OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

II.

SOPHIE

1

Arról persze, hogy Péternek mi is pontosan a küldetése, megoszlot-

tak a vélemények. Amikor négyéves korától kezdve apja elkezdte

neki olvasni a Cooper-történeteket, hamar kiviláglott, hogy ő nem

lehet más, mint az Utolsó Mohikán fia, akinek jóvá kell tennie a

törzsön és az apján esett szörnyű sérelmeket. Mert apjának komoly

sérelmei voltak, amelyeket nagy indulattal, de sok humorral is em-

legetett gyakorta a konyhaasztalnál, amikor hajában sült krumplit

ettek szalonnával meg hagymával. Péter utálta a szalonnát, az ő

krumplija gőzölgő hasát anyja zsírral kente meg, a téli hónapokban

kacsazsírral, ami aranyló sárgás cseppekben gyöngyözött, akár a

méz. Apjának háromféle története volt: inastörténete, katonatörté-

nete és kommunistatörténete. Péter legjobban a katonatörténeteket

szerette, azok tele voltak humorral, olyankor rendszerint apja is

könnyesre kacagta magát. Az inastörténeteket már jóval erőseb-

ben átjárta a szegénység, kiszolgáltatottság miatt érzett keserűség,

meg a dacos büszkeség. De csínytevésekben ezek is bővelkedtek,

lehetett jóízűeket nevetni. A kommunistatörténetek viszont olyan

komoran szóltak, mint a Sorsszimfónia. Apja úgy utálta a kommu-

nistákat meg az oroszokat, mint a bűnt. Péter borzongva hallgatta

ezeket a meséket, amelyek egyetlen tanulságot hordoztak: a kom-

munisták aljas módon teszik tönkre az országot. Persze nemcsak

úgy általában, hanem jelesül és elsősorban Péterék családjának – és

a hozzájuk hasonló családoknak – az életét. Péterre ilyenkor min-

dig vigasztalhatatlan szomorúság jött rá, összekucorodott a dívá-

nyon és nézte apját, aki hevesen gesztikulálva adta elő újra és újra

ugyanazokat a történeteket. Akárha mantrát ismételgetne.

Péter rajongott az apjáért, alig várta, hogy délutánonként ha-

zajöjjön a traktorgyárból, anyjával sokszor elé mentek, tízpercnyi

járásra laktak az üzemtől, a Kisfaludy utcában. A városnak ezen a

végén furcsa egyveleget alkottak a nagy ipari üzemek és a szub-

urbiát idéző kertes családi házak. Utcájuk végén hatalmasan el-

terpeszkedő vasoszlopokon vonult végig az országos magasfeszült-

ségű villamoshálózat egy szakasza, amikor a fatörzsnyi vastagságú

fémlábak alatt átbiciklizett, mindig hallani lehetett valami baljós

zizegést a magasból, akárha fölbolydult méhkas készülődne táma-

dásra, sokszor igyekezett elképzelni, ahogy ott fönn a háztetők

fölötti magasságban, a vastag, porcelángyűrűkkel díszített veze-

tékeken fut az áram. – Hogy tud az áram futni? – töprengett. És

ha mindig fut, akkor hol van? Hogy lehet valami valahol úgy,

hogy állandóan elfut? Van-e az áramnak eleje és vége? – törte a

kobakját, és félelemmel vegyes tisztelettel nézte a titokzatos, óri-

ás tartószerkezeteket, akárha fantasztikus mesefigurák elevened-

tek volna meg előtte. A távvezeték a hengermű betonfala mellett

lépdelt végig, a hengerműből napközben folyamatosan áradt az

égett vasreszelék szaga és puffogtak a lemezek. Ez a szag és ez a zaj

alapháttérként ivódott be Péter érzékrendszerébe, a tavaszi édes

akácillattal egyetemben.

A hengerművet a Honvéd-pályától jegenyesor választotta el,

késő tavasszal sűrű pihékben esett a fákról a ’hó’, ez örömhír volt:

jelezte, hogy közeledik a nyári vakáció. A Honvéd-pálya végén

futott a vasúti sín, és a sorompón túl már ott is terpeszkedtek a

Traktorgyár szürke, koszos, erős fémes-olajos szagot lehelő üzem-

csarnokai. A vasúti sín egy elágazása bekanyarodott a gyár udvará-

ba, hogy közvetlenül rakodhassák föl a dömpereket, U28-asokat,

D4K-kat. Péter néha látta ezeket az óriás masinákat kigördülni a

gyárkapun – próbafutásra mentek –, már a kerekeik is nagyob-

bak voltak, mint egy kertkapu. Csodálta apját, hogy elboldogul

ezekkel a hatalmas lényekkel, hogy azok nem tiporják szét, hogy

kibírja egész nap a néha fojtogatóan maró szagokat, hogy olajos,

fémreszelékes, maszatos overalljából kibújva nap mint nap tisz-

tán megfürödve, sértetlenül kerül ki ebből a roppant boszorkány-

konyhából, ahol vassal főznek és olajjal fűszereznek.

A vállfás, hisztérikus verés óta Péter nem érezte magát teljes

biztonságban otthon, egyedül az anyjával. Szorongott, hogy mi-

kor tör ki egy újabb iszonyatos roham az anyján. Csak akkor nyu-

godott meg, ha az apja végre hazajött. Akkor mindig a nyakán

lógott, az apja sokat játszott vele, tanította erre-arra, szétszerelték,

majd megint összerakták a biciklit, bezsírozták, megolajozták, a

férfi olyan szeretettel bánt a fémmel, akárha valami nagyon érzé-

keny, eleven test lenne, aminek fáj, ha rosszul nyúlnak hozzá, ha

kontár kezekbe kerül. Péter nagyon hamar megtanulta, hogy óva-

kodni kell a kontároktól, a proliktól és a kommunistáktól.

Kontárokról nem tudott a környéken, úgyhogy ez nem oko-

zott problémát, prolikkal viszont körbe voltak véve. Sajnos. Apja

megbecsült szakmunkás, lakatos lévén mérhetetlenül lenézte,

megvetette a segédmunkásokat, azaz a prolikat. Megvetette őket

az ostobaságukért, a züllöttségükért, azért a ricsajos életmódért,

aminek a nyugtalanító zaja számtalanszor áthallatszott hozzájuk.

A kert végében lerobbant sorház húzódott, ott laktak a ’prolik’.

Gyerekeik sokszor bebámészkodtak a kerítésen és Péternek igen-

csak lett volna kedve szóba elegyedni velük, de a proligyerekeket

is szigorú tilalom övezte. Amikor igyekezett megtudakolni, hogy

mi is velük a baj, anyja elmagyarázta, hogy a szülők nem törődnek

a gyerekeikkel, piszkos, rongyos ruhákban járatják őket, a gyere-

kek nem tanulnak, mert a szülők nem akarják, hogy okosak le-

gyenek. – Mi se vagyunk gazdagok, kisfiam, de a te ruhád mindig

szép tiszta, be van stoppolva a zoknid. Tanulnod kell, hogy vidd

valamire, ugye tudod?

Péter tehát, amióta emlékezni tudott, folyvást azt hallotta ott-

hon, hogy neki aztán ’vinnie kell valamire’, nem úgy, mint a pro-

liknak. Hatéves korában már tudott írni-olvasni, elsősként verset

szavalt az iskolai évnyitó ünnepségen, majd kisvártatva beleszere-

tett abba a copfos, szőke, picike lányba, aki előtte ült a padsorban,

és akinek csábos, cseresznyepiros, duzzadt ajka láttán végigfutott

Péter hátán valami ősi, jóleső borzongás. Hétévesen megírta első

szerelmes versét Ágihoz, aki komoly öntudattal olvasta, sőt még

válaszolt is rá, engedte, hogy a fiú megfogja a kezét hazafelé me-

net. A farsangi jelmezbálon Péter török basaként ücsörgött az is-

kola színpadán hosszú vízipipával a kézben, Ági pedig – aki balet-

tezni járt – kecses mozdulatokkal lejtette körül mint Seherezádé, a

köldöke ott villogott Péter orra előtt. Péternek nagyon ínyére volt

ez a szereposztás – ő csak ül és pipál, s közben körbelengik a nők.

Nos, nem egészen így alakult később. Mindenesetre az első osz-

tályt kitűnő bizonyítvánnyal végezte, vagyis elkezdte ’vinni vala-

mire’. Jól álltak a dolgok.

Egyszer azonban, amikor elmaradt két órájuk és a szokásos-

nál hamarabb ért haza, ott találta az apját egy ismeretlen nővel a

konyhai díványon birkózni. Legalábbis ezt mondta neki az apja,

amikor Péter megkérdezte, hogy mit csinálnak. – Birkóztunk egy

kicsit – nevetgélt az apja zavartan, és szeme villámokat szórt Péter-

re. – Anyu hol van? – kérdezte a fiú. – Elment a barátnőihez tré-

cselni – mondta az apja olyan lekezelő hangon, hogy belenyilallt

Péterbe. Ijedtében elpirult, mintha valami rossz dolgot tett volna

azzal, hogy hazajött és kérdezősködik. Apja kapkodva magyaráz-

ta, hogy a kolléganővel ebédszünetben hazaugrottak valami fontos

iratért a gyárból, már mennek is vissza, Péter ebédeljen nyugod-

tan. – Anyu mindjárt itthon lesz. – Nyomott egy barackot Péter

feje búbjára, kitessékelte a nőt a konyhából, és hipp-hopp, mintha

mi sem történt volna, eltűntek, mint a kámfor. Péter csak állt a

konyhaasztalnál teljesen összezavarodva. Olyan arckifejezést látott

az apján meg a nőn – aki jóval fiatalabb lehetett, mint az anyja

–, amit még soha: cinkos mosoly, visszafojtott kuncogás. A nyers

vágy apja szemében egészen megrémítette. Nem tudta, mit látott,

de azt jól érezte, hogy nem kellett volna látnia.

2

A nyers vágy azután hamar fölágaskodott benne is. Új orosztanár-

nő érkezett az iskolába, fiatal, vörös, szeplős, és döbbenetes mellét

egyszerűen nem tudta eltitkolni a viháncoló fiúsereg elől, pedig

szerette volna. Amikor először az osztályba lépett, Péter társaival

együtt önkéntelenül fölhördült. A fiatal nő belepirult az elemi

tetszésnyilvánításba, és azután nem is igen tudott órákat tartani.

Nem menekülhetett a trágár megjegyzések elől, a srácok a szünet-

ben fennhangon tárgyalták elképesztő méreteit, valami ősi, fékez-

hetetlen kajánsággal.

Péter egyszer, amikor egyedül volt otthon és leckeírás közben

nem bírta kiverni fejéből az orosztanárnőt, valami furcsát érzett a

lágyékában: hímtagja duzzadni kezdett. Önkéntelenül is odanyúlt

és igyekezett visszatuszkolni a nadrágjába az ágaskodó erőt, de

az önálló életre kelt és ott lilult Péter döbbent szeme előtt. Ijed-

tében fölpattant a székről, ösztönösen megragadta saját magát és

rémült pillantásokat vetett körben a konyhában, miféle betegség

támadta meg, most aztán így hogy mehet majd iskolába? Mi a fene

történik vele? De percek múlva sem javult a helyzet, sőt mint-

ha kifejezetten jólesett volna, ha simogatja, dörzsöli magát, egyre

forróbb lett, mígnem kéjes rángatózás döntötte le a díványra, és

hímtagjából valami sűrű, ragacsos, fehér váladék lövellt ki a kezére

meg a combjára. Furcsa, állati szag terjengett, a nagykőrösi udvar

jutott eszébe, tyúkokkal, kacsákkal, disznóóllal, zavarodottan szo-

rongatta hímtagját, mígnem az lassan lecsendesedett és engedel-

mesen visszabújt a nadrágba. Elemi rémület töltötte el. Zsebken-

dőjével letörölte magát, igyekezett eltüntetni a nedves nyomokat

a díványról, ahol apja birkózott azzal a nővel néhány éve. Az erős

szag nehezen akart elmúlni, eszébe jutott, hogy mikor még kisfiú

volt, egy vasárnapi ebéd után a szülei ráparancsoltak, hogy ma-

radjon a konyhában, ők most bemennek a szobába aludni, és nagy

titokzatoskodás közepette magára hagyták, majd amikor újra elő-

kerültek, anyja rászólt, hogy forduljon el, mert mosakodni akar, a

lavórba meleg vizet öntött a tűzhelyről, letette a konyha kövére és

fölé guggolt; akkor csapta meg Péter orrát először ez a terjengő,

fanyar, szúrós, átható szag.

Nem volt fürdőszobájuk, a konyhában mosakodtak lavórban,

a vizet melegíteni kellett, a vízcsap az udvaron, onnan hordták

vödörben, kannában, a piszkos vizet pedig a szennyesvödörbe ön-

tötték, amit a sufni melletti pöcegödörbe kellett kivinni. Péter ezt

nagyon utálta, hamar az ő dolga lett a vízhordás. A sufni előtti

birodalmának nagyszerűségén sokat rontott a pöcegödör, kivált

nyáron bűzlött rendesen, s ha ügyetlenkedett, a szennyes víz rá-

fröccsent a lábára, undorodott ettől.

Nehezen lehetett szabadulni a mocsoktól és az átható szagoktól.

Amíg élt Nagykőrösön a nagyapja, rendszerint tartottak egy-két

csirkét, néha kacsát vagy libát is a sufni előtt, rövid madzagra ki-

kötve, ezek aztán összeszarták Péter birodalmát. Viszont ilyenkor,

reményteljes vasárnap reggeleken, az apja elővette a konyhakést,

komótosan, akkurátusan megfente, aztán jókedvűen lement a suf-

nihoz és elvágta a kiszemelt csirke nyakát, a vért összefogta egy

tálkába, és Péter hagymás sült vért kapott reggelire mint valami

kivételes ínyencséget, ami a gazdagok asztalára is csak ritkán kerül.

Eleinte csak hosszas szülői unszolásra tudta leküzdeni viszolygását,

iszonyodott a vértől, hát még a gondolattól, hogy vért egyen, de

annyi szeretet övezte ilyenkor mindig az ünnepi reggelit, hogy las-

san hozzászokott: így van ez, ünnepnapokon az ember vért eszik.

Brutálisan ráerősítettek erre a világállapotra a nagykőrösi disz-

nótorok. A hajnali felfokozott izgalom a téli hidegben, ahogy a

csizmás, bekecses, kucsmás, nagydarab falusi férfiak és asszonyok,

akik valahogyan furcsán, őzve beszéltek, harsány kacagások köz-

ben nekigyűrköznek a disznónak, hogy leteperjék – egyszer a tes-

tes állat majdnem bedöntötte Péter nagyapját a kútba –, és azután

a böllér kezében villanó hosszú, vékony kés, az állatból fejhan-

gon kiszakadó szörnyű visítás, a kibuggyanó vér, egész lavórnyi, a

pörkölt szőr szaga, és mindennek a végén: a disznóvérből készült,

fejedelmi reggeli. Amiért illett rajongani. Iszonyatos szertartás,

aminek úgy tudtak örülni a felnőttek, hogy egész nap dalolásztak,

viccelődtek a zsírok, húsok és belek egész házat betöltő, bűzös ka-

valkádjában. Törzsi ünnep, beavatási szertartás, egyszer Péternek

még a disznó farkát is meg kellett fognia, miközben lebirkózták a

férfiak az állatot a sárba és fölhangzott a fémes visítás, akárha kö-

szörűkő sikoltozna, ott ömlött a vér Péter orra előtt.

Anyja már az állomásra menet elkezdett kőrösiesen beszélni.

Ő ilyenkor mindig hazakészült, oda, ahol igazán otthon érezte

magát, ahonnan nagy szerelme, Pista elvitte a fővárosba, köz-

vetlenül a háború után. A hosszú évek alatt sem tudott igazán

megszokni, még a város kertvárosias peremén sem, állandóan ha-

zavágyott, a régi, lánykori ismerősök, a kacsák, libák, fejkendős

öregasszonyok, na meg a jóvágású parasztlegények közé. Ahogy

leszálltak a kétórás, lassú, döcögő vonatút után, azonnal a régi Esz-

tike lett, köszönt mindenkinek, nekik is visszaköszöntek, amúgy

falusiasan, a hosszú gyalogúton az Alszög felé, ahol a szegény-

parasztok laktak. A Tetétleni utca volt az utolsó, utána már csak

az ingoványos nádas meg a gépállomás következett, a víztorony,

aztán meg a földek.

Esztike szép, magas, barna lány volt, bomlottak utána a pa-

rasztlegények, de ő a fölszögi szabómester fiába szeretett bele, a la-

katosinasba, aki az egyleti bálon elcsavarta a fejét. Amikor az után

a bizonyos ’birkózás’ után Péter anyja hirtelen sírva összecsoma-

golt, fogta Pétert és váratlanul megint leutaztak a nagymamához,

sokat mesélt neki már a vonaton arról, hogy bizony, lehet, hogy

boldogabb élete lenne most, ha annak idején a nyalka parasztlegé-

nyek közül választ magának férjet, s nem jön föl Pestre. Akkor ott

maradt volna, abban a világban, amit igazán ismer és ahol meg-

becsülik. Szépen kötött, hímzett, horgolt, finomakat tudott főzni,

megbecsülte volna az ura. Így mondta, az ura. Péter nem sokat

értett az egészből, de azt látta, hogy az anyja teljesen megváltozott

és szomorú. Nagyon szomorú.

Ettől ő is elkámpicsorodott, unta magát a falusi házban, a töb-

biek iskolába jártak, ő meg valami titokzatos szeszély áldozataként

itt kuksol a tyúkszaros udvaron, sehol egy gyerek, akivel játszani

lehetne, az anyja állandóan sír, nagyanyja meg komor tekintettel

tömi a libákat és nem sokat szól. Egyedül az vidította föl néha,

amikor a nagyapjáról került szó, aki már nem élt. Akkor mind-

két nő fölélénkült és felváltva dicsérték ’apukát’, hogy milyen jó

ember is volt, mennyit dolgozott és hogy tudott mulatni, de még

hogy! A Ferenc-napok Alszög-szerte eseményszámba mentek, ak-

kor kitettek magukért Benéék, úgy ám, még hetek múlva is emle-

gették az atyafiak, hogy mekkorát mulattak náluk.

Péternek egyetlen határozott emléke maradt a nagyapjáról, ami-

kor a szőlőbe szekerezve, hosszú kunyerálás után végre hajlandó

volt megengedni Péternek, hogy hajtsa a lovakat. Bene Ferenc ra-

jongott a lovaiért, szinte dédelgette őket, csutakolta, etette, becéz-

gette a jószágokat, ketten voltak, egy deres meg egy fekete. A deres

volt a rudas, engedelmesebb fajta, a fekete néha megbokrosodott,

nehezebben lehetett jobb belátásra bírni, ilyenkor a nagyapja az os-

torral ráhúzott a kanca farára. De aztán mindjárt el is magyarázta

a kisfiúnak, aki alig múlt ötéves, hogy az ostort csak végszükség

esetén szabad használni, és akkor sem szabad nagyot sózni vele,

csak hogy éppen csípjen. – Mönnek ezek maguktól is, ösmerik az

utat. – Péter ettől elszontyolodott, hát akkó’ minek tartja a kezében

a gyeplőt, ő akarta irányítani őket. De azért persze nagyon jó volt

szorítani a vastag bőrpántokat s csettintgetni: – Gyia, gyia! – Ké-

sőbb aztán, már felnőtt fejjel is sokat eltöprengett ezen a nagyapai

leckén: úgy irányítani, hogy az ember nem hajt, nem ostoroz, nem

erőszakoskodik, hanem bízik az együttműködésben. Bene Ferenc,

úgy látszik, értett ehhez. Jó gazda hírében állt, tanácsot kértek tőle

a többiek az alszögi egyletben, pedig alig volt tizenkét holdja, abból

is csak két hold igazi, jó minőségű fekete föld.

Amikor ötvennyolc éves korában egy orvosi műhiba követ-

keztében meghalt Pesten a klinikán – nem sokkal azután, hogy

kivégezték a két éve levert forradalom vezetőit –, anyja vörösre

kisírt szemmel, teljesen hisztérikus állapotban jött haza a kórház-

ból, mintha egy világ dőlt volna össze, s valóban, ezzel Esztike

utolsó támasza is megszűnt az otthontalan pesti életben. Addig

azért két-három havonta beállított az öreg egy szekérnyi finom-

sággal Kőrösről, mikor mi került éppen, liszt, dinnye, szalonna,

csirke, liba, lekvár, nagy segítség volt ez Péteréknek, mert Péter

apja bizony keveset keresett, Esztike pedig szinte állandóan be-

tegeskedett, nem tudott elmenni dolgozni. Ünnepszámba ment,

amikor a nagyapja beállított, hajnalban csapott a lovak közé Nagy-

kőrösön és dél körülre föl is ért a város peremére, megebédelt,

aztán nyomban fordult vissza, hogy időben hazaérjen. Ilyenkor a

lovak csaknem száz kilométert trappoltak. Egyik születésnapjára

Péter még igazi hintalovat is kapott nagyapjától, aki nagy bajszú,

magas, fekete ember volt. Amikor összepuszilta az unokáját, Péter

arcát mindenhol szúrta az erős szőrzet, de mégis madarat lehetett

volna fogatni vele, annyira örült az ajándéknak, a szüleitől még

sosem kapott ekkora dolgot! Nagyapja halálával bezárult a bőség

kosara, nagyanyja egyedül már nem bírt annyi állatot tartani, el-

adták a lovakat, tehenet, a földek felét, azután meg jött a téeszesí-

tés, amiből Péter csak annyit értett, hogy valami gonosz emberek

elvették a parasztok maradék földjét is, csak a háztáji maradt, a kis

szőlő a kunyhóval, ahol először sütött szalonnát a felnőttek között

és mindjárt jól meg is égette a kezét.

Szomorúság szomorúság hátán. És most itt ülnek anyjával és az

egész életére feketébe öltözött, mogorva, görnyedt hátú nagyany-

jával a falusi konyhában, és a nők nem hajlandóak megmondani

neki, hogy mikor mennek már vissza Lőrincre, Apuhoz. Bánatá-

ban elkószált a nádasba, buzogányt szedett, apja még a múlt nyáron

megmutatta neki, hol vannak a jó buzogánylelő helyek, óvatosan

kellett lépkednie a zsombékok között, nehogy elmerüljön az ingo-

ványban, ez fölvillanyozta, igazi kaland lett belőle, egyre beljebb

keveredett, a nád éles levele fölsértette a combját, a karját, de nem

bánta, férfidolog, el kell viselni a fájdalmat! A hétfejű sárkánnyal is

megküzdött volna, csak hogy minél hamarabb visszamehessenek.

Két hosszú hét elteltével beállított az apja, bűnbánó képpel, a

nagyanyja fagyosan fogadta, először be se akarta engedni, de Esz-

tike lassan megenyhült, elvonultak beszélgetni a tisztaszobába, Pé-

tert nem engedték be, pedig nagyon szeretett volna lógni az apján,

de a nagyanyjával kinn kellett maradnia a nyári konyhában és ku-

koricát morzsolni a csirkéknek. Aztán egy idő múlva előkerültek

a szülei, mindketten sírtak, Péter teljes döbbenettel nézte az apját,

amint nehéz rögökben szakad föl belőle a mély férfisírás, ilyet még

életében nem hallott, addig az apja mindig maga volt a megtes-

tesült szilárdság és jó kedély, kedvenc szavajárása: – Ne félj, amíg

engem látsz, Öreg!, most meg itt áll, zihál, a képe eltorzult és zo-

kog. De szerencsére hamar földerültek mindketten, és még aznap

hazautaztak Lőrincre. Helyreállt a világrend. Legalább otthon.

Mert amúgy, a széles értelemben vett világrenddel nagy bajok

voltak, ezt Péter egyre keservesebben érezte.

3

Világos, hogy a világrend fölborulása 1956 őszén vette kezdetét.

Péter alig várta a hatodik születésnapját, néhány nap még, s talán

megkapja a lendkerekes autót, vagy esetleg a villanyvasutat – bár

az akkora kincsnek látszott, hogy inkább karácsonyra halasztot-

ta ez irányú bizakodásait –, amikor hirtelen, mint derült égből a

villámcsapás, kitört a forradalom. Szinte óránként történtek ad-

dig teljesen elképzelhetetlen dolgok. Apja például egy hétköz-

nap reggel egyszerűen otthon maradt, nem ment be a gyárba. Ez

már önmagában is elég elképesztő cselekedet volt az apjától, aki a

kenyérkeresetet mindennél előbbre valónak tartotta. De ez még

semmi, egész nap Darayékkal együtt hallgatták a rádió híreit, az

ősellenséggel, akiknek a gyerekeivel neki, speciel, nem volt sza-

bad játszania! Másnap pedig, se szó, se beszéd, az egész társaság

leköltözött a pincébe! A pincébe, ahol nyirkosak voltak a falak,

poros limlomok és szénhalmok uralták a teret, alig maradt hely

az ágyaknak, matracoknak. De ezt a szörnyűséget még mindig

lehetett fokozni: eljött október 25-e, és megesett az a teljességgel

megbocsájthatatlan szégyen, hogy születésnapi tortáját a pincé-

ben kellett elfújnia, s azután se villanyvasút, se távirányítós autó,

se semmi, csak apja boldog, bizakodó nevetgélése: – Ne sajnáld,

Öreg, ennél szebb születésnapi ajándékot nem is kaphattál volna:

forradalom van! – Péter vigasztalhatatlanul kuporgott a díványon,

amit lecipeltek a pincébe, dühödten ismételgette a szót: – Forra-

dalom, forradalom...

Aztán bosszúból összeszövetkezett Jancsival, a nála négy évvel

idősebb Daray fiúval, és egyik reggel kiszöktek a pincéből az ud-

varra. Hirtelen félelmetes dübörgés hallatszott, és a kertjük végén,

a sufni és a pöcegödör mögött, a temető mellett húzódó úton las-

sú araszolással megjelentek a tankok. A két fiú szájtátva szorította

a kerítés léceit, bámulta ezeket a lánctalpas vasszörnyeket, amint

óriási bűzt árasztva araszoltak a város központja felé, rajtuk a bal-

jós vörös csillaggal. Az iszonyú zajra kétségbeesetten rohant ki a

két férfi a pincéből, és ordítottak: – Azonnal gyertek ide, lelőnek

titeket a ruszkik!! – Olyan elemi félelem hallatszott a hangjukból,

hogy a gyerekek szinte megbénultak a rémülettől, a férfiak meg-

ragadták és letuszkolták őket a pincébe. Közben Péter apja egy-

folytában hajtogatta: – Nem érted, Öreg, lelőnek a ruszkik!! Meg

ne próbáld ezt még egyszer!! – Péternek elállt a szava, aztán kitört

belőle a sírás. – Kik azok a ruszkik? – hüppögte, de nem érdekel-

te a válasz. Világos volt ez már több nap óta: a ruszkik azok, akik

fölforgatják a világrendet, akik miatt neki nem lehet rendes szüli-

napja, akik miatt kitört ez a nyomorult forradalom.

Később, néhány hét múlva, amikor a ruszkik már leverték a

forradalmat és lassan beindult újra az élet, Péter sokat töprengett

ezen a reggelen. – Miért akarták volna őt, Pétert lelőni a ruszkik,

hiszen nem is ismerték egymást! Mit követett ő el a ruszkik ellen?

– Választ persze nem talált ezekre a kérdésekre, de ezzel nem volt

egyedül. Az egész ország tehetetlen bénultságban kereste a választ:

mi is történt valójában, és miért történt? Egymást homlokegyenest

kizáró, tagadó válaszok röpködtek a levegőben, miközben lassan

beleivódott az emberek mindennapjaiba a tragédia és a rettegés.

Most aztán mi következik? – Hány emberéletbe fog ez még ke-

rülni nekünk? – hajtogatta apja komoran a rádió előtt ülve. Lassan

elnémult a lövöldözés – egy hetet töltöttek a pincében, ezalatt sok-

szor röpködtek a ház fölött a golyók, sivításuk beleivódott Péter

emlékezetébe, mint anyja rikácsolása a vállfás verés közben, vagy

a disznók visítása a nagykőrösi udvaron disznótorkor. Elnémultak

a felkelők rádióadói is, már csak egyetlen magyar nyelvű adót le-

hetett fogni, és az ellenforradalomról beszélt. Egyre határozottab-

ban, egyre többet, egyre hangosabban, egyre fenyegetőbben.

Pétert persze az elmaradt születésnapért némileg kárpótolta,

hogy ezzel együtt a német- és hegedűórák is elmaradtak, ezért

igen hálás volt a forradalomnak – bármi fán teremjen is –, utált

ezekre járni, a hegedű – amit szintén nagyapjától kapott – még

nagynak bizonyult a törékeny fiúnak, komoly fizikai munkát je-

lentett tartani és háromnegyed órát állni vele a kispesti hegedű-

tanárnő fülledt lakásában, néha az ájulás kerülgette, miközben

nyaggatta a húrokat, amelyek rendszerint engedetlenül nyikorog-

tak, szinte belefájdult a füle.

Remény is csillant egy-két hét múlva, a szülei titokzatos képet

öltve, suttogva, valami másik országról kezdtek beszélni, ahova

talán most akkor elmennek, ahol majd szép, saját házban fognak

lakni, és Péter megkapja végre a villanyvasutat. Péter megadóan

hallgatta a mesét, már végképp nem értett semmit, csak azt, hogy

a szülei bizakodnak, szóval akkor jóra fordulnak a dolgok végre.

De ez a remény is hamar elenyészett, apját ledöntötte a lábáról

a szokásos őszi derékfájás, napokig szinte mozdulni sem tudott,

nyöszörgött az ágyban, Esztike etette, mert a karját sem tudta föl-

emelni. Egyik éjjel, amikor megállt a házuk előtt egy teherau-

tó, az anyja rohant ki, kétségbeesve tördelve a kezét, nem tudnak

menni, Pista az ágyat nyomja. Maradtak tehát. Még harminc évet,

bezárva saját országukba.

4

Andreából Péter nagyon nehezen gyógyult ki. Az öngyilkossági

kísérletnek mindenesetre meglett az eredménye, életükben elő-

ször nem Nagykőrösre mentek nyaralni, hanem a Balatonhoz. De

a lányokat övező tabu semmit nem enyhült. Péter bele volt kény-

szerítve küldetésébe. Nem menekülhetett.

Ráadásul véletlenül összefutott Andreával a tó partján, aki el-

képesztően lesülve, bikiniben lófrált egy nagydarab, izmos fickó

karján és ügyet sem vetett Péterre. A fiú bemenekült a vízbe és ad-

dig úszott, amíg bírta. Aztán hanyatt feküdt egy stégen és az eget

bámulta. Üresség mindenhol.

Sophie lendítette ki ebből az ürességből, még ugyanezen a nyá-

ron. Pétert ugyanis az a hivatalos megtiszteltetés érte, hogy mint

a gimnázium egyik kiválósága, részt vehetett egy lengyelországi

táborozásban, ahol valami irdatlan fenyőerdő közepén tizenhat

magyar kamasz fiú nézett szembe negyven (!) tenyérbemászóan

kacér és szemtelen lengyel tinivel, mind a női nem diadalmas kép-

viselői, és mint ilyenek, fékezhetetlen étvággyal rontottak neki a

fiúknak. Ebben a fölállásban a legakutabb depresszió is pillana-

tok alatt kénytelen lett volna átadni helyét az ősi örömöknek. És

ezekből igazán nem szenvedtek hiányt abban a boldog három hét-

ben a kellemesen meglepett magyar fickók. Igaz – mivel éppen a

szocializmus megreformálására tett kísérleti békeévek idejét írták,

amely rövid időszaknak drasztikusan vetett véget a ruszkik vörös

csillagos tankjainak bedübörgése Prága gyönyörű városába –, nap-

közben dolgozniuk kellett, hiszen ezek a táborok is a szocializmus

építését szolgálták, ám az óriási kidöntött fenyőtörzsekről lehán-

tani a kérget igazán nem bizonyult megerőltetőnek, úgyhogy bő-

séggel maradt energiájuk az esti sétákra a tábor melletti tó partján.

Péter éppen egy barna csodával andalgott visszafelé a táborba,

jól sikerült bemutatkozó csókváltások után, amikor megakadt a

szeme Sophie-n, aki szomorú szemekkel álldogált sátra előtt és

figyelte Pétert. Pici, törékeny, szőke, szemüveges lány volt, első

ránézésre még talán csúnyácskának is találta az ember, de a sze-

mében ott ragyogott valami titokzatos csábítás. Péter, aki maga is

szemüveget viselt immár több éve, megtanult a szemüveg mögé

nézni. Elengedte a barnaságot és megállt Sophie előtt. Sokáig csak

nézték egymást, az, hogy nem beszélték a másik nyelvét, jólesően

megmenekítette Pétert a kezdő mondatok hülye zavarától. Péter

lassan kinyújtotta a kezét és invitálóan a tó felé mutatott. – Jössz?

– Sophie lassan, zavartan bólintott. Bátortalanul elindultak, Péter

valami addig még nem érzett, finom illatot talált Sophie körül,

egzotikus virágok illatozhatnak így a trópusokon. Minden lehe-

letfinom volt a lányon, mélykék szeme bánatos reménykedéssel

mosolyogni próbált Péterre.

Péter maga is elkomolyodott, a léha barnasággal váltott csókok

flörtjéből más világba került. Sophie-ról azonnal lerítt, hogy nem

lehet csak úgy megcsókolni. Lépkedtek egymás mellett, alkonyo-

dott, a szúnyogok lendületesen támadtak, Péter elnyomott egyet

a lány keze fején, nevettek. Péter megfogta Sophie apró kezét, a

nyári meleg dacára a lány tenyere hideg volt, kicsit nyirkos, reme-

gett Péter ujjai között, de ragaszkodóan tapadt hozzá. Vastag, feke-

te keretes szemüveget hordott, akárcsak Péter, ez tetszett a fiúnak,

pici melle alig látszott a póló alatt, formás feneke viszont büszkén

feszült a vászonnadrágban. Leültek a tóparti zsombékokra, sötéte-

dett, már látszottak az első csillagok. Péter hirtelen valami addig

nem ismert nyugalmat érzett szétáradni a testében. Jó volt ülni

Sophie mellett és hallgatni. Hallgatni úgy, hogy nincs semmiféle

beszédkényszer, cselekvéskényszer, csábításkényszer, valahogyan

tudta, hogy a lány már az övé. Semmit nem kell tennie ennek ér-

dekében. Hanyatt dőlt, most hátulról látta a lány csillogó pihéit a

nyakán, vékony derekát, meggörbülő hátát. Óvatos mozdulattal

végighúzta mutatóujját a lány gerincén. Érezte, hogy Sophie izzad

a póló alatt. A lány megborzongott, halk, vinnyogásféle hangot

hallatott, de nem fordult meg. Péterről is csorgott a víz, de nem

vette el kezét a lány hátáról.

Aztán Sophie hirtelen sírva fakadt. Aprókat hüppögött, lát-

szott, hogy igyekszik elfojtani a sírást, de rázkódott a teste. Péter

ijedten fölült, kérdően ránézett, Sophie megrázta a fejét, mintha

el akarná hárítani Péter faggatózását, aztán az ölébe borult és ki-

tört belőle a zokogás. Péter zavartan fogta a lány fejét, aki köz-

ben összekucorodott, az egész teremtés elfért Péter ölében, mint

egy kismacska. Nem lehetett megmondani, mennyi idő telt el így.

Péter simogatta Sophie rövidre nyírt, szálkás haját, amíg a lány

lassan megnyugodott, levette a szemüvegét, zavartan törölgette a

pólójába, kivillant a köldöke, bocsánatkérően nézett a fiúra, mon-

dott valamit. Péter biztatóan bólogatott és megpuszilta a lány or-

rát. Sophie szeme elmélyült, hihetetlen mélységekbe kékült, Péter

egészen beleborzongott a látványba, mintha belelátott volna a lány

zsigereibe, vagy még tovább. – Gyere, menjünk vissza! – Sop-

hie engedelmesen bólintott, mintha értette volna, és elindultak a

sátrak felé.

Péter napokig nem látta Sophie-t, már azt hitte, a lány haza-

ment. De a többi csitri már nem tudta érdekelni. Egyre csak az a

rettentő mély kékség járt a szeme előtt, amit megpillantott. Min-

den este kiment a tópartra, hátha előkerül Sophie. De a lány nem

jött. Péter csak nézte a csillagokat, és a nyugalom, a korábban so-

sem ismert nyugalom körülölelte. Még mindig úgy érezte, hogy

semmit sem kell tennie, a lány az övé. De hol van?

– Itt vagyok – hangzott föl egyszer a háta mögött tört, de ért-

hető magyarsággal. Péter ijedtében olyan hirtelen fordult hátra,

hogy leesett róla a szemüveg. Ott állt Sophie, ugyanabban a pó-

lóban, farmerban, szemüvegben, ugyanazzal a félszeg, szomorú

mosollyal a szemében. – Szia! – Szia! – felelte Sophie, és leült.

Kezében szorongatott egy kis könyvecskét. – Hol voltál? – kér-

dezte Péter, és csak azután döbbent rá, hogy hát hiszen a lány a

saját nyelvén szól hozzá. – Tanulom – bökött a könyvre a lány. –

Magyar. – Mit csináltál? – Péter döbbenten nézte, kivette a lány

kezéből a könyvecskét. Belelapozott. Magyar és lengyel szavak

sorakoztak egymás mellett. – Miért? – még mindig nem tért ma-

gához a meglepetéstől. – Szeretlek – mondta a lány hibátlanul, és

komolyan nézte Pétert. A szemében kezdett kinyílni a mélységek

mélysége. Péter újra érezte a lány finom illatát, próbálta azono-

sítani, gyanta biztosan, de hiába igyekezett, meghatározhatatlan

maradt. Csak az övé, ez az illat csak az övé, Sophié maradt Péter

egész életében.

5

A világrend fölborulásának második állomása nagyapja halála volt.

Anyja több napig hisztérikusan rohangált a lakásban, szidta az or-

vosokat, szidta a szegénységet, hogy nem tudtak pénzt adni az ápo-

lóknak, átkozódott, az apja is tehetetlenül csitítgatta, hetekbe tel-

lett, míg megnyugodott valamennyire. Komorság borult a lőrinci

lakásra, már csirkék sem zavarták Péter birodalmát a sufni előtt,

nem volt, aki hozzon. Apja szidta a kommunistákat és a ruszkikat,

akiknek persze a derékfájását is köszönhette, mert ’45-ben, amikor

orosz fogságba esett, több napot a fagyos hidegben a csupasz föl-

dön kellett eltölteniük a fogolytáborban, amíg megépítették saját

maguknak a barakkokat.

Eljött a karácsony, Pétert édes várakozás járta át, mit kap vajon,

bár tudta, hogy most egy ideig szó sem lehet villanyvasútról meg

ilyesmiről, anyjának sokszor komoly kínokat okozott, hogy mit is

főzzön abból a kevéske pénzből, amit apja hazahozott a gyárból.

Krumplileves, tökfőzelék, rántott leves, szilvás gombóc, hajába

sült krumpli, spenót, tejfölös krumplileves, sóska, krumplis pogá-

csa, kemény tarhonya, túrós tészta, tejberizs. Hús nagyon ritkán,

kolbász szinte soha, pedig Péter imádta a kolbászt. Amikor vásá-

rolni küldték, néha vehetett magának egy-két szem dianás cukor-

kát, ez jelentette az élvezetek netovábbját. Egyszer rosszul adtak

vissza neki a boltban, kevesebb pénzt vitt haza, mint azt anyja

számolta, óriási, kétségbeesett botrány lett belőle, mentek vissza

a boltba, az anyja rikácsolt a pénztárosnővel, hogy mer becsapni

egy ilyen kisfiút, de a pénzt nem kapták vissza. Pétert elmondha-

tatlan bűntudat gyötörte, pedig tudta, hogy nem ő a hibás, ő nem

költötte el semmi másra a pénzt, de érezte, hogy az anyja mégis

gyanakszik rá. Keveset evett, úgy kellett beletuszkolni az ételt, az

anyja sokat veszekedett vele ezért.

De mégis eljött a karácsony, együtt díszítették a fát, ezt Pé-

ter imádta, ilyenkor mindenkinek jó kedve volt, viccelődtek vele,

na, mit hoz a Jézuska? Péter már alig tudta kivárni a szürkületet,

hogy meg lehessen gyújtani a gyertyákat a fán és csilingelés után

be lehessen rohanni a fa alá az ajándékokért. De ezen a karácso-

nyon alig talált ajándékot a fa alatt. Egy mesekönyv, egy kisautó,

de sajnos nem távirányítós, csak lendkerekes, meg egy nagy, barna

zacskó, amiben furcsa, uborka alakú sárga dolgok lapultak. Apja

arca ragyogott. – Vegyél csak ki egyet! – Mi ez? – Banán. Na-

gyon finom. Anyu fél napot állt sorba érte a piacon, ilyet esznek

az indiánok. Kóstold csak meg! – Péter még sosem látott banánt,

az ismételten elmaradt villanyvasút járt a fejében, nem érdekelte

a banán. Nem volt éhes. – Gyere, megpucolom – mondta az apja,

és kibontott egyet Péternek. A kisfiú idegenkedve szagolgatta a

furcsa jószágot. – Bátran, harapj csak bele! – az apja hangjában

megjelent valami fenyegető árnyalat. Péter ezt nem szerette. Bele-

harapott a banánba, a rostos falat megakadt a torkán, öklendezni

kezdett, aztán elhányta magát a karácsonyfa alatt.

A szülők döbbenten figyelték, az anyja kirohant a spájzba a

fölmosórongyért, idegesen törölgette föl a szőnyegről a banánda-

rabokat, amikor az apja egyszerre csak erősen megragadta a kar-

ját és sziszegve, visszafojtott hangon azt mondta neki: – Neked

valami bajod van! – A férfi remegett az idegességtől. – Elviszlek

orvoshoz. Most rögtön. – Péter még alig tért magához a hányás

rángatózásából, először nem is értette, mit mond az apja, csak a

szorítása fájt a karján. – Apu, ne!... – kérlelte. – Most azonnal föl-

öltözöl, és megyünk az orvoshoz. – Péter elképedt hitetlenséggel

a hangjában, sírósan kérdezte. – Karácsonykor? – Karácsonykor is

van ügyelet – válaszolt apja olyan rideg engesztelhetetlenséggel a

hangjában, ami megrémítette Pétert. Péter persze nem ezt kérdez-

te, hanem azt, hogy most akkor mi lesz a karácsonnyal, mikor lesz

karácsony, ha ők most az orvoshoz mennek. Ez nem lehet. A kará-

csony nem maradhat el. De az apja egyre jobban belelovallta magát

a dologba. – Most majd kiderítjük, hogy mért nem eszel te, hogy

mért hányod te ki a drága banánt, tudod, hogy anyád mennyit fa-

gyoskodott, amíg hozzájutott, tudod, hogy hány napig kell nekem

ezért dolgozni, hogy egyszer egy évben te banánt ehess?! És akkor

te kihányod? Gyerünk az orvoshoz!

Ez a karácsony lett hát a világrend fölborulásának harmadik ál-

lomása. Apja végigcibálta Pétert a fagyos estében a lőrinci főutcán,

amíg beértek az ügyeletre. Ilyenkor már nem jártak a villamosok,

mindenki a szentestére készülődött, otthon, a fa alatt. Az orvos az

ügyeleten meglepve faggatta Péter apját, hogy miért is ez a nagy

sietség, de látta a férfiban dúló indulatokat, úgyhogy jobbnak látta

komolyan venni a dolgot. – Hát, talán az lesz a legjobb, ha vért ve-

szünk. Abból majd kiderül, mi a baj. – Péter elfehéredett. Ki akart

menekülni az ajtón, de az apja elkapta és úgy megszorította, hogy

Péter följajdult. – Leülsz és nyugton maradsz! Csak egy szúrás az

egész. Férfidolog. – Péter reszketett a félelemtől, a doktor alig tud-

ta elszorítani a karját. Amikor beleszúrta a tűt, Péter önkéntelenül

is megrántotta a kezét, a tű félrecsúszott, nem talált bele a vénába,

újra kellett kezdeni az egészet. Péter hisztérikusan sikoltozni kez-

dett. Végre a harmadik szúrás talált, de addigra az apja már egész

testével ránehezedett, hogy nyugton tartsa a kisfiút.

Alig léptek ki a rendelő ajtaján, a férfi lekevert neki egy hatal-

mas pofont. Péter összegörnyedt és fájós karjára szorította a vattát.

Vége szakadt a karácsonyoknak.

6

Sophie persze nem sejtette, milyen kacifántos a magyar nyelv, lel-

kesen törte a szavakat, hevesen meg akart értetni valamit Péterrel,

de Péter nagyon homályosan kapisgálta a dolgot. – Én betegség,

nagyon – magyarázta a lány, és az ölére mutatott. Péter gyönyör-

ködve bámulta a lány combját, egyáltalán nem látszott betegnek,

sőt, kívánatos keményen feszült a farmerban. – Milyen betegség? –

Sophie kétségbeesetten keresgélt a szótárban, míg végre diadalma-

san mutatta Péternek a megfejtést. Péter a holdfénynél betűzgette

a szavakat. – Méh – nézett Sophie-ra értetlenül. A lány bólogatott,

majd egy másik szót mutatott: – Rak – mondta, és megint az ölére

mutatott. – Méhrák – tette össze Péter a szavakat és elakadt. Sophie

nagy sóhajjal, megelégedetten csukta össze a szótárt. – Igen – sut-

togta a lány, és mélyült a szeme. Péter kétségbeesetten nézett kö-

rül segítségért, de csak a bagoly huhogott a fejük fölött. – Neked

méhrákod van? – Sophie csak nézte, már megint félelmetes kék-

ségekben jártak, Péter levette a lány szemüvegét és megcsókolta.

Andreának köszönhetően jól tudta, hogy is kell ezt csinálni, Sop-

hie viszont pont úgy viselkedett, ahogy annak idején ő Andreával,

sokáig csak szorította össze a fogait, mígnem Péter nyelve utat talált

a lány szájába. Sophie ekkor átölelte és szorította, olyan erősen,

akárha kapaszkodna valami nagy-nagy szakadék fölött, fájt.

Péter jószerivel semmit sem tudott a rákról, csak annyit, hogy

halálos, méhrákról meg éppenséggel még sosem hallott. Csak szo-

rította a lányt, simogatta, csókolta egész éjszaka a tóparton, be sem

mentek a sátrukba, ott aludtak el egymás karjában ruhástul, ami-

kor már hajnalodott. Egy hét múlva vége a tábornak – gondolta

Péter, amikor reggel fölébredtek. Sophie finom illata ott terjengett

körülötte, a lány kócos haja az orrát csiklandozta. Aztán ő kezdett

el keresgélni sietősen a szótárban, mutatta a lánynak: – Fáj? – és

Sophie ölére mutatott. Sophie hálásan mosolyogva rázta a fejét. –

Most nem. – Az jó – de ettől a kijelentéstől Péter egyáltalán nem

könnyebbült meg. Itt a táborban erről nem fog megtudni semmi

többet – gondolta –, a többi kamasz csak csámcsogna rajta, majd

otthon. De mi lesz Sophie-val? A lány megsimította a fejét. Most

az ő kezében volt a szótár. – Nem fel – mondta. – Nem fél? – ismé-

telte Péter. – Te nem félsz? – mutatott a lányra. Sophie rázta a fejét.

Visszamutatott a fiúra. – Te nem fel. – Hogy én nem félek? Hogy

ne féljek? – Sophie csillogó szemekkel bólogatott. – Aha – komo-

rodott el Péter egy pillanatra, aztán összeszedte magát. Nem tudta,

mit mondjon. Lassan dúdolgatni kezdett. – Szerelem, szerelem,

átkozott gyötrelem... – Sophie is zümmögött hozzá, ott ültek va-

lahol Lengyelországban egy irdatlan fenyőerdő közepén és fogták

egymás kezét. Már erősen tűzött az augusztusi nap. Reggel lett.

7

Pétert teljes tanácstalanság gyötörte, vajon mivel tehetne a lány

kedvére? Akarjon lefeküdni vele, vagy ne akarjon? Nagyon kí-

vánta, de a jóisten tudja, mi fán terem az a méhrák, talán fájna a

lánynak a dolog? Meg kellene valahogy tudakolni tőle. De hogy?

Sophie egyszerűen nem az a fajta volt, akitől egyszerűen csak meg

lehetett kérdezni: akarsz velem lefeküdni? Ezt Péter olyan otrom-

baságnak érezte, amivel nem is érdemes próbálkozni, egy ilyen

törékeny teremtéssel, aki simul hozzá odaadóan, engedelmesen,

csak a testük érti egymást hibátlanul.

Kijártak esténként a tóhoz, hallgatták az erdő zaját, dudorász-

tak, Sophie is énekelt neki lengyel dalokat, szeretgették egymást, a

szótárra nem volt szükség. Aztán eljött az utolsó este, Péter rászánta

magát, óvatosan hozzáért a lány ágyékához a kezével a nadrágon

keresztül. Sophie megrezdült, de nem tolta el a fiú ujjait. Sokáig fe-

küdtek így egymás mellett, nézték a csillagokat. Érezte a lány forró

ölét, magára húzta, csókolta, közben igyekezett lehúzni a lány cip-

zárját, akkor Sophie szelíden azt suttogta a fülébe: – Ne! Ne most!

– Végighúzta a kezét a fiú homlokán. – Jó? – kérlelte. Péter keze

megállt a mozdulat közben. – Jó – felelte. – Szeretlek – mondta a

lány. És akkor először Péterből is kiszakadt, valahogy úgy, mint

apjából a férfisírás annak idején Nagykőrösön: – Én is szeretlek.

Tényleg szerette. Nem is értette, hogyan történt ez meg vele,

gyorsan vagy lassan, mikor is pontosan, de most semmi kétsége

nem volt afelől, hogy tényleg szereti ezt a lányt, valami határozott

nyugalommal, bármi történjék is ezután. Sophie annyira külön-

bözött Andrea rámenős harsányságától, olyan érzékeny rezdülé-

sei voltak, amelyek mintha belülről cirógatták volna Pétert, úgy,

mint addig soha senki.

A Varsóba tartó vonaton ott ültek csöndesen a többiek féktelen

viháncolása közepette, akik csak nevettek rajtuk, gúnyolták őket.

De ez egyáltalán nem érintette Pétert és a lányt. Leírták egymás

címét, levelezni fognak tehát, addig is, amíg újra nem találkoznak.

Addig is... – gondolta Péter. – Meddig ez az addig? – Amikor

másnap hajnalban elindult a budapesti expressz, Sophie ott állt

egyedül a peronon, nézte Péter szemüveges, kócos fejét, amint

lassan távolodik a párás, gőzös pályaudvaron, mélyült a kékség a

szemében, egyre csak mélyült. Sophie illata sokáig ott keringett

még a fülkében Péter körül, amíg a fiú végre, kimerülve a hosszú

utazástól elaludt. Mosolygott álmában.

8

Az orvosok vérszegénységet és vashiányt állapítottak meg Péternél

a karácsonyt romboló vérvétel után, ami több szempontból is igen

rossz hír volt. Először is azért, mert rendszeresen, hetente kellett

erősítő injekciókra járnia a körzeti rendelőbe, két hónap múlva a

feneke már tele volt szúrásokkal, másodszor pedig, mivel az ét-

vágya csak nem javult meg, apja elintézte, hogy ősszel, az iskola-

kezdéskor beutalják egy szanatóriumba az ország nyugati részén

fekvő hegyvidéken, ahol szív- és tüdőbeteg gyerekek gyógyultak.

Péter persze nem szenvedett egyik betegségben sem, de az orvo-

sok azt mondták, hogy a környezetváltozás, a hegyi levegő majd

meghozza a gyerek étvágyát.

Ebben persze tévedtek. Péter iszonyatosan egyedül érezte ma-

gát, nem ismert senkit a gyerekek közül, kórházi ágyon kellett

aludnia, pedig nem volt beteg, a szanatóriumot gyönyörű nagy

őspark vette körül, szeretett sétálni a hatalmas törzsű fák árnyé-

kában, de ki, a városba nem engedték őket. Egyik este valame-

lyik társa azt javasolta, hogy versenyezzenek, ki bírja tovább, ha

a másik hátrahajlítja tenyértőből az illető ujjait. Péter nem akart

gyávának mutatkozni, így ráállt a dologra, most megmutathatja,

milyen indián lenne belőle – gondolta –, a másik gyerek addig

hajlította hátra Péter ujjait, míg eltört a mutatóujja. Fájt rendesen,

de ő bírta tovább.

Elvitték a városi orvoshoz, aki rosszul tette sínbe Péter jobb

mutatóujját, az görbén forrt össze, azóta is kajlán áll, nem zavarta

semmiben, de ez a fogyatékosság felnőttkorában jótékonyan meg-

akadályozta például abban, hogy mutatóujját baráti vitákban intő

jelleggel emelje föl. Otthon persze ezért is szemrehányásokat ka-

pott az apjától, hogy lehet ilyen gyámoltalan, szerencsétlen, mért

nem vágta pofon azt a kölköt, ahelyett hogy hagyja, hogy eltörje

az ujját? „Mamlasz!” Még az is fölmerült, hogy újra, direkt eltörik

az ujját, hogy azután rendesen összeforrhasson, de szerencsére ezt

a horrorisztikus megoldást anyja ellenkezése meghiúsította.

Apja egyre ellenségesebben viselkedett vele, ahogy Péter ka-

maszodott. Szigorodtak a hétvégi kötelező tornagyakorlatok, ép-

pen a kézenállás volt soron az iskolában, és Péter apja nem bírta

elviselni, hogy neki, aki annak idején megnyerte a városi tornász-

bajnokságot Nagykőrösön, olyan fia van, aki még egy nyomorult

kézenállást sem tud rendesen végrehajtani. Péternek akkorra már

alaposan megnyúltak a végtagjai, úgyhogy álló helyzetben is sok

gondot okozott, hova rakja őket, nemhogy fejjel lefelé. Falnál si-

került néha a dolog, de támasz nélkül nem tudta megtartani ma-

gát, ehhez vékonyak voltak a karjai.

Sajnos az iskolai tornatanár is csatlakozott apjához a kézenállás

mint elengedhetetlen, mindennapi készség elsajátításának kitar-

tó szorgalmazásában, s az egyik ilyen órán, miután először fal-

nál és szőnyegen gyakorolták a mutatványt, a tornatanár valami

furcsa ötlettől hajtva arra utasította a nyakigláb kamasz fiúkat,

hogy tessék szőnyeg nélkül, a sima parketton gyakorolni, elvégre

nagyszerűen megy a dolog. Péternek speciel egyáltalán nem ment

nagyszerűen. Nem is nagyon akaródzott neki megpróbálni, de a

tornatanár odaállt mögé: – Ne lazsálj, fiam, lássuk azt a kézenál-

lást! – Péter nekilendült, de túl nagyra sikerült a lendület, átbillent

a tengelyén, megtartani nem tudta magát, így aztán kinyújtott lá-

bakkal hanyatt vágódott a tornaterem kemény parkettján. Először

alig kapott levegőt, aztán a bal bokájába belenyilalló éles fájda-

lom rémisztette meg, miközben a tornatanár ott ordított fölötte:

– Hogy lehet valaki ilyen kétbalkezes! Hát mért nem hajlítottad be

a térded, ha már érezted, hogy átbillensz? – és dühödten otthagyta

a földön fekvő Pétert, akinek iszonyatosan fájt a bal bokája. Fölült

és látta, amint a lába lassan elkezd duzzadni és lilulni. Megpró-

bált ráállni, de nem bírt. Amikor szólt a tanárnak, hogy baj van,

megkapta a következő heves letolást: – Ne légy már ilyen anyám-

asszony katonája, megdagadt a bokád kicsit, semmi baja, tessék rá-

állni bátran! – De nagyon fáj! – próbálkozott Péter. – Persze hogy

fáj, ha már ilyen hülye voltál, de kibírod! Ha holnapra se lappad le,

akkor menj el orvoshoz!

Péter fél lábon ugrált haza az iskolából, szerencsére csak három

sarokra laktak, de így is eltartott az út több mint fél órát, a keríté-

sekbe kapaszkodva pihent, nyakában himbálódzott az iskolatáska.

A fájdalomnál azonban még jobban szorongott attól, hogy mit szól

majd az apja, ha kiderül, hogy micsoda szégyent hozott rá: kézen-

állás közben megsérült! Egy tornászbajnok fia! Hallatlan! És va-

lóban, otthon kevés együttérzésre számíthatott, pedig kegyetlenül

fájt a bokája, óriásira duzzadt és lilult. Anyja borogatta hideg vizes

ruhával – biztos csak kificamítottad, majd lelappad holnapra –, de

apja dühödten mászkált föl-alá a konyhában és hosszasan fejtegette

a satnyaság, nyápicság, ügyetlenség férfiatlan és utálni való voltát.

Péter úgy érezte, hogy az apja teljes szívéből megveti őt.

Éjszaka alig tudott aludni a fájdalomtól, de csak másnap reg-

gel került szóba az orvos, amikor a szülei látták, hogy nem javul a

helyzet, sőt, Péter bokája egyre sötétült most már inkább mélylila,

mint bordó színekben tündökölt és éktelenül lüktetett. Ekkor ke-

rült először szóba az orvos mint távoli lehetőség. Az orvosi rendelő

távol volt valóban, legalább hat villamosmegállóra, és a villamos-

vonalhoz is egy kilométert kellett gyalogolni, elég valószínűtlen-

nek látszott, hogy Péter a saját fél lábán meg tudja tenni odáig az

utat. A hatvanas évek elején személyautó alig akadt az országban,

óriási luxuscikknek számított, leginkább csak a legfelső pártveze-

tők és kegyeltjeik rendelkeztek ilyen csodával, Péterék munká-

sok lakta környékén az autó a legmerészebb álmokban sem merült

föl még legalább tizenöt esztendeig. Hogy kihívják a mentőt, ezt

a lehetőséget is elvetették. Először is, ha nem sürgősségi esetről

volt szó, márpedig Péter egyelőre még nem haldoklott – nevetgélt

kényszeredetten az apja, bár Péter ezt egyáltalán nem találta olyan

viccesnek –, akkor nem jöttek ki, vagy ha mégis, csak komoly

borravaló ellenében, pénz meg – ahogy rendesen – most sem volt

otthon, szigorúan csak a mindennapi krumplilevesre. Különben

sem lehet olyan súlyos a sérülés, Péter csak kényeskedik – tette

hozzá megvető hangsúllyal az apja. – Miért nem mégy biciklivel

– kérdezte hirtelen –, csak fölpattansz rá, és tíz perc múlva már

ott is vagy. Egy lábbal is hajthatsz, ha annyira fáj – legyintett rá a

bokáját simogató Péterre, aki hősiesen összeszedte minden erejét,

és fölbiciklizett az orvosi rendelőbe, négy kilométer távolságba,

egy hosszú emelkedő tetejére. De az emelkedő közepétől már az

egy láb kevésnek bizonyult, szükség lett a fájós láb nyomatékára is,

hogy ne guruljon vissza.

Komoly belső vérzésekkel érkezett a rendelőbe, az orvos egé-

szen visszahőkölt, amikor meglátta Péter színpompás bokáját, jól

leszidta a gyereket, hogy miért nem jött rögtön, még tegnap, hi-

szen nyilvánvaló, hogy eltört a lába, és micsoda ökörség, hogy

ilyen állapotban biciklire ül, hát most hónapokig eltarthat, amíg

meggyógyulnak a belső zúzódások és összeforrnak a csontok! És

valóban. Októbertől decemberig gipszben volt a bal lába comb-

nyaktól lábfejig, nem járhatott iskolába, és amikor levették a gip-

szet, még két hónapba telt, amíg újra rendesen hajlott a térde, lé-

nyegében ismét meg kellett tanulnia járni. Egy hónapig mankón

bicegett az iskolába. Először éktelen fájdalmakat okozott bal tér-

dének a legkisebb meghajlítása is, rendszeres napi tornákon kellett

mindig egy kicsit tovább feszíteni a megmerevült inakat, anyja és

apja felváltva nyomkodták a lábát, Péter meg nyöszörgött.

Tavaszra jött teljesen rendbe, húsvétkor már vidáman szaladt

locsolni a lányokat. Ez után az eset után aztán szépen csöndben,

észrevétlenül elmaradtak az otthoni tornaórák, apja is belenyu-

godni látszott, hogy Péter küldetésébe, úgy látszik – legyen ez

bármily sajnálatos – nem tartozik bele a tornászbajnokság. Péter

tizenhárom éves volt ekkor, már serkent a szakálla.

9

Négy év múlva, a Pest felé tartó expresszen Péter azon törte a

fejét, hogy érezhet-e Sophie fájdalmat, meggyógyul-e vajon. Az

elválásuk előtti éjszakán Sophie még egyszer utoljára bátortala-

nul belelapozott a szótárba és Péter értésére adta, hogy hamarosan

meg fogják operálni.

Már a vonaton elkezdte első levelét írni a lánynak valami furcsa,

nem létező, magyar–lengyel–orosz keverék nyelven; Sophie-tól

megtanult néhány alapkifejezést lengyelül, oroszul meg – lévén a

nagy Szovjetunió gyarmati sorban tartott csatlós országai – a len-

gyel és a magyar diákoknak egyaránt kötelező volt tanulni, szóval

a Sophie-illat mellé hamarosan társult a Sophie-nyelv is. Először

hetente érkeztek a hosszú, illatos levelek – bár Péter soha nem be-

szélt róla, a lány nyilván megérezte, hogy ez a meghatározhatatlan

szag milyen hatással van a fiúra –, de két hónap múlva egyszerre

elakadt a posta. Péter mindennap szinte futott haza az iskolából,

hogy mihamarabb megtudja, jött-e levél, de hiába. Sophie elhall-

gatott. Nem jött hír felőle fél évig. Másképpen sem lehetett hírhez

jutni, a telefon a párt és pártkegyeltek szigorú ellenőrzése alatt állt,

és nyilván Sophie-ékkal is ez volt a helyzet.

Péteren újra úrrá lett a búskomorság. Ezt csak tetőzte, hogy

tavasszal apját ismét ledöntötte lábáról a ruszkiknak köszönhető

derékfájás, miközben nagyanyja Nagykőrösön haldoklott, és Pé-

ternek kellett leutaznia támogatni anyját az ápolásban. Az utolsó

napokban nagyanyja, hihetetlenül picivé összezsugorodott, ös-

szeaszott öregasszony, csak mozdulatlanul feküdt a tisztaszobában,

ki se nyitotta a szemét, viszont harákolva lélegzett. Már etetni se

lehetett, automatikusan kiköpte az ételt. Esztike naponta engedel-

mesen tisztába tette, megfürdette, de így sem lehetett eltávolítani

a szobában uralkodó halálszagot.

Péter ekkor érezte először a halál határozott, fizikai jelenlétét.

De korántsem utoljára. Anyjával általában a konyhában ücsörög-

tek, ahonnan a tisztaszoba nyílt, Péter megpróbált olvasni, any-

ja pedig szinte állandóan sírt. Nyugodtan, egyenletesen, minden

hisztéria nélkül, csak folytak szeméből a könnyek. Még jó, hogy el

kellett látni az állatokat, gyújtóst vágni, kukoricát morzsolni, vizet

hozni az utca végi artézi kútról, elmenni a boltba tejért. Ilyenkor

Péter látott néha szemrevaló falusi lányokat, borzasan, koszosan,

gyűrött szoknyákban teheneket terelgetvén haza a legelőről, de

nem merte megszólítani őket. Különben is, mit mondhatott volna

nekik? Hogy? – Figyelj, itt haldoklik a nagyanyám a szomszédban,

volna kedved átjönni este? – Röhej.

Éjszaka felváltva virrasztottak nagyanyja ágya mellett, hogy

azonnal észrevegyék, ha abbamarad a ziháló, hörgő lélegzés. Péter

ott ült a halál mellett és várta, hogy lecsapjon. Közben egyre csak

Sophie járt a fejében. Vajon él-e még? Biztos megoperálták, azért

nem ír, közben Péter megtudta persze, hogy a felépülési esély igen

csekély, de azért van. Nem muszáj belehalni a rákba, csak szokás.

Egyszer, mikor már hajnalodni kezdett, Péter szokatlan csönd-

re lett figyelmes, mintha történt volna valami a szobában, hirtelen

megszakadt a légkörre nehezedő szörnyű nyomás, ijedten ránézett

nagyanyjára, aki már nem hörgött, nem zihált. A halál eltávozott

a szobából, megtette a dolgát.

10

Nyár elején, amikor túl voltak a temetésen és apja is fölépült, leve-

let hozott a postás Lengyelországból. Hosszú hónapok után megint

Sophie illata terjengett a levegőben. Péter szinte széttépte a levelet

idegességében. Kiesett belőle egy fekete-fehér fénykép, Sophie állt

rajta hihetetlenül vékonyra lefogyva, óriási szemekkel, sapkával a

fején mosolyog egy fa árnyékában, valami parkban. A fénykép há-

tán lévő dátum szerint a felvétel két hete készült; túlesett hát az

operáción! – ujjongott Péter

De a levél szövegéből áradt a szomorúság. Sophie-nyelven elő-

adva mindenféle elmúlt és várható kezelésekről, fájdalmakról és

szerelemről. A végén viszont meghívás augusztusra Varsóba: a lány

egyedül lesz két hétig és várja Pétert!

– Jövök – mondta ki hangosan Péter, a lőrinci kertkapuban

állva a postaláda mellett. – Jövök! – A nyár észrevétlenül elröpült,

eladták nagyanyja nagykőrösi házát, lett egy kis pénzük, vettek

egy bumfordi fekete-fehér tévét, Péternek íróasztalt a szobába,

anyjának bundát – Esztike egész életében bundára vágyott –, apjá-

nak bőrkabátot, és leutaztak nyaralni a Balatonhoz. Péter használt,

tükör-reflexes fényképezőgépet is szerzett magának, fotózott, la-

bort akart fölállítani magának a spájzban a lekváros dunsztosüve-

gek között. Akkortájt látta Antonioni Nagyítását, lenyűgözte a fő-

hős, háromszor egymás után megnézte a filmet, fotós akart lenni,

olyan, mint az az angol srác, filmtekercsekkel, gépekkel, nőkkel

körülvéve.

Augusztus harmadik hetében szállt vonatra, egész éjszaka tar-

tó, fárasztó utazás után, reggelre ért Varsóba, Sophie ott állt a pe-

ronon, ugyanabban a pózban, ahogy egy éve, és mélyült a szeme.

De hihetetlenül lefogyott és alig volt haja. Ami persze a nyári ká-

nikulában nem is tűnt föl olyan nagyon, sőt, Péterre kifejezetten

vadítóan hatott. Egyedül Sophie feneke nem akarta megadni ma-

gát a kórnak, változatlan kívánatosságban domborodott a forró-

nadrágban, a lány kétpántos szandált viselt és csurgott róla a víz.

Péter ölbe kapta, forgott vele, összevissza csókolta – milyen pihe-

könnyű, gondolta közben –, Sophie meg végre fölkacagott, kicsit

visszahúzódott szeméből a bánat.

Este táncolni mentek, Péter csak szorította a lányt, nem érde-

kelte a számok váltakozó ritmusa, el nem engedte volna egy pilla-

natra sem, nagyon vágyott rá, de aznap éjjel még biztos nem tör-

ténhetett semmi, mert Sophie apja – egy barázdált arcú, állandóan

dohányzó, szikár férfi – csak másnap utazott el. A lány lelkesen

magyarázta neki, hogy másnap viszont egész nap otthon marad-

nak, készít majd ebédet – Péter nem értette, mi lesz a menü, de

nem bánta. Boldog várakozásban telt az éjszaka, kicsit megenyhült

a nyomasztó meleg.

Sophie délelőtt palacsintát sütött egy hatalmas serpenyőben,

Péter csodálattal nézte, milyen magabiztosan zsonglőrködik a

lány, az egész lakást bejárta az olajszag. Délben Sophie reflexsze-

rűen bekapcsolta a rádiót és megállt a kezében a villa, még nyelni

is elfelejtett. Elfehéredett az arca, rémülten meredt Péterre. – Mi

van? – kérdezte a fiú ijedten, de Sophie leintette, hogy ne zavarja a

figyelésben. Amikor befejeződtek a hírek, Sophie elkezdett hajto-

gatni egyetlenegy szót, aminek az értelmét Péter csak akkor fogta

föl teljes terjedelemben, amikor bekapcsolták a tévét. – Vojna, voj-

na, vojna – hajtogatta Sophie szinte eszelős kényszeredettséggel.

– Háború? – hitetlenkedett Péter. – Háború? Hol van háború? –

A tv komor képeket sugárzott vonuló tankokról, amelyeken Péter

undorral fedezte föl ugyanazt a baljós vörös csillagot, amit hatéves

korában a kert végében már testközelből megszemlélhetett. Ezút-

tal Prágába vonultak a testvéri csapatok. Sophie magyarázta, hogy

Péternek azonnal el kell mennie a magyar követségre, mert lehet,

hogy hamarosan lezárják a határokat, és akkor ki tudja, meddig

nem juthat haza.

Péter egyáltalán nem akart hazamenni. Most még nem. Hisz

épp csak megérkezett, épp csak belekóstolt Sophie-ba, hogy me-

hetne haza? De Sophie erősködött, hogy menjen, mert nagy bajok

készülődnek. Végül együtt bementek a követségre, ahol egy mo-

gorva tisztviselő azt tanácsolta Péternek, hogy azonnal üljön föl a

délutáni vonatra, akkor másnap estére Budapesten lehet. – Most

még járnak a vonatok – mondta sötét jelentőségteljességgel. Sop-

hie kétségbeesetten bólogatott rá.

Összekapkodta hát a holmiját, és hatkor már megint távolodott

a lánytól, aki a megszokott helyen állt és óriási szeméből lassan, el-

lenállhatatlanul ömlött a könny. Péter kétségbeesetten boxolt bele

a fülke falába, akkorát ütött, hogy átjött a szomszédból egy utas

és fürkésző pillantásokat vetett a magába roskadt fiúra. Az éjszaka

kellős közepén megállt a nyílt pályán a vonat és reggelig meg se

mozdult. Az utasok először idegesen föl-le rohangáltak, faggatták

a kalauzt, de senki nem tudott semmit. Aztán lassan mindenki

belefáradt a tudatlanságba és fásult tekintettel meredt maga elé.

A háború átvette a dolgok irányítását.

Délelőtt újra elindultak, Péter lassan kivette, hogy eltérítették

a szerelvényt, már nem mehetnek keresztül Csehszlovákián, ke-

rülővel, a Szovjetunión keresztül fognak belépni Magyarországra.

Péterben elkezdett gyűlni az éktelen düh a ruszkik iránt. – Mit

képzelnek ezek? Csak úgy terelgetik ide-oda, mint a birkát? Se

Sophie-nál nem maradhat, se haza nem mehet? És most még a

megkérdezése nélkül, az akarata ellen el is térítik, beléptetik a

nagy Szovjetunióba? Hogy a kurva anyjuk!... – föl-alá járkált a

folyosón, amíg el nem fáradt és rá nem tört az éhség. Szerencsére

Sophie még az utolsó pillanatban becsomagolta neki a palacsin-

tákat, most nagy falatokkal tömte magát és dühöngött. – Ezért

még megfizetnek ezek a rohadtak, megfizetnek!... – mormogta.

– Nem volt elég ötvenhat?

Éjszaka lépték át a lengyel–szovjet határt. A tábori fényszó-

rókkal kivilágított pályaudvaron fegyveres katonák álltak, a Vörös

Hadsereg irányította a polgári szerelvényeket is, mindenkit leszál-

lítottak a vonatról, sorba állították az utasokat és mindenkit meg-

motoztak. Péter mögött kövér, ziháló, idősebb magyar férfi állt,

reszketett az idegességtől, amikor a szovjet tiszt közeledett hoz-

zájuk, hirtelen elkezdte mondani a Miatyánkot. Péter csodálkoz-

va hátrafordult, a férfiról kövér cseppekben hullott az izzadtság.

– Engem ötvenhatban már majdnem elvittek egyszer – suttogta

Péternek rémülten –, most biztos elkapnak. – Péter legszívesebben

tökön rúgta volna a piros váll-lapos oroszt, mikor a csomagjában

kotorászott. – Hülye fasz! – sziszegte a foga között, az orosz föl-

egyenesedett, komolyan ránézett Péterre, és minden indulat nél-

kül lekevert neki egy pofont. – Te, édes fiam, te vagy a hülye fasz

– szólalt meg hibátlan magyarsággal a katona –, tartsd a szádat, ha

jót akarsz és épségben haza akarsz jutni. Ez itt a Szovjetunió, el-

felejtetted? Örülj, hogy luk van a seggeden! – Péternek nem sok

ideje maradt, hogy magához térjen a pofontól meg a meglepetés-

től, amikor az orosz-magyar tiszt, a Vörös Hadsereg katonája már

a kövér férfi útlevelét vizsgálgatva odaintett magához két kalas-

nyikovos kiskatonát és elvezettette velük a ziháló, izzadó magyart.

Ahogy a férfi elhaladt Péter mellett, a kezébe nyomott egy nedves,

gyűrött cetlit. Péter remegett a dühtől és a kétségbeeséstől, meg a

félelemtől, reszkető kézzel pakolta össze újra a csomagját, a cetlit

bedugta a nadrágzsebébe.

Közben egy katonai szerelvény robogott át az állomáson, tan-

kok, tankok, tankok, hosszú sorban, aztán katonák, megint tan-

kok, és mindenhol ugyanaz a vörös csillag. – A szégyen csillaga

– gondolta Péter

Egyórás várakozás után végre fölszállhattak egy szovjet vo-

natra, ami elvitte őket a magyar határra. A vonaton már békén

hagyták az utasokat, de leszállni nem engedték őket, amikor a sze-

relvény megállt valamelyik állomáson. Föl sem szállhatott senki.

Szigorúan ellenőrizték a vonatot, mint valami ellenséges szállít-

mányt. És szó, ami a szó, a vonatban valóban gyűltek az ellenséges

érzelmek a ruszkik iránt. Péter teljesen kimerülten elaludt. Késő

délelőtt ébredt föl arra, hogy kibírhatatlan a meleg. A nap közvet-

lenül az arcára sütött, lehúzta a redőnyt. Éhes volt, este óta nem

evett semmit, Sophie palacsintái is elfogytak, de a vonaton nem

lehetett kapni semmit. Aztán eszébe jutott a zsebében lapuló cetli.

Elővette, kisimította, egy telefonszámot látott rajta, sietős, ideges

írással odakaparva, némely számról nehezen lehetett kideríteni,

melyik is valójában. Egy nevet is elkezdett írni a papírra az állo-

máson letartóztatott férfi, de csak az első két betűig jutott el. FE

– ennyi állt ott. Péter sokáig simogatta a papírt és bámult maga

elé, üres volt a feje, csak a düh kavargott a gyomrában. – Ezek a

nyomorultak, ezek a nyomorultak, megfizetnek még ezért, meg-

fizetnek! – fogadkozott, egyre erőteljesebben, egyre határozottab-

ban. – Megfizetnek!

11

Dél körül futott be a vonat Pestre, anyja ott tördelte kezét az ál-

lomáson. – Csakhogy megjöttél, kisfiam, minden vonat elé ki-

jöttem, nem tudtuk, melyiken vagy rajta – átölelte, elpityeredett.

– Gyere, hazamegyünk, sütöttem rétest. – Péter arca földerült,

a rétes ritka, ünnepi különlegesség volt, Esztike egyre ritkábban

fogott hozzá, mert komoly fizikai erőfeszítést igényelt a rétesla-

pok kinyújtása, egy délelőtt állni a konyhában a szélesre nyitott

konyhaasztal fölött és lapogatni a tésztát, hajlongani, leszedni a

lelógó csimbókokat, betömni a keletkező lyukakat, aztán száradni

hagyni, majd jöhet a következő – hosszadalmas, aprólékos fogla-

latoskodás. De karácsonykor meg születésnapokon általában rétes

került az asztalra. Esztike ilyenkor mindig a transzcendenciával

küzdött, mert hol sikerült a rétestészta, hol meg nem. És nem le-

hetett megmondani, hogy vajon miért nem sikerült. A liszt, a tojás

vagy a gyúrás, nyújtás minősége miatt? Ki tudja? Ilyenkor Esztike

vigasztalhatatlanul tett-vett napokig, és fogadkozott, hogy soha

többé nem süt rétest. Szerencsére néhány hónap múlva mindig

adott újabb esélyt a transzcendenciának, az istenek általában ke-

gyesen lemosolyogtak rá és sikerült a mű. Esztike arca ragyogott,

amikor föltálalta az isteni eledelt, ilyenkor néhány pillanatig bol-

dogság hullámzott barna szemében. Szép lány lehetett fiatal korá-

ban – gondolta Péter. – Nagyon szép.

Aztán apja is hazajött a gyárból gyűrött arccal, kedvetlenül.

– A ruszkik lerohanták a cseheket, ahogy ’56-ban minket. A sze-

métládák – morgott az apja. – A szemétládák! – gondolta Péter.

Hosszú idő óta most először újra együtt érzett az apjával. Újra ő

volt az Utolsó Mohikán fia, akinek meg kell bosszulnia a törzsön

esett sérelmeket. Azzal a nagy különbséggel, hogy most már neki

is voltak személyes sérelmei, nem is akármilyenek. Az a pofon,

amit a Vörös Hadsereg tisztjétől kapott éjjel a szovjet pályaud-

varon, ott égett az arcán. Ezt az égést kell megszüntetnie! Lehet,

hogy ez a küldetés? Ha igen, nem akármilyen feladat – töpren-

gett Péter a sufni előtt, a pöcegödör bűzlött, nem sokáig bírta,

bement a lakásba. Leült az új íróasztala mellé és elkezdett írni

Sophie-nak.

De Sophie-tól nem jött válasz. Persze – gondolta Péter –, hi-

szen háború van, nem jár a posta. De néhány hónap múlva sem

jött levél, amikor pedig a testvéri és a magyar csapatok már vég-

érvényesen meggyőzték a cseh népet, hogy a szocializmus építésé-

nek kizárólag egyetlen helyes útja van, s azon a nagy Szovjetunió

útmutatásai szerint kell haladniuk, mert minden felelőtlen önál-

lóskodásnak beláthatatlan következményei lehetnek. Nem lehet

gyengének mutatkozni a nemzetközi imperializmus aljas cselszö-

véseivel szemben. Ilyesmivel voltak tele az újságok, ezt harsogta a

rádió, a televízió. – Hogy nem sül le a bőr a pofájukról!... – mo-

rogta az apja. Péter sötéten bólogatott.

Karácsony előtt levél érkezett Lengyelországból, de a borítékon

idegen kézírás éktelenkedett, a Sophie-illatot sem érezte. Péter so-

káig csak szorongatta a kezében, nem merte fölbontani. Fölment

a lakásba, leült a díványra a konyhában, lassan föltépte a borítékot.

Amikor meglátta a gyászkeret szélét, iszonyodva dobta el a papírt

és ordítani kezdett. Lerohant a pincébe, kézbe vette a széntörő ka-

lapácsot és ütött, ütött, ütött. – A rohadt kurva anyátok, a rohadt

kurva anyátok! – üvöltötte teli torokból, közben szívta be a szén-

port és zokogott, szaggatottan, zihálva, férfi módra.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452