Jósika Miklós

 

Abafi

 

 

A szöveget gondozta
Tamás Zsuzsanna

 

 

 

TARTALOM

ELŐSZÓ
FALUSI LAK
AMAZON
SEMMIREKELLŐ
ÖRÖM
ABAFI
KOLOSVÁR 1594-BEN
FAALKOTMÁNY
HÁROM HÖLGY
RÁSA-HÁZ
A VERES EMBER
FOGADÁS KÖVETKEZMÉNYEI
EGY SZÓNOK
VENDÉGLŐ
A KIS TÓBIÁS
SIKOLTÁS
A MIKOLA HÁZ
ELEVEN SZOBOR
SZESZÉLY
CSETÁTYE BOLI
VILLÁM
FEKETE LOVAG ÉJFÉLKOR
TÁNCTEREM
TRENCSI-VÁR
TORNYA MÁTÉ
HATTYÚ-LOVAG
ZOMÁNCOS VITÉZ
SZÉP PÁR
HADI KÉSZÜLETEK
A FÜRDŐ
BÁTHORI MINT VEZÉR
A CSATA S KÖVETKEZÉSEI
HÁLA S HALÁL
A KIS ZSIGA
REMÉNYTELEN KÍVÁNAT
GIZELLA
EGY-KÉT SZÓ AZ ERKÖLCSI HATÁSRÓL
S KÖLTŐI IGAZSÁGTÉTELRŐL MINT TOLDALÉK

JÓSIKA JEGYZETEI AZ ABAFI-HOZ

 

---

ELŐSZÓ

Egy lélekrajzot adok itt az olvasó kezébe. Célzása komoly, s oda megy ki, hogy erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rosszra: de végre lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni.

Bár e történetben a belső életet fogtam fel, igyekeztem annak külső elevenséget is adni, s az egésznek komoly irányát egymástól egészen különböző helyzetein egy történetnek keresztülfűzni, melyben több az igaz, mint a költött, s melyben mind a nagy olvasóközönségre, mind a míveltebb olvasóra számítottam dolgozásomat. - Ha helyes volt-e tapintásom; ha sikerült-e jó szándékom: az olvasóközönség fogja megítélni.

FALUSI LAK

Eredj, fiam - mondta ő.

Walter Scott

A szép Maros völgyében Alvinc a legkiesb falvak egyike Erdélyben. Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást ígérve a szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tűnnek ki a szemben fekvő Borbereknek egyszerű szalmafödelei.

A helység közepe táján láthatók ősz falai egy hajdani fejedelmi kastélynak, mely történetünk idejében épségben állott. Az épületnek két magas szárnya áll még, melynek egyikébe a kapu nyílik magas boltozat alatt; a más két oldal rom jelenben, s csak rakhelyül használtatik. Ennek egyik szögletében mutatják még egy-két fennálló falait azon teremnek, melyben Martinusius Györgyöt megölték s kivetették az ablakon, hol több ideig temetetlen sorvadtak tagjai.

A szép fekvésű falunak napnyugoti végén volt egy alacsony, egyszerű falusi lak, sötét, félig meszelt falakkal, milyeket most is sok helyt láthatni úton kívüli falukon. Magas, éles födél, zsindellyel födött kémény, a tornác alig másfél könyöknyi széles, s az odavezető keskeny lépcsők idomtalan fahasábokból egymáshoz jól-rosszul illesztve. A tornácon, melyet durván faragott négyszegű gerendák támogattak, jobbra félig nyílt fahombár állt, födele kendercsomókkal terhelve; mellette jobbra egy rosszul abroncsolt hordócska, melynek meszes, felül szétváló dongái tartalmára mutattak; balra lóca, vastag ingó lábakkal; az ajtó mellett, mely egy nemébe az előszobának nyílék, a másik oldalon kendertiló s egypár alacsony székecske. Túl ezeken az elhintett zab- s árpaszemeken tyúkok s csibék kapkodtak.

Ezen egyszerű lakot boronás kerítés körözé, némely szakait idő s rossz szomszédok rostéllyá ritkíták. Az udvarka balján szalmával födött ól s mellette kaputlan szekérszín nyúlt el; túl egy boglya széna s két sertéshízó állott, röfögő s néha orraikat kidugó lakóikkal.

Az épület három szobából s egy pitvarból állt, az utóbbinak végében a konyha rejtezék füstös magányban. Mert jelenben sem tűzhelyén tűz s edény, sem körüle sürgő gazdasszony nem látszék; csak egykét fazék, fakanalak s több effélék függtek szép rendetlenségben falairól. A konyhától balra nyíló szobában a ház egyetlen cselédje, egy öreg asszony lakott. A jobb oldal két szobából állt: egyike az udvar felől, másikának egyetlen ablaka dudvás szilvásba nyílt. Az udvar felőli jó tágas volt; egy nagy nyitott kemence s kandalló egyszerre foglalá el majdnem nyolcadrészét. Ezzel szemközt durva, veresen hímzett vánkosokkal ölnyire vetett nyoszolya nyugvék, melyen néhol az egykori cifra festés nyomai látszottak. A két, karikákkal berakott, ónas ablakkal ellátott fal mellett festett ládák, szeszélyes alakú pohárszék s néhány faszékek állottak; az ajtóval szemközti falat hosszú tölgyasztal foglalá el. Minden középszerűségen aloli, kényelmetlen helyzetére mutata a ház birtokosának.

Timárné asszony, özvegye Timár Istók uramnak, a helység hajdani jegyzőjének, bírá e lakot egyetlen fiával, Timár Miskával, ki jelenben a három tanulási év után hazakerülvén, ház körüli dolgokkal, alvással és néha egy-egy látogatással a falusi csapszékben "A sánta kakashoz", tölté vagy henyélé el idejét.

Az asszony magas, szikár, mozgékony öreg, kökénysötét szemekkel s igen okos arccal, melybe a hatvan év szokott redőit véste már, üle a kandalló tűzhelyén; fejét sötétkék kendő födé hosszan lenyúló szöglettel, ingén felül, mely a szombat közeledését árulá el szennyével, fekete, nyitott mellény vagy váll neme vala öltve; szoknyája hasonló színű, védve elöl házivászonból készült kötőtől, melynek tisztasága különös ellentétben volt a többi öltözetnek avult kinézésével. Bánatos vonásai, nyugtalan fülelése s sokszori ablakhoz közelítése gyaníttatták, hogy valakit vár.

Fia, Miska, húszévű, köznapi arcú fiú, az egyik festett ládán ült. Maga elébe bámuló szürke szemei, felvetett ajkai duzzogásra mutattak. Öltözete durva posztóbóli kék nadrág s ujjatlan dolmány volt, hasonló színű anyagból.

- Istenem - mond az öreg, fölkelve helyéből s az egyik ablakhoz tipegve -, még nem jő Sári, sem a szomszéd. Elveszett szegény Zsiga örökre! Mit tegyek? - rebegett fuldokló hangon, fejére kulcsolt kezekkel.

- Ej - felelt Miska -, ne búsuljon, anyámasszony! Kilencévű fiú nem oly könnyen vész el, egyébiránt is a gyermek szemes: hátha szándékosan illant el a háztól!

- Ó - felel az öreg dorgáló hangon, mely szinte sírólag hangzék -, adná Isten, hogy úgy volna! Talán csak előkerülne valahára. De félek, eltévedt az erdőben valahol, s vagy farkas eszi meg, vagy éhhel hal. Hej, fiú, lelkeden lesz a szegény gyermek! Nem kerested oly szorgalommal, mint kellé.

Miska bosszúsan kelt föl a tulipános szekrényről. - Anyám - szól -, újra azt mondom, a gyermek el nem veszett; rossz pénz nem vész el. Emlékezik-e ked, a minap, mindőn rálegyintett a guzsallyal, nemde azt mondá: "Nem tart az örökké!"

- A mind igaz; de mit mond anyja, ha ide jő? Ez pedig minden pillanatban megeshetik. Miska, ne restelld, járd még egyszer össze az erdőt, s tudakozódjál a vidékben róla. - Ezzel az öreg felnyitván az egyik ládát, annak oldalt lévő váluforma rekesze födelét fölemelé, s egy hólyagocskát mutata elő: - Itt, fiam, amit két év alatt összezsugorgattam, szép új ezüstpénz; kilenc nehéz gomb kitelik zöld dolmányodra belőle; a tied, ha Zsigát előkeríted.

A ház örököse vigyorogva pillantott a pénzre. - Ám legyen! - szól süvegét fölvéve. - Én megyek, fölnyergelem a szürkét, de ha nem lelem, engem ne okozzon anyámasszony!

Az öreg könnyebbedni látszék. Míg fia távozott, újra a kandalló tűzhelyén vőn helyet, folytatva fonását. Nem kevés gond lepte meg az öreget; a kis Zsiga nem volt gyermeke. Négy évvel ezelőtt, késő őszi estve jöve egy szép fiatal asszonyka hozzá, a kis Zsigával; ez bízta a kisdedet gondviselésére. Azóta többször jelent meg, és sohasem üres kézzel s mindig ígéretekkel; melyek, mivel időről időre teljesültek, az öregnél készpénz értékűek valának. Ki volt atyja a kisdednek, s ki anyja, nem tudá. Mély titok látszék születésén lebegni; de azon szenvedélyes szeretetből, mellyel az őt átadó nő viselteték a kis Zsigához, könnyen lehete benne az anyját megismerni, kinek különös nézetei lehetének fiával. - Neveld - mondta sokszor az öreg Timárnénak - erős, mindent tűrni tudó férfinak Zsigámat! Ne kíméld semmi fáradságtól; tudjon hideget, meleget, éhséget s szomjat szenvedni: legyen dolog- s munkabíró; szíve, ha akarod, jó, de nem lágy, tanuljon keveset, de jól: szóval váljék férfiúvá, ki erős testben, lélekben, szokjék jókor magára lenni, magával elégülten; mert - mond önkénytelen kitörő könnyekkel, melyeket mintegy szégyenleni látszaték - sorsa neki az, hogy egyedül álljon az élet hullámi közt, zajok tördeljenek szirtkeblén, s bírjon ellenni tudni mindentől; tudja, mi szükség egy megtagadó életre, de nem sokat, nem szükségtelent.

Az öreg figyelve hallgatá a sajátságos nevelési elveket, félig gyanítva, félig fel nem foghatva szellemöket; s föltéve magában, részint vonzódásból a bájos gyermekhez, melyet ez önkénytelen idézett elő, részint haszonvágyból, melytől ment nem vala egészen: e kívánatoknak kitelhetőleg megfelelni.

Zsigát röviden tartotta; minden héten kétszer ment csak az egyházfihoz, hol írás- és olvasásban meglehetős előmenetelt tőn. A ház körül minden dologban osztozék: barmot, lovat, sertést etetett, sepert, tapasztott, szóval semmitől sem vala szabad magát elvonni. Az öreg két lovát ő vivé többnyire itatni, s ilyenkor felkapván hátára hol egyiknek, hol másiknak, nem ritkán kalandozá a fél határt össze rajtok, portól s verejtéktől födve tért néha ily lovaglásból, nem kis bosszújára a zsémbelődő gyámanyának, haza. Juhait ő őrzé, s néha napokat töltött azokkal erdők szélein vagy a dús fűtől hullámzó legelőkön.

Miskának hazajötte után az öreg nem vala oly kirekesztőleg gondos gyámfia iránt, bár ez némileg szívébe tudá magát lopni, s ártatlan enyelgéseivel s néha csínjaival is mulattatá az öreget. A gyerek komoly volt inkább, mint vidám; de éppen ritkasága szívömledéseinek s enyelgésinek tevé azokat érdekesbekké. Minden, amit tett, mélyen érzett volt. S ha gyámanyjának néha, bár ritkán, nyakába ugrott: nem lehete e szíves, lélekteljes szeretet kifejezését viszonzat nélkül hagyni. Enyelgéseinek is sajátságos kifejezései szinte korán túliak valának. Mindez az öregben fojthatlan részvétet teremte elő gyámfia iránt. - Miska nem úgy érzett; ő féltékeny látszék lenni, s anyjának szívességéből nem örömest osztozék mással; bár azt sem megérdemleni, sem viszonozni nem tudá. Egyébiránt szenvedhető kímélettel bánt a kis Zsigával, bár hunyorogva nyugvék olykor szeme rajta, s a gyermek gyanítható anyjának ajándékait nem veszté el szemei elől; de mindemellett inkább keserű, mint engedékeny volt, ahol csak egyedül lehete véle.

A gyermeket gyámanyja egy nappal elébb, mint e családdal megismerkedénk, tizenegy juhával s három kecskéivel az erdő szélébe küldé legeltetni. Késő estve a juhok magokban tértek vissza; az öreg azonnal fiát, ki némü kaján kárvágy szétvillanását arcán rosszul födözheté, küldé utána. Miska elment keresni vagy nem keresni, ő tudja; de bosszúsan s morogva tért vissza reggel, a gyermek nélkül. Az öreg a dolgot, úgy látszék, nagyon szívére vette. Míg a kis gyámfiú mindennap látkörében mutatkozék, nem is sejté, mennyire szereti vagy megszokta; most elvesztvén, nyugtalan keserűség nehézkedék szívére, egyrészt szeretet a kisded iránt, másrészt aggódás, ha anyja visszakívánja, s mindezek mellett jövedelmének nem kis csökkenése. Mert néha a kis Zsigáért nyert élelembér tartá a lelket a szegény családban.

Nyugtalan járt-kelt az öreg: a fonás sem haladott, s azon fájdalmas, kellemetlen érzés környezé szívét, mely a hasztalan várakozással párosul mindig. Elveszettnek nem hivé a gyermeket; arra ez igen szemes és életrevaló volt. Vagy eltévedt tehát, ami az akkori időkben még járatlanabb rengeteg öblözeteiben sem ritka, sem csudás nem vala, vagy önszándéka bírta eltávozásra, ami kétszeresen sérté az öreget, azon nyugtató öntudat mellett, hogy arra okot nem adott. E kétes tűnődés, ezen önbátorítás, tűnő remény s várakozás közti habozás alatt egy negyedóra telt a másik után; már éji szállására sietett a nap királya, egyes halvány sugárokat lövellve fel a hegyek homlokai fölött; a falu csordája bömbölve tért vissza porfellegtől környezve, s avé-ra kondult meg az ősz kastélynak ércnyelve: s még sem Sára, az öreg szolgáló, sem szomszédja, kik a Zsiga fölkeresésére mentek, vissza nem tértek; Miska is jó ideje hogy eltávozott már. Az esti homálynak szokott kísérője, a kettőzött remegés körülfogá rémképeivel az öreg keblét, s kínos fájdalom hata szívére. Úgy látszék most, mintha kis gyámfiát valóban el kellene vesztenie, s könnyek szivárgának pilláira; egybetett kezekkel, görnyedező helyzetben sírt az egyik ládára ülve csendesen, éneklő panaszait hallatva néha.

AMAZON

Polgári hölgy, homályos születésű
bizonyára, de keccsel teljes.

Victor Hugo

Lassú topogás hallék az udvarban, és gyenge csikorgása a léckapunak. Az öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott, s azon nyiszorgást hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk, s mellyel e hű állat ismerőst üdvezel. Az öreg eszmélt. - Hollá - kiált egy nem ismeretlen hang -, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá, Miska vagy Sári! Nem hallotok? - Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de szintoly megdöbbenve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából.

Egy-két perc múlva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje volt. Fején csúcsos veres süveg nyugvék, melynek lehajló vége szinte válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú, több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék le veres szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötétzöld mentécske födé, keskeny, ritka lánckészülettel s apró gombokkal. Ez alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül, s a kis keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán átvetve, s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászpmarkolattal, s két szárnyas nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral enyelgett.

A szép hölgy a szoba közepén állt meg, s leemelvén ívét válláról, az asztalra tevé azt, s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arcán békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a tapaszos padlatot csapkodva ostorával.

Nemsokára belépett az öreg. - Anyám - mond a szép idegen -, hogy vagytok? Hol Zsigám? Rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be, jó öreg!

Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit kellessék tennie. - No - mond amaz -, mit kétkedel? Siess! - Az öreg arcán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá, s úgy látszék, szólni akar. Szembetűnő volt neme az erőködésnek arcában, s inai szinte reszkettek.

- Öreg! - szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő tekintettel, mely többnyire előhírnöke a megdöbbenésnek. - Mi lelt? Miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? Mit jelent e síri hallgatás, e szánandólag gyáva arckifejezés, mely semmit mondva, a vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony, az egekre mondom, mi ez? Szólj!

Az öreg térdre roskadt előtte, s összetévén száraz kezeit, fölveté reá szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arcának kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. - Asszony - mond -, ördög! Ah, nincs név, mely reád illene, nyugalmam hóhérja, rettenetes, szólj! Egy szót, egy hangot! - Ekkor egy lépést tőn előre, s ököllel üte az öreg homlokára, ki hátraroskadt, s fél kézzel a földhöz támaszkodva nyújtá elé mintegy védelmére a másikat. - Irgalom! - szólt az öreg tört, rebegő hangon. - Irgalom, asszonyom!

- Hol fiam? - folytatá mély, érctelen hangon a nő, kinek lángba borult arcán a düh bíborát fakó sápadtság válta fel. Összeszorított ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatinak gyeplőit, áll bosszúkerubkint rendítő nyugalomban. - Hol fiam? - mond újra piruló arccal. - Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? Hol fiam? Ó, egek! Hol fiam? Tudod-e, nyomorult, hogy én csak őbenne élek? Nélküle nem vagyok, nem voltam. A múltat, mint a jövendőt elnyeli e veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? Borzasztó! - S térdre hullt a nő, rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban ömlött el szívébe, szenvedélyesben, mint önmaga. Összeszorítá kezeit. - Isten - mond -, irtózatos, de igazságos, amint mondják, Úr ott fenn vagy itt alant, szelíd vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! Ha nem képzet hatalmad: add fiamat vissza, s vedd életemet érte! Vagy - mond felugorva s tőrét kiragadva szíjából - ha haszonleső vagy, ha bérért irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet, százat, ezret? - mond alig érthetőn s végigomolva a padlón.

Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani, s látván így ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s összerogyni, sietve kisuhant a házból. Az ajtóban megállva egy percig, kiálta be rémült harsány hangon: - Zsiga eltévedt, talán még él! - s ezzel hirtelen becsapta azt, s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá fordítaná.

A nő eszmélni kezdett. - Talán él! - kiáltott vagy inkább ordított őrült kacajjal. - Hol, hol? - kérdé az ajtóhoz rohanva, melyet zárva talált, s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy az azonnal sarkaiból kiemelve, reá hanyatlott, s félretaszítván, kirohant a nyíláson.

*

 

Fülszöveg

A rossz társaságba keveredett, korhelykedő lovag úrfit egy fogadalma jó útra téríti. Rádöbben arra, mivel tartozik hazájának, és meg is tesz Erdélyért mindent, mind a közéletben, mind a csatamezőn. Derekasságáért el is nyeri három asszony és egy lány szerelmét. A törökellenes harcok és a lovagi párbajok hősének a szíve azonban Krisztierna fejedelemasszonyé... Hogyan áll helyt a szilárd jellemű, vitéz nemesifjú ebben a minden eddiginél veszélyesebb helyzetben? Hogyan sietnek segítségére szerelmei, ezek az áldozatos szívű, kitűnő teremtések? Nem kétséges: a kedves, szép, romantikus történet ma is szórakoztat, és tanulságul szolgál, számíthat a fiatal olvasók érdeklődésére. Hiszen valamikor - csaknem százötven éve - hatalmas sikert aratott, és nemzedékek nevelkedtek rajta egy évszázadon át. Most felújított és megfrissített szövegével ismét népszerű olvasmánya lehet közönségünknek.

 

*

Az Abafi Jósika Miklós történelmi regénye, legismertebb és legsikerültebbnek tartott alkotása. Először 1836-ban jelent meg Pesten, két kötetben, Heckenast Gusztáv kiadásában, Füskúti Landerer Lajos betűivel.

Jósika Miklós első regénye valójában a Zólyomi; azzal előbb készült el, barátai tanácsára mégis az Abafit adta ki először. Az irodalomtörténet a magyar történelmi regény úttörőjeként, meghatározó műveként tartja számon. Meséje a 16. század végének Erdélyébe vezeti az olvasót.

Történet[szerkesztés]

A regény hőse, Abafi Olivér előkelő származású erdélyi ifjú, haszontalan szórakozással tölti idejét. Egyik átmulatott éjszakája után kótyagosan lovagol, amikor egy eltévedt gyermeket talál. Lovára ülteti és visszaviszi anyjához. Izidóra, Deli Markó rablóvezér leánya örök életére hálás lesz gyermeke megmentéséért. Később mindenütt megvédi Abafit a fenyegető veszedelmektől és közben hálája szerelemmé alakul át.

A hála kifejezése és a jótett tudata felkelti Abafi jobbik énjét: elhatározza, hogy uralkodni fog szenvedélyein, és lassanként valóban megjavul. Ennek jele, hogy egy gyűlésen elítéli Báthory Zsigmond zsarnoki vérengzéseit. Abafi mindenütt dicsőséget arat: országgyűlésen, lovagi tornán, párbajban, háborúban, de leginkább a társaságban. Izidórán kívül megszereti őt Gyulafi boldogtalan huszonhét éves özvegye, Mikola Margit, és annak unokahúga, a tizenöt éves Csáky Gizella is.

A fiatal leány titkolja érzelmeit. Egy éjjel erkélyéről észreveszi, hogy az arra járó Abafit három orgyilkos támadja meg, de a nyomában járó Izidóra megmenti. Gizella elájul és lázálmában elárulja szerelmét. Gyulafiné leküzdi érzelmeit és lemondásra határozza el magát. Unokahúga szerelméről vallomást tesz a fejedelemasszonynak, Mária Krisztiernának és pártfogását kéri.

Abafi vonzalmat, majd pedig szerelmet érez a fejedelemasszony iránt, a lovagi tornán magára is vonja a figyelmét. A törökök elleni háborúban kitűnik vitézségével és ezzel Báthory Zsigmond fejedelem jóindulatát is elnyeri. A harcban Deli Markó is részt vesz rabló seregével. Leányát, a férfiruhába öltözött Izidórát egy Abafira kilőtt nyíl halálra sebzi egy csata után Abafi sátrában. A nyilat Izidóra régi szerelme, a korábban Abafit lesből megtámadó három orgyilkos egyike, Deli Markó legrégibb bajtársa, Dandár lőtte ki. Abafi a haldokló Izidóra gyermekét fiává fogadja, akiről később kiderül, hogy Gyulafiné kicserélt gyermeke volt.

Mária Krisztierna magához rendeli Abafit és némi mesterkedéssel rábírja, hogy fogadja el az őt szerető fiatal leány kezét. A férfi engedelmeskedik, Csáky Gizella Abafi boldog felesége lesz, egy idő után pedig Abafi is szerelmes lesz a feleségébe.

Jellemzése[szerkesztés]

Az Abafi a történelmi regénynek ahhoz a fajtájához tartozik, melyben a főhős és a történet nagyobb része költött, csak a keretül szolgáló kor és néhány mellékszereplő része a történelmi valóságnak. Meséje gördülékeny, érdekes, változatos; sok benne a romantikus elem (Izidóra szerelme, az orgyilkossági jelenet, gyermekcsere); a kompozíció egységét végig az események középpontjában tartott főhős alakja biztosítja.

Jósika az előszóban lélekrajznak nevezte művét, melynek célja, hogy bemutassa: „erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rosszra, de végre lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni.”

A „lelki erő diadala” a főhős útja is, bár Abafi megjavulásának lelki folyamatát az író csak jelzi, érzékletesen nem ábrázolja. A női szereplők közül leginkább Gyulafiné az akaraterő példája. Hasonló lovagias színben tűnik fel Csáky Gizella és a fejedelemasszony előkelő személye is.

A szerző erkölcsi nemesítő szándékában, de egyebekben is Walter Scott példáját követte, ezt maga is jelezte két első fejezetének Scott-idézetével. A történelmi hűségre törekvés, a nemzeti múlt iránti fokozott érdeklődés, a Skóciára sokban emlékeztető Erdély helyszínei, a sok aprólékos leírás mind Scott hatására, az Abafi esetében főként Waverley című regényére vezethetők vissza.

Jósika Miklós fellépése előtt prózaíróink alig törődtek a környezet, a tárgyak gondos leírásával, többnyire mellőzték a mozgalmasabb jeleneteket. Az Abafiban a vadregényes erdélyi tájak, az épületek és várak, a ruházat, a fegyverek részletező leírását, az epizódok aprólékos kidolgozását kapjuk. Nyilvánvaló az író tudatos törekvése, hogy érdekesen bonyolítsa elbeszélését, jó jellem- és korrajzot adjon. Művéhez írt toldalékában ki is fejtette ez irányú regényírói elveit.

Fogadtatása, jelentősége[szerkesztés]

A regényt az egykorú kritika és az olvasóközönség elragadtatással fogadta, a Magyar Tudományos Akadémia dicséretben részesítette. Nagy sikere Gaal József Szirmay Ilona című, kevéssel előbb megjelent regényét is árnyékba borította.

A könyvet 1839-ben adták ki másodszor. Németül Gustav Steinacker fordításában megjelent Lipcsében (1838), majd Klein Hermann fordításában Pesten (1839).

Első megjelenésekor az Abafit Szontagh Gusztáv mutatta be a Figyelmező című lap olvasóinak. Így kezdte ismertetőjét: „Uraim, le a’ kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, melly körében elsőrendű, legjobb mióta e’ nyelv zeng; illő, hogy azt tisztelettel fogadjuk…” A bevezető Le a kalapokkal! azóta szállóige lett.

Az Abafi hatását jól érzékeltetik Jókai emlékbeszédében (1869) elhangzott szavai: „Egy egész új világ tárult Jósika művében elém. Nemzeti alakok, ahogy valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős típusai a régi magyar sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletökben, alakjaikban, arcvonásaikban, de lelkök következetes eszmejáratában, tetteik indokaiban, végzetök teljesülésében, hogy mindenkinek azt kelle mondani: ezek valóban a mieink…”[2]

Jósika regényírói stílusa a múlté; az elbeszélő stílus és az irodalmi ízlés már életében túlhaladta, jelentőségét azonban a maga korához kell mérni. Abafiját tartja az irodalomtörténet az első igazi magyar történelmi regénynek.

 

„Uraim, le a kalapokkal!”