OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

HARMADIK RÉSZ

II

JOY

1

Péter első rémületében szólni akart Évának heréje állapotáról

még Angliában, de amikor a növekedés abbamaradt, és életük is

megoldódni látszott – legalábbis egy évre –, úgy gondolta, ha a

felesége magától nem veszi észre, nem szól. Éva nem vette ész-

re. Talán még mindig szerette Pétert, de úgy látszik, róla mint

szerelmi partnerről végérvényesen lemondott. Nem beszéltek a

dologról, illetve csak egyféleképpen: rendszeresen biztosították

egymást, hogy bármiképp alakuljon is a helyzet, nem kezdenek

viszonyt másvalakivel. Csak ha szerelemről van szó. Mert a sze-

relmet mindketten a legfőbb értéknek tartották, olyan értéknek,

ami előtt meg kell hajolni, mert kivételes kegyelemként éri az em-

bert. Ezért nem fért bele a képbe Jannat. Péter tagadhatatlanul

vonzódott hozzá, de szerelmes nem volt, és remélte, Éva se szeret

bele Johnba, noha erősen aggasztotta Éva leplezetlen rajongása a

kopaszodó, szemüveges, pocakos, negyvenes angolért, akinek vol-

taképpen mindhárman oly sokat köszönhettek.

Panni azonban jótékonyan összeforrasztotta őket, a jó szelle-

müket képviselte, és Péter igyekezett ehhez tartani magát.

Tudod, Öreg, ezek a kommunisták a csillagot is lehazudták az égről.

A Rajk-perben mindenféle tücsköt-bogarat összehordtak, akinek volt egy

csöpp józan esze, nem hihette el, olyan fantasztikus marhaságokat találtak

ki, csak hogy meggyilkolhassák, aki nem tetszett nekik. És a legdöbbene-

tesebb az volt az egészben, hogy értelmes emberek, egy Déry Tibor, egy

Lukács György, hittek nekik. Elhitték! Olyan cikkeket írtak a Szabad

Népben, úgy éltették Rákosit, mint egy istent! A költők verseket írtak

hozzá! Nyalták a seggét. És közben az ország éhezett. Mindenkit ki-

kiáltottak kuláknak, akinek volt valamije, egy-két disznaja, egy kis földje,

ahol igyekezett megtermeszteni a napi betevő falatot, hogy legyen mit enni

a családnak. Aztán jöttek az ávósok és lesöpörték a padlást. Rettegtek

az emberek. A gyárban is vitték el, aki csak mukkanni merészelt, jött a

fekete autó, aztán senki nem hallott az illetőről, a családja nem tudta,

él-e, hal-e. Mi is mennyit idegeskedtünk anyáddal, hogy egyszer engem

is elvisznek, mert én nem tudtam befogni a számat. De hál’ Istennek,

mázlim volt.

És tudod, azóta is azon gondolkozom, hogy lehet, hogy nem akadt

senki ezek között, aki azt mondta volna: – Elég! Ez szemenszedett ha-

zugság! Ebben becsületes ember nem vehet részt! Hogy lehet, hogy nem

akadt senki?

2

Akadt azért egy igaz ember. És egy igaz ember már a biblia

szerint is elég. Péter ezzel a nagy, transzcendens megkönnyeb-

büléssel tette le Vincent Savarius könyvét, mielőtt nekivágtak

Angliának. A Magyar Október szamizdat kiadó jelentette meg

két picinyke kötetben, elfért a belső zsebben, az eredeti, 1963-

as brüsszeli publikáció hasonmás kiadása, amely megerősítette

Péter bágyadozó hitét a küldetés értelmében. Ha vannak ilyen

emberek, akkor mégis érdemes áldozatokat hozni. Utolsó, már

nem álnéven írott cikkét is erről a könyvről jelentette meg a

Függetlenben, a lap azonban nem jött ki június elejéig, így Péter

nem láthatta nyomtatásban, sőt, abban sem lehetett biztos, hogy

megjelent-e egyáltalán.

Még Magyarországon szerette volna kideríteni a szerző pon-

tos címét, de csak annyit sikerült megtudnia, hogy valahol Ang-

liában él. Első nap, ahogy megérkeztek Barbie papához, Péter

fogta a londoni telefonkönyvet és böngészni kezdte, hátha meg-

találja a keresett telefonszámot. Rá is bukkant nem is egy, ha-

nem három Szász Bélára, a harmadik hívásnál magyarul szólalt

meg a vonal végén egy idősebb női hang, és Péter érdeklődésére

közölte, hogy Szász Béla Északkelet-Angliában, Halesworth fa-

lucska mellett él egy tanyán. Péternek elszorult a torka, amikor

tárcsázni kezdte a megadott telefonszámot, mikor Joy fölvette,

alig tudott megszólalni. Eltartott egy ideig, amíg Béla lekászá-

lódott a lépcsőn, így Péter kicsit összeszedhette magát. – Oláh

Péter vagyok – kezdte bizonytalanul, de a válasz visszaadta ma-

gabiztosságát: – Szerbusz, Péter! Olvastam az írásodat a Függet-

lenben, nagyon jólesett. – Nagy megkönnyebbülés és hála járta

át Pétert, lám, mégsem hiábavalóak az erőfeszítései, itt ez az em-

ber, aki Vincent Savarius néven megírta a legjobb, legigazabb

könyvet az ötvenes évek koncepciós pereiről és a kommuniz-

mus természetrajzáról, aki a legkegyetlenebb kínzások ellenére

sem volt hajlandó hamisan tanúskodni, amikor koronatanúként

akarták fölhasználni a Rajk-perben, akit nem tudtak megtörni,

elkábítani, behálózni, megalázni. S most ez az ember a világ leg-

természetesebb hangján, sőt, hallható örömmel közli vele, hogy

tud róla, sőt, ismeretlenül is rokonszenvezik vele.

Fél év múltán Péter ott robogott a fehér Renault kombiban

az Exetert Londonnal összekötő országúton, órási várakozásokkal

eltelve, Szász Béla otthona felé. Elmélyült csodálkozásában kis hí-

ján lehajtott az útról. Az országút bal oldalán elterülő fennsíkon

ugyanis váratlanul elé bukkant Stonehenge. Úgy bámulta néhány

másodpercig, mint valami égi tüneményt, meg is dörzsölte a sze-

mét, hogy nem valami gonosz káprázat tréfálkozik-e vele, de nem,

a kövek, a maguk évezredes, titkos elrendezésében valóban ott

álltak, alig százméternyire tőle, lekanyarodott hát az útról és beállt

a parkolóba.

Kellemes tavaszi délelőtt, borzongató szélfuvallatok, de nap-

sütés, gyorsan vonuló, habos felhők, néhány látogató csupán, a

turistabuszok még nem érkeztek meg. Pétert egyre ismerősebb

érzés kerítette hatalmába, amint lassan, nagyon lassan körbesé-

tálta a nagydarab, de mégsem robusztus kőoszlopokat a zöldel-

lő fennsík közepén. Az A303-as út forgalmi zaja, mintha valami

hatalmas szűrőn keresztüljutott volna, alig volt hallható, a túlsó

domboldalon birkák legeltek, egy szarka telepedett a külső, belö-

vő kőtömb repedezett tetejére. Nem lehetett megmondani, men-

nyi ideig ácsorgott ott, míg földerült benne a fölismerés: ugyanazt

érzi, mint a strasbourgi katedrális főhajójában, a colmari kolostor

kerengőjén, a dawlishi tengerparton, fura áhítat lengte be ezeket a

köveket, mint Tarkovszkij filmjeit.

Stonehenge-et először Polanski Tessében látta, a lengyel film-

rendező tudta, mikor kell ezt az ormótlan, négyezer éves csillag-

vizsgálót fényképezni: a nyári napforduló első sugarai mértani pon-

tossággal hatoltak át a kövek által megszabott irányzékon, amint

Nastassja Kinski, akárha áldozati oltáron ülne, megadóan várja,

hogy a szenvedélyek forgatagában leélt élet nyugvópontján elfogják

a zsandárok. Péter tudta: ezek közé a kövek közé vissza kell térnie!

3

Valóban, innen-onnan a hatodik hetet töltöttem a pincében, napi két deci

levesen és két deci babfőzeléken. Ijesztően elgyengültem, vizeletem még

mindig vérrel keveredett, csak a legkínosabb erőfeszítéssel voltam képes akár

lassan, csoszogva járni, s bordatöréseim a legvigyázatosabb mozdulatra is

élesen belém nyilalltak. Ezért az ügyészségi fogházat csaknem üdülésnek

képzeltem az ÁVH pincéjével szemben. A rácsos börtönablak, amin tán

néha átvillan a kék ég, avagy betűz a napsugár, a befalazott pinceablakkal

összemérve fölért számomra a Dolomitok panorámájával, a börtönzárka

nappali félhomálya pedig a pinceodú szemembe vöröslő villanylámpájának

viszonylatában egyenértékűnek tetszett az olasz tengerpart sugárzásával.

Úgy kívánkoztam most a fogház után, ahogy a rab ember vágyódik

a szabadságra. Minden bizonnyal hozzájárult ehhez, hogy Farkas arca,

hangja, komédiázása borzongással meg egyben undorral töltött el. (...)

Néha racionálisnak látszott ugyan számomra, hogy legalább részben be-

adjam a derekamat. Ám ha képes voltam gondolataimat nyomorúságos

fizikai állapotomtól elvonatkoztatni, inkább úgy véltem, irracionális hely-

zetemből nem szabadulhatok valamiféle – pillanatnyilag éppen racionális-

nak tűnő – eszmemenet ösvényén.

Nem ismerhettem az ÁVH végső célját, tehát csupán egyetlen és-

szerű igyekezetre szorítkozhattam: hogy testi és lelki egyensúlyomat, már

amennyire tőlem telik, megőrizzem. Ha teljesítem Farkas kívánságát,

ideig-óráig talán valóban fizikai előnyökhöz juthatok. Viszont, hogy bár-

melyik vádat vállaljam, kénytelen leszek informátorokat, segítőtársakat,

cinkosokat megnevezni. De ha ilyenképpen Szőnyi Tibor nyomdokába

lépnék, még ha több ételhez és alváshoz jutok is, lelki egyensúlyom inogna

meg, mert annak felelőssége, hogy hurkot vetettem mások nyakába, min-

denképp túllépné morális teherbírásom határait.

Tűnődéseimet, azt hiszem, nem csekély mértékben befolyásolták in-

dulati elemek is. Sőt, aligha tévedek, ha nekik tulajdonítom a döntő szót.

Mert egyrészt Farkas visszataszító komédiázása émelyített, és csaknem

fizikai lehetetlenségnek éreztem, hogy ilyenfajta embernek tegyek a ked-

vére, s ezzel a módszerét igazoljam; másrészt pedig nemcsak Farkas ellen

lázadoztam, hanem sokkalta inkább amaz intézmények ellen, amiket az

ezredes képviselt, tehát az ÁVH meg a kommunista párt ellen.

4

Magas, szálegyenes férfi állt az ajtóban. – Szerbusz, Péter, kön-

nyen idetaláltál? – Péter elképedve nézte ezt a hetvenes, dús, ősz

hajú embert, ő lenne az, akinek eltörték négy bordáját, akit mez-

telenül vízzel teli fürdőkádba ültettek, majd áramot vezettek a

vízbe, akinek kilenc napon keresztül kellett egy szűk magánzár-

kában ácsorognia, akit ütöttek-vertek az ÁVÓ és a KGB pribékjei,

hogy hamis tanúzásra késztessék? És aki mégsem adta be a derekát?

Lám, itt áll a picinyke uradalmi épület küszöbén, egyenes derék-

kal, és sokdioptriás szemüvegén keresztül mosolyogva figyeli Pé-

ter zavarodottságát.

– Köszönöm, igen, Halesworthben kicsit keveregtem, de az-

után megtaláltam a bekötőutat. – Bent alacsony, barna hajú, idős

hölgy fogadta Pétert csillogó, fiatalos szemmel, ráncait jótékony

rendbe rakta az idő, egész lénye nyugalmat, összeszedettséget su-

gárzott. – Ez Joy – mondta Béla –, a feleségem. – Ahogy Joy meg-

ölelte Pétert, Danny is igyekezett a nyakába ugrani, szerencsére

a barna foltos spániel csak a kezét érte el, azt nyalogatta kitörő

örömmel. Több percig tartott, amíg sikerült Dannyt annyira le-

csillapítani, hogy Péter végre leülhetett az utcai ablak alá a rövid,

kétszemélyes kanapéra, Béla meg Joy vele szemben a két karos-

székben, köztük teázóasztal, a baloldali falat a mennyezetig borí-

tották a könyvek, jobbra lépcső az emeletre, szemben a konyhai

ajtó, nyitva, Péter ültéből is fölmérhette, hogy a konyha még ki-

sebb, mint ez a tenyérnyi nappali, ahol így szemben ülve is szinte

összeért a lábuk.

– Erre tellett a BBC-s nyugdíjunkból – mondta Béla mentege-

tőzve –, meg a spórolt pénzünkből. Fönt azért van egy csöppnyi

dolgozószobám, majd meglátod. Ott fogsz aludni, remélem, el-

férsz, az ágy elég hosszú. – Péter nem emlékezett, mikor fogadták

utoljára ennyi örömmel és természetes otthonossággal, úgy érezte,

réges-régen ismeri ezt a két szeretetteljes öregembert, réges-ré-

gen. A következő három napban megállt az idő. Pétert fura, enyhe

kábulat fogta el, amint Béla beszélni kezdett, csak a magnóban

cserélte a kazettákat gépiesen, néha föltett egy-egy kérdést, órák

múltán változtatott testtartásán a karosszékben, elgémberedtek a

tagjai, de nem törődött vele. Csak Joy teára, ebédre, sétára invi-

táló hangja szakította meg ezt az időből kiemelt állapotot olykor,

ilyenkor az angol asszony olyan figyelemmel és törődéssel szolgál-

ta ki őket, ami Pétert végképp elszótlanította. Csöndes örömmel

nézte, ahogy Joy zsörtölődve dédelgeti és eligazítja Bélát, angolul

persze, bár Bélának nehezére esett az angol beszéd. Joy csak né-

hány alapvető magyar kifejezést tanult meg, úgymint ’egészséged-

re’, ’finom’, ’ízlik’, ’szerbusz’, s egyetlen szólást, aminek a jelenté-

sével tisztában lévén, csak egy-két pohár bor elfogyasztása után állt

elő, pironkodva: – Az erősebb kutya baszik. – Hogy miért éppen

ez ragadt meg Joyban Béla változatos szóláskészletéből, azt Péter

ugyan nem értette, de látta, hogy Bélát ez a megnyilatkozás Joy

szájából mindig jó kedélyre hangolja, így hát velük nevetett.

Délutánonként megsétáltatták Dannyt, esőben is, ilyenkor

többnyire Joy beszélt kedvesen a környékről, a szomszédokról, a

fákról, Danny szokásairól, óvatosan kérdezgette Pétert, tapogatta a

férfi szándékait, kíváncsi örömmel. Lassan Péter is megnyílt, me-

sélt Panniról, Éváról, óvatosan szóba hozta a küldetés pillanatnyi,

nem túlságosan rózsás állását is, mire Joy és Béla csak bólogatva

hallgattak.

De idejük nagy részét Béla dolgozószobájában töltötték ket-

ten, miközben Joy a kertben tett-vett, a nadrágszíjparcella végén

állt egy pad, ott megpihenve integetett föl a fiúknak az emeleti

szobába.

5

– Rajk Júlia azt írta Rajkról, hogy kiábrándult eszméiből, fölösleges-

nek érezte az életét, neki már mindegy volt, mindent vállalt és mindent

megtett. Erre persze azt mondhatná az ember, hogy ha minden mindegy

volt, úgy is kivégeztethette volna magát, hogy megtagadja a vallomást.

De mi várt volna akkor rá? A bolgár műper fővádlottja, Kosztov pél-

dául az első tárgyalási napon visszavonta a bolgár titkosrendőrségen tett

vallomását. A tárgyalást felfüggesztették, majd egy későbbi időpontban

folytatták. Kosztov újra ott állt a bíróság előtt és most már mindent el-

ismert. Ami az én számomra, aki szintén látta, milyen módszereket

vesz igénybe a titkosrendőrség, azt mutatja: olyan kínzásoknak vethet-

ték alá Kosztovot, hogy inkább mindent elvállalt, csak hogy a gyötréstől

megszabaduljon. Nem tudok eltekinteni attól, hogy Rajknak is lehettek

ilyen motívumai, mert nekem is voltak. Nem állítom, hogy bennem so-

hasem fordult meg a gondolat, ne fogadjam-e el, amit mondanak, hiszen

annyi pillanatnyi előnnyel járt volna és látszólag semmi hátránnyal, de

úgy éreztem, képtelen lennék ezt a vallomást elmondani. Hozzá kell

tenni, hogy az én helyzetem lényegesen könnyebb volt, mint Rajké,

mert őt nem lehetett helyettesíteni, engem viszont igen. Azt a vallo-

mást, amelyet nekem kellett volna elmondanom, szétosztották a többi

vádlott, illetve tanú között, vagy pedig technikai okokból külföldieknek

tulajdonították.

– Azt hiszem, értelmiséginek kellett lenni ahhoz, hogy az em-

bernek fejtörést okozzon a Rajk-per és ne lásson át a szitán.

– Tertullianus egyházatya jut erről eszembe, aki azt mondta: „credo

quia absurdum est” – „hiszem, mert hihetetlen”. Ezt nem úgy kell érte-

ni, hogy azért hiszem, mivel abszurd, hanem azért hiszem, mert ésszel

nem tudom fölérni, megközelíteni. Az entellektüelek, akik par excellence

agymunkát végző emberek, nem tudták ésszel megközelíteni a koncepciós

pereket, csak hittel. Az a munkás, az a paraszt, aki sokkal közelebb állt

a realitáshoz, egyből átlátta: ez aztán abszurdum, és nem fűzhetett hozzá

efféle hitbéli megfontolásokat. Azt hiszem, igazad van, az értelmiségiek

félrevezetése ebből a szempontból sokkal könnyebb.

– Könyvedből úgy tűnik, rád egyáltalán nem volt hatással a

Rubasov-szindróma.

– Azt kell mondjam, bizonyos fokig szerencsés voltam. A döntő pil-

lanatban, amikor el kellett határoznom magam, elfogadom-e a rám kiosz-

tott szerepet vagy sem, olyan egyértelműen éreztem, hogy ezt nem tudom

megtenni, hogy a végső kihallgatáson, Bjelkin altábornagy előtt mindenre

nemet mondtam. A Rubasov-szindróma éppen fordítva hatott rám. Gyű-

löletesen ellenszenves volt számomra, hogy az ávéhások, a Párt valami

absztrakt istenség nevében kérik, hogy mások áldozzák fel életüket. Rajk-

nak a helyzete sokkal nehezebb volt, s rá talán a Rubasov-szindróma is

hatott. Az az érzésem, Rajk, noha csalódott, valamennyire mégis elfogad-

ta, hogy a Párt kéri tőle ezt az áldozatot.

– Tudsz-e olyan kommunistáról, aki a Rajk-perben hasonló-

képpen viselkedett, mint te?

– Biztonsággal nem, de azt tudom, hogy többen nem élték túl a val-

latást. Felteszem, azért, mert ők sem vállalták a nekik szánt feladatot.

Tudomásom szerint az ÁVH pincéjében vesztette életét Deszkás Ferenc

és Marsall László, mindketten katonaként szolgáltak a Magyar Néphad-

seregben. Marsall neve olvasható a Rajk-per úgynevezett kék könyvében

is, mint akire Rajk állítólag rábízta a fiatal katonák nevelését. Marsall

tevékenyen részt vett a francia ellenállási mozgalomban. Egy alkalom-

mal vele összebilincselve szállítottak valamilyen villába – az ÁVH-nak

több titkos villája volt Hűvösvölgy környékén –, ekkor láttam őt utoljára.

6

Joy izgatottan terelgette a férfiakat és Dannyt a sötétkék Fordba,

szabadkozott, hogy szűk a hely, de hát nagyobb kocsira nem futja.

Béla morcosan ült mellette, nehezen tudott belenyugodni, hogy

hályogműtétje óta nem vezethet, mert elveszítette a periferiális lá-

tását. A sövények szegélyezte, szűk mezei földutakon Joy angyali

biztonsággal kacskaringózott, Béla állandó jó tanácsai sem tudták

kihozni a sodrából. Fürgén ugrott ki a kocsiból, amikor megér-

keztek a Tacskóhoz és rókához címzett falusi vendégfogadó elé,

mint igazi, középkorú, ereje teljében lévő feleség, kisegítette Bé-

lát, akinek az ízületei már kezdtek berozsdásodni, s néha botjára

kellett támaszkodnia séta közben.

Joy fölvillanyozva magyarázta, hogy ez a környék legjobb pub-

ja, sehol nem készítik ilyen finoman a Yorkshire-pudingot, mint

itt. Pétert zavarta, hogy nincs nála elég pénz, nem tudja meghívni

ebédre mindannyiukat, befelé menet tárgyalásokba bocsátkozott

Bélával, hogy legalább az italokat hadd fizesse ő. Béla megállt a

pub küszöbén, szigorúan ránézett Péterre és azt mondta: – Hogy

gondolhatsz ilyet? Meghívtunk, a vendégünk vagy! – Péter érez-

te, hogy Bélában fölágaskodott a sértett büszkeség, így hát nem

erőltette tovább a dolgot. – Hát majd akkor, ha meglátogatsz ben-

nünket. Eljössz hozzánk Ide-be, ugye? – Béla csóválta a fejét, mi-

közben elhelyezkedtek a hatalmas kandalló mellett, amelyben öles

hasábok izzottak, jólesett a meleg tavasszal is. – Nézd, Péter, azért

az túlságosan nagy út lenne nekem, nehézkesen mozgok, gondot

okoz a föl- és leszállás, inkább te látogass meg, ha teheted! Örülök

neked. – Ennyiben maradtak.

Amíg a házisört kortyolgatva várták a mesés marhasült és

Yorkshire-puding elkészültét, Joy jóízűen elmesélte, hogyan ve-

tett szemet Bélára 1961-ben a BBC stúdió ablaka mögött, amint

Béla éppen a magyar adás híreit olvasta. Vonzó nő lehetett fiatal

korában – gondolta Péter –, kirobbanó, energikus, valami fran-

ciás báj lengte körül, kiderült, Jersey szigetén született, a francia

partok mellett, őket a németek megszállták, Joyt is elhurcolták

egy németországi táborba, ott élte meg a háború végét. Szépen

beszélt angolul, a BBC-ben a helyes kiejtést tanította az angol rá-

diósoknak, időnként, mentegetőzve, Péter fülsértő nyelvbotlásait

is kiigazította, de mindig hozzátette: – Bocs, foglalkozási ártalom.

Az ebéd valóban igen finomnak bizonyult. – Tudnak ám az

angolok is főzni, ha akarnak, főleg vidéken – nyugtázta elégedet-

ten Joy Péter jóízű csámcsogását, Danny pedig a kandalló előtt

elterülve várta türelmesen a leeső falatokat. Odakint eleredt az

eső. Joy a kocsmárossal elegyedett elismerő párbeszédbe, Béla is

elégedettnek látszott. – No és veletek mi lesz? – fordult oda Péter-

hez. Péter elkomorodva nézte az üres tányért. – Nem tudom. Éva

nem akar itt maradni, én meg nagyon szeretnék. De Évát se aka-

rom elveszíteni. Persze kéne egy rendes állás. Még három hónapra

elég az ösztöndíj, azután döntenünk kell. Otthon nem állnak jól

a dolgok. A szamizdatosokat állandóan zaklatják, a rendszernek

meg csak nem akaródzik kilehelnie a lelkét, bár már senki nem

hisz benne. – Béla elgondolkozva, lassan mondta: – Esetleg meg-

kereshetnéd Sándort a BBC-ben, ő most az osztályvezető, rendes

ember, ’56-ban jött ki, tizennyolc évesen, ki tudja, talán tud mun-

kát adni.

Joy dudorászva vezetett hazafelé, megállt a hentesnél friss son-

káért meg Dannynak való pompás csontokért, egyáltalán nem za-

varta a vigasztalan eső, csak a kapucniját csapta a fejébe, egészen

kislányos mozdulattal, ahogy kiszállt a Fordból.

7

A nyomozók konzervatívnak bizonyultak. Második nap is kitartottak a

gumibot mellett. Kivált a vesetájékot püfölték, de azért nem hanyagolták

el a talpalást sem, amihez gyakorta igénybe vették a szőnyegbe csavarás

fortélyát is. Hatan-heten váltogatták egymást, olyképpen, hogy négyen

mindenkor a helyiségben tartózkodjanak.

Kétségtelenül tisztában lehettek azzal, hogy lilásvörös, megduzzadt

talpam, akárcsak egyéb, gumibottal ugyancsak megdolgozott testrészem

nyomorult állapotukban sokszorosan érzékenyebbek, mint kezdetben.

Egyik vallató utalt is arra, hogy fölöslegesnek tekinti a fokozottabb erőbe-

vetést, mert a gumibot egyre hatékonyabbá válik, fájdalmam pedig mind

tűrhetetlenebbé, s csupán idő, méghozzá rövid idő kérdése, mikor adom be

derekamat és vállalok akár többrendbeli apagyilkosságot is. (...)

A pince oly nedves hideget árasztott, hogy az ávéhások kabátot, sőt

prémes bekecset viseltek, ám jómagam például hosszú ideig pokrócot se

kaptam. Ugyanakkor az élelem nem állt egyébből, csak kora délelőtt kö-

rülbelül két deci rántott levesből és délután négy óra tájt két decinél vala-

micskénél több babfőzelékből. Mindkét alkalommal hozzávetőleg ötdekás

kenyérdarabot nyújtottak át a fogolynak. A rántott leves és a babfőzelék

következetes egyhangúságát hat hétig – pincerabságom első szakaszában –

soha meg nem törték. (...)

De az éhezés, a fagyoskodás, sőt maga a pince, nyomasztó csöndjével

és nyugtalanító sziszegéseivel egyetemben, mégis szinte pihentetőnek tűnt

a vallatószobák atmoszférájával szemben. Legalábbis így éreztem az első

héten, valahányszor az emeletről levezettek a föld alá. Eleinte ugyanazzal

a három ávéhással találtam magam szemben, akik letartóztattak. Most

talpalás helyett inkább a tenyeremet és a kezem fejét ütötték háromnegyed

körben megsuhogtatott gumibotjukkal, avagy guggológyakorlatokat végez-

tettek végkimerülésig. Eközben az ősz hajú egy negyedívnyi papírszeletről

kérdéseket olvasott fel, amik most már nemcsak azt föltételezték bizo-

nyítottnak, hogy külföldi ügynök vagyok és Szőnyi meg Wagner között

összeköttetést létesítettem, hanem azt is, hogy a külügyminisztériumban

kémhálózatot szerveztem magam köré. Egy ilyen két és fél órás testgyakor-

latot követően – az időtartamra azért emlékszem ilyen pontosan, mert ön-

védelmem arra szorítkozott, hogy iparkodtam a kérdéseket a fülem mellett

elengedni, figyelmemet pedig az ősz hajú fekete számlapos karórájára össz-

pontosítani –, amikor vallatóim megelégelték már a meddő sanyargatást

és átadtak egy fegyveres őrnek, hogy a pincébe kísérjen, összeestem és rá-

buktam a lépcsőkorlátra. A fegyveres valamiképpen a zárkámba vonszolt,

ahol csakhamar megjelent az ősz hajú, s úgy vont felelősségre föltételezett

öngyilkossági kísérletemért, mintha személyes bosszúból őt kívántam vol-

na kínos helyzetbe hozni. Miután néhány arculcsapással könnyített jogos

fölháborodásán, fölöslegesnek véltem részletezni, miért buktam a korlátra.

Ám ettől kezdve még sűrűbben nyílt ajtómon a spaléta, és gyakorta két,

sőt három ávéhás kísért föl a pincéből.

8

A friss, falusi sonkából, sajtokból és vörösborból álló vacsoránál

Joy azt is elmesélte, hogyan nyerte meg többéves harcát ez az öt

szomszédos család a pulykabáró ellen, akinek pulykakombinátja

alig három mérföldre terült el, a szántóföld közepén. Kispénzű,

nagycsaládos emberek laktak a Béláék körüli házakban, két gaz-

da, egy villanyszerelő meg egy hentes, földút kötötte össze a régi

uradalmat a közeli falucskával, s ezen a földúton jártak a pulyka-

báró kamionjai is, megrakva ketrecbe zsúfolt, elgyötört szárnya-

sokkal. Egy-egy kamion teljes szélességében elfoglalta az utat,

ilyenkor a gyerekeiket babakocsiban sétáltató mamáknak nem

volt hova menekülniük, odapréselődtek a sövény mellé. A házak

ablakaitól is alig fél méter választotta el a napközben tíz-tizenöt

percenként közlekedő járműveket, s így aztán, néhány éve, ami-

óta a pulykagyár megépült, vége szakadt Upper-Holton tanyasi

nyugalmának.

Joy, amikor ideért az elbeszélésben, huncutul rákacsintott Bé-

lára, aki élvezettel vette át a szót. – Igen, és amikor már másról

sem beszéltünk, mint ezekről az átkozott kamionokról, Joy fogta

magát és szervezkedni kezdett. Megnézett néhány jogszabályt, az-

után áthívta a gazdákat, elkérte tőlük a helyrajzi térképet, és némi

tanakodás után kiderítették, hogy a pulykabárónak merre kellene

megépítenie saját költségén a betonutat a gyárához, hogy a ka-

mionok elkerülhessék Upper-Holtont. Mindössze két kilométeres

útszakaszról volt szó, ennyi pénze kell hogy legyen a gyárosnak,

nem beszélve arról, hogy hosszú távon neki is sokkal jobb, ha a

kamionjai rendes úton járnak.

Közben végére értek a sonkának, áttelepedtek a tenyérnyi nap-

paliba, Joy teát szolgált föl, Danny pedig bemászott Béla lába alá

és kisvártatva horkolni kezdett. Béla és Péter pipára gyújtottak,

Joy folytatta: – Azután támogatókat kerestünk, először is Hales-

worth-ben az önkormányzatnál, meg fölhívtam a Transport 2000

környezetvédő társaságot, akik elláttak jó ötletekkel, például ka-

mionfigyelő szolgálatot szerveztünk, napokon keresztül valaki

közülünk mindig számolta a kamionokat, hogy milyen sűrűn haj-

tanak el előttünk, majd levelezni kezdtünk Mr. Pulykakirállyal,

aki először hallani se akart a dologról. Elmentem a parlamenti

képviselőnk fogadóórájára is Norfolkba, szóval néhány hónapon

belül tekintélyes támogatóink voltak. Cikkek jelentek meg a he-

lyi lapban, kijött a norfolki tévétársaság, az önkormányzat is ki-

dolgozta az új út tervét, szóval a végén, kétéves huzavona után,

pulykakirályunknak csak be kellett adnia a derekát. Már épül az

új út, őszre átadják.

Joy diadalmasan kacagott, erre Danny is fölébredt és megnyal-

ta Béla kezét.

Péter ezen az utolsó éjszakán nyugtalanul aludt, sötét pincék-

ben fura madarakat látott összezsúfolva, véresen, éppen ki akarta

szabadítani őket, amikor Sári állt fölé és csábos mosollyal hívta ki

a pincéből, de az utolsó lépcsőn Éva állt csípőre tett kézzel, hos-

szasan és idegesen magyarázni kezdett, mire Danny beleharapott

a bokájába, Éva fölsikított, és Péter fölébredt. Hajnalodott, Éva si-

kítása ott lebegett a szobában. – Bagoly lehetett vajon – töprengett

Péter –, vagy egy vadászó róka áldozata? – Fülelt egy ideig, aztán

ismét elaludt.

9

Az ezredes rendelkezése következtében ama bizonytalanságtól, hogy al-

hatom-e néhány percet, vagy elmulasztom-e a délelőtti rántott levest meg

a délutáni babfőzeléket, egy csapásra mindenképpen megszabadultam.

Félreesőbb zárkába vittek, ami előtt senki se közlekedett; nyitva hagyták

a benéző spalettát s egy fegyveres őr csaknem állandóan az ajtóm előtt

posztolt. Később az ajtót is kitárták, egy padkát állítottak elébe, s az

egyik őrcsoport négy tagja, civil és egyenruhások vegyesen, itt tanyázott

szolgálati óráiban, s – nem tudom, utasításra vagy kedvtelésből-e – az-

zal űzte el unalmát, hogy engem nyugtalanított. Megparancsolták, áll-

jak mozdulatlanul, majd rám üvöltöttek vagy belerúgtak az ajtóba, és

azzal az ürüggyel, hogy megmozdultam, rám rontottak, püföltek, rug-

dostak. A többi őrcsoport csak a spalettát hagyta nyitva, az egyik fegy-

veres pedig a benézőnyílás elé állított engem, és valahányszor a zárkám

előtt elhaladt, az arcomba köpött.

A spektákulumnak néhány nap múltán a pince-városkában híre me-

hetett, mert zárkám előtt időnkint szakavatott közönség sereglett össze.

A nézők olykor megunták a passzivitást és cselekvő szereplőként avatkoz-

tak a színjátékba. Így lépett a cellámba egy széles vállú, negyven-negy-

venöt éves férfiú is, akit a többiek Tarjánnak neveztek. Szétlapított orra,

kifordított káposztalevélre emlékeztető füle elárulta, hogy ifjúságát aligha-

nem inkább a szorító izgalmainak, mint Vergilius Buccolicái tanulmá-

nyozásának szentelte. Noha Tarján alig ért a szememig, oly hatalmas ere-

jű volt, hogy hajamba markolva, a hálás közönség gaudiumára, a levegőbe

emelt és meglebegtetett, majd amikor a sarkam újra földet ért, negyvenöt

fokos szögben eltartva magától, ököllel jó néhányszor az arcomba sújtott.

Volt, amikor a lámpával állítottak szembe, máskor pedig a fehérre me-

szelt fallal, hol háttal, hol oldalt az ajtónak és a benézőnyílásnak. A har-

madik nap már csak vizet kívántam, ételt alig.

A negyedik nap már színek játszadoztak szemem előtt a fehérre

meszelt falon; aztán ezek a halovány és bizonytalan zöldek, sárgák

meg rózsásak lassacskán képekké álltak össze. Többek között emlék-

szem például egy Champs-Élysées-i kávéház zsúfolt teraszára, aminek

kerek asztalánál középkori poéták és ma is élő festőművészek társaságá-

ban Walt Whitman ült, malomkőnyi kalapban, és hosszú szalmaszálon

citromszörpöt ivott.

Ekkor még tudtam, hogy – szándékomon kívül, de beleegyezésemmel

– szemem összejátszik képzeletemmel; jóindulatúlag ravaszkodnak ve-

lem, elterelvén figyelmemet a jelenről. De amikor nyitott ajtómon olykor

a folyosó falára sandíthattam és valami neoklasszikus dombormű alatt egy

szobrász barátom szignumát pillantottam meg, már eszembe se ötlött, hogy

esetleg vizionálhatok. ...

Akárcsak a domborművet, egyértelmű valóságnak vettem azt is, ami-

kor úgy láttam: a zárka nyirkos betonpadlója nemcsak átnedvesedik, ha-

nem mindinkább dagadó tócsák keletkeznek rajta, majd szennyes lucsok

önti el lábamat, sőt az egész odút, és szinte fokozatosan emelkedik a mel-

lemig. Itt megáll, apadni kezd, aztán újra emelkedik, újra visszavonul, és

amikor számos dagály meg apály után megint csak apró tócsák borítják már

a padlót, kitűnik, hogy a víz százéves tipográfiájú újságlapokat mosott ki

a betonból, dédszüleink divatjába öltözött előkelőségek képeivel.

Ezen a ponton halványodnak el emlékeim, nem tudom, hányszor,

mikor kísértek kihallgatásra, nem tudom, hányszor emelkedett mellemig,

majd húzódott vissza zárkámban a víz, csak az van előttem, amikor az

ősz hajú nyomozó kinyitja az ajtót, én pedig valami megjegyzést teszek a

padlón heverő, múzeumba való újságlapokra és a köpködő fegyveres őrre, a

nyomozó meg a priccsre mutat, hogy feküdjek le.

Ezzel az egyszeri megszakítással, amit egy teli csajka babfőzelék is

emlékezetessé tett, kilenc nap és kilenc éjszaka álltam étlen-szomjan.

A kilenc nap, úgy látszik, feljegyzésre érdemes adatnak bizonyult, talán

születési dátumom mellett a fejlapomra került, mert nem egy nyomozó

emlegette később, s valamelyikük, másfél év múlva kilátásba helyezte, tesz

majd róla, hogy ismét kilenc napig álljak – de csak fél lábon.

10

Délelőtt Joy pompásan illatozó, meleg teasüteményeket kerített a

falusi péktől, és teázás közben komoly tekintettel Péterhez fordult:

– Tudod, ’56 után nagyon megszerettem a magyarokat, láttam az

’57-es újévi Time címlapján a Pesti srácot mint az év emberét, és

amikor találkoztam Bélával, már ez is tetszett benne, ez az ’56-os

karakánság, pedig akkor még nem is olvastam a könyvét. Aztán,

amikor megjelent a Minden kényszer nélkül angolul is, semmi kéte-

lyem nem maradt, hogy nekem mellette a helyem. Az a dolgom,

hogy megpróbáljam enyhíteni, ha már helyrehozni nem is lehet,

ezt a szenvedést. Megérdemelte a gondoskodást, nagyon is meg-

érdemelte, bármilyen zsémbes, rigolyás öregúr is lett belőle. Nem

bánom! Ma sem bánom. Pedig – és huncutul hunyorogva Péter

szemébe pislantott – én már a negyedik felesége lettem, tudtad ezt?

Amikor dél körül Péter összecsomagolt Béla dolgozószobájá-

ban és búcsúzkodni kezdett, Béla komoly tekintettel elé állt, föl-

húzta a pulóverét és Péter jobb kezét a bordájára tette. – Érzed a

horpadásokat? Itt voltak a törések, rosszul forrtak össze. – Péter

döbbenten állt néhány pillanatig, nem merte megmozdítani a ke-

zét, az ujjai ott nyugodtak az egyenetlen mélyedéseken, miközben

Béla szeme mintha bepárásodott volna a vastag szemüveg mögött.

Péter átölelte az idős férfit, nem lehetett megmondani, mennyi

ideig álltak így, valahol Északkelet-Angliában, egy régi uradalmi

épület felújított emeletén, Arany János öregkori arcképével szem-

közt, fejüket egymás vállára hajtva.

11

Az éjszakák és a nappalok csaknem összefolytak. Ám amikor a délelőtti

levesosztás zajait hallottam, mindannyiszor egy-egy rovással gyarapítot-

tam a napok számát a nedves falba karcolt kalendáriumomon. Hajnaltájt

pedig, ha visszakísértek a kihallgatásról, a lelkiismeretes újságíró módján,

a krónikásén, akinek valaha, valahol majd szakmai tisztességgel, meg-

bízható pontossággal kell számot adnia élményeiről, pedánsan vezettem

a talpalások és kézbe suhintások naplóját. Pedig voltaképpen egyebet se

kívántam, csak hogy soha többé ne lássam a zárkafalat, az őrséget, az ez-

redest, és megváltó gyönyörűségnek tűnt volna számomra, ha szívem végleg

fölmondja a szolgálatot. Erre láttam is némi reményt, mert bokám már ele-

fántpatává dagadt, térdem pedig dinnye nagyságúvá, s majdnem kitöltöt-

te a nadrágszáramat. Minden akaraterőmet arra összpontosítottam tehát,

hogy megállítsam az életműködések transzmisszióit. A kilenc nap alatt

mégis csupán egyszer vágódtam el és veszítettem el az eszméletem. De

bármily kiúttalannak láttam helyzetemet, avagy tán éppen azért, nem-

egyszer mulattam is az ezredes vérfagyasztó dühöngésein, átváltozásain,

primitivitásán és cinizmusán, sőt még a magam pontoskodó, de merőben

céltalan statisztikáin is, és olykor csaknem önfeledten szórakoztam időűző

játékaimmal.

A létfenntartó ösztön meg a fölszabadító elmúlás kívánságának szün-

telen párbeszédébe kétségtelenül beleszólt az a tudat, hogy a nyomozók,

az ezredes nemcsak folyvást hangoztatták, de valóban is, minden bizon-

nyal a kommunista párt hozzájárulásával cselekedtek. Egy olyan párt

nevében kegyetlenkedtek, amihez jómagam ifjúkoromban csatlakoztam,

helyesen vagy helytelenül értelmezett, útkereső, radikális humanizmusból.

Ám úgy éreztem, a pince őreihez, a nyomozókhoz, Vajdához vagy Tar-

jánhoz, az ezredeshez, Károlyihoz, Szűcs Ernőhöz vagy Péter Gáborhoz

annyi lelki közösség se fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy

a cél szentesítheti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy

az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre kompromittálnak. S mivel

a látott, tapasztalt eljárást mindenütt, mindenkor és mindenkivel szemben

szenvedélyes fölháborodással megakadályoztam volna, lépre csaltnak, rá-

szedettnek tekintettem magam, hiszen – bármily csekély mértékben, bár-

mily közvetve – az én kommunista múltam is segédkezet nyújtott Péter

Gáboréknak. Ennek fölismerése is csak fokozta a kívánságot, bárha mie-

lőbb végleg elakadna már lélegzetem.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452