A futball-világbajnokságot megelőzően arról írtam (Hol van az a nyár? Nemzeti Sport, 2022. november 12.), hogy belőlem a várakozás áhítata mára kiveszett, nemcsak a korosodásnak, de a labdarúgásra egyre inkább rátelepedett, szinte mindent uraló informatikai, kommunikációs – végső soron mindig üzleti – szemlélet következményeinek „köszönhetően” is bizonyára. Ígértem, hogy ennek ellenére – a legjobb nyolctól – fegyelmezetten nézem a tornát persze (ez történt körülbelül), remélve, csak nem jut e játék a Sátán kezére végleg és visszavonhatatlanul, ami – örömömre – így is lett az utolsó napon.
Ez volt-e „minden idők” legjobb világbajnoksága, ahogy Gianni Infantino FIFA-elnök mondta a protokoll íratlan szokásának megfelelve még a finálé előtt, nem érdekel, hisz a kijelentést komolyan venni nem lehet, sőt már a helyszín kiválasztásának pillanatától nem lehetett. S most nem a rendezés elnyerése, az építkezések abszurd vagy brutális körülményeire gondolok, de még a jó négy hétnek csak a helyszínen érzékelhető tapasztalataira sem (nincs sör, „random” szurkolók” serege, a csapatok közül nagyon kilógó házigazda teljesítménye stb.). Pénz volt mindenre dögivel, a technikai, informatikai bázis kiválóan működött, rekordbevétel kerekedett, nem voltak hangos balhék, a stadionokban bizonyosan nem. Ám másutt akadtak, nem is akármilyenek, s ez már a futballal kapcsolatos folyam históriájának legújabb fejezetéhez, így e – nekünk, az északi féltekén – téli torna tanulságaihoz is hozzátartozik.
Nem tehetek róla: úgy látom, le is írtam többször, hogy ami a világban (s az ezt egyszerre követő és gerjesztő labdarúgásban is) csak az utóbbi évtizedekben bekövetkezett, az a játék eredeti „küldetésének”, a nemes vetélkedésnek, a csoda átélése kiszámíthatatlan bűvöletének, az identitás átélésének, őrzésének az áhítatát lúgozza ki, az élre emelt anyagi haszon nevében persze. Minden, ami vele kapcsolatos, a tornák, a csapatok – a „tétes” meccsek! – szaporításától, a „vigyük el a focit mindenhova” kezdetű álszent tendencián át a látványosan hajszolt, kattintásvadász sztárkultuszig, a kommunikációtól a bolydult lelkű kommentekig s egyebekig ezt szolgálja lényegében.
A futballt nem önnön törvénye, hanem a róla való beszéd birtoklása irányítja ma már, hisz – régi tudás ez! – akié a nyelv, az észjárás megszabásának lehetősége, azé a hatalom. Infantino mondata ebben az erőtérben értelmezhető, ebben élünk mindannyian, ha véljük, hogy vitázunk a „tartalommal” (nem ez volt minden idők legjobb vb-je), akkor is! Mert az 1990-et követően kialakított „narratívát” majd' mindenki követi a szavak szintjén is birka módon (statok, top-top ez meg az, „minden idők legjei”, meg a motiváció!), s ez az igazán lényeges. Aki e bűvölettől szabadulni képtelen, e gondolkodás foglya kivédhetetlenül, ha bőszíti a történet, akkor is, sőt akkor a leginkább. Ami a futballt jelentette, kihazudták a lelkünkből mára már, a maradéka meg – az identitásteremtés alkalma például – eltorzulva létezik, s a „szivárványozó” cirkuszban vagy Brüsszel, Párizs és Montpellier utcáin tombol kíméletlenül.
Mindazt, ami a játék globalizálásának szándékával végbemegy, tévútnak gondolom, jóllehet „ellenállásom” nevetségesen lúzer törekvés alighanem. Így ostobának tartom azt a jelenséget is, ami a „ki minden idők legjobbja” kezdetű acsargás (GOAT-mánia vagy mi!) ismételgetésére vonatkozik, amikor a folyamatnak épp az egyéniségek kinyírása a lényege, hogy helyükre a sztárok, a brandek, a kattintást gyarapító hamiskodások tolakodjanak.
A mai játék nagy paradoxona ez! Miközben a „gigászok csatája” gerjedelem az eget veri, a pályán épp a kivételes zsenik emlékezetes csodái tűnnek gyakran el, ma már nem is annyira lassan, de biztosan. Midőn a futball – hála a brandmániának – egyéni sportággá lett (állj tovább, akarj trófeákat, klubhűség nem létezik stb.), azonközben épp a játék atavisztikus öröméért felelős egyéniségek esnek e darálóba, a lehetséges újak meg az üzleti szemlélet – és beszédmód! – foglyává, áldozataivá lesznek menthetetlenül.
Ez a torna a „Neymar, CR7 vagy Messi lesz-e világbajnok” perpatvar jegyében zajlott, ami – ahogy a brazil és a portugál kiesett a „meccsből” – Messi vagy Mbappé (másodszor) párbajjá alakult, a kommunikáció agresszív erőterében biztosan, amihez a kommentelők is igazodtak mindenütt, pontosan úgy, ahogy az uralkodó nyelv, „narratíva” elvárta ezt.
Bevallom: még én, a makacs kívülálló is valamennyire. (Hiába: „Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban...”!) Szóval: számomra e vb-nek egyetlen tétje volt. Nem vagyok argentinfan (másmilyen sem!), de szívből óhajtottam, hogy Lionel Messi világbajnokká legyen, bár – a rajt előtt – nem sok esélyt láttam reá. Meglehet, az anno volt Barcelonát csodáló fiam öröme miatt is, de véltem, hogy e zseni az utóbbi tizenöt évben mutatott játéka alapján (noha hét aranylabdáját sokallom, hisz az a „gyár” természetéről szól inkább!) megérdemli a címet. Lehet, a CR7, Messi eszement vita miatt is, amelyben – csak az eredményesség alapján nem leszek hajlandó különbséget tenni köztük soha! – az „elsőség” számomra nem volt kérdés már tíz-tizenkét esztendeje sem. Magyarul: ha a portugál „győz” most, az argentint gondolnám a „jobbnak” akkor is, ahogy a '74-es nyugatnémet gárda egyik tagja sem ér a „csak” ezüstérmes Cruyff közelébe nálam, Beckenbauer kivételével természetesen.
Elfogultan néztem a vb utolsó meccsét tehát, s hogy örülhettem a végén, nem felejtem el, s azt sem bizony, hogy e mérkőzés a futball csodájában való hitemet adta vissza valamennyire. „Minden idők” legjobb döntője volt-e, ezen vitázzon, aki akar – nekem a '70-es az továbbra is –, de elismerem: ennél összetettebb, izgalmasabb, fordulatosabb, katartikusabb, a játék minden „üzenetét” előhozó finálét elképzelni is nehéz. Olyan alkalom volt ez, ami a katari világbajnokság valamennyi gyarlóságát erős két óra alatt fölülírta bennem.
Szokásom „jó nagyot” mondani, most is ezt teszem. Mintha Isten e döntőt az utóbbi évtizedek tendenciái ellenében rendezte volna így. Minden összejött, hogy emlékezetessé legyen, még „békebelien” szép játék is akadt, pillanatokra legalább (a második argentin gól például). Volt a téthez viszonyítottan valószerűtlenül fölszabadult argentin játék az első félidőben, s érthetetlenül enervált hozzáállás az ellen részéről ugyanakkor. S volt annak tanúsága, hogy az öntelt magabiztosság (majdnem) mindig a romlást hozza el. Mert elhitték az argentinok – így gondolom –, hogy övék már a trófea, ki-kihagyott a figyelem (ahogy a labdát a világon legjobban fedező Messit az egyenlítő gól előtt leszerelték, elrettentő példaként mutogathatják ezután), s menten föltámadtak a franciák. Egy lyukas kétfillérest sem adtam volna a dél-amerikaiakért ekkor. Mégis győztek végül, olyan fordulatok után, ami a '70-es olasz–nyugatnémet 4–3-as elődöntőt idézte nekem, drámai dimenzióban, a szívembe lopózott tét miatt talán. A tizenegyeseket (igazságtalan e döntés, de cinikus módon mégis élvezni szoktam általában) állva néztem végig, egyedül, a képernyőtől kétméternyire, s még imádkoztam is a történet elején. Hozzon bármit a sors, csak Messi ne hibázzon, ezért fohászkodtam, hisz az egy tüneményes pálya pokla lett volna a hitem szerint.
Az lett, amiben reménykedtem. Ki így, ki úgy érezte magát abban a pillanatban jól tudom, de azt is, hogy embervoltunk drámája átélésének lehetősége adatott meg ezúttal nekünk. Vélem, ha a játékidő második félidejében az argentinok lezárják egy harmadik góllal a meccset (volt esély reá), szegényebbek lennénk ma mindannyian, s bár a gólelőnnyel kivívott diadal igazságosabb lett volna tán, vallom, ezt a véget a „nagy rendező” akarta így.
Két pillanatot hadd idézzek még. Lionel Scaloni argentin kapitány győzelmi reakciója az egyik, aminél emberibb, katartikusabb, a kegyelemtől megérintettebb percet nemigen láttam a sportpályák környékén eddig. Meglehet, így kell (kellene mindenkinek) a győzelmet elfogadnia! A FIFA-elnök gesztusa a másik, ahogy a markát dörzsölte az eredményhirdetés előtt. A döntő csodáját átélve örvendezett, vagy e csoda legitimálta újabb gyarapítás esélyei villantak föl a szeme előtt, hadd ne én döntsem el.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
