Jobbik énünk után

Orosz István,

a Beszélő alapító nyomdásza,

esszéista halálára (1950-2012)

Pásztor Péter
-  Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.



„Igenis van erkölcsi világrend” - mondta Orosz István egyik utolsó nyilvános megszólalásában történetesen, bár aligha véletlenül éppen Bibóról.



Tudós közönségéből inkább fanyalgást váltott ki, pedig távol állt tőle az erkölcscsőszködés. Csupán annak a meggyőződésének akart ezzel hangot adni, hogy a történelemnek - még a miénknek is -valahol van értelme, erkölcsi értelme, a köztisztesség, az erkölcsi jó végül megkapja a jutalmát, még ha az nem több is, teszem hozzá én, annál az egy szem epernél, amelyet Egy szem eper című regényében szerepeltet.

Apjától is a politikai egyenesség meghatározó indíttatását kapta. Az idősb Orosz István, aki nagykőrösi lakatoslegényként 1939-ben jött fel Pestre, és lépett be hamar a Szociáldemokrata Pártba, soha nem tett engedményt a kommunistáknak, sem a pártegyesítéskor, sem később. Pedig hívták nem egyszer, de ő inkább a technikusságot és a tanácsi másfél szobát választotta, semmint a felkínált minisztériumi előmenetelt és a becstelenséget. 1956-ban ezt mondta az október 25-én hatodik évét betöltő fiának: „Ennél szebb születésnapi ajándékot nem is kaphattál volna - forradalom van."

Nem kellett együttműködni sem Rákosival, sem Kádárral. Sokan irigyelték Oroszt ezért az indíttatásért. Anyja nagykőrösi gazdacsaládból származott, akitől a paraszt-polgári önállóságeszmény, a lelki érzékenység és talán egyfajta törékenység oltódott belé. Mire a katonaság „beavatása" eljött, őt már nemigen kellett kitéríteni rendszerhűségéből, már formálódott benne a halványan protestáns gyökerű és élete utolsó, elszigetelt korszakáig jelenlévő közgondolkodói küldetéstudat.

Az egyetemen csatlakozott a kibontakozó ellenzéki mozgolódásokhoz, aláírta a Charta 77-es tiltakozást, írt a népi-urbánus viszály meghaladására kifejezetten törekvő Mozgó Világba, mígnem P. Mobilizálták a folyóiratot. A 70-es évek végére benne is megért a gondolat, hogy csak a többpárti demokrácia és a kapitalizmus életképes, a Kádár-rendszerrel kötött értelmiségi kompromisszumot föl kell rúgni, a hivatalos nyilvánosság fórumaival nincs miért vesződni: szamizdatot kell kiadni. Ezért költözött a feleségével Dunabogdányba, ahol öt éven keresztül igen jól konspirálva nyomtatta a Beszélőt. Az, hogy nem bukott le, és más ügyben kereste őt a titkosrendőrség, közvetetten bizonyítja: a szervek nem tudtak a Beszélő készítésének módjáról, nem Aczél György cselszövése volt a szamizdat. Aki ötletszegénységében fundál ki ilyen összeesküvés-elméleteket, félresöpri mindazt a szellemi valóságot, szabadságvágyat, önálló eszmélést, közjóalkotást, amely a szamizdat Beszélőben megjelent, és amelyet egy egész nemzedék, szerzők és olvasóik a magukénak vallottak, függetlenül attól, hogy egyesek vagy maga az SZDSZ utóbb milyen dicstelen szerepet vitt.

Miután a Beszélő nyomtatását továbbadta, halálos rákot állapítottak meg nála, és feleségével, kislányukkal az amúgy is kilátástalannak talált helyzetükben kivándoroltak Angliába. Az angol légkör felvillanyozta, meggyógyult, tanult, bekerült a BBC magyar adásához szerkesztőnek, és írt, remek küldetéstudatos esszékben tudósított az angol demokrácia működésének mikéntjéről. Az angol közélet, a szabadság működő kis körei, a közvitákban kiérlelt és érvényesített közszellem már-már rögzött anglománná tette. Mielőtt fanyalognánk, gúnyosan megmosolyognánk, gondoljuk meg: hány égető közügyünkben folytattunk alapos közvitát - hogy annak megfelelően cselekedjünk - mondjuk Lisszabonról, az Alaptörvényről? Esszéírásában Orosz hallatlan beleérző és összefoglaló készséggel tudta mások gondolatait közvetíteni, ami tanítani való és komoly közvitában nélkülözhetetlen képesség.

1990-ben, a rendszerváltás igézetében hazajött. Vajda Mihály, a nagyszerű gondolkodó és atyai jó barát hívta Debrecenbe. Fájón szép és jellemző, hogy a magyar zsidó bölcselő, volt Lukács-tanítvány hívja haza, Árkádiába a plebejus-demokrata kitántorgottat. Orosz korábban is tagja volt Vajda Heidegger-fordító műhelyének. És soha föl nem merült benne a kétely, hogy az akármilyen azonosságtudatú magyar vagy egyéb zsidóktól tanuljon, velük közösködjék, gondolataik szépségében gyönyörködjék, fájdalmukban osztozzék, vagy közjavító igyekezetük érvényét elismerje. Ebben semmi kritikátlanság nem volt, csupán hibátlan emberi viszonyulás.

Mindjárt Vajdával támadt vitája a kommunizmushoz való viszonyt, elutasítási módját illetően. Vajda számára a Koestler ábrázolta kubasovi belső együttműködési kényszer volt a hangsúlyosabb, ami miatt végül Lukácsot oly sokáig bevette a magyar értelmiség, bár éppen Vajda tett oly sokat a visszaszorításáért. Orosznak Szász Béla volt a fontosabb, aki ép személyiségénél és lelkiismereténél fogva szállt szembe az őt csaknem halálba küldő hatalmi gépezettel. Egy Lukács-konferencián azonban a Kádár-kompromisszum folytatására való törekvést sejtve meg, visszament Angliába - rossz előérzete négy évvel később beigazolódott. Letaglózta, árulásnak tartotta, hogy egykori liberális harcostársai összeálltak a kádárista hatalmi gépezettel, aminek borzalmas következményeit ismerjük.

Nem kevésbé fölháborította azonban Oroszt minden olyan igyekezet, amely a demokratikus ellenzék kommunizmusbomlasztását elvitatta, és azzal érvelt, hogy a zsák megtalálta a foltját, holott az SZDSZ-t nagyobbrészt Csurka és követői teljes morális és politikai érzéketlensége indította a félhalott szocialisták föltámasztására. Csaknem egyedüli következetes liberálisként a hazában Orosz '94-ben tett még néhány kétségbeesett kísérletet az SZDSZ és a Fidesz kibékítésére. Hogy ez a kibékülés nem következett be, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nemhogy a liberalizmusnak, a reformáció utáni Európa és Magyarország egyik meghatározó politikai szemléletének ne legyen politikai képviselete - ami azért mégis csak káros, minden jogos vita ellenére - hanem a nyomában támadt hideg polgárháborúban tért nyert a szélsőjobboldal, fasiszta szabadcsapatok vonulgatnak föl-alá. Ennek pedig döntő része van Magyarország mostani, gyakran hisztérikusan kedvezőtlen nyugati megítélésében. Orosz próbálta fölemelni szavát, jobbik közösségi énünk igyekezett lenni, de az acsarkodás elhatalmasodott, a hideg polgárháborút vívni akaróknak gyú-, nem pedig oltóanyag kellett.

1998-ban végleg hazatért, majd hívást kapott az induló Heti Válaszhoz, de klasszikus liberális, itt-ott konzervatív-liberálisba hajló felfogásának nem tudott ott helyet szorítani. Úgy találta, a Fideszt magával ragadta a hatalomszerzés ösztöne, még ha az indokoltnak tetszett is sokak szemében az SZDSZ-MSZP hatalomgyakorlása felől nézve. Az ő, mindig következetesen képviselt szabadságeszménye nem engedhetett a puszta hatalmi logikával való ilyenféle kiegyezésnek.

Szentendrén próbálta megvetni a lábát, tanított, írta küldetéstudatának maradékaiból esszéit. Majd úgy gondolta, az alulról szerveződő Élőlánc képviselhet alternatívát. Részt vett az ökopárt vezetésében, de aligha igaz lelkesedéssel: ez nem liberális párt volt, ő pedig nem igazi zöld. Ráadásul ő inkább az esszéírásnak, a közjón való elvont gondolkodásnak, nem pedig az embermozgatásnak volt a mestere.

Ebből az utolsó kiábrándulásból, a teljes peremre szorulás megtapasztalásából született utolsó nagy műve, életrajzi regénye, az Egy szem eper (2010). Ebben megpróbálta megvonni küldetéses élete viszontagságainak, bukdácsoló szerelemvágyának, a rendszerváltás életkuszálásainak a mérlegét. Az erkölcsi világrend, amelyhez vallástalan vallásosan ragaszkodott, úgy látszik, nem áll helyre, nem oszt jutalmat, legfeljebb váratlanul egy szem eperrel ajándékozza meg, mely azonban ott, abban a pillanatban a teljességet jelenti, és ő mindjárt tovább is adja lányának.

Könnyű Oroszt élhetetlenséggel, önfejű elvhűséggel, a küzdelmektől való meneküléssel vádolni. A teljes peremre szorulást, a magányt, a kiszolgáltatottságot, a nélkülözést hallatlan méltósággal viselte, mikor az ilyesmi a legriasztóbb vadságokat, tévképzeteket és téveszméket váltja ki a hasonló sorsúakból. Rólunk mond ítéletet, hogy azt, aki jobbik énünk volt, az igyekezett lenni, azt igyekezte felmutatni, aki mégis csak a vásárra vitte bőrét a magyar szabadságért, és akinek lett volna még mondanivalója, nem tudtuk megnyilvánulási lehetőséggel és valami kis megélhetéssel legalább még egy évtizedig életben tartatni. Nem volt elég a magyar tékozlásból?!
Orosz Istvánt április 29-én, kerékpározás közben érte a halál.

Főbb művei: A Westminster-modell (1993), A „magyar kérdés", Polgárok és alattvalók (1996), A szellem helye (2001), Dokumentumtörténet (2004), Egy szem eper (2010). A Bibó-írás a Dénes Iván Zoltán szerkesztette Bibó 100. Recepciók, értelmezések, alkalmazási kísérletek című kötetben jelenik meg az idén.