Rotterdami Erasmus (e. n. Desiderius Erasmus; 1469-1536) németalföldi író, humanista. A keresztény humanizmus legjelentősebb képviselője. A lelki kereszténységet az egyszerű krisztusi filozófiában kereste. Tudományos-filológiai szempontból óriási jelentősége volt saját latin fordítása kíséretében megjelentetett görög nyelvű Újszövetségének (1516). Az antikvitás kulturális befogadásában nagy szerepet játszott az antik irodalomból merített közmondásgyűjteménye, az Adagia (1500). Világhírűvé vált a Balgaság dicsérete (1511) szatírája, valamint a Beszélgetések (1519) című, szintén szatirikus dialógussorozata. Művei az ezt követő szentírásfordításokra nagy hatást gyakoroltak.
500 éves szöveg, és az istennek se akar elavulni. Jó, hát bizonyos elemei igen, de sokkal érdekesebb, hogy más elemei meg nem – csak éppen manapság ezt nem balgaságnak, hanem populizmusnak nevezzük. Amit például Erasmus tudomány témakörben elbeszélője szájába ad, azt simán mondhatná akár a jelenlegi amerikai elnök is – már ha eltekintünk attól, hogy a jelenlegi amerikai elnök sosem fog tudni úgy fogalmazni, mint Erasmus.
Amúgy én nem gondolom, hogy ez a szöveg gúnyolódik – sokkal inkább keserű. Merthogy a világ olyannyira a balgaság bűvkörébe esett, és a bölcsesség oly kevés szerepet kap manapság, akár a királyok, akár a teológusok, akár a köznép között keressük (1511! Luther mindjárt kiborítja a bilit!), hogy gondolkodónk joggal zuhan magába – és terápiás céllal megírja hosszú-hosszú levelét Morus Tamásnak: A balgaság dicséreté-t. Ami mellesleg messze nem egyenletes szöveg, főleg azért, mert a könnyedebb szatirikus hangütés és a morózus, „tényközlő” passzusok között ingadozik – nem csoda, ha az olvasó zavarba jön, hogy ez most vicc-e, vagy komoly. Hisz a szatírák célja többnyire az, hogy a humor segítségével sebezhetőnek mutassák azt, ami rossz – de Erasmus elbeszélője időnként olyan fapofával érvel a balgaság elsöprő dinamizmusa mellett, amitől az mindennek tűnik, csak épp sebezhetőnek nem. Hovatovább olyan meggyőző, hogy megfordult a fejemben: leiratkozom a molyról, és inkább követem facebookon a Schobert Norbit.
(Utólagos kiegészítés: 4 csillagnál többet viszont már csak azért sem kaphat, mert bizonyítatlanul egyenlőségjelet tesz balgaság és boldogság közé. Én viszont már láttam balgákat paranoid idegrángásban fetrengeni, csak mert a világ nem volt hajlandó alkalmazkodni a róla alkotott sematikus képükhöz. Mint ahogy láttam már intelligens elégedett embereket is – még ha néha fel is húzták magukat ezen-azon. Szóval a helyzet ennél bonyolultabb.)
Ha ifjabb Hans Holbein két portréját egymás mellé tesszük – Sir Thomas More képét balról, Erasmusét jobbról – a két fekete kalpagos egyházi tudor pont szembefordul egymással, jóllehet, nem néznek egymás szemébe. Morus ábrázata szigorúbb, Erasmusé (akiről Holbein több képet is festett) nyájasabb, némelyik ábrázolaton még gúnyos kis mosoly is felfedezhető…
Ez a flamand/holland/burgundi/brabanti, ez a lovely scholar, a középkor alkonyán az akkor ismert legtisztább latin nyelven írt, nyelvgyakorlás céljait szolgáló párbeszédeket éppúgy, mint filozófiai értekezést, közmondásgyűjteményt, vita- és gúnyiratokat.
Korának gyermeke, a reformáció küszöbén – ám ezt a küszöböt soha nem lépte át. Megmaradt kritikus, de lojális katolikusnak; aki egyházi reformot akart, de reformációt nem. Úgy vélte: egy forrongó korszak küszöbén támogatnia kell egyházát a megújulásban, nem pedig támadnia.
S azt hiszem, sokoldalú műveltsége, és széles látóköre is akadályozta abban, hogy a protestánsok közé lépjen. Mind Luther paraszti vehemenciája, mind Kálvin jeges csökönyössége hiányzott belőle. Mert valljuk meg – még ha esetleg csodáljuk is érte őket – a reformátorokban volt egyfajta monomániás csőlátás, az igaz hit biztos tudata, a kétely hiányával megspékelve; másként nem is lettek volna képesek végigvívni küzdelmüket. S ugyanakkor hiányzott belőlük az esendő emberek egyik fontos tulajdonsága, mellyel nyomorú életükre enyhülést találnak – a humorérzék…
Erasmusban viszont nagyon is megvolt – ezért is szerethetőbb, és emberközelibb, mint az említett egyházalapítók. S míg az ágostai hitvallást vagy a kálvini katekizmust inkább a gyakorló evangélikusok és reformátusok forgatják, addig Erasmus munkái – elsősorban persze a világiasabb tárgyúak – jóval szélesebb közönséghez szólnak. Éles szeme, humora, csípős nyelve ma is elevenné teszik gúnyiratait, párbeszédeit.
A Balgaság dicsérete, melyet utazás közben, mintegy kikapcsolódásként, barátjához, Morus Tamáshoz írt, egyfelől tréfás pamflet a hétköznapi ostobaság ellen, ám épp a fonákjáról, védőiratnak álcázva. Másfelől viszont, a mű utolsó harmadában, az egyházi viszonyok kritikája, ahol a szerző előszámlálja mindazt, ami miatt kb. egy évtized múlva megindul a reformáció.
A mű bőven hivatkozik ókori szerzőkre, s mint szónoklattani mintapélda is olvasható. A Prédikátor könyvét idézve – minden hiábavalóság – kipécézi, és áldicséretekkel teszi nevetségessé az emberi törekvések legtöbbjét. Bő teret szentel a világi értelmiség, a hatalmasságok és az egyházi rendek hibáinak, de épp ez utóbbi részben a szatíra háttérbe szorul, a hang megszürkül, és komolyra válik. A laikus olvasónak már kicsit sok is a felsorolás, az elemzés – a könnyed gúnyiratnak induló munkából a végére retorikai mintadarab lesz.
S épp ezért – bár a késő középkor és a reneszánsz kedvelői így is örömüket lelhetik benne – úgy vélem, az olvasók zömének – jóllehet, elég rövid – kissé fárasztó lehet ez a munka. Emlékeim szerint a Beszélgetések latin nyelvgyakorlásra szánt párbeszédei sokkal elevenebbek, így az Erasmussal ismerkedni kívánóknak inkább azt a művét ajánlanám elsőnek.
P.S.: Ez a Helikon Zsebkönyv kiadás, amit olvastam, tetszetős, könnyen kézben tartható, de helyenként érthetetlen (s egyben hiányzó) lábjegyzet-hivatkozások kerültek bele. Egy példa: a 107. oldal közepén a 242-es, amikor az egész kötetben a legnagyobb sorszám a 165…
Nem árt egy jó erős műveltség az ókorból, még ha vannak is lábjegyzetek, csak hogy jobban átjöjjön az összes poén. Volt, hogy úgy tűnt, mintha kicsit ismételné önmagát, de egyébként nem véletlenül alap a maga kategóriájában, zseniális meglátásokat találni benne. Csak a szokásos: nincs új a nap alatt… Újraolvasós, olyan, ami csak gazdagodik a tapasztalattal.
Bizony, én, a Balgaság (kinek nevében ez a mű elhangzik, s kinek Erasmus ugyebár csak írnoka), én alkottam és tartom fenn a világot, híveim közé tartozik az emberiség kb. 90%-a, aki meg nem, az magára vessen, mivel balgának lenni igen kellemes és boldogító állapot. Tehát a nyájas olvasó, amennyiben gondolkodik, többféle játékot is felfedezhet a beszédem több szintjén is, miszerint balgának lenni igen kellemes és boldogító, tehát aki elutasítja ezt a kellemes és boldogító állapotot, az bizony nem nevezhető bölcsnek, csakis balgának, tehát aki nem balga, az balga, és az a gyanús, ami nem gyanús… ja, bocs, ez máshonnan való idézet… Nevetek az üresfejűeken, de magasztalom a tudatlanságot, nevetek a gőgösökön, de elítélem a tömeget, miközben a következő oldalon már balgának nevezem, és éppen ezért tisztelettel beszélek róla. Gúnyolódom az asszonyokon, majd elnéző-szeretetteljes mosollyal dicsérem őket. Megrovom azokat, akik csak hajdani tudósok műveit tudják idézgetni, és természetesen oldalanként legalább ötször idézem ugyanazokat a hajdani tudósokat. Ember legyen a talpán, aki tudja követni, mikor elítélendő a balgaság és mikor nem. A nyájas olvasónak időnként az lehet az érzése, hogy én magam se tudom követni a saját szövegemet. Máskor az lehet az érzése, hogy saját magamat is parodizálom, és az olvasómon nevetek. Ha a nyájas olvasó szereti az olyan könyveket, amelyekben a mesélő felülről tekinti az emberiséget, és gyönyörködik oktalan, mulatságos nyüzsgésükben, akkor az én beszédemet roppant szórakoztatónak fogja találni. Ha a nyájas olvasó jobban szereti az olyan könyveket, amelyeknek a mesélője inkább leszáll az emberek közé, és nem kigúnyolja őket, hanem velük együtt nevet – hát akkor az én beszédem neki nem fog tetszeni. Tessék választani.
Erasmus megszemélyesíti a balgaságot, és az ő nézőpontjából végigveszi, milyen nonszensz dolgokat csinál folyton az ember, de véleménye szerint ez így van jól, hiszen ezek miatt marad elviselhető az élet. Alapvetően szimpatikus elképzelés, valóban nem lehet önirónia és egy kis hülyeség nélkül élni a mindennapjainkat, és a megvalósítás is tetszett, amíg a mindennapokban megtalálható értelmetlen szükségleteinkre mutatott rá. A végefele, mikor felsorolta és kielemezte a különböző méltóságok, tudományterületek képviselőinek értelmetlenkedését, már kevésbé kötött le, de ott is el-elpöttyintett néhány aranyköpést, amiért megérte végigolvasni.
Rotterdami Erasmus korának egyik legműveltebb, alakja, és kimagasló polihisztora volt. Ennek megfelelően a szöveg roskadásig van tűzdelve, mitológiai, kánontani, és egyéb intellektuális utalásokkal, amik közül párat értesz, néhányat sejtesz, de maradékról, csak elképzelni tudod, mily humoros is ebben a szövegkörnyezetben…mármint, gondolom. Az összes ilyen utalást, valószínűleg csak a legképzettebb kortársak, és maga Erasmus foghatták át, műértő szemükkel. Mindemellett a szöveg mit sem veszített aktualitásából, hiszen a város-zsarnokok, intrikus bíborosok, és teológusok helyén ma új bálványok trónolnak. A megszemélyesített Balgaság humorosan, és epés szarkazmussal vezet minket a szókratészi végkövetkeztetésekre, a társadalom örök visszásságaira.
Mindig zavarba ejtő, ha egy könyv ennyi időn keresztül sem veszti el az aktualitását,ugyanis Einsteinnek kell igazat adnom ilyenkor.Ő mondta, hogy a történelem azt tanítja nekünk, hogy semmit nem tanulunk a történelemből. Erasmus pedig bebizonyította, ez így is van. Vehetnénk viccesre a figurát, mert a könyv is ezt sugallja, már csak a címével is, de az a helyzet, hogy nagyon is komoly dolgokról beszél. Kritizálja a társadalmat és az emberi hozzáállást, ami nem túl sokat változott, mint már említettem. Hollandia református ország, talán ezért nem félt attól, hogy eretnekségért tűzre vetik, mert ugye ez a katolikus egyház bevált módszere volt, ha kritika érte őket. Tanulságos olvasmány volt és nem ártana, ha kötelezővé válna.
Inkább tanulságos, semmint szórakoztató eszmefuttatás abból az időből, amikor az emberek még nem a telefonjukat nyomogatták egy utazás közben, hiszen Erasmus ezt egyik hosszú útja alatt írta. Ez magyarázza is az egyenetlenségét, mert bár klasszikusan indul, a legjobb rétori hagyományok szerint, és egy szemet gyönyörködtető felvezetés után igen szép rendben veszi sorra a balga emberek nemeit, a végére az egyháziak mindennapi visszaélései elleni szónoklattá alakul, majd kurtán-furcsán véget ér, amiért Erasmus élces gúnnyal ugyan, de bocsánatot is kér az utolsó fejezetben. De rendben van ez így; nem kimódolt tanulmány ez, hanem elmetorna és egy kis feszültséglevezetés, és ebből a szempontból nagyon tanulságos – hogy ötszáz év fejlődés ide vagy oda, az emberek, és főleg a filozófusok, grammatikusok és teológusok, akkor sem voltak mások, mint manapság.
Istenuccse azt hittem, hogy valóban ennyire szíveden hordozod a balgákat, hogy legfőbb szószólójukként, igéik hirdetőjeként tünteted fel magad. Ámbátor én ismerlek, és tudom, hogy aki ennyire járatos az ókori mitológiában, s vallástörténetben, az az ember semmiképpen sem nevezhető igazán balgának. Továbbá, ha a te balgádnak, teszem azt, megfájdul a foga, vagy akármije, nem-e egy orvoshoz fordul? Ha egy másik balgához fordulna segítségért, az lenne csak az igazán esztelenség! S ha netán ellopják valamijét, nem-e egy „jogot citáló”-hoz fordul-e, hogy segítségével bizonyítsa igazát a törvény előtt? De lényeg a lényeg, soraid gondolkodásra sarkalltak, és ezért köszönettel tartozom.
Morus Tamás
Még annyit, immáron K. L.-ként, hogy ha netán komolyan venném Erasmus érveit a balgaság, illetve a hedonizmus mellett, akkor egy pólusnak jó lenne. A mérleg másik végére állítanám mondjuk Wilde néhány meséjét. Középen meg állhatna Kahlil Gibran Prófétája. Értékrend szempontjából így helyezném el ezeket a műveket. Mert ki lehet érdekesebb egy társaságban? Aki azt mondja, én csak könyveket olvasok a szabadidőmben, vagy az, aki olvas, de tud mesélni arról, hogy miket csinált az együttesével, vagy mit vettek el tőle Fradi meccs előtt Fehérváron? Annak pedig, akinek nincs más dicsérője, azt tudnám mondani, hogy vagy valóban nem csinál semmi dicséretre méltót, vagy csak szimplán nem a megfelelő közegben tevékenykedik. Magamatszeretemkének pedig ajánlom A nevezetes rakéta c. mesét Wilde-tól. :)
Nem tudok nem magas csillagozást adni erre a könyvre, mert iszonyatosan élveztem. Bár a 16. században íródott, a mai napig könnyen olvasható és érthető a szövege bár gondolom ebben a fordításnak is nagy szerepe volt. A téma nagyjából folyamatosan aktuális, így a témaválasztást és a különböző nézőpontokat tekintve sem nevezném elavult műnek, csupán helyenként. Sajnos nem vagyok nagy szakértője az ókori kultúrának, így néha még a lábjegyzeteket olvasva sem esett le egykönnyen a poén, de azért többnyire boldogultam vele. A lábjegyzeteknél az általam olvasott kiadásban egyébként is voltak helyenként következetlenségek a szerkesztésben, ezért ment a fél csillag levonás.
Van-e közöttetek olyan balga, aki drágaköveit vagy aranyát az utcán hagyná? Azt hiszem, nincs. Ellenkezőleg, a legtitkosabb szobátokba teszitek, s abban is a legerősebb szekrénynek legrejtettebb zugába, viszont elől hagytok mindenféle szemetet. Ha tehát az értékeset eldugjuk, az értéktelent pedig kint hagyjuk, a Prédikátor pedig tiltja, hogy elrejtsük a bölcsességet, de meghagyja, hogy dugjuk el balgaságunkat, akkor nemdebár a bölcsesség hitványabb a balgaságnál?
…az ír nem cserélne az olasszal, a thrák az athénival, a skytha a Boldog Szigetek lakójával, ó, milyen gondos a természet! Mindent milyen szépen kiegyenlít! jóllehet a dolgok meglehetősen változatosak. Ahol fukarabban bánt ajándékaival, ott valamivel több önszeretetet ad helyébe.
A jogászok. A művelt emberek között a jogászok követelik maguknak az első helyet, és nincs is más emberfajta, mely annyira gyönyörködne magában. Sisyphos visszagördülő szikláját tologatják állandóan és tömérdek törvényt csinálnak egyszuszra.
Az emberi dolgoknak két egymástól elütő arca van, akárcsak a Silénost ábrázoló görög szekrényeknek, melyekre Alkibiadés hivatkozik. Amit első tekintetre halálnak hinnél, mélyebbre nézve élet, ezzel szemben, ami életnek látszik, az halál. Ami formásnak, az alaktalan, ami gazdagnak, az koldusszegény, ami gyalázatosnak, az dicsőséges, ami tudósnak, az tudatlan, ami erőteljesnek, az erőtlen, ami nemesnek, az közönséges, ami vidámnak, az szomorú, ami kedvezőnek, az szerencsétlen, ami barátságosnak, az ellenséges, ami egészségesnek, az ártalmas. Röviden: nyisd ki Silénos-szekrénykédet, és mindent azonnal fordítva találsz.
Éppen így ír Pál apostol Timotheushoz: »Megkönyörült rajtam az Úr, mert tudatlanul cselekedtem a hitetlenségben.« Mit jelent az, hogy »tudatlanul cselekedtem«, mint azt, hogy »balgaságból és nem rosszindulatból cselekedtem!« És mi az értelme annak, hogy »megkönyörült rajtam az Úr, mint az hogy nem nyert volna könyörületet, ha a balgaságra nem hivatkozik? De a kegyes zsoltáríró is mellettünk bizonyít egy helyen, mely az elébb nem jutott eszembe: »Az én ifjúságomnak bűneiről és az én tudatlanságaimról meg ne emlékezzél.« Jegyezzétek meg jól, hogy milyen két mentséget hoz fel a zsoltáríró: ifjúságát, melynek mindig hű kísérője vagyok és tudatlanságait – még pedig többes számban – hogy a balgaságnak roppant nagy hatalmát megismerhessük.
De hogy mélyebben ezekbe ne bocsátkozzam, röviden csak azt mondom, hogy az egész keresztény vallás bizonyos kapcsolatban van a balgasággal s a bölcsességhez semmi vonatkozásban sincs. Ha ennek bizonyítékát kívánjátok, először is gondoljátok meg, hogy a gyermekek, az öregek, a nők és az oktondiak jobban gyönyörködnek a szertartásokban és vallásos dolgokban, mint mások s éppen mindig a lehető legközelebb furakodnak az oltárokhoz – tisztán csak a természeti ösztön következtében. Ezenkívül azt is látjátok, hogy a legelső vallásalapítók szerfölött egyszerű emberek voltak s egyúttal a tudományok legádázabb ellenségei.
Mennyien vannak közöttük, akik az isteni Szűznek csupán viaszgyertyácskát ajánlanak fel, méghozzá fényes délben, amikor semmi szükség rájuk. Viszont milyen kevesen akadnak, akik őt élete tisztaságában, alázatosságában, égi dolgokra való törekvésében igyekeznek utolérni. Mert végtére is ez az igaz vallásosság, és ez tetszik legjobban az égieknek.
A költők. Már a költők nem tartoznak nekem ennyivel, bár hivatásuknál fogva az én párthíveim, mert a szólásmondás szerint afféle zabolátlan népség, melynek semmi másra nincs gondja, mint a balgákat szórakoztatni, méghozzá üres bohóságokkal és nevetséges koholmányokkal. És mégis, ezen annyira felbátorodnak, hogy önmaguknak is halhatatlanságot ígérnek, az istenekéhez hasonló életet, sőt másoknak is megígérik. Ennek a csoportnak persze Magamatszeretemke és Hízelgőke a legkedvesebb meghittjei, viszont engem sem tisztel még egy emberfajta olyan áhítatosan és kitartóan, mint a költők.
A filozófusok. Utánuk lépdelnek a tiszteletre méltó szakállú és köpenyű filozófusok, kik fennen állítják, hogy csak ők ismerik a valóságot, a többi halandó csupán röpke árnyalak. És milyen kedvesen őrjöngenek! amikor számtalan világukat felépítik, amikor a napot, a holdat, a csillagokat és égi köröket mintegy arasszal és cérnával felmérik. Amikor a villám, a szél, a hold- és napfogyatkozás, meg egyéb, nehezen megfejthető dolgok okát adják minden habozás nélkül, mintha csak a természet valóságos belső titkos építőmesterei lennének, és egyenest az istenek nagytanácsából jöttek volna hozzánk. Pedig a természet hatalmasan kikacagja őket, magyarázataikkal egyetemben. Hogy semmi biztosat nem tudnak, az abból is kiderül, hogy az egyes kérdésekről végtelen hosszú vitákat folytatnak. Teljességgel tudatlanok, de úgy állítják be, mintha mindent tudnának; nem ismerik önmagukat, nem látják meg a lábuk előtt a gödröt vagy a követ, mert többnyire vaksik, vagy másfelé kószál az eszük, és mégis azt mondják, hogy látják az eszméket, az általános fogalmakat, a különválasztott formát és az őstartalmakat, az általános lényeget és az ilyenséget.
