Tartalom

Előszó

"Kádár unalmas, beszélgessünk inkább az ötvenes évekről!" - kedvenc professzorom így kezdte az egyik doktori szemináriumot sok évvel ezelőtt. Valóban: a szovjet típusú diktatúra kiépítése és minden, ami ezzel együtt járt, majd a totális terror évei, '56 csodája és az azt követő dermesztő kijózanodás olyan kibeszéletlen és feldolgozatlan traumák sorozata volt, amely mellett eltörpült a "gulyáskommunizmus" kisszerű világa. Miről is beszélhettünk volna? A megalkuvásokról? A langyos sörös május elsejékről? Az "okosban" megépített hétvégi vityillókról? A panelrengeteg proliságba kényszerített miliőjéről? Hofi "művészetéről"? Sokáig úgy tűnt, hogy az "ügynökügyeken" kívül nincs más nagy rejtély és feltárásra szoruló történet a szocializmus utolsó három évtizedében -, de tévedtünk. Ma már tudjuk, hogy a bennünk élő kép egy tudatosan előkészített manipuláció végterméke volt csupán. Készen kaptunk egy értelmezési keretet, amelyben gondosan kijelölték számunkra az elbeszélés formáit és korlátait. Nemcsak a narratívát tálalták elénk, de észrevétlenül a gondolatainkba véstek olyan fogalmakat is, amelyek lehetetlenné tették a valóság leírását. Orwell 1984-e váteszi igazsággá vált: az újbeszél és a duplagondol öncenzúrája kényes finomságú műszerként igazította észlelésünket és véleményünket a hatalom elvárásaihoz, de arra talán Orwell sem gondolt, hogy ezek a szűrők három évtizeddel a totális rendszer bukása után is kiválóan fognak működni. A mai tankönyvek is terminus technicusként használják a "puha diktatúra" kifejezést, amely elfedi a kommunista hatalom változatlan keretrendszerét és eliminálja a tényt, hogy az önkényuralom alapvetése nem változott a konszolidáció éveiben sem. A társadalom kezelése, az állambiztonsági módszerek, a hatalomtechnikai eszközök ugyan sokat csiszolódtak, de a diktatúra kérlelhetetlen maradt. Az 1956 után kibontakozó elnyomás olyan új világot teremtett, ahol nem voltak világosak a frontvonalak, nem lehetett pontosan tudni, ki az ellenség, így a lázadásból és szembenállásból eredő önbecsülést is megtagadták az egyéntől - a tradicionális közösségek bomlasztását pedig soha nem látott profizmussal és következetességgel hajtották végre. A hatalom annyi gesztust sem gyakorolt, hogy engedje hősként elbukni az igazságért harcolókat. Nem kellettek a mártírok és a példaképek. Alkuk voltak és kompromisszumok, amelyek akkor is beszennyezték a lelkiismeretet, ha valaki kívülálló próbált maradni. Valóban mindenki szem volt a láncban, sokkal inkább, mint az ötvenes években, ennek következményei pedig felmérhetetlenek. A Kádár-rendszer éveiben veszítettük el az erkölcsi zsinórmértéket, dobtuk szemétdombra avítt kacatként nemzeti hagyományainkat, és cseréltük el évszázadok óta dacosan őrizgetett kurucos konokságunkat az "élni csak kell" (Hamvas Béla) megalkuvására. És a pártállam mindeközben asszisztált az ország fondorlatos kirablásához is. "Csupa csavaros kibúvó, csupa csalatás." - írta Csengey Dénes 1988-ban.

Ma már tudjuk, hogy a Kádár-rendszer unalmas biztosan nem volt, ahogy puha sem, és a "legvidámabb barakk" kifejezésből is csak a barakk használható. Hogy is lehetne vidámságról beszélni ott, ahol az alkoholizmus soha nem látott méreteket öltött, ahol az öngyilkosságok és a művi abortuszok száma szinte már halálkultuszt idézett, a depresszió pedig népbetegséggé vált!

Történetírásunk nagy adóssága, hogy a diktatúra szókészletét elhagyva, megfelelő távolságtartással és új kérdések megfogalmazásával kezdje vizsgálni az érett Kádár-rendszer működését, megfejtse a kibontakozó társadalmi és gazdasági válság belső és sokáig szemérmesen titkolt okait, hiszen enélkül nem érthetjük meg az átmenet éveit, ahogy nem reflektálhatunk a jelenünkre sem. Egy ilyen párbeszéd megindulását kezdeményezte a Magyarságkutató Intézet, amikor 2021 februárjában konferenciát szervezett Hamis gulyás címmel.

Az elhangzott kilenc előadás három tematikus egységbe rendeződött, amelyet jelen tanulmánykötet is követni kíván. Az első részben a kor társadalomtörténetének három különböző szegmensébe nyerhetünk betekintést. Szekér Nóra kivételes érzékenységgel szemlélteti az aczéli kultúrpolitika patikai mérlegen kimért játszmáit, az értelmiség felhasználásának kimódolt útjait. Wirthné Diera Bernadett a kommunista egyházüldözés hatvanas évekbeli megnyilvánulásait, a katolikus kisközösségek búvópatakszerű továbbélését mutatja be tanulmányában, míg Vajda Barnabás írása a trianoni határon túlra vezetve ábrázolja a csehszlovák sajtócenzúra - hazaihoz nagyon hasonló - működését és a felvidéki magyarság egyik lapjának felhasználását a kommunista propaganda céljaira.

A kötet második fejezete a kádári gazdaságpolitika néhány sajátosságára irányítja a figyelmet. A Kádár-rendszert övező legélesebb történészi viták ma talán az agrárpolitika megítélése körül folynak. Mivel a mezőgazdaság volt az egyetlen ágazat, ahol sikerként is értelmezhető eredményt tudott felmutatni a korabeli hatalom, így ezen a területen tartja magát leginkább a múlt rendszerben megfogalmazott értelmezési keret. Ö. Kovács József az "új gazdasági mechanizmusként" ismert liberalizációs kísérlet következményeiről fejti ki véleményét dolgozatában, megkérdőjelezve a hagyományos narratíva sikerközpontú értelmezését. Saját magam szintén az 1968-as mechanizmus kérdéskörére reflektálva, az annak elbuktatásában érdekelt külkereskedelmi érdekcsoport tevékenységét mutatom be. Germuska Pál arra keresi a választ, hogy valóban okozott-e útfüggőséget a magyar gazdaság számára az Európai Gazdasági Közösség protekcionista politikája, ez utóbbi vagy sokkal inkább a magyar gazdaságban szükséges szerkezetváltás elmaradása és a világpiaci változásokhoz alkalmazkodni képtelen politika vezetett exportképességünk erőteljes romlásához.

A harmadik és egyben befejező rész már átvezet minket a rendszerváltoztatás idejére. Gulyás Martin bemutatja tanulmányában a két nagy rendszerváltó párt, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége gazdasági programjának főbb csomópontjait, míg Szegő Szilvia az eladósítás okainak és felelőseinek megnevezésére tesz figyelemreméltó kísérletet. A megszokott magyarázatoktól jelentősen eltérő és újszerű gondolatai nem egyszerűen a kutató, hanem a szemtanú tapasztalatait is hordozzák, ráadásul közgazdászként és nem történészként közelíti meg a témát, akárcsak a kötet utolsó írásának szerzője, Giday András. Az ő tanulmánya a költségvetési hiány kialakulásának részterületeit vizsgálja meg, a gazdaság különböző szegmenseinek állapotát jellemzi a modellváltást közvetlenül megelőző időszakban.

Ha kötetünk elolvasása után úgy érzi a tisztelt Olvasó, hogy több megválaszolatlan kérdése van a Kádár-rendszer megítélését illetően, mint előtte volt, munkánk elérte a célját. Kevéssé tisztázott problémákra kívántuk ráirányítani a figyelmet önkényes válogatás alapján, jelezve, hogy rengeteg munka vár még a kérdéses időszak feltárásával foglalkozó kutatókra. Az írások további vitára sarkallhatnak, egyes állítások a jövendő kutatások fényében újabb árnyalatot kaphatnak. A tanulmányok szerkesztése közben magam is számos alkalommal gondolkodtam el a felmerülő ellentmondásokon, adott esetben kételkedve fogadva a levont következtetéseket, hiszen például a pénzügyi stabilitás meg teremtésének szakmai fogásai közgazdasági szempontból elismerésre méltók lehetnek, ugyanakkor a politikai és erkölcsi felelősség kérdése megkerülhetetlenül felmerül a különböző gazdasági visszaélések támogatása és elfedése miatt ugyanannál a személynél. A történelem alakítóinak és az egyes eseményeknek a megítélése soha nem fekete-fehér, különösen igaz ez arra az időszakra, amelyet ebben a kötetben jártunk körül. Ezeknek a tónusoknak a mélyebb megértése vezethet el minket addig, hogy egyszer végre megvonhassuk a Kádár-kor egyenlegét, de addig még sok a teendőnk.

Borvendég Zsuzsanna

olvasható:

Hamis gulyás