OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

III.

ESZTIKE

1

Apuka nagyon aranyos, áldott jó ember volt, mindenki szerette.

Jó gazda volt, sokat dolgozott, szerette a jószágot, de hogy sze-

rette a lovait, kivált a lovait, az ám! Mindig azokat suvickolta,

kefélgette, még a farkukat is befonta hetipiacra, meg vasárnapra,

mikor mentünk a Nagytemplomba. Apuka presbiter volt, nagy

dolog, tisztelték érte, akkor mindig a sulderos kocsiba fogott be,

kifényesítette a csizmáját, volt, hogy még bokrétát is kötött a lo-

vak sörényébe, úgy ám, úgy hajtottunk a Nagytemplomba. Kevés

földje volt, nyolc hold, amíg meg nem vette a feketét, akkor lett

tizenkettő. A fekete, az nagyon jó, zsíros föld volt, ott lehetett bú-

zát termeszteni, arrafelé Nyársapát felé van, oda jártam még én is

lánykoromban kévét kötni, mikor aratás volt, meg a szőlő, hát az

nagyon kicsike, egy-két hordó bornál sose lett több, meg nem is

volt valami jófajta az a tőke, de Apuka nem ivott sokat, nem bánta,

csak a fröccsöt szerette nyáron a nagy hőségben, akkor meg direkt

jólesett, hogy savanyú a bora. Meg volt a kukoricás meg a dinnye-

föld. Na, ahhoz nagyon értett Apuka, úgy meg tudta mondani,

hogy melyik dinnye a jó, csak meglapogatta és már lékelte is, vagy

dobta oda a disznóknak. Meg ott a dinnyék között termett ubor-

ka, tök, meg még ami kell. Nyáron, néha, ha sok munka lett, föl-

fogadtunk napszámosokat, azok is mindig úgy hálálkodtak, mon-

dogatták, arany ember ez a Feri bácsi, arany ember.

Apuka nem ivott sokat, de mulatni, azt nagyon szeretett és

nagyon tudott. Hogy tudott mulatni, de hogy ám! Akkora Fe-

renc-napok voltak nálunk, mindenki azt emlegette karácsonyig.

Anyuka meg én egész nap főztünk, lótottunk-futottunk, de nem

bántuk, mert este olyan jó kedve lett mindenkinek, danoltak, jött

a cigány, húzta mindenkinek a nótáját, Apuka meg mindig vic-

celődött, egyszer, mikor már mindenki majd kipukkadt, annyit

evett, azt mondja: – Na, komák, ki fogad velem, hogy most, így

megtöltekezve, én még biz’ Isten mög bírok önni ötven fánkot

másodmagammal? – Persze senki nem akarta elhinni, már rá se

bírtak nézni az ételre, úgyhogy persze hogy fogadtak vele. Ak-

kor Apuka azt mondta Anyukának, na, eridj asszony, most süs-

sél ötven fánkot, de porhanyós lögyön ám, mert még elcsapom a

hasam! Én is mentem segíteni, hoztuk is aztán a nagy tál fánkot,

mindenki lesett, na, megbolondult ez a Bene Feri, most fog szét-

repedni a gyomra, Apuka megkóstolta az első fánkot, egyet hara-

pott bele. – Jó könnyű – bólintott, aztán csettintett a nyelvével,

arra bejött Néró az udvarról, a kutyánk, oszt ott íziben megetette

vele a maradék negyvenkilenc fánkot. Néró meg csóválta a farkát

örömében, ő is megemlegette a Ferenc-napot. Hisz Apuka arra

fogadott, hogy másodmagával megeszik ötven fánkot! Hát így tu-

dott mulatni!...

Apáddal a tánciskolában ismerkedtem meg, a Fölszögön. Ott

volt az Iparos Egyletben a tánciskola, oda jártunk mi, parasztlá-

nyok is az Alszögről. Jóképű legény volt, nagyon jóképű. És hogy

tudott táncolni, Istenem, hogy tudott!... Utána mindig hazakí-

sért, tudod, hogy milyen hosszú az út, legalább három kilométer,

nyáron, este ott sétáltunk haza, szerelmesek voltunk. Az alszögi

parasztlegények meg nagyon féltékenyek voltak apádra, mit keres

itt közöttünk ez az iparos, egyszer még meg is kergették, lett volna

nekem ott kérőm, kapós lány voltam, de nekem a Pista kellett. Az-

tán ő fölment Pestre, Lőrincre, a traktorgyárba, de sűrűn hazajárt,

hazabiciklizett, akkor mindig jött énértem és mentünk sétálni a

Cifra kertbe, meg a Nagyerdőbe a Pálfájához. Ő is nagyon szeret-

te Apukát, sokat beszélgettek, borozgattak az ámbituson, nagyon

megértették egymást, Apukának is tetszett Pista, hogy milyen

rendes, jól dolgozik, Pesten meg aztán biztos viszi valamire. – Jó

lesz neked vele, lányom – mondogatta, mikor eljegyeztük egy-

mást. Az nagy muri volt, nagy ám, majdnem botrány is lett, mert

az Ambrus a szomszéd utcából, aki nagyon el akart engem venni,

részegen odajött a komáival és verni kezdték a nagykaput, hogy

’iparos, gyere ki, ha mersz’, de Apuka elküldte őket. Hát tudod,

kisfiam, azóta sokat töprengtem én ezen, hát lehet, hogy jobb lett

volna, ha az Ambrus vesz el. Akkor ott maradhattam volna Kő-

rösön, ott ismertem mindenkit, meg meg is becsültek engem, az

Ambrus is megbecsült volna, boldog életem lehetett volna. Ta-

lán... Ki tudja? De én Pistába voltam szerelmes.

2

Na, mikor aztán megjelentem én az Ammer néninél a cipős dobozzal

a hónom alatt, ő azt mondta: – Pista, majd akkor hozza a cókmókját!

– Ammer néni, itt van minden cókmókom a hónom alatt. – Az majd-

nem hanyatt vágódott, hogy ilyen szegény vagyok. Nem mondta, de nem

akarta elhinni. Volt benne egy ingem, egy gatyám, kettő zoknim, meg az

öltöny, ami rajtam volt. Mikor a traktorgyárban elkezdtem a munkát, egy

hónap múlva, mikor hazamentem biciklivel Nagykőrösre, a hátizsákban,

a Gyurkáéktól amit kaptam, benne volt az öltönyöm, amit csináltattam az

első hónapban már. Negyvennyolc pengőért csináltattam egy barna öltönyt,

szabónál. Ez volt az első saját, szabónál készített ruhám. Illetőleg nem

ez, mert egy nagyon szép szürke ruhát varrt apám nekem, amikor föl-

szabadultam Nagykőrösön, és abban a szürke ruhában jöttem föl. Nagyon

szép volt. De hát aztán az hamar tönkrement. Meg én már föl akartam

vágni, hogy Pesten vagyok, és már egy hónap után új ruhában megyek

haza. Nem gyapjúanyagból volt, hanem amire tellett az egy hónapi fize-

tésem mellett még. Mondom, hazajárogattam kéthetenként Esztikéhez,

tánciskola, éjszaka biciklizés vissza a traktorgyárba. Volt olyan, hogy haj-

nalban jöttem föl, mert reggel fél nyolckor kezdődött a munka a traktor-

gyárban, és én éjfél után indultam el, a tánciskola után, Nagykőrösről.

Egy évre rá, hogy odakerültem a traktorgyárba, ’40-ben voltak el-

bocsátások. Fizetéskor – pénteken volt mindig fizetés –, a fizetés napján

a munkakönyvemet is kiadták. Hát tudomásul vettem. Óráztunk már

akkor, túlóráztunk, tehát nem négy órakor fejeződött be a munka, hanem

este hatkor. Már akkor készültek a háborúra, csináltuk a Botondokat. Ez

egy nagy vontató volt, teherautókat, tankokat is kihúztak az árokból.

Ezek a nagy Botond gépek. Ezeket a hadseregnek, a hadiiparnak gyártot-

tuk. Elég az hozzá, hogy az egyik pénteki fizetési napon megkaptam a

munkakönyvemet a fizetéssel együtt. El voltam keseredve. Senkinek nem

szóltam. Mentem a mosdóba. Óráztunk már, de négy órakor volt a fizetés.

Akik a fizetést megkapták, mentek vissza dolgozni, én meg, a vidéki, se

szó, se beszéd, mentem a mosdóba. Szekrényeink voltak, a civil ruha ott

volt bent, ott öltözködtünk át, megmosakodtunk, vetkőztem le és kezdtem

mosakodni. Egyedül voltam a mosdóban. Nyílik az ajtó, jön be a Zva-

ra Tóni, aki a kisgépeket szerelte, annak volt a csoportvezetője. Érdekes

módon nem a Nagy Kálmán, a szociáldemokrata, és nem a Kasza Pista,

hanem a Zvara Tóni, akihez én nem is tartoztam, jött be és kérdezte: –

Mit keres itt maga, Pista? – Mosakszom. – Miért? – Megkaptam a mun-

kakönyvemet. – Azonnal adja ide, vegye vissza a munkásruhát, és tessék

kijönni velem a műhelybe! – Fölöltöztem, visszamentem. A Zvara Tóni

már ment előre, ment a Hinorányihoz, az üzemvezetőhöz. Mit beszéltek,

hogy beszéltek? Én visszamentem a ketrecbe a Nagy Kálmánhoz, Kaszá-

hoz, és mondtam, hogy mi van. Miért nem szólt nekünk? Jött vissza a

Zvara Tóni: – Pista, el van intézve, nincs elbocsátva, dolgozzon tovább!

Akkor nekiugrott a Nagy Kálmánnak meg a Kaszának, hogy miért őne-

ki kellett erről tudomást venni, hogy én bent mosakszom és elbocsátottak.

Nem tudom, nem vettem benne részt, csak nagy vitatkozás volt ott hármó-

juk között. Elég az hozzá, hogy akkor derült ki, hogy a Zvara az illegális

Kommunista Pártnak a tagja volt.

3

Én már lánykoromban sokat betegeskedtem, hirtelen megnyúl-

tam, a tanító kisasszony a polgáriban mindig rám szólt, hogy Esz-

tike, húzd ki magad, mert görbe lesz a hátad, meg pálcát dugott

a két behajlított könyököm meg a hátam közé, hogy egyenesen

járjak. De azért hordtam a tejet hajnalban biciklin az Alszögön,

amikor két tehenünk volt, tudtunk eladni is belőle, meg segítet-

tem Anyukának főzni, a kertben, ellátni a jószágokat, a Rozika

a szomszédban lakott, tudod, Keresztmamáéknál, ővele voltam

a legjobb barátságban, néha elmentünk moziba, Jávor az nagyon

tetszett, meg a Karádi, de azt nem szerettem, amikor a Jávor olyan

durván ellökte a Karádit, azért utáltam. Minden vasárnap elmen-

tünk a Nagytemplomba, nagyapád presbiter volt, úgyhogy példát

kellett mutatni, este meg kiültünk a ház elé a Rozikával, és amíg

láttunk, kötöttünk, horgoltunk, hímeztünk, aztán meg csak néz-

tük a csillagokat. Szépen tudtam hímezni, szerettem is, tudod, ki-

vált ezeket a buzsáki mintákat szerettem variálgatni, bonyolítani,

megvolt előre mindig a minta nagyjából, de azon aztán lehetett

alakítani, ízlés szerint, most is megvannak még a szekrényben, hát

talán egy kis pénzmagot is lehetne belőle kihozni, ha el tudnám

adni valami maszeknak, de most nagyon ellenőrzik a maszekot,

senki nem mer kockáztatni, feketén árulni. Az akkor mindjárt el-

lenség, burzsuj. Istenem, ha Apuka élne!...

És hát persze mindig Pistán járt az eszem, hogy mikor jön már

haza, mert nem tudott ám minden hétvégén hazabiciklizni, volt

úgy, hogy kimentünk a Pálfájához nyáron, biciklin, mert tudod,

milyen messze van a Nagyerdő, túl a vasúton is, kinn a határban,

ott a Pálfájánál volt mindig a majális, meg a Szent István-napi la-

koma, szép ligetes rész az, és közepén áll a Pálfája, öreg tölgy, ha-

talmas derekú, négy felnőtt ember se éri át, ki tudja, milyen öreg

lehet, több száz éves, körülötte meg a selymes fű, hát ott voltunk

boldogok először, már esteledett és néztük a csillagokat, Pista szé-

pen tudott beszélni, nagyon szépen...

4

Hétvégén meg tánciskola is volt a munkásotthonban. A menyasszonyom,

Esztike otthon volt Nagykőrösön, de hát nem minden héten jártam haza.

És ez a táncösszejövetel este nyolckor kezdődött és éjfélig tartott. A Szo-

ciáldemokrata Pártnak a székházában, a Vasas Székházban. Ott az

egyik szombat este óriási riadókészültség volt. Karszalagos rendezők

voltak a Szociáldemokrata Párt részéről. Riasztottak rögtön bennünket,

hogy betörtek a nyilasok a székházba. Ez ’40-ben volt, egy téli napon,

tudom, mert szaladtunk hazáig, és hideg volt, mint a hétszentség. A téli-

kabátomat is ott hagytam az öltözőben. Szétverték a székházat, a beren-

dezést. Riasztották a rendőrséget, de mire a rendőrség oda kijött, addigra

ezek elpucoltak, és mi is szaladtunk szanaszét. És én már régen otthon

voltam, amikor a Krausz Géza meg a Krausz Tibor, akik szintén ott

voltak a mulatságon, hazavergődtek... Mert én még jobban meg voltam

ijedve, mint ők. Persze nem lövöldöztek ezek ottan, nem gyilkoltak akkor

még a nyilasok, csak verekedtek. Összeverekedtek ezekkel a rendészek-

kel vagy rendezőkkel, a nyilasoknál volt gépfegyver, nem használták, de

azokkal ütöttek-vertek, csillárokat, berendezést, mindent szétvertek. Én

meg az első pillanatban ki az ajtón, szaladtam haza Ammer nénihez,

mondtam, hogy mi van. Jaj, az meg be volt gyulladva. Nagyon szeret-

te a Gézát, az volt neki a fogadott fia, képletesen. Mi van a Gézával,

mi van a Tiborral? Meg a Juhász Jancsival? Aztán megjöttek azok is és

elmesélték, hogy micsoda disznóság volt, hogy verték szét a székházat

belülről. Mire kijött a rendőrség, és szétoszlatta azután a verekedést és

elzavarták a nyilasokat ímmel-ámmal. Mert ahogy a Gézáék elmesélték,

ahogy hazaértek, a nyilasok megjelenése után egy jó órával került oda a

rendőrség. Pedig a kispesti kapitányság ott volt a közelben. Ők autóba

ülve három perc alatt ott lehettek volna, ha akarnak, és egy óra múlva

voltak ott. Elég az hozzá, hogy voltak ilyen dolgok. Itt találkoztam elő-

ször a nyilas banditákkal.

Elég az hozzá, 1941. október 5-én behívtak katonának Győrbe az

utász zászlóaljhoz. Ott két hét szaladgálós idő volt, amikor az újoncokat

képezték ki az udvaron, és két hét után kiválasztottak bennünket, ötünket

a századból, és elküldtek Körmendre, a határ mellé híradós tanfolyamra.

Ott voltunk fél éven keresztül. Meg kellett tanulni a morzétól kezdve a

rádióval bánni, amit a hadseregben használtak. Nagyon jó életünk volt.

Reggelenként – azt utáltam nagyon – hat órakor ébresztő, és kimentünk

mindjárt tornászni. Aztán kezdődött a napi munka. Be voltunk osztva.

Mentünk a környező falvakba ott Körmenden, és ott találkoztam először

azzal a falunévvel, Abda – akkor még nem tudtam, most, utólag tudom

már –, ahol Radnótit, az Erőltetett menetben megírja, agyonlőtték. Mi

jártunk ott, ott gyakorlatoztunk, harci gyakorlatok közben csináltunk rá-

dióadásokat.

Elég az hozzá, hogy letelt a fél esztendő, visszamentem Győrbe.

Megint azt mondhatom, óriási mázlim volt. Mert amikor bevonultam

Győrbe katonának, még tele volt a laktanya emberekkel, és mikor vissza-

mentünk a rádiós tanfolyamról, egy század maradt csak a laktanyában, a

többieket, az egész társaságot kivitték a frontra. A Fricit, azt a századost,

akihez én bevonultam, azt is kivitték a frontra. Míg fél évig Körmenden

voltam a rádiós tanfolyamon, akkor jöttek haza, fél év után, a háborúból.

A századosom és a megmaradt legénység. Azokat mindjárt szabadságra

küldték. És a laktanyában az egyik részlegbe hívták be az újoncokat,

akiket vittek ki a frontra. Ez már nyáron volt. Nagyon sok ruszin gyerek

volt, tudom. Engem is bevágtak, ahogy megjöttünk a rádiós tanfolyamról,

bevágtak a menetszázadba. Ott aludtam a földön a ruszin gyerekekkel a

szalmazsákon. Mikor összejött egy századra való társaság, azt mindjárt

indították a frontra. Nem tartott sokáig, azt hiszem, három vagy négy

napig, föltöltődött a század, amelyiket ki akartak küldeni, mert pótolták

állandóan a harcteret. Minden este parancskihirdetés. Atyaúristen, min-

den. Hirdetik ki a parancsban, hogy este őrszolgálatot kell adni a vízi

gyakorlótéren. Mivel utászok voltunk, nekünk ott volt a Dunán, Győrben

a vízi gyakorlóterünk. Ez a laktanyától körülbelül négy kilométerre volt.

Beosztottak éjszakai őrségbe a vízi gyakorlótérre. Egy tizedes volt a pa-

rancsnok, és voltunk négyen közkatonák, így öten mentünk. Huszonnégy

órás szolgálat volt, bunker is volt lőszerekkel. Atyaúristen, mindennel tele,

arra is vigyázni kellett. Elég az hozzá, hogy letelt az éjszakai szolgálat,

kétóránként váltottuk egymást, irány haza a laktanyába, üres a laktanya.

Mindenkit kivittek a frontra. Képzeld el! Ha nem osztanak be őrségbe,

akkor én is kint vagyok a fronton, és lehet, hogy nem is jövök. Sőt, biztos.

Akkor voltak a legkegyetlenebb dolgok. Üres volt a laktanya. Akkor jöttek

haza a Friciék, Pálos Frigyes volt az én századosom, akihez bevonultam.

És az volt az én óriási mázlim, hogy én már ott írnok voltam, mikor

ezek a kiképző századhoz bekerültek, és én nagyon utáltam az erőszakot.

A századosom, a Frici, az egy aranyember volt. Az apja a minisztérium-

ban volt valamilyen ezredesi rangban, tehát katonacsaládnak a gyereke

volt. Jutasról jöttek akkor nyáron hozzánk, minden századhoz beosztot-

tak szakaszvezetőket, őrmestereket, azok egzecíroztatták a népet. Én ezt

nem bírtam elviselni. Volt közöttük egy nagyon disznó, goromba ember,

egy parasztgyerek. Mind parasztok voltak, akik odamentek. Nem mintha

a parasztokat utálnám, de ezek mentek továbbszolgálónak általában. Ez

a... – nem is tudom már, hogy minek hívták –, ez egy szakaszvezető volt,

éjszaka fölkeltette a szobát, ment szobáról szobára éjfélkor, a bajonettet

kihúzta a tokból, és mindenkinek az ágya fölött ott volt a kis cókmókja

összerakva glédában, dobálta le azokat tőrrel. Riadó, villanygyújtás, le az

udvarra, megfektette a népet, futtatta, föl, öt perc alatt rend! Jövök vissza

öt perc múlva! Ilyeneket csinált. Ezt művelte egy hétig. A Fricinek Győr-

ben ott volt a felesége, ott lakott a kisfiával – hároméves kisfia volt –, és ő

járt haza minden este és reggel jött be. Ő megengedte azt, hogy ott alud-

jak az irodában a másik szobában. Én ezért nem vettem rögtön tudomást

arról, hogy ezek a jutasi őrmesterek mit művelnek. De két-három napon

belül már tudtam, ki csinálja. Mit tudtam tenni? Három helyen adtunk

őrséget, és a legkeményebb dolog volt a vízi őrség, ami kint volt a Dunán.

Ezt a szakaszvezetőt, aki így disznólkodott, küldtem őrparancsnoknak.

Benne volt a reggeli parancskihirdetésben. Én állítottam össze a parancsot,

a Frici bízta rám. Ő olvasta föl. Név szerint olvasta, hogy kik mennek

őrségbe. Először meg volt döbbenve, hogy mi az, ő is őrségbe megy?! Ak-

kor volt nagyon megdöbbenve, amikor a következő napon pihenés nélkül

hazajöttek, megint ő volt őrségre beosztva. A Frici olyan volt, egy filozófus

természet volt, de katonacsaládból származott, katona lett. Történelem-

mel, irodalommal foglalkozott. Nem is tudta, hogy én mit csinálok, meg

azt sem, hogy ez a koma, ez a szakaszvezető tegnap őrszolgálatot adott.

Olvasta föl. Ez majdnem elájult, hogy ő megint... Egy kukkot nem mert

szólni. Ment őrszolgálatba. Akkor már dörzsölték a srácok a kezüket,

mert tudták, hogy én ezt miért teszem. De a következő nap már nem

mertem, hogy a harmadik nap megint, két napot vártam vele, megint őr-

ségbe! Akkor megszólalt a szakaszvezető, mikor olvasta föl a Frici, hogy

ki megy őrparancsnoknak, közben megszólalt – ami neki tilos volt –, hogy

négy napon belül harmadszor ő az őrparancsnok. Egy picikét selypített a

Frici. – Ez tényleg így van? – Igen, százados úr. – És mi a kifogása elle-

ne? – Behúzta fülét-farkát, ment az őrségbe.

5

A nyilasok, hát azok véresszájú gazemberek voltak. Mifelénk sze-

rencsére nem randalíroztak, olyan szegénységben éltünk, ott nem

volt mit törni-zúzni, de a Fölszögön történtek ronda dolgok. Nem

is jártunk be a Nagytemplomhoz, csak piackor, meg vasárnap

istentiszteletre. Jöttek az alszögi egyletbe is, de Apuka elküldte

őket, mondta nekik, menjenek inkább dolgozni a földekre, ott a

sok munka, alig van ember, aki elvégezze, mindenki a fronton.

Akkor megfenyegették, hogy majd adnak ők neki munkát, hogy

megemlegeti, de más nem lett a dologból. Apukát szerették az it-

teni gazdák, nem hagyták, hogy bántsák, meg mindenki utálta

ezeket a véresszájú suhancokat. Féltünk tőlük. Rengeteget kellett

dolgoznunk Anyukával, egész nap hajlongtunk, fájt a hátam este,

aztán hajnalban kelés, ellátni a jószágot, vinni a tejet, közben meg

úgy reszkettem Pistáért, él-e, hal-e, hogy mi lehet vele, nem jöt-

tek a hírek, nem jött levél. Sokat sírtam meg imádkoztam. Csak

úgy magamban...

Apuka fineszes ember volt, így tudott megmenteni minket

Anyukával a ruszkik elől. Tudod, kisfiam, a háború vége felé,

amikor a front már közelített mihozzánk, szörnyű történetek jár-

tak a ruszkikról, hogy rabolnak, törnek-zúznak, amerre járnak, és

megerőszakolják a nőket, fiatal lányokat. Én húszéves voltam és

rettenetesen féltem. A Rozika, a keresztmama lánya, velem egy-

idős lány, együtt jártunk a tánciskolába, annyira rettegett, hogy

egyik hajnalban beugrott a kútba, amikor már lehetett hallani az

ágyúdörgést. Ott is halt meg azonnal. Nagy volt a félsz. Akkor

Apuka azt mondta: – Ne féljetek, majd én elbújtatlak benneteket!

– Úgy is lett. Félrehányta a trágyadombot a disznóól mellől, ásott

egy nagy vermet, hogy Anyukával kényelmesen elférjünk, befed-

te deszkával, hagyott egy kis nyitható ajtót, aztán visszahányta a

trágyát. És amikor bejöttek a ruszkik, mi lemásztunk a verembe.

Apuka nyitott nekik ajtót, volt davaj, davaj, kirabolták a kam-

rát, kérdezték, hol vannak az asszonyok, Apuka meg magyarázta

kézzel-lábbal, hogy hát fölmentek Pestre a rokonokhoz. A ruszkik

hitték is meg nem is, kerestek bennünket nagyon, fölmentek a

padlásra meg le a pincébe, a fészerbe, széthajigáltak mindent, mi

meg ott reszkettünk Anyukával a veremben a trágyadomb alatt,

de nem találtak meg bennünket. Másnap már el is mentek, mert

vonult tovább a front, ez volt a szerencsénk. Hogy nem maradtak

tovább.

Apádról meg csak ritkán jött hír, leveleztünk, egyszer még egy

fakéregre is írt nekem, ráragasztotta a bélyeget, és azt is elhozta a

posta. Ott van a szekrény tetején az egész levelezésünk, nagyon

szerelmes voltam és reszkettem érte. Nem, még nem nézheted

meg. Még kicsi vagy hozzá. Majd ha fölnősz, talán...

6

’44 szeptemberében azután megjött a parancs, összeállították a századot,

irány a front. ’44. szeptember 15-én – ez nagyon nevezetes dátum, mert

pont egy évre rá, 45. szeptember 15-én jöttem haza – indult a század ki

a frontra. Szerencsére, a Fricinek volt lehetősége arra, hogy ne a frontra vi-

gyenek bennünket, de mégis a frontra. Akkor már az oroszok itt voltak a

Kárpátokon belül. Minket a Délvidékre vittek, ahol a partizánok voltak.

Ott aknákat telepítettünk és parasztházaknál laktunk. De aztán decem-

berben elkezdődött a visszavonulás, ami először Vasvárig tartott, addig

együtt volt a századunk. A Frici is ott volt. Kismákfán fölütöttük a sát-

runkat, tél volt, január, esett a hó. Egy parasztháznál rendeztük be a szá-

zadirodát. Én voltam ott a Fricivel meg a Hardival. Marha nagy hó volt.

Frici kiadta a parancsot, kidoboltatta a kisbíróval, hogy másnap reggel,

nem tudom, hány órakor, nyolc órakor, kilenc órakor, mindenki legyen a

községháza előtt, minden épkézláb falusi. Minden kismákfai, mert ott

lesz a század is, és közösen fogjuk a havat takarítani. Egy hegyvidéki

mélyedésben volt ez a falu, Kismákfa, és elzárta az utat a hó. Egyszerűen

nem lehetetett közlekedni. A nyilas kisbíró megtiltotta az embereknek,

hogy kimenjenek. Nyilas karszalag volt rajta. Hogy őneki nem dirigál a

százados. Ő a falunak a főnöke, nem a százados, aki most itt megszáll a

faluban. Ne rendelje ki az embereket oda az ő tudta és megkérdezése nél-

kül! Nem mentek ki. A katonák kimentek, de a faluból nem jött el senki.

Rögtön jelentette Szolnoki Zsiga szakaszvezető a Fricinek, hogy nem

jöttek ki az emberek. Érdeklődött, hogy miért, akkor tudta meg, hogy a

nyilas kisbíró megtiltotta, hogy a civilek részt vegyenek a munkában. Azt

mondta a Frici Szolnoki Zsigának, hogy három embert vegyen maga mel-

lé, hozza ide a kisbírót. Három embert maga mellé vett a Zsiga, és elment

a nyilas kisbírónak a lakására, behozták. Bekísérték.

Belépnek az ajtón, én ott ülök a sarokban az íróasztalom mellett, a

Frici a másik sarokban az íróasztala mellett, nyílik az ajtó, katonás je-

lentkezés: – Százados úr, alázatosan jelentem, előállítottam, mittudomén,

hogy hívták, Tóth János kisbírót. Hátranéztem, nyilas csizma, nyilas bri-

csesznadrág rajta, nyilas karszalag, nyilas sapka a fején. Jézus Mária!

Frici vissza se nézett, ott álltak egy kukk nélkül. Megszólal a nyilas bíró:

– Talán lenne szíves észrevenni, hogy itt vagyok. – Én erre csak azt hal-

lottam, hogy zuhan a szék, ahogy kitolta Frici a lába alól, de akkor már

visszanéztem és azt láttam, hogy amekkora pofont a Frici le tudott keverni

a bírónak, le is keverte, repült a sapkája. Hogy ővele ilyet csinálnak! Meg

se mert nyikkanni a bíró. – Ezt a disznó gazember nyilast azonnal ve-

zessék ki! Dobjátok ki! – Nem zárhatta le, nem vihette a fogdába, ehhez

nem volt joga a Fricinek. Kizavarta. Jött a Szolnoki meg a másik, jöttek

a Fricihez, hogy százados úr, itt van kocsi, ló, mert ugye utászok voltunk,

kocsival, lóval jártak az utászok, azzal vitték a pontonokat, autónk is

volt, ott az autó, azonnal Győrbe, mert ebből botrány lesz. Autóba ül-

tették és Győrig meg sem álltak vele. Másnap Vasvárnak a helyi katonai

parancsnoka, egy ezredes megjelent nyilas karszalaggal. Az ezredesen,

magyar katonatiszten nyilas karszalag. És az ő fullajtárjai, százados,

főhadnagy, voltak vagy öten. Be az irodába. Keresték a Pálos századost.

Mondtam nekik, hogy nincs. Hol van? Nem tudom. Jó napot, elmentek a

fenébe, nem foglalkoztak vele tovább, legalábbis ott. Ennek az lett a kö-

vetkezménye, hogy a Fricit Győrben hadbíróság elé akarták állítani. Az

apja, aki törzsparancsnok volt Pesten, megint elintézte neki, hogy ebből ne

legyen semmi, de beosztották a Fricit menetszázadba. Újra visszakerült a

frontra, persze akkor már Magyarországon volt a front. Én a háború után

még találkoztam vele.

7

Apád jó ember, hiánytalanul hazaadja a keresetét az utolsó fillérig,

ebben nincs hiba. Még egy sört se iszik meg a többiekkel mun-

ka után. Jó ember, családszerető. Hogy téged tudjunk taníttatni.

Hogy te, kisfiam, vidd valamire, ne ilyen szegénységben kelljen

neked is élni, ne ilyenben... Könnyebb lenne, ha Apuka élne...

Én meg nem bírok elmenni dolgozni, olyan hamar elfáradok min-

dig, a piacról hazafelé is le kell ülni, ha sokat cipelek, nem bírom.

Egyszerűen kimegy a vér a fejemből. Lánykoromban is sokszor

elszédültem, egyszer még a bicikliről is leestem, elájultam a nagy

melegben nyáron, mikor vittem ki a vizet apukának a földre. Meg

ezek az epegörcsök. Tudod-e, hogy mikor veled voltam terhes,

ott gyarapodtál a hasamban, akkor is hogy gyötörtek ezek a gör-

csök, de nem szedhettem orvosságot, nehogy neked valami bajod

legyen. Meg szoptatni se tudtalak. Kispestről hordtuk az anyatejet

neked drága pénzért egy asszonytól, az meg, hogy több pénzt kap-

jon, vizezte a tejet. De mi nem tudtuk, adtuk neked a cumiból, de

te meg állandóan csak sírtál, már el nem tudtuk képzelni, mi bajod

lehet, éjszaka se bírtunk aludni, ringatni kellett, a végén odatettük

a kiságyadat az ágyunk végibe és felváltva ringattunk lábbal, de

ahogy egy pillanatra abbahagytuk, te már megint újra rákezdted.

Az orvosok se tudták először, mi van veled. Aztán végre a Roska

doktornő rájött, hogy hát ez a gyerek ki van száradva, tessék neki

sok folyadékot adni, teát, sok teát, így lassan helyrejöttél. De azóta

se eszel valami rendesen, sovány vagy, csillagom, nagyon sovány.

8

’45. április 3-án ment át a Borsos őrmester az oroszokhoz. Orosz terület

volt, ott voltak az oroszok. Már éjszaka elvitték a puskát, nem bántottak

bennünket. Átment, száz méterre, egy kilométerre? Mondta, hogy itt van

egy mittudomén hány fős magyar katonatársaság, ez nem akar átmenni a

németekhez, hanem haza akarunk menni. Énbennem még akkor mindig

az élt, reménykedve, hogy először is, a nyilasokat, a németeket borzasz-

tóan utáltam, azoknál viszont jobban szimpatizáltam az oroszokkal, akik

bennünket ütöttek-vertek, de én szembe nem kerültem egy ruszki katonával

sem. Én nem sütöttem el a fegyveremet az egész háborúban egyetlen élő em-

berre sem. Aztán tudtam meg, hogy kik ezek. Én a szemináriumon, amit

tanultam az oroszokról, énbennem még az élt, hogy inkább az oroszok,

mint a németek. És én rábeszéltem azt az öt-hat srácot, nem nagyon kellett

persze rábeszélni őket, hogy ne menjünk a németekhez, essünk fogságba.

És akkor az orosz őrmester azt mondta, hogy menjetek haza, szeke-

restül, mindenestül. Erre fölültünk, öt kocsink volt, és elindultunk haza-

felé, Rónafőről, a határról. Alig jöttünk a kocsival két órát, vörös szalagos

partizánok megállítanak bennünket. Szerb partizánok. Megállítanak és

elkezdenek ugatni szerbül. Egy szót se értettünk. Tudtak azok magyarul,

csak nem akartak magyarul beszélni. Elfogtak bennünket, leszállítottak a

kocsiról. Magyar katonák vagyunk. A Gubó Jóska leugrott, azt félreállí-

tották, mert öt kocsink volt, hogy vigyázzon a többi kocsira meg a lóra, és ő

fönt maradt a kocsin. Egy templom mellett álltunk, egy nagy téren. Ő fönt

ült a kocsin, a Gubó, és megrettenve nézte, hogy minket odaállítottak a

templom falához. Fölállították a géppisztolyt, és sorakozó. Na, tudtam,

hogy végünk van. Elkezdtek ott sírni a többiek – most nagyképű volnék,

ha azt mondanám, hogy én nem voltam beszarva –, mert be voltam szar-

va, de nem könyörögtem meg nem sírtam. Volt, aki térdre esett, hogy ne

lőjetek! Már el voltunk fásulva. Lesz, ami lesz. Elkezdtek ugatni. Ezek

befűzték a rakaszt a géppuskába kétfelől. A Gubó Jóska, aki fönt ült a

kocsin, mikor ezt látta, hogy befűzték a rakaszt, a hevedert, és letérdel a

két faszi a géppuska mellé, belevágott a lovak közé, két ló volt befogva a

kocsiba, iszkiri, be az országútba. Ezek annyira meglepődtek, a szerbek

– voltak vagy négyen-öten –, akkora meglepetés volt a számukra, hogy

nem tudták mi legyen most, kire lőjenek; elkezdték lőni a Gubó Jóskának

a kocsiját, aki már ment a lovakkal. Szerencsére, hála a jó Istennek, nem

történt semmi baj, de ezalatt én mint az őrült, spricceltem le a templom

mögé, iszkiri, be a fák közé és nyomás. Mindenki. Mindenki elmenekült,

a Gubó Jóska mentett meg bennünket, aki a lovak közé vágott. Nem talál-

ták el, mert egy jó félórai futás után ott állt az országúton a Gubó Jóska a

két lóval, és várt bennünket. Összeölelkeztünk, föl a kocsira. Meglógtunk.

Öten jöttünk hazafelé, most már csak egy kocsival. Zalaegerszegre ér-

tünk, de előtte még éjszakáztunk is valahol. Ott megállítottak bennünket

az oroszok. Már világosodott, leszállítottak a kocsiról bennünket. A temp-

lom előtt állítottak meg, a nagy katolikus templom előtt. Behajtottak a

templomba bennünket, mind az ötünket. Érdekesség ebben, hogy a nagy

zsírosbödönt fönt hagytam a kocsiban, tele volt hússal, a köpönyeg, a sze-

mélyes holmijaim, a hátizsák nálam volt, meg a csizma. A csizmát le-

húzták a lábamról. Meg a pokróc. Az volt az isteni szerencsénk, hogy

már akkor napok óta fogták össze az oroszok a magyarokat és hajtották be

a templomba, hogy viszik ki Oroszországba a népet. És amikor kinyitotta

a ruszki az ajtót, már mi nem fértünk be. Katolikus templom volt, sek-

restye van, a szenteltvíz ott van. Már nem fértünk be. Úgy nyomták ránk

az ajtót, hogy betuszkoljanak bennünket. És akkor én dörömbölök, mert

eszembe jutott, hogy ott maradt a zsírosbödön. Rám se hederítettek. Oro-

szok bent a templomban. Amit tudtak, mindenkitől szedtek el mindent

az oroszok. Órát, atyaúristent, mindent. Egyszer elkapja egy kétméteres

orosz a nyakamat, egy kézzel így megemel, és visz föl a sekrestyébe, ahol

a harmónium van. Davaj, csizma! Levette a lábamról a csizmát. Utász-

csizmám volt. Ő meg levette a régi csizmáját a lábáról, és láttam, hogy

neki 45-46-os csizmája van. Ez szerencsére nem fog fölmenni a lábára.

A kurva jó édesanyját neki, lehúzta a csizmát a lábáról és letekert róla

hat kapcát. Annak is olyan pici volt a lába, hogy fölment rá a csizmám,

de nehezen. Odadobta a kapcát nekem. De a csizmájának már nem volt

sarka, talpa. Jézus Mária! Föltekertem a kapcákat, fölhúztam a csizmát.

Mire lementünk, üres volt a templom, már ott sorakozott a társaság. Az

utolsó sorba álltam be. Indulás, meg se álltunk, a fogolyszázad megindult.

Nemcsak katonák, civilek meg asszonyok is voltak. Olyan öt-hat mé-

terenként egy-egy ruszki őr kísért bennünket. Voltunk vagy kétszázan a

menetben az országúton. Akkor odamentünk egy fogolytáborba, ami egy

gyűjtőtábor volt, most nem jut a neve az eszembe. Április eleje, tehát még

hidegek voltak. Mi kint aludtunk a réten. Nem volt fedél a fejünk felett, ott

kaptam a betegségemet, azóta vagyok reumás, ott fáztam át. Ott voltunk

a táborban két hétig és esett ránk a hó. Minden reggel adtak az oroszok

mindenkinek egy kanál kristálycukrot, hogy életben maradjunk. Mert aki-

ket tudtak, ők elvittek fogságba. És közben temették el az embereket, akik

tönkrementek és ott pusztultak el. Közben állandóan hozták oda a foglyo-

kat, a magyarokat, akiket összefogdostak. Tűrhetetlen állapotok uralkod-

tak. És közben mindennap indítottak egy vagont onnan, egy szerelvényt,

ezeregyszáz ember fért rá a vonatszerelvényre. Rácsok, lakat, atyaúristen,

minden. Ötven embert tettek egy vagonba. Aztán már nem bírtam to-

vább a két hét szörnyűséget és azt mondtam, visznek, ahova visznek, én

itt nem maradok. Beálltam a sorba. Nem kényszerítettek, hogy menjél.

Mindig akadt valaki, mert unták ott az állapotokat. Bekerültem én is a

vagonba. Akkor láttam, hogy a betyár úristenit, ötvenen vagyunk egy va-

gonban. Lefeküdni nem tudtál, csak ülni, mindenkinek ülnie kellett, olyan

szorosan voltunk. Akkor azt beszéltük meg a srácokkal, akikkel ott együtt

voltunk – ezek idegenek voltak, civilek, katonák –, hogy éjszaka legalább

le tudjunk feküdni, hogy az egyik fele a kocsinak föláll, egymás mellé

állunk, mint a heringek, és a másik fele le tud feküdni egymás mellett,

mint a heringek, de fekszik legalább. Mikor elfáradtunk, szóltunk, ak-

kor azok álltak föl és mi feküdtünk le. Máramarosszigetre volt irányítva a

szerelvény. Ezek a marha oroszok Máramarosszigetet Szegednek értették,

mert magyar volt a mozdonyvezető, annak Szegedet mondtak. És nem

Máramarosszigetre vittek bennünket, hanem Szegedre, úgy, hogy levittek

Bajára, Bajánál át a kompon, és úgy Szegedre. Mikor a menetlevelet

Szegeden megnézték, hogy hova vagyunk irányítva, akkor sült ki az oro-

szoknál, hogy barmok vagytok, hát Máramarosszigetre kell nektek menni,

nem Szegedre kellett volna. Akkor Szegedről nyomás föl, Nagykőrösön,

Cegléden, Kecskeméten, Szolnokon keresztül.

Nagykőrösön augusztus 20-án voltunk, akkor még tartották a Szent

István-napot a koalíciós pártok. Ez volt az egyetlen eset az egész út so-

rán, hogy ezen a napon egyenként kinyitották az ajtót – meleg volt –, ki-

nyitották a vagonajtót és leengedtek öt percre mindenkit sétálni. Egyszerre

csak egy vagonból. És közben dobáltuk kifelé a papírokat, írtunk, hogy

hol vagyunk. Még azok is, akik nem ott laktak. Egy volt még nagykőrösi,

a Szentpéteri Imre. Én azt nem is tudtam, hogy a Szentpéteri Imre, aki

Esztikének az unokatestvére volt, az tüzér szakaszvezető, az is dobta ki

a papírt, meg én is. Jött ki apám, anyám, a menyasszonyom, Esztike az

állomásra. De akkor már fölzavartak bennünket. Tehát úgy nem talál-

kozhattál hozzátartozókkal, akik oda kijöttek, csak a rácson keresztül.

Szegény jövendő apósom hozta ki a kolbászt, kenyeret, sonkát, fél liter

pálinkát. Mikor be akarta adni a rácson keresztül, elvette tőle az őr. Azt

mondta, azt majd ő adja át. Hát úgy adta át, mint neked. De a kaját

megkaptam. Azt a nagy boldogságot képzeld el! Ott láttam a szeretteimet,

apámat, anyámat, a menyasszonyomat.

9

Jött a Keresztmama futva, hogy fogolyvonat érkezett, gyertek

azonnal az állomásra! Apuka sebtiben összepakolt a sulderes ko-

csira, amit éppen talált, élelmet, pálinkát, pokrócot, aztán már

csapott is a lovak közé, én reszkettem a félelemtől, hogy hátha

Pista nem lesz a vonaton, de reménykedtem is, hogy ott lesz, majd

megzavarodtam. A nagy tömegben nehezen találtuk meg, de min-

denhol kiáltoztak, hogy ki a kőrösi, hol vannak a kőrösiek, és in-

nen is, onnan is visszakiabáltak a vagonokból, hogy ide, ide, így

rátaláltunk Pistára. Nagy volt a boldogság. Le nem jöhetett, de így

is tudtunk beszélni a rácson keresztül, szörnyen nézett ki, lefogy-

va, borostásan, piszkosan, de engem nem érdekelt. Hálát adtam a

jó Istennek, hogy él. Hogy megmenekült.

10

A másik vagonhoz meg a Szentpéteri Imrének a hozzátartozói jöttek.

Akkor Esztike mondta, hogy képzeld el, az Imre meg itt van a másik

vagonban, az unokatestvérem. Akárhova mentek, tartsatok össze legalább

egymással, segítsétek egymást! Ez nagy öröm volt. Az Imre meg tulajdon-

képpen szakács volt a katonaságnál. Szakaszvezető, de ő volt a konyha-

főnök. Ennek jelentősége van. Elég az hozzá, hogy elmúlt augusztus 20.,

elindult a vonat hajnalban: Abony, Szolnok, és úgy mentünk föl Má-

ramarosszigetre. Akkor kezdődött a balhé a vagonban. Voltak, akik azt

mondták, meg kell szökni valahogy. A fele a társaságnak tiltakozott ellene,

hogy baj lesz ebből, itt vannak az oroszok, megy a vonat. Én is azokhoz

tartoztam, akik nem akartak kiugrani a vonatból. A száguldó vonatból?

De emezek meg fölszakították a padlót valami tárggyal, ami náluk ma-

radt, akkora rést, hogy egy ember kifért rajta, és akkor sorakoztak mellé,

akik majd... És leugrottak. A száguldó vonatról, képzeld el! Beleugrott a

lyukba, ordítás, sikoltozás, minden. Az őrök hátul voltak, a vagon végé-

ben, ott van a lépcső, amikor fölmégy, meg a tetején is, mit tudom én, hol

voltak, rögtön észrevették, megállították a vonatot, nézték innen-onnan,

megtalálták a mi vagonunkat. Képzeld el! Mindenkit kiszállítottak. És

ez éjszaka történt. Most került sor rá, hogy másodszor állítottak falhoz.

Most nem a falhoz, hanem a vagon oldalához. Magyar tolmács. Ki kez-

deményezte, ki volt az? Az Isten itt jött újra, meg a szerencse, mondtuk a

magyar tolmácsnak, hogy ez egyéni akció volt. Mindannyian tiltakoztunk

ellene, hogy ezt megcsinálja. Még azok is, akik benne voltak a szökésben.

Az a szerencsétlen azonnal meghalt. Szétroncsolta a vonat. Az oro-

szok valahonnét kerítettek rácsot, rászögelték a lyukra, és egy orosz katona

beszállt velünk a vagonba. Két napig mentünk, míg odaértünk Márama-

rosszigetre. A német SS-foglyok akkor építették a tábort. Akkor kerítették

be. Teljesen új fogolytábor az oroszoknál a hegyek között. Az volt az

isteni szerencsénk, hogy istállóban helyeztek el bennünket. Ez egy nagy

gazdasági épület volt, valami uradalom, azt kerítették be. Úgyhogy minket

mindjárt bevittek az istállóba, ott aludtunk. Jön a magyarul tudó ruszki

és kiabálja a nevemet. Akkor mondja, hogy jöjjek vele. Hova viszel? Azt

mondja, hozd a cókmókodat. Szentpéteri Imre már kint állt az udvaron,

másik három katonatársával, akikkel együtt katonáskodtak. Már akkor az

oroszok állították össze a törzset, már az első éjszaka. Mert fönt kellett

tartani a tábort. Lakatosokat, asztalosokat, konyhásokat, cipészeket, sza-

bókat válogattak ki, az iparosokat, hogy a tábort el tudják látni. Az Imre

mondta, ő lesz a konyhafőnök, ő küldte értem az oroszt. Mentünk be a

nagy hodályba, kőépület volt, a kőművesek már dolgoztak rajta, agyag-

padló, benne húsz darab fürdőkád beépítve téglákra, és a fürdőkád alá

lehetett tüzelni. Abban főztük az ennivalót. Tehát az volt tulajdonképpen

a fazék. Képzeld el, hogy milyen füst volt ott meg hétszentség, fürdőkád

alatt tüzelni fával! És főztük a búzát meg a rozst. Adtak bele sót, azzal

ízesítettük. Ez egy nagy uradalom volt, tehenészettel együtt, mindennap

jártunk ki oroszok kíséretében a táboron kívülre, és egy tehenet mindig

odahoztak az oroszok, azt fejbe kellett kólintani. Egyszer én is próbálkoz-

tam vele. Szegény tehén, megfogták a két szarvát, és a fejszének a fokával

a homlokára kellett csapni. Összerogyott. Bele a bicska, torka elvágva. Föl

lett darabolva a tehén, a hentesek, akik ott voltak, szakemberek, értették

a módját. Akkor a húst szállítottuk a konyhára. Mindennap leütöttünk

egy tehenet. Ezért éltünk mi jól. Megint mondom neked az én isteni sze-

rencsémet, hogy mi konyhások voltunk, volt húsunk, rántott húst ettünk,

csináltunk magunknak. A ruszki nagyon jóindulatú manusz volt, akire

rá volt bízva a konyhának a felügyelete. Azzal mi jóban voltunk, nem

beszélve arról, hogy őneki is sütöttünk-főztünk, ami kellett, és jól éltünk.

Úgyhogy akkor már én nem voltam lesoványodva, mikor hazajöttem a

fogságból. De naponta temették el az embereket az oroszok, akik ott vég-

elgyengülésben meghaltak, meg félig halottak voltak. Volt egy marha nagy

rész elkerítve temetőnek. Gödröt ástak, meszet öntöttek rájuk, rá homo-

kot. Mindennap meszet rá, slussz.

De nekem jó sorom volt. Képzeld el! Ha nem én vagyok a Szentpéteri

Imrének, vagyis az Esztikének a rokona, akkor én most nem vagyok itthon.

Szeptember 15-én, képzeld el, akkor jött egy olyan nemzetközi egyez-

mény, hogy egyes fogolytáborokat föl kell szabadítani, és akkor az oroszok,

szerencsénkre, a máramarosszigeti fogolytábort oszlatták föl. De úgy, hogy

csak a magyarokat meg az asszonyokat – azok is voltak –, meg az örege-

ket. De a németeket nem. Azokat vonatra pakolták, vitték Oroszország-

ba, a magyarokat vonatra ültették és szeptember 19-én éjszaka Nagy-

kőrösön bekopogok anyámhoz. El voltak ájulva. Akkor érkeztem meg az

állomásról. Hazajött az Imre is, végig akartunk danolni, aztán megállított

bennünket egy orosz őrjárat, hogy ne énekeljünk az utcán. Marhára örül-

tünk éjszaka. Persze másnap mentem a menyasszonyomhoz. Nagy volt

az öröm. Képzeld el! Otthon voltam két hétig, még rendbe szedtem ma-

gam meg örültünk egymásnak, és akkor irány Pestszentlőrinc, mert én a

traktorgyárban dolgoztam, Kispesten.

11

Pista volt az én nagy szerelmem, majd megzavarodtam nélküle,

mikor végre előkerült a fogságból, hát volt nagy boldogság. Aztán

mindjárt meg is tartottuk az esküvőt a Nagytemplomban, decem-

ber elsején, nagyon szépen beszélt a Kertész tiszteletes úr, nagy

lagzi, aztán költöztünk föl Ammer nénihez Lőrincre, mert apád-

nak a traktorgyárban volt állása. De olyan kevés hely volt Ammer

néninél, hogy mi a fürdőkádban aludtunk. Képzelheted, fiatal há-

zasok a fürdőkádban! De nem bántuk. Szerettük egymást. Meg

örültünk, hogy vége a háborúnak. Talán szép életünk lesz. Nem

erre a nyomorúságra, nélkülözésre számítottunk. Hogy mindig

osztani-szorozni kell a hó végén, hogy mit is főzzek. Apád jól ke-

resett, megbecsült szakmunkás, még arról is szó volt, hogy kime-

gyünk Svédországba, volt egy ilyen csereprogram a szociáldemok-

raták között, kimehettünk volna, apád föl is iratkozott a listára,

akkor te, csillagom, ott születtél volna meg, Svédországban... De

jött a pártegyesítés, a kommunisták megszüntették a csereprogra-

mot, itthon maradtunk, a szegénységben. Hát így volt valahogy...

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452