TÜCSÖK
TÁBORI KÓRHÁZ
VADÁSZAT
A HÓ SZAGA
HÁBORÚ UTÁN
TÁBORI TELEFON
TITÁNIA
TEVE
GALAMBOK
FÁK
VÍZPARTON
KÉZIRAT
FÜZETBE ÍRT VERSSOROK
NAGYMOSÁS
NEM ALSZOM, HALLOM ÉN
SZÉL
AZ ELSŐ EGYÜTTLÉTEK
SÖTÉTEDIK
JÚNIUS ELSŐ ÉJSZAKÁJA
SZAVAK, SZAVAK, SZAVAK, TÖBBÉ NEM KELLETEK
CINKÉK
IDÉNYZÁRÁS
ÉLET, ÉLET
ÁLMATLANSÁG
PAUL KLEE
KÉSEI ÖRÖKSÉG
KISGYERMEKKÉNT MEGBETEGEDTEM
A HÁZ - LAKÓI TÁVOL - ELALUDT...
NEM DAJKÁL SZITAKÖTŐKET
ASZÁLY
MIDŐN FENYŐK ALATT, MINT KÉNYSZERŰZTE RAB...
MINT NEGYVEN ÉVVEL EZELŐTT
ERRŐL ÁLMODTAM ÉN
A DÜBÖRGÉS, A CSENGÉS MÉG FÜLEMBEN
ABLAKON ÁZOTT FÖLD SZAGA ÁRAD
FEL-FELRIAD AZ ALVÓ
TÉLI ERDŐ
ÁRNYAK KÖZT ÁRNY VAGYOK
ÉLT ÉS MEGHALT...
AZ ŐSZ UTOLSÓ NAPJAI
ARDON
KI TÖLTÖTTE A POHARAMAT FÉLIG
MÉDEM

UTÓSZÓ

TÜCSÖK

A vér szava súgja nekem - házitücsök vagyok én.
A kemence alatt dalolom meghitt dalomat.
S van, ki vizet forral, s dühösen zúdítja felém,
Más megtűri az énekemet s a szivébe fogad.

Utazónak a távoli tájra idézem a hont,
Hol a kabóca dalától harsog a déli vidék,
Nem tudom én, hitvány hegedűm faragója ki volt,
Ám a kabóca se zengi be nálam szebben az éjt.

Mennyi orosz mássalhangzó zizeg énekeimben!
Háncskosaramba ezer szólást rejtettem el én,
S háncskosaramban felleli mindezt újra a gyermek,
Ódon bár hegedűm, s egyhúru, szegény a zeném.

Meg sem hallod a hangom - mintha csak óra ketyegne,
Hallgass hát bele, én szólítalak: erre, csak erre!
Éjjeliőr vagyok én, fel-felverem újra a házat,
S kürtökként a folyón túl felharsannak a társak.

A műtőasztalt fényre tolták. Lógó
Fejjel feküdtem, hús a mérlegen,
Egy cérnaszálon verdesett a lelkem,
És kívülről figyeltem önmagam:
Pótsúlyok nélkül, egyetlen kövér
Piaci súllyal fölfüggesztve.
Mindez
Történt velem egy hópajzs közepén,
Melynek nyugati pereme ragyás volt,
Be nem fagyó, vad lápok gyűrüjében,
Kettétört lábú fák s feltételes
Vasúti megállóhelyek között,
Melyeknek szétvert koponyái kettős,
Sőt, háromszoros hókucsmák alatt
Éjlettek.
Aznap az idő megállt,
Nem járt az óra, és a vonatok
Lelkei nem siklottak lámpa nélkül,
A köd uszonyain a messzeségbe,
S ama limbuszban varjúesküvő
Nem volt, se hófúvás, se olvadás,
Ahol feküdtem szégyenben, mezítlen,
Envéremben, kizárva gravitációs
Teréből a jövőnek.
De megmozdult, és tengelyén a hópajzs
Forogni kezdett szemkápráztatón,
S fejem fölött elhúzott hét vadászgép
Alacsonyan, harcrendbe bontakozva,
S a sebkötő géz, mint a fára kéreg,
Testemre forrt, s idegen vér futott
Üvegedényből szomjas ereimbe,
S én tátogtam, mint szárazra vetett hal,
Nyelve a földi, csillámos, kemény,
Dermesztő, mégis áldott levegőt.

Lázcserepes volt ajkam, és itatni
Kellett még kiskanálból, és nevemre
Se tudtam visszaemlékezni még,
De később nyelvemen feléledt
Dávid király szótára.
S azután
A hó elolvadt, s a koratavasz
Lábujjhegyen ágaskodott, s a tar
Ágakra zöld hárászkendőt dobott.

Utolértek a hajtók.
Állok bekerítve.
Lágyékomba agár foga mélyed.
Hátravetem fejem úgy, hogy agancsom bökje
lapockám.
Bőgök.
Inaimba hasít a vadászkés.
Fültövön ütnek a puska tusával.

Oldalt dől, nyirkos gallyakba akasztva agancsát.
Látom még a szemét: fűszál nyers zöldje tapad rá.
Fénytelenül feketéll a pupilla, kioltva örökre.
Lábát összekötötték, s rúdra emelve viszik már.

Az első hó, akár az első szó
S a gyermek első kacagása,
Mint szőrme, lágyan csillogó,
S úgy omlik, oly puhán a fákra:
Hópelyhecskére prémkabátja.
És szikrát hány, akár a só,
Széthintve nyír-, borókaágra,
De napról napra változó,
Volt-nincs, csalóka még a hó.

A tél fehérlő díszruhában
A fenyőágak közt neszez,
Gogoli dinnyeillat árad -
December-lelke lengedez.

Papírsityakban, rongygunyában
Sürögnek, bajszukat szenes
Dugó cifrázza kackiásra,
Orcájuk cékla, egyiken
Professzoros, zord pápaszem,
Más sodrófát ragad, s a láda
Bengáli tűz gazdát keres.

Vámpír, fakír, huszár, cigánylány,
Kifordított subáju bárány,
Kenderszakállú szerzetes,
Lármás csapatban szánra szállnak,
Kacajra csengettyű felel,
A téli tájat maszkabálak
Emlékei özönlik el

S - egy lélek sincs, s a higanyoszlop
A fagynak megadja magát,
S mi füst- és málnaszínü, foszló
Ködökben indulunk tovább.
A lepedőkbe gyűrt havas táj
Kórházszagában lépkedünk,
S ajkunkra lép, akárha kristály-
Angyal, fagyott lélegzetünk.

S csak márciusban enyhül újra,
S tarkáll, a hó alól kibújva,
Mint térképen, hegyhát, vizes
Szurdik, rügyet bontó füzes.

Letérsz az ösvényről - besüpped
A lábad, szusszanj hát, pihenj meg
Az út szélén, hol sár marasztal:
Benzinszagú a hó tavasszal.

Benzinszagú minden vidék,
De Moszkva környékén a hó
Benzin- és vérszaga maró,
Ama idők emléke még,
Amikor a negyvenes évek
Feltúrt haván a hegy felé
Kúsztak komor páncélosékek...

A hóból elszáll már a lélek,
S mérföldkövek helyett maga
Marad a hó benzinszaga.

Mint erdő fája, mely az aljnövényzet
Fölé emelte lombja tenyerét,
S bozótra támaszkodva, szerteszét
S rézsút s magasba nyújtja ágait,
Úgy nyújtóztam ki én is. Izmaim
Erőtől duzzadoztak, és kitágult
A mellkasom. Tüdőmnek a legapróbb
Léghólyagát is átjárta a kék
Serlegből ömlő csípős, égi szesz,
S szívem vért szívott ereimből, és a
Vért visszalökte az erekbe ismét,
S olyan volt mindez, mintha földi bú
S öröm prelúdium és fúgaként
Harsogna egy hatalmas orgonán.

Magammal megtölthettem volna minden
Élőt - növények bár vagy emberek,
Kik haldokolnak tőlem egy sarokra
Vagy más sarkán a nagyvilágnak, oly
Kínok között, mint Marszüász, kinek
Bőrét lenyúzták. Én, ha életem
Áldoznám nékik, nem lennék szegényebb
Se élettel, se vérrel, se magammal,
Csak Marszüásszá lennék. Oly soká
Éltem velük, hogy Marszüász vagyok már.

Nyaranta olykor végignyúlsz a réten,
Az égre bámulsz, és fejed fölött
A forró lég, mint bölcső ringatózik,
S egyszerre furcsa sejtelem fog el:
A bölcső meghasadt, s a résen át
A másvilág hidege, mint egy
Jégtű zuhan a föld felé, feléd...

Mint vízpart fáját, mely alól kifordult
Gyökérzete, és földet szórva a
Folyóba toccsan, lombbal lefelé,
S megpörgeti az örvény sodra orvul,
Éppúgy sodorja hasonmásomat
Egy más folyó jövőből múlt felé.
Nyomát követve rémülten kapok
Megránduló szívemhez. Ki adott
Erős törzsemhez satnya ágakat
S gyökereket, miket megrág a féreg?
Halál rohaszt, de rohasztóbb az élet,
S önkénye kínzóbb és hatalmasabb.
Lázárom, elmész? Jól van, hát eredj!
Mögöttünk még a fél menny tűzözönben.
De nincs kapocs már közted és közöttem.
Aludj, élet szerelmese! Kezed
Kebledre téve szenderegj!

Jöjj, vedd el, nincs szükségem semmire,
Mi kedves vagy közömbös volt nekem,
Szeretnék a helyedbe állni, ám ha
Azt mondanám: lényedbe költözöm,
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok...
Ó, az a kéz, a szőlővessző-ujjak,
A tágra nyílt, tó-csillogásu szem,
Apró fülek finom kagylói, mint
Csészék, szerelmi dallal töltve színig,
Vagy szél-kiforditotta, gyönge szárnyak...
Ne higgy nekem, szegénykém, lóditok,
Vergődhetek, mintha akasztanának,
De ennek az elidegenedésnek
Túlpartját el nem érem, nem tudom
Meglebbenteni a te szárnyadat, sem
Kisujjaddal a te szemedhez érni,
Sem nézni a tekinteteddel. Százszor
Erősebb vagy te, dal vagy önmagadról,
S én - ég, fa helytartója csak, kire
Hazug daláért száll ítéleted.