IX.

Detky Pál nem túlzott, mikor azt mondta, hogy élete fordulóponthoz jutott. Megváltozott egész életmódja, társasága, napi beosztása. Ezt legjobban Mária igazolhatta, a nővére.

Magdolna hamarosan megismerkedett vele. Pali addig beszélt nővérének, hogy Polonkaynéval fenn kell tartani a barátságot, míg a nővér valóban felhívta az ezredesnét és megbeszélte vele, mikor látogatja meg. Magdolna ugyanakkor toppant be az ezredesnéhez bejelentés nélkül, azon az alapon, hogy "erre jártam, drágám, rég nem láttalak".

Detky Máriáról azonnal meg lehetett látni, hogy a Detky Pál nővére. Különösen a szeme hasonlított a testvérbátyja szeméhez. De homloka keskenyebb volt, vonásai pedig nélkülözték a naivság kifejezését. Hízásra kissé hajlandó, szépnek mondható, délceg harmincéves leány volt, első pillanatra rokonszenves. Valami mély melegség és odaadás világította meg egész lényét.

- Bocsáss meg, ha megkérdezem, - mondta Magdolna képmutatóan, miután a leány már harmadszor említette a testvéri rajongás büszkeségével a bátyját, - ki a bátyád, kedvesem?

- Detky Pál, az író, - mondta Mária olyan hangon, mint a dinasztiát említő főhercegnő.

- Ó, Detky Pál, nagyon jól ismerem a bátyádat, drágám, én Meszlényi báróné vagyok. Talán említette neked, hogy kedves ismerősi viszonyban vagyunk. Spanyolországban is találkoztunk. A gyerekeim oda vannak érte.

- Te vagy a híres Meszlényi Magdolna? Jaj, édes angyalom, akkor nekünk nagyon össze kell barátkoznunk. A bátyám úgy beszél a gyerekeidről, hogy már kezdek rájok féltékeny lenni.

Magdolna előző nap délután járt a Visegrádi-uccában. De azért szemrebbenés nélkül folytatta:

- Hogy van a bátyád? Elég régen nem láttam. Két hete megint irodalmi vacsora volt Mikeséknél, akkor beszélgettem vele.

- Nagyon jól van, köszönöm. Tudod, én a magánügyeibe óvakodom beleszólni, sőt nem is nagyon ismerem őket. Pedig nagyon-nagyon közel állunk egymáshoz, én neki inkább anyja vagyok, mint húga. Egyszóval az idei nyáron ezt a fiút mintha kicserélték volna. Addig minden áldott éjjel kimaradt, sokat kártyázott és gyakran ment mulatóhelyekre.

- Más baj is volt ott, - szólt közbe epésen Polonkayné, minden bohémség és eféle népség szigorú ellensége.

- Igen, volt neki az az összeköttetése, amibe majdnem belepusztult és amiről nem szeretek beszélni. Hát annak nyoma sincs. A régi társaságát teljesen elkerüli. Azelőtt soha nem vacsorázott otthon, most többnyire otthon eszik. Nagyon szerette a pezsgőt, arról leszokott. Hatvan cigaretta helyett huszat szív naponta. És sokat dolgozik, nagy passzióval. Általában az egész ember megváltozott. Jókedvű, jól néz ki, öt évet fiatalodott...

- Ne csodálkozz, drága lelkem. Megszabadult attól a dámától. Ennél nem kell több magyarázat.

Magdolna helyeslően és érdeklődve bólogatott.

- Nekem is úgy tűnik fel, hogy más, mint azelőtt. Láttam én őt a szigeten is. Most jut eszembe, Máriám, hogy akkor téged is láttalak. Tavaly nyáron, a szigeten. Te ápoltad, úgy-e?

- Én bizony. És csak a jó Isten a tudója, min mentem keresztül mellette. Hónapokon keresztül mindennap faggattam az orvost az előszobában: megmarad? Az csak a vállát vonogatta. Látszott, hogy feladta. De az Isten csodát tett. Kettőt is. Az elsőt, hogy életben tartotta. A másodikat, hogy megszabadította attól a fekete - jaj, ne haragudjatok, még most is izgatott leszek, ha eszembe jut.

- Mondjad csak, lelkem, - szólt most a háziasszony, - hát arról a szegény, boldogtalan teremtésről van valami híretek!

- A sógornőmről? Nincs. Egyformán van. Pali most már nem jár hozzá, az orvosok nem engedik. Én el-elnézek oda. De mondhatom, mikor visszajövök egy-egy ilyen látogatás után, úgy érzem magam, mint akit összetörtek.

- Te persze azt szeretnéd, - folytatta Polonkayné, - ha örökké élne.

És Magdolna felé fordulva, csúfondárosan mondta:

- Ez a Mária úgy retteg, mint a tűztől, hogy az a szegény elmebajos meghal. Mert akkor Pali esetleg megházasodik.

- De kérlek, - pattant fel Mária sértődve, - hogyan mondhatsz ilyet! Ha magához valót talál, persze, hogy csak nősüljön meg. De hol talál ő olyat, aki hozzá való? Ilyen ember valami csinos liba mellett csak boldogtalan lehetne...

- Jó, jó, féltékeny vagy, ne is vitatkozzunk.

Magdolna belevágott a csetepatéba:

- Meg tudlak érteni, Máriám. Szegény boldogult férjem nővére, Ernesztin, nagyon odavolt, mikor a családba kerültem. Kicsit éreztette is velem eleinte. De én nem vettem neki rossz néven. Hiszen úgyszólván elvettem tőle, akit legjobban szeretett. Mert ők is úgy éltek ketten, testvérek, mint ti most. Később aztán összemelegedtünk. De az élet ilyen. Ha én arra gondolok, hogy a lányomat egyszer fogja valaki és elviszi a háztól, vagy hogy a fiam felnő és megházasodik, bizony nekem is elszorul a szívem. Te csak maradj mellette és viseld gondját. Gondold azt, hogy a mi kis országunk nevezett ki téged oda: vigyázz az értékre.

- Ó, drága Magdolnám, olyan szépet mondtál, hogy ezt sohasem felejtem el neked. Eljössz egyszer hozzám is? Nem veted meg az én szerény kis hajlékomat? Tudod, majd mikor tudom, hogy jössz, elküldöm őt hazulról. Jó hosszút beszélgetünk. És majd megmutatom neked az íróasztalát, meg a különféle ezüstkoszorúkat, meg a díszokleveleket, meg mindent. Roppant érdekes dolgai vannak. Van például egy aranykulcsa, azt Clevelandban kapta magától a polgármestertől, mikor Amerikában járt. Aztán az a rengeteg könyv, uramisten. Csak szótára van két egész polcra való. És Kossuth Lajos arcképe dedikálva, ja igaz, hisz azt nem ő kapta, hanem szegény édesapánk. Persze, persze, az aranykulcsot is még a papa kapta. Hát megtisztelsz igazán és eljössz? Összejövünk így hármacskán, nagyon kedves lesz.

- Nagy örömmel. Akár most is megbeszélhetjük.

Polonkayné kimaradt a megbeszélésből, mert vidékre készült. Ők tehát mindjárt megállapodtak a másnap délutánban. Az esti telefonbeszélgetéskor erről nem szólt semmit kedvesének. És másnap délután ötkor becsengetett a Lánchíd-uccai lakásba, ahol réztáblán a Detky Pál neve állott. Mária kitörő örömmel fogadta az előkelő látogatót, az inason maglátszott, hogy előre megmondták neki: most aztán szedje össze magát.

A testvérpár négy szobát lakott. Volt Máriának egy szobája, volt egy közös ebédlő, aztán igen tágas írószoba következett, s utána még egy, ahová már nem kukkantott be. De a könyvtárszobában jól körülnézett. Ez a szoba volt az otthona annak az embernek, akit szeretett. Három falat a könyvek foglaltak el itt, sűrű polcokon, fel a mennyezetig. A negyedik falon néhány címeres családi kép függött, egy Lotz-vázlat, egy Mednyánszky-kép. És néhol valamivel világosabb volt a csontfehérre festett fal.

- Ott olyan képek voltak, - magyarázta Mária titokzatosan, - amiket azóta kidobott. Újat még nem tett helyébe.

Magdolna odament az íróasztalhoz. Azonnal megismerte azt a réz-levélnehezéket, amelyet ő vett Sevillában. Földgömb állt ott még, írószerszám és sok rendetlen papiros és levél között az Encyclopaedia Britannica egy kötete, éppen Columbusnál kinyitva.

- Nagyon rendetlen, - mentegetődzött Mária, - de nem engedi, hogy hozzányúljunk az íróasztalhoz. Azt mondja, hogy ha rendet csinálok, rögtön nem talál meg semmit, de így eligazodik.

- Megpróbálom, milyen érzés itt ülni, - szólt Magdolna.

Beleült a karosszékbe, toll után nyúlt, bemártotta, nevetett. Aztán egy tiszta kéziratlapra odaírta.

- Itt járt hivatlanul M.

Még odaírta a dátumot is. De mialatt a papirost rakosgatta, a rendetlenség alján fekvő mappa belsejéből valaminek a csücskét látta kinézni. Ügyesen megnézte, hogy mi az. Az ő képe volt, kivágva a Társaság című lap egy régi évfolyamából. Gyorsan visszacsúsztatta. Mária nem vett észre semmit. Mikor kimentek, még egy kép tűnt fel neki: régi fénykép, egészen fakó. Fiatal leányt ábrázolt rokokó-jelmezben.

- Ez ki?

- Rokonunk volt szegényke, Erdőhegyi-leány. Pali olyan diákmódra rajongott érte. Már meghalt.

- És szegény sógornődnek nincs itt képe?

- Egy volt, de...

- De?

- De egyszer az a nő itt fent járt, valamin összeveszett Palival és dühében eltépte. Ugy-e nem veszed rossznéven, ha ilyen bizalmas vagyok hozzád, drágám, de hidd el, mindennap külön hálaadó imát mondok, hogy annak a dolognak vége. Nem is tudom én ezt megérteni ma sem. Egy ilyen tetőtől-talpig úrifiú, aki a nevére meg a társaságára annyira kényes volt, hogyan is keveredhetett bele ebbe a dologba. Még hozzá, tudod, hideg természetű férfi is, én igazán nem értem.

Magdolnában megvillant a titkos gőg diadala. "Hideg természetű? Mit tudod te azt, kedves jámbor Mária. Én tudom. Én látom őrjöngő tűzzé változni és azzá változom magam is." De nem felelt semmit. Másra terelte a szót.

- Elég sokat dolgozik a bátyád. Azok a cikkek. És említette, hogy most darabot ír.

- Igen. Mondta nekem is. De még nem olvastam belőle semmit. Míg nem kész, egy léleknek sem szokta mutatni.

- Milyen kár, - színészkedett Magdolna, - pedig én is nagyon kiváncsi volnék rá.

Aztán nemsokára elbúcsúzott, miután illendően meghívta Máriát, hogy egyszer a gyerekeket nézze meg. Távozáskor arra gondolt, hogy ezt a kilincset az ő keze szokta benyomni. És ha már meg nem símogathatta, legalább hosszabban tartotta rajta kezét a kilincsen. Aznap este Pali már negyedtizenkettőkor telefonált.

- Nincs túlkorán? Már nem bírtam tovább várni. Drága szívem, micsoda összeesküvést csinált maga Máriával? Tudja, mekkora örömet szerzett nekem? Ült a széken, írt a tollammal. Szentté tette nekem azt a szobát. Hogyan lehet valamit nagyon-nagyon megköszönni?

- Csak egy módon. Ha nagyon-nagyon szeret engem. És ha dolgozik.

- Akkor jó. Mert nagyon-nagyon szeretem. És az első felvonás kész.

- Ó, Istenem, ne mondja! Ilyen öröm. Mikor olvassa fel?

- Holnap. A Visegrádi-uccában, ha eljön.

- Ott leszek, ott leszek. Jaj de kiváncsi vagyok. Jól sikerült?

- Nem tudom, mit fog szólni hozzá. A királyné gyónását kihagytam. Aztán írtam bele egy új jelenetet. Zsidó orvos jön az udvarhoz. Tudnia kell, hogy akkor volt a legnagyobb zsidóüldözés Spanyolországban. Írtam egy párbeszédet Torquemada és az orvos közt. Miért hallgat?

- Mert félek tőle. Ez ma nagyon kényes kérdés. Nem gondolja, hogy korán van?

- Nem tudom. Majd megvitatjuk. Mondja, mi lenne velem, ha maga nem volna? Jaj, még kimondani is rossz.

Magdolna elment és végighallgatta az első felvonást. Ez az érdeklődés szerelméhez is tartozott, de a munka önmagáért is érdekelte. Tanulságos és izgalmas volt számára nyomról-nyomra látni, hogyan születik a szellemi alkotás, hogyan formálódik kezdődő csírája az agyban, hogyan táplálja ezt a csírát az agyban élő benyomások és adatok készlete, valamint a kifejező képesség, akárcsak az anyai szív vére a születendő gyermeket. Bepillantott a darabírás boszorkánykonyhájába és csodálkozva hallgatta Pali dramaturgiai magyarázatait. Egyik-másik nagyon meglepte, mert eddig fordítva képzelte a dolgot. Úgy gondolta például, hogy az a jó fordulat a színdarabban, amelyet nem vár senki. Pali megmagyarázta neki, hogy az ilyen fordulat a legrosszabb. A színdarabban semminek sem szabad történnie, amit a szerző elő ne készített volna. A néző figyelmét ápolni kell. Először homályos célzást kell tenni valamire, hogy a néző gyanút fogjon: hopp, itt vigyázni kell, ezzel még történni fog valami. Vagyis, a néző figyelmét le kell kötni.

- Furcsa, hogy az ember előtt - mondta Magdolna - ezerszer elcsépelt frázisok egyszerre hatalmat kapnak. Azt, hogy "a figyelmet lekötni", számtalanszor mondja és hallja az ember. Éppen ezért már nem is gondolja meg a kifejezés értelmét. Míg aztán valami egyszerre meg nem világítja előtte.

- Van ez tovább is, - felelte Pali, - én azt tartom, hogy csak a közhelyek jók s igazak. Hiszen éppen azért váltak közhelyekké, mert tartalmok igazsága és szerencsés kifejezési módjuk azonnal szembeötlő és mindenki használatára alkalmas. "Nyelvében él a nemzet." Ez frázisnak látszik, és közhely. Pedig a legszebb és legnagyobb igazságok egyike. Feneketlenül mély értelme van. Vastag kötetet lehet írni mindarról, amit ez a négy szó tartalmaz. Köszönöm, hogy erről beszélt. Megvan holnapra a cikkem. "A közhelyek dicsérete" címmel meg fogom írni ezt a gondolatot.

- És én holnap olvasni fogom az ujságban. Tudja, szívem, van valami külön íze annak: íróba szerelmesnek lenni. Ha reggel a kezembe veszem az ujságot, első dolgom, odaforgatni a maga cikkéhez. Elkezdem olvasni. És ráismerek gondolatokra, amelyeket ebben a szobában együtt beszéltünk meg, apró szófűzések, amelyeket már hallottam magától. S néha, ritkán, felismerek egy-egy gondolatot, amire én figyelmeztettem, aminek a magvát én hintettem el magában. Hogy én is közhelyet használjak: amire én ihlettem.

- Nem közhely, - rázta fejét komolyan Pali - a mi esetünkben ez komolyan igaz. Ha a szó szép értelmében használhatjuk azt, hogy "múzsa", akkor a kettőnk dolgára ráillik. Amit én csinálok, ahogyan csinálom, és hogy egyáltalában csinálom, az maga.

- Büszkévé tesz, ha túloz is. De akkor is büszke vagyok, mikor olvasom. A sorok közt ennek a mi kis szobánknak a képét látom, a maga hangját hallom az enyémmel együtt. S a telefon jut eszembe, a mi kedves esti telefonjaink. Számtalan ember olvassa a maga írását az egész országban. Maga azokra mind hat. Ha tehát maga valami kevés ösztönzést, termékenyítést kap tőlem, akkor névtelenül tulajdonképpen én is hatok arra a számtalan emberre. Nem hiába élek. Ez sokszor eszembe jut. Valósággal felemel, higyje el. Boldog vagyok és nagyot lélegzem tőle.

Magdolna most már rég megismerkedett kedvese eddigi irodalmi működésével. A novellás kötetet figyelmesen elolvasta. De ismert minden egyebet is, ami valaha a Detky Pál neve alatt jelent meg. Detky Mária, mikor bátyja egyedül maradt, átvette a rendcsinálást régi cikkek, versek, fordítások, darabok összegyüjtésében is. Azzal a szívós szorgalommal, amelyre csak nők képesek, kikeresett és összegyüjtött mindent, lapok régi, turkálta a kiadóhivatalokban, színházi titkárokat nyaggatott, múzeumban maga másolt a folyóiratok régi bekötött példányaiból. Mindezt olyan gondosan rendezte, mint a fehérneműszekrényt. Irodai irattáblákat szerzett be, műfajonként szétválogatta és időrendben csoportosította a gyüjtött anyagot, még katalógust is csinált róla. Ezt Magdolna mind megkapta olvasni. Órákat töltött vele. És egyre több órát. Mert rájött az ízére annak, hogy az olvasmányban kedvese múltját kísérheti nyomon. Egy-egy novellában ráismert Pali egy megtörtént élményére, amelyet élőszóval már hallott tőle. És mint becsüs a követ és foglalatát, ő passzióval tanulmányozta, mi a külömbség az élmény valósága és a megírás formája között. Észrevette az irodalom műhelyfogásait: hogyan hagy el fontosnak látszó részleteket az író, hogyan hangsúlyoz viszont másokat, hogyan hegyezi ki a történet csattanóját, egyszóval hogyan stilizálja a valóságot.

Mindabból, amit olvasott, nagyon tárgyilagos igyekezvén lenni, azt az ítéletet vonta le, hogy kedvese igen jó író. Egész biztosan egyéni tehetség, igen okos ember, saját és önálló felfogása van az élet és világ jelenségeiről, megfigyelései oroszosan élesek, előadásmódja igen könnyed, folyékony, egyszerű és vonzó. Volt egy-két novellája, amely Magdolna ítélete szerint a világ bármely művelt nyelvén bármilyen magas színvonalú folyóiratban megjelenhetett volna. Verset is talált nem egyet, amely megindítóan szép volt és valósággal elkábított remek rímeivel és formaérzékével. De nagyon sok olyasmi is akadt, amit elhülve olvasott: rikítóan közönséges volt és vásári. Fájt olvasni. Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy ezeket ugyanaz az ember írta. Az a "Miss Katica" című darab is, amely akkora sikert aratott volt, amelynek az író elsősorban köszönhette országos hírnevét, olvasva igen siváran hatott. Ügyeskedő volt, szándékos és majdnem jellemtelenül a közönséges sikert kereső. Ezt Magdolna szóvá is tette. És kedvese kissé idegesen válaszolt.

- Pénzre volt szükségem. Kevesen vagyunk magyarok, a nyelvterület kicsiny. Ha ugyanazt, amit írtam, angolul vagy németül írtam volna, már rég földbirtokom lehetne, és nyugalmas kúria rajta, méhessel, hátaslóval... Aztán más baj is van. Isten azzal vert meg, hogy roppant könnyen írok és különösen könnyen verselek. Ez demoralizálja a tehetséget. Vannak muzsikusok, akik nagyreményű szimfonikusoknak indulnak, de olyan könnyen ömlik belőlük a tetszetős melódia, hogy ez a képesség a legordenárébb operett területére sodorja őket. Ez gerinc kérdése. Bezzeg Bizet, akinek tanulmányoztam az életét, nem tévedt le a maga útjáról. A maga korának egyik legjobb pianistája volt, a dallam pedig úgy ömlött belőle, mint a szökőkútból, amelyre hiába nyomja rá az ember a tenyerét. Annyit kereshetett volna, mint tíz Offenbach. De győzte gerinccel. Megmaradt a Carmen mellett, amely úgy a bemutatón, mint az első felújításkor rettenetesen megbukott. Én nem győztem gerinccel. Nem volt, aki tartsa bennem. Most már van. Ne olvassa, amit eddig írtam, szívem. Én most kezdődöm. Magának akarok tetszeni, tehát összeszedem magam, ahogy bírom. Egészen másképp dolgozom, mint azelőtt. Ha megírásbeli nehézségre akadtam, ügyesen kikerültem. Most megtorpanok, nem fordulok el, neki megyek, kínlódom. Ebben az első felvonásban van egy oldal, amelyet három napig írtam. De jó is. Ha maga nincs, ezt soha meg nem írtam volna. De most már eleget beszéltem, most üljön az ölembe és öleljen meg.

Magdolna engedelmeskedett. Az irodalom rögtön nem volt sehol. Csillapíthatatlanul éhezték egymást, és vágyuk ahelyett, hogy a teljes odaadással csökkent volna, egymás megismerésével nőttön-nőtt. Lassanként egymás csókjainak művészévé fejlődött mindakettő. Öleléseikben újabb és újabb titkokat fedeztek fel, ámulva azon, hogy ez a terület végtelen, és mámoruk őrültségét még mindig lehet fokozni.

Közben külső életök nem változott semmit. Hogy szerelmök a világ előtt titok maradjon, arra most is féltékenyen vigyáztak. Ketten együtt sohasem mutatkoztak sehol. Magdolna egyáltalában nem is járt nyilvános helyiségbe. Pali kéthetenként egyszer találkozott a gyerekekkel. Vagy ott ebédelt az Andrássy-úton, vagy engedelmet kapott az anyától, hogy a két gyereket elvigye állatkertbe, vagy cukrászdába. Mindaketten gondosan vigyáztak rá, hogy a másiknak a nevét ki ne ejtsék. S megtanulták, hogyan kell viselkedni, ha említeni hallják egymást.

- Detky Pál, - mondta Magdolna, - ó igen, jó írónak tartom. Futólag ismerem is. Elég keveset tudok róla.

- Meszlényi báróné? - mondta Pali, - az a híres szépség? Ismerem személyesen. Művelt és finom asszony benyomását teszi rám. Sajnos, olyan visszavonultan él, hogy nem igen lehet közelebbről ismerni.

Zsoldos Bella régen eltűnt a Pali életéből is, beszélgetéseikből is. Nem zavarta őket semmi, titkos magányukban boldogok voltak és egyre boldogabbak. Szerettek lámpagyujtás nélkül sötétben üldögélni a kályha előtt.

- Én azért születtem, - mondta Magda -, hogy a magáé legyek. És féltékeny vagyok magamra visszafelé. Tudja, mik jutnak eszembe? Kislány koromban ábrándoztam egy unokatestvéremről, aki kadétiskolás volt. Különben a jövő hónapban házasodik. Egyszóval, ha gondolni akartam Rozsály Ferire, akkor úgy képzeltem magam elé, hogy mosolyog, mert így könnyebben eszembe jutott. Most így vagyok magával is. Ha napközben nyugodt pillanatom akad, magát képzelem oda. Mosolyogva, mert így a képzeletemben könnyebben le tudom rajzolni. És mindig fáj, hogy nem maga az első, akivel ezt a csacsi módszert csinálom. Vagy más példa. Mikor Mikeséknél elkezdtünk beszélgetni, az volt a benyomásom, hogy már rég ismerem magát. Ennek most is szeretnék örülni. De bánt, hogy ezt már átéltem egyszer bakfis-koromban. Fáj, hogy nem magának adtam oda legelőször mindent, mindent, mindent.

- Édes jószág, imádom. De ne bánkódjék. Van valami, amit legelőször nekem adott. Azt merném mondani, hogy minden nőnek két ártatlansága van, nem egy. És talán az a fontosabbik, amelyikre gondolok. Ugyanúgy minden férfinak két ártatlansága van. A fontosabbik az, hogy mikor szerelmes igazán először. Én maga előtt igazán nem szerettem senkit. Ennélfogva, szívem, ha meggondoljuk, szűzen és mult nélkül kerültünk össze. És még hozzá magának megvan az a két elragadó gyereke. Mi pedig szeretjük egymást és boldogok vagyunk. És ez örökké így is lesz.

- Örökké? Nagyon nagy szót mondott. Maga biztos saját magáról?

- Biztos vagyok. Én nem tudom elképzelni maga nélkül az életet.

- Én sem maga nélkül.

- Isten bűnül ne vegye, ma azt hallottam Máriától, hogy a feleségem rosszabbul van. Az orvosok mondják, hogy nem sokáig viheti.

- Nekem erre nem szabad felelnem semmit, - mondta kis szünet után Magdolna.

A darab kevéssel karácsony előtt kész lett. Pali több példányban legépeltette, egyet Magdolna kapott. Esti telefon után magához vette az ágyba, megsimogatta az első oldalt, amelyen ez állott: "Cristobal. Színjáték öt felvonásban. Írta Detky Pál." Aztán elolvasta elejétől-végig. Minden mondat régi ismerőse volt, minden jelenet lefolyását kívülről tudta. De így együtt az egész darab mégis új benyomást tett rá. Ceruzával a kezében olvasta, mert Pali megkérte, hogy ahol valami eszébe jut, oda tegyen jelet. Tett is néhány helyre, kissé kellemetlen szerénytelenségi érzéssel. Aztán mégegyszer megsímogatta a vastag csomót. "Ez a harmadik gyerekem", - gondolta magában.

Másnap a Visegrádi-utcában végignézték a darabot. Magdolna elmondta megjegyzéseit, Pali nagyobbrészt hálásan helyeselte őket.

- Kincs maga nekem, mást nem mondhatok. Köszönöm.

- Ne köszönje, önző örömből teszem, hogy érdeklődöm. Ez nekem ünnepnap. Kész a darab. Eddig tartott a vesződség, most jön az öröm.

- Ó szivem, nem ismeri maga a színházat. Eddig tartott az öröm, most jön a vesződség. Irni ezt gyönyörűség volt. De ami most jön, az felér egy keresztrefeszítéssel. Először az igazgató. Mindenféle változtatásokat kíván. Az első felvonás végét át kell írni, a másodikba kell még egy jelenet, a negyedikben két jelenetet kell felcserélni, satöbbi.

- Belebeszélhet valaki a maga darabjába?

- Sajnos, bele. A színházigazgatói iroda olyan törvényszék, ahol nincs fellebbezés. Ha nem hajtom végre, amit kívánnak, nem adják elő a darabot. Egyetmást le tudok alkudni, de sok mindent mégis meg kell csinálnom, többnyire meggyőződésem ellenére.

- De hiszen maga azt mondta, hogy a Művészeti Színházhoz adja a darabot, és ott az igazgató nagyon okos és hozzáértő ember.

- Éppen ez a baj. Márton Ernő okos és hozzáértő ember. Éppen ezért szól bele. Hiszen ő is sikert akar. És azért nehéz vitatkozni a kifogásaival, mert okos ember. Mondhatom, a szerzőnek vérkönnyeket kell izzadnia, míg ott tart, hogy végre rendben van a szöveg. Akkor jön a szereposztás. Veszekedés egy-egy szerepen, hogy milyen egyéniség kell hozzá. Kínlódás napokon át. Akkor a terminus. Sok a darab, tavaszra akarják tenni. Nekem pedig jó terminus kell, a főidényben. De tegyük fel, hogy ebben is megegyeztünk. Kitűzték a darabot. Jönnek a próbák. Borzasztó. Veszekedés a színházzal, hogy szegényes a kiállítás. Veszekedés a díszlettervezővel, hogy a díszletek nyomottak, színtelenek, hamisak. Veszekedés a rendezővel, hogy a felfogása helytelen, egész más tempóban és más hangon kell játszani a darabot. Veszekedés a másodrendű szereplőkkel, akik mind nagyobb szerepet akarnak és lemondással fenyegetődznek, ha a szerző nem ír bele még néhány "jó viccet" a szerepökbe. Ezzel a szerepek aránya, a darab egész egyensúlya eltolódik. A szerző újabb vérkönnyeket izzad. A főszereplő összevesz a primadonnával, mindakettő lemond. Rohanni kell taxival egyiktől a másikhoz, békíteni kell őket. Jól van. Végre bemutatják a darabot. Akkor jön a kritika. Na. Ez aztán a legcifrább. A színházi kritika. Nem mondom, van egy-két jóhiszemű és jóítéletű, művelt ember köztük. De ezek vannak kevesebben. Tudja, egyszer szeretnék fogadást tenni, hogy három nappal a bemutató előtt közjegyzőnél zárt borítékban letétbe helyezem, mit fognak írni az egyes kritikusok a darabról, amelyet még senki sem ismer. Az egyiknek a feleségét nem szerződtette a színház, de viszont ahhoz a laphoz szeretne átszerződni, ahol a szerző nagyon befolyásos. Ez le fogja vágni az előadást, de a darabot megdícséri. A másik most kapott fordítási munkát a színháztól, viszont a szerzővel nincs jó viszonyban. Ez le fogja vágni a darabot, de az előadást és a díszleteket mértéktelenül megdícséri. A harmadiknak van a színháznál egy benyujtott darabja, de még nem kapott rá választ. Ez a darabot levágja, hogy megbukjék és az ő darabjára gyorsan szükség legyen. És így tovább. Sehol egy emelkedett szempont, egy jóindulatú és tanulságos tanács, egy biztató mondat annak a számára, aki a becsületes írói munka útjára vágyik lépni. És akkor az izgalom, hogy milyen az elővétel, hogy fest az esti kassza... angyalom, higyje el, nincs szebb, mint írni, és nincs gyötrelmesebb, mint színre kerülni. Most nagy szükségem lesz magára, hogy tartsa bennem a lelket.

- Maga mellett vagyok. Ezt éreznie kell. Ezért vagyok a világon.

Karácsony előestéjén Pali hivatalos meghívást kapott vacsorára az Andrássy-útra. A délutánt Máriával töltötte kettesben. Este hétkor megjelent karácsonyfa-gyujtáshoz. Klárinak manikűrkészletet hozott, Pocoknak Beethoven-maszkot az ágya fölé, Philnek féltucat zsebkendőt, Bodónak, aki szintén meghívást kapott, töltőtollat. Végül Magdolnának is átnyujtotta ajándékát, egy hajót, Kolumbus vitorlásának finoman kidolgozott modelljét. Még Máminak is hozott valamit: bankót nyomott a markába. A karácsonyfát buzgón segített meggyujtogatni, ő érte csak el a legmagasabb gyertyákat. A gyerekek sikongva kapkodtak az ajándékok között. Aztán Pocok és Bodó eljátszották négy kézre a "Stille Nacht, heilige Nacht"-ot, Phil hazagondolt Richmondba és sírt. A vacsora vidáman és boldogan folyt le. Utána különböző játékok következtek. Egyiket Pocok találta ki: az asztal szélén különböző zenedarabokat játszott, s a társaságnak az ujjmozgásról ki kellett találni, mi az a zenedarab. De aztán elkedvetlenedett, mert Klári nagy pohár tejet rakott elébe, ezt lefekvés előtt még ki kellett innia. Ekkor jött a Pali játéka.

- Kérek egy pohár fröccsöt, Phil, kevés bort, sok vizet. Köszönöm. Most figyelj ide, Pocok. Jól figyeld meg minden szavamat és minden mozdulatomat, aztán az egészet csináld utánam. Még jobb lesz, ha előbb Klári csinálja, s azután te. Tehát: el fogom játszani, hogyan iszik háromszor Bum tábornok. Idefigyelni. A hüvelykujjamhoz egy ujjat veszek, megfogom a poharat és kihirdetem: "Bum tábornok iszik." Most felemelem a poharat és harmadrészét kiiszom. Igy ni. Most a poharat egyszer megkoppantom az asztalon. Most egy ujjal egyszer megtörlöm a bajúszomat, illetve a helyét, jobbra és balra. Most egy-egy ujjal egyszer megkoppantom az asztalt. Most egyszer bólintok a háziasszony felé mély tisztelettel. Eddig mindenki értette?

Mindenki értette.

- Újabb kihirdetés: "Bum-Bum tábornok másodszor iszik." Most két ujjat veszek a hüvelykujjhoz, kétszer iszom, két ujjal kétszer törlöm a bajszom, kétszer koppantok két ujjal, kétszer bólintok. Mindenki értette?

- Ez nagyon könnyű, - szólt Klári gőgösen, ezt rögtön megcsinálom.

- Csak várjunk. Harmadik kihirdetés: "Bum-Bum-Bum tábornok harmadszor iszik." Három ujjat veszek a hüvelykhez, háromszor iszom. Most nagyon vigyázni: az üres pohárból a körmömre próbálok önteni, de nincs a pohárban semmi. Ez a körömpróba. Most háromszor koppantok, három ujjal háromszor törlök bajuszt, és így tovább. Na lássuk, Klárika. Vegyen egy pohár vizet.

Klári gőgösen készült neki.

- Ez nekem semmi. "Bum tábornok iszik."

Csinálta a gyakorlatot folyékonyan. Mikor a második résznél kihirdette, hogy "Bum tábornok másodszor iszik", Pali feltartotta a kezét.

- Óvás. Másodszor azt kell mondani, hogy "Bum-Bum tábornok."

- Ó, hogy az ördög vigye el, elfelejtettem.

- Nem baj, Klárika, ezt még soha senki sem tudta előszörre megcsinálni. Én háromszor buktam meg, mikor tanultam. Most ki következik?

Bodó mohón jelentkezett, hogy ő szeretné megpróbálni. Nagy figyelem közepette vette fel a poharat. El is jutott a harmadik rész közepéig, ott aztán a körömpróbát elfelejtette. A gyerekek szívből kacagtak. Pali Philnek adta meg a szót. Phil nagy figyelemmel kezdte: "General Boom is going to drink." A második ivásnál azonban csak egy ujjat használt. Lehurrogták, kacagtak. Pocok következett. Feszült figyelem közepette hibátlanul végig csinálta az egészet. Megéljenezték és megtapsolták.

- Látod, öregem, - mondta Pali, - mégis csak meg tudtad inni azt a tejet.

Erre még nagyobb taps és kacagás következett.

- Pali bácsi, én magát megcsókolom! - kiáltotta Klári, és nemcsak kiáltotta, hanem meg is tette.

Tizenegykor a gyerekeknek feküdni kellett. A két vendég is elbúcsúzott, összecsomagolva ajándékaikat, aprópénztárcát, kölnivizet, selyemzsebkendőt, sált, mi egyebet. Pali rézkarcot kapott Magdolnától, egész kicsit. A rézkarc Toledo látképét ábrázolta. Sarkába egészen piciny betűkkel odaírta az ajándékozó a dátumot is, azt a napot, mikor egymásé lettek.

Éjjel féltizenkettőkor most is megszólalt a telefon.

- Tudtam, hogy szólni fog, szívem.

- Tudtam, hogy várni fogja, szívem. Még ujságolnom is kell valamit. Délután telefonon beszéltem a színházzal. Elolvasták a darabot, nagyon tetszik, nagy sikert várnak tőle. Azonnal kitűzték következő újdonságnak, de ez még nem nyilvános, nem szabad senkinek tudnia. Bemutató február negyedikén. Nagyon tetszik nekik csakugyan, mert szokatlanul magas előleget adtak. Mit szól ehhez?

- Néma vagyok az örömtől.

- Mikor látom?

- Sajnos, csak holnapután Mikeséknél. Holnap délután lehetetlen. Ünnepi programmot csináltam a gyerekekkel, megnézzük az Operában a Jancsi és Juliskát. Pocok még nem tudja. Ha megmondom neki, ma éjszaka nem tud aludni. De várjon csak, remélem, nem akarnak a darabon semmit változtatni? Ez így jó, ahogy van.

- Dehogy nem akarnak. Persze hogy akarnak. Márton Jenő ezt a mondatot mondta: "Lesz egy pár apróság igazítani való, egy pár órai munka, hamar készen leszel vele." Ezt már ismerem. Előre rettegek. Holnap kell hozzá mennem. De hagyjuk ezt most, ma este csak kellemes dolgokra akarok gondolni. Szívből köszönöm az ajándékot. Állandóan előttem lesz az íróasztalon. Ó Istenem, Toledo... Emlékszik: azon a napon a Cervantes szobáját néztük a Sangre-fogadóban, onnan mentünk a kávéházba... Idestova egy félesztendeje. Hogy szalad az idő...

Soká beszélgetett még s azzal búcsúztak, hogy másnap este Pali be fog számolni róla, mit beszélt a színigazgatóval. Ez meg is történt. Fél tizenkettőtől negyed kettőig beszélgettek. Pali maga elé tette azt a hosszú listát, amelyre feljegyezte a színház darabigazítási kívánalmait. Ideges, ingerült hangon egymásután sorolta fel, hogy miket óhajtanak tőle: itt rövidíteni, ott betoldani, felvonásvéget megváltoztatni, jelenetbe új alakot behozni, egyik helyre ötletesebb párbeszédet, másik helyen egész jelenetet kihagyni. Magdolna elszörnyedve hallgatta.

- De angyalom, ha maga ezt mind végrehajtja a darabon, akkor abban kő kövön nem marad!

- Igen, ez már színháznál így van. Ezt ők úgynevezik, hogy "apró igazítani valók". Ebből aztán kisül egy darab, amelynek nem lesz egységes hangja, érezni lehet rajta az idegen kezet, egyszerűen nem én írtam. Ez a színház. Emlékezhetik rá: megmondtam előre, hogy ez lesz. De ezt már én is sokallom. Bizonyisten szeretném az egész kéziratot a sarokba vágni, az egész kedvem elment tőle.

- Drágám, az Isten szerelmére, hogy beszélhet így? Hát ne hagyja magát! Védje, amit írt, harcoljon, vitatkozzék. Ne sajnálja az időt, minden mondatért alkudozzék egy órát, mintha a Teleki-téren lenne. Hej, csak én volnék ott a maga helyén...

Nem használt semmiféle biztatás. Pali levert volt, csüggedt és ingerült. És alig tudott már beszélni, olyan fáradt volt. Az igazgatóval nem kevesebb, mint három órát tárgyalt végig, utána órákat szenvedett és dühöngött végig a lakásán, most már majdnem két óra hosszat panaszkodott telefonon.

- Feküdjék le, drágám. Tudja, milyen ellensége vagyok az altatónak, de inkább vegyen be egy fanodormot.

- Egyet? Azon csak nevetek. Mióta morfinista voltam, nekem bármilyen kábítószert a kétszeres adagon kell kezdeni. A szervezet és a morfin olyanok, mint az igazi szerelmesek, egy életen át nem felejtik el egymást. Két fanodormot veszek, de még akkor sem biztos, hogy aludni fogok. De legalább maga aludjék. Jó éjszakát, szívem, és boldog ünnepeket.

Másnap este ismét irodalmi vacsora volt Mikeséknél. Ezt egy Mrs. Douglas Scott nevű angol hölgy kedvéért rendezték, aki Budapesten töltött néhány napot és itt írónő gyanánt szerepelt. Irónősége, mint kitűnt, abból állott, hogy cikkei jelentek meg néhány angol magazinban, azonkívül magyar színdarabok iránt érdeklődött, amelyeket esetleg elhelyezne valamelyik angol színpadon. Az angol hölgy kedvéért Mikesék angolul beszélő vendégkoszorúról gondoskodtak. Ezért Szász Elemért ezúttal nem hívták, Detky Pál volt az egyetlen író. Viszont voltak mások, akikkel eddig a háznál nem találkozott. Ilyen volt egy különös és feltűnő jelenség, név szerint Nymwegen grófné. Ez negyven év körülinek látszott, pazar és feltűnő ruhát hordott, csinos és erősen festett arcát világosszőke, hullámos hajtenger környezte, erősen raccsolt és azt a különös mágnás-dialektust beszélte, amellyel az arisztokratákat általában gúnyolni szokták. A bemutatkozó Detky Pált az enyhe megbocsátás hangján fogadta és mintegy elnézéssel biztosította jóindulatáról.

A vacsora nem sikerült túlságosan. Mrs. Douglas Scott és Detky azonnal beszélgetésbe elegyedtek, már vacsora előtt. Ez mintegy tíz percig tartott. Mikor aztán a vacsorához vonultak, Pali ráért gyorsan odasúgni magyarul Magdolnának:

- A londoni színházi viszonyokról fogalma sincs. Én jóval többet tudok. Kapkodó kékharisnya, aki itt hallott valamit magyar darab-exportról és most szétnéz, hátha tudna keresni valamit.

Az asztalnál Pali a háziasszony és Nymwegen grófné közé került. Ez már idegessé tette, mert Magdolnát remélte szomszédjának. Nymwegen grófné, aki születése szerint Nyáry grófnő volt, nemrégiben vált el az urától és hazaköltözött Morvaországból busás tartásdíjával Budapestre, mindenáron politizálni akart. Általában ő vitte a hangot, szegény Mrs. Douglas Scottot, aki az estély hősnője kívánt volna lenni, nem hagyta szóhoz jutni sem. Pali azonban társaságban sohasem beszélt politikáról és most is konokul hallgatott. Ha a világosszőke grófné egyenesen feléje fordult valami megjegyzéssel, egyre kitérőbb és egyre általánosabb válaszokat adott. A grófné erre vérszemet kapott és csipkedni kezdte. Magdolna aggódva figyelte az élesedő hangot. Tudta, hogy Pali most olyan, mint a hajszolt vadkan, általában is fáradt az elmúlt hónapok munkájától, most meg éppen idegessé teszi a darabja feldúlásának izgalma.

Mindebből valóban kemény párviadal fejlődött. Mrs. Douglas Scott mindjárt fekete után távozott, mert volt még egy meghívása. A hangulat egyszerre felszabadúlt, a társalgási nyelv villámgyorsan magyarrá változott. Nymwegen grófné most magyarul kezdte piszkálni Palit, akit ma estére nyilván csipkedési ösztöne alanyául nézett ki magának.

- Ja persze, - mondta kiegyenesítve a széken egyébként igen jó termetét, - az ilyen kérdésekben mi nem érthetjük egymást. A polgári osztály ilyen kérdésekben nem érthet meg bennünket.

Palinak villant a szeme. Magdolna aggódva figyelt.

- Bennünket a polgári osztály? Miért ne érthetne meg?

- Bocsánat, - szólt Nymwegen grófné, valahogyan még a "bocsánat" szót is raccsolva, - nem értett meg engem. "Bennünket" alatt én az arisztokráciát értettem. Tehát magamat, és nem mi kettőnket.

- Akkor nagy tévedést követett el, grófné. Magyarországon az ősi, Werbőczy-féle közjog szerint csak egy nemesség van. Ha a grófné tudna latinul, akkor talán értené, mi az az "una eademque nobilitas". Egy és ugyanazon, szétválaszthatatlan nemesség, a magyar szent koronának teste, főnemesség és köznemesség egyformán. Ehhez tartozik a grófné is, ehhez tartozom én is. Tehát nem én értettem helytelenül, hanem a grófné használta rosszul azt a szót, hogy "bennünket".

Mikes gróf, a házigazda, idegesen fészkelődött. Szeretett volna valami tréfás közbevető megjegyzést tenni. De Nymwegenné megelőzte. Nagyon benne volt a vita lendületében.

- Már bocsásson meg, azt mégsem lehet tagadni, hogy Magyarországon létezik egy arisztokrácia.

- Hogyne léteznék. Mint kaszt. De nem mint közjogi osztály.

- Hát mondjuk, mint kaszt. Én nem nagyon értem ezeket a közjogi izéket. És biztosítom magát, hogy nagyon sokat árt az országnak, ha maguk ezt az előkelő kasztot háttérbe akarják szorítani.

- Kiket méltóztatott "maguk" alatt érteni? Mert énnekem ilyen szándékaim nincsenek. Lévén magam is ugyanolyan előkelő.

- Mint én? - ámult a grófné.

- Természetesen. Az én álláspontom az, hogy az államfőt kivéve nálam az országban előkelőbb nincs senki. Igaz, hogy én sem vagyok előkelőbb senkinél.

A pillanat nagyon kínos volt. Nem lett volna csoda, ha Nymwegen grófné feláll pazar ruhájában, kurtát biccent és távozik. Magdolnában meghült a vér. De ok nélkül. Mert Nymwegen grófné egy darabig mozdulatlanul nézte a vakmerő polgári elemet, majd pedig elnevette magát.

- Sapristi, micsoda egy fickó maga. Megmondom őszintén, az ilyet én szeretem. Aki lenéz bennünket. De van izéje hozzá. Tehetsége. Lehet vitatkozni az ilyennel. Maga egy izé. Maga egy érdekes ember.

- Attól tartok, hogy a grófné félreismer. Én a grófné kasztját nem hogy le nem nézem, hanem nagyon tisztelem. Magyarország rendi alapon fejlődött, szerintem igen fontos, hogy még sokáig legyen arisztokráciája. Életem és munkám nagy sikerének és megbecsülésének tartom például, hogy ennek a háznak vendége lehetek. Éppen ennek a háznak. Mert író vagyok és a Mikes név nekem nagyon sokat mond. Grófné bizonyára nem tudja, de Mikes Kelemen egyike volt a magyar nyelv legnagyobb művészeinek. Mi többiek ezt tudjuk, s ennek a háznak a meghívása kétszeresen megtisztel.

A grófné tanácstalanul nézett ellenfelére. Aztán jól megnézte még egyszer. Majd így szólt:

- Azt hiszem, most jól megkaptam a magamét. Mondom, hogy maga egy érdekes izé. Hát még fogunk vitatkozni. Most beszéljünk másról. Házigazda, mi volna egy bridge-asztallal?

A házigazda boldog volt, hogy a kényes ponton túlestek. Kezdték számolni, hogy ki játszik? Össze is állítottak egy négyest. Magdolna azonban hazavitette magát a távozó Thoroczkay-házaspárral, miután egyetlen kis szemmozdulattal ő és kedvese tisztázták, hogy még telefon következik. Csakugyan, alig volt otthon tíz perce, szólt a csengő.

- Kérem, Magdolna, ha kellemetlen pillanatokat szereztem ma este azzal a vitával, bocsánatot kérek magától. De lássa be, hogy miután tizenöt lenéző megjegyzést lenyeltem, nem beszélhettem másként. Ki ez a Nymwegen grófné?

- Nem nagyon szeretek ilyet mondani, de úgynevezett "fast girl". Magok urak azt úgy mondják, hogy "könnyű eset". Nem nagyon okos, bőven van pénze, nagyon szeret élni. Nem magának való barátság. De el lehet rá készülve, hogy telefonálni fog. Láttam a nézéséből. Ha a jó Irma így néz valakire, akkor annak telefonál másnap.

- Ne mondja. Jaj de örülök neki.

- Na hallja? Miért örül ennek?

- Maga miatt. Mert ha ez igaz, akkor maga látja, hogy lehet irántam érdeklődni. Hogy az nem képtelenség.

- Ahhoz nekem nem kell a más véleménye, drágám, ilyen butaságokat ne beszéljen. Mi van a darabbal?

- Ma dolgoztam. Azokat a megjegyzéseket, amelyeknek a jogosságát beláttam, végrehajtottam. A többiről holnap kezdődik a vita. Véres és elkeseredett alku. Késhegyig. Idegesség, dupla altató, nem alvás. Különben a lapok újévi számában kijön az első híradás, hogy a darabot kitűzték.

- Jól van, szívem. Most aludjék és gyűjtsön erőt. És holnap mindenről értesítsen.

Másnap holtfáradtan telefonált Pali. Elmondta hosszas vitáit a Művészeti Színház igazgatóságával. Már szereposztásról is beszéltek, ott is sok a baj. Mikor mindent elpanaszolt, még hozzátette:

- Ja igaz. A szőke grófné csakugyan telefonált, de nem talált itthon. Izenetet hagyott, hogy hívjam fel, ötig otthon lesz. Tehát felhívtam fél hatkor és csakugyan nem volt otthon. Ezzel azt hiszem, a dolog el is van intézve.

Magdolna gondolkozni kezdett, mikor letette a kagylót, hogy féltékeny-e, vagy sem. Nem tudta megállapítani. Hogy Nymwegenné nagyon alaposan megnézte az "érdekes izét", azt nem lehetett észre nem venni. S neki az az ösztöne támadt, hogy hirtelen kinyújtsa a kezét: ehhez ne nyúlj, ez az enyém. Irma a maga negyven évével nagyon szemrevaló asszony. Ha megtámad egy férfit, akkor annak alaposan nekilát. Hírével és a világgal nem törődik. Felelősséggel nem tartozik senkinek. És amellett grófné. Száz férfi közül egy van, akire ez nem hat. Még az is áldozatul esik szerelmi téren a sznobságnak, aki társadalmi téren ízlésesen és erősen tartja magát. De hogy Pali belemenjen valamibe ezzel az asszonnyal? Nem, az lehetetlen. Pali igazán szerelmes. Most még sokkal szerelmesebb, mint a legelején. A tekintete olyan tiszta és becsületes, amilyen csak egy derék, jó kis fiúé lehet. Akinek ilyen nézése van, az nem képes csalásra. És most annyira elfoglalja a darab, a gond, az izgalom... nem, nem a jó Irma ezúttal rossz helyre nyúlt. Magdolna levélpapírt keresett és hirtelen odavetett egy-két szót. "Drágám, - köszönöm, hogy olyan mértéktelenül hinni tudok magában. Este megmagyarázom, de ezt most éjszaka meg kellett írnom. Imádom, M." A levelet megcímezte, majd pedig cédulát tett ki Máminak az előszobába, hogy reggel azonnal tegyen rá bélyeget és adja fel.

A másnap esti telefonáláskor meg is magyarázta. Pali végighallgatta, aztán így szólt:

- Köszönöm. Az én felfogásom szerint mi olyan viszonyban vagyunk, hogy bármelyikünk féltékenysége mélyen sértő volna a másikra. Én lenézném magamat, ha magáról egyetlen kétkedő gondolatom volna. Erről az ügyről kár is többet beszélni. De az illető különben sem telefonált azóta. Fontosabb ennél, hogy az első felvonás végét megmentettem. A színház belátta, hogy nekem van igazam. Más dolgokban ők győztek. Most éjjel-nappal dolgoznom kell. Képzelje, január másodikán olvasópróba. Az azt jelenti, hogy körülülünk az összes szereplőkkel egy nagy asztalt, mindegyik előtt ott van a szerep és én felolvasom a darabot. De most figyeljen ide, mi van a szereposztással...

Magdolna apróra megismerkedett a Művészeti Színház minden belügyével. Bár a színészeket eddig nem ismerte, legfeljebb hírből egy-két sokat emlegetett nevet. Most azonban, ahogy a próbák haladtak, tudni kezdte a kisebb szereplők ügyeit, intrikáit, összeveszéseit, legalább is azokat, amelyek a darabbal összefüggésben voltak. Részletesen elmondatta magának, hogyan mennek az ilyen próbák. És Pali pontosan elmondott neki mindent. Ott kezdte, hogy elmagyarázta neki a próbatáblát, a színészbejárónál függő nagy fekete táblát, amelyre minden este kiírták a másnapi próbarendet, idegenek számára érthetetlen betűjelzésekkel tarkázva, például: dbj. Pali megmagyarázta, hogy ennek jelentése: "díszletek és bútorok jelzése". Mert a díszletek még csak most készültek, a bútorokat még nem szerezték be, viszont a színésznek szoknia kell hozzá, hogy hol fog állni a trón, hány lépést kell tennie a szerelmi jelenetben az ajtóig és hol lesz a szekrény, amelyre kalapját odaveti. Trónt, szekrényt ócska deszkaholmival jelképeznek a színpadon, ajtót léckerettel. Aztán leírta a nézőteret, melynek széksorait délelőtt védő ponyva takarja, csak az első két sor zsöllye szabad. Ott ül a vezérkar, igazgató, rendező, díszlettervező, szerző. Összehajlanak, vitatkoznak. Olykor a rendező felkiált a színpadra: "Álljunk meg, kérem. Gödry menjen vissza. Nagyon rosszúl jött be. A többiek lepődjenek meg. Különösen Kardos lepődjék meg. Mondd, Kardos, hülye vagy? Soha életedben nem voltál még meglepetve? Na, gyerünk, kérem, gyerünk, így sohasem lesz premier." Aztán leírta a társalgót, ahol felvonásközben cigarettáznak és vitatkoznak és tréfálnak, mialatt a szerző majd megbolondul az idegességtől. Magdolna a próba-napok haladtával mindezt kivülről tudta már. De csak úgy, ahogy gyerekkorában könyvből megtanúlta az éjféli napot. Pontosan el tudta mondani, milyen, csak éppen fogalma nem volt róla. Az egyetlen, amit látott a színház munkájából, a kiállítás volt. Pali elhozta neki megmutatni a díszletek és jelmezek terveit. Ezeket alaposan megnézte és számos apróságra figyelmeztette kedvesét. A kor stílusával ellenkező részleteket fedezett fel, a jelmezekhez, kivált a nőiekhez, új ötleteket adott. S ahogy minden nap hallotta, milyen részletekben halad és alakul az egész, saját képzeletében élte végig a próbákat és szinte látta lefolyásukat. Egyszer ugyan Pali felvetette, hogy becsempészi egy próbára, de ezt a kísértő gondolatot elvetették mind a ketten. Ez nagy feltűnést keltene, még a lapok színházi rovatába is beszivárogna. Mit keres báró Meszlényiné egy színházi próbán? Ezt lehetetlen megkockáztatni. Még azt is elvetették, hogy Magdolna a főpróbát nézze meg Mikesékkel egy páholyban hármasban. Majd a bemutatót. És azt is úgy, hogy Pali nem ül velök, hanem egy más páholyban a nővérével, aztán majd a második felvonásközben látogatást tesz, de akkor is a páholy hátterében marad.

A házi főpróba napján, február hetedikén, - mert a bemutatót közben elhalasztották, - Magdolna délután elment a Visegrádi-utcába. Pali idegesen fogadta, szeme alatt sötét karikák mutatták az állandó álmatlanságot és izgalmat, szokott mozdulatát, hogy haját idegesen hátrasimítja, most pillanatonként ismételte.

- Nem tudni mi lesz, szívem. Az embert megbolondítják. Percenként félrehúz valaki és vészjósló jóindulattal figyelmeztet, hogy ha nem húzunk innen vagy onnan, nagy baj lehet. Akkor jön a másik és pontosan az ellenkezőjét tanácsolja. Közben fényképezni jönnek, nyilatkozatért nyaggatnak, Izabella királyné csúnyán berekedt és két díszlet még ma sincs kész, éjjel-nappal dolgoznak. Lehet, hogy sikerül, lehet, hogy rémesen megbukom.

- De hiszen amit a lapok előzetesen írnak, az gyönyörű. Ma hat különböző lapot hozattam fel.

- Persze hogy gyönyörű. Az fizetett kommüniké. A színház íratja és soronként fizeti. Illetve soronként marad adós vele. Ezzel is nekem van bajom. Két-három lap már sokallja a színház tartozását és nem akar többet közölni. Egy órát ma eltelefonáltam a különböző kiadóhivatalokkal. De maga miért olyan kedvetlen és ideges, szívem?

- Nem vagyok ideges, dehogy.

Ez nem volt igaz. Magdolnának komoly oka volt idegesnek lenni. De elhatározta, hogy ezt Palival csak akkor fogja közölni, ha túl lesznek a bemutatón. Sőt talán még akkor sem. Ez a délután különben sem volt alkalmas hosszabb beszélgetésre. Palinak temérdek dolga volt még estig. Gyorsan és forrón búcsúztak.

- Megbolondulnék, ha maga nem volna, Magdolna.

- És én nem is volnék, ha maga nem volna, szívem.

Otthon nem jó hír várta. Pocok fejfájásról panaszkodott. Megnézték, nagyon forró volt a homloka. Megmérték a lázát, harmincnyolc egy. Azonnal ágyba fektették. Az anyát nem is várták meg, telefonáltak az orvosért. Magdolna riadtan sietett az ágyhoz. Pocok mozdulatlanul feküdt. Idegen azt mondta volna, hogy kitűnő színben van. De az anya tudta, hogy a gyerek vékony, áttetsző arcocskájának pirossága nem egészséges. Az orvos hamar megjött. Alaposan megvizsgálta a lázas fiút és Magdolna közben feszülten figyelte az orvos arcát. De az mozdulatlan maradt és nem árult el semmi. A vizsgálat után átvonultak a Magdolna szobájába.

- Nagyon kell vigyázni a betegre, méltóságos asszonyom. Erős hülés. Más gyereknél ez nem jelentene semmit, de a mi kis betegünknél ez nem tréfa. Egyelőre komolyan aggódni nem kell, de mindenesetre legyünk résen. Enni sokat kell, de a magas láz miatt csak egész könnyűt. Éjszakára hideg pakolást adunk. Tud báróné hideg pakolást adni!

- A háború elején ápoltam, doktor úr. Tessék csak rám bízni.

- Hát csak fel a fejjel. Résen leszünk és a bajt meg fogjuk úszni. Mindenesetre várnunk kell három-négy napot, míg egészen tiszta képem lesz a dologról.

Magdolna keze reszketett, mikor elbúcsúzott az orvostól. Olyan ideges volt és olyan rettegés lepte meg, hogy nem is merte úgy faggatni az orvost, mint máskor. Visszament a Beethoven-maszk alatt fekvő gyerekhez és beszélgetett vele. Pocok jókedvű volt, fejfájása elmúlt, tréfálni volt kedve. A anya jó darabig belement a tréfába, de aztán kacagás közben hirtelen felállt és átment a maga szobájába, mert félt, hogy azonnal kitör belőle a zokogás.

Szobájában a díványra vetette magát és ömleni hagyta könnyeit. Idegei nem bírták tovább. Ez a megdöbbentő izgalom, amely a gyerek komolynak látszó betegségével sujtott rá, úgyis szörnyen megviselt idegállapotban találta. Mert megállapította magáról, hogy más állapotban van. Ez volt az, amit Palinak nem akart megmondani. Jó ideje hányódott már kétség és valószínűség között, de most már bele kellett törődnie a gondolatba. S hogy az adott körülmények között mi az egyetlen tennivalója, azt tudta. Csak még azt nem tudta, hogyan csinálja. Nőgyógyásszal, mióta Budapesten lakott, soha nem volt semmiféle dolga. Most még hozzá itt állott egy aggodalmas időszak előtt, amikor Pocok miatt idegeinek rendben kellett lenniök. Belátta, hogy nincs halogatni való ideje. S valami halvány reménység még mindig konokul csillogott benne: hátha csak tévedés az egész.

A fürdőszobában lemosta könnyeit, aztán fellapozta a magával hozott telefonkönyvet. Felhívta a híres nőgyógyász-professzort. Az még otthon volt, nyilván tartott még a rendelése. Magdolna bemutatkozott és látogatási időt kért. De lehetőleg korán délután. A tanár, aki minden jel szerint már hallott róla, rendkívüli udvariassággal és előzékenységgel beszélt vele. Megállapodtak pont három órában másnapra, várakozni nem kell semmit. Letette a kagylót és visszafeküdt a pamlagra, hogy izgalmait még egy kicsit kipihenje. Szíve keservesen elfacsarodott. Akár a gyermekre gondolt, akinek ígéretét magában hordozta s akinek életet kapnia nem szabad, akár arra, aki ott fekszik a szomszéd szobában s akinek életéért reszketnie kell. Aztán felkelt s a tükörbe nézett. Öt évvel öregebbnek látta magát. Megint sírt, megint megmosta a szemét, aztán bement Pocok mellé.

Esti telefonáláskor csak a Pocok betegségét említette Palinak, azt is szépítgetve, hogy a túlfeszítetten ideges órákat élő embert ne izgassa. A maga dolgát elhallgatta.

- Mondja, Magdolna, szeretném holnap rögtön főpróba után felhívni. Lehet az?

- Főpróba után? Hány órakor?

- Az ilyesmi elhúzódik. Felhívnám úgy három tájban.

- Drága szívem, lehetetlen. Pocokhoz jön az orvos és...

- De csak egy percre. Csak azt szeretném megmondani, hogy széna-e, vagy szalma.

- Várjon csak. Hát nem szólhatna ide négy és öt között?

- Négykor már találkozóm van Mártonnal, hogy megbeszéljük a főpróba tanulságait. És az hosszúnak ígérkezik.

- Nem baj, hívjon utána rögtön, mihelyt végeztek.

- Igen. Sajnálom, szerettem volna főpróba után azonnal, hogy maga legyen az első, aki... de ha nem lehet...

Hangján érezni lehetett, hogy megsértődött. Magdolna olyan idegesnek érezte magát, hogy könnyeit és zokogását csak nehezen tudta visszatartani. Igyekezett mennél kedvesebb és gyöngédebb hangon beszélni kedvesével, hogy megbékítse. De búcsújok hangján érezni lehetett, hogy ez csak félig sikerült.

Másnap egész délelőttjét Pocok mellett töltötte. A kisfiúnak erős láza volt most is. De nem panaszkodott rosszullétről, csendes derűvel beszélgetett. Magdolna minden szavát és minden mozdulatát leste, közben tudata másik felével folyton arra gondolt, hogy most folyik a főpróba. Sebtiben ebédeltek, fél háromkor elment hazulról. A tanár kedvesen s az életbölcs emberek természetes jóságával fogadta. Magdolna az első szóra sírva fakadt. Elmondott mindent, halálosan szégyenkezve és a szavakat dadogóan keresve. A tanár csak bólogatott. Az ő számára az ilyen síró asszonyok nem jelentettek újságot. Aztán megvizsgálta és megint bólintott. Igen, Magdolna más állapotban van.

- De tanár úr, - zokogta Magdolna, - értse meg... én özvegy vagyok... leányom van... az ő neve... Kérem tanár úr, könyörögve kérem, segítsen rajtam.

- Bocsásson meg, - szólt a tanár egyszerre elridegedve, - én ilyesmivel nem foglalkozom. Rossz címre méltóztatott jönni.

- De tanár úr, a kisfiam súlyos beteg, soká kell ápolnom, szükségem van az idegeimre, az Istenre kérem, könyörüljön meg rajtam.

- Van ennek más módja is. Menjen hozzá az... az illetőhöz.

- Nem lehet. Ő ezt nem is tudja. Házas ember és nem válhatik, mert a felesége elmebeteg.

Magdolna könnyben úszó arccal rimánkodva tekintett a tanárra. Az csak a fejét ingatta, de tekintetén látszott, hogy habozik. Végre gorombán kifakadt:

- De kérem, végre is mit gondol, ki vagyok én? Ide csak úgy fel lehet jönni, mint... mint Kertész-utca tizennyolc alá Kondor úrhoz?

A síró asszony felkapta a fejét. Megértett mindent. Majdnem megcsókolta a tanár kezét.

- Mivel tartozom, tanár úr?

- Semmivel, kedves, semmivel. De tehet ebbe a skatulyába valamit. Ez a leányanyák pénze.

Magdolna odatette, amit a tanárnak szánt és elsietett. Megkereste az első tőzsdét. Onnan felhívta dr. Kondor Gyula nőorvost, Kertész-utca tizennyolc.

- Halló, a doktor úr? Kérem, meg kell a nevemet mondanom?

- Nem.

- Szeretném önt felkeresni holnapután délben... nem, nem, utána következő nap. Tehát hétfőn, tizenegyedikén. Lehetőleg korán délután.

- Azonnal, kérem. Tizenegyedikén, fél négy jó lesz?

- Jó.

- Helyes. Tessék például Horváthné nevet mondani. Én fogom beereszteni. Jónapot kívánok.

A tőzsdéből lóhalálában sietett haza. Főként Pocok miatt, de azt is remélte, hogy Pali telefonál. A telefon azonban nem jelentkezett. Helyette az orvos jött, aki a vizsgálat után láthatóan felderült. Úgy találta, hogy Pocok jelentékenyen javult. De azért még nem szabad elbizakodni. Az egész ház a reménység nagy megkönnyebbülésében és felszabadulásában fénylett. Magdolna boldogan hívta fel Mikeséket, akikkel már napokkal azelőtt összebeszélt, hogy együtt nézik meg a bemutatót. Elmondta, hogy már majdnem le kellett mondania aggodalmában, de Pocok hirtelen megbetegedett. Most azonban jobban van, hálistennek.

- Te ujjatlant veszel? - kérdezte végül Magdolna.

- Igen, ujjatlant, azt a feketét veszem, amit már láttál. Hallottál valamit a darabról?

- Semmit. Detky mostanában nem jelentkezett.

- Nálunk sem. Csak a színházi titkárral telefonáltatott a jegy miatt. Megjegyzem, drágám, érted megyünk. Tíz perccel nyolc előtt fel fogunk hozzád csengetni.

- Köszönöm, drágám, pontos leszek. Viszontlátásra.

Este megjött a telefon. Pali levert volt és ideges. A főpróba elég rosszul sikerült. A közönség sehogy sem tudott, vagy akart felmelegedni. A darabból holnap délelőtt még húzni fognak, mert néhol vontatottnak tetszett.

- Éppen olyan helyeken kell húzni, amelyeket legjobban szeretek. De hát ez a színház. Kíváncsi vagyok a holnapi estilapokra. Azok már hoznak kritikát. Pocok hogy van?

- Ma jóval jobban.

- Hálistennek. Mihelyt a bemutató lezajlott, meg fogom látogatni. Látogatásról jut eszembe: holnap mindjárt az első felvonás után szeretnék felszaladni a magok páholyába. A második után a kultuszminiszterhez kell mennem, mert telefonáltak, hogy eljön, a harmadik után pedig, ha sikerül, sok lesz a taps. Még mindig reménykedünk. A színházi babona szerint rossz főpróba jó bemutatót jelent. Mondtam már, hogy előadás után bankett lesz? Hát igen, a Royalban. A főszereplők és a színház barátai. Képzelje. Nymwegen grófné felhívott. És pedig elég furcsa okból. Hogy szeretne arra a bankettre eljönni, mert ő sohasem volt színházi banketten és majd talál valami arisztokrata gavallért, aki elkiséri. Célozgatott arra is, hogy esetleg hasznossá tudja magát tenni, mert Bécsben jó színházi összeköttetései vannak, a Burgtheaternál mindenkit ismer, aki fontos. Most zavarban vagyok, hogy mit csináljak vele. Reklámnak nagyon jó a színház számára, viszont félek, hogy belesért valamelyik színésznőbe. Adjon tanácsot, mit csináljak, mert még nem adtam neki határozott választ.

- Én azt hiszem, hivassa meg. Hátha csakugyan segíthet valamit Bécsben.

- Hát jó, meghivatom. De mondja, Pocok csakugyan jobban van?

- Jobban, az orvos megállapította. Meg kellett igérnem neki, hogy részletesen elmondom neki a darabot, hogy ő a zenéről gondolkozhassék. Nem aranyos? De most búcsúzzunk drágám, mindakettőnknek elég fontos az alvás.

Másnap Magdolna elrendelte, hogy minden estilapot azonnal meg kell venni, mihelyt megjelenik. Olvasta egyiket a másik után már déltől kezdve. Pali sötétlátása nem igazolódott. A kritikusok nagy elismeréssel írtak. Többnyire megállapították, hogy az író mélyült, nemesedett, szándékai emelkedtek. Egyik azt írta: "Ez az író most indult el igazi pályáján." Magdolna szívéhez szorította az ujságot, szeme megnedvesedett. Akadt ellenséges bírálat is. Ez epéskedett, de a nagy sikert kénytelen volt megállapítani. S végül egyik lap meglepően így írt: "A díszletek és jelmezek a kis részletekben is kitünőek. Mintha csak egy új és ízlésesebb szem segített volna, a színház tervezőinek". Magdolna meglepetten felkacagott ezen a véletlen megjegyzésen. Büszke is volt egy kicsit. Szándékos hiúsággal tetszelgett abban, hogy róla most az egész ország olvasni fog. Csak nem fogja tudni senki, hogy ő az.

Este hétkor kezdett öltözködni. Hajviseletével ugyan nem volt megelégedve, de a hölgyfodrászra való időt nem merte elvenni Pocoktól. Phil segítségével, aki jól értett ehhez, úgy ahogy rendbeszedte a fejét. Fél nyolckor jött az orvos. Magdolnán fésülőköpeny volt, már csak a ruha hiányzott róla.

- Kérem, báróné, - mondta az orvos vizsgálat után, - a dolog komolyabb, mint hittem. A kis báró jóval rosszabbul van a tegnapi látszólagos javulás után. Megijedni ugyan nem szabad, de nagyon-nagyon vigyáznunk kell.

Magdolna elsápadt és a szék karjába kapaszkodott.

- Akkor itthon maradok.

- Nem, nem, arról szó sincs. Közvetlen veszedelemről nem kell beszélni. Csak tessék elmenni nyugodtan színházba. Azt a pakolást Phil is meg tudja csinálni. A gyereknek nemsokára úgyis aludnia kell. Semmi értelme itthon maradni miatta.

Magdolna a fejét rázta. Bement a gyerekhez. Megnézte.

- Nem megyek színházba, kisfiam, itt maradok melletted.

- De mama, - kiáltott fel csalódottan Pocok, - hát nem megigérted, hogy holnap reggel az egészet elmondod nekem?

- Mama, - szólt Klári is szemrehányóan, - ezt Pali bácsival nem szabad megtenni.

Magdolna ránézett Klárira, aztán a könnyes szemű Pocokra. Aztán az orvosra.

- Hát jó, elmegyek. De borzasztó nyugtalan leszek.

Elment. Mikesék pontosan érte jöttek. Nagy bemutató külsőségei látszottak már az érkezésnél. A kocsik csak üggyel-bajjal lassan tudtak előre haladni a felhajtóhoz. Az előcsarnok tömegén alig tudtak átvergődni. Csak hárman voltak a páholyban.

- Magdolna, - szólt Mikesné, - neked valami bajod van.

- Igen, drágám, nem lett volna szabad eljönnöm. A Pocok állapota rosszabbodott.

A házaspár őszintén sajnálkozni kezdett. Vígasztalták, bátorították. De ezt nem soká tehették, mert az előadás kezdődött. Megzendült a gongszó. A függöny kettétárult. Magdolna megismerte az első felvonás díszlettervét. A túlságosan cirádás jobb oldalfalat az ő tanácsára változtatták egyetlen, hatalmas kárpitra. A közönség megtapsolta a díszletet. Elhangzottak az első mondatok. Ezeket feszült figyelem hallgatta. Aztán belépett Ódry Árpád, akit a Nemzeti Színháztól kértek kölcsön, sápadtan, beesett szemű, viziós arccal, ősz fejjel, kopott fekete köntösben. Dörgő tapsot kapott.

- Ez kitűnőnek igérkezik, - súgta Mikesné.

- Igen, - felelte Magdolna kínzottan.

Nem tudott másra gondolni, mint Pocokra. A fia lázasan fekszik otthon, rosszul van, s ő itt ül a színházban. Szeretett volna rögtön nesztelenül kiosonni és kocsiba vetni magát. De itt hagyni ezt az estét, amely csak a kettejük estéje igazán, a szerelmük gyümölcse, a Pali megváltozott és magasba emelt életének első diadalmas bizonysága? Maradt, de keze görcsösen tépdeste a zsebkendőt. Igyekezett a darabra figyelni, de nem tudott, mert mindig otthon járt az esze. Igyekezett hazagondolni, de nem tudott, mert a színpadról nem vehette le a szemét. Bejött Torquemada. Kitünő színész játszotta. A nézőtér úgy viselkedett, mint a szélbolygatta vetés. Izgalom és feszültség. Detky Pál eleven, kardpárbajszerű dialógusa csak úgy szikrázott. Egyik taps a másikat érte. A hangulat egyre feszültebb és lelkesebb lett. Magdolna egyre kínzóbbnak és elviselhetetlenebbnek érezte helyzetét. Körme a tenyerébe vájódott. Két izgalom tépte, szaggatta lelkét kétfelé. Mikor Kolumbus és a királyné nagy jelenete után vége lett a felvonásnak, a nagy siker tömör tapsa dördült meg a színházban. A színészek alig tudtak egyszer-kétszer meghajolni, a közönség hangosan követelte a szerzőt. Pali frakkosan kilépett a színpadra. A taps megerősödött. A szerző első pillantása, feltünés nélkül, a Magdolna páholyának szólt. Ők hárman erősen tapsoltak. Lement a függöny, újra felment. Hatszor-hétszer egymásután.

- Nem megyünk a dohányzóba? - szólt rögtön Mikes.

- Én nem bírom a füstöt, - mondta Magdolna, - maga csak menjen. Ja igaz, te is cigarettázol. Csak hagyjatok egyedül nyugodtan, úgyis ideges vagyok egy kicsit.

Azok mentek. Ő visszavonult a páholy hátterébe, erőtlenül a falnak támaszkodott és várt. Kisvártatva jött Pali. Ragyogott az izgatott boldogságtól.

- Egyedül van, szivem? Hát mit szól? Úgy látszik, siker van.

- Nagy siker. Szívből gratulálok.

- Az Isten szerelmére, mi baja?

- Angyalom, nem szabad haragudnia. Elmegyek, nem bírom tovább. Pedig Máriához is szerettem volna benézni a páholyba. Képtelen vagyok. Pocok nem jól van. Ha itt maradok, elájulok az izgalomtól. Ha otthon leszek, a szívem fog elfacsarodni, hogy nem vagyok itt, de legalább ott vagyok Pocok mellett. Meg tud érteni, ugye? Nagyon rosszul esik, hogy most nem csókolhatom meg. De majd holnap délután, jó? Mikesék a dohányzóban vannak, magára bízom, hogy mentsen ki...

- De lekísérem és hozatok kocsit.

- Isten őrizz, kijönni a hóba, így kimelegedve. Fogadjon szót, nézzen be a dohányzóba és mentsen ki. Nekem hoz kocsit a portás.

Már szaladt is. Egy negyedóra mulva otthon volt. Pocok már aludt, pedig nem volt több negyedtiznél. Klári most készülődött lefeküdni. Phil is ébren volt még. Meglepődött. Megmagyarázta nekik, hogy képtelen volt ott maradni. Mennyi volt a gyerek láza nyolckor? Harmincnyolc kettő. Jó pakolást kapott, mindjárt elaludt. "Ne áruljátok el neki, holnap elmondom az egész darabot."

Ezen az estén elmaradt a mindennapos telefon. Szerelmök óta először. Pedig várta. De egy óra felé sóhajtva belátta, hogy nincs joga várnia. Az ilyen bemutató legalább féltizenkettőig elhúzódik, beszélni kell még a főszereplőkkel, barátokkal, gratulálókkal, aztán a bankett, közben képtelen egyedül maradni. Belátta. De fájt.

Másnap reggel, miután fiát megcsókolta, felhozatta a lapokat. Óriási siker. Még az ellenséges hangú bírálatok is elismerték ezt. A baráti hangúak viszont olyanokat írtak, hogy tegnap este a régi, kellemes, ügyes Detky Pál helyett egy újat fedeztek fel, magasan járót, nemeset és előkelőt. Miután mind elolvasta, visszament Pocokhoz. Elmesélte neki a darabot a legnagyobb részletességgel. Pocok izgalmasan gyönyörködve hallgatta. Különösen a kolostor tetszett neki a barátok karénekével és az odahallatszó tengerzúgással.

- Honnan tudod ezt, mama? - kérdezte később lopva Klári.

- Pali bácsi elmondta Mikeséknél.

Kora délután elment a Visegrádi-utcába. Pali gyűrött arccal, kialvatlanul, a korhelyek rekedtségével várta.

- Meddig tartott a bankett?

- Reggel félhétig. Képtelen voltam elszabadulni. A siker óriási. Képzelje, a harmadik után tizenkétszer hívtak ki. Látta a lapokat?

- Mind olvastam. Hálistennek.

- Ejnye, én csak magamról beszélek. Hogy van Pocok?

- Nem jól. A láza egy tizeddel magasabb, mint tegnap ilyenkor. Rohanok is vissza. Egy félórám van.

- Holnap meglátogatom, jó?

- Holnap? Ne, még ne. Nagy a rendetlenség. De jöjjön holnapután. Ebédeljen nálunk.

- Köszönöm szépen. Hát tudja, ez a bankett...

- Nem, a bankettről ne beszéljen nekem, öleljen meg. Éreznem kell, hogy szeret. Szörnyű lelkiállapotban vagyok.

Pali átkarolta. Kilumpolt szemmel nézett a szemébe.

- Magdolna, nekem az a benyomásom, hogy maga valamit elhallgat előttem.

- Nem, semmit. Most ne faggasson. Most szeressen. Soha ilyen szükségem nem volt magára, mint most.

S a csók alatt úgy hajtotta hátra a fejét, mint aki most bódul az ópiumtól, hogy minden baját elfelejtse.

Aztán szaladt haza a fiához. Pocok állapota nem változott, láza magas maradt. De csak fáradtságról panaszkodott, különben nem volt nyűgös, csendesen feküdt az ágyában.

- Nincs kedved valamihez, kincsem? Nem kívánnál valamit?

- Mindig lehetetleneket kívánok. Azt úgy sem lehet.

- Például mit? Hátha mégis lehet.

- Sokat gondolkoztam a tengerről, amit még nem láttam. És arról az jutott eszembe, hogy jó volna hallani a Rajna Kincse legelejét, mikor úgy zúg a víz, de azt zongorán hiába játszanád, vagy hiába játszana Bodó bácsi, mert ahhoz vonósok kellenek.

- Látod, ugye, hogy ezt meg tudom neked szerezni. Azonnal veszünk gramofont és megvesszük a Rajna Kincse lemezét. Ma már késő van, de holnap meglesz.

Este az orvos fejét csóválta. Nem tetszett neki az egész.

- Kérem, báróné, ajánlatos volna specialistával is megnézetni a kis bárót. Holnap majd utána nézek, kit hívjunk konziliumra. Aztán este, mikor jövök, megbeszéljük az időpontot.

- Doktor úr, de őszintén, mitől kell félnem?

- Csak félni, báróné, de nem megijedni! A tuberkulózistól mindig félni kell. Alattomos, félelmes és kiismerhetetlen ellenség. Egyetlen gyógyszere van: a pénz. Lehet, hogy el kell vinnünk a kisfiút Davosba, vagy Egyiptomba. Lehet, hogy rögtön, lehet, hogy az utazást most nem bírná, akkor várnunk kell, amíg bírja. Lehet, hogy magaslat kell neki, lehet, hogy tenger. Lehet, hogy levegőt szivattyúzunk a bordák és a tüdő közé. Van olyan eljárás is, hogy elmetsszük a bordákat és megmerevítjük a heggel a mellkast. Százfélét csinálhatunk. Csak egyet nem szabad: megijedni. Szedje össze magát, báróné, a maga nyugalma és szilárdsága úgy kell a betegnek, mint az élet.

- Igyekszem. De arra feleljen, doktor úr: nagyon súlyos ez, vagy nem nagyon súlyos?

- Erre a kérdésre nem tudok felelni, báróné. Az ilyesmi viszonylagos. Valaki eltörheti mindkét lábát, de könnyen gyógyul. Nem súlyos. De megsértheti reszelés közben a körmét, szepszist kap és menthetetlen. Az súlyos.

Magdolna nem boldogult a doktorral. Egyenes választ nem tudott kihúzni belőle. Ezt panaszolta éjjel Palinak is, mikor az telefonált. Megismételték a megbeszélést, hogy Pali kedden délben itt ebédel.

- És mi van a darabbal? - kérdezte Magdolna.

A szerző egyszerre élénk lett, friss és lendületes. Amíg Pocokról volt szó, őszintén és csendesen sajnálkozott, most csak úgy dőlt belőle a hangos boldogság. A siker több, mint amennyit a legvérmesebben remélhettek. A második előadásra, ma estére, már délben nem volt jegy, az elővétel egész hétre feltűnően erős. A holnapi estét, a rettegett "első hétfőt", amelytől úgy félnek minden darabnál, ez a darab könnyen fogja átugrani, valószínűleg táblás ház lesz.

- Miféle zenét hallok, honnan hívott fel?

- Vendéglőből. Itt vacsorázom Márton Jenővel, az igazgatóval. Tárgyalunk. Le akarja kötni három következő darabomat. Igen nagy előleget kinál. Azonkívül ennek a darabnak a filmjogát meg akarja venni tőlem.

- Az Istenért, alá ne írjon valamit, míg meg nem beszéltük.

- Dehogy, dehogy. Maga nélkül semmit.

- Mondja, hogy nagyon szeret.

- Nem mondom, mert ez a szó kevés. Új szót fogok kitalálni. Maga az életem, a gondolatom, a lélegzetem.

- Köszönöm. Ne maradjon sokáig, ne igyék. Jó éjszakát.

És másnap jött a szomorú megpróbáltatás, a szégyen és kín napja: el kellett mennie a Kertész-utcába. Dúltan jött el az orvostól, hazafelé egész úton sírt a kocsiban. Otthon felvánszorgott a lépcsőn és az arcokon azonnal látta, hogy valami nagy baj történt.

- Mi az? - kérdezte ő balsejtelemmel.

Klári könnyben úszó arccal, zokogva súgta:

- Pocok vért hányt.

Magdolna elsikoltotta magát, sikolya a halálveszedelemben forgó ember kiáltásához volt hasonló. És sajátmagáról megfeledkezve rohant be a gyerekhez. Az ott feküdt az ágyban halálsápadtan, de az angyalok lehelletnyi mosolyával. Phil sírt mellette és az ágynemű felcserélésén dolgozott. Magdolnát elhagyta minden ereje. Az ágyhoz botorkált s ott lerogyott. Elájult. Másodszor életében.

X.

Pali kierőszakolta, hogy ott legyen, mikor a beteg fiú felett konziliumot tartanak. Úgy tett, mintha véletlenül jött volna éppen akkor meglátogatni a beteget. A két orvost félrevonta. Közülök az egyetemi tanárt régebbről jól ismerte.

- Kérlek, méltóságos uram, - mondta neki, - örülök a véletlennek, amely idehozott. Ebben a házban nincs férfi. Én úgy kerülök ide, hogy a báróné régi barátnője a nővéremnek. Arra kérlek benneteket, hogy ha végzetes, amit meg fogtok állapítani, nekem mondjátok meg őszintén, én férfi vagyok.

Ez volt a szöveg, amelyben Magdolnával megállapodtak. Magdolna így akarta mindenáron megtudni a való igazságot, mert félt, hogy neki, mint asszonynak, nem mondanak meg mindent. Az orvosok bólintottak a Pali kérésére. A konzilium lefolyt. Igen soká vizsgálták a kisfiút, aztán vegyvizsgálati írásokkal hónuk alatt külön vonultak ketten. Bodó felpattant, mert útjokban ült. Ott lábatlankodott némán egész délután. Ez a tanácskozás már egészen rövid ideig tartott. Először Magdolnát kérték be.

- Hát kérem, báróné, - mondta a tanár, - nem akarok sokat köntörfalazni, az eset nagyon súlyos. Az eddigi ápolást semmi felelősség nem terheli, tudom, mennyire vigyáztak a gyerek táplálkozására, és amit a kollégám az eddigi kezelésről mondott nekem, azt teljesen jóvá kell hagynom. A baj mégis bekövetkezett. Most már a dolog nem a tudomány, hanem Isten kezében van...

- Bocsánat, - szólt Magdolna rekedten és halálsápadtan, - én csak egy szót kérek. Van remény, vagy nincs?

- Remény mindig van, - mondta a tanár, - az ilyesmi néha csodák-csodájára megfordul.

- Szóval van remény, - hebegte Magdolna, - bocsánat, most kérek néhány másodpercet, mert az agyamnak pihennie kell.

Hanyattdőlt a széken és homlokát nyomogatta. Aztán kisvártatva megszólalt. Az orvosi utasításokat kérdezte. Papirost, töltőtollat vett elő. Számozott tételekre osztva jegyezte, amit azok mondtak, lázmérésről, táplálkozásról, esetleges újabb vérömlés esetéről, pakolásról, gyógyszerekről.

- Nem kellene utazni? - kérdezte.

- Nem, - mondták az orvosok egyszerre, - azt most nem bírná.

- És valami egyéb gyógymód... bordametszés... vagy légtöltés... amit a doktor úr említett.

- Nem, - szólt a tanár, - egyiket sem látjuk most indikáltnak. Csak tessék ragaszkodni az utasításokhoz.

Azzal felálltak és elbúcsúztak. Pali kísérte ki őket. Pár perc mulva visszatért. Megrendülve, sápadtan.

- Nos?

- A tanár azt mondja, hogy megmondták magának az igazat. Az eset nagyon súlyos. De remény van.

- Pali, nézzen a szemem közé. Mondták azt, hogy remény van? Becsületszavára?

- Becsületszavamra. Persze hogy mondták.

- Magok mind hazudnak. Hát miért nem mondják meg nekem? Egy anyát akarnak becsapni? Azt hiszik, hogy én nem érzem jobban az igazat, mint ahogy száz professzor tudhatja? A gyerek menthetetlen.

- Ugyan, Magdolna, hogy mondhat ilyet. Még hallgatni is borzasztó. Bízzék abban, amit mondok. Pocok életveszélyben van, ez igaz. De meggyógyulhat. Amit ápolás segíthet, azt maga el is fogja végezni. Ebben nyugodjék meg és most jőjjön a gyerekhez.

Magdolna sírni kezdett, de gyorsan erőt vett magán. Rendbehozta arcát. Pali odalépett hozzá és megsímogatta a haját. A Pocok szobájában megszólalt a zongora.

- Bízni kell a jó Istenben, Magdolna. Pocok meggyógyul nyárra, elküldjük a Magurára Klárival, mi pedig keresünk valami kis helyet, ahova el lehet bújni. Határozza el magában, hogy így lesz és bízzék benne keményen. Hinni kell... A hit a fontos. Higyjen úgy, mint én magában.

- Köszönöm, - súgta Magdolna.

Kezet szorítottak és bementek a gyerekhez.

- Na hogy vagy hékás, hogy érzed magad?

- Most jól vagyok, - felelt az csendesen, - de Bodó bácsi becsapott. Mert a balkezet játssza csak és nekem ki kell találni, hogy mit játszik. De ő a Varázsfuvolából azt játszotta, hogy "In diesen heilgen Hallen." De a jobbkezet játszotta, mert azt mondja, hogy az a kíséret. És erre...

Magdolna az ágy mellett ült. Megérintette a fiu kezét.

- Nem szabad annyit beszélned, kisfiam.

Pocok engedelmesen elhallgatott.

- Várjál, - szólt Pali, - most rendezünk neked egy operaelőadást. Én előadom a szöveget és Bodó bácsi kísérő zenét fog rögtönözni hozzá. Tehát. Mindenki foglalja el helyét a színházban, mert a későn érkezőket nem eresztjük be. Klári a főrendező. Legyen szíves, főrendező, csengessen kanállal a pohár oldalán. Helyes. A függöny felment. A darab címe "A róka és a holló." Szövegét írta Detky Pál. Zenéjét szerzette Bodó Ernő. Báró Meszlényi Imrének tisztelettel ajánlják a szerzők. Kezdődik. Erdőrészlet. Lombsuttogás.

Bodó nagy igyekezettel játszotta a zongorán az erdei hangulatot.

- Szárnycsattogás. Érkezik a holló. Szájában sajt. Kérem a zeneszerző urat, játssza el a sajtot.

- Hogyan játsszam a sajtot? Az lehetetlen.

- Tessék eljátszani a lyukakat benne. Így ez jó. Most jön a holló tánca örömében, hogy meg fogja enni a sajtot. Kérünk egy holló táncot. Nem így. Középen szinkopált négynegyedeset kérünk. Ez az. A főrendező kéretik, hogy mutassa a holló mozdulatait.

Klári a szoba közepén mórikálta magát, tréfásan hajladozott. Pocok roppant élvezte az egészet. Lázas szeme még jobban csillogott a gyönyörködéstől.

- Ismét lombsuttogás. Most zörög az avar. Avarzörgést kérünk! Így. Közeledik a róka. Lassan csúszik. A főrendező kéretik, hogy mutassa a rókát. Nagyon jó. A róka megáll. Szünet. Koronás pauza. Most a róka agya működni kezd. Kérünk ravasz és gyors agyműködést. Hat nyolcadot kérünk, még gyorsabban. Így. A róka terve kész. Erős akkord, pedál nélkül. Ez az. Most a róka dícsérni kezdi a holló hangját. Széles, áradozó dallam, belcanto. "Ó, be gyönyörű hangod lehet neked, te holló."

Bodó nekieresztette a belcantót. Pocok hangosan kacagott.

- Elég. A holló habozik. Kérünk holló-habozást. Nagyon jó. Most a holló kitátja a csőrét. A sajt leesik. Nagy koppantást kérünk a fedéllel. Ez az. A róka felkapja és elszalad. Prestissimo. Még gyorsabban. Elég. Most a holló siratja a sajtot. Bánatos dalt kérünk, de károgva. Kitűnő. Szárnycsattogás. Holló el. Most megint erdei hangulat. Morendo. Éljen, kész. Pocok, te ne tapsolj, de különben mindenki tapsoljon. Éljen, éljen! Szerzők!

Pali megfogta a Bodó kezét és ketten mélyen meghajoltak az ágy előtt.

- Lajos bajor király kegyesen bólint. Pocok, bólints kegyesen. Így. Most a főrendezőt kérjük. Főrendező! Főrendező!

Klári is előlépett és meghajtotta magát. Pocok kegyesen bólintott, de nem bírt magával és a bólintást elkacagta. Nagy volt a siker.

Magdolna hálásan pillantott kedvesére, szeméből elétörtek a könnyek. Elfordult és a sarokba ment, hogy Pocok ne lássa.

- Vége az előadásnak. A szövegíró minden etikett ellenére megcsókolja a királyt és távozik.

Magdolna habozó mozdulatot tett, mintha meg akarná akadályozni. De Pali elhárította. Odahajolt a gyerek fölé és megcsókolta. A gyerek átölelte a föléje hajló ember nyakát.

- Mikor jössz el megint? Úgy örülök, hogy itt vagy. A legjobb volna, ha nálunk laknál.

- Ez nem rossz ötlet. Esetleg azt hazudom, hogy beteg vagyok és ide fekszem melléd. És egész nap beszélgetünk és hancúrozunk. Na szervusz, kis Pocok, majd telefonálok és mihelyt lehet, megint eljövök.

Az előszobában Magdolna megállította.

- Maga nem fél ezt a gyereket megcsókolni?

- Maga megcsókolja?

- Meg.

- Akkor én is. Viszontlátásra. Éjjel felhívom.

- Nem, ez nem jó lesz. Én ma bevitetek egy díványt a Pocok szobájába. Ezentúl mellette alszom. Majd én hívom magát.

- Hm. Ez bajos. Nem tudom, hol leszek. Esetleg együtt kell lennem a színháziakkal. Hogyan is csináljuk ezt. Tudja mit: csak hívja a lakásomat. Külön ezért hazamegyek. Aztán majd megbeszéljük, mi lesz a változott körülmények között a telefonjainkkal. És csak fel a fejjel és hinni! Hinni!

De Magdolna gondolkozva nézett utána, mikor az ajtó becsukódott. Most már nagyon jól ismerte a kedvese hanghordozásának minden színét és változatát. S most valami hamisat érzett benne. Mintha azt a hitet követelné, amelyet ő maga sem tud hinni. Mi ez? Hiszen becsületszavát adta. Igaz, hogy azt irgalomból is adhatta. De miért irgalmas, miért nem őszinte? Vagy talán apránként akarja előkészíteni a legborzasztóbbra?

- Jaj, mit áll itt a hideg előszobában, bárónő lelkem, - szólt rá Mámi, - egyéb se kell, mint hogy megbetegedjék.

Keserűen legyintett magában és vánszorogva vitte befelé a meleg lakásba a maga eltitkolt baját. Be a gyerekhez.

- Mama, - mondta Pocok, - telefonáljunk Pali bácsinak, hogy holnap megint jöjjön el.

- Drágaságom, Pali bácsinak sok dolga van. Ő abból él, hogy dolgozik. Nem szabad őt lefoglalnunk.

- Igen. Milyen kár. De jöjjön, mihelyt lehet, jó?

- Jó, angyalom. Majd beszélek vele.

Ott vettetett ágyat magának a gyerek mellett. Korán lefeküdt az egész ház. Ott volt mellette a világító karkötőórája. Koronként rápillantott, különben tűnődött a sötétben. Segít Isten, vagy nem segít? Van remény, vagy csak jóindulattal bolondítják? Anyai ösztöne azt az irtózatos gyanút sugta neki, hogy nincs. De a gondolatot nem volt képes végiggondolni, borzadva riadt vissza tőle. Ott feküdt a beteg kisfiú, kéznyújtásnyira tőle. Hallani kurta, ritka lélegzetét. Él. A szíve ver. Agyában álmok és gondolatok alszanak. A vézna kis test, mint a hibás szerkezetű gép, még mindenáron dolgozik, gyengén, akadozva. Lehet elképzelni, hogy megálljon? Nem, ez elképzelhetetlen. Mert akkor mindennek meg kell állnia s a világnak nincs többé értelme. És nem is lenne igazságos. Isten, a jóság eszméje maga, nem teheti ezt. Nincs akkora bűn, amelyet ilyen rettenetesen kellene büntetni. Eszébe jutott, amit délután követett el. Életet ölt. Nagy bűn, de még ez sem akkora.

Fél tizenkettőkor lábujjhegyen kiment a fürdőszobába telefonálni. Pali azonnal jelentkezett.

- Mi ujság?

- Semmi. Csendesen alszik. Mondja, szívem, mi lesz velem?

- Az lesz, hogy erősnek kell lennie. A maga helyzete az, hogy apa és anya helyett az egyetlen családfő. Abban az otthonban minden felelősséget maga hord.

- De mit ért az alatt, hogy erős legyek?

- Nem értem a kérdést. Akinek a gyereke életveszedelemben van, annak erősnek kell lennie. Ez csak egyféleképpen érthető. Nem szabad elvesztenie a fejét. Fel kell készülnie mindenre.

- Miért mindenre? A rosszra is? Hiszen délután azt mondta, hogy hinnem kell. Akkor miért számoljak a rosszal? Ha a rosszal számolok, az azt jelenti, hogy nem igazán hiszem a jót.

- Drága angyalom, ne kínozza magát azzal, hogy az én ügyetlen kifejezéseimet firtatja. Tudjuk, hogy Pocok betegsége nagyon súlyos. Ez azt jelenti, hogy rossz lehetőség is van. Persze, hogy magának remélnie kell a jót. De még egy másik gyereke is van. Tehát a rossz eshetőségre is meg kell erősítenie magát, hogy mindent elbírjon.

- Pali, maga másképpen beszél, mint délután. Maga engem apránként akar előkészíteni valamire.

- Szó sincs róla. A doktorok magának az igazat mondták. Remény van, de a gyerek állapota életveszélyes. Nem is beszélek erről többet, mert minden szóba belekapaszkodik és az nem tesz jót magának. Most megyek a Ritzbe. Képzelje, ki van itt. A Burgszínház dramaturgja. Holnap együtt nézzük a darabot.

- Igazán? Ó, adná Isten, hogy sikerüljön. Akkor nem tartom fel, szívem, siessen oda. Milyen aranyos, hogy ezért a telefonért külön hazament. Köszönöm.

- Én köszönöm. Önzésből tettem. Holnap odaszólok napközben is, jó? Viszontlátásra.

Magdolna csendes mosollyal feküdt vissza a gyerek mellé. Milyen áldás, éppen most, hogy akit szeret, az gyengéd és figyelmes hozzá. Álmatlanul töprengett tovább az ágyban. És egyszerre, mikor szavakra és mondatokra visszagondolt, valami szíven ütötte. Pali csakugyan máskép beszélt este, mint délután. Délután ezt mondta: "Pocok állapota életveszélyes, de remény van". Este ezt mondta: "Remény van, de Pocok állapota életveszélyes". Ez a sorrend valami rettentő külömbséget hord magában. Vére elhült, mikor most már nagyon erősen felébredt a gyanúja, hogy Palinak mást mondtak az orvosok, mint neki. Tanácstalanságában, félelmében nem volt más nyugsága, mint a sírás. Az alvó gyerek mellett odaadta magát a sírásnak. Sírt hajnalig, míg az álom el nem nyomta.

Másnap rosszul érezte magát. Feküdnie kellett. Pali telefonjai is rövidek voltak. Vagy nagyon kellett sok dolga és bécsi vendégei miatt sietnie, vagy félt a Magdolna faggatásaitól. Így telt el három-négy nap. Pocok állapot egyformán rossz volt. Nemcsak lázát, hanem súlyát is pontosan kellett mérni. És súlya, ha kevéssel is, de állandóan csökkent. Ő maga testileg már jobban érezte magát. És érezte, hogy kedvesének meg kell mondania valamit. Soká habozott, elmondja-e neki egyáltalában. Végül úgy döntött, hogy elmondja. Egész lelkével a gyerekéért való gondnak akarta adni magát, s ehhez ilyen elintézetlen lelkiismereti kérdésektől meg kellett szabadulnia.

Pali megint eljött hozzájuk, de Pocok éppen aludt. Az alkalom tehát magától adódott. Visszavonultak az ő szobájába, mialatt Klári és Phil a maguk szobájában végezték a rendes napi tanulási anyagot. Magdolna elkezdte:

- Adja ide a kezét. Úgy sem jön be senki. Ha a két kezét fogom, jobban el tudom mondani, amit akarok.

És elmondta. Látogatását a tanárnál, aztán az ocsmány félórát a Kertész-utcában. Pali elképedve, majd növekvő felindulással hallgatta.

- De hát muszáj volt ezt?

- Ítélje meg maga. Mit tehettem volna? Ha nincsenek gyerekeim, nem haboztam volna egy percig sem. Büszke és boldog lettem volna.

- Jól van, de hát nem lehetett volna néhány hónapig várni? A gyerekeket elküldhette volna Erdélybe és maga elment volna valami külföldi szanatóriumba. Senki a világon meg nem tudta volna.

- Maga könnyen beszél. Legfeljebb négy-öt hónapig maradhattam volna itthon. És három-négy hónapot kellett volna arra szánnom, hogy elbujjak. Kivihető ez? Nem. És azt is gondolja meg, hogy Pocok éppen most lett ilyen súlyos beteg. Nekem folyton mellette kell lennem. Hátha az ő betegsége egy évig is eltart, akkor mi van? Az Isten szerelmére, Pali, most láttam a maga arcán valamit. Ne is tagadja, ne is tagadja. Mikor azt mondtam, hogy eltarthat egy évig is, magának mozdult valami az arcán. Pali, nekem jó szemem van, én ismerem a maga arcát. Maga tud valamit, amit én nem tudok! Könyörgöm, mondja meg!

- De szivem, mit mondjak meg? Nincs itt semmi megmondható.

- Pali, legyen jó hozzám. Ne áljó legyen hozzám, hanem jó. A bizonytalanság rettenetes, ezt maga tudja. És a rossz bizonyosságot könnyebb elviselni. Feleljen. Tudok én mindent, amit maga tud?

- Ahogy vesszük. Nézze, nem akarok titkolni valamit. Azt maga is tudja, hogy itt mind a két lehetőség megvan, a jó is, a rossz is. De arról még nem beszéltünk, hogy... szóval, ha százalékban akarom kifejezni, akkor bizony jó lehetőségre sokkal kevesebb esik.

- Értem. Fejezze ki számokban.

- Nagyon nehéz ezt...

- Ne térjen ki. Hatvan és negyven?

- Nem. Ennél rosszabb.

- Hetven és harminc?

Pali megfogta az asszony kezét.

- Szivem, a helyzet nagyon súlyos. Az orvosok azt mondták nekem, hogy... tíz százalék a remény...

- Tíz... Borzasztó. És kilencven a rossz valószínűség. Iszonyú. Miért nem mondta ezt nekem?

- Mondtam. Azt mondtam, hogy remény van. Ez sokkal, sokkal több, mint annak a kis féregnek az esetében, aki... aki... a mi gyerekünk lehetett volna...

- Most tesz nekem szemrehányást? Most? Mikor megtudom, hogy a Pocok élete hajszálon lóg? Most?

Leborult az asztalra. Hangtalanul zokogott sokáig. A hangot visszafojtotta, mert Pocok aludt a szomszéd szobában, sőt eddig is suttogva beszéltek, mert közbül az ajtót nyitva hagyták, hogy ha a gyerek felébred, azonnal észrevegyék. Sokáig zokogott így, de jótékony zokogással. Mert bármilyen kevés remény maradt számára, most mégis hinni tudta, hogy az a remény csakugyan meg is van.

De ez a remény is fogyatkozott, mint maga a kis beteg. Magdolna minden nap jobban látta, hogy első sejtése volt a helyes: Pali minden másod-harmadnap valami alig érthető árnyalattal sötétebbre árnyalta, amit mondott. Csak a legutolsó szót nem mondta ki. Még mindig hitegette, hogy higyjen. És Magdolna hagyta magát hitegetni, noha kezdte látni, hogy már nincs mit hinnie. De ha eddig a rossz bizonyosságot követelte, most már mindenáron a bizonytalansághoz ragaszkodott. Reggeltől estig el sem mozdult a beteg mellől. Az szelíden és csendesen feküdt, bőrén szinte keresztül lehetett már látni. Nem panaszkodott semmiről, nem igen kért semmit. Mindenre helyeslően intett a szemével, amit kínáltak neki. Nagyon ritkán szólalt meg. Mindenki igyekezett szórakoztatni és kedvére tenni. Bodó naponta ott ült egész délután és zongorázott neki. Pali most már gyakrabban jött. Rendesen tréfás operákat rendezett neki Bodó és Klári közreműködésével. Ilyenkor a gyerek felélénkült, lárvaszerű arcocskája életet kapott, szeme nevetett. Az orvos eljött minden nap és futó vizsgálat után mindjárt ment is. Magdolna fáradhatatlanul faggatta jó darabig, de miután mást, mint néma és tehetetlen vállvonást nem kapott válaszul, végre a faggatást is abbahagyta. Az egész család valami beteg önámítás levegőjében élt, kiki sem önmagának, sem a többieknek nem merte kimondani a lelkében fészkelődő sejtelmet.

De ebbe is belefáradtak. Magdolna, mikor Pocok betegsége már két hete tartott, négyszemközt így szólt a látogató Palihoz:

- Érthetetlen az emberi lélek. Nem hiszi el, amit tud.

- Mire mondja ezt?

- Pocokra. Nem hiszem el, hogy menthetetlen, pedig tudom. Mint ahogy maga is tudja.

Most végre megmondta az igazat Pali. Azzal, hogy hallgatott. Magdolna tudomásul vette a hallgatást. Tehát igaz: Pocok menthetetlen. Hallgatott ő is. Nem sírt. Nézett maga elé mereven. Végre megkérdezte:

- Maga mióta tudja?

- Nekem, - felelte Pali csendesen, - a tanár már az első nap megmondta. "Galoppierende". Nincs mentség.

- És mennyi ideje van még hátra? Néhány hónap csak?

- Nem. Fel kell készülnie Magdolna. Négy-öt hét még, nem több.

- Négy-öt hét. Istenem. Úgy ülök itt, mint a siralomházban. És nem ordítozom, nem tépem a hajamat, nem verem szét az öklömmel a falakat. Négy-öt hét. Pocok, édes kicsi fiam... Még csak nem is sírok.

De abban a pillanatban sírva fakadt. Olyan zokogó roham vett erőt rajta, amelyet nem lehetett megállítani. Pali hiába igyekezett csitítani. Félt, hogy a beteg gyerek meghallja anyja zokogását, ha ez még olyan elfojtott is. Gyengéden a hóna alá nyúlt, felállította és kivitte a fürdőszobába a roskadozó asszonyt. Ott zsámolyra ültette. S ekkor Klári nyitott be hozzájok.

- Mi az, mama, az Istenért?

Kitünt, hogy a zokogás a fürdőszobából áthallatszott a konyhába. Mámi ijedten szaladt Klárihoz figyelmeztetni. Pali intett, hogy meg kell nyugtatni.

- Mama, - mondta Klári, - ha Pocok észreveszi, hogy nagyon sírsz, az nem jó lesz.

Ez mindjárt hatott. Magdolna felkelt, erőt vett magán. Megmosta az arcát. Rizsport vett elő. Aztán szó nélkül indult, hogy bemenjen a beteghez. De még az ajtó előtt megállott. A sírás megint elhatalmasodott rajta. Ment vissza rejtekhelyére sírni. Nem tudtak mit csinálni vele.

- Olyan nagy a baj, Pali bácsi? - kérdezte Klári súgva.

Pali csak a fejével bólintott. Magdolna pedig magához vonta a kislányt. Zokogásában értelmetlen szavakat hebegett.

- Mit csinálunk... mondd, kislányom... most mi lesz... most mit csinálunk...

Sokáig tartott ez így. Lehetetlen volt lecsendesíteni. Ha kissé csillapodott a fuldokló sírás, egyszerre a bánat forró gejzire gyanánt kitört megint. Jó másfél óráig. Akkor érkezett az orvos. Magdolna végre megnyugodott, de halálosan fáradtnak érezte magát. A vizsgálathoz nem ment be, mert félt, hogy nem tud uralkodni magán. De aztán ő kísérte ki az orvost.

- Doktor úr, - mondta alig hallható hangon, - mindent tudok. Mennyi van még hátra?

Az orvos meghökkent. Ránézett az anyára. Aztán a földre nézett és gondolkozott.

- Pontosan nem lehet az ilyesmit megmondani. Körülbelül egy hónap.

- Egy hónap. Igen.

- Kérem, báróné, legyen meggyőződve, hogy amit a tudomány...

- Tudom, tudom. Nagyon hálás is vagyok érte. Köszönöm a jóságát és a türelmét.

Az orvos elment. Magdolna most végre megkockáztatta, hogy benéz a fiúhoz. Az nagy érdeklődéssel hallgatta Palit, aki Amerikáról beszélt neki. A Niagara-vízesésről, a négerekről, a newyorki felhőkarcolókról.

- Majd ha nagy leszel, ezeket te is megnézed.

Pocok gyengén elmosolyodott.

- Én? Én nem leszek nagy.

És anyjához fordult.

- Mama, ő még nem tudja, hogy én milyen nagyon beteg vagyok?

- De igen, - szólt Magdolna, lenyelve felindulását, - de ő is meg van győződve, hogy meggyógyulsz.

- Nem, - ingatta a fejét a fiú, - én nem gyógyulok meg. De az nem baj. Tudod, mama, az olyan jó, hogy nem fáj semmi. Más betegségeknél mindig fáj valami. Ez jó betegség, mert ez nem fáj. Én nem bírom, ha valami fáj.

- Angyalom, nem lesz sok a beszéd?

- Jó, akkor nem beszélek. De akkor Bodó bácsi zongorázzék. Vagy még jobb volna, ha te zongoráznál.

- Igen, kisfiam. Mit játsszam neked? Könnyűt, vagy klasszikust?

- A Gyöngyhalászok nyitányát. Bizet írta. Már játszottad nekem. Most Amerikáról jutott eszembe, mert tenger van benne.

Pali búcsúzott előbb, hogy aztán a játékot ne zavarja. Holnapig búcsúzott. Az esti telefonok már elmaradtak. Nappal telefonált rendszerint és most már majdnem minden másodnap eljött. De négyszemközt ritkán beszélgethettek. A színdarab rendkívüli sikeréről Magdolna csak szórványosan hallott tőle egyetmást. Hogy eddig még minden előadáson minden jegyet eladtak. A New-York Times hosszú budapesti tudósítást közölt róla. Egy német filmgyár ajánlatot tett a jogokra, de Pali nem adta. Ki akarta várni az amerikai vevőket. Így hézagosan elmondott egyetmást Magdolnának, de különben restelt saját örvendetes dolgairól beszélni egy olyan anyának, akinek egyetlen fia halódott a betegágyon.

Még aznap este Klári vonta félre. Pocok már nyugovóra helyezkedett. Ők kiültek az előszobába. Onnan nem hallatszott be semmi.

- Mama, én tudom, hogy nagy baj van. Már nagy vagyok, előttem ne titkolj semmit. Van valami remény?

Magdolna némán rázta a fejét.

- Tudtam. Már napok óta minden éjjel sírok. És Phil is sír minden éjjel, csak azt hiszi, hogy én nem veszem észre. Mama, én ezt nem tudom elhinni. Mit fogunk mi csinálni ő nélküle?

- Kislányom, - szólt Magdolna sírásra torzult szájjal és magához karolva Klárit, - legjobb volna nekünk is meghalni.

- Nem, - szólt szintén sírva, de élénk ellentmondással a kislány, - én élni akarok. De hogy fogok nélküle élni?

Magdolna nem felelt. Összeborultak és úgy sírtak ketten, egymást ölelve, a sötét előszobában. Klári úgy aludt el, sírva, anyjára borultan. Még akkor sem ébredt fel egészen, mikor anyja felállította és szobájába vezette.

A napok most már egyhangú fájdalomban teltek. Egyik olyan volt, mint a másik. Az órák ott teltek a Pocok betegágya körül. S ő maga volt az, aki egyre nyíltabban kezdett beszélni közeledő haláláról.

- Ugye mama, én mindig jó voltam?

- Ó, drágám, soha ilyen jó gyereket nem ismertem, mint te vagy. Már csecsemőkorodban sem sírtál soha. Bezzeg Klári miatt éjszakákat virrasztottam át szegény apáddal. De te csendes voltál már akkor is. Soha nem okoztál nekem bánatot életedben. Csak most.

- De, mama, ha én mindig jó voltam, akkor biztosan számíthatok rá, hogy angyal leszek, ugye?

- Egyszer minden jó ember angyal lesz, kisfiam, - felelte Magdolna elszoruló torokkal.

- Igen. És úgye vannak zenélő angyalok is? Vagy csak énekelnek? Neked az egyik képeskönyvedben van egy kép, amelyiken az angyalok zenélnek. Egyik, emlékszem, hegedül.

- Az a Bellini képe, fiacskám, magyaráztam neked. Velence mellett van egy sziget, úgy hívják: Murano. Ott van a kép az egyik templomban. Együtt néztük szegény édesapáddal, mikor te még nem voltál a világon.

- Igen. De miért nincs zongorázó angyal? Én csak zongorázni tudok.

Ilyenkor Magdolna hirtelen felállt, valami konyhai ürügyet vetett oda és kisietett. De ahogy elfordult, arcán már csurogtak a könnyek. Sietett kisírni magát, aztán ment vissza. "Ne kínozz, ne kínozz", - szerette volna mondani a fiának. De nem mondhatta. Ugyanígy ríkatta meg Klárit is. Ha Klári ült az ágya mellett, ilyeneket mondott neki:

- Mondd, ha nagy leszel, te férjhez mégy?

- Persze. De csak nagyon szép emberhez. És nagyon gazdag is lesz.

- És akkor gyerekeid fognak születni?

- Valószínűleg. Aki férjhez megy, annak gyerekei szoknak lenni.

- Tehát fiad is lesz.

- Bizonyosan.

- Tudod, miért kérdezem? Mert szeretném, ha a fiadat te úgy hívnád, hogy Pocok. És taníttatnád Bodó bácsival zongorázni. De hogy egészen jól játsszon, tudod? Akkor észre se vennéd, hogy én már régen meghaltam. A mama is talán megszokná az új Pockot. Megígéred?

Klári megígérte néma fejhajtással, összeharapott ajakkal és igyekezett kimenni, hogy kisírhassa magát. A házban hol itt, hol ott, mindig sírt valaki elbújva. Csak maga Pocok nem sírt soha. Feküdt egyre fonnyadtabb kis testével a fehér ágyban és a mennyezetet nézte. Arcán látszott, hogy esze erősen dolgozik. De, amit gondolt, abból csak nagynéha közölt valamit. Voltak kérdései, amelyekkel most állt elő legelső ízben. Például anyját megkérte, hogy meséljen az ő egészen kicsi koráról. Arról a Pocokról akart hallani, akire ő nem emlékezett. Részletesen akarta tudni, milyen volt, hogyan viselkedett és mit csinált, mikor másfél éves volt. Mintha csak pontos életrajzot akart volna tisztázni, mielőtt meghal. El kellett mondani neki az egész akkori Hunyadszeget. Milyen nevű lovak állottak az istállóban. Félt-e ő a lovaktól, ha oda bevitték. Milyen kutyáik voltak akkor. Milyen szőnyeg volt az ő szobájában. Aztán a család halottait kezdte kérdezgetni. Szokásaikat, természetüket, modorukat tudakolta, mintha találkozásukra készülne elő, de legjobban a tenger érdekelte.

- You know, - mondta Philnek, - én mindig azt reméltem, hogy meg fogom látni a tengert. De most már csak képen láthatom. És képről nem tudhatom, hogy milyen. Nagy kár, hogy nekem most nem szabad utazni. Hátha mégis megláthatnám. Csak egyetlen egyszer. Meséljen a tengerről, Phil. Mindenki meséljen a tengerről. Előbb Phil, aztán mama, aztán Bodó bácsi. És Pali bácsinak is telefonáljunk, hogy holnap okvetlen jöjjön el, mert a tengerről akarom kérdezni.

Arról is álmodott. Egy reggel elmondta álmát anyjának. Azt álmodta, hogy fürödni ment a Dunába és elkezdett úszni lefelé. Roppant sokáig úszott és egyszer csak beleömlött a Fekete-tengerbe, ami hallatlan boldogsággal töltötte el, de az volt a csodálatos, hogy a Fekete-tengert nem úgy hívták, hogy Dark Sea, vagy Black Sea, hanem úgy, hogy Mark Sea. Hogy miért változtatott nevet a Fekete-tenger, azt nem tudta megmondani.

Aztán, hogy a napok multak, ismerőseit akarta látni. Telefonálni kellett például Rozsály Ferinek. Magdolna engedelmesen teljesítette a gyerek kívánságait. Kinyomozta Rozsály Feri telefonját és felhívta. Feri néhány nap mulva készült esküdni a Nyiry-lánnyal. Megdöbbenve hallotta, hogy Pocok olyan rosszul van. Másnap eljött a menyasszonyával együtt, aki szép, magas szőke leány volt. Pocok nagyon örült neki.

- Nektek lesz fiatok? - kérdezte Ferit.

- Remélem, hogy ád az Isten.

- Akkor ne hívjátok őt Pocoknak, mert már megbeszéltem Klárival, hogy ha majd férjhez megy, az ő fia lesz a Pocok.

- Jól van, fiam, - mondta Feri, megrendülésére mosolyt erőltetve, - úgy fogjuk hívni, ahogy akarod.

- Nekem mindegy, csak Pocok ne legyen.

Még beszélgettek kissé, aztán a jegyespár elment. Az előszobában mindaketten sírva fakadtak. Még Feri is, pedig soká próbálgatta vonagló szájmozdulatokkal és harapdálásokkal visszatartani. Aztán Korff grófot is kívánta látni Pocok. Magdolna felhívta azt is. A külügyminisztériumban találta meg, ott kapott beosztást a vízügyi osztályban. Mikor megjött, a gyereket Phil éppen lemosta ecetes spongyával. Addig Magdolnával kint várakozott.

- Hogy van, Egon? Haragszik még rám? Most úgy szenvedek, hogy meg kell bocsátani.

- Soha nem is haragudtam.

- Házas már?

- Nem. Nem is házasodom. Az eljegyzésem visszament. A volt menyasszonyom már férjhez is ment azóta. És maga?

- Velem nincs semmi. S ha volna is, most nincs más gondolatom, mint hogy el fogom veszíteni a gyerekemet.

- Ugyan, ne mondjon ilyeneket, az orvosokra én nem adok semmit...

- Hagyja, Egon, - szólt Magdolna, - ezen már túl vagyunk.

Aztán bementek a gyerekhez. Pocok ezen a napon nagyon gyengének érezte magát, nehezére esett a beszéd. Megkérte a grófot, hogy beszéljen a tengerről. Ez elég nehezen ment, mert Korff gróf mindent tudott, csak előadni nem. A mellén sorakozó vitézségi érmek mutatták, hogy meg tudta állani a helyét a tengeren. De előadni legfeljebb tudományosan tudott róla. Végül kezet fogott a gyerekkel. Az előszobában kezet csókolt Magdolnának.

- Átérzem a helyzetét Magdolna. Én a régi vagyok. Ha szüksége van rám, hívjon fel.

- Köszönöm, Egon, - mondta Magdolna, és tudta, hogy soha nem fogja felhívni többé.

Detky Máriát is kívánta látni a gyerek. Az el is jött, bátyjával együtt. De három percnél tovább nem bírta a betegágy mellett. Kiment a szomszéd szobába és ott sírógörcsöt kapott, mialatt Pocok csendesen feküdt az ágyban és derűs érdeklődéssel hallgatta Pali előadását a repülőhalakról és a delfinekről.

Ernesztin nénit is látni szerette volna Pocok, de maga is tudta, hogy ez a vágya aligha teljesíthető. Magdolna már megírta sógornőjének, hogy a gyerek nagyon rosszul van. Arra meg is jött a kétségbeesett válasz. "És én nem lehetek ott, mert nem kapok vizumot." Most Klári írt megint és közölte, hogy Pocok nagyon vágyik a nagynénje után, de mindnyájan tudták, hogy ez kivihetetlen. Ernesztin postafordultával hosszú levelet írt. Miután kesergett a gyerek állapota felett és betűinek olykor szétfolyt malacai mutatták a levélírás közben ejtett könnycseppeket, a birtok kérdésére tért át. Hosszasan leírta a román agrárreformot. Nyolc oldalra terjedő leírásában olyan kifejezések és fogalmak fordultak elő, amelyeket Magdolna már nem értett. Nem tudott kiigazodni belőle, hogy ki az az "agronom". Ezek a szavak már az ő menekülésök óta születtek odalent. Annyi kiviláglott a levélből, hogy a románná vált Erdélyben a magyar birtokokat mind elvették. A földesuraknak a házat hagyták meg a birtok századrészével. Hunyadszegen megmaradt a kastély, körülötte néhány hold és a malom. Egyéb semmi. A kártalanítást állítólag nemzetközi bíróság intézi, de kiki az értéknek csak csekély hányadát kapja, és azt is csak a jó Isten tudja, mikor.

Magdolna, a többszörösen milliomos földbirtokos asszony, tehát elvesztette nagy vagyonát. Nyomorról azonban így sem lehetett szó. Megmaradt az ősi Hubay-birtok, a tamási puszta. Annyija volt, mint a családjának a Clarisse néni halála előtt. Ebből szerényen megélhetett. Még jobban megélhetett volna, ha nem adja bérbe és lemegy maga gazdálkodni. De mikor ez a gondolat már régebben is felmerült, Klári meglepő hévvel tiltakozott ellene. Ő semmi áron nem akart falun lakni. És most már nem akart a fővárosból elmenni maga Magdolna sem. Szerelme és újjászületett élete kötötte ide. A vagyoni csapás nem is sújtotta le nagyon. Már régóta úgy élt, mint akinek a hatalmas birtok nem áll a háta mögött. "Tamási megvan, - gondolta magában, - kettőnknek elég lesz." Ettől a gondolattól azonnal sírva fakadt. Most történt először, hogy a jövőre vonatkozó gondolataiban már Pocok nélkül számolt.

A levelet odaadta Klárinak is. A kislány már nem vette olyan könnyen a dolgot. Megvolt benne az apjának erősen kifejlett tulajdonérzéke. Nem akart belenyugodni a gondolatba. Száz kérdéssel nyaggatta anyját: kik veszik el azt a földet, milyen jogon és miért nem lehet ügyvédet keresni és beperelni őket.

- Abban igazad van, - mondta Magdolna fáradtan, - hogy valami ügyvédet kellene ehhez keresni. Majd aztán keresek. - Pocoknak persze erről nem beszélt.

És megijedt a sajátmaga elszólásától. "Majd aztán" azt jelentette, hogy majd, ha Pocok itt hagyja őket. De Klári nem erre gondolt.

- Csináljuk mennél hamarabb, mama, - mondta élénken, - ne engedjük. Hogy jönnek ők ahhoz? Hiszen az az egész Hunyadszeg az én hozományom!

Magdolna ránézett a lányára. Ez a lány tehát már végiggondolta, hogy Pocok nem számít. A Pocok részét ő fogja örökölni. Az a kisfiú, aki ott feküdt a szomszédszobában az ágyon, az élethez való bizonyos vonatkozásaiban, már nem is él. Vagyonát már más tudja a magáénak, tervekből kihagyják. Mint ahogy voltaképpen már elutazott, aki beült az indulni készülő vonatba. Ezt a csonttá csenevészedett, halavány kis utast, aki nagyon messzi tengerekre készül, voltaképpen már mindenki elhagyta. Még az édesanyja is, - gondolta Magdolna keserűen, - aki gondolkodni tud olyan időkről, mikor ez a gyermek már nem lesz.

A napok fogytak. Pocok állapota felületes nézésre változatlannak látszott. De a mérleg megmutatta, hogy súlya még most is fogy. Csodálkozni lehetett rajta, hogy miből tud még fogyni. De, hogy állapota különben sem maradt változatlan, azt viselkedése is mutatta. Most már órákon keresztül nem beszélt, és arcának csendes, mélán bölcs gyerekkifejezése is csak akkor világosodott ki enyhe mosollyá, ha anyja közeledett hozzá. Már elmaradtak a Pali tréfás operaelőadásai is. Ezek fárasztották. Már a tengert sem nagyon emlegette, magában nyilván ettől a gondolattól is elbúcsúzott. Egy reggel megfogta anyja kezét.

- Mama.

- Mi az, kisfiam, szeretnél valamit?

A gyerek intett a fejével. És súgta hozzá:

- Áldozni. És a kenetet.

Magdolnából, akárhogyan tudott különben uralkodni magán, most kiszakadt a sikoly.

- Már?

- Még van néhány napom, - suttogta a gyerek, - de félek, hogy elkésem.

- Hogyhogy elkésel? Mitől?

- Az angyalságtól.

Magdolna nem felelt, kifordult a szobából. Sokáig sírt. Aztán mély sóhajjal lapozni kezdett a telefonkönyvben. A plébániát kereste. Azt hitte, hogy a szíve szakad meg, mikor telefonon elmondta, hogy mit akar. Mindehhez címet, nevet, házszámot mondani valami olyan száraz, olyan kegyeletlen dolognak tűnt fel előtte, mintha a gyászmisén neveletlenül viselkednék valaki. A családdal közölte Pocok óhajtását, nehogy a pap betoppanása síró rémületet keltsen. Kevéssel ebéd előtt az öreg Mámi asztalt tolt a Pocok ágya mellé, letakarta fehér terítővel és két égő gyertyát tett oda. Ki ebben, ki abban a szobában sírdogált. Déli harangszókor megjött a pap. Minisztráns gyerek jött utána. Magdolna bevezette a főtisztelendőt a gyerekhez. Pocok arcát valami belülről jövő fény világosította meg, mikor meglátta a fehérhajú papot.

- Szeretnék egyedül maradni a gyermekkel, - mondta az egyház embere komolyan.

Mind kimentek és becsukták az ajtót. Odabent Pocok készült az angyalságra. Gyónása és áldozása nem sokáig tartott. A lelkipásztor kinyitotta az ajtót.

- Néhány szót szeretnék a bárónéval váltani.

Magdolna előbb megilletődötten Pocok fölé hajlott, akinek homlokán megcsillant az olaj nyoma, mintha máris a szentek jelét hordaná. Megcsókolta a beesett kis arcot, s úgy érezte, hogy most magát az örök tisztaságot illeti ajkával. Aztán saját szobájába kísérte a papot. Phil és Klári bementek a gyerekhez.

- Parancsoljon, főtisztelendő úr.

- Kedves leányom, magát nagy próbára vetette a jó Isten. Nagy hitre és erőre lesz szüksége. Forduljon anyai lelkével a Mindenhatóhoz. Szeretném meggyóntatni.

Magdolna hallgatott kisideig. Aztán a fejét ingatta.

- Én nem gyónhatok, főtisztelendő úr.

- Miért nem?

- Mert szeretek valakit. Házasságon kívül. Még hozzá házasembert. A főtisztelendő úr nem oldozna fel addig, míg azzal az emberrel nem szakítanék. És én ezt nem tudnám teljesíteni. Éppen most nem.

- Többre becsüli a földi vígasztalást, mint az isteni vigaszt?

- Gyenge vagyok, főtisztelendő úr. Higyje el, hogy mindig jó leánya voltam az egyháznak. De most gyenge vagyok.

Még hallgattak, zavartan, tehetetlenül. Akkor az öreg pap felkelt.

- Hát akkor nincs mit csinálni. Nagyon szomorúan megyek el ebből a házból. Nagyon szomorú ház ez...

Fejét ingatta. Lassan ment kifelé és szólította a minisztráns gyereket. Magdolna sajgó vágyat érzett, hogy visszahívja, letérdeljen előtte és megenyhüljön. De Pali hűséges arca és tekintete jelent meg előtte, tekintetében ragaszkodása és szíve. Az egyetlen szív a világon, amelyhez az övé fordulhatott.

Pocok még négy napig élt. Utolsó nap elkezdett ajándékozgatni. Mint aki végrendelkezik. Odahozatta gyermeki vagyontárgyait az ágy mellé. Könyveit, kottáit, festékes dobozát, kőépítő kockáját, töltőtollát. Suttogva mondogatta, hogy mit kinek ajándékoz. Palinak, Korffnak, Detky Máriának, Bodónak, Ernesztin néninek, Klárinak, Rozsály Ferinek. Klári cédulán jegyezte, hogy mit kinek kell adni. Kezében zsebkendőt tartott, mert közben sírt.

- A ruháimat, - súgta anyjának, - mind a szegény gyerekeknek. Mind.

Magdolna csak bólintott, nem tudott szólni.

- Neked is adok valamit, mama. A hajamból vágjál ki egy tincset. De most mindjárt, mert elfelejted. És azt tedd el, és az mindig legyen nálad. Mindig, amíg csak te is meg nem halsz. Majd Phil kivágja, Phil, do, please.

Engedelmeskedtek neki. Phil remegő kézzel levágott egy tincset a hajából. Magdolna átvette és nem bírta tovább. Kiment. "Mindig, amíg csak te is meg nem halsz". Hiszen ha Klári nem volna, milyen boldogan halna meg a gyerekével együtt. S mindjárt felütközött benne a kérdés: kedvesét itt tudná hagyni? Igen, itt tudná hagyni, - felelte habozás nélkül önmagának. S egyszerre megrendülve vette észre, hogy most eszmélt rá élete nagy érzésének tragikus hibájára: teljesen és tökéletesen nem szerethet, mert inkább anya, mint szerelmes.

Pocok egész délután nem szólt semmit. Mozdulatlanúl feküdt. Ha valaki föléje hajlott, mosolyogni igyekezett, mint jól nevelt kisfiú, udvariasságból. Korán délután eljött Bodó, később jött Pali.

- Ma este ne menjetek el, - mondta nekik súgva, - maradjatok itt végig.

Attól a szótól, hogy "végig", mind megborzadtak. Némán ültek helyeiken mindnyájan, mozdúlni is restelltek, mintha attól tartottak volna, hogy a székreccsenéssel valami ismeretlen ünnepélyességet zavarnak meg. Estefelé jött az orvos. Megnézte. Aztán felegyenesedett és még egy darabig nézte az ágyban fekvő gyermeket. Majd pedig indúláskor visszanézett, hogy az anya követi-e.

- Legyen erős, báróné.

- Igen. Meddig tart még?

- Pár óra. Szedje össze magát, báróné. Ennek így kellett lenni. A kisfiú életképtelen szervezettel született. Gondolja meg, báróné, milyen nagy dolog az, hogy szegényke semmit nem szenved. A sors nagyon jó hozzá is és anyjához is, hogy ilyen elmúlást adott neki.

- Köszönöm, doktor úr, jó éjszakát. Holnap a rendes időben?

Ezt szokásból kérdezte, gondolat nélkül. De mindjárt ráeszmélt.

- Ja igen. Holnap már nem jön. Jó éjszakát.

Visszament. Pali kérdő pillantására csak szemével intett: nincs tovább. És ültek némán, várakozva. Vacsorára nem gondolt senki. Hosszú szünet után a beteg feje megmozdult. Magdolna azonnal föléjehajlott.

- Nagyon szeretnék zongorázni, de már nem tudok. Milyen kár.

- Nem akarsz valamit, kisfiam?

- Mondani akarok valamit.

- Igen. Mondjad, szívem.

- Mama... én téged kimondhatatlanúl szerettelek.

Magdolna odahanyatlott a párnára. Arca a gyerek arcához ért. De könnyei a gyerek arcára hullottak. Felkelt, megtörölte a nedves kis arcot és ott maradt ülve az ágy szélén. Igy telt el egy jó félóra. Akkor megszólalt megint.

- Mama...

- Mi az, drágaságom?

- Bánt a lámpa.

Azonnal leoltották a nagy lángot és felgyujtották a sarokban az álló lámpát. Meleg homály borult a szobára.

- Így jó, drágám?

- Igen. Most Bodó bácsi játsszék. A Mondschein-szonátát. De csak az első tételt. És te fogd a kezemet.

Bodó leült a zongorához. Játszani kezdett, válla remegett a sírástól. Végigjátszotta az első tételt. Akkor hátranézett, hogy eljátssza-e még egyszer. Magdolna megértette a kérdést és kutatóan hajlott közelebb a gyerekhez. Nézte néhány pillanatig. Akkor elfordult tőle és arcát két kezébe rejtve, csendesen sírni kezdett. A többiek megértették. Mindenkiből kitört a sírás. Pali is sírt. De odalépett az ágyhoz, megcsókolta a halott gyereket, aztán Magdolna karja alá nyúlt. Magdolna engedelmesen hagyta magát vezetni. Át a saját szobájába. Ott Pali leültette és megfogta a kezét.

- Hallgasson ide, szívem. Ami most tennivaló van, én mind elintéztem. Temetéssel, gyászjelentéssel, egyebekkel semmi dolga nem lesz. Szeretném, ha most erős altatót venne be és mindjárt lefeküdne. Holnap reggel én itt leszek. Most beszélek Kláriékkal, és Bodót elviszem.

Magdolna csak bólintott akaratlanul, eltompultan. Most Mámi jött be. Két égő gyertyát hozott magával. Bement a másik szobába. A két gyertyát két székre tette a gyerek feje felől. Akkor, mintha ezt előre mind megbeszélték volna, nem szólt senkihez, nem kérdezett semmit, leült a saroklámpa alá, öreg, rongyos imakönyvet húzott elé szoknyája ráncaiból, ókulát tett a szemére és mozgó szájjal, de hangtalanul imádkozni kezdett. Hagyták, nem szólt hozzá senki. Pali még beszélt Klárival és Phillel. Átküldte őket saját szobájukba, ne maradjanak itt, de előbb a Magdolna ágyneműjét költöztessék vissza. Aztán karonfogta Bodót, aki a zongorára borulva sírt, felállította és elvitte. Magdolna gépiesen szót fogadott, két fanodormot vett be, levetkőzött és lefeküdt. Az altatószer gyorsan elkábította és gorombán győzte le görcsös sírását. Elaludt.

Késő éjjel mégis felriadt. Az altatótól úgy érezte magát, mint a részeg. Támolyogva kelt fel, nem is tudta, miért. Lassan ráeszmélt a valóságra. Iszonyú fájdalommal gondolt rá, hogy nincs fia többé. Áttántorgott a másik szobába. Mámi még mindig ott ült a lámpa alatt. Felnézett, aztán tovább imádkozott. Ő odament az ágyhoz. Esztelenül, mintha csodát várna, odasúgta a gyereknek:

- Alszol, kisfiam?

Pocok azonban nem felelt. A nagy álmot aludta. Magdolna előtt megmagyarázhatatlanul felvillant kedvesének arca. De mialatt az ágy mellé hanyatlott, kezével elhárító mozdulatot tett. És bódult sírásban hebegte:

- Nem... most nem... most senki más...

És mialatt érezte, hogy rögtön elalszik megint, rettegve rettegett már előre a másnapi ébredéstől.

 

HARSÁNYI ZSOLT

 

MAGDOLNA

 

HÁROM SZERELEM REGÉNYE

 

 

 

SINGER ÉS WOLFNER
IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA
BUDAPEST.

 

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2015
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN ? (online)
MEK-14242

 

TARTALOM

Első kötet
MÁJUS

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X.

Második kötet
AUGUSZTUS

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII.

Harmadik kötet
OKTÓBER

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI.