OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

MÁSODIK RÉSZ

I

ESZTIKE

1

Aztán jött apádért a fekete autó. Borzasztóan féltem, tudod, ezek a

kommunisták nem ismertek se Istent, se embert, vitték el a férfia-

kat, innen az utcánkból is már volt olyan, aki nem jött haza. Apu-

ka tartotta bennünk a lelket. Akkor már átjöttünk Ammer nénitől

ide, a Kisfaludy utcába, ebbe a szoba-konyhába, hát, nagy öröm

volt, a fürdőkád után végre saját konyhám lett, meg kis kert is,

persze a Darayék nem engedtek benne semmit termeszteni, még

egy kis sárgarépát se, de azért van hova kimenni. Apuka meg el-

látott bennünket midenféle jóval, sokat jött föl szekérrel az első

időkben, és mindig mondta apádnak: – Pista, csak ügyesen, fi-

neszesen, túl tudsz te járni ezeknek az eszén! – Apád is nagyon

szerette apukát, sokat beszélgettek, mulattak együtt... De külön-

ben szörnyű évek voltak. Sokszor már egy héttel hó vége előtt

elfogyott a pénzünk. Hát, apád nem keresett sokat, másodállást

meg az istennek se vállalt volna, mindig azt hajtogatta, hogy nyolc

órai becsületes munkával akarja eltartani a családját, ezért neki

rendes bér jár. Én meg osztottam-szoroztam, hogy akkor most

mit főzzek, hát krumplink, az volt, úgyhogy hajában sült krumpli,

krumplileves, krumplis pogácsa volt a menü mindig, de húst csak

akkor ettünk, ha apuka hozott.

2

Én, amikor visszajöttem, rögtön újra beléptem a Szociáldemokrata Pártba,

már előtte tag voltam, de elveszett minden, újra kellett... Most is megvan

a tagkönyvem. Az én társaságomból sokan megmaradtak. A Zvara Tóni

például, aki megmentett engem, amikor elbocsátottak és bejött utánam a

mosdóba. Akkor tudtam meg, hogy ő kommunista volt.

És ez a Frank Rudi meg, akit nem tudtunk beszervezni, és úgy tud-

tuk, hogy nyilas, na, azt az orosz fogságban beszervezték, és most ő tar-

totta a beszédet mint párttitkár. Hát én őt leszarháziztam, amikor vissza-

jöttem, hogy téged nem tudtunk beszervezni, akkor most hogy kerülsz ide?

Elvitte magával a Rákosi Zsofinyecet Kispest tanácselnökének, a Frank

Rudit meg saját személyi titkárának, a Mekist meg be a szakszervezetbe.

Ő lett az országos szakszervezeti főnök, a Vasas Szakszervezet elnöke.

A Zsofinyecből kohó- és gépipari minisztert csinált a Rákosi aztán.

’46 őszén aztán jön ám értem a fekete autó! Hívattak a portára és be

volt szarva mindenki. Fekete autó jött értem, én is be voltam szarva. A so-

főr bemutatkozott, hogy Zsofinyec elvtárshoz megyünk a minisztériumba.

Akkor már megnyugodtam, tudtam, nem lehet baj. De mit akar tőlem a

Zsofinyec? Nem tudtam elképzelni. El volt függönyözve a kocsi. A sofőrt

nem láttam, bent égett egy pici lámpa, hátul az ülésen. Az autóban egye-

dül ültem, ki se láttam, amikor megérkeztünk a minisztérium elé, átvett

két katona. Mondták ezek, még nem ávósok voltak, akkor még nem volt

ÁVO, hogy a Zsofinyec elvtárs várja az elvtársat. Liften mentünk föl a

második vagy harmadik emeletre, aztán kinyitották az ajtót, és egy olyan

hússzor-tízes terem végében ott ült a Zsofinyec, egy marha nagy asztal

előtte, székek, kanapék, emerről is, amarról is. Senki se volt a csillogó,

szép teremben, ő elém jött. – Szerbusz, Pista! Megmenekültünk. – El-

kezdett szövegelni. Az volt a lényeg, hogy szeretné, ha ide jönnék mellé és

itt lennék mellette. Még nem tudja, hogy milyen poszton, csak legyek itt,

majd kitalálunk valamit. De hogy itt dolgoznék nála a Kohó- és Gépipari

Minisztériumban. Akkor mondtam neki, hogy nem lehet, most iratkoz-

tam be az iskolába, a Felsőipari Technikumba a nyáron. Most kezdtük el

az iskolát, nem akarom abbahagyni. Azt mondta a Zsofinyec, ad három

nap gondolkodási időt, és jön értem az autó. – Ne küldd értem az autót, a

hétszentségit neki, nem hagyom abba! – De küldte az autót megint, csak

el kellett mennem újra. Megint mondta a magáét.

Ekkor már fönn dolgoztam a szerkesztésen. Traktort terveztünk, mi

gyártottuk Magyarországon a háború után az első U28-as traktort, egye-

dül Európában, még a németek se, az oroszok se csinálták. Az oroszok-

nak gyártottuk. Aztán jött a G30-as. A G35-öst még a háború előtt

kezdtük gyártani, mert ez még mezőgazdasági gépüzem volt, azért 35-ös,

mert 35 lóerős volt. A szerkesztésen volt nekünk egy főnökünk, aki akkor

Magyarországon az egyik legzseniálisabb szakember volt, a Róhrer Emil.

Ő volt az atyaistene, a kitalálója, ő volt a lángész. Az U28-ast ő tervezte

meg rajztáblán. Nekünk részfeladataink voltak. A rajztáblára kifeszítve

a terv, fölbontva alkatrészekre, a sebességváltóműre, a differenciálműre, a

hajtóműre, az első melltengelyre, a hátsó tengelyrészre, magára a törzsre,

a kormányrészre. Ki melyik feladatot kapta meg, azt kellett kidolgozni.

És ellenőrizte a főnök. Ott volt a Róhrer, belejavított, nem így van! Mó-

dosítani kellett a dolgot. Tehát ott terveztük meg a rajzasztalon a 28-ast.

A háború után kerültem ide, amikor visszajöttem, még lent dolgoztam

a textilüzemben, akkor a Kasza Pista meg a Nagy Kálmán azt mondta,

Pista, most maga beiratkozott az iskolába, akkor maga ne maradjon itt!

Nekik nagy szavuk volt. Ne maradjon itt, szólunk a Róhrernek, hogy

maga most megy technikumba, vegye föl a szerkesztésbe magát. Szóval,

innen vitt el a Zsofinyec fekete autóval háromszor, de nem álltam kötél-

nek. Mondtam, én tanulok. Akkor tekintélyem lett a gyárban, mert azért

a kommunisták már szervezkedtek nagyon. Pártalapszervek jöttek létre.

De akkor még volt Kisgazda-, Szociáldemokrata, Kommunista Párt. De

azért mégis, az üzemekben bent a kommunisták voltak az urak.

3

Világéletemben sokat betegeskedtem, tudod, már fiatal lány ko-

romban rendre elájultam az istentiszteleten, meg fájt a hátam,

gyorsan nőttem, mint te, csillagom, a tanítónő meg verte a háta-

mat pálcával, hogy húzza ki magát, Esztike, egyenes derék, föl a

fejet!, könyvet tettek a fejemre, hogy úgy járjak, ne legyen görbe

a hátam. Epegörcseim voltak, de sokáig nem tudtuk, mi az, ez

az öreg nyanya, a körzeti orvos nem törődött vele, hasfájás, majd

elmúlik. Apáddal elmentünk azért néha a Halásztanyára, évente

egyszer biztos, volt, mikor háromszor is, de pénz, az nuku. Be-

jött az új forint, alig lehetett érte kapni valamit. Meg persze áru

se nagyon volt, órákig álltunk sorba kenyérért, aztán elfogyott az

ember orra előtt. Hát, ha Apuka nincs, nem tudom, mi lett volna

velünk, éhen halunk. Apád meg nem akarta, hogy elmenjek dol-

gozni, vártunk téged, mindig azt hajtogatta, hogy ő egy kereset-

ből igenis eltartja a családot. Haza is adta a pénzt az utolsó fillérig,

mondom, még egy sört se ivott meg maga soha, de hát édeskevés

volt az a fizetés, amit kapott. Nyomorogtunk.

4

Rosszul mentek lent a szereldében a dolgok, nagyon sok volt a selejtmun-

ka, és elbocsájtották a MEO-vezetőt. Akkor azt mondja nekem a Róh-

rer: – Pista, nincs kedved lemenni? Nehogy félreérts, nem megszabadulni

akarok tőled, hanem éppen azt akarom, hogy rendet csinálj! Nincs kedved

lemenni az üzembe MEO-vezetőnek? Mert ilyen és ilyen bajok van-

nak. Tudom, hogy te rendet csinálsz. Akkor jösz vissza, amikor akarsz.

– De, lemegyek. – Lementem az üzembe. Lent volt a nagy irodánk,

a MEO-vezetői iroda, ott volt nekem öt beosztottam. Baj volt, voltak

olyan botrányok, hogy éjszaka ezek a kurva köszörűsök leköszörülték a

féltengelyeket a dömperbe, ilyen kilencvencentis hátsó féltengelyek voltak a

dömperben. A tengelynek az egyik végén fogaskerék, százharminc-száz-

negyven milliméter átmérőjű fogaskerék, a másik végén meg apró fogazású,

százötven milliméter hosszon a tengelyvég, úgy hívjuk, Kerb-fogazás. Az

csatlakozott a differenciálműhöz. A másik fogaskerék meg a bolygóműbe

csatlakozott és ahhoz az egy kerékhez a bolygóműnek a másik három

kereke a fogas koszorún belül. Elég az hozzá, hogy ez a tengely, ami-

nek mindkét vége le volt edzve, króm-nikkel acélból volt készítve, ennek

kellett a legtöbbet kiállnia a dömperben. Köszörült volt a felülete, és ezt

azután egy éjszaka lerabolták, így szoktuk mondani. Nagy előtolást ad-

tak a köszörűnek, fölmelegedett nagyon az edzett felület, és az edzett

réteget is leköszörülték, csodálatos szép volt, de ha nagyítóval megnézte

az ember, tele volt hajszálrepedéssel. Jött hozzám az öreg Kollár bácsi, a

beosztottam, aranyos ember volt, megbíztam benne, mondta, hogy éjsza-

ka két gépen ment a köszörülés vagy háromon vagy száz tengely készült

el, minden hajszálrepedés van. – Mit csináljunk? – Nem is lehet látni,

csak ha nagyítóval nézik. – Ide vele, leselejtezzük! – Pista, az Istenre

kérem, ebből botrány lesz. Ne selejtezze le! – Töltse ki a selejtlapot, Jenő

bácsi, ne törődjön vele! – Kitöltötte, aláírtam. Föl volt végig rakva az át-

vevőasztalra, ahol a meósok dolgoztak, mikor ellenőriztek. Kértem egy

kalapácsot, a kalapácsnak a smórjával összevertem a felületeket, a köszö-

rült fogaskerék felületét. Mikor ezt meghallotta a Steinlein, az volt ott az

üzemvezető; úgy kezdte ott a munkát valamikor, hogy olajozólegény volt,

és lett belőle üzemvezető, főkommunista, odarohant. – Mit mer csinálni?

– Megy a selejtbe! – Ezt maga le akarja selejtezni? Tudja, mennyibe ke-

rül egy tengely? Egy féltengely? Egy fogaskerék? Azonnal hívni fogom az

ávósokat! – Elkezdett velem kiabálni. Én voltam a legjobban meglepődve,

mert eddig énvelem még nem mert így beszélni senki. Ugyanolyan hangon,

mint ő, vagy még egy oktávval följebb, elkezdtem vele ordítani, hogy vegye

tudomásul, amíg én vagyok itt a MEO-főnök, ebben a gyárban selejtes

alkatrészt nem építenek be a traktorba, mert innen csak jó traktor mehet

ki, mert a kommunizmust fölépíteni selejt alkatrészekkel nem lehet. Erre

aztán elhallgatott.

Háromszor jött a fekete Volga, de aztán többet nem zaklatott a Zso-

finyec, többet nem találkoztam vele. Mert utáltam a kommunistákat, meg

az oroszokat, meg a nyilasokat. Mind utáltam őket. Azért. Persze sze-

gény szerencsétlen Szász Bélát is a minisztériumból vitték el, a Mező-

gazdasági Minisztériumból, és belekeverték a Rajk-perbe.

Aztán jött ötvenhat. Akkor aztán fölbuzdult a társaság. Október 23-

án a traktorgyárban sok fiatal fiú, férfi dömperre ült, amit arra szerkesztet-

tünk, hogy földet lehessen vele hányni, bele vagy ötven gyerek a dömperbe,

a kanálba, egymás hegyén-hátán, hogy minél többen ki tudjanak men-

ni az Országházhoz. Én nem mentem ki, nekem otthon volt az Öreg,

a fiam, akkor volt a születésnapja, hatéves volt, mondtam neki, hogy

ez a legszebb születésnapi ajándék, amit most megadott nekünk a sors.

Mentem haza Lőrincre a gyerekemhez meg a feleségemhez. Reggelen-

ként, nyolc-tíz óra felé, bejártam a gyárba szétnézni. Nem dolgoztunk két

héten keresztül, míg tartott a forradalom, csak lődörögtünk bent. Amikor

aztán nyilvánvalóvá váltak a dolgok és leverték a forradalmat az oroszok,

akkor ott elkezdett mindenki rettegni, hogy kiket visznek el azok közül,

akik kimentek a tüntetésre, meg utána puskával is harcoltak. El is vitték

őket hamarosan, és bizony engemet is hívattak, pedig az égvilágon semmit

nem csináltam, de haragudtak rám, mert tudták, hogy marhául utálom a

kommunistákat. De a Steinlein, akivel összebalhéztam, akkor mégis meg-

védett, mondta, hogy szó se lehet róla, nem vettem részt semmiben. Ekkor

már ő volt a gyárigazgató, de nem vérengzett.

5

Isteni szerencsénk volt, hogy nem csukták le apádat, mit össze-

idegeskedtünk! Jöttek a kivégzések, fiatal srácokat is elkaptak, be-

vitték őket, aztán megvárták, míg nagykorúak lesznek, és kivé-

gezték őket. Tudod, csillagom, ezek Molotov-koktélokat dobáltak

a ruszki tankokra. Fogtak egy sörösüveget, bele benzin, papírral

vagy mittudomén, vattával, ilyesmivel bedugták a nyakát, meg-

gyújtották, oszt’ rá a tankra. A tank meg kigyulladt, úgy ugráltak

kifelé belőle az oroszok, mint a fene. Hallgattuk a rádiót a pincé-

ben, emlékszel, mondta a Szabad Kossuth Rádió, hogy hazudtak,

hazudtak reggeltől estig, a foglyok meg szabadultak ki a börtö-

nökből, akiket a Rákosi becsukott, és szörnyűségeket meséltek.

Hogy kínozták őket ezek a nyomorult ávósok. A Mindszentyt is

kiszabadították, a katolikus püspököt. Hogy örültünk, Istenem!

Mondott beszédet, reménykedtünk. Osztán három nap múlva jöt-

tek az orosz tankok, ott jöttek Szolnokról föl Pestre a Nagykőrösi

úton, ott, ahol az ötvenes villamos jár, tudod, meg itt is jöttek a

temető mellett, a felkelők meg lőtték őket, itt sivítottak a golyók a

házunk fölött. Ti meg, a Zolival, ránk hoztátok a nyavalyatörést,

kirohantatok oda a kerítéshez, kis butám, hát lelőhettek volna!

6

Két hét után, mikor leverték a forradalmat, egyértelmű volt, hogy itt erős,

még erősebb lesz a terror, mint amilyen azelőtt volt. Meg se mert nyikkan-

ni senki. Mindenki attól félt, mikor kopogtatnak rá éjszaka az ajtón. Na-

gyon boldogok voltunk október 23-án, aztán vagy egy hétig vagy kettőig,

amíg a harcok dúltak, addig bizakodtunk... Addig, amíg az orosz csapa-

tok be nem jöttek. Aztán félrevezették a kormányt azzal, hogy elvitték a

Malétert. Tőrbe csalták Nagy Imrét, a társait, és aztán ki is nyírták őket.

Csinálták a koncepciós pereket.

Nem ért váratlanul a forradalom. Nem számítottam rá, annyira bölcs

nem voltam, marhaság lenne, ha ezt mondanám. De gyerekkorom óta

láttam, milyen a világ. Nagyon rossz gyerekkorom volt, zsíros kenyéren

éltem, fölkerültem Pestre a szociáldemokraták közé, ezek aztán minden jót

elmondtak a kommunizmusról, és amikor bekerültünk a kommunizmus-

ba, megváltozott a kép. Mivel benne éltem, hogy engem nem tudott eltán-

torítani senki attól a gondolattól, hogy ezek éppen olyan gazemberek, mint

amilyenek a nyilasok voltak. És én ebben a tudatban élek a mai napig. ’56

után nekem semmi illúzióm nem volt, amikor leverték a forradalmat, s ide

bejöttek az oroszok, hogy ez jobbra fordul. Semmi illúzióm! Annyira tisz-

tában voltam vele, hogy itt az orosz a nagyhatalom. Nem beszélve arról,

hogy bele sem mert avatkozni a Nyugat ebbe a dologba, mert félt.

Érdekes módon, az a magja a gyárnak, amelyik híres volt arról, hogy

traktort gyártottak, hisz már az 1900-as évek elején Dél-Amerikába

szállítottunk Hofherr és Schrantz traktorokat, G35-ösöket, ez a gárda

megmaradt, de ennek a kilencven százaléka nem volt hajlandó politizálni.

Úgy, hogy belépett volna a Kommunista Pártba. Addig, amíg a Szoci-

áldemokrata Párt élt a háború után, addig ebben a pártban voltak. De

mikor jött a pártegyesítés, a Rákosiék erőszakolták a szocdemeket, hogy

lépjenek be a Kommunista Pártba, ezek az emberek erre nem voltak haj-

landóak. Inkább azt mondták, elveszítették a párttagkönyvüket. Nekem

is azt mondta a Nagy Kálmán: Pista, mondja azt, hogy elvesztette, így

kimaradhat. Ezt mondtam. Tiszteltem a Nagy Kálmánt meg a Kasza

Pistát. Hallgattam rájuk. Az ötvenes évek közepére, ’55-re már teljesen

kicserélődött a gárda. Fölhígult.

Tudtuk, hogy vannak beépített emberek közöttünk. Újak. Először is

lehetett tudni arról, az volt az első dolog, hogy valamilyen pártmunkát ka-

pott. Párttitkár lett, atyaúristen lett, valamilyen pártfunkciója volt. Ezek-

től az emberektől mindenki óvakodott, nem beszéltünk előttük, tudtuk,

kivel állunk szemben.

Aztán ’53 tavaszán meghalt Sztálin. Ha jól emlékszem, három nap

múlva jelentették be, három nap múlva tudtuk meg, mikor már három

napja döglött volt, hogy meghalt Sztálin. Bent a gyárban akkor óriási volt.

A Vörös Csillag Traktorgyárnak a bejáratánál egy 3-4 méter széles, feke-

te drapéria, tizenöt-húsz méter hosszú, teljesen letakarta a Vörös Csillag

Traktorgyár fölírást, és rajta Lenin meg a Sztálin, és óriási koszorú, és alá

írva, hogy meghalt a Sztálin apánk, meg a jó Isten tudja, hogy még mi-

lyen szövegek. De nagy, óriási betűkkel. Tisztességes emberek is mondták,

hogy meg kellett volna neki dögleni hamarabb.

Nem tudtuk, mi lesz. Örültünk neki, hogy elpusztult a gazember.

Ezeket az embereket én ki nem állhattam, akik annak a bandának a

tagjai voltak, akik itt ölték halomra az embereket, deportáltak, ártatlan

embereket gyilkoltak meg, úgy, mint a nyilasok. És a Nagy Imre is, hát a

Rákosi alatt miniszter tudott lenni. De amikor miniszterelnök lett, azért

ő megszüntette a beszolgáltatásokat, persze kényszerűségből, mert már ak-

kor olyan szarban volt az ország, hogy muszáj volt neki.

Egyetlen embert tiszteltem, akire föl tudtam nézni, nem ismertem sze-

mélyesen, a könyvei megvannak, aki utoljára maradt bent a Parlamentben,

mikor az oroszok november 4-én bevonultak Pestre, de ő nem volt kom-

munista. Nem menekült el a Nagy Imréékkel. A Bibó. A Bibó István.

Az esze miatt, a gondolkodásmódja miatt a forradalom utolsó napjaiban

kénytelenek voltak már fölhasználni és tanácsokat kérni tőle. Itt a könyve,

olvastam, de nemigen adtak az ő szavára. És mikor már leverték a forra-

dalmat, még mindig írta a Memorandumait a Nyugatnak. Hogy segítse-

nek. De azok is gyávák voltak.

Két fiatal srác a karusszelen dolgozott – a karusszel esztergagép, füg-

gőleges tengelyen egy vízszintes lap forog körbe-körbe, ezen munkáltunk

meg sok munkadarabot –, ezek részt vettek puskával a forradalomban.

De vissza is jártak dolgozni a gyárba, mert közben kaptuk a fizetésün-

ket, éjszaka meg este kimentek harcolni. Folyt a munka, de lagymatagon.

A nyavalya tudta, mi lesz! Alakult forradalmi bizottság is, a Béler Karcsi

lett az elnök, ő se volt kommunista, a nagy szereldének és a nagy eszterga-

műhelynek, ahova én jártam le ellenőrizni, ahol a karusszelek is voltak,

ő volt a gyáregységvezetője. Nem tudom, mennyi ideig tartott, két hétig,

háromig, aztán vitték börtönbe a Bélert. Egy-két év után kiengedték, a

Steinlein intézte el neki, azt hiszem. Mikor a Bélert elvitték, munkás-

tanácsok alakultak, ezek aztán szép lassan elhaltak.

7

Akkor apáddal elhatároztuk, hogy kimegyünk. Nyitva voltak a ha-

tárok, hát nekivágunk. Svédországba akartunk menni már ’49-ben

is, de a pártegyesítés miatt semmi se lett a dologból. Szervezték ezt

a traktorgyárban, föl voltunk iratkozva a listára. Hogy végre jól él-

jünk, hogy legyen kenyér, hogy ne azon kelljen mindig törni a fejem,

hogy mit fogok főzni, mit adok neked enni, hogy legyenek szép ru-

háid, hogy tudjunk taníttatni. Aztán apádat megint ledöntötte az őszi

derékfájás, emlékszel, etetni kellett, moccanni nem tudott, úgy fájt

neki. Ezt is a ruszkiknak köszönhette. Éjszaka meg is állt nálunk a te-

herautó, mi meg maradtunk. Hát, ha kimegyünk, már biztos beszél-

nél svédül... Mire apád jobban lett, lezárták a határokat. Befellegzett.

És akkor, mikor a Nagy Imrééket kivégezték, Apuka is meghalt.

Borzasztó volt, egészséges, szép szál, fiatal ember, a korához képest

nagyon jól tartotta magát, és meghalt. Mert hagyták megfulladni.

Nem tudtunk borravalót adni. Hagyták. Parasztember, nem tö-

rődtek vele. Álló nap csak sírtam, sírtam. Most mi lesz velünk? És

akkor jöttek Kőrösre az agitátorok, hogy be kell lépni a téeszbe.

Még azt a kicsit is elvették, amink volt. A feketét, tudod, az jó zsí-

ros föld, búza termett ott, meg a kukoricást is, csak az a picike szőlő

maradt anyukának. Be kellett lépni, aki nem lépett be, az ellenség

volt. Mennyit sírtunk anyukával! De a Tetétleni utcában minden-

ki belépett. Anyuka meg özvegyasszony, hát mit tehetett, egy szál

egyedül, mint a kisujjam, mit tehetett? A téeszben meg nem fi-

zettek. Majd megél a paraszt valahogy a sajátjából, nem fizettek.

Munkaegységre számoltak, és egyszer egy évben, a zárszámadáskor

osztottak pénzt, de senki nem tudta, mennyit ér a munkaegység.

Csak mindig utólag, zárszámadáskor derült ki. Dolgoztál egész év-

ben, látástól vakulásig, és nem tudtad, mennyiért. Hát akkor anyu-

ka is eladott mindent, lovat, tehenet, azt a két szép gyönyörű lovat,

emlékszel, te is lovagoltál a feketén, meg hajtottad őket, a sulderes

kocsit, amivel templomba jártunk, meg a másik szekeret, talicskával

járt ki anyuka a szőlőbe, azon cipelte a portékát. Meg az udvaron

csinált kis veteményest a góré mellett, alig volt hely, de termett

azért borsó, bab, meg zöldség, paradicsom. De már a libáknak, ka-

csáknak nem tudott enni adni, le kellett őket vágni, csak a csirkék

maradtak, meg még a disznó. Először, de aztán már az sem. Már

hizlalni se tellett. A téeszben meg elbarmoltak mindent, nem ter-

mett a föld, mert nem törődtek vele. Kint maradt a határban sok

minden, mentek is az emberek összeszedni, ki mit tudott. Mert ott

maradt volna ebek harmincadjára. Mocskos idők voltak.

8

Amikor vége lett a forradalomnak, engem ledöntött ez a rohadt derékfájás

és nem tudtunk kimenni, hát utána megmondtam a Steinleinnek, hogy én

nem maradok a MEO-nál tovább. Mert addig, míg a forradalom ki nem

tört, a MEO, a műszaki ellenőrzés a Kohó- és Gépipari Minisztérium-

hoz tartozott, nem dirigálhatott a MEO-nak az igazgató. De ez meg-

szűnt, most minden a gyárigazgató fönnhatósága alá került. Tehát én ak-

kor azt mondtam, hogy mivel nem vagyok független, én innen elmegyek.

Nem akart elengedni. Mondtam neki: Sanyi bácsi – így hívtam, egyébként

jóban voltunk, nem volt egy rosszindulatú manusz, de azért nem szerettük

egymást –, én nem maradok itt, hozok valakit magam helyett. De nem

enged el! De engedjen el, mert ha nem, akkor kilépek a gyárból. Akkor

elengedett. A Krakker Jóska, aki ennek a gyárnak régi, öreg üzemvezetője

volt, még a háború előttről, nagyszerű szakember, na, annak volt egy fia,

velem egyidős, ő elvégezte az egyetemet gépész szakon, szóval őt hoztam

magam helyett. Én meg mentem vissza a szerkesztésbe, a külön irodába a

Harsányi Bélához. Neki állandóan járt az agya, újított, javított a meglé-

vő gyártmányainkon. Jó életem lett mellette, arany ember volt. Végre fog-

lalkozhattam azzal, amit szerettem, nem kellett emberekkel veszekedni.

Ott volt például a dömper, amiből kibillentik a salakot, na, a csuklórend-

szere nem volt tökéletes. Azt kellett évek alatt tökéletesítenünk, mire olyan

lett, hogy azt mondhattuk, most príma. Aztán ugyanez a traktor kipufogó-

jával. Akármilyen erős szerkentyűt csináltunk oda, egy idő után leszakadt

a kipufogócsöve, pedig függőleges állt. Az U28-asé. Meg a cséplőgépeknél

is módosítani kellett a rázótengelyen. Ez mozgatja a szitát, mert amikor a

cséplőgép dolgozik, az a szalmát mindjárt leválasztja, és a búzát külön ki-

rázza. Ez a rázótengely, ennek a csapágyai mindig tönkrementek.

9

Apádnak meg nem lett több a fizetése, inkább kevesebb. Kevesebbet

ért. Úgy szerettem volna én is dolgozni, de nem bírtam. Vállaltam

bedolgozást, tudod, a Daraynénál mindig zakatolt a varrógép, kesz-

tyűket varrt össze, aztán nekem is szerzett munkát, de nem bírtam

ott görnyedni naphosszat a varrógép fölött, hasogatott a hátam, és

hát filléreket fizettek érte, meg határidőre kellett rengeteget meg-

varrni, nem ment. Nem kaptam munkát. Horgolni, azt szerettem,

de azt meg nem lehetett eladni. A kommunisták nem engedték a

maszek munkát, utálták azt a kevés maszekot, akik mégis megpró-

bálkoztak, azok is ellenségek voltak. Tehát mi ellenségek voltunk.

Aztán, mikor teljesen elfogyott a pénzünk, apád bevitt a gyárba.

De nekem nincs iskolám, tudod, a lányokat nem taníttatták, csak a

hat elemim van meg, a polgárit se fejeztem be, hát milyen munkát

végezhettem? Segédmunkát. Ott álltam a fúrógép mellett és fúrtam

a lemezeket. Tízkor volt tízperces uzsonnaszünet, meg délben fél óra.

Aztán vissza a fúrógéphez. Hát ebbe belebetegedtem. Ott állni a fú-

rópad mellett egy álló nap. Ágynak estem, apád meg haragudott rám.

10

Esztike, szegény meg állandóan beteg volt, epegörcsök meg vérszegénység,

meg a jó Isten tudja, mi, az az öreg nyanya meg, a körzeti orvos, nem törő-

dött vele, nem vizsgáltatta ki, csak írta neki a gyógyszereket, azok meg nem

használtak. Az anyja a világért se segített volna, nem jött föl, mikor az ágyat

nyomta, zsugori öregasszony volt az, makacs, magának való, nem érdekelte

a lánya. Sokat küszködtünk. De az én anyám se volt jobb. Az se jött föl,

pedig tehette volna. Csak mindig karácsonykor, aztán követelte a rétest, hogy

Esztikénél jobban azt senki nem tudja. Persze, de szegénynek nehezére esett

már ott gyúrni meg nyújtani azt a rétestésztát egész délelőtt a konyhában.

Én nagyon haragudtam anyámra, inaskoromban annyit kellett éhez-

nem, apám asztalán meg mindig ott állt a fél liter bor, ha nekünk, gyere-

keknek nem jutott semmi, akkor is. Hiába, szegények voltunk.

11

Apád meg nem szerette Anyukát, csak Apukát imádta. Aztán nem

is nagyon jött le Kőrösre, csak egy-két napra, akkor is mindig ve-

szekedett, hogy minden milyen mocskos. Anyuka, szegény, egye-

dül nem bírta, persze, csirkeszaros az udvar, sáros az ámbitus, a

kiskonyhában szeretett mindig lenni, ott volt a kemence, ott min-

dig jó meleg volt, annak meg földes, döngölt agyagos padlója, hát

poros, bejöttek a csirkék, macskák nyáron, apád meg ezt utálta.

Nem bírta. Bántotta Anyukát, nekem meg mindig a szívem sza-

kadt meg. Segítettem, amit tudtam, nyaranta, tudod, sokat lent

voltunk veled, csillagom, de keveset bírtam.

Apukának se, Anyukának se voltak testvérei, az első világhá-

ború alatt kerültek össze, szegények voltak, mint a templom ege-

re, Anyuka félárva, az apját nem is ismerte, együtt szedték össze

lassan, amijük volt, rengeteget dolgoztak, Anyuka cselédkedett,

Apuka meg napszámba járt, mekkora öröm volt, mikor meg tud-

ták venni a feketét, pedig csak két hold az egész, de saját föld! Jó

föld. Lassan lett aztán ló is, tudod, mekkora kincs egy ló? A derest

vették meg először. Hogy szerette Apuka, beszélgetett vele! Járt a

piacra, ügyes gazda volt, mindent kihozott a földből, amit lehe-

tett. Gyarapodtunk.

De mikor Apuka meghalt meg bejött a téesz, senki nem segí-

tett Anyukának, csak nagy néha Ambrus bátyádék, de hát nekik

is annyi dolguk volt, nem értek rá. Kóstolót azért mindig kapott

Anyuka, mikor már ő nem hizlalt, akkor is, meg fát a nagyerdő-

ből, Ambrus bátyád fuvaros lett a téeszben, aztán hozott fát. Meg

a Keresztmamáék. De ők meg még idősebbek voltak, még an-

nyira se tudtak dolgozni. Két öregasszony, egymásra utalva, csön-

desen éltek, az Eszter-napokat azért mindig megtartottuk, em-

lékszel, volt rétes, lúdgégés tyúkhúsleves, csöröge, rántott csirke

meg töltött káposzta, egyszer egy évben azért tellett. De nagyon

hiányzott Apuka, ő tudott mulatni igazán, szívből, kár, hogy nem

emlékszel már erre, ezt neked is meg kellene tanulni. Jót mulatni.

Kell az az embernek!

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452