OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

MÁSODIK RÉSZ

III

ESZTIKE

1

Hatvanötben vagy hatvanhatban, már nem emlékszem pontosan, a Dávid

Jóska lett az üzemvezető, és ő azt ajánlotta, hogy menjek el Gödöllőre, ott

alakul egy új meó-részleg, főnököt keresnek, lakás is jár hozzá. Képzeld

el, kétszobás, összkomfortos lakás! Végre kiszabadulhatunk a Darayék

odújából, boldogan jöttem haza, újságoltam Esztikének, lesz végre rendes

lakásunk. Le is mentem, beszéltem az igazgatóval, aki aztán fölvilágosí-

tott, hogy itt minden főnök párttag, én hogy állok a párttagsággal? Kép-

zelheted! Mondtam, hogy én jó szakember vagyok, megbecsülnek a trak-

torgyárban úgy is, hogy nem vagyok párttag, hát most párttag kell nekik,

vagy meóvezető? Nagydarab vidéki ember volt, nézegette a Dávid Jóska

ajánlását, aztán azt mondta, rendben van, nem kell párttagnak lenni, de

a Munkásőrségbe föltétlenül be kell lépni, az kötelező. A Munkásőrségbe,

a pufajkások közé! Akik összeszedték az embereket a forradalom után és

akasztófára juttatták, a legszemetebb banda! Hát fölálltam és hazajöttem.

Nem lett lakásunk, maradtunk a szoba-konyhában, Lőrincen.

Hetvennégyben aztán adódott még egy lehetőség. Kapott a traktorgyár

egy lakást, amit kioszthatott egy dolgozónak, de fizetni kellett érte. Az volt a

kikötés a lakáselosztásnál, hogy egy fizikai dolgozó meg egy műszaki közül

kellett választani. Engemet választottak műszakinak, a fizikai meg egy öntő

gyerek volt, akit a Dávid Jóska szintén szeretett. Azt mondta ez az öntő

srác, hogy igen, ezt a lakást megveszi. Nagyon el voltam kenődve. De két

nap múlva hívat a Jóska, hogy az öntő visszalépett, nem tudják kifizetni a

beugrót, ami, azt hiszem, száznegyvenezer forint körül lehetett, nekem akkor

négyezer-ötszáz forintos havi pénzem volt, gondolhatod, nagy pénz volt ez

a száznegyvenezer akkoriban. Óriási pénz! De az Öreg akkor már Évával

lakott, s a két család megbeszélte, hogy eladják azt a lakást, ahol Éva húgával

laktak, s beszállnak. Mi meg Esztike anyja után örököltünk Nagykőrösön,

nyolcvanezer forintunk lehetett a bankban, így aztán meg tudtuk szerezni az

Örs vezér téri két és fél szobás lakást, az Öregék is jöttek velünk.

2

Péter tartott az összeköltözéstől, sejtette, hogy Esztike és Éva nem

fognak kijönni, de lett egy tisztaszobájuk és keveset voltak otthon,

jobbára csak éjszaka, más esélyük pedig egyelőre nem mutatkozott

lakásra. – Egy évig csak kibírjuk valahogy, aztán megpróbáljuk el-

cserélni – magyarázta Évának, aki hamar beletörődött, majd csak be-

indul végre a közös önálló életük valahol, reménykedett. Az együtt-

élés úgy kezdődött, hogy ők mindjárt elmentek fél évre Leningrádba,

vagyis harmonikusan teltek az első hetek, Péter most mintha tényleg

boldognak látta volna az anyját, Esztike föltámadt, tett-vett, rendez-

getett, jókat főztek Évával a konyhában, néha közösen megnéztek egy

filmet a tévében, Péter apja is büszkén járt-kelt a lakásban, hogy lám,

mégse dolgozott hiába egész életén keresztül, mégis lett meleg víz,

fürdőszoba meg központi fűtés. És a Darayékat sem kell tovább tűrni.

De amikor visszajöttek a nagy Szovjetunióból és Magdi meg-

halt, Péter meg nem talált állást magának, elromlott a hangulat.

Egyszer Péter arra ért haza, hogy anyja a szobájukban csapkod és

szitkozódik. Döbbenten állt meg a küszöbön, nézte Esztikét, aki

dühödten dobálta szét a holmijukat, dúlta össze a szivacsot, ahol fe-

küdtek. – Anyu, mi baj van? – Esztike rémülten nézett rá, nem várta

még haza, aztán hisztérikus sírás tört ki belőle, kirohant a konyhá-

ba. – Mért nem tudtok rendet csinálni a szobátokban, úgy néz ki,

mint egy disznóól, mi vagyok én, cseléd, hogy takarítsak utánatok?!

– Péter viszolyogva nézte, próbálta megérinteni, de Esztike eltolta

a kezét. – Eredj innen, inkább csinálj rendet abban a kuplerájban!

Péter csak annak örült, hogy Éva nincs otthon, így el lehetett

kerülni a botrányt. De ekkor elszánta magát, hogy amilyen hamar

csak lehet, elköltöznek, akárhová, de innen el! Talált közben állást

egy Duna menti kisváros kultúrházában, naponta három órát vo-

natozott, viszont tudtak spórolni némi pénzt, azt tervezték Évával,

hogy jövőre mindenképp elköltöznek, de előtte még kimennek

kicsit Nyugatra körülnézni. Péter huszonhat évesen még sosem

járt nyugati országban, épp ideje, gondolta, közvetlenebb tapasz-

talatokat szerezni arról a világról, amiről a kommunisták annyi

rosszat beszélnek, s ahová apja kétszer is megpróbált emigrálni.

3

Apád aztán kezdett elmaradozni, egy-két órával később ért haza a

gyárból, mindig volt valamilyen értekezlet, lejárt Győrbe, én meg

csak ültem otthon és vártam. Végre volt külön szobánk, de nem

feküdt oda mellém, kihúzódott az ágy szélére, hozzám se ért. Ami-

kor meg néha hagyta, hogy megcirógassam, szeretgessem, olyan

lett, mint egy kő, megmerevedett, mintha ott se lenne, tűrte az

egészet. Sokat sírtam, aztán elkezdtek jönni ezek a hőhullámok.

A barátnőim ott maradtak Lőrincen, egyszer egy évben jöttünk

csak össze ötye-partira, nem volt kivel beszélnem, amióta Anyuka

meghalt, nem volt senkim. Kőrösre se tudtunk már lemenni, pe-

dig de hiányzott! Ó, Istenem, de rettenetesen hiányzott!...

El tudod képzelni, milyen az, amikor nincs hol összebújni?

Mindig velünk aludtál, csillagom, és milyen rossz alvó voltál kis-

korodban, állandóan ringatni kellett az ágyadat, a végén odatet-

tük a lábunkhoz és a lábunkkal ringattunk fölváltva, ha csak egy

pillanatra is abbahagytuk, rögtön fölsírtál. Néha, vasárnaponként,

emlékszel, kiküldtünk a konyhába, hogy egy kicsit szerethessük

egymást, de sietni kellett, meg csöndben lenni, mert te ott kapir-

gáltál a küszöbön. És most, amikor végre van egy külön helyünk,

akkor apád úgy viselkedik, mint egy fakír...

4

A hetvenes évek végén a Győri Vagongyárhoz csatolták a gyárunkat, a

Halmai Bandihoz, ő lett a vezérigazgatónk. Nagyon sok kellemetlenséget

okozott nekünk ez a Halmai Bandi, mert mi gyártottuk annak a híres

győri terepjárónak a hátsó tengelyeit, amiket ők beépítettek. Olyan volt,

mint egy dömper, de mégsem az, hanem egy nagy rakodóautó. Gyártot-

tunk neki ott fülkéket is lemezből, komplett sofőrfülkéket, különböző kis

alkatrészeket. De a legnagyobb, illetőleg legkomolyabb tétel a komplett

hátsó híd volt. Középen benne a differenciálmű, kétoldalt a lehajtóművek,

fékdobbal együtt ellátva, lefestve szállították Győrbe, szerelték be. És egy-

más után kezdtek ezek berágódni. Berágódtak a fékdobok a tengely végén.

És akkor nekem ki kellett mindig menni, hogy nézzem meg azokat. Én

voltam mindig az ilyen őrült, akit kiválasztottak, hogy menj, nézd meg,

hogy mi az igazság, hogy történt? A mérőszobában szétszereltük, közben

a Halmai Bandi meg ott ugatott, hogy ez a baja, az a baja, de mindig

kisült, hogy nem a gyártásban van a hiba, hanem vagy nem kapott olajat,

vagy rosszul üzemeltették. De legtöbbször az, hogy a differenciálműbe

nem öntöttek olajat. A differenciálművön keresztül kapott olajozást a fék-

tengelyek vége is, a csapágyművek, ahol a fékberendezések dolgoztak, a két

fékpofa. Ez többször előfordult. Én soha nem fogadtam el a reklamációt, és

mindig úgy utaztam haza, hogy jegyzőkönyveztük a dolgokat.

Aztán egyszer egy ilyen eset miatt kerültem el a traktorgyárból. Megint

berágódtak, kijött egy bizottság, mindenki ott volt, atyaúristen, és akkor

a Halmai Bandi megint elkezdte, hogy mi vagyunk a trehányok, mire én

visszavágtam neki, mondtam, hogy ezt visszautasítom, ez nem igaz, itt

a bizonyíték, tessék, nézzék meg, az igazgató elvtárs hazudik! Így kellett

szólítanom, pedig rühelltem. Na, erre a Halmai Bandi, hogy így vele nem

lehet beszélni, egy vezérigazgatóval, ilyen hangot nem használhatok. Erre

fölálltam, becsaptam az ajtót. Szalad utánam a főmérnök, a saját főmér-

nöke – jóban voltunk –, Pista: – Teljesen igazad van, de ne csináld ezt

a Bandival, tudod, milyen ember! Ezt el kell fogadni, sajnos ez egy ilyen

manusz, ezen nem lehet változtatni. Kérlek szépen, gyere vissza! – Nem

mentem vissza.

Két nap múlva kapok egy levelet Halmai Endre aláírással, hogy fe-

gyelmileg megrónak és egyhavi prémiumomat levonják. Erre megírtam a

felmondólevelemet, amit a Halmai nem fogadott el, így végül önkényesen

léptem ki, nem járt semmi jutalom, 35 éves munkaviszony után a traktor-

gyárban!

5

Strasbourgig mentek vonattal, Péter mindeképpen látni akarta a

székesegyházat, meg Colmarban Grünewald szárnyas oltárát. Ol-

vasott egyszer egy fantasztikus elemzést erről a festményről, a

szerző azt fejtegette, hogy a középkori kanonikus ábrázolások után

itt először látjuk a szenvedő Krisztust a maga csupasz, esendő em-

ber mivoltában a kereszten. Amióta Laci bácsi rokonszenvet igye-

kezett kelteni benne a lőrinci református templomban Ábrahám

iránt, aki vágóhídra viszi saját egyszülött fiát, Péter viszolygott a

bibliától. De Krisztus alakja megragadta. Mindaz, ami Krisztus-

ban nyomorúságosan emberi.

Izgatottan kászálódtak le a vonatról hajnalban, Péter majd ös-

szecsuklott a konzervekkel megrakott hátizsák alatt, Éva is dere-

kasan cipelte a magáét, három hétre való elemózsiát igyekeztek

magukkal hozni, nevetségesen kevés valutájuk szállásra kellett.

Mert persze a szocialista hatóságok nem csupán a nyugatra uta-

zást korlátozták, hanem a beváltható nyugati valuta mennyiségét

is, mégpedig úgy, hogy csak néhány napra legyen elegendő. Nem

akarták, hogy az istenadta nép alaposabban megismerhesse a kapi-

talizmus fertőjét, mert esetleg megtetszhet neki, minden ideoló-

giai agymosás ellenére is.

Miután a csomagmegőrző megváltotta őket a terhektől, be-

ültek a pályaudvar kávézójába, és hosszas töprengés után engedé-

lyeztek maguknak két kávét és két croissant-t. Péter először evett

francia croissant-t, a felkelő nap jótékonyan melengető fényében

édesen omlott el szájában a finom íz. A fárasztó, kényelmetlen

utazás után valami mély nyugalom terjedt szét benne, bizalommal

fordult e felé az ismeretlen világ felé, amelyik megejtően szelídnek

és befogadónak mutatkozott. Puszit nyomott Éva orrára. Amikor

fizettek, kiderült: egész napi pénzadagjuknak vertek a fenekére.

Lassan beborította a várost az augusztusi reggel, a katedrális

égbe csavarodó tornya delejes erővel vonzotta Pétert. Bent, a fan-

tasztikus oszlopok között sokáig ácsorgott megsemmisülve, moz-

dulatlanul. Éva körbejárkált, néptelen térben, a turisták még nem

ébredtek föl, a napsugarak villódzó, színes fényeket szórtak szét a

mozaikablakokról, megszólalt az orgona, megzizzentek az oszlo-

pok, akárha nyújtózott volna egyet a katedrális, az isteni tér át-

lelkesült. Nem lehetett megmondani, mennyi idő múlva szánta

rá magát Péter, hogy megmozduljon és végigmenjen a főhajón.

Valószínűtlenül magas fesztávokat hidaltak át az egykori építő-

mesterek súlyos kövekkel, amelyeket Péter számára érthetetlen erő

tartott meg a magasban.

Fölkapaszkodtak a toronyba a végeérhetetlen, egyre szűkülő

csigalépcsőn lihegve, fönt kitárult előttük a város. – Micsoda di-

menziók! – suttogta Évának, még hangosan beszélni is illetlennek

tartotta volna, másféle, sosem ismert érzékelés vált szükségessé,

amelyet tanulni nem lehet, de ha hagyja az ember, lassan kialakul,

akár a bimbóból kitüremkedő virágszirom.

6

És amikor ti elutaztatok, apád egyszerűen bejelentette, hogy el-

megy Visegrádra valami ülésre két napra. Eszébe se jutott, hogy

engem is elvigyen, pedig biztos lett volna hely. De nem, olyan

izgatottan készülődött, egyszerűen nem lehetett vele beszélni.

Mérgemben lementem Kőrösre a Keresztmamáékhoz, régen jár-

tam már a temetőben, rendbe tettem a sírokat, bementem Julis-

káékhoz, hát nagyon meghízott, de jól megy a soruk, az Ambrus

kocsisként hozzájut egy csomó ingyenportékához a téeszből, hol

ez marad a kocsin, hol az. Disznót is tartanak, a Bruzi meg már

keres a ládagyárban, esküvőre készülődik, elvesz egy tanyasi lányt,

hát a Juliskáék nincsenek oda a tanyasi atyafiságért, lenézik a ta-

nyasiakat, hogy buták. Hívtak minket is, karácsonykor lesz a lagzi.

És mikor hazajöttem, apád nem volt otthon, nem tudom, merre

járt, kivettem a tárcáját és ezt a fényképet találtam benne. Nézd

meg ezt a nőt, nézd meg, itt ölelik egymást boldogan az erkélyen!

Nézd csak meg jól! Ez itt a te apád. Egy másik nővel. Most mondd

meg, mit csináljak?! Hogy tehette ezt velem? Hogy vetemedhetett

erre? Istenem, most mi lesz velem?

7

Mire odaértek, a colmari kolostort ellepték a látogatók, alig le-

hetett hozzáférni a festményekhez. A kerengő közepén, a füves

udvart teljesen sátra alá vonta az évszázadok óta ott posztoló hegyi

jávorfa, Péter leült az egyik vízszintesen kinyúló, deréknyi ágra,

onnan, a hűvösből nézte a bent áramló tömeget. Éva körbe-kör-

besétálgatott a fényesre taposott köveken, aztán letelepedett Péter

mellé. Nem sokat szóltak egymáshoz, a hely szelleme átölelte őket,

akárha istentiszteleten ülnének. Dél körül, amikor idehallatszott

a strasbourgi katedrális harangja, elcsendesedett kissé a nyüzsgés,

akkor bementek.

Itt állt hát végre a megtestesült, abszolút emberi szenvedés ké-

pei előtt, amelynek méretei is szigorúan emberszabásúak voltak,

nem a félelmetes, kegyetlen isteni erő sugárzott belőlük, hanem

a végtelen, szánalomra méltó emberi nyomorúság. Ez a Krisztus

Brueghel vagy Rabelais tenyeres-talpas parasztjainak Krisztusa,

belőlük vétetett, az ő testükből és vérükből, nekik kínál vigaszt,

megváltást, közvetlenül, minden egyházi beavatkozás nélkül. De

kínált-e megváltást? – töprengett Péter a barnás tónusú, repede-

zett fatáblák előtt. – Nem bizonyult-e Krisztus szenvedése és vér-

áldozata tökéletesen hiábavalónak?

A délutáni forróságban innivalót kerestek a Colmarból kiveze-

tő úton, a hátizsák veszettül nyomta Péter vállát. A sarki fűszeres-

nél kiderült, hogy az ásványvíz többe kerül, mint egy üveg vörös-

bor, így aztán az árokszélen, egy fűzfa tövében fejedelmi ebédet

csaptak, a sonkakonzerv és a friss bagett mellé jól csúszott a tavalyi

Beaujolais.

Megállt mellettük egy ütött-kopott, platós Peugeot, a vezető-

fülkéből vidáman szólt rájuk egy harminc év körüli, bajszos, szőke

francia, invitáló gesztusokkal kísérve mondandóját. Éva fölkászá-

lódott, és rövid társalgás után, amelyet valamilyen keverék fran-

cia-német-angol nyelven bonyolított, örömmel közölte Péterrel,

hogy Jean-Marie elviszi őket Strasbourgba.

Jean-Marie értésükre adta, hogy ha nem bánják és nem sietnek

nagyon, ő az autópálya helyett inkább másfelé menne, arra szebb

a vidék. Nem bánták. Gondosan megművelt búzaföldek és sző-

lős lankák között kanyarogtak, Jean-Marie büszkén gesztikulálva

mutogatta nekik a tájat, akárha saját birtokáról beszélne, bár keve-

set értettek abból, amit mondott. Amikor egy óriási pipacsmező

mellett vitt el az útjuk, a francia nevetve megszólalt: – Bocoup de

cocliqoue! – Mennyi pipacs! – Úgy örvendezett ezen, mint vala-

mi különleges, isteni ajándékon. – És valóban – gondolta Péter –,

lehet-e szebb ajándék, mint egy tábla pipacs, ezen a földön? Nem

ebben fejeződik-e ki mégiscsak az isteni kegyelem? Lehet, hogy

a krisztusi áldozat mégsem volt hiábavaló? Amíg tudunk örülni a

pipacsnak, addig jó nekünk.

Jó volt nekik. Jean-Marie meghívta őket a farmjára – ha nem

sietnek nagyon. Nem siettek. Egy traktor az udvaron, két ló

az istállóban, borona, eke a fészerben, két juhászkutya, birka-

karám, a szűk völgy lankáin kiteregetve a lekaszált fű, a másik

oldalon bálákba tekerve a takarmány télire a jószágoknak. Al-

pesi típusú, kétszintes, terebélyes faház gondosan faragott ge-

rendákkal, az ebédlőben rusztikus tölgyasztal, kandalló, régi,

sárgult fényképek a falakon, otthonos rendetlenség, titokzatos

rendeltetésű tárgyak mindenfelé. Este roston sült bárány, sajtok,

bor az udvari asztalnál a szőlőlugasban. Juliette is előkerült es-

tére valahonnan két kisgyerekkel, és mivel tudott angolul, a tár-

salgás is zökkenőmentesebbé vált. Kiderült: Jean-Marie polgári

foglalkozását tekintve adószedő, de valójában, saját kedvtelésére

farmer, itt, ebben a mesebeli elzászi völgyben immár öt eszten-

deje, Juliette meg Colmarban tanít. Úgy látszott, nem látnak

szükséget semmiben. Péter megkérdezte: – Most akkor inkább

franciák vagy németek laknak ezen a sokat vitatott és sok há-

borút látott határvidéken? – Jean-Marie büszke öntudattal vá-

laszolt: – Mi? Mi elzásziak vagyunk! Elzásziak – és jót kortyolt

a saját borából.

Kedvtelésből farmer és meggyőződéses elzászi – ez tetszett Pé-

ternek.

8

És akkor hazajött apád. Mutattam neki a fényképet, sírtam, kia-

báltam, ütöttem, ahol csak értem, hogy ilyen gyalázatot művelt

velem, hogy ilyen borzasztó gyalázat, annyi szenvedés után, most,

pont most, mikor már kicsit könnyebb lenne a sorunk, neki akkor

egy másik nő kell! Hát mivel érdemeltem én ezt ki? Mindig vele

voltam, ápoltam, főztem, mostam, takarítottam rá, nekem nem

volt más életem, csak ő, és akkor tessék... Ő meg ugyanolyan fa-

kír módon, ahogy szokott, mondta, hogy mit hisztériázok, ez csak

egy kolléganő a gyárból, mit csinálok én ebből ilyen nagy ügyet,

hát a fényképezkedés miatt átölelték egymást, mi van abban? Az-

tán bekapcsolta a tévét. Én meg nem tudtam, hova legyek most

már. Anyuka szegény, halott, már hozzá se mehetek, mi lesz ve-

lem? Csak sírtam és sírtam, apád meg focit nézett a tévében. Rám

jött a hőhullám, bementem a szobátokba, aztán ott feküdtem le, de

persze aludni nem tudtam, apád meg felém se nézett, nem jött be

vigasztalni, beszélni hozzám, csak a horkolását hallottam a szom-

szédból. Hát milyen ember az ilyen?! Milyen élet az ilyen?! Mondd

meg nekem, milyen?

9

Párizsban megnézték Az utolsó tangó Párizsban című filmet, ame-

lyet a szocialista cenzorok eltiltottak országuk népétől, nyilván,

mert nagy fene jótékony kedvükben óvni akarták őket a ka-

pitalista fertőtől. Jean-Marie ellátta őket úti elemózsiával, még

fuvart is szervezett nekik, meg szállást Párizsban két éjszakára,

így maradt pénzük mozijegyre. A film erotikus töltete majd le-

döntötte Pétert az ülésről, este Claude, a csóró párizsi diák man-

zárdjában, amit egykedvű természetességgel osztott meg velük, a

lepedő alatt izzadva szeretkeztek a nyári forróságban, igyekeztek

csöndben maradni, de ez időnként nem sikerült, a heves vágy

erősebbnek bizonyult, Claude megadóan tűrte, míg lassan el

nem csöndesültek.

Péter napról napra erősebbnek kezdte érezni magát, valami-

lyen furcsa jó érzés terjengett szét benne megmagyarázhatatlanul,

nem is igen kereste a magyarázatát, csak hagyta elhatalmasodni,

Éva is kivirult, sokat szeretgették egymást, nem támadt vita köz-

tük, egyszerre akarták mindig ugyanazt. A Champs-Élysées-n

sétálgatva azután Pétert leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy vala-

miképpen tárgyiasítsa ezt az erősödő belső kellemességet, s hos-

szas tanakodás és pénzszámolgatás után, Éva jóváhagyásával vett

magának egy olcsó pipát, meg dohányt hozzá. Megigézte ugyanis

a sétáló tömegben itt-ott illatozó pipafüst, gondolta, ilyen csábos

füstfelhőket eregetni megfelelőképpen kifejezi majd megszilár-

dult lelkiállapotát. Éva meg Fa szappant és desodort vásárolt. –

Párizs jó szagú város – állapították meg elégedetten ehhez érde-

mes igazodni.

A Calais felé robogó, panorámás vonatfülkében Péter már

büszkén pöfékelt, bár eleinte sok vesződséggel járt, míg beletanult

a pipatömés művészetébe, néha a keserű kátrány is beleszaladt a

szájába, de szívesen babrált az új szerzeménnyel. Kellemes időben

keltek át a csatornán, még el is szenderedtek a komp fedélzetén,

hátizsákjukat a fejük alá helyezve, kényelmesen.

10

Rettenetesen el voltam keseredve. Fogtam a konyakosüveget

meg az összes gyógyszert, amit találtam itthon, és kezdtem be-

szedni őket, amennyit csak le bírtam nyelni egyszerre. Reme-

gett a kezem, kiloccsantottam a konyakot a szőnyegre, meg az

orvosságokat is szétszórtam, de folytattam, amíg el nem sötétült

a világ. Nem tudom, mennyit szedtem be, a fél üveg konyakot

megittam. Elég is lett volna, de apád kivételesen hamarabb jött

haza a gyárból, úgy látszik, nem ért rá a kurvája, kihívta a men-

tőket. A kórházban ébredtem, szörnyű állapotban, a kórterem-

ben mindenkiből csövek lógtak ki, belőlem is, ki akartam tépni,

de a nővér odarohant és lekötözött. Jobb lett volna nekem, ha

meghalok... Jobb lett volna nektek is. Nincs már rám szükség,

nem kellek senkinek. Minek tovább szenvedni? Az egész életem

egy merő szenvedés volt, és minek? Kinek? Kinek lett jobb tőle?

Ha Apuka nem hal meg olyan fiatalon, szegény, akkor biztos

jobban bírtam volna. Akkor még maradt volna egy kis öröm,

de így? És most meg még ezek a hőhullámok is rám jöttek, nem

elég az epegörcs, még ezek is! Mondd meg, minek élni? Minek

szenvedni? Mi értelme van?

11

Londonban megnézték a Jesus Christus Superstart a Piccadillyn, a

dalok már régen ismerősek voltak számukra, Péter kíváncsi tartóz-

kodással figyelte, hogy az európaiak alapmítosza hogyan működik

ilyen léha földolgozásban, és be kellett látnia: bizony, működik,

mégpedig igen erőteljesen. Még valami katarzisfélét is érezni vélt

a végén, jókedvűen léptek ki az esti nyüzsgésbe, ám mivel eldor-

bézolták a pénzüket színházjegyre, a város egyéb kínálatait csak

kívülről szemlélgették, irigykedve.

Másnap szürke, végeláthatatlan, alapos eső borította be a vá-

rost, elhatározták, fölmennek stoppal Skóciába, hátha ott jobb idő

van. Föl is vették őket hamar egy városszéli benzinkútnál, az új-

ságok címoldaláról virítottak a fekete betűk: The King is Dead.

Péter csodálkozott: királynője van az országnak, nem? Kiderült,

Elvis Presley a király. És persze halhatatlan.

Newcastle-ben éjszakáztak Youth Hostelben egy fontért fejen-

ként, cserébe reggel ki kellett takarítaniuk a konyhát. Délre értek

Edinburghba, és valóban, errefelé széles napsütés fogadta őket, este

már a Loch Ness-i tó partján ücsörögtek, a diákszálló konyhájában

Éva pompás vacsorát készített: sült virsli hagymával, krumplival.

Csak éppen nem akadt miben megsütni a virsliket. Éva odaszólt a

konyhában sürgölődő egyik loboncos sráchoz angolul, de az mo-

solyogva tárta szét a kezét és franciául válaszolt. Ekkor Éva odaállt

elé és lassan, tagoltan ezt mondta a fiúnak: – Have you seen The

Last Tango in Paris? – A srác kajánul elvigyorodott, és már elő is

kapta a margarint a hátizsákjából.

Péter megsemmisülve figyelte ezt a párbeszédet, Éva uralta az

összes férfit, akivel csak kapcsolatba kerültek, ezt a fiút is egy perc

alatt kenyérre kente. Péter szótlanul ette a virslit, elmúlt az éhsége,

görcsölt a gyomra, hamar lefeküdt.

Invernessben biciklit béreltek, bejártak völgyeket, dombokat,

vészesen fogytak élelmiszertartalékaik, szerencsére a mezőkön bő-

ven termett a vadszeder, azt ebédeltek. Visszafelé Diana Range

Roverével elvitte őket egészen Yorkig. A hatvanas éveiben járó

hölgy egészségesen lebarnulva mesélte, hogy most jön a Skót-szi-

getekről, csodálatos vidék, feltétlenül látniuk kellene. Péter fanyar

mosollyal bólogatott: – Perhaps, next time – ha lesz legközelebb

egyáltalán, komorodott el belül. Búcsúzni kellett lassan ettől a vi-

lágtól, amibe épphogy belekóstolhattak, s amelynek az ízei oly

megejtően marasztalónak bizonyultak.

Londonban, mielőtt fölszálltak a vonatra, még elrohantak a St.

Paul árkádjai alatti könyvesboltba, ahol a kelet-európaiak ingyen

válogathattak a kínálatból. Péter telepakolta a pénztáros pultját

jobbnál jobb csemegékkel, ám a középkorú hölgy elnéző mosol-

lyal mindössze három könyvet engedélyezett fejenként, Péter és

Éva annyi ideig töprengett a csábos könyvhalom előtt teljes dön-

tésképtelenségben, hogy zsákmányukkal futniuk kellett a Victo-

riából már kifelé induló szerelvény után. Péter hátizsákja ismét

elnehezült, de ezúttal konzervek helyett Szolzsenyicin, Marcuse,

Hayek, Locke, Mill művei nyomták a hátát.

Baselben szálltak át, a csatlakozásig megnézték a Modern Mű-

vészetek Múzeumát, Péter sokáig ácsorgott Klee képei között,

különösképp a Bohóc ragadta meg, utolsó fillérjeiket erre a rep-

rodukcióra költötték. Aztán már csak a határon kellett ideges-

kedniük, nehogy a vámosok megtalálják a tiltott irodalmat, de a

büdöszokni-módszer itt is bevált. A pisztolyos vámos fintorogva

fordult el, amikor Péter szolgálatkészen kibogozta előtte ormótlan

hátizsákját.

A Nyugatiban Péter apja várta őket bűnbánó képpel. – Anyá-

tok megpróbált öngyilkos lenni. Már otthon van.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452