OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

HARMADIK RÉSZ

III

SÁRI

1

Sárival csak visszaérkezésük után egy héttel tudott találkozni. Va-

lahol a kanyar alatt táboroztak, s ez fölvillanyozta Pétert. Fogta

az Öreg kajakját és Pannival másnap csónakba szállt. A Dunán

valóban otthon érezte magát, elemében, alaposan ismert minden

kövezést, forgót és zátonyt, Panni élvezettel locsolgatta magára a

hűsítő vizet a csónak orrában. Amikor befordultak a kanyar mö-

götti bokros part mellé, Sári éppen a bográcsban kevergetett va-

lamit szétvetett lábakkal, bikiniben, kissé teltebben, mint ahogy

Péter emlékezett rá, haja copfban összefogva a feje tetején, hónalja

sötéten átnedvesedve, szeméremszőrzete pedig minduntalan ki-

kunkorodott a bikinivonal mögül, nem borotválta magát.

Pétert régen nem ismert zsibongás rázta meg, alig állta meg,

hogy ki ne ugorjon a kajakból még a part előtt. Sári háttal állt a víz-

nek, így csöndben kiköthettek, észrevétlenül. De Rozi néni meg a

sátrak körül előbukkanó férfiak megtörték a pillanatot, lett nagy

ováció, Pannit kézről kézre adták, Péternek csapkodták a vállát,

pálinkásüveget nyomtak a kezébe, a nagy hangzavarban Péter alig

hallotta, mit mond Sári, aki nem mozdult a bogrács mellől, meg-

állt kezében a fakanál. – Hát mégis visszajöttél... – suttogta maga

elé, Péter inkább olvasta szájáról, semmint hallotta a szavakat, de

aztán a lány is megrázta magát és beállt az általános harsányságba,

viccek röpködtek, Ince is előkerült egy hatalmas ponttyal a kezé-

ben, büszkén. – Hát lehet, hogy tényleg hazajöttem? – suhant át

Péteren. Itt, úgy látszik, feltétel nélkül elfogadnak, most nem látta

azokat a kárörvendő, gyanakvó tekinteteket, amitől fölállt a szőr

a hátán. Éppenséggel valami más szervének akaródzott fölállni,

hogy lehűtse magát, beugrott a vízbe és úszott egyet.

A halászlé jólesett, de ahogy ott ültek a göcsörtös farönkökön, Pé-

ter nem tudta nem észrevenni, hogy a nők pillantása egyre-másra az

ágyékára vetődik, majd zavartan elkapják, pedig az ágaskodó vágyat

kioltotta a Duna, ez nem árulkodhat a fürdőnadrágon keresztül, egy

óvatlan pillanatban lenézett és látta, hogy bal heréje bizony rendesen

dudorodik, leplezetlen keménységgel. Belevörösödött a látványba,

keresztbe tette a lábát, de a hirtelen mozdulattal kiloccsantotta a tá-

nyérját, most már a halászlé is ott csorgott a nadrágján, befutott a víz-

be, s legszívesebben ki se jött volna, de nem tehette. Kért egy töröl-

közőt és azt terítette az ölébe, hogy nyugodtan befejezhesse az evést.

Sárival alig szóltak egymáshoz, de a pillantásuk sokszor ös-

szeakadt, a gyerekek ott futkároztak körülöttük, ebéd után Sári

félrevonult, hogy megszoptassa Andreát. Panni nagy érdeklődéssel

figyelte a műveletet, ez alatt Péter Incétől tudakolta a halászsze-

rencsét, s egy bridzspartit is megbeszéltek a következő szombat-

ra. – Közvetlenül a Hazárd megye lordjai után – nevetett Ince, ezt

a tévésorozatot a világért sem hagyták volna ki. – Jó, hogy vis-

szajöttél, hiányoztál – mondta Ince halkan, és átfogta Péter vállát.

2

Tituszt Jóska heves káromkodások közepette adta vissza: – Ezzel a

kurva tragaccsal most kínlódtam utoljára, hozzám ne hozd többet!

Vegyél egy kibaszott, rendes autót! – olyan megvetéssel vette el Péter-

től a pénzt, hogy Péter kis híján pofon vágta: – Jól van, baszd meg, ne

aggódjál! – Dühödten ült be az autóba, és meg se állt a banküdülőig.

Pannival fölverték az Öreg parancsnoki sátrát szemközt a ho-

mokos szabad stranddal, a szigeten. A túrakajakot meg a sátrat is

örökölték az Öregtől, Irén úgy gondolta, ők érdemlik meg leg-

inkább, valóban, az utolsó két évben az Öreg halála előtt Péter na-

gyon közel került hozzá, akárcsak most Bélához. Kedvenc tábor-

helyük szerencsére üresen állt, Zsoltiék is átjöttek egy hétvégére

teljes pereputtyostul, pulistól, mindenestül. Panni a barátnőit is

átcsábította, közben esősre fordult az idő, Zsolti irányításával kúp

alakú gallykunyhót építettek, lapulevelekkel fedték be, egy szem

eső sem csepergett be, behúzódtak, és a küldetés állását tárgyalták.

Zsoltiék már berendezték a nyomdát a mosókonyhájukban, készen

Péter angliai interjúkötetének kiadására, Ábelék tervezték a borí-

tót, Száműzöttek lett a címe, így aztán a borító is sötétbarna árnya-

latú, középen egy elmosódó asztallap, amelyet szecessziós asztali

lámpa rozsdás fénye világít meg, rajta zsebóra, ezüstös lánca a lámpa

bronztalpazatára kúszik, előtte nyitott könyvecske, sárguló, törede-

ző lapokkal, mellette gondosan megfestett fa alátéten borospohár,

félig vörösborral. Péter ugyanis csak olyan emigránsokat keresett

meg, akik ’56 óta nem jártak Magyarországon, akiket ez az ország

elüldözött, száműzetésbe kényszerített, és akik épp ezért halálosan

komolyan gondolták, hogy csak akkor térnek vissza hazájukba, ha

az fölszabadul az orosz csapatok és a kommunisták elnyomása alól.

Erre azonban 1986 augusztusában igen kevés esély mutatkozott.

Ott ültek a gallykunyhóban tanácstalanul, elállt az eső, a gyerekek

kirajzottak, a csigák is, Péternek ekkor az az ötlete támadt, hogy ren-

dezzenek csigaversenyt. Lefektetett a sáros földre egy hosszú pallót,

mindenki fogott egy csigát, rátették őket a palló egyik végére, s a

nyertes csiga az lesz, amelyik elsőként elér a palló másik végére, anél-

kül hogy lemászna róla. A versenyző csigafuttatóknak kézzel tilos

volt beavatkozniuk, gallyal, fűszállal viszont terelgethették a nyálkás

társaságot, Péter pedig a futóversenyek stílusában riporterként köz-

vetítette a futamot. Fél perc múlva már az egész banda fuldoklott a

röhögéstől, a gyerekek visongtak, a csigák pedig kelletlenül csúszkál-

tak az iszamós deszkán, lemásztak, visszafordultak, egyáltalán nem

akaródzott nekik végigaraszolni a kijelölt távot. Végül, többperces

keserves küzdelem után, Flóra csigája elérte a palló végét óriási üdv-

rivalgások közepette. Egy csomag kacsarágó ütötte a nyertes markát.

3

A szombati bridzspartira felajzott állapotban érkeztek Sáriék Rozi

nénivel meg a gyerekekkel, friss pogácsával, borral, pálinkával. Péter

csöndesen lubickolt Sári légkörében, vigyázatlan érintések, elkapott

tekintetek, kibuggyanó kacagás egy-egy jól sikerült felvétel után, de

közben Éva körül jártak a gondolatai. Nem örült, hogy ott kellett

hagynia egyedül Johnnal, vajon meddig jutottak a leplezetlen ro-

konszenv útján? Tudta, hogy Éva úgysem árulja el neki, ha lefekszik

Johnnal, flört lehet csak, s akkor minek fájdalmat okozni, nyilván

így gondolkodik Éva, marad tehát a bizonytalanság, avagy a korlát-

lan bizalom. Hátha mégsem teszi meg. Sári is megállapodottnak tűnt

Ince mellett, ott a két kisgyerek, ostobaság lenne ebbe belemászni,

gondolta Péter, flörtnél ez se lehet több, s akkor meg minek?

Sári viszont nem így gondolta. Egyre kacérabban viselkedett

Péterrel, leste a mozdulatait, kimondatlan kívánságait, kiszolgálta,

ott legyeskedett körülötte egész délután, minderre lehetett persze

mentség, hogy hát Éva nincs itt, Sárinak kell ellátni a háziasszonyi

teendőket, csupán barátságból. Ince sem látszott bánni a dolgot, s

különben is, a két férfi játszott együtt, egymásra kellett hangolód-

niuk, hogy a licitek jól sikerüljenek, amikor az asszonyok előretör-

tek, Péter föltette a Brothers in Armst, ez volt Incével a kedvenc ka-

zettájuk, erre ásták az emésztőgödröt Incéék épülő házánál három

faluval arrébb, végső vigaszként szolgált ez a zene, a finomság és erő,

a kitartás és örömteli csúcsok olyasfajta keveréke, amit Péter először

Bachnál tapasztalt. Meg is tette a hatását, sikeresen teljesítettek egy

kis szlemet, utána sokáig lapogatták egymás vállát. Péter egyszerűen

nem tudta elképzelni, hogy ennek az embernek a feleségét elcsábít-

sa, bármennyire is szeretné ezt Sári, s bármilyen erős, már-már állati

vonzódást érez is ő ez iránt a szemtelenül okos, de mégis brutálisan

tenyeres-talpas, csábosan teltkarcsú parasztmadonna iránt.

4

Éva két héttel hamarabb érkezett a vártnál, csak táviratban jelezte jö-

vetelét, nem lehetett tudni, mi történt. A szokásos harsány energiák-

kal bukkant elő a tömegben a reptéren, nyakába kapta Pannit, puszit

nyomott Péter homlokára, majd miközben Titusszal döcögtek ha-

zafelé a kátyúkkal megtűzdelt, hőségtől gőzölgő aszfalton keresztül

a verejtékező városon, előadta, hogy ő bizony sztrájkot szervezett a

nyelvtanfolyamon. Péter ámulva hallgatta, persze ha Éva nem ilyen

lenne, akkor nyilván a Független nyomtatásába se fogtak volna bele,

mégis lenyűgözte, ahogy Éva két nap alatt átvette az informális irá-

nyítást az angoloktól, majd rábeszélte a többi nyelvtanárt, hogy köve-

teljenek magasabb fizetséget, hiszen nevetséges órabérért dolgoznak.

Ez a nevetséges órabér persze Éva magyarországi fizetésének éppen a

hússzorosára rúgott, ez azonban, úgy látszik, őt nem zavarta. Hosszas

tárgyalások és alkudozások után annyit sikerült elérniük, hogy meg-

kapták az eredeti pénzt, viszont két héttel kevesebbet kellett tanítani-

uk. Éva láthatóan nagy megelégedéssel mesélte győzelme történetét,

Péter is örült, hogy lám, Évában fölhalmozódtak energiák, miközben

ő igencsak kezdett kifogyni belőlük, egy év angliai töltekezést szinte

teljesen kimosott belőle egy hónap Magyarország.

Aztán ő is kibökte, hogy szeptembertől lesz állása, ám Éva a várt-

nál sokkal hűvösebben reagált a hírre, főként amikor kiderült a ki-

látásba helyezett portási fizetés nagysága, jobban mondva kicsinysé-

ge. – Ez nem lesz elég még az én főiskolai fizetésemmel együtt sem,

tudod, hogy még mindig tartozunk Köveséknek, miből adjuk vissza

a kölcsönt? – Helyben vagyunk!... – keseredett el Péter. – Vállalok

majd fordítást is, Gábor biztos tud szerezni valami normális szöve-

get – békítgette Évát, aki sötét arccal ült Panni mellett és többet nem

szólt Péterhez, Pannit faggatta a barátnőkről, a kislány lelkendezve

be is számolt a csigaversenyről, ettől Péternek is jobb kedve lett.

Amikor késő este végre ágyba keveredtek és Péter odabújt Évá-

hoz, az asszony idegesen tolta el magától: – Fáradt vagyok, kimerí-

tett az utazás. – Péter megsemmisülve fordult a másik oldalára, hát

úgy látszik, John azért nem múlik el nyom nélkül. Önkéntelenül

is megtapogatta a heréjét, s úgy találta, mintha nagyobb lenne és

keményebb. Remek, remek, ennél jobban nem is állhatnának a

dolgok, mi a túrónak kellett visszajönnünk? Mi a túrónak?!

5

Ábel két barátjával az üdülőben látogatta meg Pétert, aki időköz-

ben elfoglalta helyét a portáspult mögött, éppen turnusváltás zaj-

lott, a kongó üdülőben csak a nagyhangú takarítóasszonyok járták

a szobákat, így nyugodtan beszélgethettek. A Száműzötteket már

gépelték stencilbe, s most Péter arra akarta rábeszélni Ábelt, hogy

indítsanak el egy szamizdat lapot Angol Figyelő címmel, ami a The

Times cikkeit tallózná, ez az egyetlen angol napilap néhány hónap-

ja már kapható volt néhány pesti központi újságárusnál. A fiúknak

tetszett az ötlet, Péter vállalta a cikkek válogatását és fordítását,

kéthavonta tervezték a megjelenést, jó hangulatban váltak el. Pé-

ter még rábízta Ábelra Béla regényének kéziratát is, Béla az utóbbi

években ezen dolgozott, a Zsákutca a tengeren képzeletbeli utazóról

szól, egy fölfedezőről, aki eltéved a tengeren és nem találja az áhí-

tott Új Világot. Kommunista Kolumbusz, Amerika nélkül. Féltett

kincsként nyújtotta át Ábelnak a szakadozott dossziét: – Vigyázz

rá, Bélának már csak egy példány maradt belőle! – Hogyne, hogy-

ne – mosolygott Ábel –, ne aggódj, pompás rejtekhelyeink van-

nak, a BM akkor se találja meg, ha kijönnek. – Hát azért inkább ne

jöjjenek ki! – nevetett föl Péter, némi keserűséggel a hangjában.

Amikor a fiúk elmentek, bekapcsolta a rádiót és ráállt a BBC

magyar adására. A műsor vételét külön erre a célra épített óriási

antennák zavarták szerte az országban, a rövidhullámon is csak

erős hullámzással és szörnyű búgások, zakatolások, dübörgések

kíséretében lehetett hallgatni, az elhárítás által irányított zavarás

minden második, harmadik mondatot érthetetlenné tett. De Péter

így is itta a lassan, nyugodt hangon előadott, megfontolt, egyenle-

tes stílusban fogalmazott mondatokat. Ez maradt az egyetlen kap-

csolata Angliával, az elveszett világgal, ahol embernek tekintették.

Gondolatban igyekezett végigjárni az Ide-től Dawlishig vezető

tengerparti szakaszt, minden körforgalmával, útszűkületével, sö-

vénykerítésével, tengeröblével, ez rendes napi lelkigyakorlattá lett

a számára, valamilyen irracionális meggyőződésből úgy gondol-

ta, hogy amíg pontról pontra, részletesen képes visszaemlékezni

erre az útra, addig mégsem csúszhat ki kezéből teljesen ez a világ.

6

Sárival a közértben futott össze. – Gyere át, ha tudsz, baj van! –

A lány rémülten figyelte. – Beidéztek a BM-be. Elmesélem. – Jó,

ha Andreát megszoptatom, átugrok egy fél órára, de többre nem

tudok. – Megsimogatta Péter karját. – Ne félj! – Péter valóban

szorongott. Hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, rászálltak a titkos-

rendőrök, útlevele nincs, állása se nagyon, Évát, úgy látszik, el-

vesztette, mi lesz ebből?

Sári idegesen hallgatta Péter beszámolóját, izgett-mozgott a

széken, a tincseit babrálta, fölállt, leült, a végén hirtelen megfogta

Péter kezét és komolyan a szemébe nézett: – Bármi történjék is,

tudjad, hogy ránk mindig számíthatsz! – Péter lassan az arca elé

emelte és megcsókolta a lány kezét. – Köszönöm.

Kicsit megnyugodott Sári látogatása után, fölment a kertbe

diót szedni, amikor lentről meghallotta Zsolti kiáltozását: – Merre

vagy, mákos hajú testvérem? – Amikor Zsolti fölért hozzá a dió-

fák alá, Péter látta, hogy a szokásos flegma nyugalomnak ezúttal

nyoma sincs Zsoltiban. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek,

beidéztek a BM-be, biztos téged is fognak. – Tegnap jártam ná-

luk – legyintett Péter –, hogy bassza meg őket a kurva ég! Elvet-

ték az útlevelemet és megfenyegettek, hogy maradjak a seggemen

október 23-án. Véletlenül se ünnepeljem a forradalmat! – Zsolti

csüggedten leült egy farönkre. – A kurva anyjuk! Most mi lesz? –

Mit tudom én, mi lesz! Semmi. Mit vehetnek még el tőlem? Csak

Panninak ne legyen semmi baja ebből – erre az eshetőségre nem is

nagyon mert gondolni. Nem lehetett megmondani, mennyi ideig

ültek a dombon szótlan, szemben a Duna, mögöttük a levelei-

től lassan megszabaduló erdő a hegyekben, hideg ősz készülődött.

– November elejére kész lesz a Száműzöttek, feltéve, ha nem

bukunk le. Engem holnapra hívtak be, már szereztem ügyvédet,

a Lojzi vállalja ellenzékiek védelmét – mondta Zsolti harciasan.

– Az jó, ha van ügyvéd. Azért Jenőékhez el kéne menni 23-án,

lesz valami megemlékezés, mit szólsz? – Persze! – Zsolti didereg-

ve fölállt. – Hát akkor 23-án találkozunk. Ne búsúlj, kenyeres!

– tette még hozzá, már a régi modorában. Péterbe is erőt öntött

Zsolti mokánysága, nevetve szaladt le Pannihoz, hogy fölhívja

diót szedni.

7

De a 23-át Péter már kórházban töltötte. Előző nap ünnepelték a

születésnapját, és Péter elérkezettnek látta az időt, hogy kihívja ap-

ját a fürdőszobába és megmutassa neki a heréjét. Az öreg elképedt

a látványon. – Azonnal orvoshoz kell menned, most rögtön! Miért

nem szóltál hamarabb? Lehet, hogy már késő, hogy lehetsz ilyen

felelőtlen? A lányodra nem gondoltál? – Péter fölkavarva hallgatta,

tudta, igaza van az apjának.

Az orvos szenvtelen arccal pillantott Péter ágyékára, majd

anélkül, hogy bármi jelét adta volna, mire készül, elvett a mű-

szeres tálcáról egy hosszú tűt és határozott mozdulattal beledöfte.

Péternek a lélegzete is elakadt, azt hitte, sikító fájdalom hasít bele,

de legnagyobb megdöbbenésére, nem érzett semmit.

– Hát, uram, ez nagyon ráknak néz ki. Miért nem ment orvos-

hoz hamarabb? Azonnal beutalom a kórházba, még ma bemegy,

holnap megműtik. Sietni kell, minden nap számít!

Péternek gondolkozni se maradt ideje, elragadták az esemé-

nyek. A kórházban a főorvos nem állta meg, hogy oda ne szól-

jon Évához: – És maga holt volt, asszonyom, az elmúlt fél évben?

Hogyhogy nem vette ezt észre? – mutatott a csaknem öklömnyi

nagyságú daganatra. Éva nem szólt, csak lehajtotta a fejét. – Nem

lesz semmi baj, meglátod... – simogatta Pétert.

A műtét után az orvosok nem sok jóval biztatták. Nagyon elő-

rehaladott állapotban találták a rákot, igaz, levették a bal heréjét

és kitisztították a környékét, de majd a nagy műtét után lesznek

igazán okosabbak. – Nagy műtét, miféle nagy műtét? Nem lesz

itt semmiféle nagy műtét, nem lesz kemoterápia, meg fogok gyó-

gyulni! – szánta el magát Péter. – Meg fogok gyógyulni, a lá-

nyomnak szüksége van rám.

Megfestették a nyirokcsomóit, fölfektették a műtőasztalra és

mindkét lábfejébe beinjekciózták a kék festéket. Az eredmény ér-

tékelhetetlennek bizonyult. Közben a sebe elég jól gyógyult, már

a második nap füzetet kért Évától és elkezdte írni hosszú esszéjét

Angliáról. Szervezete készültségi állapotot hirdetett, immár min-

den perc számított. Különösen azok után, hogy az orvosok közöl-

ték vele: ha sem a nagy műtétbe nem egyezik bele, sem a kemote-

rápiába, akkor maximum két éve van hátra. Jó esetben! – emelte

föl figyelmeztetően a mutatóujját a főorvos. – Jó esetben! – Péter

bólogatott. Majd meglátjuk.

Egy hétig feküdt a kórházban, Sári jött el érte kocsival, hogy

hazavigye. – Úgy aggódtam miattad, úgy aggódtam! Ugye, meg-

gyógyulsz? Nem bírnám elviselni, ha nem jönnél rendbe – mond-

ta fulladozva, és átölelte Pétert. Péter két keze közé fogta a lány

kócos fejét és mélyen, hosszan szájon csókolta. Ezzel a csókkal új

időszámítás vette kezdetét az életében.

8

Nem volt ennek persze mindjárt teljes tudatában, azt azonban

határozottan érezte, hogy hirtelen előjogai támadtak, s ezekhez

foggal-körömmel ragaszkodni fog, mert felépülése kulcsát jelen-

tik. A küldetés természetéről is megváltozott a véleménye. Az át-

izzadt lepedőn, az émelyítő bűzt árasztó betegek között feküdve

semmi nem mutatkozott fontosabbnak annál, hogy innen minél

hamarabb kikerüljön, és hogy Panni ne lássa ilyen gyámoltalan,

elveszett állapotban. Erősnek kell lennie, hogy kiszabadíthassa lá-

nyát ebből a nyomorúságos, megalázó, undorító világból. Ezen

kell igyekeznie, önbecsülését is csak így szerezheti vissza, nem le-

het egyszerű, szánalomra méltó áldozata ezeknek az embertelen

viszonyoknak, most már igazán nem hagyhatja magát, nem en-

gedheti, hogy eltörjék a mutatóujját, törött bokával bicikliztessék,

vállfával püföljék, titkosrendőrök fenyegessék, besúgókat küldje-

nek rá és megcsalják a saját ágyában egy pornókönyvvel.

Nem! De azt végképp nem, hogy két év múlva meghaljon!

Ám az orvosok ítélete kapóra jött, hogy sarokba szorítsa Évát, akit

amúgy is alapos lelkiismeret-furdalás gyötört amiatt, hogy szexu-

álisan ennyire elhanyagolta Pétert, s ráadásul ez most ország-világ

előtt ki is derült. Három héttel a műtét után, amikor lassan el-

apadt a sebéből szivárgó gyanús, zöldes váladék, egy este leültette

maga elé Évát és fél órát beszélt neki. Az asszony bűnbánó képpel,

megadóan hallgatta, kezdetben tett ugyan halvány erőfeszítéseket,

hogy ellentmondjon, de aztán csak ült és bólogatott. – Rendben,

rendben. Ha így gondolod, legyen így! – Így gondolom. Ha igaz,

hogy már csak maximum két évem van hátra, akkor én azt nem

szeretném ebbe az országba bezárva tölteni. Emigráljunk Ang-

liába! Életem legjobb évét töltöttem ott. Kérjünk hivatalos kiván-

dorlási engedélyt. Józsiék biztos segíteni fognak, hogy megkapjuk

a politikai menekült státust. És akkor Panni sorsa felől is nyugodt

lehetek. A ti útleveletek még megvan, menjetek ki nyáron előké-

szíteni a terepet, hátha sikerül a BBC-ben állást szerezni nekem,

vagy az exeteri egyetemen neked. Béla is nyilván mindent meg-

tesz majd, hogy sikerüljön.

9

Karácsonyra Péter lapot kapott Pannitól, rajta búboskemence kö-

rül ül a család, a kislány azt írta rá: ’Apu gyógyulj meg, mert sze-

retlek!’ Ennek a felszólításnak, a benne rejlő logikának egyszerűen

nem lehetett ellenállni. Szilveszterre annyira rendbe jött, hogy le

tudtak menni a Szalajka-házba Sáriékkal, a Mátra közepén vidá-

man tolta Incével a térdig érő hóban elakadt Tituszt, átbridzsezték

az újévet, Sári gyengéd pillantásokkal övezte Pétert, néha hozzá-

ért, megsimogatta, egy-egy elkapott puszi, de semmi több. So-

káig mesélt Panninak esténként az ágyban, hosszas kirándulásokat

tettek az erdőben, a patak mentén a kislánnyal, filozófiai fejtege-

tésekbe merülve a fák, patakok, csillagok, emberek közös termé-

szetéről, megmutatta Panninak az aranymetszést, aki komolyan

figyelt és okosakat kérdezett. Péter előadta a kanti antinómiákat,

a világ végességéről és végtelenségéről, az akarat szabadságáról és

meghatározottságáról, az észről és a hitről, Panni meg hatalmas,

csillogó, barna szemmel hallgatta. Imádott ugrálni a patakban he-

verő köveken, visongva sikítozott, ha egyszer-egyszer megcsú-

szott, kacéran próbálgatta az itt-ott már hártyásodó jég vastag-

ságát, fél szemmel állandóan Pétert lesve, hogy mit szól hozzá,

mikor botránkozik már meg végre.

Január közepén szibériai idő köszöntött a Duna menti kis falu-

ra, mínusz húsz fok, jeges, süvöltő szél, félméteres hó, Péter arra

ébredt, hogy nem tudja kinyitni a bejárati ajtót, mert már a tornác

alá is deréknyi hótömeget söpört a szél. Panni kötelességszerűen,

álmos, csipás szemmel lekászálódott a manzárdról, hogy iskolába

menjen, s mikor Péter közölte vele, hogy erre most valószínűleg

nem lesz módja, először nem akart hinni a fülének és folytatta a

készülődést. Csak az irdatlan hótömeg láttán hitte el: jobb lesz, ha

itthon marad. Péter alaposan megrakta a cserépkályhát, pokrócok-

kal eltömte az ablakközöket, majd nagy nehezen kipréselte magát

az ajtón és fölvette a küzdelmet a hóval. A metsző hideg belecsa-

pott az arcába, a szél olyan erővel támadt neki, hogy kis híján le-

döntötte a lábáról. Nekifogott a hólapátolásnak, Panni az ablakon

át drukkolt neki. Egy-egy mozdulattól még nyilallt az ágyéka, de

különben szépen hegedt a seb, bár még mindig igen érzékeny volt

érintésre, lassan fél éve, hogy utoljára szeretkezett. Pannira nézett,

és valami halálos nyugalom szállta meg. Amíg ez a kislány így néz

rá, addig nem lehet baj.

10

Három napig tartott a havas orkán, a lakás teljesen lehűlt, hiába

durrantotta be Péter a cserépkályhát szinte szétrepedésig, a jeges

levegő minden apró résen utat talált magának. Leköltöztek a nap-

paliba aludni mindhárman, egyedül ott sikerült elviselhető hő-

mérsékletet tartani, közben a falusi boltból elfogyott a tej, a ke-

nyér, a szállító teherautók is elakadtak a hófúvásban. Szerencsére

krumplit meg almát bőséggel fölhalmoztak tél elején a pincében,

zsír meg liszt is volt otthon, Éva bemutathatta kreatív találékony-

ságát a főzés terepén. Monopolyztak naphosszat, Péter belefogott

Pannival egy puzzle kirakásába, amit még Exeterben vettek, rajta

hamisítatlan angol cottage, akár Sarahé is lehetett volna, zsúpfede-

les, sötétbarna, fakeretes, fehérre meszelt falú, hosszú, cifra kémé-

nyes csoda. És miközben az összeillő darabokat keresgették, Péter

idei emlékeiről kérdezte a kislányt, óvatosan, amúgy mellékesen,

neki ugyanis még nem árulták el, mire készülnek, hiszen egyálta-

lán nem lehetettek biztosak, hogy sikerülni fog a dolog. De Panni

válaszai megnyugtatták a férfit.

Amikor harmadnapra végre elállt a szél, és Péternek módja lett

a ház elől is eltakarítani a havat és kiszabadítani Tituszt a hórakás

alól, akkora hódombot hányt össze, hogy egyszerre csak odaszólt

a tiszta hóban kacarászva hempergő Panninak: – Figyelj, Csucsu,

mit szólnál, ha építenénk egy hókunyhót, mint az eszkimók? –

A kislány lelkesen támogatta az ötletet, estére el is készült az iglu,

rongyos szőnyegekkel kibélelték, csodájára jártak az utcabeli gye-

rekek, este kilenckor se lehetett becsalogatni őket szép szóval a

házakba.

Délutánonként, iskola után a Kálvária dombra jártak szánkóz-

ni, vigyázni kellett, már kijegesedett a pálya, nagyokat lehetett

zúgni, s a falusi kamasz fiúk száguldoztak, mint a szélvész, szinte

lehetetlenné téve, hogy az ember kitérjen előlük. De Péter napról

napra erősödött, ott ült Panni mögött a szánkón, mint egy apa-

tigris, testével, lelkével védelmezve a kislányt, miközben érezte,

hogy Panni ugyanezt teszi vele.

11

Amikor végleg begyógyult a seb, a kezelőorvos sugárterápiát ja-

vasolt. Péter hallani sem akart róla. Több hétig győzködték, Éva,

Sári, Matyi meg a srácok, végül Judit érvei előtt hajolt meg, pon-

tosabban nem is annyira az érvei, mint inkább a tapasztalata előtt,

Matyi feleségét ugyanis mellrákkal operálták, s ő már megkezdte

a sugárterápiát. – Ide figyelj, Peti, ez irányított kezelés, csak a mű-

tét helyére sugároznak. – Aha, és közben szétbombázzák a meg-

maradt egyetlen tökömet is! – Ne hülyéskedj, mindent letakarnak

ólommal! Muszáj hogy elmenj, különben semmi értelme a mű-

tétnek. – Judit olyan magától értetődő vidámsággal beszélt, akárha

valami nagyszerű színielőadásra invitálta volna Pétert, aki nem

akart szégyenben maradni és ostobának föltűnni, így hát, jobb

meggyőződése ellenére, kötélnek állt.

A kezelés három hétig tartott, minden harmadnap tizenöt perc

az alagsori, rosszul világított helyiségben, ahol a kobaltágyút rej-

tegették, fura, enyhén émelyítő szag terjengett és halálos csönd

honolt. A berendelt páciensek hallgatagon vártak a sorukra, né-

melyikük teljesen kopaszon, mások sárgás arcbőrrel, csontig sová-

nyodva, az asszisztensek is komor arccal, nesztelenül nyitogatták

az ajtókat. Ez hát a halál előszobája, morfondírozott Péter. Amikor

néhány éve elkezdték fordítani a Lét és időt, nem gondolta, hogy

ilyen hamar alkalma nyílik majd megtapasztalni a halálhoz mért

lét, a Sein zum Tode nyers valóságát. A műtét óta pedig minden lé-

pését, minden gondolatát, minden tettét a halálhoz méri, valóban.

Az új időszámítás a halál időszámítása.

Ettől a fölismeréstől nem lett boldogabb. Viszont, amikor ös-

szefutott Kálmánnal a sugárkezelésről jövet és beültek egy sör-

re, Kálmán viccelődve lapogatta a vállát és azt mondta: – Figyelj,

haver, egy gimnáziumi osztálytársamnak az évzáró focimeccsen

szétrúgták az egyik tökét, le kellett operálni. Addig alig akadt ba-

rátnője, az operáció után viszont úgy föllendült a szerelmi élete,

hogy hihetetlen! Erre számíthatsz te is. Tudod, a szervezet kom-

penzál. Egy tökkel fickósabb leszel, mint valaha, majd csak em-

lékezz a szavaimra! – Péter hálásan nevetgélt, hitte is meg nem is,

de mindenesetre elhatározta, hogy rajta nem fog múlni, belead

apait-anyait.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452