Olyan volt, mint egy periszkóp. Ahogy karcsún, szőkén, kicsit túl fiatalosan kiemelkedett az élet hullámaiból, az volt egyetlen rendeltetése, hogy mindent megnézzen.

Most, hogy becsöngetett a kapun, egyéb okosat nem látván, felpillantott az égre.

Már régen nem látta az eget. Felnevetett: úgy tűnt fel neki e pillanatban, mint valami anakronizmus. Olyan volt ez az ég itt Budapest felett, éjfél után fél kettőkor, mint otthon gyermekkorában és diákkorában, mikor a csillagképleteket tanulta. A mitológia beszél így az égről. Különös, hogy az ég mennyire kiment a divatból... Nem is csoda, az ember megunja azt, amin nem változtathat. Ezek a házak is divatjamúlt szörnyetegek, mintha az óvilág ittmaradt masztodonjai volnának, csupa reneszánsz-törmelék, malterból és gipszből... Még az Óriás utcában most is van egy "szobrász"-műhely, annak az udvarára néha benéz, ha arra megy, a század elejéről ittmaradt gipsz házornamensek hevernek ott nagy tömegben. Már azok nem kerültek falra. S többet nem is fognak, mert most a skatulyaépítészet kezdődik Pesten is... Ja igaz, az ég... Most hirtelen valami óriási burának látta, nagyszerű selyemburának, amely át van szurkálva tűvel, s az apró nyílásokon valami túlvilági fény fényesedik neki, mint a színpadi körfüggönyökön át a reflektor fénye.

Újra nevetett, mert fiatal volt, és egészséges, és jól ment neki ebben a furcsa, komisz világban; sikerei voltak, és így volt kedve elcsodálkozni azon is, hogy az ősi látványosság így átalakult benne. Még mikor kezdte fogalmazni magában a képet, mást akart mondani: azt, hogy olyan, mint egy sátor. De ő már nem volt pusztai sátorlakó, ő főbérlő volt ebben a házban az Üllői út végén. Egy cserkész inkább mondhatná sátornak. Őnála viszont az csak játék volt a szavakkal. Ő már tudta, hogy a véges, de határtalan tér a Természet laboratóriuma, ahol kísérletek folynak, mint a mikrokozmoszokban, az ember mécses-életének körében, itt például Budapesten ma, 1933. március 28-án.

Valaki megállott mellette, s igen kicsit és fanyarul, de megemelte a kalapját.

Odapillantott, ki lehet ez a szokatlanul udvarias úr, hiszen a pesti bérházak lakói úgy élnek egy más mellett, mintha vadidegenek, más nemzetbeliek, sőt más égitestek lakói volnának. Nagyon megemelte a kalapját, s meg is hajlott hozzá, mert igen jó nevelést kapott otthon az alig kispolgári lakásban, édesanyja ezzel pótolta az apa kismesteri állapotát.

- Jó estéket kívánok - szólt szokása szerint kicsit viccesen.

- Jó estét - mondta az idegen. - Már tetszett csengetni?

- Igen, már csengettem, de az öreg Cerberus mélyen alszik.

Ezzel még egyszer megnyomta a csengő kis fehér gombját. Hallgattak, és igyekeztek egymásra nem nézni, kötelező figyelemből. Ki szereti azt, ha a másik erősen ránéz?

Most arra gondolt, hogy milyen furcsa: a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ez az úr magyarul beszél. Ahogy ránézett, nem látott rajta semmit, ami erre kötelezné. Ha Bécsben állott volna meg mellette, németül szólana. Az egész megjelenése olyan volt, hogy éppen úgy találkozhatna vele Bécsben vagy akárhol. Vajon, aki németül beszél, annak német gondolatai vannak? Úgy érti, hogy két német hasonló helyzetben valami speciális németet gondol?... Vagy a beszéd csak olyan, mint a ruha, amit fel lehet venni s ki lehet cserélni, a lényeg, a gondolat, az emberi lét, az nem változik? Az úr németül is pont ennyit kérdett volna, hogy: már tetszett csengetni?... Hát persze. Mit is kérdhetne mást.

- Az eget nézem - mondta szokott közvetlenségével, de mentegetőzve, hogy újra felpillantott az égre, s röstellte magát ezért a gyerekességért az idegen úr előtt, aki nála sokkal öregebb volt és sokkal elnyűttebb, biztosan rosszul megy neki.

Az idegen is felnézett az égre.

Az ég igen nagy volt, mert az Üllői út ezen a tájon jó széles és szemben a klinika épülete felett óriási nagy darab látszott belőle. Jobbra a Ludovika-kert fái elmosódtak az utcai világítás bizonytalan sárgaságában, az utcai lámpák szinte elvesztek ebben a nagy, világos tavaszi éjszakában.

- Szép tiszta - mondta az idegen.

Neki is épp ez volt a gondolata. Szép tiszta az ég. Semmi felhő nem volt rajta, s a rengeteg csillag hunyorogva pislogott.

- Könnyű az égnek - mondta az idegen -, de mi itt a földön.

- Hát persze.

Elmosolyodtak. Itt a földön nagyon különös dolgok vannak most. Könnyű az égnek. Ott az van, ami ezer év előtt volt, vagy tízezer, százezer év előtt, millió év előtt.

- De itt a földön egy év is sok.

- Nagyon lerongyolódtunk.

Szerette volna megtudni, ki ez az úr, hol lakik a házban, melyik lakásban. Nem ismerte, tehát biztosan az első udvarban lakik, nagy lakásban. Téli bunda volt rajta, nagy városi bunda, de a nyakán a prém kissé kopaszodik. A hátulsó udvarban már mindenkit ismer, de az első udvar nagy lakásait csak névleg. Próbálta beosztani, s az volt az érzése, hogy az idegen, az Flemming, a pipereszappan-gyáros. Első emelet hat. Ez a legnagyobb lakás, hat szoba.

- Jó soká jön a házmester. Ebben demokrata. Nem ismeri fel a csengetésről, ki akar bemenni.

Az idegen úr ránézett s elmosolyodott. A fiatal élénkség ragályos volt. Nem lehet annak ellenállni, ahogy ő vékony kis sétapálcáját lóbálja s könnyű lábain inog.

Vajon honnan jön ilyen későn? Talán mulatott s egy kis bor van benne, azért ilyen udvarias.

Belekapaszkodott abba a szóba, hogy "nagyon lerongyolódtunk" s vakmerően azt mondta:

- Az emberek leszoknak a mosdásról is.

Az idegen felnézett s újra felmosolygott.

- De mennyire - mondta.

Tehát tényleg a pipereszappan-gyáros.

- A drogistáknak rosszul megy - támadott tovább -, hallom, Vérey is inzolvens.

Vérey Budapest legismertebb drogista üzlete. Éppen ma hallotta, hogy fizetésképtelen lett, s nagy szenzáció lesz holnap, ha megjelenik a lapban. Mindenki ismeri, mert nem lehet elbújni a Vérey-cég óriási hirdetései elől. Ott orcátlankodnak azok minden hirdetőtáblán. A külvárosban éppen úgy, mint a Belváros világítóoszlopain, s a lapok hirdetési rovatában. Egyetlen cég volt, amelyik még ma sem szüntette be a hirdetéseit.

Az idegen úr elmosolyodott, s kitérően azt mondta:

- Ma mindenki inzolvens, a sarki kávéházban még két évvel ezelőtt reggel ötig mulattak, ma már be van csukva, pedig alig múlt éjfél... Nincs vendég...

- Pedig ez egy demokrata kávéház - nevetett rá -, a FRADI-ban a főhadnagy és a sofőr egymás mellett ül ... Azért Vérey nemigen járt ide...

A házmester ebben a pillanatban kinyitotta a kaput, s az idegen ezt felhasználta, hogy ne kelljen válaszolnia. Megemelte a kalapját, és korát megillető elsőbbséggel belépett a ház sötétjébe.

Odaadták a morózus házfelügyelőnek az obulusokat, s az idegen sietve ment fel az első lépcsőn, ő pedig az udvar homályában lógott a hátsó lépcső felé. Neki ez rövidebb út volt, mintha körülmegy az első udvar folyosóin, bár arra is mehetett volna.

A hátsó lépcső vak volt, csak egy petróleumlámpa világította meg. Az első lépcső sem volt nagyon világos, csak minden második emeleten égett egy gyenge villanykörte. A házmester fizette a lépcsőházi világítást, hát spórolt. Lift a házban nem volt. Egyáltalán nagyon szegényes külvárosi ház volt ez, cifra és barátságtalan, de olcsóbbak voltak a lakások, s jó helyen volt a ház. Ha kilépett a lakó, azt hihette, hogy valami villanegyedben lakik, mert itt voltak a régi botanikuskert fái még s a tér is nagy volt és tele fával. Csak akkor jöttek rá, hogy tömegnyomor részesei, ha bent voltak a házban, s a kapu becsukódott utánuk, mint valami börtön sötét vaskapuja.

Kétszer is megbotlott a kopott csigalépcsőn, míg felment. Az első emeleten megint volt egy kis petróleumlámpa, mint a falusi istállólámpák, de feljebb már semmi sem világított. Kicsit büszke volt, hogy ilyen előkelő emeleten lakik, címbemondásnál jól lehetett vele operálni, első emelet huszonhat. Nevetve bújt be az összekötő folyosóba, ahol olyan cúg volt, majd elvitte.

Az ő lakása ott volt mindjárt az első fordulónál, sarkon, szemben a hátsó udvar bús kikötőjében. Két ablak világított át halványan a vászonfüggönyön. Az asszonyka már úgy látszik az alkóvban van, de ébren kell lennie, ha az éjjeli lámpa még mindig ég.

Míg a kulcsot kikereste, elpillantott a hátsó udvaron. Ott már kivétel nélkül minden ablak sötét volt. Már aludt a sok szegény ember. Mindenki pihent, kipihente a napi fáradalmakat, s építette holnapra magát a még nagyobb bajokra, mert a tegnappal nincs semmi baj, csak a holnap... Az a keserves...

Benyitott a parányi kis előszobába, ami annyi volt, mint egy szemétláda. Bezárta maga után az ajtót gondosan, a reteszt is rátolta, most aztán igazán úgy érezte, mintha börtönben volna. A boldogság börtönében.

- Maga még nem alszik?... szivikém... hogy van, kis szívem?

- Hol van ilyen soká?

- De mért nem alszik?

- Tudja, hogy nem tudok aludni, míg haza nem jön.

- Hát ez rettenetes, erről le kell szokni - s ráborult az édes kis asszonykára, az ő saját külön kincsére, aki itt várja őt éjfél után fél kettőig, mikor már a kávéházak is bezártak itt a külső tájon, vendég hiányában, be sem várva a zárórát. És ez itt vár, ez a kis édes.

Hosszú karjaival át- és átfonta és összecsókolta a jó meleget.

- Óriási szenzációk vannak - mondta a fülébe. - Nem jöhettem hamarább, egyszerre két gyilkosságban is dolgozom.

Az asszonyka felkelt, papucsot húzott, hálóköpenyt vett vékony ingére, a félselyem ingre, amiben közben remekül meglátszottak a kupolái.

- Maradjon csak nyugodtan az ágyban, majd én körülnézek, mit lelek enni.

- Nagyon éhes?

- Eléggé.

- Mindjárt behozom az ételt, addig ne haljon meg.

- Még meghűl, ki ne menjen.

De az asszonyka már ment kifelé, mint a kötelességteljesítés angyala, s voltaképp azért ment ki, hogy az ura fel ne gyújtsa az előszobában is a villanyt, óriásiak ezek a villanyszámlák.

- Megmelegítsem?

- A, persze, tudja, hogy hidegen szeretem.

Az asszony ezt tudta, de nem hitte. Úgy gondolta, hogy az ura csak azért eszi hidegen a déli maradékot, hogy ne kelljen gázt gyújtani, mert az is gyilkos, a gázszámla; de ő nem bírta volna hidegen megenni azt a fagyos zsírt, úgyhogy sohasem bírta elfogadni az ura hideg vacsoráját egy kis huzalkodás nélkül. Pedig ez csakugyan hidegen szerette, megszokta otthon, ahol az édesanyjuk bizony sose kelt fel melegíteni ha a fiai későn jöttek haza. Sőt valami különös jóízt érzett, ha hidegen ette az ételt. Parasztősök igénytelensége volt benne.

Nagy tálcán volt előkészítve a paprikáskrumpli, savanyú uborka és a déli főtt tészta maradéka. Behozta tehát úgy, ahogy volt, s letette a szobában az asztalra.

A szoba mindjárt tele lett ételszaggal, s a férjecske, aki pompás fehér fogai közt csámcsogva majszolta az ételt, mindjárt el is sorolta a szenzációkat.

- Fene egye meg, az utolsó percben szól ez a Zurmüll: Borgödri, Borgödri... Borgödri nincs... Hol csavarognak az urak? A rendőrség telefonál, hogy valami úrinő leugrott a harmadik emeletről... fusson csak Vigh kérem... kérem Vigh legyen szíves... ez az állat sosincs, ez a Borgödri... kérem Vigh úr legyen szíves, tegye meg kérem... vegye fel a kabátját kérem, a sétapálcáját kérem, és fenntartok magának egy hasábot, de diktálja be telefonon, a frász ebbe a Borgödribe, hogy ez sosincs mikor kellene, kénytelen vagyok magát zavarni, kedves Vigh úr, ne vegye rossz néven kérem szépen...

Minden szónál nevetett, mert a dialóg sokkal rövidebben és az udvariassági fölöslegek nélkül folyt le, de Ilonkát azzal szokta szórakoztatni, hogy öngúnnyal mindig úgy állította be magát, mint ahogy igazi meggyőződése szerint kellett volna, hogy beszéljenek vele... Ilonka nem volt egészen tisztában a dologgal, hogy is folyik le egy ilyen jelenet, mikor az éjjeli szerkesztő kikerget az éjszakába egy kollégát, azt, aki éppen jelen van, s számára nem lett volna különös, ha valóban a legnagyobb udvariassággal történik. Őt csak éppen annyi kapta meg, hogy egy úriasszony leugrott az emeletről.

- És miért? - kérdezte megborzongva s kimeredt szemmel. Imre nagy villa paprikáskrumplit nyomott fogai közé:

- Azt el fogja olvasni reggel, nem őrültem meg, hogy elvegyem saját magam elől a sikert... Szenzációs és megrendítő... megjegyzem, hogy mikor én odaértem, az úriasszonyból már nem volt egyéb az udvar betonkockáin, csak egy körülbelül hetvenöt centiméter széles és körülbelül két és fél milliméter mélységű vértenger. Meg a házfelügyelő, aki fel volt háborodva, hogy mindenféle bestiák beszöknek a kapun aljas ürügyekkel, hogy az ismerősökhöz mennek, s ahelyett felszemtelenkednek a harmadik emeletre, hogy mire a kulcsot felakasztotta, már a zuhanás is megvolt. Maustot, maustot. Természetesen első dolgom volt felmenni az állítólagos ismerősökhöz, akik valóban távoli ismerősök voltak, s nem aludtak, mert azt tárgyalták, hogy fogalmuk sincs, hogy dr. Menczné mért éppen az ő házukat választotta ki, mikor egészen más kerületben lakik... Hát tudod, játék volt kiszedni, hogy az urával bajban volt az asszonyka, mióta a férj - elég helytelenül - tönkrement; a barátja, az pedig egy link alak... ahogy szokott... szóval holnap majd elolvasod... Borzasztó jól írtam meg, olyan pszichológiai regényt rögtönöztem, dialóg, összetűzés, a házmester nem akarja beereszteni, kitépi magát és őrült módon rohan fel... Minden megvan, ami a Pesti Élet olvasóinak a reggeli kávé mellé szükséges, hogy egész nap örüljenek, hogy ők még élnek... Zur el volt ragadtatva, megkínált cigarettával s felolvasta telefonon Cónixnak...

- Kinek?

- Ja, újabban a főszerkesztőt nem hívjuk másképp, csak dr. Cónix - és jóízűen kacagott.

Mulatott rajta, hogy Ilonka még ma sem szokott hozzá ezekhez az éjféli riportokhoz. Egy időben annyira a szívére vette, hogy nem is mondta el neki, vagy átalakította humoros esetekké. Neki már nem volt nagyobb élmény egy ilyen riport, mint a telekkönyvi betétszerkesztőnek a parasztok veszekedése a telekdarabokon. Vagy a miniszteri irattárban az újonnan lejött akták tömege.

- A másik még mindig a kis kenyereslány, akit a jassz fiú dühében megfojtott, mert védte tőle az erényét... Tudja, a Nap utcában a Nap és Éj garniban jutott eszébe védeni az ártatlanságát... Óriási szenzik derültek ki a külvárosi éjszakáról. Barátom, megtaláltam a kislány naplóját, hallatlan, mik vannak egy kis kenyereslányban. Hogy készül az életre. Három címet adtam neki, egyik remekebb, mint a másik. Az öreg direkt megdicsért. Nem Zur, hanem a segédszerkesztő.

A paprikáskrumpli úgy elfogyott a tálból, mintha valami nagyszerű ínyencség lett volna.

Az asszonyka éppen olyan borzalommal hallgatta a történeteket, amilyen iszonyattal látta, hogy harsog az ura foga alatt a savanyú ugorka.

De a fiú roppant vidám volt, és tele volt örömmel, hogy az összes lapot lefőzte már harmadik napja.

- Az öreg megdicsért. Direkt megdicsért - ismételte.

Ez ugyan alig volt valószínű, mert "az öreg" az a segédszerkesztő volt, mindennapi referádájának tengeri kígyója, kemény katonaember, aki egy janicsár szívósságával préselte ki belőlük a napi csodákat.

- Más időkben, barátom, fizetésemelés lett volna belőle, de most persze boldog vagyok, hogy engem most már egész biztos, hogy nem fognak leépíteni. De a Borgödri bőrében nem szeretnék lenni. Cónix azt mondta, hogy csak fiatalokkal lehet dolgozni.

- Mert azoknak nem kell fizetni.

A férj úr nagyot nyelt:

- Ha elvégeztem volna az egyetemet, hogy a papáék boldogok legyenek, ma még ha állásom volna is, amire semmi kilátás, akkor se keresnék csak legfeljebb felényit, mint így...

Remek volt ma Borgödri meg Zurmüll, az éjjeli szerkesztő. Ez a Zur, az egy boldogtalan ember: tele van a lelke álmokkal és víziókkal, és tördelnie kell. Ilyen dolgokat produkál az élet. Költő a nyomdában. Az a csoda, hogy a lapban mégis benne van, amit beleírtak.

- Igaz, hogy sokszor kétszer is benne van.

- Na, ugye... - és nagyszerűen nevetett s a krumpli fénylett a kemény fogai közt... - Azt kérdi ma éjjel Zur Borgödritől: "Látott már maga akasztást?" Azt mondja rá Borgödri: "Majd megnézem, mikor magát akasztják." Nahát erre szegény Zur elsápad, és elmered szeme-szája, ilyet mondani, hogy őt akasztják... valaha... - Hogy mer maga ilyeneket kiejteni a száján? Vonja vissza. Nem tudja, hogy ez auspicium? Maga sötét alak...

És Imre kacagva hajtja le a fejét, még most is olyan mulatságosnak találja, amit látott.

- Vonja vissza, vonja vissza - kiabált rá. - Szüntesse meg ezt a jövendölést, vagy azt akarja, hogy életem meg legyen mérgezve? Napóleonnak megjövendölte egy cigányasszony a császárságot, és maga nekem a... a... borzasztó... Vonja vissza már...

Borgödri nem is nevetett, és ez volt a legjobb: ez nem szokott nevetni, ha viccet csinál, úgy tud jönni, menni pléhpofával, mintha nem is volna semmi jelentősége... De Zur egyre jobban követelte, hogy másítsa meg a jövendölését. Arra Borgödri leül az asztalához, és elkezd írni: egy ívet teleír, s akkor odaadja Pellének, hogy adja át Zurnak. Az íven ez volt:

"Végrehajtási Utasítás Zurmült Albert függesztési ügyében..." Én nem tudom a pontos szöveget, ahogy a legfelsőbb hatóság az akasztásra kiadja a rendeletet. Pontos külsőségek. Számok, évszámok, törve, ahogy a kir. ügyész szokta kapni...

Képzelheted, hogy szegény Zur megőrült, már az egész teste remegett és üvöltött és széttépte a papírt, és csak azért nem tépte szét Borgödrit, mert ez vaskos és erősebb nála. Így citerázni egy költő idegein.

Borgödri kimegy, s a legnagyobb nyugalommal végzi a dolgát. Ha az ajtó előtt el kellett mennie, mindig benézett s elkezdett suttogni, amit nem lehetett érteni, de úgy jött ki, mintha azt mondaná, hogy "akasztás... Zur..." Szegény Zur ezt nem heveri ki számtalan évig...

Ilonka szenvedélyesen vele nevetett, de borzongva nevetett s csodálkozott.

Neki egészen elképzelhetetlen volt az az egész élet, ami ott folyik a szerkesztőségben. Most ebben az éjfél utáni órában csak úgy tudott Imrével együtt kacagni, hogy a lelke mélyén folyton azt érezte, hogy őrá is éppen olyan hatása volna ennek a viccnek, mint arra az érzékeny lelkű költőre. Hogy lehet az akasztással játszani? Mint a hóhérlegények. Egész megfázott tőle. De hát ezek folyton ilyen dolgokkal játszanak, ma minden hírlap csalásokkal, sikkasztásokkal, gyilkosságokkal van tele.

- Mert ezt szabad írni, de vannak földön és égen, amiket érinteni tilos - szólt Imre, s most olyan szorgalmasan dolgozott, hogy a száját nem tudta tovább egyébre használni.

- Engem naplopónak tartottak a barátaim, és ki tudott közülök már megházasodni!? Mind otthon van a család terhére, és savanyodnak, mint a vinkó.

- Na és maga felényiért ugyanannyit dolgozik, mint a kollégái dupla fizetésért.

- Ugyanannyit?... Kétszer annyit, háromszor annyit, tízszer annyit!... Mert bennem még van egy kis tűz, hálistennek, és nem nekik dolgozom, hanem magának! Mert csak a maga kedvéért dolgozom ennyire. Nem?

- Magának most kell keresni. Nincs nyugdíja.

- Legalább nem kell félni, hogy öregkoromra levonják.

Jóízűen nevetett és maga elé húzta a másik kis fehér tálat, amelyben a főtt tészta volt. Jó vastagon meghintette porcukorral a túróscsuszát, amely egy darabba fagyva, mint valami kémiai massza bújt meg a tálban s hozzáfogott villázni.

- Ezt így szeretem - szólt s betömött egy adagot a fogai résén. - Tudja, úgy szoktam rá, hogy nem akartam, hogy édesanyám éccaka felkeljen melegíteni... Nem volt itt senki hazulról?

- Nem.

- No, Vili, eljöhetne többször is, magát szórakoztatni.

- Vili? Vili nem jön ingyen.

- Úgy.

Imre kicsit elhallgatott. Hogy ez az asszony milyen anyagias. De nem akart rossz hangulatot, hanem egy villát felmutatott:

- Ez a jó!

- Hát akkor csak egye - mondta az asszonyka, és borzongva húzta össze magán a köpenyét és elfordította a szemét a szörnyű látványról. - De azért csodálkozom, hogy tud ennyi gyilkosságot nézni.

Az emberke nagyra meresztette a szemét.

- Hogy tudok? De hisz ez óriási. A szemem előtt folyik le az egész világkavargás. Boldog vagyok, hogy láthatom.

- Hogy ölik egymást az emberek.

- Nem. Ellenkezőleg. Én teljes részvéttel vagyok minden boldogtalannal és szenvedővel szemben. De én egyebet látok benne. Itt most az egész világ szenvedő helyzetben van, kétségbeesett körülmények közt, momentán. Ez nem marad mindig így. Lesz idő, mikor az emberek csodálkozva emlékeznek vissza a mai napokra. Te Ilus, hát nem különös, hogy ma egyáltalán senkivel sem lehet találkozni, hogy rögtön ne a legkétségbeesettebb panaszokkal álljon elő? Isten bizony, én hetek óta nem hallottam bizakodó hangot, csak ma a szövetségi kapitányt...

- Ki az?

- Verőczey, a sporttudósítónk, a futballnál szövetségi kapitány. Arról beszélt, hogy meglesz a sportház. A régi lóversenytéren építik fel. Belekerül három- vagy ötmillióba, még kerékpálya is lesz. Óriási dolog.

Vidáman nevetett.

- De nem ez az óriási - evett tovább -, hanem az, hogy úgy beszél róla, ahogy csak békében beszélhettek valami fantasztikus szép tervről. Éppen mindenki arról ugatott, hogy az adók nem folynak be, a kormány nem tudja miből fizesse a tisztviselőket, hogy a vidéki városok csődbe kerülnek, hogy a dollár bedöglött. Amerika követi Európa sorsát, hogy a nyugdíjasok illetményét újra leszállítják, a tisztviselőknél a lakbért beolvasztották a fizetésbe, és evvel adókötelessé tették, és az állam evvel is nyert, és ilyeneket, hogy a legnagyobb cégek felborulnak, Vérey inzolvens, tudod mi az? Nahát és jön Verőczey, és úgy beszél az új sportpalotáról, mint egy szerelmes, hát nem nagyszerű ez?

- Mi a nagyszerű?

- Hát, Ilonka, szívem, az a nagyszerű - s nyelte a tésztát -, hogy még ma is vannak, akik hisznek... Én olyan boldog voltam, hogy tapsolni szerettem volna neki. Mi fogja megváltani az emberiséget, ha nem a hit? Ez a kolléga hisz a maga szakmájában.

Leverte a morzsákat a melléről és azt mondta:

- És én is hiszek. Hiszek barátom. Én tudom, hogy mindenki, aki ma megöli magát, egy perc alatt vállalkozna rá, hogy tovább éljen, csak kis reménysége volna. Az az úriasszony mért ugrott le? Mert tönkrementek. Az a csirkefogó, aki megfojtotta ezt a kislányt, csodálatos dolgokat mondott nekem. Másfél év óta munkanélküli. El volt keseredve és akkor jön egy kislány, aki azt hiszi, hogy az ő kis erénye valami. Megölte dühében, mert ő már nem hisz. Ahogy a dühös ember egy hangyát eltapos, úgy rontott rá. Azt mondja, mit henceg, úgyis tönkremegy, ha nem ma, egy hét vagy egy év múlva, inkább haljon meg, míg boldog... Nem fantasztikus? Ilyet mond egy csirkefogó. Mondhatom, nagy iskola volt nekem.

- Én nem tudom, maga ezen minek örül.

- Annak, hogy ebbe a gazfickóba is van hit. Mert ez is hisz, ez a nyomorult. Hisz a tisztaságban és az erényben. Jobban hisz, mint a pap, aki prédikálja. Mert a pap is csak azon gondolkozik, hogy a hívek nem fizetik az egyházi adót, és ő nem fogja megkapni a fizetését, és nem tudja úri módon nevelni a gyerekeit. Mindenki csak a pénzen töri a fejét, de ez a gazember valami másra gondolt, nem a pénzre. Ő nem várt pénzt a lánytól, ő arra gondolt, hogy egy ilyen ártatlan kis dög nem erre a földre való, hát haljon meg. Nem nagyszerű?

- A végén kisül, hogy maga helyesli, hogy megölte.

- Dehogy helyeslem. Én nem öltem volna meg, mert én tele vagyok bizalommal. Én örültem volna neki, hogy ilyen szent is még van a világon. Én hiszek az emberiség jövőjében. De ez a munkanélküli nem hisz és tudat alatt meg akarta menteni az ártatlanságot attól, hogy arra a sorsra jusson, ahol ő van már. Mert alapjában véve ő is hisz, és nem akar gaz lenni, sajnálja az elrontott életét. Ha munkában volna, szépen keresne, mint azelőtt szokás volt, megkérte volna a kislány kezét és feleségül vette volna, és szombaton odaadta volna neki a fizetését az utolsó fillérig. De látta, hogy ez nem lehetséges, ő egy elveszett ember, ő már tolvaj és betörő és csaló, és itt egy kislány, aki olyan tiszta; mint az álom. Kell erre a világra, azt mondja, egy ilyen szent ártatlanság? Megölte hirtelen dühében, hogy megölje saját magát is, és ezt megmentse attól, hogy ez a mai élet úgy beszennyezze és a végén ugyanolyan csirkefogó legyen belőle, mint ő. Egyebet nem tehetett neki, megmentette a nyomorúságtól... Ezt írtam meg a cikkemben ma.

- Nohát akkor már minden jól van. Mit kap a cikkért?

- Havi százhatvannyolc pengő fizetést.

- És én abból adok hetvenkettőt a lakásért és tessék kilencvenhat pengőből megélni harminc napig.

- No, még mindig van három pengő egy napra.

Idegesen dobolt az asztalon. Az asszony igazán mindig anyagi térre viszi a dolgot.

- Szóval nem ért engemet.

- Nem.

- Hát hogy érti a dolgot?

- Az ártatlanságot könnyű megölni a csirkefogóknak - mondta az asszony -, de a csirkefogókat nem lehet. Azok sokan vannak. Ma is rájöttem.

- Mire?

- Én is végeztem evvel a Kövesházinéval.

- Hogy?

- Egy zsebkendő hiányzik.

- A.

- Az se fog nálam mosni többet. Még ha tízszer méltóságos úr is a sógora. Szemtelen gyalázatos. Fel volt írva minden, együtt számoltuk át, és kétszer is megolvastattam vele is, és azt mondta: "tessék meghinni, nagysága, el tetszett téveszteni".

A férjecske elhallgatott, ez komoly bajnak látszott előtte, s jobban szerette volna, ha nem történik meg, mert ez a mosóné tőszomszéd és pletykát csinálhat. Míg a felesége az utolsó szóig részletesen elmondta a dolgot, arra gondolt, hogy azt az egyet megtanulta az apjától, hogy az asszonyok dolgába beleavatkozni nem szabad. Az felelősséggel jár, mert az asszony az urától aztán mindent számon kér. "Fiam, mondta az öreg, hadd az asszonyt. Ha az ujját égeti valami, égesse ő maga, nem kell, hogy te is elégj bele."

Lenyelte hát minden gondolatát és roppant figyelemmel hallgatta a felesége előadását, aztán másra fordította a szót.

- Ki lehet az, Ilonka, akivel a kapuban találkoztam? Kis fekete ember, fekete bajusza van, az első lépcsőn ment fel, sötétszürke városi bundája van.

- Nem a szappangyáros?

Örömmel kiáltott fel:

- Én is azt tippeltem. Úgy láttam, alaposan benne van a szószban.

- Miért? mit mondott?

- Nem is tudom mit. Panaszkodott, hogy ezek a mai idők rettenetesek. Jobban szeretne a Marsban lakni.

- Ez az lehet. Pipereszappangyára van, a felesége jóba van Véghelyékkel.

- Remek fogás volna, ha a tollam alá kerülne.

- Maga mindenki bajának örül, csak arra les - mondta sértően az asszony, mert az asszonyok csak ott érzik az erejüket, hogy a férjüket őszintén és nyíltan megsérthetik. Mást úgyse lehet.

- Persze, én abból élek - mondta ellenkedve a férje. - Remek volna, ha itt a házban találnék egyszer egy jó riporttémát. Milyen furcsa, hogy olyan nagy ez a Pest, hogy millió eset van, de még sose volt egy se, ami egészen közel lett volna hozzám. Nem volna érdekes, ha az a kislány például a mosóné lánya lett volna? vagy a szappangyáros felesége ugrott volna le az ötödik emeletről?

- Brr, micsoda gusztus.

- Én nem kívánom, de hallatlanul rejcolna, ha itt történne egyszer valami. Csak akkor lenne élmény a számomra, így nem élmény, csak száraz riport. És akkor talán író is lenne belőlem, mert akkor jobban beleélném magamat. Az emberre közvetlenebbül hat, ha az életből szakad ki valami eseménnyé. Isten őrizzen, nem kívánnám, de mért nem lakott a házban az, akivel úgyis történt valami... Nem tudom egyébbel magyarázni, csak azzal, hogy azért még mindig nem általános a nyomor. Mert el tudom képzelni, hogyha így halad, általános lesz, és úton-útfélen csak úgy ugrálnak le az emberek az emeletekről. De ma még roppant ritka eset.

- Úgyse írhatná meg. Az ismerősöket csak nem tálalná ki a világnak?

- Ez igaz - mondta felnevetve -, látja ez igaz.

- Micsoda beszédek, egész megfáztam tőle.

- Csakugyan, milyen hideg van itt. Bújjon be az ágyba és melegítse meg. Majd én kiviszem az edényt a konyhába.

- Már jóllakott? No, maga aztán nem pesti ember. Aki így eszik, mint a farkas.

És kurtán tette hozzá:

- Ne égesse soká a villanyt.

S ezzel hátrament az alkóvba és bebújt az ágyába. Ő pedig összerakta az edényt, kést, kanalat, villát s kiment a konyhába. Az igaz, ő hálistennek még nem szorul szódabikarbónára.

Szót is fogadott, s nem gyújtotta fel a villanyt az előszobában, de még a konyhában sem, és ezzel nagyon jól járt, mert csodás látványnak lett tanúja.

A konyha ablaka a lichthofra nyílt s vele szemben ugyanolyan nagy ablak nyílt másfél méter távolságban s ez az ablak világos volt és nem volt lefüggönyözve, s a szoba közepén egy nő állott pizsamában s előtte egy bundás úr.

A vére megállott s mindjárt eszébe jutott, ki az, akit lát. A sarki kávéház kaszírnője lakott ott, akit már egyszer a nyáron rajtakapott így éjfél után, ahogy az ágyban ült és poloskázott. Most ott állott a szoba közepén és az idegen lengyelbundás úr előtte, neki háttal.

Olyan vérhullám futotta el a szemét, hogy alig látott, s az edényt csaknem leejtette. Szerencsére észrevette magát, és óvatosan tette le az asztalra, s a szeme ott volt a kivilágított ablakon, mintha ő is bent volna, csak a négy ablakszárny választotta el. Szép platinaszőke hajú, karcsú, magas nő volt, egy kis sárga táskát veti ki a ruhaszekrényből, s az asztalra tette. De hogy van az, hogy a férfi még bundában van. A nő nyilván nem számított rá, hogy a szemközti ablakban ilyen későn valaki meglesi, bizonyára tudta, hogy cseléd nem lakik a konyhában. Ő azonban nagyon vigyázatlanul oly közel lépett az ablak felé, hogy a nő megláthatta, mert odafordult, és sietve lehúzta a vászon rolettát.

A férfi azonban odanézett s ő megdermedve ismerte meg, lovag Sachsmiller volt, a nagy gyáros, az ismert sportember, aki képviselő is volt. Ismerte a Házból, de nem beszélt vele, mert a politikában olyan szürke ember volt, sohasem szólalt fel, és semmi szerepe nem volt, csak a gyáripar érdekében szavazott.

Most egészen szembenézett vele, s látta az arcán a jellemző sebhelyet, amit egy lórúgástól kapott.

A lábai úgy remegtek, hogy a sötétben majd elbukott. Egyebet aztán nem látott.

Határtalanul fel volt izgatva. In flagranti kapott egy közéleti férfit. Ez remek.

Még sokáig ott állott a hideg konyhában, pedig semmi remény nem lehetett rá, hogy az ő kedvéért még egyszer felhúzzák a függönyt.

Hirtelen félreugrott, mert úgy tetszett neki, hogy a függönyt félrevonják oldalt s valaki átles rajta. Leguggolt az ablak alatt s úgy kúszott közelebb, de a függöny már mozdulatlan volt, ahogy ki mert kukkanni.

Ez nagyszerű. Ebből lesz valami. Roppant sajnálta, hogy semmit se tud erről a Sachsmillerről. Egy jó novellát mindenesetre lehet belőle csinálni. Az öreg boldog lesz. De úgy kell megírni, hogy ráismerjenek, és mégse lehessen belőle sajtópör... Valamit ér, az biztos.

No ennek utána megy.

Ezt kinyomozza. Rászánja ezt az éjszakát. Hm, lovag Sachsmiller úr külvárosi kalandja... Hát nem érzi ez az ember, hogy ő nemcsak magánember, hanem, mondjuk honatya is... Persze a Házban semmit se csinálnak, csak elintézik a magánügyeiket, s éjjel...

Kénytelen volt belátni, hogy itt is magánügyeket intéz, s ez valóban privát joga, de annyira fel volt korbácsolva a vére s a fantáziája a váratlan esettől, hogy úgysem bírt volna aludni. Még a lába is remegett. A két legnagyobb inger hatott rá, az érzékiség és a kíváncsiság.

Belátván azonban, hogy ma éjjel már akár tízezer évig itt állhat, akkor sem tud meg többet a konyha hideg beton talaján, sarkon fordult és bement a feleségéhez.

- Hol vagy olyan sokáig? - nyöszörögte az asszonyka első szendergéséből felriadva.

- Fiam, nem is mondtam, most el kell mennem. Rácz felügyelő kikötötte, hogy pontosan ott legyek, akkor kivisz a razziára. Jelen kell lennem, különben elcsapnak.

A felesége egész márványkemény lett, érezte, ahogy átölelte s forró csókokkal hintette be. Az asszonyka boldogtalanul engedett, s ő közben folyton arra gondolt, hogy míg az időt tölti, az a másik ki ne szökjön a házból.

- Még odaérek - nézte meg az óráját nagy figyelemmel, még egyszer megcsókolta a kis feleségét, lelkére kötötte, hogy azonnal elaludjon, miatta ne nyugtalankodjon, őt semmi baj nem érheti. - Hol van a bokszerem?

Kivette a fiókból, a télikabát külső zsebébe tette, aztán tüntető sietséggel távozott. Nem akarta észrevenni, hogy az asszony mintha sírna, hja, neki sietni kell. Az ajtót kívülről gondosan becsukta. Szegény kis asszonyka, jobb polgári család gyermeke, nem így képzelte a házaséletet, hanem úgy, hogy a hivatalból hazajön a férj, s lesz belőle hűséges háziállatka... Hja, újságíró feleségének hozzá kell szokni egyhez-máshoz...

Mikor az első udvarba ért, óvatosan és gondosan terepszemlét tartott.

Az a lakás, amelyik itt megfelelt az övéknek, a "zöld nénié" volt. Így hívták a házban, mert örökké egy vastag zöld hárász kendő volt a nyakában. Özvegy asszony volt, az összes szobáját kiadta, abból élt, ő maga a konyhafülkéjében lakott, ami megfelelt az ő alkóvjuknak. A kaszírnő itt lakott már jó féléve a hátsó szobában, amelynek nem volt ablaka a folyosóra. Az ajtó előtt csúszott el s belesett. Balról derengő világosságot látott s megnyugodott. A lány szobájának bizonyára üvegablaka van az előszobára, az világít, tehát nem késett el, a madár még itt van.

Sietve lement a főlépcsőn, csengetett a házmesternek, aki jó sokára, szokott mogorvaságával cammogott elő nagy papucsaiban. Jött a kulccsal, mint a börtönőr, s az arca olyan volt, mintha egy egész fegyintézet minden titkát őrizné. Vajon mennyi borravalót kapott a lovagtól?

Nem szólott hozzá egy szót sem, kiment.

Kint kellemes tavaszi éjszaka volt, még mindig hat-nyolc fok. Egy kis kerülőt tett, átment a szemközti oldalra, a klinika fái alatt vett posztot, onnan leste, akit várt.

Úgy gondolta, hogy a lovag, akiről biztosan tudta, hogy családos ember, nem fog egyenest hazamenni, ha tisztességes ember, hanem elébb egy klubban vagy kávéházban leül...

Nem kellett sokat várnia, a képviselő nehézkes léptekkel kijött... A kis sárga táska a kezében volt... Körülnézett, talán kocsit keresett, szerencsére nem volt sehol. Elindult a körút felé.

Utána.

folytatás:

Az asszony beleszól (1965)

30 March 2019476 views

• 0
• 0
• 1
• Add to bookmarks

MAGYAR.FILMEK

Author: Taltoska Taltoska

A történet a két világháború között játszódik, és két vonalon fut. Főhőse egy fiatal újságíró, aki szabadjegyet kap a Vígszínház előadására, de mivel nem tud elmenni, az Üllői úti házban szomszédjainak ajánlja fel a jegyeket. De kiderül, a sok úri család olyan rosszul áll anyagilag, hogy még villamosra, ruhatárra sem telik nekik, s a jegyek így családról családra, emeletről, emeletre vándorolnak. A történet másik szála: izgalmas nyomozás egy sárga táska után, nagyarányú szélhámosság leleplezése. Imre, a fiatal újságíró végül megfejti a sárga táska titkát és a mozgalmas nap mégis csak a Vígszínházban ér véget. rendező: Esztergályos Károly író: Móricz Zsigmond forgatókönyvíró: Móricz Virág dramaturg: Karinthy Ferenc Szereplők: Imre, újságíró Fülöp Zsigmond Ilonka, feleség Tóth Judit Saks-Miller Básti Lajos Kávéházi kasszírnő Soós Edit Mariska néni Fónay Márta Doktor úr Györffy György Gizi néni Kiss Manyi Cika Meszléry Judit Csákányi László ,Csomós Mari ,Fodor Zsóka, Moór Marianna ,Szakács Sándor, Szemere Vera ,Szilágyi Tibor

https://ok.ru/video/1200948972184