FIGYELMEZTETÉS.

A TITKOS TOBORZÓK.
MATER HONORIA.
A FIATAL LELKÉSZ.
AMADIL.
A TÁBOR.
SZÁZ ARANY VAGY AKASZTÓFA.
HEUSSLER DONÁT.
A ZERNESTI CSATA.
VÁRATLAN VENDÉG.
EGY HELYETT KETTŐ.
KOLONICS.
ELSŐ SZERELEM.

JEGYZETEK AZ ELSŐ KÖTETHEZ.

E regény 14 év előtt vette kezdetét; azóta elébb két évi s utóbb újra egy évi félbeszakítás után, s elveszvén belőle egy egész czikk, folytattam azt a külföldön.

A regény így nem csekély időveszteséggel, lassankint lenyomatott, de midőn a 4-ik kötet végét érte, általam s derék barátom s kiadóm Heckenast úr által nem okozott s el nem hárítható akadályok miatt, a nyomtatás rögtön félbeszakadt. A regény tehát évek óta hever s csak most - a változott körülmények következtében - jelenhetik meg.

Szükséges volt ezt a tisztelt olvasó közönség azon részével tudatnom, mely e regény sorsával ismeretlen.

A mi a regény szövegét, tervét, kivitelét illeti, ezen, ha most kerülne is elejétől végig sajtó alá, semmit sem változtatnék; kevés regényemen dolgoztam oly szeretettel s mondhatnám szenvedélylyel, mint ezen.

Ez mindaz, a mit kötelességemnek tartottam a tisztelt olvasó közönség előtt elmondani, a többit magára a regényre bizom.

(1861.)

A szerző.

Közelítsük meg Cziblest, a regényes Erdély ezen ősz hegybálványát, mely vállain emeli az ég boltjait s zúzos homlokán, mint granit-táblán, századok mohos számai vannak följegyezve.

Nem tudom, mikép van: de e havasokra mindenki némileg regényes hangulattal megy. Úgy tetszik, mintha a nemes, gyakran életveszélylyel járó vadászüzlet visszabűvölné a hajdani középkor lovagias szellemét.

Ha este hó és fagy közt, a hevenyészett tanyán, sátrak vagy az ég csillagos ívei alatt összegyűl a vidor vadászsereg: a tüzek föllobognak s ezer csudás kaland száll ki az ajkakra.

Kedvtelve beszéli egyik e merész Nimródok közől csatáját farkassal vagy medvével; s mikép hajszálon függött élete, míg ereje, segély vagy véletlen, megóvták az agg életkaszás sarlójától.

Mások - régi hagyományok nyomán - elregélik, hogy itt, századok hosszú során át, nem egy koronás fő ejtett el belényt, medvét vagy farkast.

Hunyadiak, Zápolyák, Báthoriak, az erdélyi fejedelmek mindannyian, gyakran fordultak meg fényes vadászkisérettel e magasokon.

Ott egy kiálló szirtorom, mely alatt talán az ifjú Hunyadi Mátyás - a bálványozott király - állt; amott agg fatörzsök, hol egykor Vesselényi István az utolsó belényt elejtette, azután egy hétig borús ege volt a sibóiaknak, mert tudva lőn, hogy a pompás belénytehénnel, két kiképezett példányban, az ifjuló faj kiirtatott. Itt Apafy Mihály rejtődzött lesben medvékre, míg a nélkülözhetlen csikóbőrös kulacs, ékesen ezüstszegélytől, kézügyben függött egy ágon.

A máglyák elhamvadtak; föntartva láthatlan kezektől függ a hold; az álom mákjait hintegeti már, s a félittas hajtók agyában mámorosan kelnek föl az agg mondák képletei.

Decebal s a dákok korából elárnyadt regék szövődnek elméjében; míg a hallgatók száma mindig fogy, s az élet tündérletei álmak honába derengenek át.

* * *

Tél van, zúz födi a rengeteget; az erdők megőszültek: nem leng zölden és ifjan a remény tavasza lombjaikon.

Alant a szakadások mélyeiben, elévült hórétegek, avartól barna vonalakkal, melyek az évek számait tanusítják, hevernek egymáson.

Ki tudná, hányszor látták irigyen a tőlök pár ölnyire fölifjuló tavaszt: míg jeges bordáikra - mint a kit a végzet üldöző kereke sujt - tél télre tornyosult.

E halottias tekintetű, néma tájkép nincsen minden élet nélkül.

Honunk legtöbbjei előtt egészen ismeretlen jellemével találkozunk itt azon nyájőröknek, kik magányosan, sátor s kunyhó nélkül zord teleken át néhány juh vagy kecske fölött őrködnek.

Valóban e keskeny hegyi völgy egyik halántékán magas, vaskos ifjút pillantunk meg. Arcza a dermesztő hidegtől kékes színt váltott, ajkai felcserepesedtek, dús hajzatán, mely mint erdő hever vállain, s bozontos szemöldein zúz és dér csillámlanak.

Kérges bundáját a hóra vetette; csúcsos süveg, mely fejét födi, s a dákok korából öröklött szabású szűr és nadrág, eléggé tanusítják, mennyire edzettek az idő viszontagságai ellen idegei.

Közelében csekély juh- és kecske-falkát látunk, összebujva a havon, míg egy gyönyörű juhászeb, földet söprő selyemgyapjával, okos, merész szemekkel őrködik fölöttök.

A nyájőr kezeibe alig kinagyolt falapát szorul, melylyel a gyér moha s fűszeres havasi növények borékát hárítja el, hogy kisded nyájának eldaczolja a mostoha tápot az irigy természettől.

Miután fáradságos munkájával elkészült, intett ebének, s a hű állat, elemelvén szemeit a falkáról, juhok és kecskék - mintegy igézettől szabadulva - rohantak a gyepkarajra, melyet hóvánkosok köröztek.

A nyájőr e hókeret torlatába szúrta lapátját, s vállára vetvén merev bundáját, a kék légbe tekintett.

A nap most érte el a havas gerinczeit. Szűz sugárai rózsapárázatok közt főttek a csúcsok élein; míg a magas fenyvek csipkefödött lombjai felszikráztak, s az egész vidék álmából felmosolyogni látszott.

Közel e kis tanyához redves fatörzsök emelkedik, melynek százados sudarát tűz és idő öblözték ki.

Ily idősenyvedt törzs e vadonban nagy fényűzési czikk: a havasok palotája, a kényelem tetőpontja; s csak midőn az idő szeszélye, jegesztő fagy helyett, vízterítőkben szakad a fellegekből, vonul a cziblesi kecskeőr ily menhelyekbe.

Az ifjúban, ki előttünk áll, feltünő példányával találkozánk e sajátos emberfajnak, melyről bátran állíthatjuk, hogy mesével határos, a mit tűrni s mennyit nélkülözni képes.

Pár évvel ezelőtt, ugyanazon törzsök odvában, melynek közelében most állni látjuk, roppant medve rejtődzött, talán vadméhek búvhelyét sejtve.

Emberünk az éjt sík havon, födve csillagtakarótól, s lehelve a tél fagyos légét, bundájában töltötte el. Ébredtekor első tekintete az agg törzs vendégének téli öltönyével találkozott.

E nép nem fél; mondanók, a bátorságot sem ismeri. Érzékei annyira edzettek, bőrfelülete oly elkérgesedett, hogy reá, lélekben s testileg, kevés hat. Ő az ösztön embere; csak az érdekli, mi legközelebb hozzá, s reá minden esemény a pillanat egyszerű hatásával működik.

Nem rossz; mert a természet ezen ős fia, ki mindent nélkülözhet, mit irigyelne mástól? Legyen ezer darabból álló nyája, vagy öt hat kecskéje, - ez sorsán keveset változtat.

Öltözete ugyanaz, mely századok előtt e dák s római vegyű fajt födte. Élelme szintoly egyszerű, mint könnyen előszerezhető: tengeriliszt, tej s azon szegényes étkek, melyeknek anyaga e kettő; néha - mint vendégség - vad-, juh- és kecskehús, étvágyát tökéletesen kielégítik.

Ha nyáját jól eladja, több kényelemre alig számít, sőt gondja növekedik; mert minden előnye nyereményének, nyája szaporítása.

Hideg és meleg, izzó forróság s dermesztő fagy, érzetlenül vonulnak el körüle; s e magasokon a hévmérsék s légváltozás oly gyakoriak, mikép nem koczkáztatunk valószinűtlenséget, ha mondjuk, hogy folytonosan hasonló, bár a legszebb időjárás e népet néhány élvétől fosztandná meg.

Ah, miként örül meleg bundájának, ha csípősen s élesen rohant a szél e vadon torkolatokból; minő jól esik a hevítő mozgás, ha kemény téli napokon havat s jeget kell széthánynia, hogy nyája a keskeny fűréteget harapdálhassa; mennyire vidító a lángban felcsapó tűz, ha lanyha esős napok után, elázott öltönyét lobogó máglya előtt száríthatja; s olykor, ha heteken át házat, kunyhót nem látott, minő csarnok egy kis barlang vagy fatörzsnek odva!

A kecskeőr meg nem félemlett, sőt meglepetése sem volt kedvetlen, mikor medve komát megpillantotta. Ő rögtön kész volt tervével.

Minden habozás nélkül erős baltájával megtámadta a rengeteg barátságtalan szörnyét: hosszú küzdés után a medve halva hevert s az ifjú irtózatosan összekarczolva tört karral s vérben forgó szemekkel nézett martalékjára.^[1]

Gondoljuk-e, hogy e borzasztó állapotban hazament, idegen segélyt keresett? Oh nem! a kecskeőr - ő s Isten tudja mikép - összekötözte tört karját, s daczára az erejében növekedő télnek, orvos s vén asszonyok segélye nélkül, ifjú vére s romlatlan nedvei meggyógyíták őt.

Ne higyje valaki, hogy ez túlzás, s mi itt meséket regélünk: él a Czibles, élnek szörnyei, s ama csudás faja a nyájőröknek ki nem halt még. A kételkedő előtt minden évben szép alkalom nyilik, a szokásos medvevadászatokon, a mondottakról meggyőződni. Menjen oda s tapasztalandja amaz igazságot: hogy a mi valószinűtlen, az nem mindig nemvaló.

* * *

A nyájőr e kalandjának beékelése után térjünk vissza történetünkhöz.

Míg emberünk - mikép mondtuk - a kék égbe bámult, addig a völgyecske keleti vége felől két lovast látunk, szakadásokon, jég és hótorlaszokon át közeledni.

Mindketten zömök, apró, úgynevezett mokány lovakon ülnek. Egyike e férfiaknak igen fiatalnak látszik: állát, ajkát nem födi szakáll, s haja, az akkori divat ellenére rövidre van nyirva. Arcza élénk és jelentő; nagy, sötétszürke szemek, összenőtt szemöldöktől ernyezve, őrködnek sajátos vonásai fölött, melyek a keleti fajnak jellegét viselik. Termete - mennyire azt ki lehete venni - inkább magas mint középszerű, s erőre, edzettségre mutat.

A másik első tekintetre koros, nem elaggott férfiúra gyaníttat; de közelebbről vizsgálva, a lovag barna képén félreismerhetlenek a hosszú életidő nyomai; homlokát sürű redők szántották át; bozontos szemöldei mélyen fekvő, tiszta tüzű fekete szemeket árnyékolnak; míg hosszú bajúsza alól beszédközben a legépebb fogak világítnak ki.

Ezen ember korát nehéz leende a legrészletesb vizsgálat után is meghatározni. Bágyadt, szenvedő kifejezéssel s kissé elüvegült szemekkel nem adhatandnánk neki kevesebbet, mint nyolczvan évet; de a vén ficzkó széles vállai, egyenes tartása, s vonásainak feltünőleg daczos, vidor kifejezése mutaták, hogy előtte sokkal hosszabb élet áll, mint nem egy előtt mostani fiatalan-elévült, életunt s kimerült serdülőink közől.

Mindenesetre azonnal látjuk, hogy itt nem mindennapi emberekkel találkozánk.

A két lovas öltönye s fegyverzete - csekély különbséggel - ugyanaz volt, mely akkortájban a legtöbb hevenyészett életű s alkalom szerint - béke s had korában - urat, gazdát cserélő kalandoroké.

Mikor itt, a keskeny, de kanyarodásaiban elég hosszú völgyben e lovasokkal találkoztunk, mintegy száz lépésnyire lehettek a kecskeőrtől.

- Bátya! - szólt az ifjabb - nem csalatkozol-e? valóban ő az?

- Kétségen kívül, uram; - felelt a kérdett - első tekintetre ráismertem; egyébiránt tudom, hogy e tájon tartózkodik.

- Jó, - mond a másik - meglátjuk, mire mehetünk vele.

- Ez más kérdés! - viszonzá az öreg - de megérdemli a kisérletet; megveszszük kecskéit, juhait, s gondolom, az alkú kész.

- Legyen; - szólt az ifjú - elválik, megfelel-e várakozásunknak. Hej bátya! nagy különbség van a kecskék s labanczok közt, bár mindkettőnek elég hegyes a szakálla, s a sónak sem ellensége egyik is.

- Nincs a világnak oly labancza, ki a cziblesi medvéknél vakmerőbb legyen; ezen ember pedig csak úgy elbánik a medvékkel, mintha egy barlangban növekedett volna velök.

Így beszélgetve, a két utas oly közel volt már a kecskeőrhöz, hogy ez beszédüket hallhatá, bár annak értelmét ki nem tudta venni.

Őt azonban a jövők közeledése ki nem zavarta egykedvüségéből. Valóban nem csekély feladat lenne kitalálni, miről gondolkozott ezen ember egész nap hosszában.

Midőn arczát a két kalandor felé fordítá, annak hideg daczos vonásain legkisebb meglepetés sem mutatkozott.

Most már csak néhány lépésnyire voltak egymástól. A két lovas kiszállt nyergéből, s a kantárakat karjaikra öltvén, az ifjú kecskeőr előtt megálltak.

A ficzkó szemmel tartotta vendégeit, s a nélkül, hogy egy lépést tenne előre, várta, mi fog tovább történni.

Az öreg lovas süvegén emelintett s oláh szokás szerint üdvözletül jó szerencsét és egészséget kivánt, mit az ifjabb is, igen kiváncsi tekintettel jártatván fürkésző szemeit a kecskeőrön, ismételt.

Az egyszerű, természetes jóindulat, mondanók udvariasság, műveltebb tartományokban is alig van oly napirenden, mint honunkban a legalsóbb pórnép közt is.

A nyájőr komolyan, de jóindulatú arczkifejezéssel emelintett süvegén, de nem szólt.

- Jó szerencsét, Vaszil öcsém! - mond még egyszer a vén kalandor.

A kecskeőr ujra leemelte süvegét; azután kissé kidülyesztvén szemeit, a jöttékre bámult, nem igen sok kedvet mutatván az ismeretség s társalgás további folytatására.

Az eddigiekből kétségtelen, mikép itt az öreg kalandor volt a szóvivő s az, ki az ifjabb lovassal, előttünk ismeretlen okokból, a legcsikorgóbb téli napok egyikén, e nyaktörő utat teteté, hogy egy cziblesi kecskeőrrel őt megismertesse.

Az öreg, látván, minő nehéz e vadon fiával folytatott párbeszéd megkezdése, kissé összevonta szemöldeit, azután kérdé:

- Mondd meg nekem, Vaszil öcsém, hány éves vagy?

- Hány éves? - mormogta a suhancz, majdnem gúnyosan vigyorogva - ki tudná azt! három éve, hogy bajúszom serked s négy, mióta a hosszú teleken át kecskéimet őrzöm a havason.

- Nem unod-e magadat? - veté most közbe az ifjabb lovag.

- Unni? miért? - volt a felelet - itt is csak estig tart a nap s az éj hajnalig, mint otthon falun.

- Igaz; - nevetett az öreg, ki most a kecskék fölött tarta rövid szemlét; azután folytatá: - Mondd csak, öcsém, mivel töltöd az időt, így egész nap hosszában egyedül, mint a bagoly?

- Az időt!? - kiáltott fel a nyájőr bámulva - miért azt eltölteni, bágye Ursza? eltelik az magától is, még egyszer sem akadt el.

A mint látjuk, a kecskeőr s az agg kalandor ismerték egymást.

Az ifjabb lovas jóizűen elnevette magát a cziblesi remete egyszerű filozófiáján. - Isten engem! - szólt - eltelik biz az, s ha nincs mit tenni, gondolkozik az ember fia. Gondolkozol-e aztán valamiről?

- Nem biz én, uram, - felelt Vaszil.

- Ej dehogy nem! hajnaltól éjig csak fordul meg valami eszedben?

Vaszil, az ifjú lovasnak ezen új eszméjére talán mióta él, most gondolkozott először arról, ha gondolkozik-e valamiről? Pár pillanatig bambán s kétkedve tekintett a két lovasra, azután felelt: - Ha megfordul-e valami eszemben? nem fordult biz ott még semmi ki helyéből, minden a maga rendén van.

- Megállj csak, fiú; - szólt most az öreg - valamit - már azt a mit, csak gondolsz mégis?

- Tyár nyimnyik! - mond a kecskeőr, s röhögött.

E kitételt semmi nyelven nem lehet valódi erélyében s mondanók, semmiségében visszaadni. A nép, mely e tyár szót feltalálta, nagy tökélyre vitte a semmittevést s a nélkülözés minden nemeit; mert e szó a semmi eszméjének a legtúlcsigázottabb fogalmát, mondanók, eszményesítését képviseli. Jelentő kitételekben gazdag nyelvünkön is alig tudjuk jobban magyarázni, mint így: pusztán semmit!

- Már ez nevezetes! - kiáltott fel az ifjabb utas. - Mondd, barátom Vaszil: fel tudnád-e cserélni mostani életnemedet mással? feltéve, hogy ez hasznodra s előnyödre lenne.

- Gondolkozzál kissé, öcsém; - tevé hozzá az öreg, kit bágye Ursza néven hallánk nevezni, mi magyarul annyit tesz, mint medve bátya. Mert tudva volt e régi lakójáról a Czibles tövének, hogy sajátkezűleg negyven medvét ejtett el s számtalant megsebesített; vadászkalandjai pedig közmondásos hírre emelkedtek.

- Hm, - mond Vaszil - miért nem? Emlékezem: egykor, jól eladván kecskéimet, valami vidéki úrnak sertéseit hajtottam makkra, félévig pedig teheneket őriztem. Aztán ha fű s moha szükülnek Istennek e fehér bundája alatt, tovább megyek.

- Patvar vigye, - mormogta az ifjabb lovag - ez a suhancz ki nem lép közvetlen keretéből. Kecske, juh, tehén, ebből áll az egész világa, túl ezen semmi. - E félig susogott, félig gondolt szavak után fönhangon folytatá: Tovább tekints egy araszszal, fiú! Mit lök az sorsodon, jámbor, ha itt hányod-e a havat el, vagy pár hajtásnyival messzibb? Nem jól értettél: azt szeretném tudni - de vigyázz jól! - ha kecskéidre újra vevő akadna, s valaki - például én - másnemű szolgálattal kinálna meg, mint a minőt ez ideig megkisértettél, el tudnád-e hideg tanyádat hagyni, s barmok helyett, meg tudnál-e emberek közt élni?

Az oláh vigyorgott.

- Ezt így ki nem szedjük sodrából, - jegyzé meg halkan Ursza, ki most a hóba heveredett s őszszakállas állát nyugasztá kezére.

- No hát felelj valamit! - unszolá az ifjabb lovas a nehéz fogalmú mokányt.

- Ki venné meg kecskéimet most? - szólt ez végre duzzadtan.

- Én, - mond az ifjabb.

- Mi, - tevé az öreg hozzá.

Vaszil újra vigyorgott.

- Mit nevetsz mindig? - kérdé a fiatalabb kalandor békétlenül.

- Hi-hi-hi! - röhögött az oláh - még az volna egyszer a nyáj! embereket őrizni, vagy a makkra hajtani! he-he-he! Vagy azt értik kelmetek, hogy valami jó szolgálatot keressek azoknál a gazdag uraknál, kik kastélyokban laknak? Nem; mitsem vágyom én arra; tudom, hogy jól eszik és sokat dőzsöl ott az ember! de aztán meg is döngetik a hátát, s míg észreveszi, kalodába kerül lába, vagy tán nyaka is. Jobb itt, hol én parancsolok még farkas- és medvének is; de azoktól sem ijedek meg, kiknek kedvök van belém bakafántoskodni, vagy velem csúfot űzni. - Ezen utóbbi szavakat az oláh daczos, kihivó tekintettel adá.

- Épen ily legény kell nekünk! - kiáltott fel az ifjú lovas, kinek, a mint látszott, a suhancz nagyon megtetszett, bár szeretett volna jó négy lovat fogni elméje kenetlen kereke elé. Egy szó mint száz! - tört ki végre - szabd árát kecskéidnek, én azokat kifizetem. De jól megértsük egymást: te aztán velünk jöszsz.

- Hová? - kérdé Vaszil.

- Oda, öcsém, - mond Ursza - hová én is megyek. - Lásd, ismertem én még nagyapádat is, mint ily fiatalt, minő magad vagy, pedig már akkor második nőm volt. Ennyit tudok; bár - Isten bocsássa bünömet! - minő volt első nőm, meg nem mondhatnám.^[2] Öreg vagyok, mint e vén hegy. Előtted, Vaszil, még az egész élet terjed; szükségből király is lehetsz.

Vaszil röhögött.

- Ha soká élsz tudniillik; - folytatá az öreg. - Az én életem mától holnapig tart, mégis kilépek a síkra, mint egykor tevém jó uraim, négy Rákóczi alatt. Te azt sem tudod, hogy áll a világ túl a havon, s minő víg élet csoszszan, ha az urak összevesznek, s német magyar egymás szakállába kapnak. Lásd, Vaszil: akkor van ám vásár! minden ház egy bolt, s ajtó, ablak nyitva állnak a szemesnek: hamarább megtelik aztán - erszény s kulacs pár óra alatt, mint itt, ha évig mekeg és béget ezen ostoba falka körüled. Gondolj egyet, ficzkó! jer velünk.

- Jó fizetésért, szabad zsákmányért s még sok egyéb jóért, miről nem is álmodol, - egészíté ki az ifjabb toborzó.

- Ohó! - rikkantott Vaszil! - kelmetek rablók! - ezzel kiemelte nehéz baltáját bundája alól, - értem az ily kecskevásárt. - E szavak után sajátosan füttyentett, s komondora oly rögtön nyakába ugrott a havon guggoló Urszának, mikép ezt csak lélekjelenléte óvta meg igen gonosz tréfától. De a vén medvevadász szintoly rögtön aczélujjai közé szorította a lábait négyfelé nyujtó komondor torkát s felkiáltott: - Megbolondultál-e? - azzal az ebet pár ölnyire vetette magától, mely némi hempergés után felvánszorogván, megszégyenülve vonta be lompos zászlóját, s a kecskék mögé sompolyodott.

Az ifjú lovas pisztolyt húzott ki övéből, sárkányát megtekintette s jókedvűen szólt: - Haramiák mi? A mint veszszük, Vaszil. Hallottad-e valaha Caprara, Strasoldo s Cobbnak nevét? Tudod-e ki volt Atilla s Mátyás király?

- Nem én, - felelt az oláh, haragos szemeket vetvén Urszára - nem ismertem őket.

- Hát Tökölyi hírét hallottad-e valaha?

- Nem; - szólt haragosan Vaszil - nem járt erre soha.

- Na - folytatá az előbb szóló - úgy keveset hallottál még; de az mit sem tesz. Lásd, ezek vezérek, fejedelmek, királyok, kik onnan is elvették s veszik, hova nem tettek semmit.

- Úgy ám, - erősíté Ursza.

- Hallgass rám, - kezdé újra az ifjabb kalandor. - Mikor aztán így a máséból megtelik a punga,^[3] azt háborúnak nevezik, te fajankó! - - A ki kecskét lop, annak neve tolvaj; de a ki házadat felgyújtja, nődet, hugodat elrabolja s földönfutóvá tesz: annak neve vezér, fejedelem néha király.

Vaszil kidülyesztette szemeit s tátott szájjal bámult a beszélőre.

- Hát a szentirásnak hírét hallottad-e valaha? - folytatá amaz - s tudod-e, mi az evangéliom?

- Nem én, uram, hírét sem hallottam őkelmeknek.

- Vigyázz hát jól: azok szentséges könyvek és iratok, minőkből a beszerikában a pópa olvas;^[4] s melyeket Isten maga küldött az emberekhez, ezekben világosan meg van írva: Add meg a királynak, mi a királyé s Istennek mi Istené. Már pedig, Vaszil koma, a királyé, s a vezéreké, kiknek a király parancsol, s az oly ficzkóké, minő én vagyok s e vén czimborám, kik a vezéreknek szolgálnak, minden övék háború idején, mire kezöket teszik. Ebből világosan látható, hogy nem vagyunk haramiák és tolvajok, hanem csak ahhoz nyulunk, mi a szentirás parancsából a mienk. Érted-e már?

- Én? egy kukkot sem, - felelt Vaszil.

- Bízza rám őt, uram! - vágott közbe Ursza igen békétlenül s felkelve ülőhelyéből. - Ha kegyelmed a szentirásból beszél vele, egészen befenekli agyát; mert a minő vakmerő az ily tuskó, szintoly ostoba. - Ezen észrevételt az öreg magyarul tevé; mert alig szükség mondanunk, hogy a társalgás eddig oláhul folyt; azután Vaszil által érthetőn kérdé: - Akarsz-e velünk jőni?

A ficzkó kissé gondolkozott, végre mérgesen felelt: Nem!

- Teringettét! - kurjantott Ursza haragra lobbanva - üssön meg hát a mennykő! E derék hadi embert, kinek minden zsebe tömve aranynyal, ide bolondítottam, abban a reményben, hogy benned emberünkre találunk, ki meg nem ijed árnyékától, s rá tudja adni fejét valamire, ha hasznát sejti; de te gyávább s ostobább vagy a komondornál.

- Jól van, - mond Vaszil mérgesen - üsse meg hát kelmeteket is a mennykő!

Ursza magába fojtotta mérgét s mintegy új eszmétől megkapatva érthetetlenül mormogta: - Várj oktondi, ott végzem, hol kezdeni kellett volna. - Ezzel kulacsot vett elő, mely keskeny szíjjon válláról csüggött, s oda nyujtván azt Vaszilnak, békítőleg szólt: - Minden nemzetségedet ismertem, öcsém Vaszil. Nem egyszer tartott jól apád s nagyapád juhhússal, s üde ordával, haraggal ne váljunk el egymástól: itt ízleld ezt! ilyet szépapád sem ivott.

A kecskeőr vad szíve csudásan megszelidült, mihelyt a kulacsot megpillantotta; az öreg kinálására kikapta azt annak kezéből, nagyot ivott, azután vigyorogva kérdé: - Nem tréfálnak kelmetek? igazán megveszik kecskéimet?

Ursza, mielőtt felelne, lovához ment, s leemelvén a nyeregkápán függő tarisznyát, abból kalácsot és sódart vett ki, s mindkettőből jókora darabot nyújtott az oláhnak, ki azokat nagy készséggel fogadta el, s széles tüszőjéből rossz bicskát vevén ki, a hóba ült, s a lehető legnagyobb kényelemmel fogott a lakomához.

Az egyszerű vadon fiát alig lehetende hatósabb szerrel megkisérteni, mint a minő okfőkkel őt az eszélyes vén kalandor ellátta.

- Vaszil, - szólalt meg most az ifjú lovas, ki darabig összevont szemöldökkel, de fölingerlett kiváncsisággal volt a párbeszéd néma tanúja, - nézd ezen erszényt, - ezzel bőrzacskót mutatott elő - markodba ürítem, ha nyájadat idehagyod s velünk jöszsz.

A suhancz sovárgón pislogott a pénzre; darabig érthetlen szavakat mormogott; végre felkiáltott: - Isten neki! a nyájat lehajtom anyámhoz a faluba; ott van öcsém Lup,^[5] ki rég vágyik nyájat kapni keze közé. Ha kelmetek foglalónak adják, a mit nyájamért igértek: eladom lelkemet pár hónapra kisérletül.

- Jó, - mond az ifjú lovas, kinek mindeddig nem hallók nevét - attól sem irtózom: olyan nálunk a pénz, mint nyárban a legelő; mi erdőn, réten ingyen jutunk hozzá.

Vaszil egy tekintetet vetett végig nyáján; közel hozzá óriási hófehér kecskebak állt, nem csekély hajlamot mutatván, homloka domborával megismertetni a jövevények térdeit s e legkiválóbb egyéniségét a falkának nyájasan czirógatta; úgy tetszett, mintha megbánás késlelné elhatározását; de e költőisége kedélyének hamar elmúlt; nagyot kurjantott, mintha az agg Czibles szunnyadó visszhangját akarná mámoros szendergéseiből felkölteni.

Nehány percz mulva a kis nyáj hosszú sorrá kigomolyodva haladott a keskeny torkolat nyilása felé, míg Vaszil a lovasok mellett sietett bunkós botjára vetett bőrtarisznyájával.

Három hét telt el e jelenetek óta. Mi végre szegődött Vaszil az ifjabb kalandorhoz, ki ez ügyben kétségtelenül a főszemély volt, azt talán később sikerülend megtudnunk, mikor valószinűleg alkalmunk leend e vállalkozó egyéniséggel többször találkozni. Most történetünk megváltoztatta színhelyét: Bécsben vagyunk, az agg Vindobonában, s nem távol a Schotten-Thor nevet viselő kapú közelébeni zárdához.

A magány s szemlélődő élet e békehelyén mater Honoria - agg német család ivadéka - a fejedelemnő.

E hölgy majdnem szentség hírében volt s a zárdában szigorú rendet tartott: de ezt szelid, anyai bánással tudta kiengesztelni.

Lépjünk e csendes falak közé s édesen meglepetve az orgona mély s megkapó zengésétől, mely az apáczák ihletteljes énekét kisérte, vessünk egy tekintetet az egyházba.

A rend szüzei, a szerzet egyszerű öltönyében, e pillanatban keltek föl ülhelyeikről s közeledtek, az egyház szentélyén keresztül, a tágas sekrestye boltozataihoz.

E gótalakú ívek alatt, a hézag közepén állt mater Honoria.

Lehetlen leende tiszteletet s vonzalmat nem érezni annak, ki e kedves, méltóságteljes s mégis oly bájoló szelidségű hölgyet látandá.

E feltünő némber, ki alig harminczhat éves, a rend fekete öltönyében s az egyszerű gyolcs főékkel, mely hajzatát egészen eltakarta, nyájas mosolylyal tarta szemlét a párosan előtte elvonulókon.

A többi szüzektől őt csak nehéz aranyláncza s azon függő jókora zafir-kereszt különböztették meg.

Tartása, a feltünő vonások, búskomolyság szenvedő árnyától körüllengve, s a nagy ihletteljes kék szemek mutaták, mikép e junói alak, egykor élte tavaszán, arany ifjúságában, alig álmodta, hogy mielőtt az élet ősze beköszönne, már a világról lemondva, örök bucsút veend annak minden dicsőségétől s örömeitől.

A haladók sorának közepe táján két fiatal hölgy lejtett; midőn mater Honoria közelében valának, egyikéhez szólt:

- Julia! mielőtt a refectoriumba mennénk, elvárlak szállásomon, szükséges beszédem van veled.

E szavak alig tizenhét évű, barna hölgyhöz valának intézve, ki, mikép látszott, meglepetve, de szende fönséggel emelte fekete szemeit a fejedelemnőre, némán fogadván a parancsot. A mellette menő szőke hölgy szép szemöldívei összevonultak, s a hosszú selyemernyek alól két világosbarna szem merész, éles sugára lövelt a fejedelemnőre, míg keze Juliáét szorította meg hirtelen.

Észrevehető volt, hogy üde ajkain pár szó küzd fel, de elfojtá azokat, s némán tűnt el társnőjével a sekrestye tulsó ajtaján át.

Néhány percz mulva a két fiatal szüzet - kik, a sekrestyéből kiérvén, gyorsíták lépteiket - hosszú folyosón látjuk haladni.

A szőke hölgy hátra tekintett, s látván, hogy senki sem követi őket, lassítá lépteit, s élénken, a harag reszkető hangján felkiáltott: - Hallotta-e nagyságod, parancs kérés helyett! Eddig mater Honoria jónak látta illedelmesen s kérelem hangján nyilvánítni kivánságait, most...

- Béketűrés, Amadil! - nyugtatá a másik - a sors oly helyzetbe tőn, hol ily elmulasztások ellen szót emelni szégyenítőbb, mint azokat észre sem venni.

- Nekem merne így szólani, ha Rákóczi Julia volnék!^[6] - mond Amadil hévvel.

E szavak közben egy ajtóhoz értek, s ezen át középnagyságú szobába léptek, honnan balra egy más ajtó felé fordulván, a fiatal herczegnő számára rendelt tágas, világos szobába nyitottak.

A két hölgy imakönyveit s olvasóját kerek asztalkára helyezé, s Julia szótlan merengésben megállt a keményen rostélyozott egyik ablak előtt.

Amadil keresztbe fonta gömbölyű karjait, s egy tekintettel, melyben harag, szánalom s csudálat olvadtak össze, nézett a herczegnő szép vonásaira.

Rákóczi Julia magas, könnyedén emelt alak volt; arczának római éle a Rákócziak családi jellegét viselé. Nagy fénylő szemeiben, bársonyernyek alatt, fönség és szelidség sugároztak, míg finom metszésű ajkai körül az elszántságnak búskomoly kifejezése lebegett.

Alig lehete szebb s nemesebb termetet látni, s keskeny, gyermekded lábacskái oly könnyen, mondanók, lebegve hordák e kedves alakot, mintha a hajdani mythosz népesült légében nemtők szárnyain emelkednék.

Ha a két Magyarhon egyik legérdekesb teremtésének külsőjéről pár szót mondánk, lehetlen Amadilról, mint talán a maga nemében még ritkább jelenetről, néhány sort nem mondanunk, fenntartván magunknak, e történet folyamában gyakran visszatérni hozzá.

Amadil, kinek külsejét röviden érintettük már, sajátos lény volt. Talán sorsának talányos volta s nevelés okozták, hogy szelleme, mint kedélye egészen eredeti irányt vőnek. A mi benne első tekintetre büszkeségnek látszott, az sorsa igazságtalanságának - ha szabad így kifejezni magunkat - visszahatása volt. Hirtelen lobbanó heve egyikévé tevé őt azon lényeknek, kikben az átmenet gondolatról tettre, mindig inkább a pillanat, mint megfontolás eredménye.

Szívjóság volt e hölgyben, s óhajtjuk, hogy sorsa oly utakon vezesse őt, hol kedélyének e szentélyében ellenséges szellemek léptei ne juthassanak; mert a lélek házában nem hiányoznak a kirugó erkélyek, melyeknek védő boltjai alól egy lépés elég - ki a zord és sivár életbe.

Vannak indulataink, melyek mint őrszemek, érzéseink határán állanak, közvetlen érintkezésben ellenséges rohamokkal; s már helyzetünkből megfejthető, hogy ha egyrészt legelébb várhatnak figyelmeztetést az értelemtől: úgy másrészt épen e végindulatok - kedélyünk e szélsőségei - vannak a megrohanás s meglepetés veszélyeinek legtöbbször kitéve.

Hatalmasb volt Amadilban jó szivének túlforrongó sugalmainál valami éber, ingerlékeny igazságérzet. Ezen indulat, úgyszólván, egész lénye fölött uralkodott, s távol attól, hogy csak saját személyére vonatkozzék, merészen s meggondolatlanul felkarolta mindazok érdekét, kik iránt rokonszenvet érzett.

Ha itt, jellemrajzunkat közepett ketté metszszük, ez azért történik, mivel fogalmaink szerint, azon nevezetes rész, mely e körvonalításból hiányzik, élesebben s megkapóbban fog az események fejlesztéseiből kiválni.

* * *

A két hölgy néhány szótlan percz után, tágas pamlagon foglalt helyet.

A szoba, melyben voltak, kevés fényre mutatott, s bútorzata egyszerű s zárdai volt. Két ablaka nyilt az utczára, s e kettő közt nyult el a kényelmes bútor, a melyen ültek.

A festetlen falakon egyetlen kép függött: a herczegnő anyjának, a híres Zrinyi Ilonának, Tökölyi Imre nejének^[7] remekmívű képmása; a többi bútorzatot az egyszerű ágy, néhány szék, pár falszekrény, s egy roppant ezüstveretes s kagyló-czifrázatokkal elárasztott, rózsafa-láda egészíték ki. Ezen utóbbit Julia a munkácsi várból hozta Bécsbe magával.

A herczegnő himzőmunkát vett kezébe; Amadil ékes szövetdarabkákat különböző alakokra metszett, s előtte kis asztalkán egy azon festvények közől hevert, melyeket drága szövetdarabkákkal, vékony aranylemezekkel s gyöngyökkel felruházni, századok óta a zárdahölgyek mulatságai közé tartozik.

Lehetlen a békétlenség s elfojtott indulatosságnak élénkebb rajzát adnunk, mint ha Amadil sajátosan érdekes, makacs vonásainak jelen kifejezésire utalunk.

Látszott, hogy szólni akarna, s hogy valami felküzd kedélyéből; de azon tisztelet s ragaszkodás, párosulva regényes rokonszenvvel, melylyel Amadil a kedves, de szelidségében is erélyes herczegnő iránt viseltetett, nem engedék, hogy a hallgatást ő szakítsa félbe. Természetes volt tehát öröme, midőn Julia, barátnéja munkájára tekintvén, közönyös megjegyzéssel vetett annak véget.

- A kép sikerülend; - ezt viszonzá Amadil a herczegnő szavaira - mikép végre is minden sikerül vagy megtörik, mit erősen akarunk.

E felelet után sohaj birkózott fel kebléből s nagy szemeit kérdőleg emelte Juliára.

- Sikerül vagy megtörik, jó Amadil, minden akarat a földön, legyen az erős vagy lanyha, - mond Julia csendesen.

- Nem, nem! - kiáltott fel élénken Amadil - az erős akarat olyan, mint a kevély folyó: medret tör s föltartózhatlanul halad előre, míg tengert ér - tág országát, vagy egy meredek szélét, melyen habjai megszakadnak s azokat örvény nyeli el. A lanyha félakarat, mint ama rest erek, melyek láp- s iszapmélyedésekből szivárognak elő, vánszorog, nem halad s homokrétegekben, vagy nád és káka közt enyészik el. Nem ismeri sem az apály szégyenét, sem a túláradás diadalát. - Óh, higyje nekem nagyságod: az emberi akaratban isteni erő rejlik. S midőn az Üdvezítő így szólt: Mondd a hegyeknek: mozdulj ki helyedből! s ha hited erős, ki fog mozdulni: akkor az akaratról is szólt; mert bár akaratlan a hit s önkényes az akarat: egyik a másik nélkül fenn nem állhat.

Julia szeliden mosolygott. - Az akaratot fékezni kell, - jegyzé meg - mert hol közelebb a megtörés, mint a diadal: ott okosság, mondanám becsületesség, béketürést parancsolnak.

- Rákóczi Julia s ezen emberek! - kiáltott föl keserűn Amadil. - Nem volt-e béketürő nagyságod? Én, a szegény árva leány, pirulok, ha eszembe jut azon óra, melyben nagyságod anyjával e mogorva zárdába hurczoltatott. Ama vén büszke bibornok, ki a szép Rákóczi-jószágokat kezeli, s gyámnoki részben oroszláni osztalékot vesz; amaz utálatos Kolonics - -^[8]

- Hallgass! nem akarok erről hallani, - szakítá őt Julia félbe.

- Midőn nagyságod borzadva vonakodott ez unalmas börtönbe lépni, azon ember lábaival rugdosta;^[9] - folytatá, a félbeszakításra nem ügyelve, hirtelen s hevesen a szőke hölgy.

- Parancsolom, hallgass! - ismétlé a másik. - Nem érzed-e, mikép ily megszégyeníttetés említése maga is sértés?

Amadil Julia kezeit vonta ajkaihoz. - Nem! - így szólt mély megindulással - én! és nagyságodat sérteni? - én! ki minden perczben kész volnék életemet adni nyugalmáért; de szívemnek fáj ama szomorú sejtelem, hogy a jövő nem sok örömmel ajánlkozik nagyságodnak.

- Miért nem? - kérdé Julia szeliden. - Gondolod-e, hogy a jó Isten oly magasra aggatta a boldogság gyümölcseit, mikép azok, kiknek számára érlelé, hozzá ne juthassanak?

- Azt nem gondolom, - felelt Amadil - de igen azt, hogy kevesek számára érnek meg a Hesperidák almái. - - Gróf Aspermont majdnem 20 évvel idősb nagyságodnál, s e háborgós időkben élete minden perczben veszélynek van kitéve: ki felel róla, hogy a dühös bibornok, felényire kijátszatva látván magát, nem követ-e el mindent a kivitel akadályára?

- Mikor határoztunk, - szólt Julia, komolyan szakítván félbe Amadil beszédárját - akkor agyrémekről le kell mondanunk. Aspermont harminczöt-harminczhat éves férfiú, a császár hadainak főparancsnoka Magyarországon;^[10] mindazoktól, kik néha a fejedelemnőt s minket meglátogatnak, sőt az udvarnál is magasztalni hallám lovagiasságát s igazi német őszinteségét. Életem azon keserű pillanatában, melynek szégyenét ismételni, úgyszólván, fölidézesz, ő kiséretünkben volt, a mint tudod, s védelmemre szót emelt, férfiasan s nyiltan megfeddvén a durva bibornokot, így több szégyeníttetéstől megóvott. - Oh Amadil! gyermek-éveim, háború s örökös nyugtalanságok zaja közt, kevés örömben részesültek: azon férfiú emlékezetével, ki, védő mentőm lőn, kapcsolatban áll ifjúságom legfájdalmasb perczei egyikének enyhülése, - ki tudná ezt feledni! - a kor ily érzésben változtatást nem tehet, s gyermekemlékezeteink olthatlanok.

- Adja Isten, - rebegte Amadil - hogy a lények legszeretetreméltóbbikának minden szép álmai teljesüljenek! de legyünk vigyázók az utolsó perczig.

- Vigyázók s béketürők; - felelt a fiatal herczegnő - a bibornok távol van, de ezer szem ügyel reánk.

- A föld ég alattam; - tört ki Amadil. - E jámbor szüzek megfoghatlan vidámsága, e koldulása a mindennapi kenyérnek reggeltől estig, e kifárasztása a jó Isten kegyének fogyhatatlan rimánkodásokkal és könyörgésekkel, s e kényelmes zárdai élet - valami iszonyú! mit tűrni nem tudok. A szabadba! - ez minden vágyam, minden ohajtásom.

- Én is ohajtom a szabadságot; - szólt Julia békítő tekintettel - de szeretem a csendes imát, mely a hajnallal, mint a szárnyasok éneke, fölébred; szeretem a szelid vidámságot, mely e jámbor szüzek arczán mosolyog, s néha szemrehányást teszek magamnak, hogy mater Honoria s a bibornok ismételt tanácsaira, nem tudok hajlamot érezni ily boldogságra. - Hidd: méltányos vagyok ezen ihletett lények szent hivatása iránt, bár sok bánt és keserít.

- Bánt? - szólt Amadil hévvel. - Oh mi ne bántana börtönben s zárt falak közt! Itt a boldogság is sért, s olykor a tavasz egyetlen fuvalmát, mely rózsaillatot lenget szárnyain, nem adnám a mártirkoronáért, melyet itt kivívhatni. Én szegény leány vagyok; nagyságod ezen ősz hézagokból fényes palotába költözendik, ha Isten úgy akarja. Csillogó aranytól körözve, száz szolga sürög majd körüle: de én, számkivettetve azoktól, kiket nem ismerek s kik zsenge gyermekéveimet véletlenre bizták, - mi vár reám? Mégis, higyje nagyságod, szabadabbnak érzendem magamat mint Rákóczi Ferencz dicső leánya!

- Különös teremtés! - mond Julia vegyítékével a szánalom- s meglepetésnek.

- Különös? - szólt Amadil, komolyabbá válva. - Ne bámuljon engem nagyságod. Ha a gyémánt fénye s világa szirtek sötét keblében érik meg: miért ne gyúlna föl bennem is, ki zárak s függés alatt nevekedtem, a szabadság istenszikrája? miért ne lehetnék büszke azon gondolatra, ha én, ki eddig minden falatot mások irgalmának köszönhettem, lerázom az alárendeltetés nemtelen bilincseit, s ezután szerencsémet vagy vesztemet magamból szövöm ki?

- Én ezt értem, Amadil, s becsüllek lelked azon nemességeért, mely e szavakat függeszté ajkaidra; de remélem, hogy mi soha el nem hagyjuk egymást.

- S mégis, drága herczegnő, utaink elválnak. Nagyságod nem leend oly szabad, mint én, s helyzete, ha e zárda családi egyenlőségéből kiemeltetünk, magas korlátokat vonand közénk. Nagyságod a Rákóczi-családnak fényes utóda; élne atyja, s ülne fejedelmi széken mint egykor: talán koronás fők nyujtanák kezeiket birtoka után; - én, az egyszerű lény, név, birtok nélkül, a nagy számnak tengerébe fogok elenyészni. A világ Rákóczi Julia érdemem fölötti barátságát leereszkedésnek, rokonszenvét szánalomnak nevezendi, s mit tehetek én róla, hogy Isten úgy teremtett, mikép sem szánalmat, sem leereszkedést nem tűrhetek?!

- Hibázol, Amadil; - mond Julia megilletődve, - az arany keret, melynek fényét említed, csak gyenge sziveket választ el; én keveset tartok régi nevek előnyeiről. Az agg fáknak gyökerei korhadtak, gyümölcseik érés előtt hullanak el, s minden tavasz pár ággal többet lát az agg törzsökön száradozni. Én s öcsém Ferencz a Rákóczi-ház utolsó ivadékai vagyunk. Előttünk a sír s az agg család fordított paizsa! Ki tudja, nem mi vonjuk-e be a kripta ajtaját, mely egy családot zár sötét aknáiba? E gondolatban, jó Amadil, valami megdöbbentő van, mi szivemet nem egyszer megrázkódtatta! S mert őseim nevét feljegyezte a véletlen, s a történetek lapjai tanuságot tesznek a jóról s rosszról, mit elkövettek: ok-e ez arra, hogy sziveink elkülönözzenek?

- Sziveink! - sohajtott fel Amadil - nem, nem, csak utaink, kedves, kedves herczegnőm! mert én senkinek terhére nem tudnék lenni.

- Terhemre!?

- Ne értsen nagyságod balra. Rákóczi Julia csak magáról felelhet, nem viszonyairól, s én e viszonyoknak lehetnék terhökre.

- Hogyan? - kiáltott fel a másik - így eloszlanának ifjú éveink álmai? Emlékezel-e még, fonótermünk tág kandallója előtt, közel ülve egymáshoz orsókerekeinkkel, - mennyi csendes vágy s szeszélyépítette fellegvár édesíté esti álmainkat? hányszor sírtunk s néha nevettünk együtt? Oh, Amadil, ama rövid, de szép órák emlékére esküszöm: nincs viszony a világon, mely szivemet irántad meghűthetné, s választó falat emelhetne oly barátság közé, mint a mienk!?

Amadil darabig hallgatott, míg Julia utánozhatlan szivélylyel nyujtá neki kezét; azután szólt:

- Nekünk nem kell soha igéretekre esküdnünk. Nem tudom, igazság-e vagy nem, de tőlünk a sors s talán az erősb nemnek féltékenysége s büszkesége, az önállóság erényét tagadta meg! nekünk nem kell igérni! mert igéreteinket ritkán teljesíthetjük. Emlékezik-e nagyságod azon időkre, midőn egymásnak igéreteket tevénk? Mi teljesedett ezekből?

- Kevés.

- Semmi!

- De teljesületlen remények is érnek valamit, - felelt Julia. - Egyáltalában mi az, mit ember teljes biztossággal igérhet, egyen kívül: hogy egykor meg fog halni? Ne vitatkozzunk szavak fölött, Amadil. Te nálam maradsz; álmodjunk együtt, reméljünk együtt, s ha akarod, hiusult légpalotáink romjai fölött sírjunk vagy nevessünk.

- Lélekben mindig nagyságodnál leszek.

- Hogyan érted azt?

- Ha innen kiszabadulok, nem akarom, hogy e menekülés - szabadság híján - értelemnélküli eszmévé váljék. Itt, hol közös börtönben sínlünk, Isten legnemesebb teremtményének alázatos, engedelmes szolgálója valék - -

- Barátnéja! - szakítá őt félbe Julia.

- Igen; - felelt rögtön Amadil - de nem Aspermont grófnéé, kinek férje ellen- és rokonszenvekkel birhat, mint én! Oh, ne tiltson el a hölgy, ki barátnémnak nevezi magát, remélni s hinni magamban. Künn a szabad ég alatt - folytatá hevesebben Amadil - lelkem kitágul, s ifjú keblembe tíz élet szorul; nem gondolok egyébbel! terveim nincsenek; egyet tudok, hogy a föld szűk leend nekem.

- Hogyan? - kiáltott fel Julia - te magányosan a világ zajába akarsz rohanni? te az élet sivár üzelmeibe veted sajkádat kormányvitorla nélkül? - lehetetlen!

- Mégis - felelt Amadil szenvedélyes ihletséggel - meg kell lenni! Látta-e nagyságod azon szegény, foszlányokba burkolt leánykát, azzal a csendes, okos arczczal, melyet látni oly jól esik a szemnek? Látta-e őt nagyságod reggelenkint ablakunk alatt állni? Mellette gyakran e pohos nyárspolgárok fülig téli öltönyeikbe podgyászolva haladnak el s dideregnek: a kis leányka, körüllengve - nem födve - szegényes lemezétől, nem látszatik észrevenni, hogy könnye, míg a földet éri, megfagyott esésében. Kedves arcza szeliden s elszántan várja az adományt, melyből mindennapi kenyere telik! mikép ha pénzem volna, tenyerébe üríteném erszényemet. Nem tudom, hogyan történik, de e gyermeket szeretem, mintha testvérem volna. Olykor, ha e meleg szobában sétálva, olvasómat mondom el, s a mindennapi kenyeret, melyet Isten nekünk oly bőven adott, folytonosan sürgetem: szégyen borítja arczomat, mikor e gyermekre tekintek, s azután gondolom, hogy nem ártana, ha Isten szemtelen zaklatásom miatt elvonná kenyeremet, s e bátor, hitteljes angyalnak adná, ki nem kér, s a hidegtől szemeibe facsart könnyekkel oly elszántan tekint a szép égbe föl, mintha a szent könyv tárva volna előtte s olvasná, mit Isten szólt: Ne gondoskodjatok a holnapi napról. - Oh, higyje nekem nagyságod: a gondolat, hogy gyávább tudnék lenni e gyermeknél, őrültté tehetne!

- Ismerem e leánykát, - mond Julia - kinek mindketten nem egyszer eresztettük le reggelink egy részét; de nála - úgy hiszem - sokat tesz a megszokás. - Ki tudja, ha a napot lézengve az utczákon töltötte, nem várja-e este egy meleg szugoly, s nem pihen-e a selyemborított szőke fejecske szegény, de szerető anya ölében? Te egyedül állsz a világban, gyámatyád meghalt: mit tehetsz pénz, védelem nélkül?

- Én gazdag vagyok! - kiáltott fel Amadil - tizennyolcz arany évet számítok; reményeim kincses aknák, mert igéreteikből még egy fillért sem adának kezembe; szemem éles, mint a hiuzé, s a gyámnokom neje, míg élt, ha olykor rekedt szavát a harmadik szobában meghallám, nem egyszer mondá: Amadil, füled élesb a vakandénál. Emlékezem, Munkácson a várudvaron, ha gyámnokom távol volt, kiszöktem szobáiból s a térdig érő hóból torzalakokat gyúrtam, ijesztő szemekkel szénből, s mikor szerit tehettem, valamelyik lovász süvegét raktam fejökre. A falak kirugásain az őrhelyekig kúsztam, mint a vadmacska, s ha csínjaimon utoléretve, üzőbe vétettem, lábam oly gyors volt, mint az őzé, s biztos, mint a zergéé. Tudok éhezni ha kell, mint a teve, s ha amúgy igazán jóllakom Isten áldásából, az sem bánt nagyon. Nem vagyok-e gazdag? s mitől félhetnék?

- Elijesztesz! - mond növekedő meglepetéssel a herczegnő. - Ábrándok ezek, barátném, s elbizottság, mit az élet megczáfoland. - - Azt mondád: terveid nincsenek, - mit akarsz tehát?

- Mit akarok? - viszonzá a szőke hölgy, vegyítékével a szenvedélynek s búskomolyságnak. Nem tudom! Künn boltozva kék égtől, majd a tavasz hűs szellői s a nyár zengései közt lelkem felmutatja vágyait Istennek, ki e földre helyzett. Miért a hit, ha az ég szárnyasai megélnek s az ember eszével s két egészséges kézzel kétségbeesik? Hallott-e nagyságod valaha sorsomon sopánkodni? - Soha! - pedig terhemre van; hallott-e búsulni, hogy szegény vagyok, s többet tudok, mint a mennyit a szegénység megbir? - élek! - Isten így akarta? - - élni fogok, ő úgy akarandja!

- Tehát elvesztelek örökre, ha e falakat elhagyom?

- Örökre? Mit nevez nagyságod öröknek? nem mondja-e a példabeszéd, hogy hegy és völgy találkoznak, s nem vonulnak-e szellők karjain a föld párázati a fellegekhez, mert ott rokon elemekre találnak? nem lejt vagy rohan a csendes ér s a csattanó zuhatag ezer uton s ezer akadályon át, de mindig a tenger felé? Miért ne találkoznánk mi az élet tengerén, napfény s vihar közben?

Julia arczán elegye mutatkozott a részvét s rosszalásnak. Női gyöngédségét sérté a szabados és férfias, mi e fiatal hölgynek nyilatkozatiban lehellett. Úgy tetszett neki, mintha e könnyelmű elszántság, e tökéletes ismeretlenség a világgal, barátnéját ezer veszélynek s fájdalmas kiábrándulásnak vetendné martalékul.

Történetileg tudva van Rákóczi Juliáról, hogy korán érett esze s ritka tapintata mindazoknak figyelmét fölgerjesztette, kik vele közelebbi érintkezésbe jövének. Maga Eleonora császárné óvhatlan rokonszenvet érzett e ritka teremtés iránt, s gyakran meglátogatta őt. Julia az udvarnál is megjelent, s a szelid császár nagy kedvet talált a serdülő hölgy eszélyes feleleteiben s vidám társalgásában.^[11]

Julia kissé elhallgatott; úgy tetszett, mintha azon gondolkoznék, mit feleljen Amadilnak, midőn egy fiatal apácza benyitott s emlékeztette őt a fejedelemnő parancsára.

A herczegnő - bár szerénység s alázat jelleme fővonásai valának - sokkal több önérzettel birt, mint hogy a fiatal apáczának hetykén s tiszteletlenül adott figyelmeztetése őt ne sértené.

Lelkes, kiváló vonásai szigorú kifejezést nyertek.

- Mióta - így szólt szelid fönséggel - nem lehet szerencsém a fejedelemnőt szállásomon tisztelni, ha közlendői vannak?

- Azt méltóztassék nagyságod magától a tisztelt fejedelemnőtől megkérdeni, - viszonzá élesen az apácza. - Mi, kiknek azon boldog sors jutott, szárnyai alatt lehetni, csak engedelmeskedni tanultunk.

- Nem tudakozta a herczegnő kegyedtől, Ágnes soror, - szólt közbe Amadil hasonló éllel s csipőséggel - zárdai szokásaikat s egyéni nézeteit; egyébiránt természetesnek találandja, hogy egy uralkodó unokája, s kinek eszében sincsen, kegyetek ékes öltönyébe burkolódzni, azon házban, hol lakik, legyen az kastély vagy zárda, fogadni szokta a látogatásokat, nem adni.

- Csendesen, Amadil, - szakítá őt Julia feddő hangon félbe. - Mondja meg kegyed a tisztelt fejedelemnőnek szives köszöntésemet, nem jól érzem magamat, s ma el nem fogom szobámat hagyni; kérem kegyedet, az ebédet nekem s Amadilnak ide küldeni.

Ágnes soror, kisded gömbölyű hölgy, a homlokszorító gyolcs alól hófehéren kidagadó kövér arczczal, nem kevéssé ütközött meg Julia feleletén; tömött ajkait összeszorította, s szembetünő nehezteléssel s feddő hangon felelt: - Jó, meg fogom jelenteni nagyságod tagadó válaszát. Kegyednek pedig, Amadil, legyen ezennel tudtára adva, hogy akkor feleljen, ha kérdeztetik. - Ezzel az apácza megfordult s a nélkül, hogy csak fejét billentené, odahagyta a szobát.

Természetében fekszik az alárendelt lényeknek, hogy párvonalban követik parancsolóik kegyének s mellőzéseinek hévmérsékét. A kegyvesztett, s a ki, bármi okon, kevesebb figyelem tárgya lőn, tapasztalandja, hogy e kegyvesztés kijelentéseiben a legnyomorúbb mellékszemély is osztalékot követel.

A mondottakból világos, hogy a deli herczegnővel egyelőre tisztelettel s figyelemmel bánt a ház parancsnoka, mater Honoria; de miután látta, hogy növeltje a legkisebb hajlamot sem mutat a fátyol fölvételére, helyesnek találta, irányában több szigort alkalmazni.

Nemcsak az öreg apáczák, hanem - mikép tanui valánk - a fiatalabbak is feljogosítva érzék magukat a herczegnővel azon nevetséges, émelyítő felsőséggel bánni, mely főleg honunkban, kisebb hivatalnokok s közép-méltóságokra vergődöttek ismeretes sajátja.

Mikor a kis kövér soror becsapta az ajtót maga után, s léptei elcsoszogtak a folyosó kövezetén, Amadil hahotára fakadt, s felkiáltott: - Ezt kifizettük!

- Szerettem volna, - viszonzá Julia szigorú hangon - ha ez nem történik. Csak magunkat alázzuk le, ha ily apró egyéniségek hetykeségeit figyelemre veszszük.

- De hát mit is mondott neki nagyságod illetlent?

- Meggyőződésem szerint, - felelt a herczegnő - semmit; de neked illőbb leende leküzdeni túlbuzgó részvétedet irántam s hallgatni, jó Amadil; ez legalább megkímélende a kis kövér soror leczkézésétől.

- Uram, ne hagyj el! - lépteket hallok a folyosón; - sikoltott fel a szőke hölgy. - Istenre kérem nagyságodat, ne hagyja magát! Ha egyszer felülkerekedtünk, maradjunk is felül.

Julia mosolygott, azután maga is figyelmezvén a mindig közeledő léptekre, szeliden szólt: - Bizd ezt reám, jó Amadil; gondolom, tapintatom nem engedendi a mértéket elhibáznom.

Majdnem azon időben, mikor Rákóczi Julia s barátnéja együtt beszélgettek, a zárda más szárnyában, szép világos teremben, amattól különböző nemű társalgás folyt. Mater Honoriát a sekrestyében láttuk. Midőn az apáczák s növendékek hosszú sora elvonult előtte, s ő nem egyhez ezek közől azon bájos szelidséggel szólt, melytől csekély árnyalatban tért el, mikor Rákóczi Juliát idézte magához, a fejedelemnő, pár éltes apácza kiséretében, saját lakosztálya felé ment. Valami megkapó volt azon ihletesen félő tiszteletben, melylyel őt az éltes szüzek kisérték. Így haladva a hideg, félhomályos folyosókon, a nemes apátnő bibliai alakokra emlékeztetett.

Ajtajánál búcsut vőn kiséretétől, s midőn előszobájába lépett, egy fiatal apácza, ki ott szolgálatára időzött, jelenté, hogy vendég vár reá.

Mater Honoria az oldalszobába tért be, s miután olvasóját s imakönyvét letette, elfogadó termébe nyitott, hol őt szivélyes őszinteséggel erőteljes, magas férfiú üdvözlé.

Egy tekintet elég, e férfias alakban a hadi emberre ismerni. Öltönyét ezuttal nem födözé a szokásos mellvas, kezében is a lovagi sisak helyett nagy karamú, aranynyal szegélyzett s pompásan hajlangó strucztollakkal ékes kalap volt. Egyébiránt egyszerű öltözéke az akkori szabás és ízlés előnyeit tünteté ki a mostani nevetséges öltönyök fölött.

E férfiú Aspermont Reckheim Ferdinánd Gobert volt, mikép már említettük, I. Leopold felső-magyarhoni hadi kormányzója.

Kora mintegy harmincz évre mutatott, bár ennél jóval idősbnek mondatott. Szép, bársonysima fekete hajzat hullámzott hófehér csipkegallérán; s az érdekteljes vonások, világíttatva erélyes sugárú kék szemektől, egyre gyaníttatának azon férfiak közől, kiknek kevés némber áll ellen.

Mielőtt a párbeszédet adnók, mely a két feltünő személyiség találkozása okait feltárandja: vessünk futó tekintetet a világos terem körül, hol velök találkozánk.

A falakat remek olajfestményekben szentirási képek borítják; a négyszeg egyik oldalán, néhány aranyozott szegélyű szekrényben, jól rendezett könyvtárt látunk; míg az egyik ablak közelében széles dolgozó asztal áll veres márványból, s előtte tágas bőrkarosszék. A másik falnak hosszában egy pamlag, székek s nagy asztal, szőnyeggel borítva, tűnnek föl. Elhallgatván kifárasztó részleteit a teremben létező órák s egyéb becses holmiknak: azon két személyt közelítjük meg, kik most, néhány percznyi beszélgetés után, egy ablakmélyedésben folytaták társalgásukat.

Már a néhány szó után, melyeket Aspermont, az első üdvözléseket végezve, mondott, félreismerhetlen volt valami ingerültség mindkettőjük vonásain s a tekintet azon éle, mely hevesb vagy legalább érdekesb beszélgetési tárgyra gyaníttat.

- Honoria, - szólt Aspermont - én bizodalommal jöttem hozzád; mindazon ellenokok, melyeket egykor-máskor hallottam tőled, alaptalanok, s a részrehajlás s hozzád illetlen meghunyászkodás jellegét viselik. Ne kényszeríts erőszakra, míg veled egyetértve, a dolog zaj nélkül kivihető.

- Lehetetlen! - kiáltott fel az apátnő kedvetlenül. - Nem akarok semmit e merényről hallani. Nagyon sajnálom, hogy eszelős, botrányos terveidből ennyit is tudok. Azon házra, mely gondviselésem alá bizatott, csak homály áradhat ily tettből. S mit mondana a bibornok, ki iránti tiszteletemet s tartozó engedelmességemet szégyenítő meghunyászkodásnak merted nevezni?

- Oh, bizonyosan, - szakítá őt Aspermont félbe - neheztelni fog ő eminentiája, a nagyontisztelendő gyámnok úr, miután atyai gondoskodása a fiatal herczegnő mennyei osztálya fölött arra birta a szent férfiút, hogy kezét egy Eszterházy, egy herczeg Waldeck s többektől megtagadja.^[12]

- Méltán tehette ezt, - viszonzá a fejedelemnő neheztelő hangon - mert Juliának Prágában, honnan soha vissza nem kellett volna őt hozni, szembetünő hajlama volt a zárdai életre. Egyébiránt - tevé szigorral hozzá - nem csudálom, hogy ti, világi férfiak, oly kevés fontosságot helyeztek a mennyei osztalékba, s oly készek vagytok azokat kárhoztatni, kik mulandó földi kincsek helyett örökké tartandókat kivánnak biztosítni hiveiknek.

Aspermont összevonta szemöldeit, s éles gúny kifejezésével viszonzá: - Igen, hogy e megbecsülhetlen javakért maguk számára a megvetendő földi kincsek csekély osztalékát megtarthassák.

- Gobert! komolyan kérlek, szüntesd meg e beszélgetést.

- Az igazság szava keserű; - felelt Aspermont - de vigasztald azzal magadat, hogy a vád nem téged, hanem oly férfiút ér, kinek fösvénysége közmondásos, s ki nem egyszer feddetett meg az ősz, derék Széchenyi Pál által, egyházi férfiúhoz nem illő haszonlesése miatt.^[13]

- Rágalom; - erősíté Honoria - mert hiszen kétségtelen, hogy ha az ifjú Rákóczi nagykorúságot ér, a gyámnok átadandja neki jószágát; s mi nyereség háramolna rá abból, ha Isten malasztját nyujtaná Juliának, s a fátylat elfogadná - míg öcscse Ferencz él?

- Megbocsáss, Honoria, ha álokaid czáfolatába nem ereszkedem, s elhallgatom, hogy buzgóságod a bibornok iránt, a jövedelmeket Rákóczi nagykorúságaig kihagyta számításaiból. Te ártatlanságodban nem tudod, minő nyereség a haszonvágyó előtt, ha két követelő közül egyik elnémíttatik.

- Elég! elég! - kiáltott fel a fejedelemnő.

- Nem, nem elég és soha sem elég! - mond Aspermont erélylyel. - Gondoljátok-e ti, hogy Isten előtt kedves az ily ármánynyal fogott fátyolvétel? de apácza-e Julia? nem nagykorúságot ért hajadon, s ki arra van teremtve, hogy csendes házikörben boldogságot áraszszon maga körül? Feledtétek-e, hogy saját czéljaitok elérhetése közelíttetik az által, a mit én akarok?

A fejedelemnő feddő tekintetet vetett Aspermontra.

- Németté akarjátok őt tenni! mered-e ezt tagadni? - szólt a tábornok. - Egyedül vagyunk, - folytatá - s közel rokonok, unokák; tudhatod, Honoria, hogy én, bár családunk franczia eredetű, Némethonban születtem, s német vagyok szívvel, lélekkel. De szentségtörésnek tartom e legelső magyar család két nagyreményű sarjának ezen erőszakos, kábító elnémetesítését. A honszeretet s nemzetiség gyúlpontja ezer nemes és nagyszerű erénynek: kitől e kettőt elragadtátok, azt erkölcsileg megöltétek.^[14]

Honoria békétlenül rázta fejét, várva, hogy Aspermont elhallgasson.

- Julia nemes természete, - folytatá ez - s pár évvel elébb haladt kora lehetlenné tevék vele nagy nevéhez kapcsolt visszaemlékezéseit s egykori rokonszenveit egészen feledtetni; de a mit tehettetek, nem lőn elmulasztva, hogy a legszentebbet, mit nemesen született szív érezhet: honszeretetét elfojtsátok. Igen, ez nem sikerült, mert szive hónáért ver, s tud még sorsán könnyeket ejteni; de mostohaatyja Tökölyi s számos férfiak ellen, kiket nem ismer s kiket védeni nem akarok, megtanították őt, kihallgatás nélkül pálczát törni.

- Igazságtalan vagy, Gobert; - szakítá őt hevülve félbe a hölgy - azoknak irtózatos tettei, kik felülúszva a nép kegyén, lángba borították az országot, önkénytelenül fejleszték ki Julia, mint Ferencz sziveikben az ellenszenvet.

- Önkénytelenül! - kiáltott föl Aspermont fönséggel - s ezt te állítod, a fejedelemnő, ki titkos utasítások nélkül nem vetted szárnyaid alá e gyöngéden nemes csemetét? Én nyiltan kimondom, hogy ezen álnok lélekmérgezés gyalázatos! - - Mivé tették ama jó bécsi urak a hősök fiát, az ifjú Rákóczit, ezen utolsó sarját egy nagyszerű, történeti családnak? elfojtották benne a magyart, a nélkül, hogy németté tudták volna tenni. Nem bir egyikének is, a két dicső nemzet közől, erényeivel: nem magyar, nem német - gyáva korcs! - Az udvari lég mirigyes övében szolgai lelkek szolgává törpítették! Mentsen Isten ily némettől! s óvja a magyart ily magyartól!^[15]

Honoria kissé megdöbbenve, de nem hanyatlott meggyőződéssel szólt: - Rosszul vagy értesítve: én úgy tudom, hogy ő szívvel lélekkel német, s azt hiszem, ez által csak nyerhet. Iszonyúság, mit e magyar nép elkövet! A csendes egyházak, a zárda magánya s az oltár szentélye nem biztosok tőlök. Mit tett csak nem régiben Julia mostohaatyja, amaz ifjú tigris Tökölyi Imre, ki Drugeth Zsigmondot, a két Barkóczit, Senyeit s a derék Mácsait a népek s a had törvénye ellen Kassán a vérpadon végeztette ki, s a hű és ügyes Melczer Jánost felakasztatta?^[16]

- Igaz; - kiáltott fel Aspermont eltitkolhatlan borzadással - de ki idézte fel az Eumenidákat Eperjesen s annyi számtalan helyen! Ki írta föl véres betűkkel a történetek lapjaira a Caraffa, Caprara, Strasoldo és Cobb neveket? Mit tett Lobkovitz egykor, míg az igazságos császár szemei felnyiltak, s ezen esküdt ellenségét a magyarnak megsemmisítette?^[17]

- Hogyan! - szólt Honoria szigorúan - te, Aspermont Reckheim, a császár vezére, kit a kegyes uralkodó hadseregei kormányára méltatott, ő fölsége hű s erélyes vezéreit kárhoztatod és kisebbíted? s feledni látszatol, hogy a maroknyi magyar nép s egy-két eszeveszett olygarcha vakmerőségét nem lehete szelidebb uton megakadályozni? s nem bűnhődött-e Lobkovitz, ki többre ment, vagy inkább menni akart, mint kelle?

- Mit akadályoztak meg ezen emberek? - viszonzá hevülve a tábornok. - Innen is, túl is, patakokban foly a vér! Ha e gyalázatos Caprara, Caraffa, Strasoldo, a vérengző Cobb s többen saját testvéreim volnának, nem nevezhetném őket egyebeknek, mint gaz hóhéroknak.^[18] Hol a trón széles e világon, melyen szelidebb s igazságosabb és becsületesebb uralkodó ül, mint császárunk, I. Leopold!^[19] de hétszeres érczfallal keríté a jámbor fejedelmet az ármány, nemzeti gyűlölség s az alkotmányos lét elleni szánalmas irigység körül. Oda jutottunk e nehéz időkben, hogy a magyarban megismerni, a mi szép és dicső, annyit tesz, mint rossz németnek lenni: s mely üldözöttek védelmére kel, az egyenes, nyilt szó, árulásnak és fölségsértésnek neveztetik: ellenben minden törvény s igazság elgázolása helyes büntetés nevét viseli. A derék császár csak álnok vezérei s rossz tanácsosai látcsövén tekinti az eseményeket, s minő fekete szinben festetnek azon iszonyok, melyek a kuruczok által elkövettetnek: annyira a szükség s kénytelenség keretében tüntetnek föl a császári vezérek hóhérlásai s szentségtörő rablásai. Azonban vessünk leplet ezen iszonyokra, időm rövidre van szabva, akarom végre tudni: ellenem, mellettem vagy-e?

- Melletted, Gobert, mindenesetre, - felelt Honoria - de a maga rendén. - Semmi sem birand arra, hogy zajtütő, homályos merényre segédkezet nyujtsak. Kérd meg Julia kezét annak rendi szerint a császári pártól s Kolonics bibornoktól mint gyámjától, s én távol attól, hogy a dolgot ellenezzem, magam vezetem őt karjaid közé.

- Más szavakkal, Honoria, - szakítá őt a tábornok félbe, - mellőzve Julia anyját, s őt magát: Kolonics bibornokot, ki most távol van,^[20] várjam be, s nyerjem azt, mit mindazok, kik Julia kezét megkérték. Értelek, - folytatá Aspermont indulatosan - te Kolonics visszhangja vagy: mi ha nem igaz, igérj legalább semlegességet.

- Nem tehetem, - felelt Honoria némi elfogultsággal - hogy szemet húnyjak ott, hol eskü kötelez őrködésre.

- Nem?! - kiáltott fel kifakadva, Aspermont. - Oh, az egyoldalú buzgalom vaksága! mely zsarnoknak hiszi a jó Istent, s azt véli, hogy a minden jóknak szerzője egész életboldogság odaáldozásával lekenyerezhető! - Ti visszadobjátok póriasan büszke megvetéssel, mit az Úr ingyenkegyelméből árasztott e szép világra. Vakok ti! kik imáitokkal káromoltok; s gyámnokoskodhatni vélvén a gondviselés fölött, türelmetlenek vagytok a fénylő nap alatt, melynek sugáraival jóra s gonoszra világít a türelmes Isten!

A fejedelemnő majdnem reszketett felindulásában.

- Pulya, kisszerű szenvedélyeiteket ruházzátok a magasság urára, - folytatá Aspermont - s Istent teremtetek a magatok képére.

- Ne tovább! - sikoltott fel az apácza; azután önkénytelen mozdulattal imazsámolyához sietett, s a nagy feszület fáján átfonván jobb karját, mintegy védelme alatt az Üdvözítőnek felkiáltott: - Ez kárhozatos eretnekség! melynek ördögi cselszavait hallani nem akarom, hallanom nem szabad!

- Több vallási érzelem s igaz hit van e katonai szívben, - szólt Aspermont, nyilt s nemes őszinteségű tekintetet vetvén Honoriára - igen, több, mint minden farizeusaitokban együtt. De látom, siket füleknek szólok, s valóban szégyenlenék egy hanggal többet veszteni! Harag nélkül távozom, Honoria, s hálával Isten iránt, ki bátyámnak drága életét jókor vette el; te őt boldoggá soha se teendéd!

Az apátnő egy székbe hanyatlott, s hófehér kezébe födte el arczát, talán könnyeit.

Aspermont árnyalatával a szánalomnak tekintett a hölgyre, azután folytatá: - Emlékezel-e még, te büszke hölgy! azon órákra, hol hasonló ürügy alatt, két vérző szív lőn elszakítva egymástól? - Akkor is fiatalság, közeli rokonság, vágy a zárdai életre, s ehez hasonlók hozattak föl.

- Szűnj! - rebegte a fejedelemnő tört hangon, míg szép vonásait halál szine önté el.

- Igaz, - szólt Aspermont keserűen - ezek mult dolgok! - - s ki gyaníthatná, hogy bátyám fiatalon s életteljesen e zsarnokság vértanuja leend?

- Miért - kiáltott fel Honoria kérveparancsoló hangon - előidézni azon iszonyú órákat!?

- Bátyám megőrült - folytatá Aspermont mély felindulással - mert inkább szeretett tégedet, mint hogy ép észszel nélkülözhessen... a jó Isten elvette őt! Őrülete óráiban egy apácza képét szorította kebléhez - s emlékezetében, négy gazdag nyelvből, melyeket beszélt, egyetlen szó maradott: a te neved, Honoria!

- Oh Isten! - kiáltott fel a fejedelemnő fuldokolva.

Mély s iszonyú volt a seb, melyet a hevétől túlkapott hadfinak szavai ejtettek a hölgy szivén. Őt nem bűntudat s nem vágy, imával lekenyerezni az igazságos birót fönn a felhők fölött, vitték e zárda magányába: halálos sebbel keblében, azon erélylyel s hősiséggel, melyre csak hölgyek szive képes, elvált a világtól, hogy jobb életre készülve, míg lehellete tart, szent czéloknak áldozhassa óráit; reményeinek tört árbocza volt a hid, mely őt a világtól elrekeszté. A vad csaták fia nem számlálta meg álmatlan éjeit, s nem ismerte a nőkedély örvényét, melyről az alig behegedt hártyát kíméletlenül leszakítá. Hosszú szünet lőn. Aspermont folytatá: - Látom, Honoria, meg vagy hatva, de jusson eszedbe, hogy ugyanez áll Julia s előttem.

A fejedelemnő magához tért, minden erejét összeszedte, s fölkelvén ülőhelyéből, még mindig reszketeg, de méltóságteljes hangon szólt: Gobert! mikor megegyeztem abban, hogy téged, legközelebbi rokonomat s ifjuságom barátját, itt elfogadjalak, azt hittem, hogy oly eredménynél állapodunk meg, mely ellen sem kötelességemnek, sem érzéseimnek szava nem leend. A mit te kivánsz, - nőragadás, elorzása egy hölgynek az ima s áhitat menhelyéből, botrány tehát! S mivel e szent falak őre, én a fejedelemnő, e bűnös tettbe beleegyezni nem akarok, szenvedélyedtől elragadtatva, nemcsak engemet sértettél szivem legmélyeiben, hanem a vallás elveit s hű szolgáinak egész testületét nem pirulsz bántani s aljas földi vágyakkal gyanusítani.

- Egyedül a hibásokat vádolom, Honoria, s ne feledd, hogy azon tévutban vagy, melybe egyoldalú vakbuzgóság vettetik, s épen botrányoktóli rettegése által idézi föl a botrányt!

- Ne itélj, hogy meg ne itéltessél! - viszonzá a hölgy szigorú hangon. - Én megmosom kezeimet, s e tárgyról nem akarok többé hallani. Nem kelle nekünk e végre soha találkozni, Gobert. Isten veled! mi ez életben utolszor láttuk egymást.

Aspermont tanuja volt a hatásnak, melyet bátyjának emlékezete gyakorlott Honoria szivére, s érezte, mikép őt heve túlragadta a helyes korlátokon, megbánta, hogy a hölgynek, kit bensőleg tisztelt, szivét sértette. Úgy tetszett neki, mintha gyöngédtelenül túllépte volna az illem azon sorompóit, melyeket férfiúnak hölgyek ellenében mellőzni soha sem szabad. Aspermontnak nemes szive volt, s mint minden heves és szenvedélyes férfiú, ha a pillanat rohama elmult, megbánta, mi rokonára nézve sebző volt szavaiban. - Honoria! így szólt békítő gyöngédséggel - ne állítsd élre szavaimat.

- Hagyj végeznem; - folytatá a fejedelemnő. - E falak a világtól elválasztanak, a szív földi vágyai, fájdalma s öröme kivül maradtak, a lélek nyugalma, mely végmenhelyet keres, még a visszaemlékezés varázsképeit is elodázza magától. Te mély sebet szakítál föl, s a kéz, mely ezt irgalom nélkül tevé, évek lassú hegedését repeszté szét. Szavaid méregként cseppentek beteg szivembe s el nem hibázandják hatásukat! Én az Isten ezen újabb kisértetét elszántsággal fogadom; mert az önfeláldozás e révében a gondolatvétek is bűnhödést érdemel. Zúgolódás nélkül ki akarom szenvedni, mi reám talán azért méretett, mivel ennyi évek során át még egy erecske maradt szivemben, mely ifjúkori emlékezeteimre s álmaimra megrezzen.

Honoria e szavakat oly mélyen-bús s egyszersmind oly méltósággal mondá, hogy Aspermont meg volt rázkódtatva. A részvét szelidült, békítő hangján kiáltott fel: - Honoria, bocsánat!

- Megbocsátottam neked, Gobert, - viszonzá a hölgy jámbor nyugalommal, s kezét nyújtá a férfiúnak, ki szerepet látszott vele cserélni s megszégyenülve állt előtte.

- Itt barátom, - folytatá a fejedelemnő - utaink elválnak. Ne vádolj hidegséggel, ne igazságtalansággal, őszintén s Istennek pirulva nyújtván áldozatul vallomásomat, kimondom előtted: hogy saját szivem edzetlensége, melyet ez óra felfödözött, teszi szent és siető kötelességgé, végkép elszakadni a világtól. Nem hiúság, de vétkes gyöngeség volt tőlem, a nagy felelőséggel járó fejedelemnői tisztet elfogadni; holnap lemondásom indul innen az illető helyekre s Honoria balfogását mint egyszerű apácza siratandja szűk magányos cellában.

- Te nekem soha meg nem bocsátasz! - szólt növekedő szánalommal Aspermont.

- Megbocsátottam, ismétlem, Gobert. Ti férfiak mindig tévutban vagytok, mikor hölgyek érzelmei fölött hoztok itéletet. A nőszív az engesztelés békehona: szenvedni s megbocsátani osztályrésze. Eredj, hős! neked nyitva a tágas, szép világ diadalkoszorúival; én tövises pályámon folytatom magányos utamat a nyugalom réve felé. Az ég áldjon meg téged barátom! - talán Isten úgy akarta, hogy ez óra üssön, s a fejedelemnő lássa, mikép gyönge szive több nyugalmat lel a magányos cellában s odaengedő függésben, mint e fényes czímmel s e ragyogó kereszttel keblén.

Ezzel gyönyörű kezével könnyedén érinté Aspermont homlokát, s a mellékszobába távozott.

* * *

A tábornok meghatva tekintett utána. Nehéz volna azon ellenkező indulatok csatáját leírni, melyek keblében vívtak. De a megbánás s szánalom kifejezésén át, tekintetében a dacz merev éles sugára sem hiányzott. Darabig kétkedve állt, ha visszaszólítsa-e Honoriát; azután azon élénkséggel, melyről ismeretes volt, a békétlenség egy kézmozdulatával odahagyta a szobát. Mikor a zárdakapu őrnőjéhez ért s a kapu kinyittatott, Aspermont valamit adott az őrnő kezébe, mit ez sajátosan jelentő tekintettel fogadott.

Néhány percz mulva a tábornok a zárda előtt állt. Mintegy húsz-harmincz lépésnyire haladott, midőn egy meglepő tekintetű férfiúval találkozott, kitől pár pillanat előtt egy köpenybe burkolt ifjú vált el.

A férfiú, kit most szemközt látunk Aspermonttal, egyszerű polgári öltönyének daczára oly vonásokkal bir, melyeket nehéz feledni; főleg nagy sötétszürke s összenőtt barna szemöldöktől árnyékolt szemei nem könnyen tűntek el annak emlékéből, ki őt csak egyszer látta életében. Ezen ember mintegy negyven évesnek látszott, s állát, ajkait tömött fekete szakáll födé.

- Soká vártál-e, Brenkovics? - kérdé hirtelen Aspermont.^[21]

- Nem hevertem e kis időzés közben; - felelt szárazan a kérdett - a szem, mely nyitva van, sokat lát és tapasztal egy rövid téli napon is.

- Ki volt azon ember, kivel beszéltél?

- Bercsényi Miklós, - felelt Brenkovics - egy azon drágalátos őszinte hódolók közől, kik Lotharingi Károly s a szelid Abele kezeibe rakták nyelvöket, míg sziveik Tökölyi markában vannak.^[22]

- Mit akarhat e szilaj ifjú itt, kiről már sokat hallottam? tudakolá odavetve, s Brenkovicscsal sietve távozván, Aspermont. - Megfejthetlenek e magyar urak előttem, - folytatá menésközben - mihelyt kissé fordul a koczka, seregestül látta az ember őket Bécsbe sietni.

Brenkovics a megvetés kifejezésével kemény, velős vonásain, szólt: Ettől nincs mit tartani! a jámbor azon gerjengők sorába tartozik, kik minden csomót ketté vágni akarnak, s ha ez - mivel nem Nagy Sándorok - a vágásra épen marad: maguk ellen fordítják a fegyvert.^[23] Vitéz tábornok úr! alig találná ki nagyságod, mi hozta őt Bécsbe. - E szavak közben már meglehetős távolban valának a zárdától.

- Nos? - szólt Aspermont - vágyom tudni.

- Őt - felelt Brenkovics félmosolylyal - kegyelet emelte szárnyain ide!

- Hogyan?

- Mikép mondja, a hősök utódát, a híres, férfias-lelkű Zrinyi Ilona fiát, s a két hadias, nyugtalan György unokáját akarja látni.

- S aztán?

- S aztán, gondolom, haza megy; ártatlan mulatság! nem árt senkinek vele, s gyanítom, a hősök ama nagyszerű csemetéje lehűtendi magasztos eszméit a szendergő oroszlánok felől. - Ez utóbbi szavakat Brenkovics oly kinyomásával a megvetésnek mondá, miből világos, mennyire le volt Bécsben is a vélemény az ifjú Rákócziról hangolva.

Néhány percz mulva a két beszélő egy utczába tért be s eltűnt a szem elől.

*

B. JÓSIKA MIKLÓS.

1796-1865.

A Mincio melletti ütközetben 1814. február 8-án a csatatéren ott melegiben nevezték ki a szavojai dragolyos-ezred egy formás hadnagyát, ki magát vitézsége által kitüntette, főhadnagynak.

A táborszernagy-fővezér igy szólt hozzá:

- Ön nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy.

S valóban nagy dolgokra volt hivatva az iruló-piruló alig tizennyolcz éves ifju. Ő neki kellett - nem levernie Napoleont (ámbár az se volt épen kis feladat) - hanem összetörnie a magyar közönség közönyét a magyar irodalom iránt, megalkotnia a magyar regényt és annak közönségét.

Csoda 'iszen nincs benne, csak épen tanulság, hogy a kit az istenek az Olympusra szántak, azt nem kell mindenáron Pegazusra ültetni - azt a dragonyos ló is odaviszi.

Csakhogy az a hegycsúcs messze van még, nagy utakat kellett megtenni ide-oda a csakhamar kapitánynyá lett főhadnagynak, kit Báró Jósika Miklósnak híttak. Résztvenni a franczia hadjáratban s ezalatt megösmerni Párist, annak irodalmát és művészetét, ott beleszeretni a Scott Walter regényeibe, s azon a réven a múzsákba.

Azután Bécsbe is el kellett jutnia és ott beleszeretni egy délczeg földi nőbe, a szép Kállay Erzsébetbe, azt feleségül venni és elhagyni a katonaéletet.

Mind elrendezik azt a Párkák, okosan, észrevétlenül. A fiatal pár elvonul Szabolcsba, a homokparadicsomba, Napkorra, az asszony birtokára, vagy az ősi Jósika-kuriára, Szurdokra, a történelmi mondák és emlékek klasszikus országában. Ide csak a könyvek jönnek utánok, meg a balsors. Hiszen épen ő kell. E házasságnak boldogtalannak kell lennie, hogy a katona költővé változhassék, hogy a lélek a szenvedésekben megkapja azt a finomságot, a melylyel megérteni tud és magát megértetni.

Szerencsétlen házasságát felbontotta s szurdoki magányába zárkózva, rejté el boldogtalanságát a világ elől, tanulmányokba mélyedt, s a természet megösmerésén csillapult.

Negyven éves volt, mikor életjelt adott magáról; beszédet tartott Kolozsvárott a sajtószabadság védelmére, aztán két politikai röpiratot írt, mire nagy figyelemmel kezdték emlegetni. Mint medvét a napfény odujából, a népszerűség kicsalta a «szomorú kapitányt» Szurdokról Pestre. Ott töltötte a teleket, megösmerkedett Vörösmartyval, Bajzával, apránkint kivallotta, hogy ő is próbált egy regényt írni s egy nap elvitte nekik a kéziratot - Abafit.

Azok elolvasták s váltig unszolták, adja ki; mágnás rokonai, barátai ellenben lebeszélték, maga a kapitány se akarta, de benne lakott egy másik ember, a ki szerette volna elsőszülöttét szárnyra eresztve látni, és a ki erősebb volt a kapitánynál, minélfogva «Abafi» megjelent.

Tüneményszerű volt. Egy édes olvasmány, csupa méz. Szinte tapadósak lettek tőle a szempillák, mint az álomtól. Örvendetes hullámzás támadt. Nagy eset ez. A Figyelmező különben csipős birálója e szavakkal kezdte kritikáját:

«Uraim, le a kalapokkal!»

Nem egy hang volt ez most, de ezer hang és viszhang. Diadalharsona volt, sőt több, exorcisálás volt. - A kapitány örökre eltünt a varázslatos felkiáltásra s maradt pusztán Jósika Miklós, az író.

Mint a pihent földből a fűszálak, úgy törnek ki belőle a szebbnél szebb történetek. «Az utolsó Bátori», «A Csehek Magyarországban», («Zólyomi» és a «Könnyelműek» már Abafi előtt megvoltak a fiókjában). A Dugonics és Fáy regényei után valóságos csodák e kedves könyvek, melyek kézről-kézve járnak és olvasókat hódítanak.

Kétségen kívül Scott Waltert utánozta Jósika; nem volt benne eredetiség, se zamat. De ki keresi tavaszszal az első szamóczákban, melyeket megízlel, a zamatot? A mesék gazdagon bugyogtak ki belőle s ezeket nagy leleményességgel építette föl.

Volt egy főmeséje, annak a szálán megindult s mikor már a legérdekfeszítőbb lett, megszakította. (Ez volt az egyik grif-je.) A mellék-mesék egyikébe fogott, melyek mint a főfolyóhoz siető patakok messze tájakról indulnak el, hogy egy váratlan helyen az elhagyott főmesébe szakadjanak.

Fordulatok, csattanók, meglepetések váltakoznak regényeiben, melyeknek hátterét történelmi események képezik. Tájleirásai unalmasak, de hívek. A lovagok és várkisasszonyok csupa illedelmes népek, a kik sohase mondanak és tesznek olyat, a miért az olvasó bakfischnak el kelljen pirulnia.

A külsőségeket, régi ruhákat, szokásokat nagy részletességgel, gondos tanulmányok alapján festi, de a kor és embereinek belsejébe nem lát be oly mélyen, mint Kemény Zsigmond, de nem is hibázza el őket oly nagyon, mint Jókai Mór.

Nemcsak a polgári kalapok, de a nehezen mozduló irodalmi vaskalapok is hamar megemeltettek előtte; a Kisfaludy-Társaság előbb tagjának, majd elnökének választotta 1842-ben. Ezentúl állandóan Pesten lakott s újra megnősült, lelkének méltó felét megtalálván a költői lelkű báró Podmaniczky Juliában.

A szabadságharcz már koszorúkkal borítva találja, de a koszorúkat olyan tehernek veszik Magyarországon, mely képtelenné teszi az illetőt más munkára. Az elismert író itt nem kap hivatalt, mint a hogy a viselős asszonynak nem adnak munkát, nehogy a születendő magzat szenvedjen a miatt. Hiszen szép vonásnak is lehetne ezt nevezni - ha ez lenne a motivuma. De a mágnás ez alól is kivétel. Az volt az egyenlőségnek ebben a mámorában is. Jósikát kiszemelték rögtön a honvédelmi bizottmány tagjának (eszükbe jutott, hogy keménylelkű katona volt) s ebben a minőségben keresztül szolgálta az egész epochát, követve Kossuthot, kinek nagy híve volt, Debreczenbe, Szegedre, - kormányzósága alatt pedig a legfőbb kegyelmi törvényszék birájává neveztetett ki. (Eszükbe jutott, hogy puhalelkű író volt.)

A koszorúk nem ártottak neki, de a fényes hivatalok bujdosni kényszeríték. Világos után Brüsszelbe menekült, a hol házat épített magának, ott élt és soha se látta többé hazáját.

Végkép elszakítani nem lehetett. Mert a hová íróasztalát letette, ott a hazából állott egy terület. A mesék, melyek rajta termettek, haza szóltak. A gondolatok, melyek közt megfogantak, otthon jártak. Az ő dolgozó lámpájának fénye a mi apáink estéit tette vidámakká és kedvesekké.

De míg a könyvei könyvtárra szaporodtak, multak az évek; a száműzöttből aggastyán lett, beteg ember; fantáziájának tüze megbágyadt, de még azért egyre írt; itthon már más kedvenczek támadtak; Jókai dicsősége fennen ragyogott, a nyelv megizmosodott, átgyúródott, nyert a népétől, ő pedig ott a messzeségben a régiből is sokat felejtett, memoriája meggyengült, a vége felé már magyarul is alig tudott, de még mindig írt és jött, jött az alkony mindenünnen; a kiadói arra példálóztak, hogy kevesebbet írjon, az orvosai ráparancsoltak, hogy semmit se irjon és költözzék át más levegőre Drezdába; a kritikusai támadták, hogy nem ér semmit, a mit ír, de ő még akkor is folytonosan írt «és a mikor a legkisebb volt írónak - mondja Jókai fölötte tartott emlékbeszédében - akkor volt mint ember a legnagyobb».

1865-ben halt meg Drezdában, ott temették el ideiglenesen, míg rokona, b. Jósika Sámuel haza hozatta és a kolozsvári temetőben helyezte el.

De a hamvait haza hozó wagon bátran megállhatott volna idébb is, odább is, a hol magyar szó cseng. Minden temetőben ismerősök környeznék a nagy mese álmodót a szomorúfüzes, jósikafás* halmok alatt. Az ő olvasói feküsznek ott szerte. Mert Jósika Miklóst legalább egyszer minden kortársa szerette.

Mikszáth Kálmán.