|
Dr. Simon Péter
Ősi magyar nyomok
észak-amerikai indián földön
Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni.
Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok
között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes
ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is,
de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át
tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az
Észak-amerikai indiánok életét.
Hamarosan rádöbbentem arra, hogy a magyarok és az Észak-amerikai indiánok általam
vizsgált népcsoportjainak kultúrájában föllelhető nagyon gyanúsan közeli vagy teljes mértékű
megegyezéseknek oly magas a számuk, hogy itt magyarázatul csak a közös tőről származás
jöhet szóba. Matematikus egyetemi kollégáimmal az egyezéseket ún. valószínűség
számítással gondosan ellenőriztük. Az eredmény nagy biztonsággal kizárta a véletlen
egybeesések lehetőségét. Ezt aztán évek során számtalan ottani újságban megírtam és
hirdettem. Több jeles amerikai és kanadai „sápadt arcú” kutató (régész, antropológus,
etnográfus) reagált köszönettel, biztató hangon, és meggyőzött, hogy érdemes ebben a
témában tovább kutatnom.
Ennek a biztatásnak az okát már a 60-as években abban a tényben jelölték meg, hogy az
amerikai migrációs kutatások kétséget kizárva bebizonyították a régebben őslakóknak vélt
lakosság ázsiai eredetét. Ezek az őskori mamutvadászok Ázsiából, Szibérián keresztül
vándoroltak az Újvilágba a legkorábban Kr.e. 9 ezer évvel.
A fehérbőrű és az indián tudósok abban teljesen egy véleményen voltak, hogy az északi
és déli részből álló, de a Panama csatorna elkészültéig gyalogosan is átjárható Amerika
bizonyos területein (mint például a Maya-föld Mexikóban vagy az Inka-föld Peruban és
Ecuadorban) minden általunk ismert ősi – mezopotámiai, egyiptomi, kínai, zsidó, görög
és egyéb – kultúrák előtt ezer évekkel már más magas kultúrájú népek éltek.
Az eddigiekből világos, hogy a 60-as évek végéig az amerikai tudósok még csak a
régebben átjárható Behring szoros bevándorlási útját valószínűsítették. A 70-es évek kutatásai
azonban bebizonyították, hogy sok ezer évvel az első bevándorlások után a mai
időszámításunk szerint Kr.u. 100 és 1200 között érkeztek az amerikai földrészre tengeri, vízi
úton az Észak-amerikai kontinens indiánjai. A kanadai Yukon territórium Csendes óceáni
oldalán érték el a nyugati partokat, ahonnét először kelet, később dél felé kezdték lazán
feltölteni a mai Észak-Amerika területét. A kutatások során előkerült leletek és az indián
törzsek emlékezetében még élő adatok alapján pontosan föltérképezték és kronológiailag
jelölték az amerikai földrész ezen újabb betelepedését is. Ezekből a telepedési térképekből jól
kivehető, hogy a már említett ősi, magas kultúrát képviselő népek kivételével a többiek mind
jóval később érkeztek és mindannyian északról délre vándoroltak. Így töltötték fel lassan az
egész Észak-amerikai kontinenst. Általános szabály, hogy a legdélebbre lakók érkeztek a
legkorábban, és az északiak a legkésőbbi időkben. Ezt a szabályt kb. 600 eset igazolja.
Mindössze 11 esetben fordul elő, hogy későbben érkezett törzsek a szabálytól eltérően sokkal
délebbre helyezkednek el. Talán azért, mert valamikor mégis sikerült nekik a már elfoglalt
területeken is keresztüljutniuk. Ez különösen fontos nekünk, hiszen pontosan Peruba,
Ecuadorba és Brazíliába vitt az útjuk ezeknek a kiemelkedően penetráns törzseknek. Nem
véletlen tehát, ha ott az alapszabálytól eltérően mégis léteznek részünkre „rácsodálkozni
valók”, hiszen a magyarhoz nagyon közeli nyelvet beszéli ott néhány törzs.
Legkevésbé az aztékok hagyománya hasonlít a többi indián nép és a magyar nép
sajátosságaira. Ez azonban teljesen logikus, ha tudjuk azt, hogy az aztékok a legutoljára
érkezett ázsiai telepesek. Árpád magyarjai már rég letelepedtek a Kárpát medencében, amikor
ők Amerika földjére lépnek, és rövid időn belül a mai Mexikó területét hódoltatják. Pontos
adatunk van az aztékok Mexikóba érkezéséről. Ők az ősi maya, majd tolték birodalomra
települtek rá, és magukkal hozott friss ázsiai tapasztalataikkal ötvözve átvették annak
kultúráját. Az akkor általuk megismert és tovább használt maya naptárban megjelölték az
odaérkezésük évét. Ez a mi időszámításunkban az 1168-as esztendő. Nálunk ebben az időben
III. István, ifjú Árpád-házi királyunk egy évtizedes országlásának a hatodik évébe lépett.
Eddig jutottak el tehát az amerikai tudósok a 80-as évek derekára. Én azonban a
családommal 1985-ben visszatértem Magyarországra. Akkori érzésemet ez a közismert szólás
fejezi ki a leghívebben: „Az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Hogyne mosolygott volna
az egyik a magammal hozott csodálatos kutatási anyag láttán. És szinte már kacagott, amikor
Amerikából jött a jó hír, ami szerint a 90-es évek régészeti és genetikai vizsgálatai során az
amerikai szakemberek előtt a régebbi tétel már finomabb megközelítésben fogalmazódott
meg. Most már az indiánokat nem csupán valamely Ázsiából betelepülő népnek, hanem
nyíltan „American ugors”-nak, magyarul „amerikai ugorok”-nak nevezték.
De valóban sírt a másik szemem még több, mint egy évtizeden át, amikor is a finn-
ugorosok egyedül üdvözítő és tudományosnak kizárólagosan kikiáltott tételével szemben
itthon mozdulni se látszott semmi. Aztán fél éve megérkezett a nem várt „evangélium”, az új
jó hír Amerikából. Ők az egy évtizeddel előbb tett megfigyeléseiket és konklúzióikat még
tovább finomították a közelmúltban, amikor is egy összehangolt, nagyszabású nemzetközi
génkutató munka eredményeként az Észak-Mexikótól délre eső indiánokra vonatkoztatják az
„amerikai ugorok” megnevezést, az Észak-amerikai indiánokat pedig az „American
turanics”, az „amerikai turániak” megnevezéssel illetik.
Ezek az új tudományos fölfedezések azonnal kitörölték a bánatos szememből is a
könnyet, és bizakodással töltöttek el. Szinte alig telik el néhány rövid hónap, és a Magyarok
Világszövetsége előadói termében a fülem hallatára az én régi tételemet erősíti, bizonyítja
havonként kétszer, hétfői napon Dr. Aradi Éva - India kutató, Dr. Szabó István Mihály –
mikrobiológus, aki az első indián betelepülő hullámra egyenesen az „amerikai ugorok”
kifejezést használja. Dr. Béres Judit Ph.D. – kiváló humángenetikusunk a gének bizonyító
erejével kijelenti a finn rokonság tarthatatlan voltát, és a magyar, a Közép-ázsiai turáni és
ugor szórvány népek, valamint az amerikai indiánok genetikai rokonságát. Ezek mind az
itthoni őstörténet jegét hivatottak megtörni!
Na tessék…! Most irigy és féltékeny legyek azért, hogy mindannyian arról beszélnek,
amiket én már évtizedek óta szóval, újságcikkben és könyvekben hirdetek? Ezt már csak
azért se tehetem, mert számos emberi gyarlóságaim közül áldott szüleimnek ezt az egyet, az
irigységet gyökerestől sikerült a lelkemből kigyomlálniuk.
Ellenkezőleg:
Boldoggá tettek az Amerikából jött új kutatási hírek, és a most említett magyar
nyilatkozatok egyenesen mosolyt hoztak arra a bizonyos valamikori síró szememre is.
Meggyőződésem, hogy minden igazi tudományos munkához alapvető szerénység
szükségeltetik. Egy egész nemzet őstörténetével kapcsolatos vizsgálódások pedig az oda
merészkedő kutatótól mély alázatot követelnek.
A következőkben a megszabott idő keretein belül csak arra van lehetőségem, hogy
kutatási anyagomból sorjában a nyelvészeti, zenei, teológiai, jelképi és díszítőmotívumi
aspektusokat csak néhány jellemző, kiragadott példával illusztráljam.
Nyelvi sajátosságok: Itt – ha megengedik - először röviden beszámolok az első
döbbenetes kanadai nyelvi élményemről: Kb. 5 hónapja éltünk az Újvilágban, és leendő
családi házunk vétele előtt egy rövid időre albérleti megoldást választottunk. Szombat volt, a
ház tulajdonosai korán reggel rokoni látogatásra indultak. Feleségemmel a reggeli mellett
magyarul arról tanakodtunk, hogy miként indulhatnánk minél előbb kirándulni. Ennek
egyetlen akadályát abban láttuk, hogy a hetente kétszer megjelenő bejárónő éppen akkor is ott
serénykedett, s hogy hagyhatjuk el a házat bezáratlanul. Arra sosem volt szó házigazdáinkkal,
hogy a kulcsot bárkinek átadhatjuk. A máskor mindig diszkrét bejárónő most szemlátomást
mindig a közelünkben szorgoskodott. - Te, ez a nő figyel bennünket! – szólalt meg a
feleségem. Akkor a takarítónő elénk állt és könnytől csillogó szemmel mondta: - Igazán
röstellem, hogy ismeretlenül így megzavarom Önöket a beszélgetésükben. Végül is éppen azt
szeretném kérni, hogy folytassák csak azt a mi drága anyanyelvünkön. Olyan ez az én
fülemnek, mint a régi időkből visszaszállt álom, amikor dakota kislányként nevelkedtem és az
anyanyelvemen beszéltem. Fiatal lányként a fehérek közé kerültem. Az anyanyelvemen ma
már a szavakat is nagyon keresgélem, némelyiknek a jelentését is csak sejtem. De most
kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy az én népem nyelvét újra hallhatom…! – Asszonyom,
Ön azt állítja, hogy megértette a beszélgetésünket? – kérdeztem hitetlenül. - Hát persze, a
lényegét. Már nagyon elfelejtettem a dakotát, és csak a mondandójuk értelmét tudtam
kihámozni. A sok ismerős szó csengése és az angol nyelvben teljesen ismeretlen szóvégi
változtatás azonban egészen elbűvölt. - De ha tényleg el akarnak menni, akkor csak
nyugodtan menjenek, én majd bezárom az ajtót, hiszen nekem is van kulcsom a házhoz. – És
azt meg honnét tudja, hogy kirándulást tervezünk, és azért izgultunk, hogy meddig tart a
takarítása? – Azt nem értettem meg, hogy kirándulásra készülődnek, de azt igen, hogy el
szeretnének menni, és nem tudják, hogy ki fogja bezárni a kaput. – Hirtelen Kosztolányi sorai
szökkentek az agyamba: „Mint aki a sínek közé esett”…Az elképedésem ijesztő és
döbbenetes volt. Később játékba kezdtünk. Elmondtunk egymásnak egy kitalált, rövid
történetet, és a bejárónőtől vártuk az értelmezését. Négy – öt kísérlet után megszégyenülten
kértem tőle elnézést, amiért ilyen próbára tettük. Amilyen biztos volt a próba eredménye,
olyan türelmetlenül vártam, hogy egyszer a dakoták földjére léphessek. A Dakota indiánok
lakota törzsénél tett látogatásomkor nyelvész és történész apámmal együtt vettem részt a
kisiskolás indián gyerekek anyanyelvi számtanóráján. Az egyszeregyet dalolva fújták,
valahogy így:(énekelve) „Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa.” Apám úgy
tántorgott ki az ajtón és a fűben négykézlábra ereszkedve skandálta a hallottakat. Azt
illusztrálta, hogy a topa a négykézlábra esett ügyetlent jelenti, mely régen a négy magyar
szinonim szava volt. A „ketó” értelmezése nekem se jelentett gondot. Apám elmondta, hogy
1910-ben, szenyéri iskolájában így tanulta ezt az egyszeregyi részletet: „Kétszer kettő
legyen négy”. Ezt a „legyent” később több, 90 év körüli ember is megerősítette, ők is így
tanulták a századelőn. Mivel hazafelé a lakotákkal rokon oglalák földjén jöttünk át,
megálltunk, és egy indián kisfiútól megkérdeztem: „Mondd, hogy mondjátok ti a saját
nyelveteken azt, ami angolul így hangzik: two by two is four (kétszer kettő, az négy). "On
pár on pár lecsen topa” volt a meglepett gyerek válasza. Pedig nekünk volt sokkal több
okunk a meglepődésre, hiszen most egy másik, és nálunk is élő szóval fejezték ki ugyanazt.
Az „on” szinte a világ valamennyi nyelvén egyet takar. A pár magyarul most is kettőt jelent.
Tehát a jelentés: „Egy pár x egy pár legyen négy”. - Mindezek után hallgassuk meg, hogy
régi és kortársi ismert egyéniségek hogyan nyilatkoztak a magyarok és az indiánok nyelvéről.
Sorjában idézek néhány jellemző mondatot megnyilvánulásaikból, a teljesség igénye nélkül.
A magyarok nyelvéről:
Sir John Bowring: (Korának híres angol nyelvésze) „A magyar nyelv… egészen
sajátosan fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő
európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv,
melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a
hangzatokban.”
George Bernard Shaw: Az angol írófejedelem drámáit a magyar közönség is
ismeri és szereti. Kevéssé ismert, hogy az író komoly energiát fordított a magyar nyelv
tanulmányozására. Egyik régi rádiós nyilatkozatában így nyilatkozott:
„…egy igazán tehetséges angol írónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére
is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelvemen
nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni.
A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy
miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett
volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert
ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi
különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata
helyett a legtöbb szó végét óriási variációban változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb
érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszaadni. Ehhez képest ( s itt bocsánatot
kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször
képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos visszaadására, és ahelyett,
hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-
mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the bush.)”
Palmerston (Magyarországi angol nagykövet 1848-ban). Ennek a magyarok
szeretetéről éppen nem híres diplomatának a véleménye különösen érdekes, mivel érzelmi
szálak biztosan nem kötötték a magyarsághoz. „… a Habsburgok keleti birtokán élő magyar
nép… nem csak kontinensünk egyik legerősebb államát alkotta évszázadokon át, de valami
általunk nem ismert nagyon ősi műveltséggel a környező népeket és országokat századokon át
teljes tiszteletadásra tudták kényszeríteni. Sir Boyl azt is tudni vélte, hogy népi nyelvük
rendkívül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél.”
Nemzetközi vélekedések az indiánok nyelvéről:
Senora Maria de la Cruz, telivér indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a
spanyol mellett megőrizték anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-
nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák
kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén
beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos
filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom,
hogy az elvárásom túl nagy volt. A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét,
tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még
annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark (a Lewis and Clark Expedíció egyik névadó résztvevője) és Sacajawea, az
expedíció indián tolmácsa és scoutja, cserkésző vezetője:
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban
bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián
szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor
fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz így, amikor
megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea
válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz:
„Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket.
Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más
dolog. Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a
legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több
hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje
összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert
föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István
beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz,
anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság olyan erős,
hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket. (Most erről önkéntelenül
eszembe ötlik a párhuzam az Önökkel már megosztott indián bejárónős esetemmel!)
Rostás Sándor, verbita pátert hosszú várakozás után engedték misszióba. Együtt ment
Dél-Amerikába azzal az egyetlen Japánból származó misszionáriussal, aki ősi japán családból
származott, és a modern japán nyelven kívül a japán ősi nyelvet is beszélte. Spanyolul
azonban olyan nehezen tanult, hogy csak a legjobb indulattal, és a többi atya segítségébe
ajánlva engedték el a misszióba. A páterek későbbi közös álmélkodására a rendkívül rossz
nyelvérzékű és spanyolul szinte semmit se tudó japán pap egészen rövid időn belül többször is
bebizonyította, hogy kitűnően szót ért az indiánokkal, akik csak őt tartották igazán
illetékesnek, tekintettel arra, hogy spanyolul ők is csak nagyon gyéren beszéltek. (Ettől
kezdve egy zenei példával foglalkozunk, melynek azonban a nyelvészeti oldala se kevésbé
érdekes!)
Zenei vonatkozások: Amikor először alkalmam nyílt indiánokkal formális
tanácskozáson részt venni, a tanácstűzhöz, kísérővel érkeztem. Azonnal felpattant két ember,
és helyet adott kettőnknek. Akkor még nem tudtam, hogy a tanácstüzet csak négyen, heten,
vagy kilencen ülhetik körül. (Ezt majd a későbbiekben a teológiai résznél még érintjük.) A
legidősebb indián a lobogó tűz másik oldalán calumet-jét (békepipáját) magasra emelve így
kezdett énekelve fohászkodni:
„Rakattu ja dizet, ill ja füsti Hezod – Rakattu ja dizet, ill ja füsti hezod”
„Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe! – Wakonda Dédpa, att mö nek Atonhe!”
Az indiánok nyelvét és az angolt egyaránt beszélő kísérőmet csak később kérdeztem
meg a hallottak angol értelméről. Ezt ugyanis magyar füllel is megértettem:
„Megrakták a tüzet, száll a füstje Hozzád – Nagyszellem Dédapa (Öregisten), add
nekünk Szellemedet!” Vagyis ugyanaz, amit bármely fontos tanácskozás előtt minden
tisztességes magyar pap ilyenkor fohászként mond: „Teremtő Atyánk, küldd el hozzánk
Szent Lelked!” (Mármint hogy mi is bölcsek lehessünk és jó döntést hozzunk!)
Most a nyelvi szempontokon túl nézzük csak a fohász dallamát még egyszer indiánul,
majd közvetlen utána magyarul: (A fenti szöveg eredetiben, majd magyarul énekelve). Hát
bizony itt nem sok kétség adódik. Nem csoda, ha Bartók, Kodály és világhírű
zongoravirtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és
indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók
Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli
Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, de az általam Amerikában
föllelt adatokból egészen biztos, hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal
közös eredetének bizonyítása volt. Erről sok érdekes bizonyítékot gyűjtöttem össze, melyek
az „Aki Őelőtte Jár” c. könyvemben megtalálhatók. Nekünk most itt az idő szorításában
tovább kell lépnünk.
Teológiai vonatkozások: Az indiánok egy Isten hívők voltak, és a Nap képében
tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és
a sárga vagy arany szín szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony
ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek
az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A
magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a
ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba
kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő
dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek
egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek
hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik
döntő momentuma volt, hogy egy összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal
sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak,
vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális
számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a
három szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták
szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben
szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7
névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az
Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás
és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a
szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is
ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen
általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is
mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála
legalább nem használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal
kapcsolatosan folyvást emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának
kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint
legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kr.u. 1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást
Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt
kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről.
Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat
végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mór-arab történetíró közlése, mely szerint a
mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. Hérodotos
ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák
és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig
tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól látták először ezt a test csonkításának megélt és
részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci
szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.
Legfontosabb jelképek: Az indiánok Thunderbird-jének (Mennydörgésmadár)
ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-
amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani
megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb termetű rokona a
Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott. A Turulmadár jelentése: a
turáni népek összefogásának jelképe. - Hiába tértem haza Magyarországra, csak elment a
híre az indiánok között, hogy a mohácsi festői Dunaparton, a házunk előtt nálunk is egy szép
nagy nemzetségfa, ún. totemoszlop áll. Évek óta érkeznek hozzánk az indián látogatók
magyar csodát látni. Ha már olyan messziről jöttek, el szoktuk vinni őket székelykaput és
kopjafát nézni, melyekből van néhány a városunkban is. Aztán a Csatatéri Emlékhelyet, a
Mohácsi Csata megtalált sírjai körül nemzetközi szinten kialakított zarándokhelyet is
megmutatjuk ilyenkor nekik. Az alábbi véleményekben és viselkedési módokban minden
indián látogatónk eddig megegyezett. A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián
származásúak, akárcsak a nemzetségfánk a házunk előtt. A székelykapukon azonnal föllelték
és fényképezték a sajátjuknak vélt és náluk „a legkisebb család”-nak nevezett faragott, nálunk
„rozetta”-ként ismert motívumokat. Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon,
ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult
lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal.
Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe
gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon,
hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbird-jüket,
nagy tiszteletben tartott Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt
és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési,
nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz.
Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai
keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy
példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az
indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a
jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-
Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a
keresztény arató-vető indiánokat… - Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos
tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és
családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.
Díszítőmotívumok vonatkozásában: Az ábrák magukról beszélnek. Minden tabló
baloldala az indián eredetű, a jobboldala a magyar motívumokat ábrázolja, pontos forrás
megjelölésekkel. A 13 tablós kiállítási anyagon ki-ki maga győződhet meg a két rokonnép ősi
kincséről. Alaposan szemlélve kitűnik, hogy miden motívum (magyar és indián egyaránt) nem
csak megegyezik, de mindegyikük a három szakrális számon, a 4-esen, a 7-esen és a 9-
esen alapul.
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte
úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba
venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb
család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az
újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2
szülőre és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a
születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás
pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él
bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre
kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen
gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év
június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban
mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás.
Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre
eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától
teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere
csodálatos erővel sugározza ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló
meggyőződést a magyar szülőknek és a már régóta várt új magzati törvény alkotóinak
egyaránt. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek-nek hívják. A
gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig (és most kapaszkodjanak meg kedves
hallgatóim!) a titokzatos ember-nek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer
évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában. Ha csak ennek az egy
titokzatos ember kifejezésnek a misztériumát képesek leszünk mostanában igazán megérteni,
hitem szerint gyermekkacagástól lesz újra hangos e Kárpátoktól koszorúzott táj, és
Magyarország minden fenyegető demográfiai jóslat ellenére
m e g m e n e k ü l !
„Hau Kola! Minotakíjja!” „Beszéltem, Testvéreim - most a szívemben újra csend és
béke honol!” - mondom én is zárszóként igazi amerikai testvéreink szavaival, ahogy ők
minden hosszabb mondandójuk után teszik.
http://www.kitalaltkozepkor.hu/simon_peter_osi_magyar_nyomok.html
Ugyanez a tanulmány sok illusztrációval:
|
