OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

MÁSODIK RÉSZ

II

JUDIT

1

Péter Judit ágyában tért magához, iszonyúan zúgott a feje és fájt a

háta. Judit az ágy szélén ült és vizes ruhával borogatta a fiú homlo-

kát. – Lázad van – mondta halkan, nyugodtan. Juditon bokáig érő,

kék-fehér csíkos, meleg pamutköntös volt, derekán övvel, lábán

barna szőrme mokaszinféleség, fekete haja kócosan kontyba tűzve,

sok szál hullott a szemébe, ahogy Péter fölé hajolt. Kakaószagot

árasztott. Péter fölült, sajgott a háta. – Marhára fáj a fejem – mond-

ta. – Jól leütöttek ezek a barmok! – nézett rá a lány komolyan, vi-

zenyős szürkéskék szemmel, hártyavékony fehér arcbőrén áttűntek

az erek az orrcimpája meg a szeme körül. – Hogy kerültem ide?

– Behoztak a fiúk, mondtam, hogy hozzám lehet.

Péter egyáltalán nem beszélt még Judittal, néha látta a lányt a

konyhában, ahogy a kakaóját készíti és dúdolgat közben. A nevét

se tudta. – Ki vagy te? – Judit talányosan elmosolyodott. – Judit.

Spanyolos. – Spanyolos? – Péter meghökkent. – Mit keresel te

itt? – Meg akarok tanulni oroszul. – Aha – mondta Péter ostobán.

Csönd lett. Akkor Péter valami halk gitárzenét hallott, a sarokba

nézett, forgott a lemezjátszó. – Mi ez? – Az Aranjuez Concerto,

ismered? – Péter megrázta a fejét. Hallgattak. Judit levette a bo-

rogatást Péter fejéről. – Jobban vagy? – Aha. Ez gyönyörű – in-

tett fejével a forgó korong felé. – Tetszik? De jó! – mondta a lány

örömmel. Elmosolyodott.

Péter lassan kezdett magához térni, úgy látszik, viszonylag sze-

rencsésen megúszta, nem tört el semmije, csak a háta nyilall, mi

van a hátával? – Figyelj, megnéznéd a hátam? – Már megnéztem,

elég ronda, de nincs törés. – Honnan tudod? – Judit arca egyre

titokzatosabbá vált. – Tudom – mondta fatalista határozottsággal.

– Kérsz kakaót? – Péter utálta a kakaót, mindig émelygés fogta el,

ha ivott, de Juditban volt valami olyan nyugodt, szelíd eltökéltség,

aminek nem lehetett ellenállni. Legalábbis nem ebben az állapot-

ban. Az lesz a legjobb, ha rábízza magát a lányra. – Jó, de ne tegyél

bele cukrot, nem szeretem, ha édes. – Judit bólintott és kiment

a szobából. A küszöbről még visszanézett, pajkosan hunyorítva:

– Mindjárt jövök, ne menj sehova, jó? – Péter elnevette magát. –

Hát, ezt megígérhetem. – Egyelőre gondolni se mert a fölkelésre,

kóválygott a feje.

Judit bögréjéről Micimackó tekintett Péterre, forró volt a ka-

kaó, megégette a száját. – Bocs, lehűtöm – a lány kivette a kezéből

a bögrét, alátartotta az oldalát a csapnak. Finom, hosszú ujjai vol-

tak, mintha Péter pici remegést vett volna észre rajtuk.

– Tudod – kezdte Judit –, nekem most éppen nincs senkim,

örülök, hogy összekerültünk – nem emelte el a tekintetét a bögré-

ről –, néztelek már egy ideje, de te nem vettél észre – egyre jobban

remegett a keze, majd kiloccsantotta a kakaót, de aztán erőt vett

magán. – Így jó lesz? – leült az ágy szélére, a köntös Péter combját

súrolta, a takaró alatt is mintha érezte volna a lány bőrének érin-

tését. Most döbbent rá, hogy meztelen. Zavartan fölhúzta a térdét.

Aztán föltűnt neki, hogy egyedül vannak a négyágyas szobában.

– Hol vannak a többiek? – Judit tekintete még jobban elhomályo-

sult. – Megkértem őket, hogy hagyjanak minket egyedül. – Re-

kedtesre váltott a hangja az izgalomtól. – Egész éjszakára, hogy

ápolhassalak – tette hozzá, mintegy mentegetőzve. – Hogy ápol-

hass? – kérdezte vissza meghökkenve Péter. Most először nézett

hosszan, mélyen a lány szemébe. Judit hagyta. Bólintott. – Ühüm.

Sötét volt a szobában, csak az olvasólámpa világított, furcsa ár-

nyak villództak a csupasz falakon, az elhúzott függönyön keresztül

is beszűrődött az utcai lámpák gyér fénye, fantasztikus gitárzene

szólt, finom és mégis szenvedélyesen erőteljes, Péter csak nézte

Judit kékülő szemét, aztán megcsókolta a lányt. De óvatlanul ki-

öntötte a kakaót Judit köntösére meg a takaróra, Judit fölugrott

nevetve: – Mért nem vigyázol? – hangjában kedvesség bujkált,

játékos évődés, nem szemrehányás. – Odabújhatok? – Péter ar-

rébb húzódott, amennyire tudott a keskeny sodronyágyon, kol-

légiumi darab, kényelmetlen, süppedős. – Bocs... – még folytatni

akarta, de elakadt a szava, mert közben Judit levette a köntösét.

Hatalmas melle volt a lánynak, hát ezért jár olyan bő pulóverek-

ben, gondolta Péter, ügyesen leplezi, telten, duzzadtan villogtak a

félhomályban, bugyi se volt rajta, vékony combja hófehér, Péter

fejfájása egy csapásra megszűnt. Judit befészkelte magát a taka-

ró alá, hűvös bőre jótékonyan ráborult Péter testére. – Figyelj!

– kezdte Péter bizonytalan hangon –, nekem feleségem van. – Tu-

dom – mondta a lány, az elemi, ősi bizonyosságnak ugyanazon a

hangján, ahogy az imént közölte vele, hogy nincs törése. Ki ez

a lány? Miféle lény? Honnan ez a magabiztos nyugodtság? Min-

den erőszak nélkül, szelíden, de mégis határozottan. Lefegyver-

zően. Péter hirtelen arra gondolt, micsoda szerencse, hogy négy

nap után mégis rászánta magát a zuhanyozásra, most legalább nem

büdös. Odaszorult a falhoz, belehasított a hátába a fájdalom, ön-

kéntelenül fölszisszent. – Feküdj rám, úgy jobb lesz – Judit hangja

most már egészen rekedt mélységekben járt –, meglátod. – Péter

megbabonázva engedett a lány kérésének, lassan fölé csúszott, fejét

belefúrta a hatalmas, eleven párnák közé, elhelyezkedett. – Így jó?

– suttogta a fülébe Judit. Péter megszorította válaszul a lány vállát.

Nem lehetett megmondani, mennyi ideig feküdtek így mozdulat-

lanul, a zene elhallgatott, Judit lekapcsolta a lámpát. Péter elaludt.

Odakint, a Néva fölött esett a hó.

– Kérsz kakaót? – Péter félálomban bólintott, ki se nyitotta a sze-

mét, azt hitte, álmodik. Mozgalmas álma volt, kergették, mene-

kült, hirtelen valami ingoványba került, az lassan, módszeresen

kezdte magába nyelni, míg vékony, erős ujjak ki nem húzták egy

szigetre, ahol majmok ugráltak körülötte, érthetetlenül makogtak

és kakaószaguk volt. Aztán fölhangzott ugyanaz a már ismerős

gitárfutam.

Judit fölöltözve, farmerban nyújtotta oda neki a bögrét. –

Hogy vagy? – Péter kinyitotta a szemét, a lány arca az orra előtt,

megcsókolta. – Sokkal jobban. – Az jó. – Péter fejfájása valóban

elmúlt, a háta fájt még, de már el tudta képzelni, hogy fölkel.

– Egész jól aludtam, te is? – Judit mosolygott, a reggeli fényben, ha

lehet, még titokzatosabb villanások gyúltak a lány szemében, vilá-

gosbarna pulóvere combközépig ért, a haja kontyban, de rendezet-

lenül. – Itt a ruhád, öltözz föl! Áthoztam. – Péter megigézve enge-

delmeskedett. – Siess, fél óra múlva indulnunk kell órára. – Egész

jó kakaót tudsz csinálni – dörmögte Péter az orra alatt, meglepett

csodálkozással. – Ízlik? Az jó – mondta a lány elégedetten. – Az jó.

Ettől a reggeltől fogva mindenhová együtt mentek, megvárták

egymást órák után, Péter rászokott a kakaóra. A fiúnak misztikus

meggyőződésévé vált, hogy a lány a testével gyógyította meg őt.

De több éjszakát nem töltött együtt Judittal, egyikőjük se töreke-

dett erre, nem is hozták szóba azt a bizonyos éjjelt, egy ágyban,

egymás testébe gabalyodva és mégis ártatlanul, Péternek tökéle-

tesen elég volt, ha néha belecsókolhatott a lány nyakába, megfog-

hatta a kezét, megérinthette a mellét. Judit lelkendezve beszélt a

spanyolokról, a flamenco ritmusát magyarázta Péternek, minden

este meghallgatták az Aranjuez Concertót, amíg Éva meg nem

érkezett.

2

Éva nagy lendülettel, harsány magabiztossággal vette át a dol-

gok irányítását, közös szobát ugyan házas létükre se kaptak, de

Éva elérte, hogy ő legalább olyan szobában legyen, ahol csak hár-

man vannak, s így könnyebb volt megszervezni intim találkozói-

kat Péterrel. Örültek egymásnak, de most ismét határozottan za-

varni kezdte Pétert Éva harsánysága, éles ellenpontként Judit állt

a konyhában és szelíden dúdolgatott. Még az első este bemutatta

Juditot Évának, a két lány hamar összemelegedett, ezután hár-

masban rótták a behavazott leningrádi utcákat. A városba mintha

egy félévszázada belefagyott volna a kultúra, káprázatos templo-

mok, romosan, bezárva vagy bútorraktárként megalázva, pom-

pás paloták üresen, kitört ablakokkal, lakóikból régen szellemek

lettek. Ahogy kezdték kiismerni magukat, fokozatosan megta-

lálták a nagyváros bugyraiban, eldugott utcáiban a kultúra pici

műhelyeit. Az egyik pincében kamarazene, a másik irodában

Puskin-fölolvasó est, a koleszban Viszockij-kazetták is terjeng-

tek, nem csak a csótányok, Ljubimov társulata éppen a Három

nővér bemutatójára készült. Az utcákon bábuskák hatalmas ken-

dőkbe burkolózva forró pirozskit árultak, hétvégén vállalkozó

szellemű, hájas férfiak léket vágtak a Néva jegén és megfürödtek

a jeges vízben.

Éva megjelenése még inkább Judit felé fordította Pétert. Ami-

kor egyedül voltak a konyhában, cirógatta, dédelgette, titokban az

utcán megfogta néha a kezét, bejárt hozzá a reggeli kakaóért, de

kettesben szinte alig beszélgettek.

Péter hamarosan sakkpartnert is talált magának Szása szemé-

lyében, akiről köztudott volt a koleszban, hogy minden szabad

idejét sakkozással tölti. Egyik este bekopogott hozzá, rámutatott

a sakktáblára, Szása bólintott, leültek. Több órán keresztül nem

szóltak semmit, csak a bábukat figyelték. Péter folyton kikapott,

de nem bánta, jó volt itt ülni ezzel az egy szál bél, sápatag oros-

szal, és hallgatni. A harmadik vagy negyedik alkalommal Szása

megszólalt játék közben: – Ma elkezdték vetíteni a Tükört. Néz-

zétek meg!. – A tükröt? – Péter nem értette, Szása miről beszél.

Az orosz enyhe szemrehányással a hangjában, rosszallóan nézett

Péterre: – Igen, a Tükört. Tarkovszkij új filmje. – Aha!... – Péter

szerette Tarkovszkijt, de az új filmről nem hallott. – De menjetek

oda mindjárt holnap jó korán, mert nem tudni, meddig játsszák,

és nehéz jegyet kapni. – Péter bólintott.

3

Az egyetlen mozi előtt, ahol a Tükört játszották, kora reggeltől

hosszú sor kígyózott, az emberek toporogtak a kegyetlen hideg-

ben, termoszból forró teát ittak, előkerültek a vodkás üvegek,

édes, áhítatos várakozásban telt az idő, akárha istentiszteletre sze-

retnének bejutni. Két előadást tartottak naponta, egyet délután,

egyet este. Péterék váltották egymást a sorban, dél körül sikerült is

három jegyet szerezniük másnap estére.

A filmben, amely megrendítő meghajlás a transzcendencia

előtt, fölhangzottak a rendező apjának, Arszenyij Tarkovszkijnak

a versei, a költő halk, de mégis erőteljes, kántáló előadásában, Pé-

ter egészen beleborzongott a gyönyörűségbe, de a felét sem értette

a szövegnek. Éva és Judit között ült, Éva kezét fogta kötelesség-

szerűen, Juditot néha lopva megsimította, lenyűgözték őket a ké-

pek, a János passió fájdalma, a rengeteg kulturális utalás, az áradó

fájdalom, a megelevenedő Brueghel-képek.

Kijövet alig tudtak megszólalni, a közönséget misztikus hála

érzése járta át, ha Péter hisz, most megáldotta volna a rendezőt.

Legalább gondolatban. Persze így is megáldotta, hiszen ekörül járt

az agya. Ez után a film után nem lehetett csak úgy egyszerűen,

kapásból elutasítani a transzcendenciát, ahogy azt eddig, jórészt

megszokásból tette.

Tizenhárom éves korában azért konfirmált, azon az alapon,

hogy hátha mégis létezik a Mindenható, nem jártak templom-

ba, de szülei ezt a biztonsági lépést szükségesnek ítélték. Három

hónapig rendszeresen elvillamosozott a lőrinci református temp-

lomba Laci bácsihoz, akit tiszteletes úrnak kellett szólítani, és aki

édeskés, kissé émelyítő hanghordozással beavatta őket a Biblia

szörnyűbbnél szörnyűbb történeteibe. Pétert különösen Ábra-

hám és Izsák esete zaklatta föl, iszonyodva hallgatta, hogy egy

apa akár megölni is képes lenne a fiát, hogy bebizonyítsa Isten

iránti bizodalmát, azonnal elképzelte magát és az apját, és az volt

a legvérfagyasztóbb, hogy nem tudta teljesen kizárni apját ebből

a történetből, érzései azt súgták, hogy ez bizony vele is előfor-

dulhat, valami érthetetlen és iszonyú okból. Azt meg végképp

nem érhette föl ésszel, hogy miként is lehet egy ilyen kegyetlen,

vérszomjas Istent szeretni.

Akadt viszont néhány szemrevaló lány a csoportjukban, akik-

kel tavasszal kacsintósat lehetett játszani, jótékony papi felügyelet

mellett a templomkertben. Körbeálltak, és észrevétlenül rá kellett

kacsintani valakire, aki – ha a többiek nem fülelték le a dolgot – az

illető mögé állt. Így lehetett párra szert tenni. Krisztina csillogó

fekete szemébe Péter igyekezett is belekacsintani, majd összetörte

magát a nagy igyekezettől, de a lány egy pillantásra se méltatta,

más fiúk udvarlását fogadta nagy kegyesen.

Péter vallásos képzése teljes kudarcba fulladt hát, ami jól kife-

jeződött abban a tényben, hogy a konfirmáció szertartása alatt, a

lőrinci templomban elájult. Egyszerűen kidőlt az elegánsan föl-

öltözött fiatalok sorából, amint állva hallgatták Laci tiszteletes úr

kenetteljes szavait. Csak néhány pillanatra veszítette el az eszméle-

tét, aztán halálsápadtan magához vette az úrvacsorát, borzongott

attól a barbár gondolattól, hogy most voltaképpen Krisztus testét

és vérét eszi-issza, és soha többet még a közelébe sem ment a temp-

lomnak.

De itt, a leningrádi fagyban erősen megérintette a transzcen-

dencia. A hála csillogott az emberek szemében, meg még ki tudja,

mi minden, rögtön vettek jegyet még egy előadásra, a következő

hétre, bár a pénztáros bizonytalankodott, lehet, hogy addigra le-

veszik a filmet a műsorról, mondta sokat sejtetően, mélyen Péter

szemébe nézve. Tarkovszkij többet volt betiltva, mint engedé-

lyezve, a szovjet hatóságok olyan veszélyesnek ítélték működését,

hogy nyomorba, belső száműzetésbe, majd emigrációba kergették,

családjától, gyerekeitől elszakították, végül rák vitte el Párizsban,

úgy, hogy kamaszodó fiát csak az utolsó héten engedték ki hozzá.

Mindösszesen, írd és mondd, hat, azaz hat nagyjátékfilmet ké-

szíthetett, de ezekkel is sokak szemében, nagyon sokak szemében

lekörözte minden kortársát, Antonionit és Bergmant is beleért-

ve. Péter ekkortájt kezdett beletörődni, hogy mégsem lesz belőle

filmrendező, de továbbra is úgy vonzódott a filmekhez, mint a

nőkhöz. Minden részletüket alaposan megvizsgálta, élvezte, aztán

kielemezte. Jancsó helyét lassan elfoglalta szívében Tarkovszkij, és

ezzel megnyílt a transzcendenciára.

Ebben Juditnak is jutott szerep, nem is akármilyen. A lány, ha

beszélt, rövid, talányos mondatokat formált, amelyek értelme a

szemében tükröződött, onnan kellett megfejteni, meg a mozdu-

lataiból, a mosolyából. Péter eleinte nehezen talált válaszokat, so-

kat hallgatott, érezte, hogy ahogy addig beszélt, úgy Judittal nem

lehet. Újfajta beszédmódot kellett találnia. A Tükör ehhez alkal-

masnak bizonyult. Igaz, amikor másodszor megnézték, akkor sem

értették a verseket, ezt Péter el is panaszolta Szásának, kérve, hogy

adjon már neki egy Arszenyij Tarkovszkij-kötetet. Szása megbot-

ránkozva ránézett: – Hát nem tudod, hogy be van tiltva? – Az-

után fölállt a sakktáblától, odaült az asztalához, és szó nélkül írni

kezdett egy kockás füzetbe. Péter hökkenten nézte egy ideig, az-

után belemerült az állás elemzésébe, már megint reménytelennek

látszott a helyzete. Szása húsz-harminc perc múlva kitépett négy

sűrűn teleírt lapot a füzetből és átnyújtotta Péternek: – Itt vannak

a filmbeli versek.

4

Lassan kezdett kitavaszodni, elolvadt a jég a Néván, elindultak a

kirándulóhajók. Ahogy a hó leple elemelkedett a városról, kibuk-

kant alóla a mocsok, a szemét, a lerobbant, durva nemtörődöm-

ség. De a vízibuszok csodálatos parkokba, erdőkbe, kastélyokhoz

jártak, hagymakupolás, fazsindelyes, pravoszláv templomokhoz,

amelyeket megvédett a természet az emberi pusztítás ellen. Péter

itta magába a vidéket, miközben egyre erősödött benne a lelkifur-

dalás Éva miatt. A lány a maga tenyeres-talpas, derűs egykedvű-

ségével figyelte Judit és Péter misztikus kapcsolatát, a féltékenység

egyetlen, legkisebb látható jele nélkül. Mint aki egyáltalán nem

érzi veszélyben magát. Voltaképpen nem is tévedett, Péter már úgy

kötődött hozzá, mint puli a gazdájához, ám Judithoz is fura szálak

kapcsolták, amelyek lassan teljesen körbefonták, finoman, erősen,

akárha burkot képeztek volna köré, biztonságban érezte magát.

Elhatározták, hogy a tavaszi szünetben elvonatoznak Jereván-

ba, nekik ugyan tilos volt elhagyni engedély nélkül Leningrád

körzetét, Örményország meg kétnapi vonatút, ám Szása biztat-

ta őket: adják ki magukat lettnek vagy észtnek, az akcentusuk

alapján megúszhatják az ellenőrzést. Péter még elutazása előtt

kapott néhány telefonszámot egyetemi barátaitól, az egyik egy

bizonyos Aratyunyáné Jerevánból, vendégszerető ember hírében

állt, beszélni ugyan nem tudtak vele, a telefonálás nem tartozott

az orosz emberek hétköznapi tevékenységi körébe, a vonalakat

szigorúan ellenőrizte a biztonsági szolgálat, már ha létezett egy-

általán telefon.

De azért nekivágtak hármasban, befészkelték magukat a Jere-

vánba induló hosszú szerelvény fülkéjébe pirozskikkal és vodkával

fölszerelkezve, lesz, ami lesz. A vonat úgy viselkedett, mint egy

lomha, szeszélyes sivatagi teve, ha kedve tartotta, elindult, máskor

órákat vesztegelt a nyílt pályán, menetrend elvben létezett, de az

állomásokra soha nem a kiírt időben érkeztek, és azt sem lehetett

tudni, hogy mennyi időt töltenek egy-egy helyen. Ahogy beér-

tek a délebbi, ukrajnai vidékre, föltűntek a bábuskák az állomáson

kosarakkal, talicskákkal, telerakva minden földi jóval, zöldséggel,

gyümölccsel, óriási főtt marha- és disznólábakkal, -fejekkel, friss

kenyérrel, tejjel, sajttal. Mindezekhez a finomságokhoz Lening-

rádban egyáltalán nem lehetett hozzájutni, a boltok sivár ürességé-

hez képest ez itt maga volt a földi paradicsom. Az utasok ugráltak

is le a még mozgó vonatról és megrohanták a kofákat, akik bol-

dogan szabadultak portékáiktól, alkudozni nem futotta az időből,

bármikor, minden figyelmeztetés nélkül újra elindulhatott a vo-

nat. Péter is zsákmányolt egy egész kerek juhsajtot meg epret, az-

zal kihúzták a következő reggelig.

Grúziába érve naptárárusok szállták meg a kocsikat, fonott

zsákjukból nagy titokzatoskodás közepette Sztálin-naptárakat

húztak elő, aki már szintén tiltottnak számított, ám a grúzok to-

vábbra is legnagyobb nemzeti hősükként tartották számon Dzsu-

gasvilit, a vonatrablót, aki oly borzasztóan fényes karriert futott

be Európa történetében, hogy dicső tetteit csak halottak milliói-

ban lehetett igazán fölmérni. Péter viszolygó érdeklődéssel pör-

gette át a kissé megsárgult kiadványt, minden hónapról a bajszos

férfi agyonretusált, fekete-fehér képe nézett rá huncutul. Ezt a

szuvenirt azonban nem kívánta magáénak, zavart mosollyal nyúj-

totta vissza a megsértődött árusnak, aki valami káromkodásfélét

mormolt az orra alatt, miközben átsétált méltóságteljesen, a nagy

Dzsugasvili dicsfényében fürödve a következő kupéba.

Másnap reggel Péter gyönyörű napsütésre ébredt, a vonat fe-

nyőkkel tarkított, zöldellő fennsíkon haladt át, amely fölött óriási

fehér felhő tornyosult, mozdulatlanul. Péter csipás szemmel bá-

multa a valószínűtlen látványt, amikor lassan földerengett benne,

hogy amit felhőnek nézett, az az Ararát behavazott, fenséges csú-

csa. Perceken keresztül tapasztotta oda arcát a nyirkos ablaküveg-

hez, míg a szerelvény el nem fordult Jereván felé. Megérkeztek hát

Noé földjére.

5

Az állomáson Péternek némi vodka és a lányok kacér ringatózása

segítségével sikerült rávennie az állomásfőnököt, hogy hívja föl

neki Aratyunyánt a szolgálati telefonról. Amikor az öreg örmény

meglátta a telefonszámot, szinte haptákba vágta magát és azonnal

tárcsázott. Női hang szólt bele a kagylóba, Natasa, mondta, Péter

izgatott és tört oroszsággal előadta, hogy szállásra lenne szüksé-

gük. A hölgy némi tétovázás után hajlandónak mutatkozott fo-

gadni őket, bár mint mondta, nem ígérhet semmit, a férje épp

nincs itthon, vele kellene megbeszélniük, de addig is, jöjjenek föl!

Üljenek csak taxiba, ő majd kifizeti!

Három misztikus nap következett ezután, az örmény nemzeti

szobrász – mert kiderült, hogy bizony Aratyunyánban őt kell tisz-

telniük, szobraival tele Jereván – a szárnyai alá vette őket, tetszett

neki Péter kalandos bátorsága, hogy két ilyen mutatós gyévocská-

val nekivágott Örményországnak. Talán irigyelte is Pétert a két nő

miatt, állandóan a második feleségéről beszélt, miközben pajkosan

nézett Natasára, aki minden jel szerint egyszerre töltötte be az első

és a második feleség tisztét.

Este fölvitte őket Zsiguliján a Jereván fölé magasodó domb-

ra, ahonnan teljes méltóságteljességében eléjük tárult az Ararát

csapott gúla alakú tömbje, enyhe tavaszi szellő fújdogált kint az

étterem teraszán, a nagy bajszos, őszes örmény pezsgőt rendelt

és fekete csokoládét. Péterék csodálkozva figyelték, mire való a

csokoládé. Aratyunyán, miután kiöntötte a pezsgőt, csokoládé-

darabkákat pottyantott a poharakba, ez hozza ki a pezsgő ízét, bó-

logatott hozzá meggyőződéssel. A szobrász végigbeszélte az estét,

Péterék nemigen jutottak szóhoz, de nem is nagyon akartak, bár

tudtak volna mit mondani, az egész helyzet annyira valószínűtlen-

nek tetszett, akárha álmodnának. Szó esett az örmény nép holo-

kausztjáról, hogy irtották ki őket az azeriek még a század elején,

Jereván sárgás tufaépületeiről, Noé bárkájáról, amelyik – bizonyos

kutatások szerint – az Ararát csúcsán vészelte át az özönvizet, meg

még sok helyi finomságról, nőkről, borokról, a végén kávé, zac-

cosan, törökösen, szívet markolóan erősen.

Éjszakára egy szállodában kötöttek ki, ahol a szobrász meg-

állapodott a személyzettel, hogy Péterék két éjszakára elfoglalhas-

sanak egy hátsó szobát, azzal a kikötéssel, hogy csak a személyzeti

lépcsőt használhatják, különben hivatalosan is be kellene jelent-

kezniük, ami ugye, nézett kajánul Péterre az öreg, nem kívánt

bonyodalmakhoz vezethet.

Így Péter együtt aludt Évával és Judittal, Éva mellé bújt be, de

Judit kezét fogta, amíg álomba nem szenderültek, elégedett mosol-

lyal az arcukon, akárha az Ezeregyéjszaka meséiben bolyonganának.

Másnap reggel a szobrász fia várta őket a Zsigulival, és bemu-

tatta nekik a piszkossárgás színű várost. Templomok, múzeumok,

régi romok, nyüzsgő piac, a frissen pörkölt kávé szaga, ebédre óri-

ási saslik, sajtos, olajbogyós salátával, frissen gőzölgő lepény, törté-

netek egy titokzatos nép múltjából, furcsa, fájdalmas dalok a sarki

kávézóban, maga a Kelet, de a keresztyén Kelet.

A következő nap kora reggel Aratyunyán fölrakta őket egy tá-

volsági buszra a sejtelmes nevű Szeván-tó felé. Lassan döcögött az

Ararát hegység emelkedőin a zörgő tákolmány, sűrű, feketés füstöt

és erős benzinbűzt hagyva maga után, alig ültek utasok a buszon,

amíg a fölszálló reggeli pára ködében be nem kanyarodtak az első

hegyi falu picinyke főterére. Csaknem fél óráig eltartott, amíg a

helyi parasztasszonyok, szigorúan feketében, kendővel a fejükön

fölkászálódtak, tojással, rikácsoló csirkékkel, kisbárányokkal, né-

hány komor tekintetű, sötét hajú pásztor kíséretében. Az asszo-

nyok bugyborékoló csevegése éles ellentétben állt öltözetükkel,

csak a férfiak őrizték komolyságukat.

A busz egyre nehezebben birkózott az éles tűkanyarokkal, a

keskeny szerpentinen leomló sziklákat kellett kerülgetni, a völ-

gyekben birkanyájak terültek szét a tavaszi füvön. Néha egy-egy

piros betűs, maszatos tábla figyelmeztetett a veszélyre: Lassan, vagy

a halálba rohansz! Péter Éva kezét fogta szótlanul, lenyűgözte őket

a fenyőerdőkkel borított hegyvidék, Judit előttük dúdolgatott.

Délre értek föl a négyezer méter magasságban kinyíló fenn-

síkra, ahol ott csillogott hidegen, simán, akárha valami titokzatos

lepel védené a hegyi fuvallatoktól, a Szeván-tó tengerszeme. Vala-

mikor, a bibliai időkben tenger borította a vidéket, erre hajózha-

tott Noé kimentett állataival – gondolta Péter. Rajtuk kívül senki

nem szállt le, a völgy teljesen néptelennek látszott, egyetlen lapos,

vasbeton épület éktelenkedett a tó fölötti lankán, meg a buszmeg-

álló mellett egy düledező fabódé. Sehol egy lélek. A hűvös hegyi

levegő jólesően csapta meg az arcukat a buszban eluralkodó állat-

és emberszag után. A tó karcsú kanyarokban nyúlt el a szűk völgy-

ben, beláthatatlanul. Ragyogó napsütésben, szótlanul indultak le a

vízhez, ami valóban jeges hidegnek bizonyult, amikor Péter meg-

legyintette a tenyerével. Misztikus csend borult a vidékre, csak a

gyér bozótos susogott a tó kavicsos partján, a fölé emelkedő orom

magasságában keselyű- vagy sasféle madár körözött kiterjesztett

szárnyakkal, mozdulatlanul, méltóságteljesen.

A szemközti lankásabb domboldal alja sárgás gólyahírben

pompázott, akárha valami gigantikus festő lelte volna kedvét ab-

ban, hogy élénkebbé tegye a friss zöld hátteret. Fölkapaszkodtak

a tetőre, ahonnan beláthatták a tengerszem ezüstös, párás ködbe

vesző kacskaringóit. Hirtelen, mintegy a semmiből, két apró pont

jelent meg a domb alján, srácok, barna juhászkucsmában, bekecs-

ben hajladoztak a sárga virágtenger hullámai között. Mire Péterék

leértek, a sötét bőrű, fekete kamasz fiúk már tekintélyes virág-

halmot öleltek magukhoz, és amikor a két lány a közelükbe ért,

lassú, félszeg mozdulatokkal átnyújtották nekik a csokrokat. Egy

szó nélkül, komolyan. Azután egy pillanat alatt eltűntek, éppoly

követhetetlenül, ahogyan fölbukkantak. A lányok csak álltak föld-

be gyökerezett lábbal, mire szólhattak volna valamit, a srácoknak

már nyomuk veszett a völgyben.

Közben a bódéban is életjelek mutatkoztak, egy huncut tekin-

tetű, bajszos legény invitálta őket széles mozdulatokkal, jöjjenek

csak közelebb. Az erdei trafik portékáit rakta ki a pultra, egy-két

gazdagon díszített, kékes, sárgás szőttes, vodka, tej, sör, pezsgő,

fekete kenyér, kapadohányból készült, méregerős cigaretta vastag

papírvéggel és kubai szivar! Péter még soha nem szívott szivart, hát

még hamisítatlan kubait, így aztán vett egyet, Judit meg Éva hos-

szas tanakodás után megállapodtak az egyik asztalterítőnél.

A tóparton kirakták Jerevánból hozott szendvicseiket a terí-

tőre, itták hozzá a barnás, erős sört hallgatagon, Péter rágyújtott

a szivarra, s az első köhögési rohamok elmúltával még élvezni is

megtanulta, egyet-egyet a lányok is beleszívtak, aztán elszende-

redtek a napon. Az alkonyi hűvösre ébredtek dideregve. Titok-

zatos hangok szűrődtek feléjük a bozótosból, rikácsoló, éles fu-

tamok, föltámadt a jeges szél. Gyorsan összeszedelődzködtek és

elindultak a betonrusnyaság irányába, ahol fények gyúltak.

Az étteremben a trafikos fogadta őket, a tátongó helyiségben,

ahol az asztalok terítőin még a tavalyi szezon nyomai hevertek ki-

mosatlanul, már égett a tűz, és kellemes illatok szálltak a konyhá-

ból. Rajtuk kívül egy lélek se mutatkozott, letelepedtek a kandal-

ló mellé, vodkát kértek. A bajszos bekapcsolta a rádiót, fájdalmas

gitárfutamok, balalajka, érzelmes dalok töltötték meg a termet,

báránysült készül, közölte velük a legény elégedett bizakodással,

aztán leült melléjük. Akadozott a beszélgetés, mintha az okok-

ra egyikőjük se lett volna igazán kíváncsi. Se arra, hogy Péterék

honnan csöppentek ebbe a gyönyörűséges világba, se arra, hogy

a bajszos miért bánik velük ilyen bensőséges megértéssel, akárha

örök időktől fogva ismernék egymást. Nem esett jól a beszélgetés

nyelve sem, az orosz, egyikőjüknek sem lévén anyanyelve, dur-

ván alkalmatlannak bizonyult a közlésre. Mármint a fantasztikum

közlésére. Mert amit átéltek, a transzcendencia határán lebegett.

Judit azután halkan magyar népdalokat kezdett énekelni, a

borostás legény komoly fekete szemekkel hallgatta, bele-belekor-

tyolt a poharába. – Szép – mondta örményül. Közben elkészült

a báránysült, a szakács, aki a bajszos idősebb testvére lehetett,

szakasztott mása, még kunkorodóbb bajusszal, büszke léptek-

kel tette az asztalukra az ételt, sokáig csak elismerő csámcso-

gás, cuppogás zaja hallatszott. Közeledett a Jerevánba visszatar-

tó busz érkezési ideje, Aratyunyán a lelkükre kötötte, hogy le

ne késsék, mert nincs másik járat, Péter fölállt, hogy fizessen.

Mindhármukban erősödött az elválás fájdalma, elszakadni ettől

a mesebeli világtól, most, hogy kezdi magába ölelni őket, mi-

nek is? Miféle élet várna rájuk, ha itt maradnának? A tengerszem

rejtelmes hűvösségében, a susogó bozótok, a virágmező alján, az

évezredes sziklák között. Ebben a fenséges nyugalomban, ahol az

ember semmivel nem több, mint egy fűszál.

A trafikos mintha ráérzett volna Péterék bizonytalankodásá-

ra, hirtelen heves gesztikulációkkal kísérve elkezdett magyaráz-

ni valamit Juditnak. Megragadta a lány karját, úgy kérlelte, hogy

maradjanak. Ő majd elviszi őket Jerevánba a teherautóján, ha már

kimulatták magukat, ne aggódjanak a busz miatt! – Én is jerevá-

ni – tette még hozzá, és megcsapkodta Péter vállát. Péter először

Juditra nézett, aztán Évára, látta szemükben az egyetértést, bólin-

tott. – De kora reggel indul a vonatunk, azt mindenképpen el kell

érnünk. – A bajszos szemében öröm villant: – Persze, persze, nem

kell aggódni. – Elzárta a rádiót, kazettát tett a magnóba, fékte-

len ritmusok csaptak föl, Judit az örmény legény karjában találta

magát, Péter Évát kezdte forgatni, táncoltak nevetve, a szakács

is kibújt a kötényéből és lekérte Évát. Péter leült és baljós féle-

lem uralkodott el rajta: mi lesz, ha ezek az örmény legények nem

eresztik a lányokat? Elbír-e velük? Itt az Isten háta mögött, vagy

az Isten ölén? Ki védi meg őket? Önkéntelenül benyúlt a zsebébe,

megvan-e a bicskája, csak ne kelljen használni!, döbbent meg saját

gondolatától.

Az örmények egyre vadabbul ziháltak, a lányok nevetése is

abbamaradt, igyekeztek volna szabadulni már, de hiába. Az erős

férfimarkok nem engedték őket. Péter összeszedte magát és ki-

kapcsolta a magnót. Terpeszben állt, komolyan, keze a zsebében.

– Most már mennünk kell – mondta halkan, először mintha meg

sem hallották volna, a két bajszos csak szorította a lányokat, de

lassan magukhoz tértek. Alázatos, gúnyos mosoly jelent meg a tra-

fikos arcán, elengedte Juditot. Szó nélkül kiment, öt perc múl-

va nagy durrogásokkal odaállt az épület elé. Addigra már Éva és

Judit is összeszedte magát, enyhült a rémületük, de persze még

előttük állt a többórás út az életveszélyesen kanyargós, védőfalak

nélküli szerpentinen, sötétben, a részeg sofőrrel, egyáltalán nem

megnyugtató perspektíva. Odakint jeges szél süvített le a völgybe,

a nappal oly csöndes tengerszem is fölmordult, csapkodta a kavi-

csokat. Koromsötét telepedett a tájra.

Benyomakodtak a rozoga teherautó vezetőülésébe, Judit a sofőr

mellett, félig az ölében, Éva meg Péter combján, csak így fértek el,

az örmény belelépett a gázba. Akárha vakon vezetne, alig lassított

a kanyaroknál, csikorogva vette a lejtőket, nyilván úgy ismerte az

utat, mint a tenyerét, és a szembejövő forgalom miatt sem kellett

aggódnia, az utolsó busz már régen elment. Pétert megszállta a

halálfélelem, hideg veríték csorgott a hátán, Éva testének enyhe

reszketését érezte, Judit kétségbeesve kapaszkodott az örmény vál-

lába, aki vadul, dühödten tekerte a kormányt, keményen dolgo-

zott, a hidraulikus rásegítés még a jövő zenéje itt, ebben a világban

a nyers erő uralkodott, semmi más.

Évának hirtelen mentő ötlete támadt és remegő hangon énekel-

ni kezdett. Judit bekapcsolódott, halkan az örmény fülébe suttogta

a magyar népdalokat, amitől a fiú lassan lecsillapodott és alacso-

nyabb tempóra váltott. Amikor kifogytak a dalokból, Judit már

csak prózában beszélt az örmény fülébe, magyarul. Verseket mon-

dott, altatódalokat, gyerekrigmusokat: – tente, baba, tente – sut-

togta rekedtesen, mire beértek Jerevánba, már hajnalodott. A szál-

loda előtt Judit csókot nyomott az elcsigázott, megszelídült örmény

bajszára, aki biztatóan megveregette Péter vállát: – Nem kell ag-

gódni! – és eldurrogott rozoga járgányán a felkelő nap irányában.

Két órájuk maradt a vonat indulásáig, kimentek az állomásra,

ott szunyókáltak a reggeli erősödő melegben a csomagjaikon, Na-

tasa kiáltása ébresztette föl őket. – Hát megvagytok? – nyomta oda

hozzájuk a kezében tartott kosarat. – Hoztam elemózsiát az útra.

Itt a vonat, szálljatok föl! – Még odafordult Péterhez, a lányokra

intve a fejével: – Vigyázz a gyévocskákra! – Sorban szájon csókolta

őket, azzal sarkon fordult és eltűnt az utasok gyülekező tömegé-

ben. Megköszönni se maradt idejük a vendéglátást, ültek kábán

a padon, a kosár Péter ölében, tele mindenféle finomsággal. Az

Ararát huncut mosollyal tekintett le rájuk.

6

Péter a vonaton álmot látott. Rozoga, recsegő-ropogó fatákol-

mány tetején állt, amit a tenger hullámai csapkodtak, de a bárka

nem úszott, hanem sziklák közé szorulva hánykódott, viharos

szél fújt, miközben furcsa, rikácsoló, sivítozó hangok hallatszot-

tak a bárka mélyéből. Péter alig tudott lábon maradni a nagy

dülöngélésben, segítségért kiáltozott, de hangja beleveszett a

dörgő morajlásba, kétségbeesetten kapaszkodott a kormányba,

de hiába forgatta, a bárka nem mozdult. Akkor fölkapta egy

óriási madár, már szálltak is a Szeván-tó fölött, ahogy Péter

lenézett, látta, hogy a madár két hatalmas melle ott ringató-

zik a lábai között, lent pipacsmezők tündököltek, aztán a madár

hátrafordította a fejét, hol Judit, hol Éva képében nézett rá, és

suttogott valamit. Péter nem értette az erős zúgásban, közelebb

hajolt, akkor a madár Judit rekedtes hangján azt mondta: – Ne

feledd a küldetésed!

Ettől Péter úgy meglepődött, hogy elveszítette az egyensúlyát

és zuhanni kezdett a tó felé, közben Aratyunyán gúnyos mosollyal

pezsgővel kínálta a levegőben, és azt mondta, jelentőségteljesen a

szeme közé nézve: – Ne feledd, akiből harmincéves korára nem

lesz valaki, abból már soha nem lesz senki! – majd mielőtt a fiú

belecsobbant volna a tóba, Éva kapta föl egy kosárkában és sza-

ladni kezdett vele az étterembe, ahol bárányok rohangáltak bé-

getve, miközben egy harcsabajszú, fekete ember hosszú konyha-

késsel üldözte őket. Péter beszélni akart az emberrel, meg akarta

neki mondani, hogy nem éhes, nem kell bárányt ölni, de nem jött

ki hang a torkán, egyszerre ott találta magát a bárányok között,

kétségbeesve bégetett, a marcona alak megragadta és a torkának

szegezte a kést.

Hideg verítékben úszva riadt föl, a nyakát tapogatta, a kupéban

a lányok békésen szuszogtak mellette, Judit a vállára dőlve, Éva az

ölében. Lassan megnyugodott, de egyre csak Judit rekedtes hang-

ja motoszkált a fejében: – Ne feledd a küldetésed! – Ó, bárcsak

sejtené, mi is az! – sóhajtott föl magában –, mi is az, amit cipel

magával, amióta az eszét tudja, akár egy súlyos málhát, amitől oly

szívesen szabadulna már.

A kollégiumban a tavasz beköszöntével sokat enyhült a han-

gulat, a nyári szünidő elérhető közelségbe került, a diákok vár-

ták a hazatérést, Péterék nemkülönben. Egy különösen lanyhára

sikerült szeretkezés után Éva fölült a sodronyágyon, cigarettára

gyújtott és nyugodtan azt mondta: – Te szerelmes vagy Juditba

– és nagyot slukkolt a cigiből. Péter régóta várta rettegve ezt a

pillanatot, mégsem tudta, mit mondjon. Bűntudatosan nézett a

lányra, megsimította a hátát. – Ne haragudj, majd elmúlik – nyög-

te bizonytalanul. – Én veled akarok élni – ebben a kijelentésben

már több eltökéltség hallatszott. Éva komolyan ránézett: – Biztos?

– Péter bólintott. – Biztos. – Akkor jó – sóhajtotta Éva –, mert én

is. Ne vigyük többet Juditot magunkkal, jó? – Péter megadóan

széttárta a kezét – Ha így akarod...

Az utolsó két hónapot kettesben töltötték, Péter csak a kony-

hában ért hozzá néha Judithoz, nem szóltak egymáshoz, a lány

kitartóan dúdolgatott, mintha semmi sem történt volna. Péter

hosszú órákat töltött az egyetemi könyvtárban, még Pesten Gá-

bor rábízott valamit, aminek a végére akart járni. Mihail Bah-

tyinról volt szó, akinek zseniális Dosztojevszkij-elemzéseit Gá-

bor éppen akkor fordította, és megkérte Pétert, hogy kutasson

elfekvő Bahtyin-kéziratok után a húszas évek pétervári folyó-

irataiban. Az irodalomtudós és filozófus Bahtyint a sztálini ter-

ror Szibériába száműzte a harmincas években, és ott, az isten

háta mögötti fagyos sztyeppéken írta fantasztikus könyveit Rab-

leis-ról, a karneváli nevetéskultúráról, a regény elméletéről, sőt,

még egy újkantiánus alapon álló személyiségelmélet kidolgozá-

sába is belefogott. A húzd meg – ereszd meg pillanatnyi politi-

kájának köszönhetően – ami két hétre Tarkovszkij remekét is

hozzáférhetővé tette –, elkezdtek megjelenni Bahtyin írásai a

Szovjetunióban, persze töredékesen, persze cenzúrázva, persze

többéves kihagyásokkal, de mégis.

Péter ebbe a szövevénybe bonyolódott bele, többhetes böngé-

szés után talált is nagyon bahtyinosan hangzó szövegeket, Medve-

gyev és Volosinov néven, ők Bahtyin tanítványai voltak. Az iro-

dalmárok között egy ideje heves vita dúlt e szövegek szerzőségét

illetően, Gábor úgy vélte, hogy ezek Bahtyin írásai lehetnek, de

nem látta őket. Péter, mintha valami titokzatos kincsre bukkant

volna, boldogan falta az elsárgult lapokat, amelyekről azonban a

könyvtárban uralkodó cenzurális szabályok értelmében tilos volt

másolatot készíteni. Ahhoz viszont túl hosszúaknak bizonyultak,

hogy kézzel lemásolja őket, bár amióta Szása leírta neki Arsze-

nyij Tarkovszkij verseit, Péter az ilyesmitől sem riadt volna vissza,

csakhogy most sürgette az idő.

Tervet eszelt ki, amiben a főszerepet az egyik, igen szimpati-

kusnak bizonyuló könyvtáros hölgy játszotta, akivel összeismer-

kedett a rendszeres látogatások során. Valja apró, őszes, hatvanas,

jól ápolt jelenségként tett-vett a könyvek között, akár egy kis

egérke, általában esténként dolgozott, akárcsak Péter. A Tükörről

kezdeményezett beszélgetés hozta őket össze, kiderült, hogy Valja

is Tarkovszkij feltétlen imádója, és Bahtyint szintén igen kedveli.

Olyan dédelgető szeretettel nyújtotta át Péternek a kikért kézira-

tokat, akárha csecsemőt babusgatna, s hosszasan kötötte a lelkére

minden egyes alkalommal, hogy szépen bánjon a papírlapokkal,

mert nincs belőlük több példány. Péter erre alapozta tervét. Egyik

este, zárás előtt, amikor már csak ketten maradtak az olvasóterem-

ben, Péter laza hangon megemlítette, hogy ésszerű dolog lenne

másolatot készíteni ezekről a becses irományokról, szigorúan bel-

ső használatra persze, tette hozzá rögtön, fürkészően nézve Val-

ja szemébe. A nő töprengően lehajtotta a fejét, nem szólt, csak

hümmögött valamit magában: – Tudja, hogy ez szabályellenes?

Engedély kell hozzá... – de furcsa módon a hangjában mégsem

elutasítás bujkált. Péter várakozóan ácsorgott, rákönyökölt a pult-

ra, Valja a Volosinov-Bahtyin-szövegeket bámulta, mintha be-

lőlük próbálna ihletet meríteni. A szövegek a nyelv természetét

vizsgálták, a dialógus mibenlétét, a Másik szerepét a párbeszédek

alakulásában, nem leninista, nem marxista módon, vagyis apokrif

szenvedéllyel és elszántsággal. – Hát, esetleg megpróbálhatom –

sóhajtott föl –, szigorúan belső használatra – mosolygott, fölvetve

a fejét. – Esetleg...

Két hét múlva elkészültek a másolatok, Péter még egy hó-

napig dolgozott belőlük, majd a hazautazás előtti napon elszánta

magát az akcióra. A délutáni legnagyobb forgalomban, amikor

Valja sokszor eltűnt a polcok között, a pulóverje alá rejtette a

másolatokat rejtő vastag dossziét, és háttal a pultnak, reszketeg

lábakkal kioldalgott az olvasóteremből. A ruhatárban hosszú sor

kanyargott, így a többiek teste fedezte váratlanul megnövekedett

pocakját. Szinte futva hagyta el a könyvtár épületét, boldogan

szorította magához az értékes zsákmányt, s közben lelkifurdalás

is gyötörte Valja miatt, remélte, talán nem származik komolyabb

baja az asszonynak a dologból. – Hátha Bahtyinért megbocsájt

– futott át rajta –, a szellemet nem lehet korlátozni, ez még Sztá-

linnak sem sikerült. A szellem erősebb, mint a hatalom, nem fog

rajta az idő. Hogy is mondta Ágoston? Az idő a lélek kiterjedése.

Ez ellen a legkegyetlenebb erőszak is tehetetlen, bár közben so-

kan meghalnak. Folyamatos áldozat a lélekért, mi más az európai

kultúra, ha nem ez?

7

Boldog, viháncoló fölszabadultságban telt a vonatút hazafelé, Évá-

val a nyarat tervezgették, Judit rendületlenül dúdolgatott az ablak

mellett, a határon több órát ácsorogtak, amíg a határőrök mindent

és mindenkit szigorúan átvizsgáltak. Péter a bőrönd mélyére rej-

tette a Bahtyin-kéziratokat, az enyhén bűzlő, koszos zoknik közé,

a szag meg is tette a hatását, a fegyveres orosz tiszt fitymálva csukta

be a bőröndöt, anélkül hogy beletúrt volna. Bahtyin kiszabadult

a Szovjetunióból – s vele mi is –, gondolta Péter, akinek a pisz-

toly és a szovjet egyenruha látványára összerándult a gyomra, 1968

augusztusára gondolt, az izzadó, pocakos férfira, az át nem adott

üzenetre, kiverte a veríték. Csak akkor nyugodott meg, amikor

a vonat végre megindult Magyarországon. – Megszabadultunk,

hála Istennek!

Judittól nehéz szívvel búcsúzott a pesti pályaudvaron, úgy

érezte, most látja utoljára, bár címeket cseréltek, de mindegyi-

kőjük tudta, hogy ez puszta formaság, nem több. A lány búcsú-

puszit nyomott Péter fülére, s közben rekedtes hangján bele-

súgta: – Vigyázz magadra, szerelmem! – majd sarkon fordult

és eltűnt a várakozók tömegében. Péternek nem maradt ideje a

válaszra, bénultan állt egy pár pillanatig, most először – és utol-

jára – szólította így őt a lány, belenyilallt, akárha kitéptek vol-

na belőle valamit. Mint Tarkovszkij Solarisában a barna kendős

nőt, úgy húzta valami titokzatos erő Judit után. Csak bámult

bambán a tömegbe, míg Éva szelíden karon nem fogta. – Most

már gyere...

Éva elég bölcs volt ahhoz, hogy többet ne hozza szóba Juditot,

Péter néha álmodott a lánnyal, akkor mindig kakaószagra ébredt,

pedig nem ivott azután kakaót. De a közös életbe egyszerűen

nem fért bele Judit, azt Évával kellett kialakítania. Mégpedig sür-

gősen. Nyáron még lementek az Öreghez a táborba, lekésték a

vonatot, stoppoltak, estére értek a bajai strandra, ahonnan még

hat kilométert kellett volna megtenniük a Dunán, de a kikötőre

már rátelepedett a párás csönd, sehol egy lélek. Péternek az az

ötlete támadt, hogy talán Agatity, a vadász segíthet rajtuk. Aga-

tity a szigeten lakott, az erdő szélén, komppal áthúzták magukat

a kis ágon és bekopogtattak az erdészházba. A nagydarab, bajszos

ember – fejéről még a lakásban sem vette le a sólyomtollas kala-

pot – megvendégelte őket bunyevácpörkölttel, jóféle kékoportó-

val, majd mikor már leszállt az éj, jó tanácsok kíséretében útnak

indította őket az erdőben. – A dunai ár lassan levonulóban, de a

sziget alacsonyabb részein még lehet víz – mondta hamiskásan,

és Péter kezébe nyomott egy ember magasságú botot. – Te menj

előre ezzel, mérd az átfolyásokat, ha nagyon mély, kerüljetek! De

vigyázz, tartsd az irányt! Ha nem tévedtek el, egy órácska alatt

odaértek a táborba. – Péter bólintott. Fölkapták a hátizsákokat

és nekivágtak az erősen gőzölgő erdőnek, szerencsére a telihold

rendesen világított, szemük hamar hozzászokott a homályhoz.

Szelíd, langyos szellő borzolta a hajukat, Évának énekelni támadt

kedve. Furcsa zajok neszeztek a bozótosban, néha fölröppent egy

madár. Az első átfolyás csak térdig ért, alig három méter széles,

könnyedén átvágtak rajta, Péter elöl, Éva szorosan a nyomában.

A következőnek viszont nem látták a túloldalát, szélesen terpesz-

kedett, próbáltak keskenyebb részt keresni, de nagyon messze

nem akartak eltérni a megadott iránytól, így aztán Péter neki-

indult a sötéten csillogó víznek. Az meg egyre mélyült, amikor

elérte a fiú derekát, Péter megállt, hátrafordult, Évának már a

melléig ért a víz, viszont látszott a túloldali ösvény. Éva bizta-

tóan bólintott: – Menj csak! – Nyakába kanyarította a hátizsákot.

Péter hasonlóképpen, de a hirtelen mozdulattól kiestek az iga-

zolványok a hátizsák oldalzsebéből. Éva ugyanazzal a lendülettel

kikapta őket a vízből. Péter elismerően nézett a lányra. Amikor

a melléig ért a víz, hátraszólt Évának: – Ússzál! – A lány szó nél-

kül engedelmeskedett, néhány karcsapás elegendőnek bizonyult,

hogy újra talajt érezzenek a lábuk alatt. Kikapaszkodtak csurom-

vizesen, dideregve.

– A szentségit! – sziszegte Péter. – Jól vagy? – Persze, ne izgulj!

– A holdat felhő takarta el, gőzölgő ruhájukra szálltak a szúnyo-

gok. Követték az ösvényt, bár alig láttak előre, az erdő egyre csak

sűrűsödött, Pétert lassan megszállta a félelem. Mögöttük csörte-

tés hallatszott, ijedten hátrafordultak, Péter megmarkolta a bo-

tot. – Vaddisznó? – Dermedten álltak néhány pillanatig, aztán a

zaj távolodni kezdett. Föllélegeztek. Kiértek egy tisztásra, kétfelé

ágazott az ösvény, felhősödött, Péter egyre bizonytalanabbul érez-

te magát. – Na, most merre? – nézett Évára, elvesztették az irányt.

Éva ösztönösen jobbra indult, Péter balra. – Gyere, erre jobb az

út! – mondta a lánynak, aki szó nélkül követte. Elérték a tisztás

szélét, újabb sötétlő erdősáv terpeszkedett előttük, szúnyogok raja

támadta őket. Péter idegesen csapkodott. Akkor hirtelen fölber-

regett egy csónak akadozó motorja jobbról. Pétert szégyenhullám

öntötte el, lám, már megint kudarcot vallott férfiasságból, ha rajta

áll, órákig bolyonghattak volna céltalanul.

Tíz perc alatt elérték a tábort, csak az Öreg ült a pislákoló

manótűz mellett. Elcsigázva huppantak le mellé, kiterítették ned-

ves ruháikat, Éva fölvillanyozva mesélte kalandos útjukat, Péter

zavartan hallgatott. – Holnap át kell mennünk a horgásztanyára

– mondta az Öreg –, újabb árhullám közeledik, félő, hogy elönti

a tábort. Már nem érdemes fölverni a sátrat, gyertek be hozzánk!

Még szerencse, hogy minket itt értetek, a többiek már átmentek a

tanyára. A padláson alszunk, lent már bokáig ér a víz.

Péter sokáig bámulta a sátor ponyvatetejét álmatlanul. Azon

töprengett, hány apró jel közölte velük a nap során, hogy nem

érdemes nekivágni az útnak. Mégis erőltették, és tessék, mi ér-

telme lett? Érzékenyebbnek kell lenni a transzcendenciára, nem

ezt élték át az Araráttal szemközt is, meg a Szeván-tónál? Tar-

kovszkijnak igaza van.

8

– Hát, oroszt tanítani biztos nem fogok! – mondta Péter másnap a

tyúkhúslevest kavargatva a bográcsban, az udvaron téglából maga-

sítottak ideiglenes tűzhelyet, a víz lassan, megállíthatatlan makacs-

sággal emelkedett körülöttük, már lábszárközépig gázoltak benne.

– Ezen a nyelven csak megerőszakolnak bennünket. – Az Öreg

hümmögve hallgatta. – Angolt kéne most mindenkinek tanulnia,

nem oroszt! Neki könnyű – mutatott Évára, aki éppen halat pu-

colt, a horgászok megosztották velük a tegnapi zsákmányt. – An-

gol szakos. Persze ha azt taníthatnám, amit akarok, az más lenne!

Bahtyint, Tarkovszkijt, Dosztojevszkijt, Szása nyelvét. Nem a po-

litikusokét, nem Brezsnyevét. Az egy másik nyelv. A tankönyvek

meg Lenin magas homlokáról dalolnak. Ebben nem veszek részt.

Talán egy vidéki művelődési házban tudnék kezdeni valamit,

filmklubot indítani, angol nyelvtanfolyamot, valami értelmeset...

– Bizonytalanul nézett az Öregre, aki megvakarta a fejét. – Hát, ti

tudjátok... De vidéken még nehezebb.

Bement a konyhába, a fogasról leemelte a kapitányi sipkát és

a fejébe csapta, de rögtön le is kapta, megrázkódott, a víz szét-

fröccsent a lába alatt – Az anyád... – egy egér ugrott le a fejéről,

egyenest a vízbe. – Az állatok érzik, hogy baj lesz. Talán nekünk

is haza kéne menni, de Tibor csak egy hét múlva jár erre. Addig ki

kell húznunk valahogy. Menjetek el a kenuval, hátha a varsákban

találtok valamit, most nem tudunk bemenni Bajára a motorcsó-

nakkal, tele a Duna uszadékfával, elnyírhatják a motort.

Éva és Péter kenuba szállt. – Maradjatok a part mentén – szólt

utánuk az Öreg –, erős a sodrás. – Az erdő fáit derekukig csapdosta

a víz, Péter óvatosan lapátolt, mellettük félelmetesen hömpölygött

az ár, a part nem látszott, a vízen szálfák, kidőlt farönkök, égnek

ágaskodó, fantasztikusan csavarodó gyökerek, műanyag flakonok,

roncs autógumik, rozsdás kályhacsövek, fatörmelék úszott, a bó-

jákat már rég elsodorta az áramlás, a kövezések nem látszottak.

Bekanyarodtak a homokdomb melletti holtágba, az jóval békésebb

terepnek bizonyult, itt még néhol megmaradtak a varsák. Két jól

fejlett vadkacsa lubickolt előttük, Péter halkan odaszólt Évának,

aki a kenu orrában ült: – Ezeket kéne megcsípni! – Éva arcára

kaján mosoly ült ki, elkapta a vadászszenvedély, két kézre fogta a

lapátot és a válla fölé emelte. Péter óvatosan lendített egyet a ke-

nun a kacsák felé, de amint vészes közelségbe értek, a kacsák föl-

rebbentek és néhány méterre újra letelepedtek a vízre. – A fenébe!

– sziszegte Péter. Negyedórát próbálkoztak, de a madarak mind-

untalan megelőzték őket egy pillanattal, akárha szemtelen játékot

űznének velük. – Hát ezt még gyakorolni kell... – mondott le

róluk Péter. Egy magaslathoz értek, ahol őzek, szarvasok vaddisz-

nók tömörültek össze a fák között, Péter lélegzet-visszafojtva ült

a kenuban, Évának is a levegőben maradt a keze evezés közben,

valószínűtlen lassan csorogtak el az állatok mellett, legalább húsz

rémült szempár bámulta őket, a barnás, feketés testek még ös-

szébb szorultak, de nem volt hová menekülniük. Megigézve ül-

tek a csónakban, az állatok karnyújtásnyira mocorogtak tőlük, az

egyik vaddisznó fenyegetően fölhorkantott, a szarvasok leszegték

agancsukat. Ez a fenséges jelenet Péterből egy csapásra kioltotta a

vadászszenvedélyt, lelkes lényeket látott, nem zsákmányt. – Gyö-

nyörűek – súgta Évának, aki hátraintett a kezével, hogy hallgas-

son. Akárha levegőben úsznának, lebegtek el az erdő csöndjében a

vízililiomok között, ahogy Tarkovszkij vizes-lebegős jeleneteiben

oldja föl ég és föld határát, istenkísértés ezt a világot megzavarni

– gondolta Péter

Üres kézzel tértek vissza a táborba egy jó óra múlva, nem bi-

zonyultak vadásznak. Viszont a horgászok nagyobb szerencsével

jártak, már megvolt az esti halászléhez elegendő adag. Az Öreg

komoly arckifejezéssel félrevonta Pétert a konyhába, miután az ki-

kászálódott a kenuból. – Agatity itt járt, hozott egy táviratot – át-

nyújtotta a fiúnak –, nektek szól. – Péter idegesen nézte a csupa

nagybetűt: MAGDI MEGHALT. Megroggyant a térde, beleka-

paszkodott az Öreg karjába, Éva odakint kacagva mesélte sikerte-

len vadkacsavadászatukat. Péter kinézett rá, a lány terpeszben állt,

térdig vízben, csábosan domborodtak az idomai a fürdőruhában.

– Te mondd meg neki! – biztatta az Öreg a fiút, és erősen meg-

szorította a karját. Péter kigázolt az udvarra és belecsókolt a lány

nyakába, az nevetve hátrafordult, de Péter arcát látva elkomolyo-

dott. – Mi történt? – Péter átkarolta és fölvezette a padlásra, le-

huppantak a szalmára, az egerek rémülten menekültek a sarokba.

– Ez jött – simította szét a papírlapot, amit idegesen gyűrögetett

a kezében – Ez jött, a fenébe!... – Éva szeme bepárásodott, Péter

átölelte. Nem lehetett megmondani, mennyi ideig feküdtek a szal-

mán egymás testébe gabalyodva, szótlanul. Aztán Péter föltérdelt,

lecsókolta Éva arcáról a könnyeket. – Gyere, induljunk! – Az Öreg

lent várta őket. – Beviszlek benneteket motorcsónakkal, hozz egy

csáklyát! – szólt oda a fiúnak. – A part mentén megpróbáljuk ki-

cselezni a rönköket.

9

Éva addig alig beszélt Magdiról, Péter meg nem faggatta. De a

vonaton megoldódott a nyelve. – Tudod, mi Julival utáltuk Jenőt,

sose tudtuk megbocsátani Magdinak, hogy otthagyta érte apán-

kat. Nem értettük. Inkább eljöttünk otthonról a koleszba. Indiá-

ban persze jó volt, ez Jenő egyetlen érdeme, hogy kivitt bennün-

ket – sóhajtott –, de molesztált bennünket, részegen megpróbált

ránk mászni, képzelheted! Magdi persze nem hagyta, rengeteget

üvöltöztek egymással. Nem értettük, ebben mi a jó.

Péter mindig azt gondolta, hogy Éva olyan lesz, mint Magdi.

Töltött galamb, kirobbanó energiákkal, harsány kacagással, impul-

zív kitörésekkel, igazi asszonya a háznak. Elnyűhetetlen, százéves

korában is parancsokat fog osztogatni. És lám, Magdi meghalt. Még

az ötvenet se érte meg. Amikor először meglátogatta őket, figyel-

mesen nézegette Péter gyerekkori fényképeit, az egyiknél hossza-

san megállt, kivette az albumból, Péter tizenkét-tizenhárom évesen

nézett rá a műtermi fényképről, anyák napjára csináltatta, megle-

petésnek. Magdi azt mondta: – Miért vagy te ezen a képen ilyen

szomorú? – Szomorú? – hökkent meg Péter. – Ühüm. Nézd meg

a szemedet! Mélységes bánat ül benne. Nem látod? – Péter tényleg

nem látta. Szerinte egyszerűen csak komolyan nézett a fényképező-

gép lencséjébe, ahogy szokott. Természetesen. Magdi meg ingatta a

fejét. – Jóval több van itt, mint komolyság. Jóval több!

Péterék esküvőjén, ha kellett, Magdi mindenkit egy szóval,

egy fejmozdulattal eligazított, uralta a helyzetet, miközben egyik

cigiről a másikra gyújtott. Még az Öreget is leteremtette, amikor

az valamilyen csípős viccet engedett meg magának. És lám, most

halott. Hová lett az a sok energia?

Szívroham vitte el, délután kiment a kertbe a balatoni nyara-

lóban, hogy elszívjon egy cigit. Egy pillanat alatt összeesett, nem

szenvedett. Elhamvasztották, a temetőben egy picike márvány-

tábla mögé helyezték az urnát, a család feketében, a férfiakon

kalap, az asszonyokon kendő, Péter az esküvői ruhájában feszen-

gett, valakitől kapott kölcsön egy sábeszdeklit, elveszve állt Éva

mellett, aki üveges szemmel bámulta, amint befalazzák az anyját.

Nem sírt.

10

Közeledett a szeptember, állást kellett találni, ám Péter nem bővel-

kedett az ajánlatokban, miután megtagadta az orosztanítást. Vé-

gül ideiglenesen elhelyezkedett az egyik pesti telefonközpontban,

amíg nem lesz jobb – gondolta. A telefonhálózat szigorú titkos-

szolgálati ellenőrzés alatt állt, csak központi kapcsoláson keresz-

tül lehetett vidékre meg külföldre telefonálni, sokszor napokba

tellett, amíg az ember megkapott egy számot. A vonalak recseg-

tek-ropogtak, s ha a beszélgetés a hatalom szempontjából nem

kívánatos témákra terelődött, azonnal megszakadtak. Így azután

Pétert – legnagyobb megrökönyödésére – titoktartásra kötelezték,

amikor aláírta a munkaszerződést. A katonás külsejű, kemény te-

kintetű főnökasszony fölolvastatott vele egy szöveget, amelyben

nagyjából olyasmi állt, hogy a munkavállaló bizalmas munkakör-

be kerül, s a munkahelyén történtekről senki civilnek nem szabad

beszámolnia. Csakis a feletteseinek. – Világos? – csattant rá a nő,

amikor Péter kinyögte az utolsó szót.

Az volt a dolga, hogy a fején fülhallgatóval fogadja a külföldi

számokat kérő hívásokat, lejegyezze az adatokat egy formanyom-

tatványra és azt betegye az előtte fekvő dobozkába, amelyet fél

óránként ürítettek, vitték a cetliket a hatalmas kapcsolótábla előtt

ücsörgő telefonos-kisasszonyoknak, akik lebonyolították a hívást.

Négy kategóriába sorolták a kéréseket, sima, sürgős, extra sür-

gős és azonnali, amelyért tízszeres percdíjat kellett fizetni. A sima

kérések lebonyolítása teljesen kiszámíthatatlan ütemben történt,

noha persze mindenki azonnal szeretett volna beszélni. Péter mel-

lett még legalább húszan fogadták a kéréseket, idősebb és fiata-

labb férfiak és nők egyaránt, legfontosabb feladatuk az volt, hogy

értésére adják a hívónak, várnia kell, a kapcsolás időpontját nem

tudják garantálni. ’Torlódnak a vonalak’ – ezt az egyenszöveget

Péter naponta több százszor ismételte el, egyre kevesebb meg-

győződéssel és egyre nagyobb viszolygással. Komoran tért haza

a munkából, érezte, ezt nem sokáig bírja. Éva közben talált ma-

gának angolos állást a főiskolán, így pénzük is lett valamennyi,

de Péter boldogtalan lélekkel kelt minden reggel, már álmában is

vonaltorlódásról beszélt.

Egyik nap arra ébredt, hogy a rádió megszakítja műsorát és

súlyos romániai földrengésről számol be. Bent hadiállapotokat ta-

lált, az éjszakás műszak előtt tornyosultak a cetlik, kétségbeesett

telefonálók fordultak hozzá, hogy azonnal kapcsolja erdélyi roko-

naikat, élnek-e, halnak-e? Péter igyekezett megnyugtatni a hívó-

kat, de ekkor már kevés volt torlódó vonalakról beszélni, sokszor

percekig hallgatta a sírásra forduló hangokat a vonal másik végén,

kétségbeesve kereste az odaillő szavakat, azonnali hívást ajánlott,

de már azokat is csak többórás késéssel tudták teljesíteni, mert –

ahogy azt a főnökasszony gondterhelt képet vágva, bizalmasan

közölte velük – mindössze egyetlen vonal áll rendelkezésre. Pé-

ter átkozódott magában. Miféle világ ez? Egyetlen vonal az egész

országnak? Miközben emberek pusztulnak el? Persze a földrengés

megrongálta a telefonhálózatot is. – De hát nincsenek tartalék vo-

nalak? – szegezte dühödten neki a kérdést a ráncaiba temetkező

főnökasszonynak. – Vannak – felelte az fenyegetően, és csípőre

tette a kezét. – De azok hivatalos vonalak, a lakosság nem használ-

hatja őket. – Péter legszívesebben széttörte volna az asztalon előtte

húzódó üveglapot. – A kurva anyátok – morogta az orra alatt. –

Az elvtársnak van valami problémája ezzel? – állt elé a szikár nő.

Péter hátratolta a székét, fölállt. – Igenis van! Ez botrány! Emberek

halnak meg – mondta bele a ráncos arcba, közben teste remegett

az indulattól. – Különben pedig nem vagyok elvtárs – tette hozzá

még hangosabban. – Én magának nem vagyok elvtársa. – Úgy?! –

ragadta karon Pétert a főnökasszony, és húzta maga után az irodá-

jába. – Fiatalember, maga nem tudja, mit beszél. Fogja be a száját!

Ki van rúgva! És örüljön, ha ennyivel megússza! Azonnal jelentést

teszek a feletteseimnek. Maga lázít! Fegyelmit kap, az a minimum.

Egy hét múlva jelentkezzen a munkakönyvéért! – Péter bevágta

maga után az ajtót és kiviharzott az épületből. – A kurva anyátok!

– mondogatta még a villamoson is hazafelé, amint rázta a düh. –

A kurva anyátok! – Meredten bámult kifelé a piszkos ablaküvegen,

amikor ismerős kakaószagot érzett. Fölpillantott, Judit állt mellet-

te mosolyogva.

11

– Holnap repülök Madridba, de jó, hogy látlak előtte! – mondta a

lány a presszóban, megfogta Péter kezét és rákulcsolta a sajátjára.

– Hiányzik az érintésed. – Péter mérhetetlen zavarban ült a lány

mellett, összevissza hullámzottak benne az érzelmek, forróság ön-

tötte el, hogy esetlenségét leküzdje, hirtelen mozdulattal megcsó-

kolta Judit duzzadt ajkát. A lány hevesen visszacsókolta. Tapadtak

egymásra, itták egymás ízét, szagát, bőrét, mohón, féktelenül. –

Te is hiányoztál! Mikor jössz vissza? – Nem tudom – mondta a

lány halkan. – Fél év, egy év, talán soha. Elegem van ebből a világ-

ból. – Péter lelke lassan bepárásodott. – Aha – bólintott ostobán.

– Hát nem csodálom.

Judit szürcsölte a kakaóját, Péteren határtalan tehetetlenség lett

úrrá. – Hogy vagytok Évával? – kérdezte a lány, s közben meg-

villant a szeme. – Jól – vágta rá Péter gondolkozás nélkül. – Jól

– ismételte meg bizonytalanabbul –, egész jól... – Elakadt, Judit

megborzolta a haját. – Éva szeret téged, tudod? – Tudom, per-

sze hogy tudom. – Illetek egymáshoz – azzal megcsókolta a fiút.

Hosszan, szenvedélyesen. – Nem akarsz följönni? Csinálok pala-

csintát. – Péterből kiszállt minden maradék erő, megadta magát a

lánynak, gondolkodni már nem tudott, csak Judit pompás melle

lebegett a szeme előtt, alig várta, hogy hozzáérhessen.

Palacsintára aztán már nem jutott idő. Késő este ért haza, zilál-

tan, testileg-lelkileg teljesen összezavarodva mászott be Éva mellé

az ágyba, előtte még zuhanyozott, hogy eltüntesse a kakaósza-

got, de nem nagy meggyőződéssel, legszívesebben örökké magán

hagyta volna mint valami harci jelet, szerelmi trófeát. Éva fél-

álomban megkérdezte: – Hol voltál? – Kirúgtak – válaszolta Péter

lakonikus hangon –, majd holnap elmondom. – Éva hozzákuco-

rodott és azonos ritmusú lélegzésükkel hamar elaltatták egymást.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452