OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

MÁSODIK RÉSZ

V

SÁRI

1

A szeplős óvónőt Sárinak hívták, Péter a fogorvosnál került vele

intim ismeretségbe, ahol kisegítő asszisztensként hetente kétszer

dolgozott. A foghúzás közben ugyanis Sári olyan odaadó erővel

szorította magához Péter fejét, hogy a férfi szinte késleltetni óhaj-

totta az egész procedúrát. Jó szaga volt a lánynak, valami tejes

babaszag, amibe enyhén belekeveredett hónaljának kipárolgása is,

egyáltalán nem kellemetlenül, Péter nyugtatta volna tovább is a

fejét az eleven párnák között, de Sári elhátrált a széktől és gyöngé-

den visszahelyezte Péter tarkóját a fogorvosi szék támlájára, majd

bátorító mosollyal nézett a férfira: – Ugye, hogy ki lehetett bírni?

– Péter földagadt pofával bólogatott, s nyilván mosolyogni is pró-

bált, de gyorsan fölhagyott arcizmai rendezésével, csak legyintett.

– Igyon pálinkát, ha már kiállt a fájdalomcsillapító hatása! – szólt

még utána az ajtóból a lány, s mintha valami évődésféle bujkált

volna a hangjában. – Az anyád – gondolta Péter –, fogunk mi még

együtt pálinkázni...

És lőn. Sári ugyanis, afféle vadóc, paraszti szépség, azonnal

hozzáment az első matrózlegényhez, aki végigtáncolta vele az éj-

szakát a hajóállomás kocsmájában, s az esküvőre Péteréket is meg-

hívták. A falusi kultúrház olajos padlóján azután Péter is hozzá-

simulhatott Sári arányos idomaihoz, annyiszor, ahányszor jólesett,

tánc közben, büntetlenül. A lány zavarba ejtő magától értetődéssel

kínálta oda a testét, mintha az érintések semmit sem jelentenének.

Ince, a matróz elég hamar berúgott ahhoz, hogy ne érdekelje a

dolog különösebben. Tánc közben az is kiderült, hogy Sári éppen

befejezte az óvónőképző szakközépiskolát és tanulni szeretne még,

csak hát most közbejött ez a házasság – kacarászott zavartan. Péter

furcsa többértelműséget látott a lány sötétlő, barnás szemében, úgy

beszélt a házasságáról, mint valami fura véletlenről, ami megesett

vele, de ő már most, az esküvője napján tudja, hogy ennél jóval

többre vágyik.

– Nem volna kedvetek megtanulni bridzsezni? – húzta el

a mézesmadzagot Péter Sári orra előtt, miután kiderült, hogy a

lány szenvedélyesen szeret játszani. – Á, buta vagyok én ahhoz,

azt mondják, nagyon bonyolult – mondta lebiggyedő ajakkal, mi-

közben megszorította Péter vállát. Péter erre igazán belelendült, és

fél óra múlva úgy indultak hazafelé, hogy a következő hétvégére

megbeszélték az első bridzspartit. Ince, az újdonsült férj bárgyún

mosolyogva bólogatott.

Péter hamarosan azon kapta magát, alig várja, hogy mehes-

sen Panniért az óvodába. Sári általában délutánonként dolgozott,

s ilyenkor cseverészhettek öt-tíz percet, főként persze Panniról,

de a közelgő bridzses estékről is. A lány szakasztott mása volt a

tíz évvel korábbi Évának, ugyanolyan karcsú, ugyanolyan barna,

ugyanolyan kacér, csak hozzá még vadítóan szeplős is! És ráadásul,

ragyogó szemmel itta Péter szavait. Nyilván az idősebb, tapasztalt

férfit látta benne, aki diplomás, okos, és – szemben a falusiakkal

– még nem eresztett sörpocakot. Péter pedig lassan, észrevétlenül

kiterjesztette Panni iránti rajongását Sárira is, ami igen könnyen

megeshetett, hiszen nap mint nap együtt látta őket, és Panni is

ragaszkodott Sárihoz. Ahogy ott öltöztették közösen a kislányt az

óvoda asztalán, a kívülálló számára nyilvánvalóan egy családnak

látszottak.

Ince háromhetes váltásokban hajózott a Dunán, így Sári meg-

lehetős szabadon bánhatott az idejével, bár egyelőre az anyjánál

laktak, s Rozi néni igyekezett kordában tartani a lányát, akiről

néhány hét múlva letagadhatatlanul kiderült, hogy terhes. Ez az-

után teljesen szabadjára engedte Péter verbális energiáit. Lévén,

hogy a lány fizikailag megközelíthetetlen állapotba került – Péter

legalábbis így vélte, bár természetesen nem biztos, hogy igaza volt

–, így Péter hatalmas energiákkal magyarázott neki mindenfélé-

ről, gátlástalanul, könyveket adott neki, kazettákat, és immár órák

hosszat is képesek voltak tárgyalni a gyereknevelés szövevényes

kérdéseit a Duna-parton sétálgatván, miközben Panni homokvá-

rat épített vagy a sirályokat kergette.

2

Egyszer az óvodából hazafelé menet Panni megállt a sarki Krisz-

tus-keresztnél és megkérdezte: – Apu, ki ez itt?

Péter komoly zavarba jött, legszívesebben meg se hallotta volna

a kérdést, de a kislány kérdő, kíváncsi szeme elől nem lehetett ki-

térni. – Ez itt Jézus Krisztus – kezdett bele halkan, bizonytalanul,

de Panni azonnal közbevágott: – És miért van itt? – Péter leült a ke-

rékvető kőre a kereszt lábánál. – Azért, mert a keresztények tisztelik

és emlékezni akarnak rá. – És mi keresztények vagyunk? – hang-

zott Panni megsemmisítő kérdése, három lépéses matt. – Micsoda

kérdés – gondolta Péter –, micsoda kérdés! – Kétségbeesetten te-

kintett föl a keresztre, azután maga számára is váratlanul a követke-

zőt mondta: – Mindenki keresztény, aki ismeri Krisztus történetét.

– Panni nem kérdezett többet, megnyugodva továbbugrált a héza-

gosan kövezett úton. Péter ott ült egypár pillanatig, megdöbbenve

attól, amit mondott, s ami oly nyilvánvalóan ellenkezett a tények-

kel, mégis, valamilyen értelemben oly nyilvánvalóan igaznak tűnt.

Péternek Krisztussal sosem volt semmi baja, csak a bibliával

meg a papokkal, az Izsákot föláldozó Ábrahám történetét oly vi-

szolyogtató átéléssel mesélő Laci bácsival. Templomba tehát nem

jártak, sőt, Pannit meg sem keresztelték, abból kiindulva, hogy

ha fölnő, eldönti maga, akarja-e ezt a misztikus szertartást vagy

sem. Péter határozottan nem hitt a túlvilágban, a föltámadásban,

egyetlen, megragadható, valahol trónoló Istenben, közben vi-

szont lépten-nyomon belebotlott a transzcendencia nyilvánvaló

jeleibe. Tarkovszkijba, Bahtyinba, az Ararátba, Grünewaldba, a

strasbourgi katedrálisba, Bach muzsikájába. És tessék, teljesen vá-

ratlanul, megmagyarázhatatlanul kibukik belőle ez a mondat:

– Mindenki keresztény, aki ismeri Krisztus történetét.

Este beállított Aladár azzal, hogy magánszeminárium indul

Matyival, a filozófus most jött haza Heidelbergből, nincs állása –

őt is kirúgták a Charta-aláírás miatt –, és szívesen beszélne nekik

a lakásán Husserl fenomenológiájáról. – Róla írta első könyvét

– magyarázta Aladár legalább olyan izgatottan, mint amikor az

aláírásívet hozta el Péterékhez a lakótelepi lakásba, és nem hagyta

Pannit aludni. Péter olvasott néhány dolgot Matyitól, az ő írásait

is tiltott irodalomként terjesztették, maszatos másolatokon, egyi-

ke volt a Nyugaton is ismert magyar ’másként gondolkodóknak’,

Lukács-tanítvány, de rendesen kiábrándulóban a mesterből meg a

marxizmusból. Péter megörült a lehetőségnek. Annál is inkább,

mert értelmiségi léte egyre elenyészőbbé soványult a bank üdü-

lőjének cseresznyése és rózsaágyásai, illetve a stencilgép tekerése

között, jószerivel csupán a Panninak, illetve Sárinak nyújtott ma-

gyarázatok alkalmával botlott meghökkentő elméleti problémák-

ba, amint azt a Krisztus-kereszt esete is világosan jelezte.

3

A stencilgép tekerése elképesztően idegesítő és idegölő munkának

bizonyult, miután az első oldalak után elfogyott a Roneo festék.

A gyatra minőségű magyar festék, amit a szállítóktól kaptak, alig

hagyott nyomot a papíron, rengeteg selejtet gyártottak, míg Péter

rájött, milyen hígítás mellett lehet nagyjából elfogadható ered-

ményt elérni. Többször előfordult, hogy az utcai szobában fes-

tékben úszott a dohányzóasztal és mindenfelé benzingőz terjen-

gett, fél óra szellőztetéssel sem lehetett megszabadulni az árulko-

dó szagtól, mielőtt Panni hazajött. Péter állandóan attól rettegett,

hogy a kislány egyszer megkérdezi: – Apu, mi ez a bűz?

Annával dolgoztak együtt reggel nyolctól délután kettőig, Pé-

ter tekert, Anna meg válogatta az összeragadt, selejtes lapokat,

néha Éva is beállt, mikor éppen nem kellett tanítania, lassan, na-

gyon lassan gyűltek a kupacok a manzárd beépített rekeszeiben, és

Péter észrevétlenül őszülni kezdett. Harmincéves korában. Sokáig

persze meg se látta a vállig érő hajában föltünedező ezüstös szá-

lakat, de egyszer Sára visongva mutatott rá a fejére: – Hiszen te

őszülsz! – Péter elhűlten vizsgálta magát este a tükörben. – A fe-

nébe, tényleg őszülök! A szentségit!

Nagy kínlódások árán október végére elkészült az első szám.

Egy egész hétvégén rakták össze hárman, zárt ajtók mögött, a gye-

rekeket kiadták a nagyszülőknek. Hétfőn Péter átment komppal

Zsoltihoz a Duna túlpartjára, hogy elkérje a kocsit, hosszasan töp-

rengett, elárulja-e, hogy mire kell, a végén úgy döntött, korai, vár-

juk meg, hogy reagálnak a hatóságok, felelőtlenség lenne Zsoltié-

kat mindjárt belekeverni, így is elég nagy kockázatot terhel rájuk.

Annyit mondott csak, hogy valami igen fontos és veszélyes dologra

kellene a Skoda két napra, esetleg el is veszhet – nézett talányosan a

mokány kőműves szemébe, aki hümmögött, hümmögött, de aztán

nem kérdezett semmit, csak előkaparta zsebéből a slusszkulcsot. –

Hát, te tudod – dörmögte a bajusza alatt –, biztos jó okod van rá,

hogy ilyet kérj, de ha nekem elvész a kocsim, akkor lőttek a melóm-

nak, ezt azért tudjad! – Péter elszégyellte magát, talán még el is pi-

rult, tudta ő nagyon jól, hogy nem lenne szabad ezt kérnie, de nem

volt más választása, még mindig Zsoltiban bízott meg a legjobban.

4

Éva Bélával megbeszélte a szállítás időpontját, kedden délután Pé-

ter telerakta Zsolti piros Skodáját a Független 1 ezerkétszáz példá-

nyával, bedobozolva, pokrócokkal letakarva, és elindult Pest felé.

Lassan hajtott, nehogy összeütközésbe kerüljön az út mentén lesel-

kedő rendőrökkel, meg azért is, mert az autó bizony csúnya han-

gokat hallatott, tízévesnél is öregebben elég rosszul bírta a meg-

terhelést. – Hogy a fenébe tud Zsolti ezzel a tragaccsal dolgozni?!

– méltatlankodott Péter, és igen drukkolt, nehogy lerobbanjon,

mert akkor aztán fuccs a Függetlennek.

Szerencsésen beért a város határában lévő parkolóba, otthagyta a

Skodát és beült egy moziba. A film valami távoli bolygón játszódott,

Farrah Fawcett tündökölt és tiporta a robotok szívét egy elhagyatott

űrbázison, mind a negyvenkét fogával. Péter nemigen tudta követni a

történetet, alig várta a film végét, hogy mehessen vissza az üres autó-

ért, amit a megbeszélés szerint közben a szállítóknak ki kellett üríte-

niük. Ám amikor visszaért a kocsihoz, legnagyobb megdöbbenésére

az autót sértetlenül találta, benne mind az ezerkétszáz példány Függet-

lennel, nem jött érte senki! Magyarország első, nyomdai úton sokszo-

rosított ellenzéki, szamizdat lapja nem kell a kutyának sem! Péter ma-

gába roskadtan ült be a volán mögé, most aztán mi a szentség legyen?

Lassan elindult hazafelé, a meglehetősen kilátástalan sötétségbe.

Két napba tellett, amíg Éván és Bélán keresztül tisztázni tud-

ták a történteket, illetve a nem történteket, új időpont, új szállítás,

ezúttal sikeres, de Péter követelte, hogy változtassanak a módszeren,

legyen egy szállító, akivel személyesen találkozik, és személyesen

meggyőződhet róla, hogy a Független jó kezekbe kerül. Nem azért

güriznek több hónapig, hogy azután ebek harmincadjára kerüljön

a lap – szentségelt Bélának, aki megértően bólogatott. Így lett az-

után Elemér, akivel a következő két évben rendszeresen találkoztak

a szentendrei Görög Kancsóban, amíg Elemér le nem bukott.

Péter alig várta, mikor tűnik föl Matyi szemináriumán a Füg-

getlen első száma. Egy hónapba is beletelt, mire sikerült szétosztani

a példányokat, december elején Aladár izgatottan lobogtatott vég-

re öt példány Függetlent és ellentmondást nem tűrő módon megve-

tette velük – mondván, hogy ezzel támogatják az ellenzéket. Péter

morgott valamit, hogy neki nem az ellenzéket, hanem a családját

kell támogatnia, de aztán kényszeredetten megvásárolta a lapot,

nehogy gyanúba keveredjen. Mert persze a fiúknak meg Matyi-

nak esze ágában sem volt elárulni, hogy ő nyomtatja a Függetlent.

Nagy jóérzések kerítették hatalmába, miközben a többiek mo-

hón falták az újság cikkeit. Érdemes hát kínlódni – gondolta –,

van látszatja a dolognak. Hazafelé vett egy üveg olcsó pezsgőt és

megitták Évával meg Annával a Független 1 sikeres megjelenése al-

kalmából. Egy hét múlva Lengyelországban katonai puccsal lever-

ték a lengyel ellenzék mozgolódását és a Szolidaritás mozgalmat,

december 13-án Jaruzelski tábornok került hatalomra, a szocia-

lizmus legvidámabb barakkja, Magyarország is elkomorult, Péter

aggódva latolgatta Évával, most aztán mire számíthatnak?...

5

Szerencsére a ’szerveket’ is meglepetésként érte a Független meg-

jelenése, nem tudtak róla. Igaz, házkutatások sorozata indult be,

de csak ismert másként gondolkodóknál, ellenzékieknél, a hullám

nem érte el Péteréket, akiket védett a névtelenség és a vidéki falu

intim nyilvánossága.

A bridzspartik is beindultak, Sárit elkapta a játékszenvedély,

minden második hétvégén hajnalba nyúlóan kártyáztak, ettek-it-

tak, s noha Péter mindig szigorúan Incével alkotott egy párt, Éva

meg Sárival, de így is rengeteg alkalom nyílott az intim érintke-

zésre minden szinten, miközben Sári boldogan gömbölyödött.

Matyi szemináriuma egyre komolyabbra fordult, Husserl után

Heidegger került terítékre, tőle is a Sein und Zeit, magyar fordítása

nem lévén, elhatározták, hogy lefordítják a huszadik század talán

legnehezebben érthető hatszáz oldalát. Új nyelvet kellett alkot-

niuk, ragokból, képzőkből fogalmakat kreálni, majd belepistul-

tak. Igazi kihívás, férfimunka – gondolta Péter –, bármi lesz is

az eredménye, közben megmenekülnek az elhülyüléstől. Heideg-

ger ugyanis az egész európai gondolkodást a preszokratikusoknál

akarta újra kezdeni, és onnan fölépíteni, az ’objektív’ és ’szubjek-

tív’, a ’jelenség’ és ’lényeg’, a ’lét’ és a ’létezés’, az ’alany’ és ’tárgy’,

a ’külső’ és ’belső’, az ’emberi’ és ’isteni’ átkos dichotómiái nélkül,

amelyekről szerinte a régi görögök nem tudtak, s ezért lehettek

valóban boldogok.

Péter töprengve figyelte Matyi fejtegetéseit, aki szenvedélyesen

tájékozottnak mutatkozott a tárgyban, és ugyanakkor nem nyom-

ta el őket nyilvánvaló gondolkodói fölényével – jó húsz évvel idő-

sebb is volt náluk –, türelemmel végighallgatta akadozó, befeje-

zetlen mondataikat. Heidegger minden homályossága ellenére is

egyvalami hamar nyilvánvalóvá vált Péter számára: a szöveg ezer

szálon érintkezik a transzcendenciával. Ezért is fordították Matyi

javaslatára a Dasein alapkategóriát jelenvalólétnek, ami Isten egyik

állandó jelzője a Bibliában.

Tavasszal Anna elköltözött Imivel, ismét magukra maradtak,

de ezúttal már csak halvány derűt éreztek, ha egyáltalán. Éva egyre

több magántanítványt vállalt, ha otthon volt, a Függetlent tekerték,

különben Péter Pannival járta a hegyeket-völgyeket, vagy Sárival a

Duna-partot, fordította Bahtyint és Heideggert, és szinte alig sze-

retkeztek, havonta esetleg, akkor is lagymatag álomba merülően,

szenvedély nélkül, mint akik megadták magukat a sorsuknak.

6

Esztike egy tavaszi nap azzal állított be magából kikelve, hogy

Pista már megint megcsalja, és hogy ő ezt egy percig nem bírja

tovább, elköltözik, elcserélik a lakást, őt nem érdekli, ha Pista az

árokpartra kerül is, de ebből elég volt, ezt nem lehet kibírni, ez

aljasság, ezt vele nem lehet csinálni! Péter döbbenten és rémülten

ült a kanapén, nézte anyja eltorzult arcát, az inas kezeket, amelyek

oly finom rétest tudtak gyúrni, és éktelen düh kerekedett benne

az apja iránt. – Persze hogy itt maradhatsz, amíg rendbe jönnek

a dolgok, most, hogy Anna elment, van hely – mondta minden

meggyőződés nélkül, hiszen tudta: ha anyja valóban ideköltözik,

nekik végük.

Lassan elcsendesedett Esztike sírása, együtt mentek el Panniért,

amikor a kislány Esztike nyakába ugrott, a helyzet meg is oldó-

dott, néhány órára legalábbis. Péter kétségbeesve várta Évát haza,

hogy kitalálják, most mit tegyenek, hogy lehet Esztikének tudo-

mására hozni, hogy nem költözhet hozzájuk, hogy ezzel a lehe-

tőséggel ne számoljon, hogy ez túl sok, túlságosan sokat kér ezzel

tőlük, ezt már igazán nem bírják.

Átbeszélték az egész éjszakát és abban maradtak, hogy Péter

beszél az apjával, megpróbálja jobb belátásra téríteni, Éva meg Esz-

tikével igyekszik elhitetni, hogy ez azért nem a világ vége, elvégre

ő is még vonzó asszony, próbáljon meg magának partnert találni,

sokaknak sikerül, neki miért ne sikerülne?

Péter beszélgetése apjával katasztrofálisra sikeredett, nem-

különben Éváé Esztikével. Pista váltig hajtogatta, hogy Esztike

képzelődik, nincs szeretője, bebeszéli az egészet magának, játs-

sza a mártírt, ahogy mindig is szokta, s különben is, hogy jön

Péter ahhoz, hogy beleszóljon az ő életébe?! Péter halványan

megjegyezte, hogy ez azért sok tekintetben, s egyáltalán nem

elhanyagolható módon az ő élete is, mire az apja csak annyit

mondott: te csak foglalkozz a feleségeddel meg a lányoddal, ha

őket boldoggá tudod tenni, mindent megtettél. Péter erre iga-

zán dühbe jött, elkezdte verni az asztalt, majd rávágta apjára az

ajtót és elviharzott.

Esztike halálra vált arccal, viszolyogva hallgatta ezalatt Éva bi-

zonytalan mondatait arról a lehetőségről, hogy esetleg ő is meg-

csalhatná Pistát. – Hát hogy képzeled te ezt? Te nem értesz sem-

mit! Engem arra neveltek, hogy legyek hűséges a férjemhez, hogy

szeressem, hogy adjak meg neki mindent, ezt tettem egész éle-

temben, így cselekedtem, s akkor most ez a hála? Ezt változtassam

meg azért, mert a Pistának kedve támadt kurválkodni? Legyek én

is kurva? – Éva megsemmisülve hallgatta, hogy hát ő nem egészen

így gondolta, attól, hogy partnert keres magának az ember, nem

biztos, hogy kurva – de erre Esztikéből kitört a hisztérikus sírás,

kirohant a kertbe.

Este Péter és Éva kétségbeesve osztották meg egymással tapasz-

talataikat, hosszú évek óta nem kerültek ilyen közel egymáshoz,

mint most. A teljes tanácstalanságon nem tudtak felülkerekedni,

viszont szeretkeztek egy figyelemre méltót.

7

Másnap Esztike sértődötten bejelentette, hogy látja, itt nem szá-

míthat igazi megértésre, meg nem is akar a terhükre lenni, haza-

megy és beadja a válópert, lesz, ami lesz. Péter szégyenkezve kons-

tatálta magában a nagy-nagy megkönnyebbülést, amikor fölrakta

Esztikét a buszra. – Meglátod, Anyu, minden rendbe jön majd!

– mondta búcsúzóul, minden meggyőződés nélkül. Kezdte igazán

utálni magát ezekért a meggyőződés nélkül kiejtett mondatokért.

Bágyadtan intett a távolodó busz után, ahol anyja tapasztotta sírós

arcát a koszos ablaküvegre. Ez a kép egész életében végigkísérte:

az utolsó kép az anyjáról.

Egy hét múlva ugyanis az apja állított be bűnbánó arccal:

– Anyátok tegnap fölakasztotta magát. Mire hazaértem, meghalt.

Péterből kiszállt minden életerő, leült a küszöbre és ott maradt.

Semmi nem jutott az eszébe, csak anyja barázdált, de még ránco-

san is vonzó arca, amint lassan csorog rajta a könny és elkeveredik

az ablaküvegre ragadt porral. Meg az inas kezek, amint a rétestész-

tát nyújtják, nagy gonddal ügyelve minden mozdulatra...

Minden mozdulatra, még ha fájt is. Mennyit panaszkodott a

fájdalmairól – gondolta Péter –, a végén már oda se bírt hallgatni

az ember. Mi végre?

Éva ült le mellé, átkarolta a vállát. – Gyere, Panni mindjárt

itthon lesz, szedd össze magad! – Most lett volna hatvanéves, a

jövő héten, már az ajándékot is megvettük – mondta Péter telje-

sen értelmetlenül Évának, aki megsimogatta a fejét. – Gyere, ezen

már nem tudunk segíteni. – Péter fölállt, de nem tudott az apjára

nézni. Éktelen düh támadt benne megint, ha Panni nincs, biztos,

hogy nekiugrik és szétveri. Jobb híján. Teljesen értelmetlenül és

igazságtalanul. Miközben saját többszörös kudarca dühítette, hogy

se az apjával, se az anyjával nem bírt dűlőre jutni, egyáltalán nem

bírta befolyásolni őket, azok csak mentek a maguk feje után, s

lám, ez lett belőle. De valahol igazán mélyen az elhallgathatatlan

hang egyre csak azt szajkózta: – Te tehetsz róla, te tehetsz róla...

Elüldözted az anyádat, amikor segítséget kért tőled! Elüldözted...

nincs itt mit szépíteni. Te vagy a bűnös!

8

A Független a harmadik évfolyamában járt és nem buktak le, noha

a titkosrendőrség szinte állandóan zaklatta a szerkesztőket, terjesz-

tőket, mindenkit, akit csak el tudtak érni. Viszont a lap egyre

kevésbé tetszett Péternek. Nem bírta megszólítani a társadalom

szélesebb rétegeit, szűk, értelmiségi elitnek beszélt, elsősorban a

párton belüli és párton kívüli reformistáknak, a párt reformját

szorgalmazta, nem a párt elkergetését, ami Péter ízlésének sok-

kal jobban megfelelt volna, a gondolat minden irracionalitásával

egyetemben is.

Őszülése katasztrofális méreteket öltött, egészen mákos lett a

haja, Éva még jobban elhízott és egyre dühödtebben követelte Pé-

tertől, hogy keressen több pénzt, mert nem tudják törleszteni az

adósságaikat. Eközben Péter reggeltől estig dolgozott.

Panni váltig értelmesebbnél értelmesebb kérdésekkel bombáz-

ta őket, egyre nehezebbnek bizonyult eltitkolni előle, hogy mi

folyik otthon, amíg ő óvodában van. Amikor egyszer Rozi néni

megkérte a gyerekeket, sorolják el, mivel foglalkoznak a szüleik,

Panni büszkén kivágta: apu és anyu könyvet csinálnak otthon.

Egyedül a bridzspartik jelentettek menedéket, mind szenve-

délyesebben merültek bele, hajnali négyig-ötig, a szobában vágni

lehetett a füstöt, a lányok cigiztek, a fiúk pipáztak, Péter rajongva

figyelte, Sári milyen mohón lesi el az összes trükköt és alkalmaz-

za kacéran, bátran, intelligensen, nyilvánvalóan Péter elismeré-

séért küzdve. Amióta megszülte Sanyit, még intimebb viszony

szövődött köztük, noha alig érintették a másikat, legfeljebb ha a

konyhában véletlenül összeütköztek, de hosszú időket töltöttek el

egymás aurájában otthonosan lubickolva. Péter úgy szívta be Sári

bőrének, hajának illatát, mint valami éltető nedűt. Játék közben

annyi ragyogó, mélyre ható pillantást váltottak, hogy az fölért a

legvadabb előjátékkal is. De a főműsorra Péter nem bírta rászánni

magát. Úgy érezte, szövetségét Évával nem lehet fölbontani, hisz

mi lesz akkor a küldetéssel?

Ámbár a küldetés – ha a Független volt az egyáltalán – egyre

kilátástalanabbnak mutatkozott. Egyszer, amikor Panni több hétig

betegen feküdt otthon – elkapta valami ronda influenza –, Péter

arra kényszerült, hogy kitelepüljön a nyirkos pincébe nyomtatni,

ott ült Soma apjának sofőrkabátjában az egy szál lámpa sápatag fé-

nyében órákon keresztül, kínlódott a géppel, és a reménytelenség

olyan erős érzése lett úrrá rajta, hogy szinte megbénította a kezét.

Mi végre? Mi végre? Mi végre? – dobolt az agyában a meg-

válaszolhatatlan kérdés. A hatalom ügyesen integrálni látszott az

illegális lapot, üldözték, de közben titkon, elsősorban Nyugat felé,

büszkélkedtek is vele, lám-lám, látjátok, milyen toleráns a mi leg-

vidámabb barakkunk, még ezt is tűrjük! És a szerkesztők is mint-

ha sokkal inkább a hatalommal akartak volna egyezségre jutni,

nem az emberekkel, akik torkig voltak a szocialista szólamokkal

és a rájuk kényszerített, megalázóan kisszerű, korlátozott, atyailag

felügyelt életmóddal, elzárva információtól és az utazás lehető-

ségétől, a becsületesen elvégzett és rendesen megfizetett munka

örömétől. Cinizmusba, korrupcióba, alkoholizmusba, öngyilkos-

ságba menekült az ország.

9

– Mit szólnál hozzá, ha abbahagynánk? – fordult Évához egy esős,

vigasztalan november délután, amikor végre befejezték a 11-es

számot. Éva azt hitte, rosszul hall. – Mit mondtál? – Hát, azt hi-

szem, már nem sokáig bírom. Menjünk ki Angliába, legalább egy

évre! – Éva döbbenten nézte Pétert, erre nem számított. – Komo-

lyan beszélsz? – Halál komolyan. – Mi lesz a Függetlennel? – Azt

hiszem, Zsoltiék átvennék. Eleget áldoztunk, áldozzon más is! –

Éva a férfi nyakába borult, megcsókolta. – De jó, de jó! – mondo-

gatta suttogva, mint aki még mindig nem meri elhinni. – De jó,

hogy beláttad végre! Én nem mertem mondani, de teljesen igazad

van. Panninak is jót fog tenni, nekünk is. Próbáljuk meg! – Pakolj

el, én elrohanok pezsgőért, ezt megünnepeljük, még van majd-

nem egy óránk Panniig.

Péter úgy érezte, föltámadt. Vad energiák töltötték el, szinte

szaladt a sarki boltba meg vissza, borravalót adott a közértesnek,

merőben szokatlanul, Péter boldogan vigyorgott a meghökkent,

kövér asszonyra: – Tartsa csak meg a visszajárót! – s már viharzott

is haza, és ugyanazzal a lendülettel az utcai szobában ledöntötte

Évát a padlóra a selejtes, festékszagú papírok közé.

Késve érkeztek az óvodába, Panni izgatottan ácsorgott a ka-

puban Rozi nénivel, már mindenki hazament, Éva meg Péter ra-

gyogva kapták föl a kislányt, gesztenyepüréztek a cukrászdában,

viccelődtek, órákon át semmi más nem történt, csak együtt voltak.

Ők hárman. És ez jó volt nekik.

Zsoltiék hamar ráálltak a dologra, házuk a Duna túlsó partján

legalább annyira alkalmas volt az illegális nyomda működtetésére,

mint Péteréké, Zsolti éppoly elszántan utálta a rendszert, mint Pé-

ter. Szerette a rendes, becsületes munkát, nem ivott, a melósainak

sem engedte meg, hogy igyanak az építkezéseken, komoly, meg-

bízható ember, jó kezekbe kerül a lap.

Meg kellett persze beszélni a váltást a szerkesztőkkel. Időbe

telt, amíg Bélán keresztül elintézték a találkozót Józseffel, ahol

Péter bemutatta Zsoltit, a Független reménybeli új nyomdászát.

Megállapodtak, hogy a 12-es szám után Zsolti átveszi a nyomta-

tást, Józsefnek is megtetszett a mokány kőműves, csak a technikai

részletek tisztázása maradt hátra, Zsolti bevezetése az ördögien ra-

koncátlan nyomdagép lelkének rejtelmeibe.

Jól alakultak a dolgok, karácsonyra fölmentek Sáriékkal a Mát-

rába egy elhagyott erdészházba a Szén-patak partján, még az Öreg

fedezte föl évtizedekkel korábban, egy héten keresztül egyfolytá-

ban bridzseztek. Szilveszterre óriási tábortüzet raktak és egész éj-

szaka összebújva énekeltek a patakparti tisztáson, Péter zavartala-

nul ölelgethette Sárit a hátukra terített pokrócok alatt, és többször

is belefogott kedvenc nótájába:

„Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem, mért nem termettél

minden falevelen...”

10

Azután lecsapott február idusa. Ott ültek a nappaliban, szólt a

Wohltemperiertes Klavier, és várták a nyomozókat. Tanácstalanul

fogták egymás kezét, Panni békésen szuszogott a manzárdban,

odakint szállingózott a hó. Péternek semmi értelmes nem jutott

az eszébe, kiüresedve nézte Évát, aki egyik cigiről a másikra gyúj-

tott. Egyetlen gondolat cikázott a fejében tűrhetetlenül: – Mi lesz

most Pannival?

Éjfél után, amikor lejárt a lemez, észrevétlenül álomba merül-

tek egymás vállán. Hajnalban Péter arra riadt föl, hogy éktelenül

fáj a nyaka. Fölbotorkáltak a lépcsőn, lefeküdtek a kuckójukat tel-

jesen betöltő szivacsra, Éva sokáig bámulta a plafont, amíg újra el

nem nyomta az álom. Reggel arra ébredtek, hogy Panni keltegeti

őket. Hökkenten bámultak egymásra. Nem történt semmi.

Nem jöttek a nyomozók. Péterben fölébredt a remény. Hát-

ha... Hátha mégsem buktak le. Nehezen hihető, de mégis. Hátha

nem a Független miatt jöttek ki. De akkor mi miatt?

Kapóra jött Matyi ötvenedik születésnapja a hétvégén, a nagy

buliban beszélhet Bélával, hogy megpróbálják értelmezni a tör-

ténteket. Amikor félrevonta Bélát egy csöndes sarokba és röviden

előadta a helyzetet, Béla halálsápadt lett és csak a fejét ingatta.

A bulin többen lobogtatták a Független konkurens szamizdat lapjá-

nak legfrissebb számát, amelyben Péternek is megjelent egy írása a

saját neve alatt, mi több, a szerkesztőség, meglehetősen óvatlanul,

a kísérőlevelet is leközölte, amelyen szerepelt Péter címe. Lehet,

hogy ez az írás indította a titkosrendőröket a kiszállásra? Ez jó hír

lenne – töprengtek Bélával.

Matyi egy marcipántortát kapott, amely szovjet mintázatú

tankot formált hosszú, fallikus csővel, belőle tejszínhab bugyo-

gott elő bőséggel, nagy röhögések közepette haraptak bele, falták,

cincálták, majszolták a zsarnokságot. Karneváli hangulat termett,

szilajul forgatták egymást, rockiztak, temették a rendszert. Péter

fanyarul fogadta a gratulációkat a megjelent cikke miatt, közben

átkozta magát, hogy megírta. – Hogy lehettem ekkora hülye,

most aztán nyakig benne vagyunk a slamasztikában!?

11

A következő hetekben egyre bizonyosabbá vált, hogy mégsem

buktak le, Szolzsenyicinnek igaza lett: el lehet menekülni a titkos-

rendőrség orra elől! Legalábbis minden erre vallott. Sikerült meg-

szervezni a félig kész szám elszállítását, Zsoltiék helyett – akikről

nem lehetett biztosan tudni, nem keveredtek-e maguk is gyanúba

Péterék lebukása miatt – Ábelék vették át a nyomtatást, a gép is

szerencsésen eljutott hozzájuk. Péter megnyugodott. Mégsem ért

csúfos véget a küldetése. Ámbár egyáltalán nem érezte úgy, hogy

ezzel bárminek is vége szakadt volna, már ami a küldetést illeti.

Levegőre volt szükségük, radikális váltásra, örömökre, lazítás-

ra, szervezni kezdték hát útjukat Angliába. Éva két évvel korábban

töltött két hetet tanári továbbképzésen Exeterben az egyetemen,

szerzett kapcsolatokat, Péter meg Bélától kért segítséget, élénk le-

velezésbe fogtak, és elkezdték mondogatni Panninak, hogy nyá-

ron nagy utazásra indulnak, „világot látni”.

A kislány nem repesett az örömtől. – Mónit is vihetem? – kér-

dezte rögtön, Péter kényszeredett nevetgéléssel legyintette el az

ügyet, bár enyhe rossz érzés kerülgette: – Macskát nem viszünk a

tengerre, utálják a vizet. – És nagypapa is jön? – Péternek össze-

rándult a gyomra. – Nem, nagypapa nem jön, ő már... tudod...

öreg az ilyesmihez – botladozott Péter nyelve, miközben a po-

kolba kívánta apját, aki a tavasz beálltával rászokott, hogy náluk

töltse a hétvégéket és agyontutujgatta Pannit. Panninak legörbült

a szája, Péter az ölébe vette. – Meglátod, mennyi minden izgal-

masat fogunk látni, megyünk majd vidámparkokba, megnézzük

a tengert. A tenger csodálatos. – Lehet fürödni benne? – Persze

hogy lehet. Meg csurgatós várat építeni. – A csurgatós technikát

még az Öregtől leste el Péter, ha az ember a homokos vízparton

vizes homokot vesz a kezébe és a mutatóujját előrenyújtva azon le-

csurgatja, akkor cseppkőszerű tornyok, csúcsok keletkeznek, fan-

tasztikus összevisszaságban kicsipkézett várakat lehet így építeni,

Panni is hamar beletanult. Erre a hírre a kislány fölvidámodott.

Leugrott Péter öléből és beviharzott a konyhába. Péter szorongva

nézett utána – csak tényleg jó legyen neki!... – gondolta bizony-

talanul –, persze ennél, ami itt van, csak jobb lehet – nyugtatgatta

magát –, csak jobb lehet!

Májusra kialakult az útiterv, Jean-Marie-hoz mennek először,

azután Párizsba, azután Exeterbe, ahol egész nyárra szálást ígér-

tek Évának az egyetemi koleszban. Péter pedig kiderítette, hogy

az Open Society alapítványhoz kell majd ösztöndíjért pályázniuk,

ez kifejezetten kelet-európaiak nyugati tanulását támogatja. De a

pályázatot csak „kintről” küldhetik el, különben a titkosrendőrség

azonnal lefülelné. A szocializmusból nem lehet csak úgy, hiva-

talos engedély nélkül, az ember saját szakállára pályázgatni, nem

bizony! Vízumuk mindössze egy hónapra szólt, ennyi idő állt ren-

delkezésre az ösztöndíj megszerzésére – igen kétséges perspektíva.

Évában egyre nőtt a nyugtalanság, ahogy közeledett az utazás

napja – nincs elég pénzünk – hajtogatta –, a végén még a híd alá

kerülünk. – Péter dühösen reagált: – Ne beszélj hülyeségeket, ha

elfogy a pénzünk, hazajövünk. De legalább próbáljuk meg, hát-

ha sikerül kinn maradnunk egy évre. Én itt nem bírom tovább,

és főleg azt a gondolatot tartanám elviselhetetlennek, hogy meg

sem próbáltam. – Éva ingatta a fejét, de nem szólt, látta, Péter

hajthatatlan.

Egy héttel az indulás előtt Péter még elment a nyomda új szín-

helyére, a város szélére, hogy bevezesse Ábeléket a nyomdagép

lelkének sötét bugyraiba. Ábel és két barátja lelkes tanítványnak

bizonyultak, jókedvűen vágtak bele a munkába, Péter megnyu-

godva távozott: jó kezekbe került a Független.

A pályaudvaron, öt perccel a bécsi vonat indulása előtt, amikor

Pannit éppen nagypapa nyakából igyekeztek lefejteni, váratlanul

megjelentek Sáriék. Ince széles mozdulatokkal lapogatta Péter kis-

sé behorpadt vállát: – Aztán hazagyertek nekem, ne hagyjatok itt

minket a szarban! – Persze, persze – nevetgélt zavartan Péter, és

alig várta, hogy hozzáérhessen Sárihoz. A lány egy kissé félrevonta

és a fülébe súgta: – Nem bírtam ki, hogy ne lássalak még egyszer.

Hiányozni fogsz. – Pétert mintha meleg, illatos fürdővízbe me-

rítették volna, csak szívta be Sári illatát. – Visszajövök, ne izgulj!

– és megsimította a lány karját. – Visszajövök.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452