OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

HARMADIK RÉSZ

VI

GABI

1

Beállt a tél és ezt Titusz már nem bírta, egy jeges reggelen, amikor

Péter indult volna föl a hegyre, végérvényesen beadta a kulcsot. Attól

fogva gyalog tette meg az utat, fölfelé két óra, vissza egy óra alatt, a be-

havazott, néptelen erdőben. Megszerette ezeket a túrákat, lassan meg-

ismerte az erdő hangjait, olvasott a vaddisznók, őzek, nyulak nyomai-

ból, a magasba nyúló fenyők, tölgyek és bükkök között Stonehenge

kövei jártak a fejében, az áhítatnak, a fenségességnek ugyanaz az érzé-

se járta át, mint ha Tarkovszkij nyírfaerdeiben bolyongana. Fönt pe-

dig, a rosszul fűtött portásfülkében befejezte esszéjének kéziratát. Írás

közben a szigetcsücsköt látta, ahol a Duna két ágra válik, a szemköz-

ti tisztáson gyakran őzek, szarvasok tűntek föl, vagy Gabi az aznapi

meleg étellel, bekecsben, kucsmában, lovaglócsizmában, szerelmesen.

Gabival sok mindent ki lehetett próbálni, bekente mézzel, aztán

alaposan végignyalta a lányt, végigszeretkezték az erdészház min-

den bútordarabját, a gáztűzhelytől a hosszú tölgyfa ebédlőasztalig, a

fürdőkádban beszappanozta és lassan, módszeresen megmosta min-

den porcikáját, Gabi egyszer kéjesen vigyorogva olyan skarlátvörös

csipkebugyiban állt elé, amelyen középen csábos rés tátongott, vet-

kőzőszámokat adott elő és rendkívüli szakértelemmel dédelgette,

csókolgatta, nyalogatta, szopogatta Péter farkát. Péter rettegve vár-

ta, hogy a lány mikor veszi észre fogyatékosságát, de Gabinak ez a

hiány úgy látszik, nem szúrt szemet. Tökéletesen elégedettnek tűnt

Péter felszerszámozottságával, egy tökkel kevesebb vagy több, úgy

látszik – gondolta Péter nagy megnyugvással –, nem számít.

Közben, hosszú hallgatás után megérkezett az első biztató hír

kivándorlás-ügyben: a Nemzeti Banktól megkapták az igazolást,

hogy nincs tartozásuk a magyar állammal szemben. – Na látod –

mondta Péter Évának –, ezeknek is jó, ha mi kivándorlunk, nem

fogják megakadályozni. Csak az angolok befogadjanak!...

2

Amint kitavaszodott, Péter Pannit is elkezdte fölhordani Gabihoz

lovagolni, így még több időt tölthetett együtt azzal a két nővel,

akiket pillanatnyilag a legjobban szeretett. Évát egyre inkább ba-

rátjának, harcostársának tekintette, intim szféráik azonban vésze-

sen eltávolodtak egymástól. Péter az első Gabival töltött éjszaka

után megmondta Évának, hogy van valakije. Utált hazudni, leg-

főképpen azonban látni akarta az asszony döbbent tekintetét, aki

még azt se nézte ki belőle, hogy képes elcsábítani egy nőt. Éva

valóban meglepődött, bár igyekezett palástolni a dolgot, néhány

hétig még igyekezett fölkelteni Péter érdeklődését az ágyban, ám

immár kevés sikerrel, Péternek egyszerűen nem állt föl, vagy ha

mégis, a behatolás után rögtön lelankadt a lelkesedése, így egyi-

kőjük sem jutott el az orgazmusig. Ez a tény megpecsételte kap-

csolatuk alakulását.

A fiúk megpróbálták Pétert lebeszélni az emigrálásról. – Ne mar-

háskodj, Peti, mihez fogtok kezdeni kinn?! Ennek így nincs semmi

értelme. Tudod, az okos ember hogy emigrál? – kérdezte Matyi

zsörtölődve. – Eleve külföldön születik! Ez az egyetlen élhető mód.

Soha nem fogadnak be, világéletedben számkivetett leszel. – Máris

az vagyok, a saját hazámban – vágott vissza Péter ingerülten –, ennél

számkivetettebb Angliában sem lehetek! És ott legalább embernek

néznek. – Zsákutcába futott a beszélgetésük, persze Péternek jól-

esett, hogy marasztalják, de lélekben már régen Angliában járt.

Márciusban pedig már brit területre is léphetett, igaz, egyelőre

csak a Brit Nagykövetség területére, ahol kopaszodó, középkorú

hivatalnok faggatta ki menedékjog-kérelmének indokairól. Péter

az izgalomtól eleinte szinte dadogott, ám az angol őszinte érdeklő-

dése lassan megnyugtatta. A félórás beszélgetés végén közölte Pé-

terrel, hogy az angol Külügyminisztérium, a követség közbenjárá-

sára, már korábban kérelemmel fordult a Home Office-hoz, hogy

Péternek adják meg a politikai menekült státust. A válasz egy-két

héten belül várható. – I’m sure, it’ll be a piece of good news for

you – állt föl mosolyogva az angol és kezet rázott Péterrel. – Don’t

worry, everything’s gonna be all right.

3

Péterrel madarat lehetett volna fogatni, egész úton hazafelé du-

dorászott a buszon, vett egy pezsgőt a sarki közértben, és nyakába

kapta Pannit, amikor belépett a küszöbön. – Csucsu, minden oké,

megyünk Angliába! – Éva a konyhában állt a tűzhely mellett, és

mintha mosolygott volna. – Jól van, most már akkor jó lesz így.

Így lesz jó! Sürgősen vevőt kell keresni a házra! Csak a magyarok

ne köpjenek bele a levesünkbe! – Ne izgulj, nem fognak. Ez ne-

kik is jó.

És valóban, lassan befutott az összes engedély valamennyi hi-

vataltól, már csak a gyámhatóságé volt hátra. Egy szerda délelőtt-

re idézték be Pétert a falusi tanácsba, ahol a terjedelmes íróasztal

mögött sosem látott, tagbaszakadt férfi ült és ellenségesen bámul-

ta Pétert. Kiderült, ő a térség gyámhatósági felügyelője, és mint

ilyen, Panni várható életkörülményeiről kezdte faggatni Pétert,

akit ez az arcátlanság tökéletesen váratlanul ért. Először nem is

értette a férfi kérdéseit, amikor pedig lassan fölfogta a faggatózás

irányát, éktelen indulatba jött. – Úgy érti, miből fogjuk eltartani

a lányunkat Angliában? – Úgy bizony! – bólogatott a tagbaszakadt

sötéten. – Péter ekkor megmarkolta az íróasztal szélét és első len-

dületből kis híján ráborította a kérdezőre. De még mielőtt teljesen

elöntötte volna az agyát a vöröslő düh, eszébe villant, hogy itt

most ezzel végérvényesen elronthat mindent. A legutolsó pillanat-

ban, óriási erőfeszítéssel visszafogta magát, a hivatalnok csak an-

nyit érzékelt az egészből, hogy Péter feje elvörösödik, a teste pedig

lassan megemelkedik a székből, de azután visszahuppan. Vett egy

nagy levegőt, néhány másodpercig még nem tudott megszólalni,

majd lassan, remegő hangon előadta, hogy nem érti a hivatal hir-

telen érdeklődését Panni lánya sorsa iránt, érdekes, hogy eddig

soha nem foglalkoztatta őket, él-hal-e a lánya, hogy vajon az éj-

jeliőri fizetésből biztosítható-e a taníttatása, de most, hogy végre

megkérdezték, elmondhatja, hogy Angliában az oktatás valóban

ingyenes, még a tankönyvek, a tanszerek is, továbbá támogatják

a kisgyermekes családokat, úgyhogy a magyar gyámhivatalnak

nincs miért aggódnia: Panni jó kezekben lesz, mint ahogy eddig

is azokban volt. A férfi kétkedően ingatta a fejét. – No, és hol fog-

nak lakni? Úgy tudom, Angliában igen drága a lakásbérlés. – Lesz

pénzünk lakásra – csikorogta Péter a fogai közül, és úgy érezte,

még egy perc és szétrobban. Ennél nagyobb inzultust, mint hogy

valaki, ráadásul egy ilyen pökhendi, senkiházi, állami hivatalnok,

kétségbe meri vonni apai felelősségét, el nem tudott képzelni.

A katasztrófától az mentette meg, hogy váratlanul nyílt az ajtó és

a titkárnő valami papírt dugott a gyámhivatalnok orra elé. Péter-

nek ez időt adott, hogy kicsit lecsillapodjon és összeszedje magát.

A tagbaszakadt még egy ideig leplezetlen ellenszenvvel méregette

Pétert, majd baljós hangon megszólalt: – Hát, nem volt valami

meggyőző, amit elmondott, mindenesetre mérlegelni fogjuk.

4

Péter összeomlott. Remegett a keze, pipáról pipára gyújtott, és

elátkozta, hogy megszületett. Ha Pannit nem engedik ki, akkor

mindennek vége. Tehetetlenül ült a portásfülkében; Gabi sem

tudta fölvidítani, aki persze semmit sem tudott a kivándorlásról.

Péter elérkezettnek látta az időt, hogy elmesélje Gabinak az egész

történetet, Függetlenestül, mindenestül. Gabi rémült arccal hall-

gatta, s az egészből annyit szűrt le, hogy Péter el akar menni az

országból. Hisztériázni kezdett, sikoltozni, hogy Péter ezt mégis

hogy képzeli, itt akarja hagyni őt, hát ezt nem lehet, ez képtelen-

ség, ilyen nincs, Péter nem tehet ilyet, ő be lett csapva, ez disz-

nóság! Péter csak ült a hadonászó lány előtt, hallgatott bűnbánó

képpel, próbált néha, minden meggyőződés nélkül közbeszólni, a

végén le kellett fognia a lányt. Hosszasan, szenvedélyesen megcsó-

kolta, letépte róla a bugyit és leteperte a padlóra, Gabi még mindig

rúgkapált, sírt, aztán egy idő múlva megadta magát.

– Figyelj ide! – mondta Péter a szeretkezés utáni lebegésben.

– Értsd meg, nem tehetek mást, ha itt maradok, érzem, meghalok.

Engem tavaly rákkal operáltak. Nem vetted észre? Hiányzik az

egyik tököm. – Gabi döbbenten bámulta a férfit. – Miket be-

szélsz?! – Aztán lassan lecsúszott Péter ágyékához és szemügyre

vette a tényállást. – Tényleg – képedt el a lány –, s mégis milyen

jól működik – ocsúdott föl a meghökkenésből és elröhögte magát.

– Fantasztikusan működik! – Még ez a szerencse. De ha itt mara-

dok, kicsinálnak, beledöglök ebbe az egészbe, értsd meg! – Gabi

hosszan hallgatott, majd odabújt Péterhez: – Vigyél ki magaddal

– kérlelte kétségbeesve –, hogy maradjak itt nélküled? – Péter vé-

gigsimította a lány törékeny testét. – Hidd el, én is nagyon szeret-

ném, de nem megy. Lehet, hogy nekünk se sikerül, ha az a kurva

gyámhivatal nem járul hozzá. Mit tudom én, mi lesz akkor! Ezen

most nem érdemes gyötrődni. – Gabi elkomorodva öltözködött.

– Megmondhattad volna hamarabb is. Csak hogy tudjam, mire

számíthatok. – Durcásan hátat fordított, Péter átölelte. – Ne hara-

gudj! De féltem, ha elárulom, akkor nem fekszel le velem. Pedig

istentelenül kívántalak. – Gabi kacéran hátravetette a copfjait. – És

most már nem kívánsz? – Péter megmarkolta a lány derekát és föl-

tette az asztalra, belehajtotta a fejét Gabi ölébe és csókolta, csókol-

ta, vadul, eszeveszetten, mintha ez megoldás lett volna bármire is.

5

Április elején hosszú, elegáns borítékot hozott a posta, rajta a brit

címer, Péter majd széttépte idegességében, benne a várva várt

örömhír: Péteréket az angolok politikai menekültnek fogják te-

kinteni, amint átlépik az angol határt. Ám a gyámhatóságtól még

mindig nem kaptak értesítést. Közben vevő is akadt a házra, akivel

részletfizetésben állapodtak meg, így visszaadhatták kölcsöneiket.

A hónap végére minden készen állt, és úgy látszik, a BM is elhatá-

rozásra jutott végre. Fölgyorsultak az események, május harmadi-

kára beidézték őket egy pesti címre, amiről kiderült, hogy börtön.

Éva és Péter megfélemlítve ültek két rácsos kapu között, a por-

tán, a belső kapun fegyveres foglárok jártak ki-be, hirtelen jól

öltözött, civil ruhás, megnyerő külsejű férfi lépett oda hozzájuk

kintről: – Maguk is a fegyverekért jöttek? – kérdezte a világ leg-

természetesebb hangján. Péter azt hitte, rosszul hall, kérdően Évá-

ra nézett, aztán zavartan megrázta a fejét. Negyedórát ülhettek

ezen az elátkozott helyen, teljes elveszettségben, mígnem egy ter-

jedelmes asszonyság jelent meg a lépcsőn, a zubbony szétrepedt a

derekán, csak a pisztolytáska öve tartotta össze úgy-ahogy. – Itt

vannak az irataik. Egy héten belül el kell hagyniuk az országot,

különben minden érvényét veszti. Itt a lista, hogy miből men-

nyit vihetnek ki. Ezen a címen kell leadniuk a poggyászukat. Ha

betartanak minden előírást, nem lesz bajuk – fejezte be némileg

fenyegetően, majd kitessékelte őket az utcára.

Leültek az első padra és legalább fél óráig nem tértek maguk-

hoz. Úgy érezték magukat, mint börtönből kegyelemmel szaba-

dult elítéltek. Ez a markotányosnő éppen úgy is bánt velük. Pedig

hát az egyetlen „bűnük” az volt, hogy emigrálni akartak. Szótla-

nul nézegették az iratokat, Éva és Panni rendes útlevelet kapott,

Péter viszont csupán egy útilaput, egyetlen A5-ös méretű ok-

mányt, amelyen az állt, hogy birtokosa, aki hontalan, a követ-

kező héten elhagyhatja Magyarországot. – Te, jól hallottam, az a

fickó tényleg a fegyverek iránt érdeklődött? – Ühüm – bólogatott

Éva. – Ki lehetett vajon? Kik hordanak nálunk, civilek, fegyvert?

– töprengett egy ideig Péter, de azután lassan úrrá lett rajta a meg-

könnyebbülés. – Hát sikerült – ölelte át Évát –, kimegyünk! Már

csak a repülőjegyet kell megvenni. – Az asszony is mintha örült

volna. Megpuszilta Péter száját. – Igen, kimegyünk, és ott min-

dent újra kezdünk, ugye? – Remény csillant a hangjában, Péter

újra megszerette ezért.

6

Igen, mindent újra kezdünk, határozta el magában Péter, , miköz-

ben pakoltakadni kell még egy esélyt a kapcsolatunknak Évával,

már csak Panni miatt is. Egyetlenegy köbméteres faládába befért

minden holmijuk, amit kivihettek, néhány könyv, sátor, írógép,

edények, rádió, ágynemű, pokrócok, gumimatrac, Panni játékai.

A Nyugati pályaudvar mellett, egy mellékutcában, hivatalos fel-

ügyelet mellett rakták tele a faládát, a tisztviselő egy idő múlva,

a filozófiai kötetek láttán egyre nagyobb elismeréssel nézte őket.

Minden egyéb holmijukat elajándékozták, főleg Zsoltiéknak,

a könyveket meg otthagyták házuk új tulajdonosainak. Miután

minden adósságukat kifizették, annyi pénzük maradt, amiből –

külön engedéllyel – valamivel több, mint ezer fontot tudtak vásá-

rolni. Nagyjából két hónapra elegendő pénz, ha szállásra nem kell

költeni, akkor kicsit tovább is. Az első hónapot tölthették Mag-

dánál Londonban, egy ’56-os emigráns, idős hölgynél, akinek fo-

rintban is fizethettek, még az egyik BBC-s magyartól kapta Péter

Magda címét. Ennyit lehetett tudni előre. A többi majd kialakul

– reménykedve mondogatták egymásnak, ismét szorosra fűződött

szövetségük, bár Évának az idegességtől kijött az aranyere és ko-

moly fájdalmak gyötörték, de hősiesen állta a sarat.

Az egyik magántanítványa, aki a MALÉV-nál dolgozott, még

azt is fölajánlotta, hogy az igazán fontos iratokat egy pilótával ki-

juttatja nekik, a pilótákat ugyanis nem szokták átvizsgálni a ma-

gyar határon. Péter töprengett az ajánlaton, valami nem stimmelt

benne, de Éva addig győzködte, hogy ez egy megbízható fickó,

segíteni akar, nem kell mindenkiben besúgót látni, hogy végül

Péter beadta a derekát. A legfontosabb iratokat ugyan nem bízta rá

az illetőre, de összeállított egy csomagot, főleg régebbi kéziratai-

ból, ide tette Esztike naplóját is, amibe több éve immár nem mert

belenézni, meg még néhány régi fényképalbumot.

7

Az utolsó hétvégén kétnapos búcsúbulit rendeztek a kertben, Ince

főzött halászlét, a nők palacsintát sütöttek, harmincan-negyvenen

jöttek el, barátok, ismerősök, szomszédok, barátok barátai, Péter

legalább tíz embert akkor látott először, némelyiküknél fényké-

pezőgép, vidáman, aprólékosan fotózták a társaságot. Hamar el-

kábult a sörtől meg a szilvapálinkától, délután fociztak a faluvégi

pályán, ahol három éve februárban a Panni epres ágytakarójába

bugyolált stencilgépet cipelte keresztül. – Istenem, mintha leg-

alább egy évtized telt volna el azóta! – sóhajtott, miközben Gabi

autózott el lassan a pálya mellett, hogy végleg búcsút intsen Péter-

nek. Ő persze nem jöhetett el, tőle Péter előző este vált el azzal,

hogy majd hívja Angliából, amint lehet, de mindketten tudták,

hogy erre igen kevés az esély. Mindazonáltal Gabi nem hisztizett,

sőt igen megértően viselkedett, és rábízott Péterre egy levelet,

amit csak a repülőn volt szabad kibontania.

Péter apja megrendülten ült a tornácon, Pannit dédelgette az

ölében. Az öreg Oláhnak könnybe lábadt a szeme, de aztán erőt

vett magán és beállt a pingpongozók közé, Panni meg szaladt a

barátnőihez.

Utolsó este Péter kiment a Duna-partra és leült kedvenc fája

alá. A vastag derekú tölgy combnyi gyökereit a part felől rende-

sen alámosta a víz, kényelmesen el lehetett helyezkedni rajtuk.

Csöndes volt a folyó, itt-ott csobbant egy hal, a hold szeszélyesen

csillogtatta az apró fodrokat a szemközti kövezés fölött, egy-egy

szélfuvallat borzolta a vizet, néhol apró örvények keletkeztek,

majd újra belesimultak az időtlen folyamba. Péter megtömte a

pipáját. Egy pipaszívásnyi időt töltött a folyóval – szellemes hei-

deggeri kategória a Lét és időből, micsoda jóízű élményt oko-

zott, amikor végre rábukkantak egy találó kifejezésre a fiúkkal!

A barátaira gondolt, talán nem veszíti el őket, bár ki tudja, mi-

kor találkozhatnak ismét. Ámbár, nyugtatta magát, Anglia nem

a világ vége, majd meglátogatnak. De a Duna igazán hiányozni

fog. Víz mellett kell laknunk, határozta el, mindenképpen kö-

zel vagy a tengerhez, vagy a Temzéhez! Ez alapvető. Mint egy

falat kenyér.

Május 10-én indult a gépük, reggel kilenckor. Zsolti vitte ki

őket, a reptéren már ott ácsorogtak Sáriék, ismét kijöttek, váratla-

nul, Ince elsírta magát Péter nyakában, Sári pedig azt súgta a fülé-

be: – Szeretlek, bármi történjen is! – Pannit alig lehetett levakarni

nagypapa nyakából, aki fátyolos szemekkel, de nevetve vigasztalta.

Zsolti akkorát csapott Péter hátára, hogy az belegörnyedt: – Az-

tán szerezz ám nekem kőművesmelót, amint kiérsz, jövünk utá-

nad, nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlünk! – Jólesett az iró-

nia, megmentette Pétert a túlságos elérzékenyüléstől. Apja sokáig

ölelte. – Majd kijössz, ha már lesz lakásunk. Vigyázz magadra!

– mondta a fiú.

Az útlevél- és vámvizsgálaton simán átjutottak, amikor Péter

még utoljára visszanézett nevetve apjára, az öreg Oláh lefényké-

pezte. Ez a nevetős fénykép volt Péterről az utolsó magyarországi

dokumentum. Egy óra múlva átrepülték a magyar határt, nyugati

irányban. Péter akkorát sóhajtott, hogy majd szétrepedt az inge.

Megfogta Panni és Éva kezét: – Elkezdődött az új életünk. Jó lesz,

meglátjátok! – A lányok bizakodva néztek rá, ezek a tekintetek

megültek Péterben, érezte, ilyen pillantásokat, a bennük remény-

kedő lelket nem lehet becsapni.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452