JÓSIKA MIKLÓS

TARTALOM

ELSŐ KÖTET
GYERMEKKOR 1794
SERDÜLŐKOROM 1804-1812

MÁSODIK KÖTET
KATONAKOROM
BÉCSBEN

HARMADIK KÖTET
A KONGRESSZUS ALATT
III. HADJÁRAT

NEGYEDIK KÖTET
ÚT AZ ISMERETLEN FELÉ
ÚJ ÉRA

Ha az ember bizonyos kort elért, s egész hosszú életére visszaemlékezik, egy az - ami mindenekfölött meglepi, s ez a leghosszabb életnek is rövidsége.

Minden, ami volt, gyors, mondhatni, rohamos álomként vonul el előttünk, melynek egyes jeleneteit olykor ezer kínok közt éltük keresztül - óráknak számítván a rohanó perceket, éveknek a hosszú, setét napokat, s melynek összessége az álom talányosságával tűnt el. A gondviselés úgy akarta: hogy az emberi életben jó és rossz, öröm és bánat váltakozzék, hogy az évek, melyek visszahozhatlanul elhaladtak, magukban tanulságot és kiábrándulást foglaljanak, s akkor, mikor már nincsenek - ezt hagyják örökségül és emlékül.

Valamint a természetben nagy és kicsiny nem léteznek - mivel a végtelen fogalmával szemközt minden összehasonlítási mérv megszűnik, úgy az életben is a kis és nagy események ugyanazon útját az enyészetnek követik.

Az egyszerű életben, mely procul negotiis, mint Horác mondta - lefoly, vagy mely, mint a vészbe sodort sajka, nem egyéb hosszú küzdésnél: olykor nagy kincse rejlik az okulásnak és számításnak.

Ez egyik oka, miért hiszem én, hogy minden életnek - bárminő egyszerű legyen, ha hosszúra nyúlt - megvan a maga fontossága.

Íme az indok, mely engemet arra bírt, hogy felszólítás következtében, de érett megfontolás után, a nehéz, sikamlós, öntagadó munkát felvállaljam, mely visszaemlékezéseimet magában foglalandja. Én Istennek ingyen kegyelméből, mikor e sorokat írom, középszámítás szerént - a leghosszabb emberi kort értem el. Alig hiszem - mivel a régi kezdetleges emberek az éveket alkalmasint a hold után számították -, hogy az öreg Methusalem is sokkal korosabb lett volna nálamnál; azt pedig, hogy az évek súlyát - jó órában legyen mondva - oly könnyen bírta vállain, ezt már éppen nem hiszem: mert én a hetvenedik évet töltöttem be.

Ebből világos, hogy életrajzolóim, van pedig ilyen elég, magam is különböző nyelven tízet ismerek - engemet két évvel megifjítottak, miután nem 1796-ban, hanem 94-ben születtem Tordán, april 28-án.

Én ezt hálával Isten iránt fogadom, ki életemet, a legviszontagságosabbak egyikét, ily hosszúra nyújtotta, s nekem ez aggkorban annyi erőt engedett, hogy ily élet visszaemlékezéseit leírhassam.

Sohasem tudtam megfogni azoknak beteges hiúságát, kik korukat eltagadják; s alig nevettem életemben jobb ízűen, mint mikor egy jeles hazai író egy másikat öregnek nevezvén, hozzátette: nem sértés (sic) - mert én is öreg vagyok.

Aztán igazat szólva, kevés ember volt oly fiatal, mint én annak idejében, és még kevesebbnek tartott fiatalsága oly sokáig, mint az enyim; miért szégyenleném én e szép hosszú életet, melyet nekem gyermekkorom óta késő öregségig annyian kívántak, s melyre, bevallom gyöngeségemet, jó szemekkel, jó fogakkal, csudás erőben - s el nem tompulva semmi iránt: mi szép, jó és nemes, s a korral lépést tartva, mindvégig büszke tudok lenni, s azt hiszem, nincs okom oly életet szégyenleni, melynek minden évét több mint egy-egy kötetnyi munkával födhetem be, hogy a szél el ne hordja.

Ha e hosszú életért, ily erőben, mindenekfölött a gondviselésnek tartozom hálával, igen sokat köszönhetek azon szigorú, spártai nevelésnek is, melyben részesültem, mely idegeimet jókor megedzette, s melyet egész hosszú életem alatt magam folytattam s egészítettem ki: habár egész őszinteséggel bevallom, hogy elég bolondságot követtem el életemben.

Azt kérdi valaki: ha boldog volt-e e hosszú élet? - Ha rózsákkal volt-e elhintve ifjúságom, ha a férfiú-kort fellegtelen ég borította-e, és most, mikor az évek a félig fáradt vándorra nehezedtek, aranygyümölcsöket termett-e a viszontagságos, munkás évek hosszú sora? - Erre e munka fog felelni.

Ismerem én ennek minden nehézségeit; tudom jól, minő vására a hiúságnak nyílik az önéletrajzírók előtt, s miként ítél a világ azok felett, kik elég gyengék s elég gyerekesek egyszerű életüket s egyszerű személyüket a világ nagy eseményeinek keretébe foglalni, s úgyszólván, magoknak szobrot emelni.

Tudom, hogy e szirteket sem Chateaubriand, sem George Sand, sem Alexander Dumas, mint szintén a régibb francia emlékírók, mint Saint-Simon, Créqui márkinő s a többiek egytől egyig ki nem kerülték egészen. Hazai emlékíróink pedig, úgymint Kemény János fejedelem, Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc maga - s a jó, de sokszor kurucból labanccá változó Cserei Mihály emlékirataikba sok olyat vegyítettek, mi elmaradhatott volna.

Ismerem tehát a feladat minden nehézségeit; azért eleitől óta erős feltett szándékom oly rendszert követni, mely magánéleteseményeimet, minden tanulság mellett, melyet azok magukban foglalnak, mereven elválasztja a nagyszerű körözettől, melyben azok lefolytanak.

Ítéleteimben a tisztelt olvasó sohase keressen egyebet, mint magánnézetet: más szavakkal: ha eseményekről vagy felebarátomról szólok, sohasem állítom, hogy az eseményekrőli ítéletem egyéb, mint saját felfogásom; és felebarátomról, legyen ítéletem szigorú vagy kedvező, sohasem mondom: ez az ember ilyen volt; hanem csak ezt és annyit: én ezen embernek jellemét, tevékenységét, tudományát, gyengeségeit vagy gonosz hajlamait így fogtam fel. Nem mondok ki tehát senki és semmi felett ítéletet, csak nézetet: de ezt annál nyíltabban, mennyivel mállottabb kort élünk, hol bizonyos konvencionális s többnyire sikerhez és időjáráshoz kötött felfogás létezik, mely a nemzet jellemét vesztegeti meg; nagy embereket fúj föl igen kis emberekből, s fehérnek kiáltja ki, amit alig tegnap feketének állított.

De hiszen mindez csak magánvélemény. Az ítéletben az ember többnyire téved; az idő, olykor késő idő érleli meg azt, s valamint nem egy, úgynevezett kis embernek élete - nyer olykor századok múlva fontosságot, mint talán első kereke a még feltalálandó gépnek: úgy korunkig annyi nagyságot higgasztott le a történelem s tudomány, hogy méltán lehet az emberi ítélet ingatagságán aggódnunk.

Tudom egyébiránt, hogy emlékirataimban teljes lehetetlen magamat oly igen kicsinnyé, majdnem atommá lehiggasztani, hogy ezzel némelyek hiúságát kielégítsem. S íme, ez egyik legnagyobb saltája és Rhodusa ez emlékiratoknak. Eltalálni a helyes arányt szerénység és túlszerénység közt. Őszintének lenni, anélkül, hogy sértsünk; igazat szólni fejünk betörésének kockáztatásával, anélkül, hogy szenvedély által magunkat kimélytelenségre engedjük ragadtatni, íme a nehézségek nehézsége!

Egy más kényes érintésű nehézség is áll még előttem: kikerülni amaz árva, beteges álszerénységet, melyet a francia pruderie-nek nevez, s e vénleányi s aggszűzi félénkség által emlékirataimat meghamisítni s magamat jobbnak festeni, mint vagyok.

Homo sum, humani a me nil alienum puto, s ha olykori kalandjaimban a neveket elhallgatom, s túl nem megyek azon, amit mívelt embernek írni szabad: azt hiszem, hogy emlékírói kötelességemnek megfeleltem.

Mivel az ily emlékiratok kissé kimentek, legalább nálunk, a divatból, sokan talán hibáztatni fogják, hogy olykor gyermekkori csínyek is előfordulnak bennök; de aki a régibb s újabb emlékiratokat olvasta, s tudja, hogy ezek egyik fő érdeke a részletekben van, el fogja azt is ismerni, hogy e részben több mérséket tartok elődeimnél.

Két dolgot legalább senki sem fog szememre vetni: hogy igazságtalan vagyok, s hogy félek. Azt pedig, ha vastag darócosságokért magamnak - legfellebb egy kis inderkedéssel s persziflázzsal szerzek elégtételt, ezt nekem mindenki megbocsáthatja.

Habár ezen első cikkem homlokán születésem éve áll, igen természetes, hogy saját közvetlen észleleteim később veszik kezdetüket, s ha már itt első zsenge gyermekéveimről is szólok, ezt hallottakból s kétesebb s homályosb visszaemlékezéseimből jegyzem föl.

Azt állítják azonban, hogy a zsenge gyermekkori visszaemlékezések a legelevenebbek, s ezt magamon is tapasztalom annyiban, hogy ötéves koromra igen elevenen vissza tudok emlékezni: tehát még a múlt század utolsó évére, 1799-re.

Ez időben atyám, báró Jósika Miklós és anyám, gr. Lázár Eleonóra Bilakon, közel Besztercéhez laktak. A helység nagyobbrészt szász s a tekintélyesebbek egyike Erdélyben. Az egész falut más apró részekkel együtt szülőim bírták, kiknek helyben, Bilakon, kényelmes udvarházuk volt, mely később másnak adott helyet. A jószág most gr. Lázár Mórné - nővérem Barcsayné leányának - birtoka.

Atyám ez időkben a harminc években volt, csinos, mívelt férfiú, kit a közügyek inkább érdekeltek, mint sok mást, s aki ama nevezetes korban, a francia forradalom napjaiban, élénk figyelemmel kísérte az eseményeket.

Nem csoda, hogy a mély béke és tespedés közepette, mely akkor hazánkban uralkodott, s az ifjúságot a szokatlan események felrázták mámorából, s az atyám is egyike volt azoknak, kik, miként erre, igaz, kissé homályosan tudok csak visszaemlékezni, nemegyszer igen heves politikai vitákba elegyedtek. Atyám egyébiránt érzésénél fogva azon időben éppoly forradalmi eszmékkel foglalkozott, mint aminő békés s az ügyek döcögő menetével kibékült úrrá vált később, ki a kormányt a legnyugalmasabbak egyikének és így nem háborítandónak hitte.

No de ez később jött, s atyám fiatal korában, miként maga mondta, igen közel állt ahhoz, hogy a konföderatkával fején, a Kosciuszko-féle forradalomban részt vegyen. Később magánmulatságból e mai napig híres Marseillaise-nek szavait: "Allons enfants de la patrie!" sat. magyarra fordította; mi ártatlan mulatságáért sem nem háborgatták, sem nem gyanúsították. Íme egy kis előnye az akkori időknek a mostaniak felett.

Anyám kedves, nem annyira szép, mint kecsteljes, fiatal, akkor huszonöt éves nő volt, ki most is szép, fehér arcával és setét hollófürteivel előttem áll, mintha csak kedves szemeibe néznék.

Feddhetetlen erényű, atyámhoz bensőleg ragaszkodó, emellett vidám, eszes és nyájas nő volt, kit mindenki szeretett és becsült.

Mikor én az öt évet betöltöttem, négy testvérem élt: a nálamnál egy évvel idősb Rozália, a nálamnál egy évvel ifjabb Imre, a kétéves Zsuzsánna s a még pólyában nyugvó Samu. A legidősb, Zsigmond és a harmadik, Kati már a sírban nyugodtak.

Mielőtt továbbmennék, talán itt az ideje családomról, a Jósika családról valamit mondani.

Minden vagy majd minden családnak van történelme mellett legendája és meséje is.

Hány család azonsága volt már kétség, sőt per tárgya, s hány régi törzsökös családra fogtak már egy vagy más mesét!

B. Wesselényi Miklós a balítéletekről írt munkájában igen kedélyesen és mulattatólag adja elé, miként származtatták le a Wesselényi családot egy cigánytól; a modenai herceg pedig, a Nagy-Kállay családnak azonságát a régi ily nevű családdal merőben tagadta, s e tárgyban pör is folyt, melyet egy Czikó nevű ügyvéd valami Olaszországból hozott oklevelkével nyert meg. [...]

Igen sok ehhez hasonló mesét és tévedést hozhatnék föl, de mivel ezúttal csak a Jósika családról van szó, elmondom ennek is legendáját, hogy aztán elmondhassam az egyedüli valót.

Erdélyben két jeles, tudományosan mívelt öregúr volt, az egyik Strausenburg szász kormányszéki tanácsos, igen tanult s köztiszteletű úri ember; a másik Cserey Miklós, ki fiatalabb korában országgyűlésekben is szerepelt, igen nyájas, habár kissé különcködő öregúr volt, s különösen nagy genealóg. E részben elmondhatom, hogy jártasabb emberrel alig találkoztam az életben; egyébiránt is igen sokat tudott, s egész életét olvasással s tanulással töltötte, úgyhogy társalgását, a nevezetes különbség mellett is politikai nézetünkben, a legélvezetesebbek egyikének találtam. E két öregurat azért hoztam föl, hogy elmondhassam az ő legendájukat a Jósika családról.

Mindketten merőben állították: hogy Jósika István, ki oly közel állt az erdélyi fejedelemséghez, hogy az athnamét már kezei közt tartotta, nem volt más, mint Báthory Kristófnak fia, tehát Zsigmondnak, az erdélyi fejedelemnek fivére.

Az öregurak ezt így indokolták: hogy Jósika István a Báthoryakkal együtt növeltetett a jezsuita atyák által Olaszhonban. Első ifjúságában egészen otthonos volt a fejedelmi udvarban, már harminckét éves korában erdélyi korlátnok s egy-két hadjáratban vezér a törökök ellen; hogy őt állítólagos fivére - később halálos ellensége, Báthory Zsigmond, maga megkínálta az erdélyi fejedelemséggel, miként ezt a történelem följegyezte. Mindezekből aztán kiokoskodták az öregurak, hogy ily rokonszenvet nem lehet másként megfejteni, mint úgy, ahogy azt ők megfejtették.

Emlékezem jól, hogy Cserey Miklós, ki szomszédom s barátom volt, s hozzám s rokonához, b. Wesselényi Miklóshoz gyakran eljött, valahányszor a Jósika család eredetéről volt szó, nekem azt mondta, hogy Báthoryak vagyunk.

No de van egy másik legenda is, mely minket egyenesen Kantakuzeno János görög császártól származtat le, állítván: hogy az első Jósika, kit e néven a hazában ismertek, nem volt más, mint Kantakuzeno Jánosnak fia. A különös az, hogy atyám s nővérem, gr. Kendefy Ádámné is e véleményben valának.

Szükséges-e mondani, hogy az egyik szintoly szélből kapott mese, mint a másik? A Báthoryakra nézve csak annyi áll: hogy leányágon egyenesen a Báthoryaktól, név szerint Báthory Annától, Jósika Zsigmondnak nejétől származunk le, s így elég Báthory-vér van bennünk. No de mi hászná!! - mondja erre Fisch Ábrahám.

A harmadik s utolsó mese ama kezdetlegesek egyike, minők hazánkban, főleg Zsigmond király koráról írattak a régi krónikákban.

Zsigmond király, nem tudom, melyik útjában, Karánsebes vidékén egy kis csapattal találkozott, egytől egyig tíz-tizenkét éves fiúk valának, s vezérök sem volt korosabb.

Mikor a király a kis, jól-rosszul fölfegyverzett csapat előtt ellovagolt, azt kérdezte a kis hetyke vezértől: mi a neved? Jósika! felelt ez, alkalmasint megrövidített keresztnevét mondván; s a király megveregette vállát, s nemesi címmel és a Jósika névvel ajándékozta meg.

Elmondván itt mindazt családunkról, mit mindenki annak fog ítélni, ami: ti. mesének - elmondom most a valót.

Az úgynevezett Hóra-világ alkalmával [...] a többi közt a branyicskai régi, Martinuzzi-féle kastélyt is elhamvasztották, hol családi irományaink közt a legtöbb családunkra és annak egy időben roppant birtokára vonatkozó irományok is odaégtek.

Ez okon történt, hogy habár az eredeti adománylevelek megvoltak, teljes lehetlen lőn a bánáti birtokokra nézve az úzust bebizonyítani; habár Jósika Sámuel, később erdélyi korlátnok - legalább miként nekem mondta - eleget fürkészte a dolgot. Ami engemet illet, sohasem számítottam arra, hogy bánáti birtokainkat valaha visszakapjuk. A híres Nyáry-, Lónyay-, Báthory-per nem is billentett rajtam: én ezeket Sikó derék ügyvéd nagy botrányára: prókátor-abraknak neveztem. Tőlem azon hatvanhat - ha nem több - család, mely a régi Jósika-birtokokban uralkodik, igen nyugodtan alhatott ítélet napjáig.

Mindazáltal részint a családi irományokból, részint az erdélyi s magyarországi családokra vonatkozó munkákból egész bizonyossággal ennyit tudunk:

Még 1561-ben, tehát a XVI. században élt egy Jósika, keresztnevén Albert, ki Zaránd vármegyében, Gelvácson bírt. 1593-ban, tehát harminckét évvel később, Jósika István nőül vette a fejedelemnek, Báthory Zsigmondnak egyik rokonát, Fűzi Borbálát.

Mármost, Dávid lett legyen-e Jósika Istvánnak atyja, vagy János, ezt egészen világosan kideríteni nem lehet; annyi bizonyos, hogy Istvánnak egyik fivérét Jánosnak nevezték, de aki nem sok vizet zavart.

Hogy Jósika István báró lett volna, ez tévedés, a báróságot a család a XVII-ik század utolsó éveiben kapta, s így a legrégibb mágnáscsaládokhoz tartozik, miután a legtöbb magát a XVIII- és XIX-ik századból napolja.

Jósika Istvánnak Fűzi Borbálától való fia, Zsigmond, Báthory Annát vette nőül, és ettől született Gábor fia, e néven első a családban.

Nem lehet itt célom a család történetét megírni, ennek nagyobb keret kellene, mint emlékirataim; azért csak a lehető rövidséggel mondok annyit, amennyi elég annak bebizonyítására, hogy családunk a régibbek egyike, a mágnáscsaládok közt pedig éppen a legrégiebbhez tartozik, s annyira ős-törzsökös magyar, hogy az első Jósikától kezdve az utolsóig egyikünkben sincsen még egy szemernyi oláh vér is. Erről mindenki meggyőződhetik, ki családi leszármazásunkat olvassa, melyet Kőváry s Nagy Iván munkáiban megtalál, s melynek némely tévedéseit alább kiigazítom.

Igaz, hogy egy alkalommal, nem olyan régen, saját családunk egyik igen jeles tagja mondott olyasvalamit, mintha történelmi adatok léteznének arról, hogy családunk oláh eredetű. Én [...] részemről merőben állítom, hogy történelmi pletykák létezhetnek, de egyetlen történelmi adat, családi leszármaztatás vagy bármi egyéb, mi bizonyító erővel bírna, s ezen állítást távolról is indokolhatná, nem létezik. Az egész történelmi adat az és csak annyi, hogy mikor Jósika István, kit senki sem festett le őszintébben, mint én, s ki, bármiként ítéljen róla a világ, Erdélynek az időben legeszesebb s legtehetségesebb embere volt; mondom, az ifjú korlátnok fejükre nővén azoknak, kik őt eszközül akarták felhasználni, haragjukban őt is, mint Teleki Mihályt, a Majláthokat s annyi mást oláhnak nevezték. Mivel igen ügyetlenül csak egyet bizonyítottak, hogy oláhnak neveztetni sértés volt.

Sajnálnám azonban, ha valaki e protestációt másnak venné, mint ami: tudniillik igazság földerítésének kalandozó mese helyett.

Én a régi eredetben semmi legkisebb érdemet nem látok; a legrégibb családnak lehet igen haszontalan, kenyérvesztegető fia, vannak erre példák, s a legújabbnak - a tegnapelőttinek, ha tetszik - lehetnek oly jeles tagjai, kik emelt fővel járhatnak.

Ha családunk oláh eredetű lenne, legcsekélyebb okát sem látom annak, hogy ezért piruljak, nem volna sem első, sem az egyedüli, s legyen az oláh dák eredetű, miként én hiszem - vagy elkorcsosult római, ami csak részben áll, annyi bizonyos, hogy Oláhország levén, oláh nemzet is van, hogy tagjai közt sok derék férfiú élt és él, s hogy végre minden nemzet megérdemli, hogy becsüljük. - Ha tagadom tehát családom oláh eredetét, oka az, hogy ez meggyőződésem, s nevetségesnek tartanám meggyőződésem ellen szólani vagy hallgatni.

Talán itt a helye családi leszármaztatásunkba becsúszott némely tévedést, kihagyást s változást följegyezni.

Legelső tévedés az, hogy a Jósika családnak három ága van: a branyicskai, szurdoki és váraljai. Kezdetben a család magát de Karánsebes et Zsidóvár írta.

Branyicskát - miután karánsebesi részbirtokát s később a zsidóvári urodalmat, mely Magyarország leggazdagabb részében hatvan helységből állt, miként arról Benkő Transsylvániá-ja is tanúskodik, elvesztette -, mondom, ez idő óta Branyicskát a Maros mentén a család közösen bírta.

Szurdoki ágról már azért sem lehet szó, mivel Szurdok Csáky-jószág, s leányágon jött a család kezébe.

Ezen ágat tehát lehetne ófenesi ágnak mondani, de ez is leányt, fiút egyenlően illető birtok. Szurdok sohasem volt a család ezen ágának fészke, atyám maga Ófenesen és Bilakon lakott többnyire.

Második ártatlan tévedés az, hogy atyám a tudományok szenvedélyes kedvelője lett volna, s hogy gyönyörű könyvtárt szerzett. Atyám igen művelt ember volt, szeretett olvasni, de egész könyvtára egy jókora üveges almáriumban elfért, s e könyvtár is - kölcsönadott s olykor kérés nélkül elhordott könyvek miatt - annyira hiányos volt, hogy a nagyobb munkák közől alig maradt egy-kettő teljes.

E kis könyvtárra nézve, Kőváry egyébiránt jeles munkájában egy igen mulatságos adomát olvastam, melynek csak az a hibája van, hogy egészen el van ferdítve. A való az, hogy mikor e hiányos könyvgyűjteményen megosztoztunk, mindegyikünk kiválasztott pár csonkítlan munkát, a többi aztán mint makulatúra négy halomra oszlott, s többnyire egy Panajott Miklós nevű, atyámhoz bejáratos görög üzérnek maradt.

Én e gyűjteményből, régiségére nézve a többi közt egy igen érdekes munkát kaptam - A világ nyolc csudájá-t képekkel -, amelyben igen részletesen le volt a Noé bárkája írva, s miként élelmezte Noé úr azt a sok állatot, melyet a végpusztulástól megmentett.

Én e kuriózumot a kolozsvári líceum könyvtárába szántam, még pár ily érdekes ósággal; de egy táblabíró, ki ez időben olykor meglátogatott, elkérte tőlem olvasásra, és soha többé vissza nem tudtam kapni. Hallottam később, hogy így szép kis könyvtárt csenegetett össze.

Ha emlékezetem nem csal, csakugyan a Kőváry munkájában, családunknak hibásan elnevezett szurdoki ága a tudományoknak s múzsáknak élt. - Ez is tévedés, valamint az egyik, általa branyicskainak nevezett ág polgári hivatalokat viselt, úgy a másik, melyhez én is tartozom, a hadipályát választotta. Mózes szépatyám alezredes volt a székely huszároknál, s a török háború alkalmával a maga költségén veres öltözetű, szabad lovas csapatot állított.

Levéltárunkban egy, nejéhez, Wesselényi Katához írt levele van, [...] melyben írja, mennyire kívánják felsőbb helyen, hogy ősei vallásától eltérjen, és katolikussá legyen, még főispánsággal is megkínálták, de siker nélkül.

Imre, nagyatyám, előbb a magyar testőröknél volt, később százados a székely huszároknál, ő is átment a prozelitizmusi hadjáraton, mely akkor divatban volt, s csakugyan áttért a katolikus vallásra, melyben atyám is növeltetett. Én voltam családomban az egyedüli, ki visszatértem őseim hitére s a régi akolba.

A katonai szellem nemcsak atyámban, miként később látni fogjuk, hanem bennem és fiaimban is megvolt; én gyermekkorom óta katona voltam, s részt vettem ama híres napóleoni hadjáratokban, melyeknek emlékezete még oly eleven előttem.

Fiam, Miklós, tizennégy évig katonáskodott, s az utolsó előtti olasz háborúban Radetzky alatt mint dzsidás százados részt vett. Második fiam, Geiza, a forradalom alatt mint főhadnagy és százados huszonkét csatában vett részt. A harmadik, Leó is szagolt egy kis puskaport az oláhok ellen; a negyedik pedig, Gyula, most is huszárfőhadnagy.

Íme a múzsák, melyeknek családom ez ága szolgált; láthatja a t. olvasó, hogy ezek gonosz, bajuszos múzsák voltak. No de ez sem új, nem láttunk-e már bajuszos mamákat s szakállas magyar gazdasszonyokat?

Még egy hiány a családi táblázatban az, miszerint nincs megmondva, hogy első Jósika Sámuel tábornok volt, s hogy Jósika János nem ezredes, hanem tábornok.

A váraljai ágban is kimaradt Jósika Pál atyjának neve, István. Igen könnyű leende pedig nemcsak atyját, hanem nagyatyját és szépatyját is magától Jósika Páltól megtudni.

Én ez ággal semmi összeköttetésben nem voltam, ez az oka, hogy nem tudom a részleteket.

Majd mikor a sor az én életleírásaimra kerül, lesz alkalmam még furcsább és mulattatóbb tévedéseket fölfedezni.

Most visszatérek Bilakra, atyámhoz.

Atyám ez időben, néhány utazást kivéve, falun lakott, hol háza a legvendégszeretőbbek egyikének tartatott, s többnyire vidám és népes volt. - Atyám híres lovas volt, mindig jó és szép lovakat tartott, s főleg ez időben s még jóval később, télben, nyárban lóháton utazott.

Csupa mulatságból jegyzem itt föl azon öltözetet, melyet akkor vasárnaponkint, vagy ha vendégeink voltak, viseltem, s mely a mostani gyermeköltözetektől nagyon is különbözött.

Volt nekem egy nehéz rózsaszín brokátból, fehér apró pettyekkel készült, elől kerekre kivágott mentécském, kék rókaprémmel s igen vékony ezüstzsinór-készülettel. Ehhez vadalmaszín mellény s hasonló színű nadrág, ezüstpaszamánttal, sarkantyús csizma - főbüszkeségem - s egy fekete selyemcsákó, felül ezüstpaszamánttal s egy kis forgóval.

Hiszi valaki vagy nem, de én most is látom magamat ez öltözékben, s világosan emlékezem, hogy kedves, szelíd anyám mindig balra igazította kis csákómat, melyet kihívó állásban hordottam jobb oldalon.

Idősb nővérem, mint szintén atyámnak s anyámnak öltözeteikre csak homályosan emlékezem vissza. Annyit tudok, hogy ez időben kezdettek Erdélyben az úgynevezett à la viganó ruhák divatba jönni, s hogy kedves anyámnak volt egy vadgalambszínű ilyen ruhája, mely engemet mindig elragadtatásba hozott.

Ünnepies alkalmakkor, vigályokba, nagy ebédekre akkor Erdélyben mindenki magyar öltözetben járt, az öregebb urak pedig, mint egykor Lengyelhonban a sztaroszták, soha nem vettek fel más ruhát, mint magyart.

Még csak annyit teszek e leíráshoz, hogy akkor már az emberek porozott fővel és copffal jártak - talán jobban mondanám: a már helyett még -; a nők a magyar fejkötőt az új divatú öltözethez is viselték; de ez oly igen-igen apró volt, hogy alig fért volna valami tekintélyes bábnak - vagy miként Erdélyben mondják: bubának - fejére, s csak olyan signum pro re volt, minő akármennyi más van a világon.

Igen sok ízlés kellett arra, hogy a legszebb nő is nevetségessé ne váljék e divatban. No de a szem mindent megszokik, s ennél szebbeket is láttunk, miként ezt a maga idejében elmondandom.

Hogy mielébb túl legyek e régi-régi gyermeki visszaemlékezéseken, följegyzem még, hogy szász helységben lakván, s mivel az atyámnak szász cselédjei is voltak, pompásan megtanultam szászul, s nemegyszer kellett, ha vendég jött, e nyelven szavalnom, a jelenlevők nagy mulatságára.

Az első, komoly halálveszély is e zsenge koromban ért; volt az atyámnak egy Pénteki nevű tordai születésű perügyelője, a legrémségesebb copffal, melyet csak gondolni lehet, s amely, ha ült, a földet érte; egykor pénteken egy darab csukát tett az anyám tányéromra; máskor mindig ő szokta a szálkákat kiszedni, e napon Pénteki ajánlkozott, s működésének eredménye az lőn, hogy egy szálka torkomon rekedett: már kékülni kezdett arcom, mikor kedves anyámnak sikerült az életet, melyet úgyis neki köszönhettem, azáltal megmenteni, hogy kis keskeny ujjacskáival megragadta a szálka végét, s azt szerencsésen kihúzta.

Mennyi bajtól, mennyi szenvedéstől, de egyszersmind mennyi öröm- és élvtől megmentett volna egy kis kedélyes megfulladás! Hát még önöket, tisztelt olvasóim, mennyi regénytől!

Isten nem úgy akarta. Rossz pénz el nem vész, élnem kellett.

Erdélynek akkori, egészen sajátos, mondhatnám, mállásnak indult korszakáról igen-igen homályos fogalmaim vannak; könyvekből ezeket már csak azért nem akarom kiírni, mivel azok mindenki szolgálatára állnak, s aztán nem volnának az én visszaemlékezéseim.

Szegény jó anyám 1799-ben, fiatal korában - huszonnyolc éves volt - mellbetegségben meghalt, hagyván maga után öt árvát.

Mind a két nagyanyám élt még ez időben. Az egyik - atyai részről b. Jósika Imréné - b. Bornemissza Anna Mária, a legkitűnőbb s -kedvesebb nők egyike volt Erdélyben. Jótevő, vendégszerető, vidám még késő öregségében is, és anélkül, hogy valaha szép lett volna, a legtisztesebb s -kellemesb jelenetek egyike, melyet csak gondolni lehet. A jó öregurak azt állították, hogy szakasztott olyan, mint híres druszája: Bornemissza Anna, Apafi Mihályné, a leírás szerint valóban hasonlított is hozzá.

Másik nagyanyám gr. Lázár Antalné, Torma Éva, igazi magyar nő, kissé akaratos, modorában nyers, de feddhetetlen erényű, ki egyébiránt a kalapot viselte a háznál.

Az első többnyire Ófenesen lakott, régi lőrésekkel ellátott, inkább zárdához, mint kastélyhoz hasonlító, regényes fekvésű várában, mintegy két órányira Kolozsvártól; - a másik Medgyesfalván, közel Marosvásárhelyhez.

E két nagyanya közt oszlott fel anyám halála után az öt árva: Rozália, én és Samu b. Jósika Imréné kezei közé jutottunk, Imre öcsém és Zsuzsanna húgom gr. Lázár Antalnéhoz.

Panaszunk nem lehetett, különösen nekem, ki nagyanyámat valódi imállyal szerettem, s általa - mi tagadás benne - kissé el lettem kényeztetve.

Mind a két nagyanya semmit sem mulasztott el nevelésünkre, aztán vidám, vendégszerető házak valának ezek, hol egészen magyaros szellem uralkodott, hol a társalgási nyelv magyar volt, s hol végre sok mulatság, sok családi ünnepély mellett a tanulás sem volt elmulasztva; mert e részben a szerető nagyanyák egyáltalában nem értették a tréfát.

E nevelési rendszerre nemsokára vissza fogok térni; alkalmasint sokak előtt meglepő és új modor levén az, mely alkalmazva lőn.

Még most is elevenen visszaemlékezem az ófenesi Rozália-napokra, melyeket kedves nagyanyám mindig megünnepelt mostoha nővére, elébb gr. Csákyné, később gr. Wass Sámuelné tiszteletére.

Ilyenkor minden ragyogott az égő mécsektől, a szobák nappalian ki valának világítva, zene, ének hangzott, s az ember egészen visszaélhette magát amaz ódon, de kedélyes időkbe, hol inkább szerettük egymást és jobban összefértünk.

Míg így testvérekül elválva éltünk, egyetlenegyszer sem láttuk egymást; csak mikor gr. Lázár Antalné meghalt, jött Imre és Zsuzsánna testvérem is másik nagyanyámhoz, s voltunk mindnyájan egy fészekben.

Eközben atyám részint Bilakon, részint Kolozsvárt a Magyar utcában levő régi Jósika István-féle, igen egyszerű sötét házban lakott, részint utazásokat tett, vagy minket látogatott meg, mi aztán valódi örömünnep volt a háznál.

Atyám vidám társalgó volt, elmés ember lévén, tele jó ötletekkel, s mindamellett, hogy hirtelen haragú, békülékeny, s a társaságban közszeretet tárgya.

Mikor ő jött, volt mulatság elég, hanem kemény rend is, miként azt később látni fogjuk.

Azon idő óta, mely hatéves koromtól addig telt el, míg a tizedik évet betöltöttem: 1804-ben mint másodévi grammatista a kolozsvári konviktusba jöttem, semmi különös nem történt, míg kedves nagyanyám, Jósika Imréné meg nem halt.

E halál - bár gyermek, kilencéves valék akkor - annyira lesújtott, hogy sokáig nem tudtam magamhoz jönni, s vigasztalhatlan valék.

Ösztönszerűen éreztem, hogy ezen angyali jóságú nőnek halálával egy kő mozdult ki éltem alapjából. Régi idő - igen régi -, de most is látom a terítőn feküdni Szurdokon, hol hosszas betegség után a legnemesebb lelkek egyikét adta ki.

Gr. Haller Jánosné lakott ez időben Gorbón, s ő jelen volt a gyászos eseten. Atyámnak igen hirtelen - miként akkor mondták: lóhalálában - hírül adták a veszélyt, de későn érkezett a tudósítás, anyját halva találta.

Nagyanyám halála után sok változott. Atyám valóban tekintélyes birtokhoz jutván ez időben, igen úri módon is élt, s mivel róla csak jót tudok mondani, szabad talán egy kis gyengeségét is megemlíteni: nagyon szerette a kártyát és a szép hölgyeket; no de mindemellett szerző atya volt, s nem lehete panaszunk. Most nevelésemről szólok valamit.

Igazán el lehet mondani, hogy a gyermek élete Isten kezében van, ha az ember oly sokáig élt, mint én, s visszaemlékezései oly elevenek, mindinkább meggyőződik arról, minő óvatosnak kell lenni a szülőknek a nevelők választásában; s hogy nem üres szó, hanem valóság, minő csudásan menekül ki némely gyermek annyi hitvány s annyi kontár kezekből, melyek úgyszólván mindent elkövetnek, hogy az emberből tökéletesen haszontalan lényt növeljenek.

E szomorú megjegyzés részemről csak rávitelesen áll, de áll mégis; mennyiben a legnehezebb feladatok egyike marad: a gyermekben nevelés és higgadt észlelet által mindazt fölfedezni, mit növelni s gyarapítani kell, s mindazt, amit kérlelhetetlen szigorral jókor ki kell irtani. - Azért hiszem én, hogy ami kevés jó van bennem, azt inkább atyámnak s az üdvös szigornak, mely nevelési rendszeréhez tartozott, köszönhetem, mint nevelőimnek.

Főleg jellemem azon megtörhetlen szívósságát, mely nemegyszer vesztemre, habár többször lelki nyugalmamra, sohasem cáfolta meg magát, neki köszönöm.

Láthatja a tisztelt olvasó, hogy e részben az érdemet annak engedem át, kit az illet - atyámnak.

Legelső nevelőm W... nevű volt, igen haszontalan, rossz jellemű s emellett kegyetlen ember, kinek a büntetés legkedvesebb élvei közé tartozott. Többet mondhatnék e megromlott emberről, kit szerencsémre kedves nagyanyám jókor kiismert, s azonnal elutasított a háztól.

Megsirattam! - Ilyen a gyermek! - Ha némely nevelő azon csatlakozási ösztönt, mely a gyermekekben van, használni tudná! No de éppen az a baj, hogy nem tudja még meg is érteni.

Már ez időben házunknál híre sem volt azon rosszul értett kímélésnek, mely a gyermekekből melegházi növényt állít elé. Hány kis gazdatisztnek, falusi lelkésznek s kisvárosi ügyvédnek fia, a mostani szövetből, belehalt volna ily nevelésbe.

Már hatéves koromban saját kis paripám volt, Csak-annyi nevű, atyám korzikai eredetűnek mondta, habár én azt hiszem, hogy Csíkországban látott napvilágot. Kedves kis állat volt, s a leggyorsabb futók egyike, badar színe által is feltűnt, egérszőrű levén, ujjnyi széles fekete szalaggal orra hegyétől farka végéig.

Mikor nevelőm vagy atyám az akkori kormányzóhoz, gr. Bánffy Györgyhez elvezetett, ez mindig tudakozódott a Csak-annyi felől, s engemet egy sületlen kérdésemért nagyon megkedvelt volt.

Miképp a sok urak közt ott sétálgatott az igen-igen tekintélyes kormányzó, én mint olyan éretlen gyermek, hozzá futottam, s a nagy csillagra mutatván, mely mellét díszíté, kérdém: - Excellenciás bácsi, csak magának van-e ilyen, vagy más becsületes ember is kaphat ilyet? - Az öregúr igen jóízűen elnevette magát, s szólt: - Lesz neked is idővel, ha jól tanulsz.

Nem találta el a jó öregúr, az ily emberek, mint én, legfellebb keresztet, de csillagot soha nem kapnak.

A fellebb említett W... után páter Mihálcz, udvari káplány minorita vette át nevelésemet.

Ez igen tekintélyes kinézésű férfiú volt, magas, vaskos, piros, szellemileg azonban kevés míveltséggel bírt, s csak magyarul és - igen jól - latinul beszélt.

Nevelési elve a szigor volt, soha semmi legcsekélyebb hibát sem hagyott büntetlenül, természetesen, ha én és öcséim túl nem jártunk eszén, mi igen gyakran megtörtént.

Páter Mihálcz igen középszerű szónok volt, de panasz ellene nem lehetett, s a nép mint nyájas, vidám embert nagyon szerette.

Egyébiránt a nevelői feladat nem volt éppen könnyű, mert vásottabb három gyermeket, mint én és öcséim valánk, alig lehet gondolni.

Mindazáltal sikerült mindhármunknak őt éppen oly hamar kiengesztelni, mint haragra lobbantani. - Ennek oka az, hogy én la, a legvásottabb s öcsém, Samu, valódi kis lángész s emellett szerfelett kedves, eleven fiú, jól és hamar tanultunk; Imre öcsém pedig szorgalommal s jó akarattal pótolta, mi benne nem saját hibája által a gyors felfogást akadályozta; bár természetes esze igen sok volt, több, mint valaki gondolta volna, s ha a reá nézve oly igen szükséges jóakaró s kitartó gondosság a nevelésben nem hiányzanda, sok tekintetben egyikünk mögött sem maradt volna. - No de éppen ez hiányzott, s így történt, hogy később annyi hitvány csaló visszaélt természetes jó szívével s azon becsületére váló hiszékenységével, hogy mindenki oly becsületes ember, mint ő.

Elmondom még, kiknek kezei közt voltak nővéreim, hogy azután mindnyájunk jellemzésére jöhessek, s végre az egész nevelési rendszert előadván, eseményeimhez visszatérjek.

Nővéreim első nevelőnéje Echardt Charlotte nevű, bécsi születésű, érett korú hajadon volt, mintegy huszonnyolc-huszonkilenc éves, mikor a házhoz jött. Szép, magas hölgy, s az akkori idők igényei szerint a legmíveltebb személyek egyike; habár bécsi - németsége tiszta volt, s látszott rajta, hogy nyelvét elsőrendű írók után mívelte ki. Tökéletesen jól beszélt és írt franciául is, de kiejtése igen rossz volt, úgyhogy e részben nővéreim, főleg Rozália, az első két év után túltettek rajta.

Nővéreimmel szépen bánt, soha egyetlen durva szavát sem hallottam, de a ház rendszerétől, a téveszthetetlen szigortól ő sem tért el, s nővéreimet rá tudta a tanulásra szorítani, mi - elevenségüket tekintve - nem volt könnyű, de sikerült mindig.

Echardt Charlotte után madame Flamand jött, igen mívelt személy, belga eredetű, kinek hozzánk jövetelét valódi regény előzte meg, mert fiatal férje, egy Zs. gróf, hajadonba szeretvén, azzal megszökött, s neje kénytelen lőn kenyerét nevelés által keresni, mihez egyébiránt igen jól értett.

Ki nővéreimet ismerte, tudhatja, hogy Erdélyben kevés míveltebb hölgy létezett ezeknél, emellett főleg Rozáliának csudás ügyessége volt minden női teendőkben. Én részemről kevés kedvesebb nőt ismertem, mint e kisded, kecses teremtés, ki társalgásával mindenkit elbájolt, s eszével nem egy komoly férfiút meglepett, többi közt Fesslert, ki egyik levelében említi is őt.

Zsuzsánna szintoly eszes és mívelt, mint nővére, nem tudott soha magának annyi barátot szerezni, ellenben kik őt közelebbről ismerték, nagyon megszerették. - Én részemről szerelmes voltam nővéreimbe: honni soit qui mal y pense.

Íme az oka, hogy nővéreim, habár egyiket sem lehetett a szó bevett értelmében szépnek nevezni, a legszebb s -kitünőbb férfiakat nyerték férjekül.

Rozália elébb gr. Wass Imréné volt. Igen fiatal korában ment férjhez, nagyon fiatal férjéhez, ki valódi európai míveltséggel bírt - németül, franciául, olaszul jól beszélt, oláhul valódi szónok volt, latinul pedig tökéletesen írt és szólt. - Még nem volt harmincéves, mikor Közép-Szolnok főispánja lett, hol igen szerették.

Ő azonban, ha szerette is a megyét, magát a főispánságot halálosan megunta. Olvasott sokat, fuvolázott, amennyit bírt, vadászott szenvedéllyel; no de hasztalan! Nem volt ő azon ember, ki Zilahon megélhetett volna.

Így történt, hogy a pipafüstöt s a cottentis lumen mundikat megelégelvén, lemondott, állítólag kétszer is, a főispánságról, s mikor látta, hogy ezt senki sem veszi komolyan, az irományokat igen szép rendben átadta valamely szolgabírónak, és Zilahot, a megyével együtt, a faképnél hagyta. Soha, még a világ, vissza nem hozhatták oda.

Álljon itt még egy jellemző adoma Wass Imréről. - Azon időben, mikor hazánkban a méltóságos és nagyságos urak úgy elszaporodtak, az uborkafára felkapottak egyike minden előzmény nélkül felszólította őt, hogy ezután tegezzék egymást. Wass Imre reánézett, azután egész nyugalommal mondá: - Én csak bizonyos elhatározott számú embert tegezek, s e szám most teljes, majd ha apertúra lesz, jelentse magát.

Hány pajtáskodó rüpőknek lehetne most mondani: várjon, amice, míg apertúra lesz.

Egyébiránt Wass Imrének egész élete valódi regény.

Ezt annál inkább erősíthetem, mivel mai világban az ügyetlen barátok serge nem egy oly embernek életét nevezi regénynek, ki valami pénzházasságot tesz, egy libácskát vesz nejül, aztán jó nyárspolgáriasan rura bobus atratrat mulieris, és a kandalló mellett érzeleg.

Hosszas volna sógorom kalandjait előszámlálni, azonban egyet-kettőt feljegyzek, mulatságból.

Nővéremmel elég nyugodtan élt néhány évig, hanem aztán a sokban egymással ellenkező jellem okozta, hogy a frigy tarthatatlanná lőn, s végre igen sok baj és költség után elváltak egymástól.

Gr. Wass Imrének ekkor kezdődött kalandos élete; igen sok utat tett, s olykor ezen utakban sajátos társaságot választott magának, például egy időben műlovasokat, kikkel csupa szeszélyből fel is lépett nehányszor. No de más is tett ilyet.

Máskor, mint kitűnő művész a fuvolán, hangversenyeket adott, például Brüsszelben; végre, mikor a sok mulatság közben vagyona össze kezdett olvadni, hogy jeles fiainak vagyonát vagy legalább annak egy részét megmentse, pappá lett. Egy mulatságos sajátságát akarom még itt említeni. - Május első napján mindig befűttetett, felvette bundáját, s legnagyobb mulatságai egyike volt, ha őt valaki ily téliesen felkészülve találta: azt állította, hogy május első napja a leghidegebb és legunalmasabb nap az egész esztendőben, s hogy egy ily napon Bécsben az Augartenben megfagyott csontig! Ej, ej!

Mindazok, kik Wass Imrének körülményeit ismerték, tudták, hogy e nehéz elhatározás az ő részéről valódi áldozat volt. Ítélhet róla bárki, ahogy tetszik, ez mindenkinek jogában áll; de én, ki sógoromat első ifjúsága óta ismertem, annyit mondhatok, hogy száz közül egy nem leende képes fiaiért ily áldozatot tenni.

Emellett áll az is, hogy aki Wass Imrét ifjúságában ismerte, tudhatja, hogy sok tekintetben azon érdekes férfiak egyike volt, kik ezer csábnak vannak kitéve, mi aztán, ha nem is ment ki sokat, mindent megfejt.