztak, egy heves viharban sziklához csapódott, s utasaiból csak igen kevesen menthették meg életüket. A kapitány néhány megmenekült hajóssal egy kis csónakban szárazföldet ért, és a többiekkel együtt Violát is épségben partra szállította, ott azonban a szegény hölgy ahelyett, hogy szabadulásán örvendezett volna, bátyja elvesztésén kezdett keseregni, a kapitány azonban vigasztalásul azzal nyugtatta meg őt, hogy a hajótöréskor látta, amint bátyja egy erős árbocrúdba kapaszkodik, és ameddig még távolról szemmel követhette, fenn is tudta magát tartani a hullámok fölött. Violát nagyon megvigasztalta a remény, amit ebből az elbeszélésből merített, s ezután már azon kezdett gondolkozni, mihez is kezdjen egy idegen országban, ennyire távol otthonától. Megkérdezte hát a kapitányt, ismerős-e Illyriában?
- Hogy én, kisasszony? - felelte a kapitány. - Hisz itt születtem, itt neveltek, még három óra járás sincs e helytől.
- S ki itt az úr? - kérdezte Viola.
A kapitány elmondta neki, hogy Illyriában Orsino uralkodik; egy jellemre s névre egyaránt nemes herceg. Viola megjegyezte, hogy atyja is említette Orsinót, aki akkor még nőtlen volt.
- Még most is az - mondta a kapitány -, vagy az volt még egy hónap előtt, mikor elmentem innen, s akkor frissiben suttogták éppen (hisz jól tudod, urakról pletykál mindig a nép), hogy Orsino a szép Oliviának udvarol, egy erényes, ifjú hölgynek, egy gróf lányának. A gróf egy éve halt meg, és fiát rendelte lánya mellé gyámnak, de nemrég meghalt ő is, és Olivia, azt mondják, annyira szerette bátyját, hogy megesküdött, a jövőben látni sem akar férfit, nemhogy fogadni őket.
Violát magát is éppen ennyire lesújtotta bátyjának elvesztése, s ezért azt kívánta, bárcsak ennek a hölgynek a társaságában élhetne, aki olyan gyöngéden gyászolja fivére halálát. Megkérdezte a kapitányt, nem tudná-e bemutatni Oliviának, mondván, hogy szívesen szolgálná ezt a hölgyet. De a kapitány azt felelte, ezt nehezen tudná nyélbe ütni, mivel Olivia kisasszony bátyja halála óta senkit sem hajlandó házába fogadni, még magát a herceget sem. Viola ekkor más tervet eszelt ki, mégpedig azt, hogy férfiruhában, mint apród szolgálja Orsino herceget. Különös szeszély volt egy ifjú hölgytől, hogy férfiruhába öltözik, és fiúnak adja ki magát, de az ifjú és rendkívüli szépségű Violának mentségéül szolgálhat elhagyatott és gyámoltalan helyzete egy idegen országban.
Viola látta, hogy a kapitány becsületesen viselkedik, és barátságos érdeklődést tanúsít az ő sorsa iránt, ezért hát közölte vele tervét, s a kapitány készségesen ajánlkozott, hogy segíti benne. Viola pénzt adott neki, és utasította, hogy szerezzen neki kellő öltözetet, és rendeljen neki ugyanolyan színű és szabású ruhákat, amilyeneket bátyja, Sebastian szokott viselni. Amikor azután felvette férfiöltözetét, hajszálra olyan volt, mint a bátyja, aminek következtében furcsa tévedések eredtek abból, hogy felcserélték őket egymással, mert, mint nemsokára látni fogjuk, Sebastian is megmenekült.
Viola jóbarátja, a kapitány, aki ezt a csinos hölgyet úriemberré alakította át, valamennyire bejáratos volt az udvarnál, és sikerült neki Violát Cesario álnéven Orsino hercegnek bemutatni. A hercegnek nagyon megtetszett e csinos ifjú beszéde és kellemes viselkedése, s Cesariót apródjai közé fogadta, mert éppen ezt a tisztséget kívánta elnyerni Viola, aki olyan híven teljesítette az új állásával járó kötelességeit, s olyan készséges figyelmet és hűséges ragaszkodást tanúsított ura iránt, hogy csakhamar a herceg kedvenc kísérője lett. Orsino bizalmasan beavatta Cesariót Olivia kisasszony iránt érzett szerelmének egész történetébe. Elmondta Cesariónak, milyen régóta és sikertelenül udvarol a grófnőnek, aki visszautasította hosszan tartó szolgálatát, megveti személyét, nem hajlandó színe elé bocsátani, s a nemes Orsino, szerelmében e hölgy iránt, aki olyan szívtelenül bánt vele, abbahagyta a vadászatot s mindazt a férfias mulatságot, amiben gyönyörködni szokott, nemtelen lomhaságban töltötte óráit, lágy zenék, gyöngéd dalok és szenvedélyes, szerelmes énekek nőies hangjait hallgatta, elhanyagolta azoknak a bölcs és tanult uraknak társaságát, akikkel érintkezni szokott, és egész nap az ifjú Cesarióval társalgott. Ezek a komoly udvaroncok kétségkívül úgy gondolták, hogy Cesario nem megfelelő társaság az ő hajdan nemes uruknak, a nagy Orsino hercegnek.
Veszedelmes dolog, ha fiatal lányok csinos fiatal hercegek bizalmasaivá lesznek - ezt csakhamar, nagy bánatára, Viola is tapasztalta, mert miközben Orsino elmondta neki, mit szenved Oliviáért, Viola azonnal ugyanazt a szenvedést érezte a herceg iránti szerelmében, és nagy csodálkozást keltett benne, hogy Olivia képes így semmibe venni ezt az ő páratlan urát és gazdáját, akire, úgy érezte, senki sem nézhet a legmélységesebb bámulat nélkül. Összeszedte hát bátorságát, elkezdett gyengéden arra célozgatni Orsino előtt, milyen kár, hogy olyan hölgyet szeret, aki ilyen vak az ő kitűnő tulajdonságaira. Így beszélt:
- Ha egy hölgy éppúgy szeretne téged, uram, ahogyan te szereted Oliviát (és talán van is ilyen hölgy), te pedig nem tudnád viszonozni szerelmét, nem mondanád-e meg neki, hogy nem tudod őt szeretni, neki pedig nem kéne-e beérnie ezzel a válasszal?
De Orsino nem fogadta el ezt az érvelést, mert tagadta, hogy bármilyen nő képes úgy szeretni, ahogyan ő szeret. Azt mondta, női szív nincs olyan erős, hogy ekkora szerelmet kibírjon, ezért hát nem is lehet semmiféle nőnek őiránta érzett szerelmét azzal a szerelemmel összehasonlítani, ahogyan ő szereti Oliviát. Viola ugyan a legmélyebb hódolattal hajolt meg a herceg véleménye előtt, mégis kénytelen volt azt gondolni, hogy ez nem egészen igaz, mert úgy hitte, az ő szíve éppúgy csordultig van szerelemmel, mint Orsinóé, így szólt tehát:
- Ó, de én tudom, uram.
- Mit tudsz te, Cesario? - kérdezte Orsino.
- Tudom, hogy férfit hogyan szeret a nő, s hogy a nők szíve éppoly hű, mint a miénk. Atyámnak volt egy lánya, s úgy imádott egy férfit, ahogy talán, ha én nő lennék, én imádnám fenségedet.
- S története? - kérdezte Orsino.
- Üres lap, uram - felelte Viola -, ő sosem szólt szerelméről, de titka, mint bimbót a féreg, úgy elhervasztotta arcát, úgy epedt, és zöld és sárga mélabúval ült mosolyogva bánatán, mint a türelem szép emlékszobra.
A herceg kérdezősködött, vajon ez a hölgy belehalt-e szerelmébe, de Viola kitérő feleletet adott erre a kérdésre, hiszen csak kitalálta ezt a történetet, pusztán azért, hogy olyan szavakat mondhasson, ami kifejezi az ő Orsinóért szenvedett titkos szerelmét és néma bánatát.
Miközben így beszélgettek, belépett egy úr, akit a herceg küldött Oliviához, s ezzel tért vissza:
- Bocsáss meg, hercegem, de nem fogadtak, hanem komorna jött ki, és így üzent a hölgy: »Hét évig még maguk az elemek se lássák arcát leplezetlenül; mint zárdaszűz elfátyolozva jár, s szobáját majd naponta öntözi sósvízű könnyel. És mindezt miért? Hogy bátyja holt szeretetét híven és frissen őrizhesse bús szívében.«
E szavak hallatára a herceg felkiáltott:
- Ó, milyen érzékeny mívű szív lehet, mely így adózik egy fivérnek is! Hogy fog szeretni ő, ha dús arany nyíl pusztít el majd minden más érzést, ami benne él! - Aztán így szólt Violához: - Hiszen tudod, Cesario, neked elmondtam szívem minden titkát. Menj hát, derék fiú, menj Olivia házához. Ne tűrd, hogy visszautasítsanak, állj a ház előtt, és mondd, hogy küszöbére nő a lábad, míg meg nem hallgat.
- S ha szólhatok vele, uram, mit mondjak akkor? - kérdezte Viola.
- Ó, akkor - felelte Orsino - tárd ki szívem szenvedélyét. Döbbentsd meg őt tiszta hűségemmel. Ez a szerep illik hozzád, és jobban figyel majd rád, épp mert ifjú vagy, s nem férfias képű és komor követ.
Viola tehát elment, de nem szívesen vállalta ezt az udvarlást, mert arra kellett rábírnia egy hölgyet, legyen a felesége annak a férfiúnak, akihez ő szeretett volna férjhez menni. De ha már elvállalta az ügyet, hűségesen el is járt az érdekében, és Olivia hamarosan meghallotta, hogy egy ifjú áll a kapujában, aki ragaszkodik hozzá, hogy színe elé bocsássák.
- Mondtam neki - adta elő az udvarmester -, hogy beteg vagy; azt mondja, hogy tudta, s épp ezért akar beszélni veled. Mondtam neki, hogy alszol, de nyilván ezt is tudta, mert most épp ezért akar veled beszélni. Mit mondjak hát neki, úrnőm? Megadja ez a választ minden kifogásra, és azt mondja, hogy beszélni fog veled, akár akarod, akár nem.
Olivia kíváncsi lett, meg akarta látni, ki lehet ez a nyakas küldönc, s megparancsolta, hogy engedjék be. Arcára vonta fátylát, és azt mondta, még egyszer meghallgatja Orsino követét, mert tolakodása következtében nem kételkedett benne, hogy a hercegtől jött. Viola belépett a legférfiasabb arckifejezéssel, amire csak képes volt, s a nagyúri apródok finom udvaronc nyelvét utánozva, így szólt az elfátyolozott hölgyhöz:
- Ragyogó, finom, páratlan szépség, kérlek, mondd meg nekem, hogy ki e ház úrnője, mert én nem ismerem. És nem szeretném hiába elmondani beszédemet, mert egyrészt nagyszerűen megszerkesztettem, másrészt nagy fáradsággal meg is tanultam, és kívülről tudom.
- Honnan jössz, uram? - kérdezte Olivia.
- Nem nagyon mondhatok többet, mint amit megtanultam - felelte Viola -, s e kérdésre nincs felelet a szerepemben.
- Színész vagy? - kérdezte Olivia.
- Nem vagyok - felelte Viola -, és mégsem vagyok az, akit megjátszom -, ezen azt értette, hogy nő létére úgy tesz, mintha férfi volna. És megint megkérdezte Oliviától, vajon ő maga-e a ház úrnője?
Olivia azt felelte, hogy igen, ő az, s ekkor Viola, akit a kíváncsiság inkább arra hajtott, hogy meglássa vetélytársnőjének arcvonásait, mintsem hogy siessen átadni ura üzenetét, így szólt:
- Kedves hölgyem, mutasd meg arcodat.
Olivia nem húzódott attól, hogy teljesítse ezt a merész kérést, mert ez a gőgös szépség, akit Orsino herceg oly régóta hiába szeretett, első látásra szenvedélyre gyulladt a vélt apród, a szerény Cesario iránt.
Amikor Viola arra kérte, hogy megláthassa arcát, Olivia így felelt:
- Tán megbízott a gazdád, hogy arcommal tárgyalj? - s ekkor megfeledkezve arról az elhatározásáról, hogy hét hosszú évig elfátyolozottan jár, fellebbentette fátylát, s így szólt:
- De nem baj, félrevonom a függönyt, és megmutatom neked a képet. Hát nem jól fest?
Viola így felelt:
- Híven kevert szépség ez, pirosát és fehérét a természet ügyes keze festette. Milyen kegyetlen vagy te, hölgy, ha bájaidat a sír így elnyeli, és nem hagysz élő emléket magadról.
- Ó, ne hidd, uram, nem leszek én ilyen kőszívű - felelte Olivia. - Különféle kimutatásokat készítek majd a szépségemről. Gondosan leltározom ekképpen: item1, két ajak, meglehetősen piros; item, két szürke szem a hozzátartozó pillákkal; item, egy nyak, egy áll és így tovább. Azért küldtek ide, hogy fölbecsülj?
Viola így felelt:
- Átlátok rajtad: szép vagy, csak túl büszke vagy. Uram s gazdám szeret, ó, úgy szeret, hogy akkor is viszonzást érdemelne, ha a szépség királynője volnál, mert Orsino imád, és könnyben fürdik érted arca, sóvárog rád, és forrón sóhajt feléd.
- Urad - mondta Olivia - jól ismeri érzéseimet. Nem tudom szeretni, pedig tudom, erényes és nemes, dúsgazdag, s ifjúsága tiszta, friss, jóhírű, független, tanult s vitéz, termetre, arcra tetszetős személy, mégsem tudom szeretni őt, hiába, s e választ ő már úgyis tudja rég.
- Ha én úgy szeretnélek, mint a gazdám szeret - mondta Viola -, egy fűzfakunyhót tákolnék kapudnál, onnan kiáltanám nevedet, panaszos szonetteket írnék Oliviáról, s zengeném az éj csöndjén is hangosan, visszhangzó dombok között zengeném nevedet, s a pletyka szellők is azt kiáltanák: Olivia! És nem lenne itt nyugalmad, hanem ég, föld és sötétség ostromolna, hogy szánj meg végre engem.
- Te még elérnéd azt is - mondta Olivia. - Származásod?
Viola így felelt:
- Jobb, mint szerencsém, bár a helyzetem jó. Nemes vagyok.
Olivia ekkor vonakodva e szavakkal bocsátotta el Violát:
- Menj vissza uradhoz, szeretni nem tudom, ne küldjön többé, hacsak nem épp te jönnél át megint, s elmondanád, hogy s mint fogadta.
Viola hát eltávozott búcsút mondott a hölgynek, s szép, kőkeblű nőnek nevezte. Amikor már elment, Olivia még mindig az ő szavait ismételgette: »Jobb, mint szerencsém, bár a helyzetem jó. Nemes vagyok.« Hangosan pedig ezt mondta:
- Hogy az vagy, esküszöm. E szó, ez arc, e test, e kéz, e szellem ötágú címert2 ad neked.
Aztán azt kívánta, bár Cesario volna a herceg, s amikor észrevette, milyen gyorsan elhatalmasodott rajta ez a vonzalom, szidta magát hirtelen támadt szerelméért, csakhogy, az a szelíd kárhoztatás, amellyel az emberek saját hibáikat sújtják, rendszerint nem gyökeredzik mélyen, s Olivia, a nemes úrhölgy hamarosan annyira megfeledkezett saját rangja meg az álapród rangja közti különbségről, valamint arról a szűzies tartózkodásról, amely egy úrhölgy jellemének legfőbb ékessége, hogy elhatározta, udvarolni kezd az ifjú Cesario szerelméért, utána is küldött egy szolgát egy gyémánt gyűrűvel, s erre azt az ürügyet találta, hogy az apród hagyta nála, mint Orsino ajándékát. Azt remélte, hogy ha ilyen fortélyosan megajándékozta Cesariót egy gyűrűvel, ezzel némileg elárulja szándékát, és valóban, Viola kezdett is gyanakodni, mert hiszen tudta, hogy Orsino nem küldött vele gyűrűt, s kezdett visszaemlékezni arra, hogy Olivia tekintete és modora milyen bámulatot fejezett ki - ebből azonnal megsejtette, hogy urának úrnője belé szeretett.
- Jaj - mondta -, ez a szegény hölgy jobban tenné, ha egy álomképbe volna szerelmes. Látom már, gonosz ruha az álruha, mert ez az oka annak, hogy Olivia éppen olyan hiábavalóan sóhajtozik énértem, mint én Orsinóért.
Viola visszatért Orsino palotájába, elmondta urának, milyen balsikerrel járt a követség, elismételte Olivia parancsát, hogy a herceg soha többé ne zavarja. De a herceg még mindig nem vesztette el azt a reményét, hogy a gyöngéd Cesario majd idővel ráveheti Oliviát arra, hogy némi irgalmat tanúsítson iránta, ezért hát arra kérte, menjen el hozzá másnap is. Közben, hogy az unalmas várakozási időt elmulassák, azt parancsolta, énekeljék el kedves dalát, s így szólt:
- Ó, jó Cesarióm, amikor tegnap este hallottam ezt a dalt, úgy rémlett, enyhítette kínomat. Figyeld csak, Cesario, milyen régi, egyszerű dal. A napfényben fonó s kötő menyecskék, csipkét verő leányok munka közben éneklik ezt, oly együgyű, nyugalmas, mégis szeretem, mert az ártatlan szerelemről cseng, akár a régi kor.
|
DAL
Gyere hát, te halál már!
Befed itt feketén ez a föld.
Te tűnő lehelet, szállj!
Ez a kőszívű lányka megölt.
Cipruskoporsóm, szemfödőm
Vár már reám;
Nem vitt el még ily szenvedőn
Senkit a halál.
Ne tegyen koszorúkat
A barát se sírom fölibé.
Legyen itt szomorú, vad,
Hol e csontot a hant födi bé.
Ne tudja az se, kit temet,
Ki eltemet;
Hű szerető se lelje meg
Testemet. 3
|
Violára nem tévesztette hatását ez a régi dal, amelyik olyan igaz egyszerűséggel fejezte ki a viszonzatlan szerelem kínjait: arca is arról az érzésről tanúskodott, amelyikről a dal szólt. Szomorú pillantását észrevette Orsino, és így szólt hozzá:
- Lelkemre, Cesario, bár oly ifjú vagy te még, méláztál már szerelmes szív kegyén, igaz, fiú?
- Egy kissé, engedelmeddel - felelte Viola.
- És miféle hölgy volt és milyen korú? - kérdezte Orsino.
- Épp mint te, hercegem, és az arca is hasonló volt - felelte Viola, a herceg pedig mosolygott, amikor azt hallotta, hogy ez a szép ifjú magánál annyival idősebb nőbe volt szerelmes, akinek még a bőre is olyan sötét, mint egy férfiúé. Viola azonban titokban Orsinóra gondolt, nem pedig valamilyen hozzá hasonló nőre.
Amikor Viola másodszor Oliviához látogatott, minden nehézség nélkül bebocsáttatást nyert hozzá. A szolgák hamar kitalálják, hogy úrnőjük örömet lel abban, ha csinos, fiatal küldöncökkel beszélget, s amint Viola megérkezett, a kapu abban a pillanatban tágra nyílt előtte, s a herceg apródját nagy tiszteletadással kísérték be Olivia szobájába. De amikor Viola azt mondta Oliviának, megint csak azért jött, hogy ura érdekében beszéljen, ez a hölgy így válaszolt:
- Megkértelek, hogy sose beszélj róla, de talán van más kívánságod is? Csak add elő, s én szívesebben hallgatom, mint a szférák zenéjét.
Ez bizony meglehetősen nyílt beszéd volt, de Olivia hamarosan még nyíltabban is kifejezte magát, és kertelés nélkül bevallotta szerelmét. Amikor pedig látta Viola arcán a zavar és a kellemetlenség keveredését, így szólt:
- Ó, mennyi gúny villámlik s mily varázzsal az ajkán a megvetésben és haragban. Cesario! A tavasz friss rózsáira s az igazságra esküszöm, hogy hiába minden büszkeségem, mégsem tudom eltitkolni szenvedélyemet.
De a hölgy hiába epedett, Viola elsietett színe elől, s azzal fenyegette, hogy soha többé nem jön el Orsino érdekében beszélni. Olivia gyöngéd rábeszélésére nem volt más felelete, csak az, hogy soha nem lesz semmiféle nőbe szerelmes.
Alig távozott Viola a hölgytől, amikor férfiúi bátorságát tették próbára. Egy úriember, Oliviának egy visszautasított kérője, amikor megtudta, hogy e hölgy a herceg küldöncét tüntette ki kegyével, párbajra hívta ki. Mit is tehetett szegény Viola, akinek hiába volt férfias külseje, a szíve mégiscsak igazi asszonyszív volt, és attól is rettegett, hogy a saját kardjára pillantson?
Amikor látta, hogy félelmetes vetélytársa kivont karddal közeledik feléje, már-már arra gondolt, bevallja, hogy csak nő, de egy arra járó idegen egyszerre megszabadította rémületétől, a felfedezés szégyenétől is, mert odalépett hozzájuk, s mintha csak régóta ismerné Violát, s a legjobb barátja volna, így szólt ellenfeléhez:
- Megállj! Ha ez az ifjú volt a sértő, én vívok meg helyette, és ha ti sértettétek meg, én állok helyébe.
Mielőtt még Violának ideje lett volna arra, hogy megköszönje védelmét, vagy kedves közbelépésének okát megtudakolja, új barátja máris olyan ellenségre akadt, akivel szemben semmit sem használt vitézsége: e pillanatban poroszlók érkeztek, a herceg nevében letartóztatták az idegent, hogy egy több évvel ezelőtt elkövetett vétkéért feleljen. Az idegen ekkor így szólt Violához:
- Mindez azért, mert téged kerestelek. - Aztán még egy erszényt is kért tőle e szavakkal: - Kénytelen vagyok visszakérni tőled erszényemet. Ám a magam bajánál jobban fáj, hidd el, amit nem tehettem teérted. Látom, ámulva állsz itt, de ne légy ilyen levert, vigasztalódj.
Szavai valóba elképesztették Violát, aki tiltakozott is, hogy nem ismeri, és soha nem kapott tőle erszényt, de imént tanúsított jóságáért felajánlott neki egy kis pénzösszeget, majdnem minden pénzét. Az idegen ekkor szigorúra fordította szavát, hálátlansággal és szívtelenséggel vádolta Violát. Így szólt:
- Ezt az ifjút, akit magatok előtt láttok, a halál torkából ragadtam én ki, és csak az ő kedvéért jöttem el Illyriába, és jutottam ebbe a veszélybe.
A poroszlóknak azonban nem sok kedvük volt végighallgatni foglyuk panaszait, s magukkal hurcolták e szavakkal:
- Mi közünk hozzá?
Miközben elhurcolták, Violát Sebastiannak nevezte, s amíg csak hallathatta hangját, szemére hányta ennek az állítólagos Sebastiannak, hogy megtagadja barátját. Az idegent túlságosan is sebtiben hurcolták el, semhogy Viola magyarázatot kérhetett volna tőle, mégis, amikor azt hallotta, hogy Sebastiannak nevezi őt, ebből arra következtetett, hogy ez a rejtélyesnek látszó eset abból eredhet, hogy felcserélik fivérével. Kezdett hát abban reménykedni, hogy fivére volt az, akinek életét ez az ember állítólag megmentette. És valóban így is történt. Az Antonio nevű idegen hajóskapitány volt. Ő vette fel a hajójára Sebastiant, amikor az már végképpen kimerülve lebegett az árbocon, amelyhez a viharban hozzákötözte magát. Antonióban olyan barátság ébredt Sebastian iránt, hogy elhatározta: bárhová is megy, elkíséri; s amikor az ifjúnak kedve támadt, hogy ellátogasson Orsino udvarába, Antonio, mintsem hogy elszakadjon tőle, inkább ő is eljött Illyriába, bár tudta, hogy őt ismerik ott, és életét veszély fenyegeti, mert valaha egy tengeri csatában súlyos sebet ejtett Orsino herceg unokaöccsén. Ez volt az a vétke, amiért most elfogták.
Antonio és Sebastian mindössze néhány órával Antonio és Viola találkozása előtt szálltak partra, Antonio átadta erszényét Sebastiannak azzal, hogy használja fel kedvére, ha lát valamit, amit meg akar vásárolni, azt mondta neki továbbá, hogy megvárja a fogadóban, miközben Sebastian megnézi a várost, de amikor Sebastian nem tért vissza a megbeszélt időben, Antonio kimerészkedett a keresésére, és minthogy Viola ugyanúgy öltözködött, mint fivére, és arca is teljesen rá hasonlított, Antonio kardot rántott - mint gondolta, annak az ifjúnak védelmében, akit megmentett -, s amikor az, akit Sebastiannak vélt, megtagadta őt, és nem adta vissza saját erszényét, nem csoda, hogy hálátlansággal vádolta.
Miután Antonio elment, Viola félt, hogy másodszor is párbajra hívják, ezért amilyen gyorsan csak tehette, hazaosont. Alighogy elment, ellenfele úgy látta, hogy már vissza is tért, ez azonban fivére, Sebastian volt, aki véletlenül ugyanoda érkezett, s ekkor Viola ellenfele így szólt:
- No, csakhogy újra rád akadtam, uram! Nesze, ez a tied. - És ütlegelni kezdte.
Sebastian azonban nem volt gyáva, kamatostul visszaadta a verést, és kardot rántott.
A párbajt egy hölgy szakította félbe. Olivia ugyanis kilépett a házból, ő is Cesariónak vélte Sebastiant, meghívta, hogy jöjjön el házába, és kifejezte sajnálkozását, amiért olyan durván megtámadták. Sebastiant éppen annyira meglepte e hölgy udvariassága, mint ismeretlen ellenfelének durvasága, de azért szívesen bement a házba, s Olivia gyönyörűséggel vette észre, hogy Cesario - mert annak hitte - most fogékonyabb az ő figyelmessége iránt; akármennyire hasonlított is ugyan arcuk, ennek az ifjúnak arcán nyoma sem volt annak a megvetésnek és haragnak, amely annyira bántotta Oliviát akkor, amikor szerelmet vallott Cesariónak.
Sebastian cseppet sem tiltakozott a gyöngédség ellen, amit a hölgy tanúsított iránta. Sőt úgy látszik, nagyon jó néven vette, bár csodálkozott, hogyan is lehet ez, és már-már azt hitte, Olivia nem egészen épelméjű; de amikor látta, milyen előkelő ház úrnője, aki maga intézi ügyeit, s láthatóan hozzáértéssel kormányozza családját, és ettől az iránta érzett hirtelen szerelmétől eltekintve úgy látszott, mintha értelmi képességeinek teljes birtokában volna -, akkor már nagyon is tetszett neki az udvarlás. Olivia, amikor Cesariót ilyen engedékenynek találta, és mégis félvén, hogy kedve megint megváltozhatik, azt ajánlotta, házasodjanak meg azonnal, minthogy van saját házikáplánja. Sebastian elfogadta ezt az ajánlatot, s amikor túlestek a házassági szertartáson, rövid időre magára hagyta hölgyét azzal a szándékkal, hogy elmegy, és elmondja barátjának, Antoniónak, milyen jószerencse érte.
Közben Orsino elment látogatóba Oliviához, s éppen abban a pillanatban, amikor Olivia háza elé ért, akkor hozták a poroszlók foglyukat, Antoniót a herceg színe elé. Viola is ott volt urának, Orsinónak kíséretében, s amikor Antonio meglátta Violát, akit még mindig Sebastiannak képzelt, elmondta a hercegnek, hogyan mentette meg ezt az ifjút a tenger haragjától, s miután elbeszélte mindazt a jóságot, amit valóban Sebastian iránt tanúsított, azzal fejezte be panaszát, hogy már három hónapig éjjel-nappal együtt volt ezzel a hálátlan fiúval. De ekkor éppen kilépett házából Olivia, a herceg nem tudott többé Antonio történetére figyelni, hanem így szólt:
- A grófnő jön: a földön jár az ég. De ember, ember, bolondokat beszélsz, három hónapja szolgám ez az ifjú -, s ezzel parancsot adott, hogy vigyék el onnan Antoniót.
Orsino mennyei grófnője azonban csakhamar a hercegnek is okot adott arra, hogy Cesariót éppen így hálátlansággal vádolja, mint ahogy Antonio tette, mert egyebet sem hallott Oliviától, csak gyöngéd szavakat Cesarióhoz, s amikor látta, hogy apródja ennyire elnyerte Olivia kegyét, megfenyegette jogos bosszújának minden borzalmával, s indulóban Violát is magával hívta, és így szólt:
- Gyerünk, fiú, a bosszú terve kész.
Nyilvánvaló volt ugyan, hogy féltékeny dühében azonnal halálra akarja ítélni Violát, Violának azonban bátorságot adott szerelme, és azt mondta, boldogan szenvedi el a halált, ha ezzel örömet okoz urának. Olivia azonban nem akarta így elveszteni férjét, és felkiáltott:
- Hová megy az én Cesarióm?
Viola így válaszolt:
- Az után, ki a szemem fényénél kedvesebb lett.
Olivia azonban nem engedte őket eltávozni, hanem hangosan közhírré tette, hogy Cesario a férje, és elhívatta a papot, az pedig kijelentette, hogy nem egészen két órával azelőtt férjhez adta Oliviát ehhez a fiatalemberhez. Viola hiába erősködött, hogy ő nem vette el Oliviát: e hölgynek és a papnak tanúsága elhitette Orsinóval, hogy apródja elrabolta tőle azt a kincset, mely drágább az életénél. De azt gondolta, hogy ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, ezért búcsút mondott hűtlen szerelmének, s férjének, a kígyófajzatnak, ahogyan Violát nevezte, de figyelmeztette, hogy soha többé ne kerüljön a szeme elé. Ekkor azonban, mintha csak csoda történt volna, belépett egy másik Cesario, s Oliviát feleségének nevezte. Ez az új Cesario Sebastian volt, Olivia valóságos férje. Amikor egy kissé csillapult csodálkozásuk azon, hogy két egyazon arcú, egyazon hangú és öltözetű ifjút látnak maguk előtt, a testvérek elkezdték egymást kikérdezni, mert Viola alig akarta elhinni, hogy fivére életben van, és Sebastiannak sem fért a fejébe, hogy nővérét, akiről azt hitte, tengerbe fulladt, most fiúruhában látja viszont. Viola azonban bevallotta, hogy ez csak álöltözet, s hogy ő valóban Viola, Sebastian nővére.
Amikor eloszlatták mindazt a tévedést, amit az ikertestvérek teljes hasonlósága okozott, mindnyájan nagyot nevettek Olivia mulatságos tévedésén, amelynek folytán beleszeretett egy nőbe. Oliviának azonban nem volt kedve ellenére a csere, amikor rájött, hogy nem a nővérrel, hanem a fivérrel esküdött össze.
Oliviának e házassága folytán örökre füstbement Orsinónak minden reménysége, s reményével együtt mintha sikertelen szerelme is egyszer s mindenkorra elenyészett volna, mert gondolatait teljesen lekötötte az, hogy az ő kedvence, ifjú Cesariója szép hölggyé változott. Figyelmesen szemlélte Violát, s eszébe jutott, milyen csinosnak találta mindig is, s úgy képzelte, nagyon szépen festene női ruhában. Aztán arra is visszaemlékezett, milyen gyakran mondta Viola, hogy szereti őt - ez abban az időben csak egy hűséges apród kötelességszerű mondásának tetszett, most azonban megsejtette, hogy Viola ezzel többre is akart célozni, mert eszébe jutott sok szép, akkor még rejtélynek látszó mondása, s amint minderre visszaemlékezett, elhatározta, hogy feleségül veszi Violát, és így szólt hozzá, akit akaratlanul még mindig Cesariónak és fiúnak nevezett:
- Fiú! Te százszor elmondtad nekem, hogy nőt úgy soha nem szeretnél, mint engem szeretsz. Nemedhez nem illő, mindig gyöngéd és figyelmes szolgálatod jutalmául, s mert oly sokáig neveztél uradnak, fogadd el a kezem és légy ezután urad úrnője, Orsino hű hercegnője.
Amikor Olivia látta, hogy Orsino Violának ajándékozza szívét, melyet ő olyan kegyetlenül visszautasított, meghívta őket, jöjjenek házába, felajánlotta nekik annak a derék papnak a szolgálatát, aki reggel őt és Sebastiant megeskette. Most aztán, a nap második felében, a pap ugyanazt a szertartást Orsinóval és Violával is elvégezte. Így hát az ikertestvérek ugyanazon a napon ülték esküvőjüket: a vihar és a hajótörés, amely elválasztotta őket, az hozta magával nagy szerencséjüket is. Viola Orsinónak, Illyria hercegének lett a felesége, Sebastian pedig férje a gazdag és nemes grófnőnek, Oliviának.
1 "továbbá" latinul; hosszabb felsorolások (végrendelet, leltár) egyes tételei előtt áll
2 ötágú koronával ellátott címer, a nemesség jele
3 Radnóti Miklós fordítása
Charles Lamb - Mary Lamb
Shakespeare-mesék
