OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

IV.

ÉVA

1

Az Öreg csipkelődő megjegyzése után Péter végre elhívta Évát

moziba. A lány könnyen beleegyezett, könnyebben, mint Péter

várta. Néha úgy gondolta, hogy már csak a csodában reményked-

het. Huszonhárom évesen vészesen hullani kezdett a haja, nem járt

sehová, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ült, Lőrincen már

nem érezte otthon magát. Kinőtte a sufnit, a biciklit, a díványt, az

íróasztalt, apja történeteit, anyja elpityeredéseit. Sophie elvesztése

se fájt már olyan élesen, tompult a világ.

A moziból egyenesen hazamentek Évához. A lány és a húga

egy város környéki parasztház felét bérelték, Erzsi néni jótékony

tyúkanyó-felügyelete alatt, aki befűtött, főzött is, ha kellett, de

amúgy békén hagyta őket. Éva a buszon egész úton fölszabadultan

beszélt, nevetgélt, imponálóan magabiztos hangon, Péter meg úgy

szorongott, mint egy kóbor kutya. Nem is igen tudott arra figyel-

ni, mit mond a lány, megfogta a kezét, a puha melegség kissé meg-

nyugtatta. Évának rövid, tömpe ujjai voltak, lerágott körmökkel,

szokás szerint most sem viselt melltartót, a magas nyakú, laza pu-

lóverben is jól látszottak a csábos formák, Péter igyekezett ezekre

összpontosítani és elengedni magát. Nem sok sikerrel.

Késő este értek a házhoz, ritkán jártak a buszok. A kapuban

Éva rájött, hogy a húgánál hagyta a kulcsot, aki éppen vala-

melyik barátjánál aludt, fogott egy téglát és habozás nélkül be-

verte a veranda ablakát, kinyitotta, bemásztak. Pétert ez a fleg-

ma határozottság végképp megfosztotta minden saját akaratától,

hagyta, hogy Éva azt tegyen vele, ami éppen ínyére van. Erős

dohányszag uralta a szobát, Éva azonnal rágyújtott, ahogy le-

dobta a ballonkabátot, főzött teát, Péter a könyveket böngészte a

dülöngélő polcokon, igyekezett semmire sem gondolni. Odaült

Éva mellé az ágyra, a lány éppen a csizmáját húzta le, Péter meg-

csókolta. Éva hevesen reagált, hemperegtek az ágyon, Éva Péter

fölé került, úgy vetkőztette a fiút, akinek reszketett a keze az

idegességtől, hiába babrált Éva blúzával, végül letépte róla, ott

himbálódzott maga a megtestesült gyönyörűség Péter szája előtt,

beléjük kapott, közben Éva ügyes mozdulatokkal ráült a fiú hím-

tagjára és bevezette azt, úgy, hogy Péter nem is igen tudta, hol

jár, markolta Éva pompás fenekét és csókolta, csókolta, a száját,

vállát, nyakát, az ágaskodó mellbimbókat, mígnem Éva teste ív-

ben hátrafeszült és a lány ráborult.

Amikor Éva megint rágyújtott és bebújt a fürdőköpenyébe,

Péter tétovázva megkérdezte: – Megvolt? – Éva kérdőn fölhúzta

a szemöldökét: – Persze! – fújta ki a füstöt huncutul mosolyogva.

– Mért, te nem úgy érezted? – Úgy értem, tényleg benn voltam? –

Éva nevetve bólogatott, Péter nagyot sóhajtott, hát végre megtört

a jég – gondolta. Micsoda mázli, micsoda mázli!...

2

Sophie halála után sokáig egyszerűen rá sem tudott nézni a lá-

nyokra, Sophie illatát kereste, Sophie-nyelven írt soha el nem kül-

dött leveleket, néha úgy érezte, megbolondul. Közben fölvették

az egyetemre és jutalmul mindjárt mehetett is katonának. Orszá-

gában, a szocializmus mintabarakkjában, akkortájt ez a rend jár-

ta: egyetem előtt kötelező tizenegy hónapos katonaság a fiúknak,

hogy megtudják, mitől döglik a légy.

Péter hatvan-egynéhány társával együtt meg is tudta hama-

rosan. A bevonulás estéjén a hódmezővásárhelyi lövészezred bor-

bélyai kaján élvezettel estek neki az újoncoknak, a fölforrósodott

nullásgép égette Péter tarkóját, éjfél lett, mire sok ordítozás után

ott ült az ágyán a mosodaszagú zubbonyban, amiről hiányoztak

a gombok. Kopaszon, megalázva. És azután ez így ment tizenegy

hónapig. Próbáltak persze ellenállni, mindig ült közülük valaki

a fogdában, próbáltak túljárni az ostoba parancsnokok és még

ostobább altisztek eszén, de nem sok sikerrel. Azok voltak az

erősebbek.

Amikor először kellett teljes menetfelszerelésben, hátizsákkal,

gyalásóval, ami minden lépésnél belevágott az ember combjába,

körbefutniuk az alakulóteret, Péter elájult. Fektették őket őszi és

tavaszi sárba, jeges patakokon kellett derékig érő vízben átlábalni-

uk, a téli lőgyakorlaton Péter ujja odafagyott a ravaszhoz, kúsztak

szögesdrót alatt, ami fölsértette a hátát, esett le emeletnyi magas

deszkapalánkról, súrolta a körletet, ’fókázott’, és közben hatalmas-

ra gyűlt benne az ellenállás.

Szerencsére a könyvtárban rátalált A nagy utazásra, Semprun

nagyszerű regényére, és a moselle-i fiú tanácsait igyekezett kö-

vetni. Annyira átélte a könyvet, hogy elhatározta: színpadra vi-

szi. Kapóra jött a nagy tavaszi árvíz a Tiszán, akkor néhány hétig

normális feladataik voltak, homokzsáktömés, gátfigyelés, kinn

aludtak a gáton egy szalmakazal tövében Gyulával, akivel véd- és

dacszövetségre léptek már az első napon a zuhanyozó alatt, a kör-

nyékbeli parasztok ellátták őket mindenféle finomsággal, szalon-

nás rántottát kaptak reggelire meg jó kis kisüstit, vitt magával egy

nagy kék füzetet meg a regényt, és elkezdte megírni a jeleneteket

a gáton.

De az árvíznek is vége szakadt egyszer, visszahullottak a teljes

abszurditásba. Nyár elején – már csak két hónappal a szabadu-

lásuk előtt – egy vasárnap hajnalban riadóztatták a századot, és

kivezényelték valahová a Szeged környéki erdőkbe, munkára.

Mire kiértek, javában tűzött a nap, terjedelmes tisztáson szálltak

le a teherautókról, és az ügyeletes tiszt közölte velük a feladatot:

a tisztás egyik sarkában fölhalmozott szálfákat kellett átcipelniük

az ellentétes sarokba, minden látható értelem nélkül. Amikor

érdeklődni próbáltak, hogy mégis mi végre, a tiszt azonnal or-

dítani kezdett: – A katona gondolkodás nélkül teljesíti a paran-

csot! Ha azt a parancsot kapja, hogy fesse ki az eget, csak egyet

kérdezhet: Milyen színűre? – Az indoklás nem nagy sikert ara-

tott a bölcsészszázadban, a fiúk ímmel-ámmal veselkedtek neki

a dögnehéz hasáboknak, nyolcan-tízen tudtak megemelni egyet,

ráadásul a teher mindig a magasabbak vállán nyugodott, Péter

is közéjük tartozott. Görnyedeztek, káromkodtak, izzadtak. El-

jött az ebédidő, a nap egyre élesebben égette őket, most már az

éhség is belülről. Várták a gulyáságyúk érkezését, hiába. A fe-

szültség kezdett elviselhetetlenné válni. Végre, három óra felé

megérkezett az ebéd – a sofőr állítólag eltévedt az erdőben –,

Péter föllélegzett. A tiszt sorakozót vezényelt, kettes sorban föl-

állította őket a gulyáságyúkkal szemközt, készítették a csajkáju-

kat, amikor elhangzott a ’Hátra arc’ vezényszó. – Irány az erdő!

– ordította a százados.

Péterben ekkor elszakadt valami. Hihetetlen belső forróság ön-

tötte el, és gondolkodás nélkül, teli torokból énekelni kezdett: –

Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják... – A fiúk, gondolván,

hogy elhangzott a ’Nóta’ vezényszó, kelletlenül be is kapcsolód-

tak, a második sort már visszhangozta az erdő: – Sej, az van arra

írva, éljen a szabadság!

Itt azonban vége szakadt az éneklésnek. A tömzsi százados, aki

csak a válláig ért Péternek, odarohant hozzá, két kézzel kirán-

totta a sorból és gutaütéses arccal üvölteni kezdett vele. Péterből

közben teljesen kioldódott a feszültség, a belső megkönnyebbülés

állapotából figyelte ezt a groteszk, eltorzult arcot, amint öt cen-

tire az orrától üvölt. Mintha filmen látta volna, olyan védettséget

érzett. – Lázadás, szabotázs, hadbíróság – ezek a szavak kevered-

tek éktelen gyalázkodásokkal és fenyegetőzésekkel. Nem lehetett

megmondani, mennyi idő telt el ebben a valószínűtlen önkívü-

letben, a százados intézkedni kezdett. Pétert fegyveres őr kísére-

tében kiállította a forró napra, megtiltotta neki, hogy elmozdul-

jon, persze ebédet sem kaphatott – Péterből közben az éhség is

elpárolgott, viszont szomjazott rendesen –, azután rádión kihívta

a tábori rendőrséget. Majd újra kezdte a fenyegetőzést: – Maga a

futkosóra kerül, lőttek az egyetemnek, lőttek magának, legkeve-

sebb három év lázításért, parancsmegtagadásért, ez vár magára,

okos Tóni! – és megvetően a többiek felé fordult, akik elképedve

figyelték a fejleményeket. Péter érthetetlen nyugalommal szem-

lélte környezetét, levette a szemüvegét, hogy letörölje róla az iz-

zadságot, gondolkodni nemigen tudott, állt, várt. A fiúk, miután

megkapták a gulyásukat, elismerő pillantásokat vetettek Péterre,

odakacsintottak neki, intettek a százados háta mögött, szakasztár-

sa, Feri még a csajkáját is igyekezett odacsúsztatni hozzá a füvön,

de erre a tiszt újabb ordítozásba fogott, ezúttal a bölcsészszázad

egészét érte a gyalázkodás, közben a derékszíjára erősített pisztolyt

ütögette nyomatékképpen.

A napsütés kezdett alábbhagyni, Pétert továbbra is az a kön-

nyű érzés járta át, amit utazás közben tapasztal az ember: ha már

elindult a vonat, a következő állomásig nincs felelősség, nincs be-

folyása az embernek a történtekre. Kikapcsolhat, lazíthat. Sorsa

mások kezében van. Persze ennek a vonatnak a célállomását nem

ő választotta ki. Megjött a tábori dzsip, Pétert beültették két ka-

tonai rendőr közé, a százados is ment vele a laktanyába, hogy a

lázító közlegényt átadja az ügyeletes tisztnek. Az alezredes, ma-

gas, gumiarcú férfi, folytatta az ordítozást, Péter a laktanya fog-

dájában kötött ki, ahol örömmel üdvözölte Gyulát, aki már előző

nap kivívta magának a jogot a fegyveres őrizetben lebonyolítandó

krumplipucolásra és szeméttároló-takarításra, amikor Pacskó őr-

nagynak a szokásos egyenszöveget kérdő hangsúllyal vágta az ar-

cába: – A dolgozó népet szolgálom?? – A század dőlt a röhögéstől,

Gyula ment a fogdába.

A priccsen egész éjszaka hánykolódott, átjárta a szorongás.

Három év futkosó a szegedi katonai börtönben, nem valami re-

ménykeltő perspektíva. Futkosónak hívta a katonai zsargon ezt

az intézményt, mert az elítélteknek futva kellett közlekedniük a

börtönben. Nem is beszélve az egyetemről. Fuccs a küldetésnek?

De Péter őrangyalai fontosnak tartották a küldetését. Két nap

ordítozás után – ebből szinte az ezred valamennyi tisztje kivette

a magáét –, három hét laktanyafogsággá enyhült a büntetés. Vél-

hetőleg azért, amint azt a laktanyai pletykák rebesgették, mert

az ezredparancsnoknak betelt az az évre engedélyezett ’rendkívüli

esemény’-kvótája, ha még egyet produkál, az katonai kompeten-

ciájának megkérdőjelezésével lett volna egyenlő a katonaság fur-

csa logikája szerint, Péterből tehát nem lett ’rendkívüli esemény’.

Azt viszont elérte, hogy honvédként szereljen le – a többiekből

rendszerint őrmestert, alhadnagyot kreáltak leszerelés előtt, hogy

azután tetszés szerint ismét behívhassák őket –, és a káderlapjára

rákerült nagy, piros betűkkel: POLITIKAILAG MEGBÍZHA-

TATLAN.

3

De történt még valami a katonaságnál, ami úgyszintén hosszú

évekre meghatározta Péter sorsát. A fiút sztárolták a gimnáziu-

mában, kiváltképpen az orosztanárnő és az iskola igazgatónője,

kiérdemesült párttag. Az orosztanárnő által megvalósított sztáro-

lás Péternek persze sokkal jobban tetszett, hiszen a negyvenes évei

közepén járó, filigrán, fekete nő szemrebbenés nélkül csapta a sze-

let Péternek. Az osztálybulikon mindig fölkérette magát táncolni,

szorosan odasimult a fiúhoz, félreérthető mondatokat sugdosott a

fülébe, majd elhívta a lakására azzal az ürüggyel, hogy Péter segít-

sen neki költözködni. Péter ugyan kissé viszolyogtatónak találta a

nő ráncait, kivált a nyaka körül, de azért hízelgett neki az udvarlás,

és táncolni az orosztanárnő igazán szenvedélyesen tudott.

Péter fölment a nő lakására, majd öt perc múlva nagy kínok kö-

zepette távozott, amikor a tanárnő minden teketória nélkül vetkőz-

ni kezdett a nappaliban. Annyit motyogott vérvörös fülekkel, hogy

itt valami félreértésről lehet szó. Ez azonban nem akadályozta meg a

nőt abban, hogy jelesekkel jutalmazza Péter igazán töredékes telje-

sítményét oroszból, sőt hogy arra biztassa: jelentkezzen orosz szak-

ra. Péter magyar–történelem szakra ment volna, de nem lehetett.

Abban az évben nem indult ilyen szakpárosítás a budapesti egye-

temen. Így aztán, kevés meggyőződéssel, a magyar mellé az oroszt

választotta, gondolta, úgyis kirúgják. Az erőszakos orosztanításhoz

ugyanúgy viszonyult, mint a többiek: utálta. Jelentkezett viszont

filmrendezői szakra, több éve fotózott, sikerült összespórolnia egy

nagyítót, úgyhogy a spájzban maga hívta elő és nagyította képeit.

Filmrendezőnek nem vették föl – a háromfordulós felvéte-

li harmadik szakaszában, amikor riportfotókat kellett készíteni a

Klauzál téren, a vásárcsarnokban fotózott, ám nem lévén fénymé-

rője, rosszul állította be a blendét, így üres képkockákat produkált

–, viszont bejutott a budapesti bölcsészkarra. Úgy látszik, a töb-

biek még annyira sem tudtak oroszul, mint ő. Így aztán mehetett

katonának.

Ám a gimnázium igazgatónőjének más tervei voltak Péterrel.

Hamar kiderült, hogy a fiú íráskészsége jobb az átlagnál, így – az

igazgatónő ajánlására – ő lett az iskolai diáklap szerkesztője, majd

egy év múlva az iskolai rádióé is, amelyik a 15 perces nagyszü-

netben sugározta főként zeneszámokból álló, fergeteges műsorát.

Ekkortájt érkezett az iskolába egy bomba nő. Hogy miként ke-

veredhetett erre a nyomorúságos helyre, Péter föl nem foghatta.

Sajna, franciát tanított, Péter meg németes osztályba járt, átkozta

a sorsát ezért. A gimnáziumi fiúsereg egyöntetű és leplezetlen lel-

kesedéssel és áhítattal bámulta ezt a nőt. Mintha valami egészen

másfajta világból csöppent volna ide, ebbe a munkáskerületbe, el-

gyötört tanárok és tanárnők közé. Olyan lezser eleganciával viselte

pompás mellét, rakosgatta hosszú lábát, hogy általános elismerést

aratott. Péterék hosszú, részletekbe menő fejtegetésekben elemez-

ték a franciatanárnő minden porcikáját a tornaöltözőben, majd

rohantak zuhanyozni.

Péterre rámosolygott a szerencse, az igazgatónő Júliát, a fran-

ciatanárnőt rendelte Péter mellé az iskolarádió felügyelőjének. Az

első megbeszélésen szólni alig tudott az izgalomtól, de Júlia igen

jártasnak bizonyult a kamaszfélénkség föloldásában, így aztán a

második alkalommal, amikor kiderült, hogy a fiú fotózik és ér-

dekli a film, Júlia a világ legtermészetesebb hangján odaszólt Pé-

ternek: – Hát akkor miért nem készít interjút Jancsóval, elvégre ő

a legjobb magyar filmrendező? Ha akarja, összehozom vele. – Pé-

ter egyetlen Jancsó-filmet sem látott addig, de ha Júlia mondja,

biztos úgy van, az ördöggel is készít interjút, ha kell. Péter egy

szép tavaszi délelőtt be is cipelte a Mambó magnót az egyik ele-

gáns pesti szálloda halljába, ahol Jancsó egy órán keresztül mesélt

éppen készülő filmjéről, a Csillagosok, katonákról. Péter megigéz-

ve hallgatta. Sok mindenről beszélt a filmrendező, az orosz for-

radalomról, a forradalom szent őrültjeiről, Trockijról, lovakról,

snittekről, fényekről, Péter ekkor döntötte el végleg, hogy film-

rendező lesz. Aztán minden Jancsó-filmet megnézett, igyekezett

ellesni a fogásokat.

El is kezdték sugározni az interjút, részletekben, öt perce ment

az adás, amikor az igazgatónő feldúlva rontott be a stúdióba és

kikapcsolta a rádiót. Eltorzult arccal, az üvöltés határán, de azért

fegyelmezetten közölte, hogy ez botrány, hogy ez nem lehet, hogy

ez éppen az ő iskolájában forduljon elő, azonnal leállítani, ki ezért

a felelős? Záporoztak a kérdések, Péter ült a mikrofon előtt és nem

értett semmit. Becitálták Júliát, látszólag ő sem értett semmit, de

védelmébe vette Pétert. Az igazgatónő fegyelmivel fenyegetőzött,

kirúgással, tárgyalással. Másnap ott ültek a KISZ-irodán, az asz-

talfőn kérlelhetetlen, kemény arckifejezéssel az őszülő igazgató-

nő, mellette a kerületi párttitkár, KISZ-titkár, és még néhányan

a párttagok közül a tanári karból. Júlia Péter mellett az asztal túl-

oldalán, szabályos vallatásnak vetették őket alá, lassan kiviláglott,

hogy Trockij nevének többszöri említése, illetve a ’forradalom

szent őrültjei’ kifejezés okozta a botrányt. Péter akkor hallott elő-

ször Trockijról – nem szerepelt az iskolai tananyagban –, valamint

arról is, hogy titokzatos okokból kifolyólag, ez az ember annyira

tabu, hogy még a nevét említeni is főbenjáró bűn. Péter egyre

csak azt hajtogatta, hogy ő készített egy interjút Magyarország

legjobb filmrendezőjével, aki beszélt neki. Ő pedig ezt az interjút

szerette volna megismertetni a többiekkel, mert igen érdekesnek

találta – közben sűrűn pislogott Júliára, aki halálos nyugalommal

bólogatott mellette.

A racionális érvek és Júlia fölényes viselkedése azonban még

jobban fölingerelte a vallatókat. Pétert utolsó igazgatói megrovás-

ban részesítették, ezt már a kirúgás követte volna, Júlia pedig, a

fiúsereg őrült sajnálatára, eltávozott az iskolából. Hamarosan Pá-

rizsba emigrált.

Ez az eset azonban, úgy látszik, nem tántorította el az igazga-

tónőt Pétert illető terveitől. Még az alapkiképzés idején telefon-

hoz hívták Pétert az ügyeletes tiszt irodájába. A vonal túlsó vé-

gén az igazgatónő előadta, hogy javasolta Pétert a Szovjetunióba,

diplomataképzőre. Ecsetelte, mekkora kitüntetés ez, a kerületből

egyedül ő mehet, és reméli, Péter él a kivételes alkalommal. Péter

néhány perccel korábban éppen a sárban kúszás művészetét gya-

korolta Pacskó őrnagy jótékony felügyelete alatt, csöpögött róla

a víz. Nagy szünetekkel, szaggatottan beszélt: – Nem hiszem...

Ezen gondolkoznom kell... Én filmrendező szeretnék lenni... –

Végül megtalálta a helyes formulát: – Gondolkozási időt kérek. –

Az igazgatónő egy hetet adott neki. Akkor újra hívja. Péter végső

kétségbeesésében még kinyögte: – Szeretném, ha apám is ott lenne

a telefonbeszélgetésnél.

Péter orosz szakos se akart lenni, nemhogy öt évet eltöltsön

abban az országban, amelyről annyi rosszat hallott, elsősorban az

apjától. Nyilvánvaló, hogy nemet kell mondania. De hogyan? Bí-

zott apja diplomáciai érzékében. És nem csalatkozott. A volt szo-

ciáldemokrata munkás, a kommunisták esküdt ellensége egy hét

múlva ott állt az orosztanárnő és az igazgatónő között a telefonnál,

és mindenben megerősítette Péter ellenkezését. – Fiam, gondolj

a jövődre! – ismételgette, kissé rejtélyesen. Amikor karácsonykor

Péter kétnapos eltávozást kapott és végre személyesen beszélhetett

apjával, megkapta a mondat kifejtett értelmezését: – Janicsárkép-

zőbe akart téged küldeni az a boszorkány! Janicsárképzőbe! Akik

a ruszkiknál végeztek, azok mind fejesek lesznek, onnan nincs

menekvés, a legnagyobb disznóságokban is részt kell venned, gyil-

kosokkal haverkodnod! Jó, hogy megvolt a magadhoz való eszed

és nemet mondtál! – Hát persze – gondolta Péter –, Júlia és Jancsó

velem volt. – Hosszú idő óta Péter most először ismét örült az ap-

jának. Helyreállt a karácsony.

4

Péter egy hét múlva kiköltözött Évához, és fél évre rá összeháza-

sodtak. Az esküvőjüket majdnem lekésték, mert elszalasztották a

városba vivő buszt – a következő csak fél óra múlva jött –, de Éva

nem esett kétségbe, kiállt az út szélére menyasszonyi ruhában és

lestoppolta az első arra járó kocsit. Évában Péter egyszerre vissza-

kapta Andreát és Sophie-t, Andrea vadságát és Sophie szelídségét,

csak jobb kiadásban, a lány az egyetemi órákon föltűnően értel-

mesnek bizonyult.

Mindenekfölött azonban Éva teste tökéletesen megfelelt Péter

ízlésének, azonnal elkezdte fotózni, az eredendő flegma kacérság

kiváló fotóalannyá tette a lányt. Ellenfényes, lágy képeket készí-

tett, ahol sok részlet árnyékba borult, az egyiken – Péter ezt sze-

rette a legjobban – Éva hanyatt fekszik sötét háttér előtt, karját feje

alá kulcsolja, a fejét elfordítja, frissen mosott, sötétbarna haja izgal-

mas összevisszaságban hajlik át a fülén, hónaljszőrzete alig látszik

– nem borotválta a hónalját, sminket sem használt –, formás, ará-

nyos melle finoman elomlik, barna mellbimbója nyugalmi álla-

potban, tökéletes kör közepén, mellkasa alsó részén néhány borda

tűnik át, hasa laposan lejt öle felé, két combja összetéve, fölhúzva,

a fény végigsiklik a kemény izmokon.

A flegma kacérság más helyzetekben persze sok gyötrelmet

okozott Péternek. A lány továbbra is ugyanúgy, szétterpesztett

lábakkal, hosszú csizmában, miniszoknyában ácsorgott az egye-

tem lépcsőin, ahogy Péter először megpillantotta és amitől nyom-

ban fölállt hátán a szőr. Rikító ruhákban járt, egyszer úgy állított

haza, hogy a köröm minden lábujján más színben pompázott, Pé-

ter kérdésére előadta, hogy egy bizonyos Sanyi követte ezt el két

óra közt a könyvtárban. Péter gyomra görcsbe rándult, Éva meg

kacarászott. A lány az elmúlt néhány évben komoly tapasztalatok-

ra tett szert a testi örömök terén, igazán nem vesztegette az idejét –

és ezekben persze Péter legnagyobb megelégedésére őt is bőséggel

részeltette, abba is maradt a hajhullás –, amikor Péter megkérte,

hogy számolná meg eddigi kapcsolatait, harmincnál a fiú tehetet-

lenül dőlt hátra és teljesen védtelennek érezte magát.

De Éva csupán egyetlen igazi nagy szerelméről szeretett be-

szélni, az elsőről, aki valami csodás indiai srác lehetett – Éva szü-

lei két évet kiküldetésben Delhiben töltöttek, a lány éppen akkor

kamaszodott –, olyan szelíd átérzéssel, hogy Pétert elöntötte a ve-

ríték, fogja-e ez a lány valamikor őt is így szeretni? Lassan egy-

máshoz idomultak, szinte mindent együtt csináltak, az intim szfé-

rájuk át- meg átjárta egymásét, közös fogkeféjük volt például, amit

barátaik még hosszú évek múlva is irigykedve emlegettek. Éva

visszafogottabb, Péter meg kezdeményezőbb lett, de nem eléggé.

Mármint Éva ízlése szerint.

Egy forró nyári délelőtt kimentek a falu legelőjére napozni,

senki a környéken, Éva zavartalanul megszabadult fürdőruhájától

és hátradőlt a pokrócon. Aztán lassan, módszeresen csókolgatni

kezdte Péter testét, haladt egyre lejjebb és lejjebb, majd finoman a

szájába vette a fiú hímtagját. Péter lélegzete elakadt, a gyönyörtől

és a megdöbbenéstől egyszerre, ilyesmi először fordult vele elő,

egész lénye fölkavarodott, háborgott, el is akarta tolni a lány fe-

jét meg nem is, hol kínt, hol meg elképesztő gyönyört érzett, de

nem tudta elengedni magát. Korábban is megesett vele néha, hogy

fájt a szeretkezés. Félt megmondani Évának, igyekezett úgy tenni,

mintha zavartalanul élvezné a dolgot.

Elment orvoshoz, de a doktor semmi kivetnivalót nem talált

Péter hímtagjában. – Sokat gyakoroljon – nevetett rá kajánul. –

Ha van kivel. – Péter ostobán vigyorgott: – Persze, persze... – az-

tán megkérte Évát, hogy reggelente ne szeretkezzenek, mert utána

annyira elernyed, hogy képtelen bemenni az egyetemre. Éva fur-

csán nézett rá, nem szólt semmit.

5

Nyáron, még az esküvő előtt stoppal lementek a bolgár tengerpart-

ra, vendégszerető családoknál szálltak meg, akik fölvették, majd

meghívták őket magukhoz éjszakára. Egy szakállas bolgár annyira

örült nekik, hogy az éppen fölújított nászszobába kalauzolta őket,

baldachinos ágy, a szoba beborítva káprázatos szőnyegekkel, taka-

rókkal, este fenséges sajtok és húsok, lucskos görögdinnyék, bor,

mintha nászúton lennének. Éjszaka Péter fölbátorodott, beleadott

apait-anyait, érezte, ha ezen a téren nem ér föl Évához, az alááshatja

a kapcsolatukat. Éva elégedettnek látszott, de nem beszéltek róla.

Az erdélyi hegyek között Péter sakkozni tanította a lányt, Éva

meg angolul a fiút. Indiában kifogástalanul megtanult angolul.

Romániában elhaladtak a mellett a takaros kastély, most a kom-

munista pártvezérek exkluzív üdülője mellett, amelyben az ’56-os

forradalom leverése után fogva tartották a forradalom vezetőit,

mielőtt akasztófára küldték őket. Éva teljes átéléssel hallgatta Péter

beszámolóját ’56-ról, azonosan éreztek: elkeseredett dühöt a meg-

esett szégyen miatt.

A tengerparton az első nap annyira leégtek, hogy napokig csak

kenegették egymást, mindenféle jobbnál jobb szagú kencével és

olajjal, ami változatos gyengédségekre adott alkalmat. Az egyik este

táncolni mentek a kempingből a városba, és lekésték az utolsó buszt.

Taxit kerestek, ám megtudták, hogy errefelé nem mászkálnak úgy

összevissza a taxik, szabadon, hanem el kell menni értük a központi

taxiállomásra. Alapos gyaloglás után nagy tömeget találtak a taxiál-

lomáson, taxit viszont egyet sem. Péter bánatosan fölsóhajtott: – To

be or not to be... – mire mögötte megszólalt egy fickó: – That is

the question. – Pétert jó érzés járta át, lám, van nemzetközi nyelv,

és az nem az orosz! Persze a bolgárokkal Péter jórészt csak oroszul

tudott érintkezni, hiába, a szláv nyelvek nemzetközisége letagad-

hatatlan, Éva viszont angolul beszélt, és Péter is igyekezett frissiben

szerzett angoltudását használni. A bolgárok is szívesebben beszéltek

angolul, mint oroszul, már ha tudtak. Kevesen tudtak.

Danyiil például egyáltalán nem beszélt semmilyen nyelvet, csak

a bolgárt. Vele a tengerparton akadtak össze, amikor kipakolta a

reggeli zsákmányt a csónakjából. Hamar megalkudtak egy rakás

halra, apró keszegféle lények fickándoztak Danyiil kosarában, sülve

igazi csemege. Ennek a kézzel-lábbal lebonyolított beszélgetésnek is

meghívás lett a vége. Péterék a hét hátralévő három napját Danyiil

házában töltötték, minden fizetség nélkül. Az első este, a szokásos

lakoma után Danyiil Péter értésére adta, hogy másnap hajnalban

ismét halászni indul és segítségre lenne szüksége. Péter magyaráz-

ta, hogy sose halászott, tengeren se csónakázott mind ez idáig, ám

Danyiil csak nevetett és közölte, hogy nem ingyen kéri, Péter meg-

kapja a rendes részét, hárman lesznek, a zsákmányból származó be-

vétel harmada őt illeti. Ennek az ajánlatnak nem lehetett ellenállni.

Még sötétben indultak a csónakhoz és elhajóztak a tengeröböl

kijárata felé. Enyhe szellő fújdogált, ám a hullámok így is tekin-

télyesen dobálták a csónakot, kivált amikor kiértek a nyílt vízre.

Pétert hányinger kerülgette, de igyekezett férfi módra viselked-

ni. A két öregedő bolgár egy alkalmas helyen lehorgonyozta a

csónakot és hosszú damilzsinórokat engedett a vízbe, amelyeken

élénk piros műanyag csalik sorakoztak, tíz-tizenöt egy húron.

Kettőt-kettőt a csónak mindkét oldalán. Péternek az az egyszerű

feladat jutott, hogy amilyen gyorsan csak képes, leszedje a ha-

lakat a csalikról, hogy minél hamarabb ismét vízbe ereszthessék

a zsinórokat. Ám a halak tenyérnyi nagyságúak voltak, sikam-

lósnak, és ami a legrosszabb, szúrósnak, tüskésnek bizonyultak.

Akárha sündisznókat fogdosna. Rögtön az első fogásnál fölvérezte

mindkét tenyerét. Rosszul nyúlt persze hozzájuk, az öregek ne-

vetve mutatták neki, mi a helyes fogás. Lassan belejött, de akkor

már rendesen vérzett mindkét tenyere. Szívta a fogát, de nem szólt

semmit, a halászok villámgyorsan dolgoztak, kapkodnia kellett.

Közben kisütött a nap, de a melegét nem érezték a szélben. Péter

egyre éhesebb lett, reggeli nélkül indultak útnak, igaz, nem is bírt

volna enni kora hajnalban. Három óra elteltével, amikor Péter már

pokolba kívánta az egész tengert, halászostul, halastul, mindenes-

tül, végre szünetet tartottak.

Danyiil elemózsiás batyut vett elő, és nagy komótosan kirakott

az ülésre három fehéres-sárgás színű, óriás gyufásdoboz méretű,

zsíros valamit. Péter várta, hogyan fognak hozzá, azok minden

teketória nélkül megragadták puszta kézzel és harapni kezdték.

Péter némi viszolygással szintén kézbe vette a gyorsan olvadó, csö-

pögő sárgaságot, tétovázott egy-két pillanatig, de annyira kaparta

már a gyomrát az éhség, hogy behunyta a szemét és beleharapott.

A margarin íze gyorsan szétolvadt a szájában, nagy erőfeszítésébe

került, hogy öklendezni ne kezdjen, de legyűrte az első falatot.

Eszébe jutott, hogy Hans Castorp a Varázshegyen mennyire döb-

benten nézte a vajat, mert nem kis golyócskákban szolgálták föl,

hát Péter ugyan nem golyócskákhoz szokott, de a vajat kenyérre

kenve szerette, nem puszta kézzel, tömbben harapni. Ám az éhség

nagy úr, az utolsó csöppig megette az adagját. Kóválygott a gyom-

ra, igyekezett nem elhányni magát, szerencsére beindult a máso-

dik műszak, nem maradt ideje a gyomrával foglalkozni. Dél körül

értek vissza a partra, Péter véres kézzel, elcsigázva, vörös vállak-

kal, de büszkén: bőséges zsákmány borította a csónak fenekét.

Este a piacon, miután Danyiil eladta az árut, Péter megkapta a

részét, rögtön mentek Évával a búcsúba, végre némi pénzzel, Péter

kagylófüzért akasztott Éva nyakába, Éva meg zsebkést nyomott a

fiú kezébe. Aznap éjszaka semmi hiba nem akadt a szeretkezésben,

kivéve hogy Éva sikolyai nem hagyták aludni Danyiilékat. Reggel

az öregek kaján mosollyal bocsátották útjukra őket, még egy szelet

sajtot is kaptak útravalóul.

6

A magyar–román határon gyalog jöttek át, minden pénzük el-

fogyott, az utolsó doboz szardíniát Nagyváradon bontották föl és

tengeri kagylóval kanalazták ki, mert valahol az úton kicsúszott a

hátizsákból a kiskanál. Annyit simultak egymáshoz nemhivatalos

nászútjuk alatt, hogy egyszerre hosszú távú tervezgetéseken kap-

ták magukat, gyerekek, életmód, közös élet, tanítás valahol egy

hegyi faluban vagy a Balaton mellett, vagy talán a Dunánál. Péter

elhatározta, hogy oroszt semmiképpen nem tanít, untig elég az,

hogy kényszerből erre a szakra vették föl, ő személyesen nem száll

be az országát fegyveresen leigázó, elnyomó hatalom ideológiájá-

nak terjesztésébe, remélte, magyartanításból meg tud élni. Évának

felbecsülhetetlen értékű tőke állt rendelkezésére: az Indiában tö-

kéletesen elsajátított angol, ez a nyugati kultúrához kapcsolta, a li-

berális eszmékhez, a civil demokráciához, és még pénzt is lehetett

keresni vele, jó pénzt.

Szerelmükből lassan szövetség lett: egyképpen látták a világot, és

egyképpen akarták formálni is. Mert formálni akarták, semmi két-

ség nem merült föl a tekintetben bennük, hogy a világ, világuk ala-

pos reformra szorul, jelen állapotában magára valamit is adó ember

számára egyszerűen elfogadhatatlan. De az iránt sem éreztek sem-

miféle kételyt, hogy a világ formálható. Hogy lehetséges előre elter-

vezett módon alakítani. Ez pusztán elszánás, kitartás, komoly mun-

ka, akarat, intelligencia kérdése. Terveket szőttek alternatív tanítá-

si módokra, új tananyagra, amely mentes a kommunista, elnyomó

ideológiától, szövetségeseket kerestek a bölcsészkaron, nyári felvételi

előkészítő táborokat szerveztek középiskolásoknak, ahol gyakorlati

tapasztalatokat szereztek elképzeléseikről, és szerették egymást.

De államuk elnyomó apparátusa, a fölsőbb KISZ- és pártszer-

vek besúgókat szerveztek be közülük, betiltottak üléseket, tábo-

rokat, összejöveteleket, a besúgókon keresztül ocsmány hazugsá-

gokat, rágalmakat terjesztettek, hogy így rontsanak meg személyes

barátságokat, szerelmeket.

Péterék szerelme és szövetsége azonban erősebbnek bizonyult

a rágalmaknál. Kiutálták maguk közül a besúgókat, baráti társa-

ságuk, amely húsz fő körül lehetett, csak erősödött az alantas tá-

madásoknak köszönhetően. Olyannyira, hogy rábeszélték Pétert,

vállalja el a bölcsészkari KISZ-titkárságot. Péter a pokolba kívánta

őket, már a gondolattól is fölállt a szőr a hátán. A KISZ a kom-

munista párt ifjúsági szervezete lévén amolyan előképzőt jelentett

a pártba, a hatalomba, amelyet Péter zsigerből rühellt. Igen ám,

mondták a többiek, de ha KISZ-titkár lennél, akkor megvédhet-

nél bennünket, akkor nagyobb terünk lenne táborokat szervezni,

szabadabban dolgozhatnánk. Az egyetemi KISZ-szervezet való-

ban bírt valamiféle, igencsak korlátozott autonómiával, legalábbis

elvi szinten. A gyakorlatban ezt az autonómiát eddig senki nem

kívánta a párttal szemben fölhasználni, megnézhetnénk, mire me-

gyünk vele – mondták a többiek. Éva is lelkesen helyeselt, így az-

tán Péter szörnyű rossz érzések közepette megadta magát.

Négy hónapig bírta, közben ismét elkezdett hullani a haja,

nem járt egyetemi órákra, folyamatos csatározásokkal töltöt-

te az idejét, összevesztek az összes létező felettes állami, párt- és

KISZ-szervezettel, elutasították a pártba jelentkező KISZ-tagok

jelentkezési kérelmét – kis nyomorult karrieristák, gondolta Péter

–, viszont mindenkinek támogatták a nyugati kiutazását – ehhez

ugyanis akkoriban párt- és KISZ-ajánlás szükségeltetett –, hadd

ismerkedjenek a nyugati liberális demokrácia értékeivel kedvük

szerint. De ez a magatartás semmiféle gyakorlati eredményre nem

vezetett, kivéve az egyre erősödő hivatalos szankciókat és fenye-

getéseket, most már azt is betiltották, amit eddig nagy nehezen

engedélyeztek.

7

Március 15-én azután történt valami, ami végképp megértette

Péterrel és a többiekkel is, hogy ez a belső autonómiára hivat-

kozó út egyszerűen járhatatlan, nem létezik semmiféle autonó-

mia, a párt totálisan uralkodik felettük. Március 15-e talán a leg-

nagyobb nemzeti ünnep volt Magyarország életében, az 1848-as

polgári forradalom kirobbanásának évfordulója, amikor az ország

egy évre sikerrel megszabadult az osztrák uralomtól, független or-

szággyűlést, felelős kormányt választott magának, és megfosztotta

trónjától a Habsburg-uralkodóházat. A kommunista párt azon-

ban évről évre egyre jobban félt ettől az ünnepnaptól. A hivatalos

ünnepségek mind bombasztikusabbak lettek, a rendőri biztosítás

egyre nagyobb, és ebben az évben először egyetemista fiatalok

egy csoportja estefelé nemhivatalos tüntetést rendezett a böl-

csészkar szomszédságában álló Petőfi-szobornál. Petőfi Sándort,

az 1848-as forradalom legendás költő vezérét huszonhárom éves

korában a forradalmat leverő orosz katonák ölték meg, hiába, az

oroszok soha nem bizonyultak a demokrácia, a nemzeti függet-

lenség nagy barátainak. Ezen a március 15-i, tavaszi estén több

tucat fáklyás tüntető vonult a Petőfi-szoborhoz, és ott forradalmi

verseket szavaltak, dalokat énekeltek. Néhány percig mindössze,

mert a rendőrség nagy erőkkel azonnal a helyszínre érkezett és

alaposan elverte, majd letartóztatta a tüntetés résztvevőit. A böl-

csészkar közeli épülete kapóra jött a rendőröknek, oda cibálták be

az embereket és fölvették személyi adataikat. Aki bármiféle ellen-

állást tanúsított, annak fejét beleverték a lépcsőkorlátba, a falba,

belerúgtak, leütötték.

Péterék minderről semmit nem tudtak, de másnap láthatták

a lépcsőfeljáratnál a brutalitás nyomait, lehullott vakolat, véres

lépcsőkorlát, letört ablakkilincs. Ekkor Péter elhatározta, hogy

dűlőre viszi a dolgot: vagy létezik egyetemi autonómia, és ak-

kor a rendőrök brutális föllépése ennek súlyos megsértését jelen-

ti, hiszen az egyetem területén történt az atrocitás, vagy nem, és

akkor lemond posztjáról. A bölcsészkari KISZ-szervezet nevében

tiltakozást fogalmaztak, elküldték a hivataloknak, kitették a fali-

újságra. Péter délután, kimerülten az egész napi hadakozástól, a

könyvtárban igyekezett követni Hegel fejtegetéseit a szolga és az

úr viszonyáról, majd lassan elszenderedett. A dékáni hivatal nyálas

előadója, bizonyos Jónás úr rázta föl jótékony álmából, és közölte

vele, hogy a dékán azonnal hívatja. Péter borostásan hunyorgott

Jónásra, aki legszívesebben megragadta volna a fiú grabancát, alig

bírta türtőztetni magát, remegett az indulattól. Péter kezdte föl-

fogni a helyzetet. Összeszedte magát és elindult Jónás nyomában

a dékánhoz, aki már ott állt a faliújság előtt, úgyszintén zaklatott

idegállapotban, és meredten bámulta Péterék tiltakozását, ami a

zárható üvegajtó mögött díszelgett, négy rajzszöggel odaerősít-

ve a parafa táblához. – Ezt azonnal vegye le, maguk lázítanak!

– követelte a dékán sziszegő hangon, és nyugtalanul pillantgatott

jobbra-balra a folyosón, hány diák jár még arra. Alacsony, hajlott

hátú, vastag szemüveges ember lévén, alulról tekingetett föl Péter-

re. Sajnos eléggé kihaltnak mutatkozott már az épület, esteledett,

Péter senki segítségére nem számíthatott. – Ez itt a bölcsészkari

KISZ-bizottság hivatalos állásfoglalása, közösen hoztuk, a töb-

biek fölhatalmazása nélkül én egyedül nem tehetek vele semmit

– próbált Péter az elvileg kötelezőnek elismert, ám gyakorlatilag

lépten-nyomon semmibe vett, megerőszakolt demokráciafelfo-

gásra hivatkozni. – Azonnal vegye le, ez hivatalos utasítás! Ez a

kiáltvány veszélyezteti az egyetem rendjét – emelkedett a dékán

hangja, a testes Jónás pedig Péter mögé állt, mintegy elzárván a

menekülés útját, ha esetleg Péter erre szánná rá magát. A faliújság

kulcsa benn lapult Péter íróasztalában, a fiú tehetetlenül ácsorgott,

szinte nekiszorítva az üvegnek, semmilyen mentő ötlet nem jutott

eszébe. – Vagy rendőrt hívjunk? – szólalt meg a nyakába lihegve

Jónás. Pétert mérhetetlen fáradtság öntötte el, undorodott ettől

a helyzettől, remegett a gyomra, izzadt. Kétségbeesetten nézett

körbe, kihez fordulhatna segítségért, de hiába. Megadta magát. –

Minden fórumon tiltakozni fogunk ez ellen az eljárás ellen – dör-

mögte, inkább csak úgy az orra alá, minden meggyőződés nélkül,

és átadta a kulcsot az izgatott hivatalnokoknak. Jónás olyan siető-

sen tépte le a papírt, akárha valami súlyos, ragályos betegség vírus-

gazdáját távolítaná el, a rajzszögek leestek az egyetem kikövezett

folyosójára, Jónás apró darabokra szétszaggatta a tiltakozást, össze-

gyűrte kéjesen. Aztán faképnél hagyták a teljesen megsemmisült

Pétert, elmenet a dékán még odasziszegte neki: – Ha nem vigyáz,

kicsapatás lesz a vége!

8

Pétert alaposan megviselte ez a néhány hónap, átkozta magát,

hogy engedett barátai rábeszélésének, de legalább a saját bőrén

megtapasztalta, hogy tágítható-e a rendszer belülről. Nem tágít-

ható – napnál világosabb lett ez a lehangoló tény, semmiféle csű-

rés-csavarás, elméleti fejtegetés többé nem tudta elhitetni Péterrel,

hogy bármi értelme lenne ilyesmivel kísérletezni. Lemondott. De

előtte megpróbálkozott még egy utolsó csatával, hátha sikerül leg-

alább egyetlen ütközetet megnyerniük, ha a háborút már rég el is

veszítették – gondolta.

Egyik nap ugyanis feldúltan nyitott be a KISZ-bizottságra egy

magas, fekete diáklány, Péter épp lemondási nyilatkozatát fogal-

mazta, rosszkedvűen, borostásan ült az asztalnál, és pokolba kí-

vánta a KISZ-t, a pártot, a kormányt, de elsősorban is önmaga

hülyeségét, hogy itt piszmog értelmetlen mondatokkal, ahelyett

hogy Arisztotelészt olvasna. A lány igen mutatósan és határozot-

tan, szétvetett, pompás, hosszú combokkal Péter elé állt, a fiú

azonnal érezte, bármit akarjon is ez a csinos teremtés, nyert ügye

van. Följebb tolta a szemüvegét.

– Képzeld el, mi történt velem! – kezdte kérdezés nélkül a fe-

keteség. – Botrány! Ki akarnak rúgni. Teljesen elképesztő! Véd-

jetek meg! – Jó – vágta rá Péter gondolkodás nélkül. A lány fölült

az asztal szélére, szoknyája ingerlően fölcsúszott, csipkés, fekete

harisnyát viselt, finom szagok terjengtek körülötte. – Képzeld, az

a fasz Boros rajtakapott a koleszben egy fiúval. És most ki akarnak

rúgni. Hát hol élünk? A középkorban? – Péter igyekezett minél

komolyabban és együttérzőbben bólogatni. Közben fél szemmel

a lány mellét kereste, de az, úgy látszik, elhanyagolható méretű

lehetett, vagy igen ügyesen álcázta a laza, kötött piros pulóver.

– Tudtok segíteni? – Péter egyre nehezebben tudta legyűrni az

egész testét átjáró jóleső bizsergést, igyekezett olyan hivatalos ké-

pet vágni, amilyet csak tudott, hülyén nézhetett ki. – Hát, meg-

próbálhatjuk – mondta félszegen –, de tudod, mi már mindenki-

vel összevesztünk, épp most írom a lemondásomat – mutatott az

előtte fekvő papírlapra. – De ha engem innen kirúgnak, akkor

végem, akkor sehová nem vesznek föl többet – idegeskedett a lány,

leugrott az asztalról. – Aha – fűzte hozzá ostobán Péter. – Holnap

a dékáni tanács fegyelmi bizottsága tárgyalja az ügyet, már föl-

vettek mindenféle jegyzőkönyvet, ki akarnak rúgni. – Péter föl-

állt. – Jegyzőkönyvet? – kezdett gyűlni benne az indulat. – Miféle

jegyzőkönyvet? – Hát ez a barom, ez a nevelőtanár a koleszban, a

Boros, ismered? – Péter megrázta a fejét. – Mindegy, ez, képzeld,

ránk törte az ajtót éjszaka, ott feküdtünk meztelenül – Péter meg-

próbálta elképzelni a lányt meztelenül, belepirult –, és elkezdett

üvöltözni, hogy így a kollégiumi szabályzat meg úgy a kollégiumi

szabályzat, és azonnal menjünk a portára, ott majd ő jegyzőköny-

vet csinál erről az egészről, itt nem lesz kupleráj, majd ő meg-

mutatja. – Hol az a jegyzőkönyv, kaptál belőle? – A faszt! Meg se

nézhettük. Azt hiszem, a Jónásnál van. – A Jónásnál? – sötétült el

Péter arca. Lassan kezdett rájönni, mit kell tennie. – Oké, figyelj,

először is elkérem a jegyzőkönyvet a Jónástól. Aztán holnap elme-

gyek a tárgyalásra. Meglátjuk, mit lehet tenni. – Köszi! – mondta

a lány megkönnyebbült mosollyal, és elviharzott.

Péter átment a dékáni hivatalba, Jónáshoz. Előre undorodott

a találkozástól, de nyugalmat erőltetett magára. Előadta, miért

jött. Jónás komor arccal közölte, hogy a jegyzőkönyv bizalmas

dokumentum, azt ő nem adhatja ki senkinek. – A KISZ a diák-

ság érdekvédelmi szervezete, nekem jogom van megnézni a jegy-

zőkönyvet – Pétert hirtelen komoly elszántság szállta meg, Jónás

érezhette, hogy ezúttal a fiú nem visszakozik olyan könnyen. Rö-

vid gondolkodás után kényszeredetten azt mondta: – Arról lehet

szó, hogy itt, a jelenlétemben megnézze. Jegyzeteket készíthet,

másolatot nem. – Péter leült. Jónás remegő kezekkel kinyitotta

a páncélszekrényt, Péter vidáman vette tudomásul, nocsak, Jónás

úr ideges?

A jegyzőkönyvből Péter elé tárult a rendszer minden bugy-

ra a maga teljes, undorító bűzösségében. Megalázás, fenyegetés,

gyanúsítgatás, a privát szféra teljes semmibevétele, mindez leönt-

ve marxista–leninista szósszal, hánytató keverék. Fölkavarodott a

gyomra. És már megint egyedül kell szembenéznie ezzel az egész

aljassággal! Egyetemi, kollégiumi szabályzati pontok, amelyek

tiltják látogatók fogadását, majd a kilátásba helyezett szankciók, a

legerősebb a kirúgás, ami egyszersmind az ország összes egyete-

mére érvényes. – Na, ennyit az egyetemi autonómiáról! – gondol-

ta Péter keserűen. A hosszú combú feketeség helyzete kilátástalan

– vonta le magában a következtetést Péter két óra múlva, amikor

fölállt az asztaltól. – Kérek hivatalos meghívót a holnapi tárgyalás-

ra – mondta Jónásnak. Az kajánul vigyorogva ránézett: – Minek,

magának amúgy is jelen kell lennie hivatalból, vagy nem? – Péter

bólogatott, persze, persze, csak eddig sohasem jelent meg ezeken

az üléseken. Köszönés nélkül, már megint porig alázva távozott

Jónás irodájából. – A rohadt kurva anyátokat, a kurva anyátokat! –

mormogta maga elé, és sietett haza Évához.

Otthon egész éjszaka tárgyalták Évával a kínálkozó lehető-

ségeket. Mi lehetne a sikeres védelem kulcsa? Azt, hogy a lány

megszegte a kollégiumi szabályzatot, nem lehetett vitatni. Hogy a

kollégiumi szabályzat, úgy, ahogy van, égbekiáltó disznóság, nyil-

vánvaló, de megváltoztatására semmi esély. Ezzel most kár foglal-

kozni. Egyetlen esély a büntetés mérséklése, de milyen érvek alap-

ján? A lány nemhogy nem párttag, de mint kiderült, már több éve

a tagdíjat sem fizeti a KISZ-ben, és semmilyen érdemei nincsenek

a szocializmus építésében, pszichológushallgatóként mindössze –

mindössze! – a szakmáját igyekszik elsajátítani, de hát ez hivatalos

szempontból édeskevés. Hol a lojalitás? Hol a társadalmi munka,

hol a seggnyalás? Ilyen pompás combokkal a feketeség nyilván úgy

gondolta, ilyesmire neki nincs szüksége. Elég, ha tanul és szeret-

kezik. De tévedett. A szocializmus mintabarakkjában szeretkezni

sem lehet hivatalos jóváhagyás nélkül! Péter tanácstalanul nézett

Évára: – Most akkor mi legyen? – Hát, úgy néz ki, annál többet

nem tehetsz, mint megpróbálsz a jóindulatukra apellálni. Hátha

maradt még bennük valami emberi... – Péter keserűen fölneve-

tett: – Ezekben? Ezekben?!

Másnap kialvatlanul, rosszkedvűen megjelent a dékáni dísz-

teremben; elegáns, aranyborítású oszlopok, márványszobrok,

bársonyszékek, körben tölgyfa asztal, rajta vizeskorsók, virágok,

a falról Marx, Engels és Lenin néz le jóindulatúan, de szigorúan.

Tekintélyes egyetemi tanárok, tanszékvezetők, kicsit kopott öltö-

nyökben, elgyötört arccal, elszántan. A feketeség ott áll középen,

legrövidebb miniszoknyájában, legvadítóbb csipkeharisnyájában,

csizmában, blúzban. – Van melle – konstatálta Péter elégedetten.

– Van bizony, a szentségit, de milyen! – Ettől az észrevételtől föl-

vidult.

– Elvtársak! – kezdte a dékán. Pétert mintha gyomron vág-

ták volna, leült az utolsó székre az asztal végén. – Nem vagyok

az elvtársatok! – morogta az orra alatt. A feketeség egész idő alatt

pompásan viselkedett, kihasználta női fölényét az öregedő férfiak-

kal szemben, ingerelte őket, mindezzel persze csak újabb rossz-

pontokat gyűjtött, de ez már láthatóan nem érdekelte. Amikor

Péterre került a sor, odaállt a lány mellé, rákacsintott és elkezdte:

– Nem tudom, Önök mikor szeretkeztek utoljára, én ma reggel,

és mondhatom, igen jólesett... – folytatni már nem tudta. Óriási

fölhördülés fogadta szavait, a dékán elvörösödő arccal fölugrott a

helyéről, üvöltve követelte, hogy ezt az egyént azonnal távolítsák

el, ilyen hangon ezek között a falak között nem lehet beszélni,

szégyen, mindketten ki vannak rúgva. Jónás, ki más, majd össze-

törte magát az igyekezettől, hogy ő érjen oda először Péterhez, és

kezdte kituszkolni a díszteremből, a feketeség meglepetten nézte,

visszakacsintott a fiúra. Jónás, taszigálás közben, örömteli izga-

lomtól eltelve suttogta Péter fülébe: – Magának vége, magának

vége! – Péter döbbenetes megkönnyebbülést érzett. Tavaszodott.

A hetvenes évek közepén, Magyarországon.

9

A feketeséget kirúgták, Pétert pedig egy évre fölfüggesztették

egyetemi hallgatóhoz méltatlan magatartás miatt. Ezzel elnyerte

élete egyik legboldogabb évét. Végre lett ideje elolvasni régen

halogatott könyveket, rendesen tanulhatott angolul és rengeteg

ideje maradt Évára. Nyáron az Öreg túrakajakjával leeveztek a

Dunán a Baja alatti táborba, a Kádár-szigetre, három napig tar-

tott a nomád túra, mindjárt az első délután hajótörést szenved-

tek, az erős szél kifújta őket a partra, a kajak megtelt vízzel,

mindenük csuromvizes lett. Ráadásul kajakcipelés közben Péter

kificamította a bokáját, másnap kissé viharverten folytatták az

utat, de megjavult az idő, az erős napon hamar megszáradtak.

Paksnál egy vízisíelő alaposan rájuk ijesztett, feléjük tartott, úgy,

hogy kajakjuk a motorcsónak és a vízisís közé került, a kötél ép-

pen fejmagasságban közelített hozzájuk szélsebesen, amikor az

utolsó pillanatban a fickó elengedte a kötelet és kisiklott a partra.

Egy pillanatra meglegyintette Pétert a halálfélelem. Oly szem-

pillantás alatt történt az egész, mozdulni sem maradt ideje, bá-

multa a nyaka felé suhanó kötelet.

Este kerestek egy alkalmas helyet a parti erdőben, ahol föl-

verhették a sátrat. Szürkületkor kötöttek ki, a legrosszabbkor, már

ami a szúnyogokat illeti. Elkeseredetten, vadul, sűrű rajokban ro-

hamozták őket, mire bemenekülhettek végre a sátorba, nyakuk,

arcuk, kéz- és lábfejük tele volt csípésekkel. Egész este ápolgatták

egymást, aztán összebújtak a hálózsákban. Ebből is csak egy volt

nekik, mint fogkeféből.

Másnap este pecsenyepirosra égve, holtfáradtan érkeztek meg

a táborba, a többiek elismerő üdvrivalgásokkal köszöntötték őket,

átestek a vízkeresztségen, immár kiérdemesült táborlakók lettek,

Péter indult fát gyűjteni, Éva beült a krumplipucolók közé, bu-

nyevácpörkölt készült, az Öreg specialitása. Az esti árnyakhoz ho-

mályba takart arcok tartoztak, öten-hatan tüsténkedtek az Öreg

irányítása alatt, Irén töltögette a bort. Péterék az Öregéken kívül

senkit nem ismertek. Lassan kibontakozott mindenki története,

kivált Sanyié és Judité. Sanyival valami nagy baj volt. Ült rőtes

szakállába temetkezve és vedelte a bort. Negyvenes, kopaszodó

férfi, mögötte Judit, terebélyes fenekével egy tuskón, egyfolytában

a férfi hátát simogatta. Akadozott a beszélgetés, az Öreg néha rá-

dobott egy gallyat a tábortűzre, ilyenkor egy villanásra megmu-

tatkozott Judit elgyötört arca, sírással küszködött. Sanyi időnként

megszólalt és a szakadt partot emlegette a homokdomb mellett,

ilyenkor az Öreg meg Judit felváltva torkolták le, hogy ne be-

széljen hülyeségeket. – Tudod, Sanyikám, te úgy tartozol hozzá

ehhez a táborhoz, mint ez a bükk itt – és rácsapott az Öreg egy

gallyal a tűz fölé emelkedő fa törzsére –, jövőre is meg azután is,

meg azután is. Itt leszünk és bunyevácpörköltöt fogunk főzni és

kékoportót inni, butykosból. Ez már így van. Ne is kapálóddz

ellene! Amíg mi itt vagyunk, te is itt vagy. – Sanyi belecsapott

egyet a levegőbe bosszúsan: – Nincs ennek semmi értelme, hidd

el, az égvilágon semmi értelme. – Már hogyne volna! – torkolta

le az Öreg sértődötten. – Már hogyne volna! Az az értelme, hogy

együtt vagyunk. – Csönd lett, mindenki kortyolgatta a borát, Pé-

terék elcsigázva, észrevétlenül bemásztak a sátrukba, és azonnal

elnyomta őket az álom.

Korán reggel motorzúgásra, kiabálásra ébredtek, amikor Éva

kidugta borzas fejét a sátorból, csak annyit látott, hogy az Öreg

szeli át a Dunát motorcsónakkal, pizsamában, fején az elmaradha-

tatlan kapitánysapka, Judit meg ott áll térdig a vízben és tördeli a

kezét, jajveszékel, Irén nyugtatja, a többek álmosan kászálódnak

elő, értetlenül bámulnak a túloldalra. Péterben fölrémlett, hogy

az Öreg egyszer beszélt a túloldali szakadt partról, ahol jó mély

és hideg a víz, ott halad a hajózási útvonal, az évszázados áram-

lás tíz méternél is jobban kimélyítette a medret, többen lettek ott

öngyilkosok.

Nem lehetett megmondani, mennyi ideig ténferegtek tehetet-

lenül a sátrak között, mígnem az Öreg megérkezett a csuromvizes,

de lélegző Sanyival. – Az utolsó pillanatban fogtam ki – mondta

keserűen nevetgélve – a halak közül.

Péteréknek elment a kedvük a táborozástól. Maradtak azért

két napig, áteveztek a nagy homokdombra, ahol egyedül lehettek

a madarakkal meg a böglyökkel, szeretkeztek a forró homokban,

aztán Péter rávette Évát, hogy álljon neki modellt anyaszült mez-

telenül. A legjobban sikerült, alsó gépállásból készített képen Éva

a tíz-tizenöt méter magas homokhalom tetején áll szétterpesztett

lábakkal, kezét az ég felé nyújtva, akár egy nomád istennő. A ke-

cses, kislányos alak áthajlott asszonyossá, masszív combok, duz-

zadt mellek, terebélyesedő csípő, maga a megtestesült, érett ter-

mékenység.

Tibor, a Z-hajós kapóra jött Péteréknek, amikor szürkületkor

az ormótlan, csattogó, csikorgó vasszerkezettel szépen, óvatosan

bemanőverezett a kövezés mellé, éppen Péterék sátrával szemközt.

Lelkendező kiáltások fogadták. Tiborral, aki Mohács alól hordott

köveket önjáró uszályában Pest fölé, az Öreg dunai szövetségben

állt. Vagány legendák keringtek a borostás, foghíjas, negyvenes

éveiben járó Z-hajósról, akit állítólag egyszer a gyötrelmes fog-

fájás arra is rávett, hogy miközben a Z alakú, ámde igen siralmas

motorral fölszerelt hajója lassan araszolt fölfelé a Dunán, saját ke-

zűleg szabaduljon meg begyulladt zápfogától. Az Öreg szerette a

legapróbb részletekig kiszínezve előadni ezt a történetet, a tábor-

lakók szörnyülködő sóhajai és fölkiáltásai közepette. Hogy Tibor

miként ivott meg fél liter jó kis hazai kisüstit, mielőtt hozzálátott

fölforrósítani a gázégőn a harapófogót, és azután egyetlen szörnyű

elhatározással nekiesett a saját lüktető fogának. Többszöri neki-

rugaszkodással sikerült annyira kilazítania, hogy végre megszaba-

dulhasson tőle, ordított a fájdalomtól, de csak a hajó orrkabinjában

alvó matrózt ébresztette föl, meg néhány kócsagos gémet riasztott

föl a parti bokrokból. Dőlt a szájából a vér, vattával igyekezett

csillapítani, az beragadt a sebbe, de használt. Még csak el se ájult.

Ez ám a legény a gáton! – nevetett az Öreg huncutul, miközben

Péternek enyhén forgott a gyomra.

Nem esett nehezére átélni a fájdalmakat, fogai rendesen meg-

kínozták, egyszer a gimnáziumból kellett elrohannia az ügyelet-

re, előtte még az orosztanárnő belé diktált két fájdalomcsillapítót,

amitől Pétert nem ismert, belső viszketés járta át, földuzzadt a

bőre, mintha szét akarna pattanni, zúgott a feje, a rendelő lépcső-

jén elájult. Amikor magához tért, a fogorvos közölte vele, hogy

úgy látszik, allergiás az amidazophenum-készítményekre, más-

kor vigyázzon, mert az ilyesmibe könnyen bele lehet halni. Péter

nyögve bólintott és a pokolba kívánta az orosztanárnőt.

Tibor hajnalban indult Pest felé, Péterék bekvártélyozták ma-

gukat a parancsnoki kabinba, és megkezdődött Péter életének leg-

hosszabb utazása. A kövekkel megrakott Z-hajó alig bírt a folyóval,

a durva vasszerkezet cammogott a partok mellett, alig érzékelhető

sebességgel. Az idő úgy lelassult, mint Hans Castorpé a Varázs-

hegyen, Péter most élte át először intenzíven, nem csupán pilla-

natokra, tér és idő titokzatos relativitását. Némi unszolásra Tibor

a hatalmas, embermagasságú kormánykerék mögé engedte Pétert,

aztán lement delelni a kabinba, előtte Péter lelkére kötötte, hogy

mindig a fekete és piros bólyákra tartson és közöttük hajózzon el,

ne menjen túl közel a parthoz, és ha hajó jön szembe, keltse őt föl.

Péter üdvözült mosollyal állt a kormánykerék mögött, eltartott

egy ideig, míg rájött, hogy a lomha jószág igen vonakodva, jóko-

ra késésekkel engedelmeskedik a kormánymozdulatoknak, rendre

túlkormányozta a hajót, mígnem aztán rátalált a jó ritmusra. Órák

telhettek el így, egyedül a Dunán, civilizációnak semmi nyoma,

csak az állandóan változó part, kavicsos, homokos, szakadt, la-

posan leomló, parti fecskék odújai a löszfalban, gémek, sirályok,

csobbanó halak, vízbe hajló füzek, bükkök, tölgyek, nádas, csa-

litos, itt-ott egy-két kifolyás, holtágak bejárata, kövezések, ame-

lyektől jó távol tartani a hajót, néha egy templomtorony a bokro-

kon túl, halászok ladikjai, lefektetett varsák, örvények a vízen...

Bőséges ideje jutott mindezt megfigyelni, minden apró részletet,

minden moccanást, a fodrozódást, furcsa állathangokat a bozó-

tosból, nem is törődött semmi mással, csak érzékelte ezt a másik

idődimenzióban létező világot, nem gondolkodott, csak figyelt.

Akárha valami hatalmas, nem emberi méretű test vette volna a

hátára, amelynek két szívdobbanása között emberi napok telhet-

nek el, amelynek alapegysége az év, és kora évszázados. Mindezt

persze csak utólag igyekezett így fogalmilag is megragadni, jóval

később, amikor a vörös hajú, tömzsi filozófus lakásán Heidegger

mondataival birkóztak. Most állt csak a kormánykerék mögött, és

megszűnt számára az idő.

Tibor rekedt hangjára riadt föl: – Mit csinálsz, a szentségit,

már teljesen kisodródtunk a partra!? – szaladt föl duzzadt szemmel

a Z-hajós a kormányállásba. – Ellökte Pétert a kormánytól, és he-

lyére hozta a hajót. Péter ugyanis annyira meredten bámult előre, a

húszméteres hajó orra felé, hogy nem vette észre, amint az erős ol-

dalszél a part felé nyomja a tehetetlen vastömeget. A harmatgyen-

ge motor nem tudta megtartani a hajót a hajózási útvonalon, hiába

célozta be Péter a következő bóját. Ezzel megtört a varázs. Tibor

még morgott egy kicsit, de Éva pompás bablevese megenyhítette a

kedvét. Péter megszégyenülten ült a szűk kabinban az asztalnál. –

Úgy látszik, nem jött még el az ideje, hogy hajóskapitány legyek.

10

Péter a következő évben sikeresen letette elmaradt vizsgáit, így

visszakerülhetett az egyetemre – úgy látszik, a hatóságok már nem

tartották veszélyesnek az egyetemi tanulóifjúságra Péter káros be-

folyását –, de nem sokáig, mert orosz szakos lévén fél évet kötelező-

en a nagy Szovjetunióban kellett töltenie. Nem örült ennek. Nem

örült, mert fél évet Éva nélkül nem tudott elképzelni, s különben

is, a világ sokféle tájára vágyódott, de a ruszkikhoz pont nem. Félt

a rá váró tapasztalatoktól, szorongott, hogy egyáltalán hazaenge-

dik-e, annak az izzadó, remegő kezű férfinak a rémült tekintete

azon az éjszakai szovjet vasútállomáson, amikor a fegyveres orosz

katonáknak kiszolgáltatottan álltak sorba a peronon 1968 augusz-

tusában, nem hagyta nyugodni. Mi lett vele? A tőle kapott gyűrött

cédulát még a vonaton elveszítette valahol, így nem is teljesíthette

a rábízott feladatot, nem tudott telefonálni a megadott számra, ku-

darcot vallott szolidaritásból. Nyomorultul érezte magát emiatt,

nem is beszélt senkinek az esetről, még Évának sem.

És most tessék, itt a jutalom, mehet a ruszkik közé maga is! Ki-

bújni nem lehetett, különben nem kap diplomát. Éva látta, hogy

zuhan egyre mélyebb depresszióba a fiú, akcióba lépett hát és el-

intézte, hogy egy hónapos késéssel követhesse Pétert Leningrádba.

Péterrel madarat lehetett volna fogatni, megnyugodott. Egy hó-

napot fél lábon is kibír.

Tévedett. Januárban érkeztek, a legkeményebb orosz télbe, a

Néva befagyva, az emberek ösvényt tapostak a folyón, ahogy át-

jártak a két part között. A kollégium éppen az Ermitázzsal szem-

ben, Péter hetente átjárt a képtárba, órákig ücsörgött Brueghel

képei előtt, ide menekült a csótányoktól megszállt épületből, ahol

csendes terror uralkodott. Néha nem is olyan csendes! Párosával

helyezték el őket a kollégiumi szobákban, két orosz, két magyar.

Külön emelet a fiúknak, külön a lányoknak. Az már a beköltözés-

nél kiderült, hogy az orosz diákoknak a magyarok megfigyelése a

dolga. Kötelessége. Párt- és Komszomol-feladata. A két nagydarab

orosz fickó mindenütt a sarkukban volt, még a zuhanyozóba is

követték őket. És ragaszkodtak hozzá, hogy az ő jelenlétükben

oroszul folyjon a társalgás, amit persze lehetett indokolni azzal,

hogy nyelvtudásuk tökéletesítése a cél. De a beszélgetések az első

néhány ismerkedő mondat után csak a kommunizmus építéséről

szólhattak, semmi másról, illetve a magyar testvérek ez irányú

erőfeszítéseiről. Péter tehát hamar beburkolódzott tanulmányaiba,

Dosztojevszkijt olvasott, ezúttal eredetiben.

Akkor is ott kuporgott az ágyán pokrócba bugyolálva – a húsz

fokot ritkán érte el a hőmérséklet a szobában, odakint dühöngött a

tél mínusz húsz fok alatt, még az orrukra is rá kellett húzni a sálat,

hogy ne fagyjon le, ha kint jártak –, amikor fémes csattanásra rez-

zent össze. Fölnézett Raszkolnyikov gyötrelmeiből és látta, hogy

a két orosz tőrdobáló versenybe kezdett. Kört rajzoltak a szoba aj-

tajára, a cél az volt, hogy a jókora vadásztőr hegye beleálljon a kör

közepébe. Ha nem pontosan merőlegesen dobtak, akkor a fegyver

éles csattanással találta el az ajtót. Péter döbbenten nézte őket, fö-

lült, ledobta magáról a pokrócot. A másik magyar nem volt a szo-

bában. Azok rá se hederítettek. Ihattak, mert kissé dülöngélő lép-

tekkel mászkáltak, neki-nekiütődtek egymás testének meg a búto-

roknak. Péter megszólalt csöndesen: – Dásztátocsná. – Azt akarta

mondani: – Elég! – A fickók meg se hallották. A tőr éppen ott

csillogott az ajtóban, azt méregették, hogy vajon hány millimé-

terre a középtől. Vitába keveredtek, a vékonyabb testalkatú szőke

egyre dühösebben bizonygatta, hogy az ő találata a nyerő. Péter

fölállt, megismételte hangosabban: – Dásztátocsná! – A fekete ép-

pen azon igyekezett, hogy beleverje a szőke fejét az ajtóba, hátha

akkor közelebbről mérheti föl a helyzetet. Péter hangja megállí-

totta őket. Meglepve néztek vissza a fiúra, jé, ez is itt van? – Sto?!

(Mi van?) – mordult föl a fekete. Péternek ekkor már az egész

teste remegett, úgy szólt vissza: – Elég volt! Nem tudok olvasni. –

Azok ketten még mindig nem akarták fölfogni, hogy ez a nyápic

magyar különvéleményt jelentett be. A fekete lassan elengedte a

másik üstökét, Péter elé állt: – Mi a probléma? – Péter rámutatott

a tőrre. – Ez a probléma. Hagyjatok olvasni! – Ekkor a szőke is

odalépett Péterhez és belebokszolt a hasába. – Sto tü? (Mi vagy te?)

– Péter összegörnyedt egy pillanatra, azután a kiegyenesedés len-

dületével ütött. De a fekete elkapta a karját és kicsavarta, lenyomta

a földre. Dőlt belőle a vodka- és uborkaszag. – A kurva anyád,

te szaros, mi baj van? – Péter rugdalódzott, kevés eredménnyel,

a nagydarab test ránehezedett, alig kapott levegőt. A fekete ép-

pen ütni akart, amikor a szőke lefogta, legurította Péterről. – Te

hülye, ezt nem így kell elintézni! Majd a zuhanyozóban. – Péter

föltápászkodott, a tőr még mindig ott fénylett az ajtóban, komoly

kísértést érzett, hogy kihúzza, forrt benne a düh és a megalázott-

ság, de úrrá tudott lenni rajta, kiszaladt a szobából. A szőke utána

rohant, elkapta a grabancát. Gyűlölettől villogó szemmel sziszegte

Péter arcába: – Ha jelented, véresre verünk a zuhanyozóban! – Pé-

ter bénán nézett erre a tahóra, remegett a félelemtől, nem szólt.

A folyosó üres volt, a konyhából pirozski szaga terjengett, elfutott

egy csótány a lába között, esteledett. Lassan lefejtette magáról a

vastag ujjakat. – Megértetted?! – köpte oda a szőke. Péter nem

szólt, nézte a kék szemet, ennyi gyűlöletet ilyen közelről utoljára

Pacskó őrnagy szemében látott, és most megszállta ugyanaz a va-

lószínűtlen érzés, mint a hódmezővásárhelyi laktanyában, ez nem

vele történik, ő pusztán külső, viszolyogva érdeklődő szemlélő,

semmi más. Nem eshet baja. Óvatosan elhátrált az orosztól és be-

kopogott az első ajtón.

11

Sikerült elintéznie, hogy még aznap áttegyék egy másik szobába,

természetesen beszámolt az esetről a gyezsurnajának, az ügyeletes

kollégiumi felügyelőnek. A tőrt említette, a fenyegetést nem. Az

oroszokat megrovásban részesítették, Péter három napig a zuha-

nyozó közelébe se ment, a folyosón néha összefutott a fickókkal,

azok kajánul vigyorogtak rá – nu, pagagyi! – mondogatták, ami

nem sok jót jelentett. Ezen a címen futott ugyanis a tévében a leg-

népszerűbb gyerekrajzfilm-sorozat, ahol a főhőst állandóan elpá-

holták, amolyan Punch and Judy, Tom and Jerry, Péternek kétsége

sem lehetett afelől, melyik szerep vár rá.

Amikor az esetet elmondta a többi magyarnak, azok csak a

vállukat vonogatták: – Nem kell ezekkel ujjat húzni! Ők az erő-

sebbek, a végén még bedutyiznak. Hagyd az egészet a fenébe! –

Nem számíthatott hát senkire. Viszont kezdett büdösödni. Utálta

magát. Nyomorult, gyáva féreg! – gondolta, és próbált beletemet-

kezni Raszkolnyikovba. Nem sok sikerrel. A negyedik nap az-

után este elszánta magát, lesz ami lesz, ő bizony zuhanyozni fog.

Megvárta a többieket és megnyitotta a csapot. A zuhanyozót nem

fűtötték, először jól ki kellett engedni a meleg vizet, hogy a gőz

meg a pára lassan bemelegítse a komor betontermet. Csapkodott

a víz, a zuhanyrózsákat – ha voltak valaha egyáltalán – már régen

ellopták, vad sugarak zuhantak a cementpadlóra, egyetlen árva,

hatvanas égő pislákolt, bura nélkül, amúgy csupaszon. Lassan át-

láthatatlan köd telepedett a helyiségre, Péter beszappanozta magát,

élvezte a vízsugár paskolását, hajat mosott. Azután egy csapásra

csönd lett, elakadtak a zuhanyozócsövek, akárha betömték vol-

na a szájukat, és a körte is nyugovóra szenderült. Sötét lett. Ide-

ges toporgás, kiáltozás kezdődött, erős férfiszag terjengett, Péter a

szemüvege után tapogatózott, abban a hiú reményben, hogy talán

ha fölteszi, látni fog valamit, ekkor érte az első ütés. A bal vállát

találta el, nekiesett a csőnek, az fölsértette a fejét. Önkéntelenül az

ágyéka elé tette a kezét, ott kapta a következő rúgást. A cementre

gömbölyödött, a szappanhabos vízbe, prüszkölt, próbált kimászni,

bakanccsal ráléptek a hátára. A tarkójára mért ütéstől elájult.