MARK TWAIN
HUCKLEBERRY FINN KALANDJAI
REGÉNY
FORDÍTOTTA
KOROKNAY ISTVÁN
A FORDÍTÁST ÁTNÉZTE
KARINTHY FRIGYES
JEGYZET
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII.
XIX. XX. XXI. XXII. XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI.
XXXII. XXXIII. XXXIV. XXXV. XXXVI. XXXVII. XXXVIII. XXXIX. XL. XLI. XLII.
UTOLSÓ FEJEZET
JEGYZET
Mindazok, akik ebben a történetben alapgondolatot próbálnak keresni, elítéltetnek; mindazok, akik erkölcsi tanulságot próbálnának keresni benne, száműzetnek; mindazok, akik cselekményt keresnének, agyonlövetnek.
A szerző rendeletére
G. G. főparancsnok
I. FEJEZET
Aki nem olvasta a Tom Sawyer kalandjai című könyvet, mit se tudhat rólam, de az nem tesz semmit. A könyvet egy Mark Twain nevű úriember írta, és nagyjából az igazságot írta meg. Néha lódított egyet-mást, de azért a java igazság, amit írt. A lódítás nem veszélyes. Nem láttam még olyasvalakit, aki egyszer vagy másszor ne lódított volna, kivéve Polly nénit, az özvegyet, meg talán Maryt. Polly néni - Tom nénikéje - és Mary meg az özvegy Douglasné mind benne vannak ebben a könyvben, amely javarészt igaz könyv, csak imitt-amott van benne lódítás, mint mondottam.
Hát az a könyv azzal fejeződik be, hogy Tom meg én megtaláltuk a pénzt, amit a rablók eldugtak a barlangban, és gazdagok lettünk. Hatezer dollárt kaptunk koponyánként - tiszta, merő aranyban. Csuda látvány volt az a nagy halom pénz egy csomóban! Thatcher bíró pedig kiadta kamatra, és az minden napra egy dollárt hozott, évről évre pedig sokkal többet, semhogy az ember tudná, mit kezdjen vele. Özvegy Douglasné fiának fogadott, és azt mondta, ki fog engem civelizálni; de nem volt könnyű kenyér a házában lakni, amilyen rémisztően rendes és finom volt az özvegy mindenben; és amikor már nem bírtam tovább, meglógtam. Bebújtam régi rongyaimba, és visszatértem az öreg hordóhoz, ahol azelőtt laktam, és megint szabad voltam és elégedett. De Tom Sawyer fölhajkurászott, és azt mondta, hogy rablóbandát akar alapítani, és én is beléphetek, ha visszamegyek az özvegyhez, és tisztességesen viselem magamat. Így hát visszamentem. Az özvegy sírt fölöttem egy sort, szegény elveszett báránykájának nevezett, és elmondott még sok mindennek, de ezzel nem akart semmi rosszat. Ismét bebújtatott az új ruhába, én meg csak izzadtam, mint a ló, és úgy éreztem, mintha kalodába csuktak volna.
Aztán kezdődött megint a régi nóta. Az özvegy csöngetett, ha vacsorázni kellett menni, és pontosan meg is kellett jelennem. Amikor az ember már az asztalnál ült, nem láthatott neki az evésnek, hanem várni kellett, amíg az özvegy lesunyja a fejét, és morog valamit az ételre, pedig azzal igazán semmi hiba nem volt, legfeljebb hogy mindent külön-külön főzetett. Pedig ha mindent összehabar az ember, és kellőképpen leönti szósszal, hamarébb megtalálja az ízét.
Vacsora után elővette a könyvét, és tanítani akart engem Mózesról meg a kosárról, én meg iparkodtam mindent megtudni felőle; egyszer azonban kibökte, hogy Mózes már jó régen meghalt; ezután már nem nagyon törődtem vele, mert halott emberekkel soha ne legyen bajom. Rövidesen kedvem szottyant a pipázásra, és megkérdeztem az özvegyet, hogy szabad-e. De ő nem engedte. Azt mondta, hogy csúf szokás, és piszkos is, és hogy próbáljak leszokni róla. Az emberek mind ilyenek. Olyasmibe ütik az orrukat, amihez nincs sütnivalójuk. Az özvegy is Mózessal bajmolódott, aki nem volt neki semmiféle ija-fia, és ami senkinek sem volt jó, hiszen már rég meghalt; engem bezzeg nyaggatott olyasmiért, amiben volt valami jó is. Pedig ő maga is tubákozott, de az persze rendjén volt, hiszen ő csinálta.
Az özvegy nővére, Watson kisasszony, egy pápaszemes, rém sovány vénkisasszony éppen akkor költözött oda hozzá, és mindjárt a nyakamra ült egy olvasókönyvvel. Egy teljes óráig nyaggatott, akkor az özvegy azt mondta, hogy pihenjünk. Én már nem is bírtam volna tovább. Majd meghaltam az unalomtól az alatt az óra alatt, és már nem bírtam egy helyben ülni. Miss Watson ilyeneket mondott: "Ne tedd oda a lábad, Huckleberry!" - meg: "Ne ülj olyan görbén, Huckleberry - ki a mellet!" - aztán megint csak: "Ne ásíts és nyújtózkodj, Huckleberry - mért nem akarsz rendesen viselkedni?" Aztán összevissza beszélt mindenfélét a pokolról; én meg azt mondtam, bárcsak ott lehetnék. Csuda mérges lett, pedig igazán nem akartam semmi rosszat, csak éppen valahova máshova szerettem volna kerülni; csak el innét, mindegy, hogy hová. Azt mondta, gonoszság ilyeneket mondani; ő a világért se mondana ilyet; ő úgy akar élni, hogy a mennyországba jusson. Hát én igazán semmi vágyat nem éreztem, hogy vele egy helyre kerüljek; el is határoztam, hogy nem nagyon fogok próbálkozni, hogy oda jussak. Ezt persze nem mondtam meg, mert megint mérges lett volna, és mi hasznom lett volna belőle?
Már jól belemelegedett a beszédbe, és folytatásul elmesélt nekem mindenfélét a mennyországról. Azt mondta, hogy ott nincs más dolga az embernek, mint hogy egész nap föl és alá járkáljon, hárfa a kezében, és énekeljen örökkön-örökké. Ezután igazán nem sokat tartottam felőle. De ezt nem mondtam meg. Megkérdeztem, mit gondol, Tom Sawyer oda fog-e kerülni, és ő azt mondta, hogy nem hiszi. Ennek örültem, mert szeretném, ha együtt maradhatnék vele.
Miss Watson csak nem hagyott nekem békét, és már nagyon untam és utáltam az egészet. Este megint behívták a négereket, és imádkozni kellett, utána pedig mindenkit ágyba parancsoltak. Fölmentem a szobámba egy szál gyertyával, és az asztalra tettem. Leültem egy székre az ablak elé, és próbáltam valami vidám dologra gondolni, de nem használt. Olyan árvának éreztem magam, hogy meg szerettem volna halni. A csillagok ragyogtak, a falevelek meg olyan gyászosan susogtak; valahol egy kuvik huhogott egy halott ember fölött, odébb egy kecskefejő meg egy kutya sírt egy haldokló ajtaja előtt; a szél suttogott valamit, de nem tudtam kivenni, mi az, és csak a hideg futkározott a hátamon. Aztán az erdőből azt a hangot hallottam, amit a hazajáró lelkek szoktak kiadni, amikor el szeretnének mondani valamit, ami a lelkükön szárad, és nincs, aki megértse, ezért nem nyughatnak a sírjukban, és éjszakánként kijárnak siránkozni. Úgy elszontyolodtam, és olyan kutyául kezdtem magam érezni, hogy majd meghaltam valami emberi társaság után. Nemsokára egy pók mászott végig a vállamon, én elfricskáztam - hát nem beleesett a gyertya lángjába? Egy szempillantás alatt összeégett. Tudtam magamtól is, hogy ez borzasztó rossz jel, és balszerencsét hoz; csudára meg voltam ijedve, és egész testemben reszkettem. Fölálltam, és háromszor megfordultam a sarkam körül, és mind a háromszor keresztet vetettem; aztán egy fonállal összekötöztem egy fürt hajamat a boszorkányok ellen. De nem volt valami nagy bizalmam a dologhoz. Az ilyesmi megjárja, ha az ember elveszíti a talált szerencsepatkót, ahelyett, hogy az ajtóra szögezné; de még senkitől se hallottam, hogy elhárítja a balszerencsét, ha az ember megölt egy pókot.
Megint leültem, de a fogam is vacogott, és kivettem a pipámat, hogy rágyújtsak; az egész ház csöndes volt, mint a temető; reméltem, az özvegy nem fogja megtudni. Hosszú idő múlva hallottam a toronyórát a városban, amint - bing-bang - elveri a tizenkettőt; aztán megint minden csöndes lett, talán még csöndesebb, mint előzőleg. Egyszerre csak hallom, hogy egy ág megroppan a fák között az árnyékban - valami mozgott ott. Én csöndben ültem és figyeltem. Egyszerre csak hallom: "Miau, miau!" Ez már döfi! Én is rákezdtem: "Miau, miau!" - amilyen lágyan csak tudtam. Elfújtam a gyertyát, és kimásztam az ablakon a fészer tetejére. Lecsúsztam a földre, és belopóztam a fák közé - ott várt rám Tom Sawyer.
