A folyó fölött emelkedő magaspart barlangjaiban emberemlékezet óta baglyok élnek. Az egymást váltó nemzedékek mindig ide hordják zsákmányukat, itt költik ki és nevelik fel fiókáikat, engedelmeskedve a bagolyélet sok évezredes törvényeinek. De sorsuk összefonódott az e tájon élő emberek sorsával is, a tatárjárás, a török hódoltság, a szabadságharc néhány jelenete ott tükröződött nagyra nyitott, figyelő szemükben. Ebben a folyóparti barlangban született Hú is, itt táplálták szülei, de mielőtt kirepülhetett volna, megjelent a barlangban az ember, és magával vitte Hút és két testvérét. Ezzel kezdődik a történet, melynek során Hú sok különös tapasztalatot szerez az emberek világában, míg végül a második világháború kitörésekor visszanyeri szabadságát.
Fekete István a magyar vadász-, természet- és ifjúsági irodalom, illetve az állatregények legjelentősebb művelője volt. Most egy kihívás kapcsán kerestem olyan állatregényt, amit még nem olvastam tőle, s a Hú címűre akadtam a saját polcomon. Ez azért is érdekes, mert személyes kalandom is volt egy uhu-val a Tolna-megyei Sió parton. De visszatérve a könyvre – 110.000 példány, negyedik kiadás –, bár nem szimpatikus a fiókák elrablása, de az író szándéka szerint ez magyarázza Hú emberközelbe kerülését. A regény a II. világháborút megelőző években indul, s az alatt fejeződik be. A korszak, ill. a cselekmény alkalmat ad az írónak a madár sorsának bemutatása mellett a háborúskodás elítélésére is, ami az egyik fő mondanivaló. Hú különös tapasztalatokat szerez az emberek, ill. a kutya, Mackó közelében élve, de a hálás történetvezetés végül visszaviszi őt a saját családjának fészkébe. Megható, tanulságos történet. Tetszett!
Kisbaglyok fogságba ejtésével kezdődik ez a regény, aztán végül egy marad meg közülük, aki „bagolyszemmel ” figyeli a körülötte élő emberek és állatok életét. Több szó van itt az emberekről, mint általában szokott lenni Fekete István állatokról szóló könyveiben, de így is érdekes volt. Engem az állatvilág gondolatai, az egymással beszélgetések most is lenyűgöztek. A könyv 1966-ban íródott, ne próbáljuk a mai elvárások szerint mérlegelni, akkor más világ volt !
Nem is tudom, van-e még egy olyan írónk, aki annyira érti, érzi a természetet, mint Fekete István… Aki úgy mutatja be az állatok lelkivilágát, hogy közben nem ruházza fel őket emberi tulajdonságokkal, de mégis át tudjuk érezni minden rezdülésüket.
Hú sorsa (akit még fióka korában elrabolnak a szüleitől, hogy aztán vadászatra használják), összefonódik az emberekével, és a 2. világháború kitörésével. SPOILER A csodálatos leírásokon keresztül megismerjük az uhuk életmódját, és szinte mi magunk is átéljük a még mozgó zsákmány elfogyasztásának örömét, a kifáradt szárnyak fájdalmát, a sötétség nyugalmát, a minden porcikánkat átjáró szabadságvágyat, a régi otthon vonzását… Nagyon szép történet, a befejezésébe pedig szinte beleborzongtam… Lassú folyású, nem gyorsan olvasható, de megéri elmerülni benne.
Szárnyakat kaptam és újjászülettem pár napra egy bagoly képében. Láttam halálmezőket, fürödtem vérfolyóban, gyengébbeket gyilkoltam és lakmároztam a testükből, hiszen a természetben egy és igaz törvény uralkodik már oly régóta – életben kell tudni maradni. Hallgattam a puskák dördülését, világokon keresztül utaztam és már én sem tudtam sokszor, hol vagyok…Melyik élet az igazi? Az álom a valóság vagy az ébrenlét? Mikor is voltam én ébren és mikor álmodtam? Nem tudni…Azt tudom, hogy megvetem az embereket és szolgáikat és én egy becses dolgot tartok igazán nagyra, melynek neve: szabadság…
Hű. Azaz: Hú. És egy mély sóhaj. Ennyivel tudtam letenni a könyvet. Én egy szép és egyszerű természetregényre számítottam, mint a Vuk vagy Bambi. Gondoltam megismerem Hút, majd vele és általa az erdőt, az ott lakók életét a baglyok szemén keresztül. Ennél sokkal többet kaptam. Valóban megismertem Hút. De téren és időn átívelő valóságain keresztül élő részese lehettem a természetnek a vadak és a háziállatok közt. Ott, ahol a vad kegyetlen, mert túl kell élnie és biztosítania a túlélést utódainak. Ott, ahol a háziállat már inkább ember, mint állat, mert a gondjaikból kiiktatták a legfőbb természeti törvények egyikét, a túlélést. Ahol mindenkinek beszél a neve, ahol még a fákat is meghatódva hallgatom, ahonnan én sem akarok felébredni, mert ez a valóság minden kegyetlenségével együtt szebb és magávalragadóbb. Aztán láttam egy falut, az ott élők mindennapjaival, a gondolataikkal, a természetközeli szemléletüket. Mindenüket. Mindenüket, mit beárnyékolt a háború szele gondokkal, félelmekkel, kétségekkel. Beárnyékolt, majd elveszejtett. És innen szerettem volna felébredni. Mert a háborút nem a természet diktálja, hanem az ember. És elgondolkodtam szabadságról, rabságról, valóságról, álmokról, jóról és rosszról, igazságról… Nyomasztó, mély, naturális, de ugyanakkor megtöri a játékosság, a szépség, a pajkos humor. Mint a természetet. Emberit és állatit egyaránt. Legkedvesebb részek: Hú és Mackó, illetve a növények párbeszéde.
Gyönyörű történet és iskolapéldája annak, hogyan lehet komolyabb témákat is beleszőni egy teljes más témájú regénybe. Sőt, voltaképpen ebben a regényben négy cselekményszál is fut: egyrészről Hú, a fiókakorában emberi fogságba került bagoly története, az őt fogságba ejtő, illetve fogságban tartó emberek története (aminek egy része vadászat, amiben Hú is részt vesz, mint "csali"), harmadrészt Hú ősi álmai, melyben a régmúlt magyar világba pillanthatunk be és a vége felé bekúszik a második világháború fenyegetettsége és réme is.
A cselekményszálak felosztása pont tökéletes, se egyik-se másik nem válik unalmassá, a vadászati avagy a baglyok vadászati szokásai nem nyúlnak hosszú fejezetekké, így mindig izgalmas és mindig érdekes az, amit olvasunk (olyanokat olvastam, hogy most feltétlen utána fogok olvasni ennek a bagolytípusnak, néha annyira hihetetlen dolgok voltak leírva). Ráadásul az elejétől kezdve körmöt rág az ember, hogy vajon szabad lesz-e valaha is Hú (SPOILER :-D).
A vége pedig… a vége szíven szúr… egyrészt örömmel a Hú-vonalon és hatalmas szomorúsággal az emberi vonalon (azt egy kicsit hirtelen-gyorsan lezártnak éreztem, de hát nem róluk szólt a történet, ők mellékszereplők voltak és örülök, hogy az író nem hagyott minket kétségek között, hogy kivel mi történt).
Csillagos ötös történet, nem hiába Fekete István az egyik kedvenc íróm.
Ez egy nagyon komoly Fekete István-mű, az eddig olvasottakhoz képest sokkal alaposabban megírt (jó, néha túlírt) és sokkal átgondoltabban szerkesztett könyv. Hú, az uhu története lehetne a szokásos állatmese a szokásos mellékkarakterekkel (ha nem szeretném ennyire, biztos idegesítene, hogy minden ötödik oldalon valaki azt mondja: "Okosan!"), de ez itt sokkal bővebb, a szokottnál nagyobb földrajzi utat tesz meg, merít jeleneteket a törökkori Magyarországról is, miközben sokkal mélyebben bejárja a bagolylelket, mint azt valaha is gondoltam volna.
Nem ez a regény lett Fekete Istvántól a kedvencem, de nem bánom az élményt. A bagoly felnövekedése figyelemre méltó: rabságban, emberek közelségében éli életének nagy részét, mégis megőrizte vadságát. Érdekes volt az álom szerepe. Tetszett, hogy más Fekete István művekből ismert állatok a neveikkel együtt felbukkantak. Pl: Vuk, Karak, Lutra stb. Az emberek világában sincs béke, ez egyre jobban érződik. Végül emiatt nyeri vissza a szabadságát főhősünk, aki hirtelen nem is tud vele mit kezdeni. Nekem a vége kissé lezáratlan maradt, de ez szerintem szándékos volt…
Hú fióka korában kerül fogságba még mielőtt kiröppenhetett volna a szabad világba. Fogvatartói arra használják a baglyot, hogy a kártékony madarakra vadásszanak vele. Miközben Hú a szabadságról álmodik, mert álmaiban, ősi ösztöneiben ott él a szabad madár szárnyalása. A történet ember szereplői az erdőmérnök, a lovász, a traktoros pedig csak szabad szeretne maradni, mert ott él emlékeikben az előző háború vesztesége, és itt a közeledő háború fenyegetése. Az írót jellemző gyönyörű leírások mellett, olyan részletes és mély leírásokat kapunk az uhuk életéről, hogy az már ismeretterjesztő szinttel felér, de természetesen szívesen olvasom azt is ha Fekete István írja.
Fekete István az állatregények nagymestere, nem véletlenül dicsérik annyit a műveit és én is csak ódákat tudok zengeni erről az írásáról is.
A csodás írás kicsit kiveszi az olvasót a megszokott hétköznapokból. Ez az a könyv, amin nem csak úgy átmész, mint a gyorsvonat, hanem élvezed, egy vagy a könyvvel és teljesen belefeledkezel. Mintha te magad is ott lennél.
Kicsit lassan haladtam vele. Nem az a tipikus gyors regény, amit az ember felkap, elolvas és ennyi. Meg kell rágni, megérteni és megízlelni az egész olvasmányt és ehhez idő kell. Én egyáltalán nem bántam meg, hogy ez tovább tartott, mint terveztem, mert lehet akkor fele ennyire sem élveztem volna a történetet.
Sokan talán azt gondolják, hogy a történet nagyon lassan halad, alig van benne cselekmény, ráadásul egy nehéz könyv, amelyet manapság ugye nem mindenki olvas.
Az elolvasása után értettem meg én is a szépségét, ami pont ezekben rejlik.
Nem egy olyan műről beszélünk, amely a könnyed és légies témájáról, vagy szóhasználatáról lenne híres, mégis én csak élvezni és szeretni tudtam. Meg van a maga bája és hangulata, amely bevonza azt az olvasót, aki mer időt szakítani rá.
Őszintén a Vuk után nem teljesen erre számítottam, hiszen itt nem csak a regény címszereplőjét ismerteti meg velünk az író, hanem a regény további mozgatószálait is, mint Jancsit, aki befogta Hú-t és a testvéreit, de további emberi és állati szereplőket is, akiknek megvannak a maga soraik az egész regényen és az ő mindennapjaikat is végig tudjuk követni.
Az elbeszélések és leírások egyszerűen mestereik. Olyan érzésem volt mintha még gyerek lennék és az ireg Fekete István mesélné el nekem ezt a történetet, mint amikor az öregek meséltek régen a kicsiknek a tűz körül. Az egésznek megvolt a hangulata, ami engem is magába vonzott és nem is engedett el.
Kedvenc idézetem a könyvből:
„Nem, Laci bácsi, nincs megnyert vagy elveszített háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen!”
S ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, bevezetve persze a villanyvilágítást… és minden öreg fát már régenkivágatott, amelynek odvában fészkelhetett volna az uhuk nemzedéke… akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.
Ekkor egy kis szél suhant át a kert felett és megszólalt az almafa, aki amennyire utálja a szelet, ha megvadul, annyira szereti, ha szelíden érkezik. A szél a fák nyelve.
… láttam a háború rémületes gonoszságát, embertelenségét, elképzelhetetlen szenvedéseit és teljes esztelenségét! Kérdezd meg a francia anyákat, akik megnyerték a háborút, és kérdezd meg a német anyákat, akik elvesztették a háborút. Kérdezd meg az orosz rokkantakat, és kérdezd meg a magyar “Törzs"-eket, akik világtalanul, esetleg kéz és láb nélkül jöttek haza kosarakban, kérdezd meg: nyertek vagy veszítettek? Nem, Laci bácsi, nincs megnyert vagy elveszített háború, csak “Háború" van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg még semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.
