OROSZ ISTVÁN

EGY SZEM EPER

Történetdokumentum

© Orosz István, 2010

© Napkút Kiadó, 2010

Lányomnak

A szerző előszava

Ha az alábbiakban elbeszélt történet egyes eseményei és figurái

valóságos helyzetekre és személyekre emlékeztetnek, az nem a

véletlen műve. A szamizdat Beszélő alapító nyomdásza voltam a

nyolcvanas évek első felében, ez a hivatásként választott életfor-

ma az elbeszélés nyersanyaga. Ezt az anyagot igyekeztem meg-

formálni, típusokat létrehozni, helyzeteket kiélezni, lehetőségeket

kibontani, amelyek a valóságban általában és többnyire nem ju-

tottak el az ábrázolt végkifejletig. Történetdokumentumot írtam, ami

jórészt fikció, de nem kitaláció.

Köszönet illeti mindazokat a barátaimat, akik szeretetteljes és

bátorító megjegyzéseikkel segítettek a szöveg végső megformálá-

sában. Különösen hálás vagyok Ács Margitnak, aki a kézirat első

értő olvasójaként nagyban hozzájárult a szerkezet végleges kiala-

kításához, illetve Prágai Tamásnak, aki különleges figyelemmel

gondozta a szöveget.

A szövegben fölhasználtam egyes részleteket Szász Béla Minden

kényszer nélkül című munkájából.

Benevolo lectori salutem

ELSŐ RÉSZ

I.

ANDREA

1

Ha Pajti él még, akkor nem kellene attól rettegniük, hogy a nyo-

mozók esetleg rájuk törik az ajtót. Pajtinak Péter okozta a halálát

– gondatlanságból elkövetett kutyaölés –, komoly bűntudat gyö-

törte emiatt, kivált hogy Panni orra előtt történt, ki tudja, milyen

nyomokat hagyott a hároméves kislányban, amikor a Duna-partra

menet átvágtak a főúton – Péter először Pannit tolta át a babako-

csiban a parti ligetbe, Pajtira ráparancsolt, hogy maradjon a járdán,

aztán a túloldalról visszafordult a kutya felé, tett egy-két lépést,

ránézett a kamasz erdélyi vizslára, amit az állat úgy értelmezett,

hogy szabad a pálya és gondolkodás nélkül alárohant a pótkocsis

teherautónak. Tompa puffanás hallatszott, a sofőrnek fékezni sem

volt ideje. Péterből kiszállt minden életerő, önkéntelenül is vissza-

hátrált Panni mellé, védelmezően fölé görnyedt, de mindhiába: a

kislány elkerekedett szemmel, tátott szájjal bámult az út közepére,

ahol Pajti zsemleszínű teste feküdt mozdulatlanul, a füléből vér

csordogált. Idestova két esztendeje történt, azóta nem tartottak

házőrzőt – pedig most, ebben a februári zimankóban milyen jól

elkelt volna –, Péter egy életre föladta, hogy egy kutyáért újra fe-

lelősséget vállaljon. Ezen a vizsgán csúfosan megbukott. Ha Pajti

még élne, akkor ezek a szemetek kinn maradtak volna a ház előtt

és nem dörömbölnének az ajtón – futott át Péter agyán a gondolat,

és ettől még nyomorultabbul érezte magát.

Éva ott feküdt mellette a szálkás hajópadlón – ezt is már mióta

készültek lelakkozni, de soha nem futotta rá –, az asszony ijedten

kutatta Péter szemében, hátha támad mentő ötlete, közben a nyo-

mozók már benn jártak az udvaron, zörgették a hátsó szoba abla-

kát, agresszív hangon kiáltoztak – Halló, van itthon valaki? –, újra

kimentek a ház elé, a szomszédoknál próbálkoztak, szerencsére

napközben senki nem volt otthon András bácsiéknál, a bal oldali

szomszéd ház meg évek óta üresen állt. Február 13-a volt, mindent

vastag hó borított, fagyott.

Péter és Éva abban reménykedhetett, hogy a függönyön ke-

resztül a nyomozók nem látnak be a nagyszobába, ahol hason

fekve kuporogtak, s nem veszik észre a kisasztalon, a cserép-

kályha előtt a stencilgépet. A szoba ablakai a főúthoz vezető rö-

vid bekötőútra néztek, alig száz méter, úgyhogy, amikor néhány

perce Péter észrevette az országútról lassan bekanyarodó, fehér

AI-s Ladát, csak arra jutott ideje, hogy megbökje Évát és mutassa

neki, hogy vegye le fejéről a fülhallgatót – Éva ugyanis néme-

tül tanult –, aztán csak annyit mondott rekedt, fojtott hangon:

– Megjött a BM.

2

Péternek fölállt a szőr a hátán, valahányszor meglátta az egyetem

folyosóján Évát. A lány miniszoknyát hordott, vádliig érő csizmát,

harsány pulóvereket, barna haja simán hullott a válláig, ingerlően

keretezte hosszúkás arcát. Éva mindig hangosan beszélt, zajos, ki-

hívó jelenség, döngtek körülötte a fiúk, de mintha a fekete kere-

tes, hangsúlyos szemüveg egyszersmind távol is tartotta volna őket

a lánytól. Szexis intellektus – vonzotta Pétert, ugyanakkor a fiú

számára elérhetetlennek is látszottak ezek a kemény combok, he-

gyes mellbimbók; Éva ritkán viselt melltartót.

Ha az egyik szemináriumon az Öreg valami oda nem illő

megjegyzéssel burkoltan meg nem gyanúsítja Pétert azzal, hogy

impotens – persze átvitt értelemben, csupán filozófiai szempont-

ból, éppen a Grundrisse szövevényét igyekeztek fölfejteni –, akkor

Péter talán soha nem szánja rá magát arra, hogy elhívja Évát mozi-

ba, hogy aztán a lány albérletében kössenek ki, és végre megessen

a dolog. De az Öreg megjegyzése annyira közvetlenül, zsigerileg

érintette, hogy belepirult. Lassan huszonhárom éves lesz, és nem

volt még nővel. Nyomorúságos.

’Szinte’ nem volt még nővel. Ez a ’szinte’ hangsúlyos. Tizen-

hat évesen Andreával, huzamos petting-szeánszok után, egyszer a

behatolás szélére is eljutott már; de csupán a szélére, pedig a lány

nagyon akarta volna, de Péter nem érzett elég bátorságot, hogy

ledöntse ezt a tabut magában.

Azóta sem tudja, hogy hibázott-e vagy sem. Utólag visszanéz-

ve, mindazon kataklizmák után, amelyeket szenvedélyes ragasz-

kodása tudott okozni, valószínű, hogy ha ott nem hőköl vissza,

egészen más ember lesz belőle: határozott macsó, húszévesen két

gyerekkel, családi botrányokkal, erősödő alkoholizmussal, negy-

venévesen kiégve. Szerette ezt gondolni, így nem fájt annyira az

elszalasztott lehetőség. Andrea a maga részéről tizennyolc évesen

férjhez ment valami szobafestőhöz, és fél év múlva megszületett az

első gyerek – ez a tény is Pétert látszott igazolni. Mindazonáltal,

amikor egyszer Andrea anyaszült meztelenül, az egyik lábával az

ágytámlán, a másikkal az ablakpárkányon egyensúlyozva, terpesz-

ben, az ajtófélfába kapaszkodva próbálta elállni Péter útját – ez a

látvány beégette magát Péter zsigereibe. Amikor ez a látvány föl-

idéződött, amikor ez előbukkant álmában, aligha érezhette, hogy

helyesen cselekedett, amikor átverekedte magát a lány fantaszti-

kus, himbálódzó mellei között – és visszament órára a gimná-

ziumba, ahonnan meglógtak a szünetben.

Visszament, mert már elég rég kialakult benne az a homályos

meggyőződés, hogy küldetése van, s ebben a küldetésben Andrea

semmi más nem lehet, csak zavaró, külső momentum. Péter ösz-

tönei persze egyáltalán nem így vélekedtek – már ha az ösztönök

tudnak vélekedni. Péter zsigerei szerint Andrea felkavaró, letagló-

zó, bizsergető, őrjítő lény volt, a csipkés harisnyáival, baby-dolljai-

val, rekedtes nevetésével, feszülő, valószínűtlenül rövid szoknyái-

val, heves csókjaival – maga a mennyország és a pokol egyszerre.

De a külső világ – sajnálatos, rendkívül sajnálatos módon – nem

Andreát rendelte Péter számára küldetésül. A külső világ szerint

– s ez elsősorban az apját és a tanárait jelentette – Péter rendkívüli

tehetségekkel bírt, amelyeket bűn lett volna parlagon hevertet-

ni, nem kibontakoztatni. Péter valóban sokféle téren kitűnt társai

közül: képes volt hosszú verseket különös nehézség nélkül meg-

jegyezni – kívülről fújta a Hamlet-monológot és hazája istenített

költőinek verseit, minden iskolai ünnepségen szavalt, diákújságot

szerkesztett, interjúkat készített felnőtt hírességekkel az iskolará-

dió számára, fotózott, és jól tudott fát hasogatni.

Ez utóbbi készsége igazán jól jött otthon, Péterék ugyanis egy

kertes családi ház egyik szoba-konyháját bérelték a város szélén,

és vaskályhával fűtöttek, ami zabálta a vékony fahasábokat és a

gyújtóst. Apja már korán megtanította, hogyan kell a baltával, fej-

szével bánni, és Péter lassan ráérzett a dolog ízére, megismerte a

különböző fák természetét, a göcsörtöket, az akácfa engedelmes

szálkásságát, ami kiváló gyújtós-alapanyaggá tette, a bükk szívós

keménységét – kétszer is beletörte a fejsze nyelét –, a hárs enge-

detlen töredezését, ujját is megvágta néha a hárs miatt. A favágás-

sal sikerült igazi magánszférát kihasítania a kertből, mert az nem

volt az övék. Abban a házban semmire nem mondhatta, hogy: „a

mienk”. De a kátránypapír tetejű, ócska deszkákból összeeszkábált

sufni előtti négyzetméternyi teret egészen a sajátjának érezhette,

és büszke volt, hogy megdolgozott érte.

Péter családjában a rendesen, alaposan elvégzett munkát tar-

tották a legnagyobb becsben. Nem csalni, nem hazudni, nem

lopni, nem ügyeskedni. Dolgozni rendesen. Minőséget létre-

hozni. Mindegyre így végződtek a családi történetek. Szegények

voltak tehát. Noha Péter ezt a ’tehát’-ot, amelyet apja oly keserű

indulattal tudott ismételgetni, nem értette igazán. Hogyan kö-

vetkezhet szegénység a becsülettel elvégzett munkából? – töp-

rengett olykor a sufni előtt a favágótőkén ücsörögve, s ilyenkor

valami homályos rossz érzés kerítette hatalmába: baj lehet a vi-

lággal. De ennek a kozmikus világfájdalomnak az egyre neheze-

dő súlyával sokáig egyáltalán nem tudott megbirkózni. Letaglóz-

ta, depresszióba kergette.

3

Lehetetlen lett volna megmondani, mennyi ideig hasaltak a szo-

ba padlóján a terjengő nyomdafestékszagban, amit csak még job-

ban fölerősített a cserépkályha melege. Körülöttük mindenütt

papírkupacok, üresen, kinyomtatva, selejtesen, festékes-rongyok,

stencilpapír, maga a stencilgép – Use Only Roneo Stencil Ink!

– mindmegannyi bűnjel. Péter fejében kétségbeesve rohantak fal-

tól falig a gondolatok: hogyan lehetne mindezt egy pillanat alatt

eltüntetni? Sehogy – dörömbölt belül a válasz: lebuktunk. Nézte

Éva nyakán a szőke pihéket, ezeket még mindig imádta. Volt Évá-

ban valami megfoghatatlan, lakonikus, már-már fatalista nyuga-

lom, ahogy mozgott, tett-vett a konyhában, elszívott egy cigit. Pé-

ter ezt rettentően irigyelte. Éva rendezett nyugalma csak szeretke-

zés közben tört szét, ősi erők vették át a helyét, de azok is szélesen

elterülve hömpölyögtek, mint a lezúduló vízesés. De mostanában

már ritkán bújtak össze az ágyban, akkor is csak pianóban – Pan-

ni ott aludt mögöttük a manzárdon, vékony gipszfal választotta el

őket egymástól, s ez Pétert határozottan zavarta. Lassan megcsap-

pant hát a zuhatagszerű szeretkezések áradata, maradt a langyos

tengeröböl kissé bágyadt biztonsága.

Hirtelen megszűnt a nyomozók kiáltozása, dörömbölése, csa-

pódott az autó ajtaja, Éva reménykedve pillantott Péterre: – El-

mennek – suttogta. Péter kétkedve rázta a fejét: – Várjunk még!

– És valóban, a beinduló motor zaja a falusi csöndet csak nem

akarta megtörni. Egy idő múlva – hogy mennyi, azt lehetetlen lett

volna megmondani – óvatosan föltápászkodtak, Éva odaosont az

ablakhoz, a függöny leple alatt egy pillanatra kinézett a ház elé, a

nyomozók benn ültek a Ladában, és jól látszott, hogy a központtal

beszélnek. Éva visszalopakodott Péterhez, aki a kanapén ült két

kupac papír között. – Itt maradnak – közölte fakó hangon. Péter

bólintott, remegett a keze. – Akkor próbáljunk meg összepakolni

– mondta olyan bizonytalanul, mint aki maga se hiszi, hogy sike-

rülhet. De aztán összeszedte magát. Először a stencilgépet vitte ki

a hallba, összecsukta, betette a táskába, hordozható varrógépnek

nézett ki, még fogantyúja is volt, aztán a papírkupacokat kezdték

lassan fölhordani a manzárd titkos szekrényeibe Évával, valahány-

szor megreccsent a falépcső, megtorpantak, füleltek, csurgott ró-

luk a víz. Közben Péter fejében lassan összeállt egy esetleg kivite-

lezhető terv. Amikor már csak a selejtes papírok elégetése maradt

hátra – szerencsére a cserépkályha ajtaja nem az utcai szobából,

hanem a hallból nyílt –, Péter megszólalt: – Mi volna, ha hátul,

a kerten keresztül megpróbálnám elmenekíteni a gépet? Ha sze-

rencsém van, nem vesznek észre ... – forgott a gyomra, nem szép

dolog Évát itt hagyni a nyomozókkal, ráadásul alig két óra múlva

Évának el kell mennie Panniért az óvodába, ha még akkor is itt

lesznek, Évát biztosan beviszik. Viszont legalább a gépet meg le-

hetne menteni, s akkor az újság zavartalanul megjelenhetne, majd

kinyomják mások. Igazi győzelme lenne a sajtószabadságnak –

gondolta Péter, és cudarul érezte magát.

Éva csak nézte egy ideig, aztán rábólintott: – Rendben, próbáld

meg! De várjunk fél négyig, amikor amúgy is el kell menni Panni-

ért. – Telefonjuk nem volt, senkit nem kérhettek meg tehát, hogy

vigye haza magával a kislányt az óvodából. A szocializmus nyolc-

vanas éveiben falun szinte senkinek nem volt telefonja – a postán

egyetlen nyilvános készülék esetleg, ha volt posta –, városban is

csak a kiválasztott, lojális keveseknek. A hírközlést a BM uralta.

Meg még sok más egyebet is, de ezt akkor még legfeljebb csak sej-

teni lehetett. (Amikor csaknem húsz évvel később Péternek vég-

re módja nyílott betekinteni a korabeli titkosszolgálati nyomozati

anyagok némelyikébe, rádöbbent, micsoda óriási szerencse, hogy

nem volt telefonjuk. Így le sem tudták hallgatni őket.)

Amikor elérkezett az idő, becsomagolták a stencilgép táskáját

Panni piros epres, rikító ágytakarójába – más nem lévén kéznél –,

Péter fölöltözött, eldöntötte, hogy ha megkérdezik, mit visz, azt

mondja majd: – Disznótoros csomag a pesti rokonoknak. – Dö-

römbölt a szíve, nem nagyon tudott gondolkodni. Éva is öltözni

kezdett. Az ajtónál rövid puszi, szótlan ölelés: mindketten tudták,

ami a következő néhány percben történni fog, egész további életü-

ket döntően megváltoztatja majd. Kérdés, milyen irányban?

4

Péter depresszióján Andrea se tudott segíteni, pedig rendesen

igyekezett. A fiú nem adta meg magát. Később kiderült, hogy

Andrea fogadást kötött a barátnőivel, hogy elcsábítja Pétert. An-

nyira bosszantotta őket a fiú megközelíthetetlensége, gőgös büsz-

keséggel palástolt félénksége, meg az, hogy szinte mindenben ki-

válóbb, mint ők. Egyben azonban kétségtelenül Andrea volt jobb:

félelmetes szenvedéllyel tudott csókolni. A hirtelen nőtt, langaléta

kamasz Péter válláig ért csak, s egyszer egy házibulin félrevonta

Pétert valamelyik homályos sarokba, belecsimpaszkodott a nyaká-

ba, szinte rámászott és lesmárolta. A fiúnak beleroggyant a térde a

váratlan rohamba, soha nem csókolózott még azelőtt, azt se tudta,

hogy ki kellene nyitnia a száját, de Andrea hevesen követelőző

nyelve lassan szétfeszítette a fogait, s akkor mintha a világ összes

üstdobja fölzendült volna a fiú zsigereiben, mintha egy gát szakadt

volna át a lezúduló vízmosás ereje alatt, Péter hátratántorodott

és lehuppant az ágyra. Andrea a szeme sarkából, kuncogva, kajá-

nul figyelte. Megelégedésére szolgált az elért hatás, úgy gondolta,

nyert ügye van. De tévedett. Igaz ugyan, hogy hosszú hónapokon

át bűvkörében tartotta Pétert, bulikra, táncolni jártak, leveleztek

az órákon, és a fiú fölénye megrendülni látszott. Andrea igyeke-

zett apró csalásokra rávenni: lógjanak be jegy nélkül koncertekre,

szökjenek el a suliból, majd hazudják azt, hogy betegek voltak, Pé-

terrel íratta meg a dolgozatait, a fiú meg egy ideig, rossz érzések-

kel bár, de engedte ilyen irányban haladni a dolgot. A lány tömzsi

combja, feszülő melle, de leginkább egész lényének természetes

gátlástalansága lenyűgözte, újra és újra padlóra vitte.

Egy idő múlva persze nem lehetett titokban tartani a viszo-

nyukat, és a fiú környezete ellentámadásba lendült. Az egyik óra

után az osztályfőnöknő – maga is szemrevaló negyvenes – huncut

mosollyal a szemében, amit hiába igyekezett palástolni, de mégis

komolyságot erőltetve magára, félrevonta Pétert, és az üres osz-

tályteremben Andreáról kezdett el beszélni, hogy a lány már most,

tizenhat évesen milyen romlott, semmi nem érdekli, csak a szex,

játszik Péterrel, rengeteg fiúja van. És ha Péter ezt hagyja, akkor

fuccs az egyetemnek, fuccs a szép reményeknek, fuccs Péter tehet-

ségének. A fiú viszolyogva hallgatta, majd sápatag hangon közölte,

hogy szerelmes, és faképnél hagyta a tanárnőt.

Néhány nap múlva otthon az apja vonta kérdőre. A tanárnő

ugyanis értesítette a szülőket a Péter életében előállt nemkívána-

tos fordulatról. Az apja leült Péter mellé a díványra a konyhában,

átfogta a vállát, erősen megszorította – nagy munkáskezei voltak,

vastag ujjakkal, sokat lengette a nagykalapácsot tanonckorában

Pozsár lakatosműhelyében Nagykőrösön, szorosan markolt, szinte

fájt –, és baráti hangon azt mondta: – Ide figyelj, Öreg! – kisfiú

kora óta így szólította, amióta elkezdtek együtt járni a gőzfürdő-

be, apja krónikus derékfájás ellen kúrálta magát, nem sok sikerrel

–, ennek nem lesz jó vége. Az a lány nem hozzád való. – Péter

fölugrott, idegesen a konyhaasztal mögé lépett. – Honnan tudod?

– lökte vissza durván, bár még sajgott a válla a nagy marok szorítá-

sától. Kisfiúkorában néha kapott egy-két pofont, egyszer még ku-

koricára is térdepeltették a szoba küszöbén, mert eltört egy vázát,

de amióta kamaszodott, igyekezett kikerülni a szülői látószögből,

sok időt töltött a sufni előtt, a tőkén, töprengéssel a világ pillanat-

nyi állásáról, és ha tavasszal már megenyhült az idő, fölpattant a

biciklire és órákat bolyongott a kertek alatt, a földek között, a kis-

erdőben, ahol a város összefolyt a vidékkel. Jól tanult, az egyetlen

igazi konfliktusforrást Andrea fölbukkanásáig az jelentette, hogy

az apja szerint – aki legénykorában kiváló tornász és jó úszó híré-

ben állt – Péter ványadt, esetlen, kétbalkezes langalétává csepere-

dett, akinek rendszeres testedzésre lenne szüksége. Hétvégenként

külön edzésprogramot állított össze a fiú számára: távolugrás, fek-

vőtámasz, súlylökés – saját két kezével edzett meg egy acélgolyót

erre a célra a Traktorgyár kohójában, ahol meósként dolgozott;

Péter rühellte ezeket az edzéseket, s minél erőszakosabban kény-

szerítette rá apja ezekre a gyakorlatokra, annál ügyetlenebbnek

érezte magát.

Andrea azonban merőben új, minőségileg másfajta veszély-

forrást jelentett: letéríthette Pétert küldetésének előre megszabott

pályájáról. – Onnan tudom – emelte meg a hangját az apja és ő

is fölkelt a díványról –, hogy az a lány proli, hogy proli az anyja,

apja, hogy állandóan megbukik, nem érdekli a tanulás, hogy nem

lesz belőle senki, s ha te hozzá kötöd az életed, akkor belőled se

lesz senki. És ezt én nem engedem! – Most már fenyegetően né-

zett a fiára, látszott, itt nincs mese, kompromisszumra is kevés az

esély. Péter kétségbeesve nézett az anyjára, aki a konyhaasztalnál

ült, krumplit pucolt. De az asszony is bólogatott, bár tekintetében

fájdalom bujkált: – Hát nem érted, csillagom, szeretünk téged,

ezt nem hagyhatjuk – mondta halkan, aztán lesütötte a szemét.

Péter pánikba esett, semmilyen értelmes érv nem jutott az eszé-

be, s hirtelen, önmaga számára is váratlanul, kivágta: – Szeretem

Andreát, és feleségül fogom venni! – Szinte még be sem fejezte,

amikor apja a mondat indulatával azonos ütemben pofon vágta.

Közepes erejű pofon volt, Pétert a bal arcán érte, elkezdett zúgni

a füle és égni az arcbőre, mintha egy vulkán tört volna ki benne,

belső forróság öntötte el, ordított egyet és kirohant a konyhából.

Apja közben utána kiabált: – Vedd tudomásul, megtiltom, hogy

azzal a kis kurvával találkozz! – Péter lerohant a pincébe, meg-

ragadta a széntörő kalapácsot – Péterék csak a legsilányabb mi-

nőségű lignitet tudták megvenni télire, ami nagy, nedves, palás

darabokban érkezett és össze kellett törni, hogy beférjen a vas-

kályhába –, és óriási csapásokat kezdett mérni a széndarabokra.

Úgy érezte, szétveti a belső vulkánkitörés, zúgott a feje, lihegett

és ütött. A széntörmelék szerteszállt a pici, alacsony tetejű pincé-

ben, visszaverődött a falakról Péter arcára, kezére, akárha srap-

nelszilánkok szurkálták volna, csak ütött és ütött és ütött... Nem

lehetett megmondani, mennyi ideig törte-zúzta a szenet, addig

senki nem mert a közelébe menni, amíg lassan el nem ernyedt a

karja és ki nem esett a kezéből a kalapács. Az apja ezután többet

már nem ütötte meg.

5

Hagyományos parasztházban laktak, a szobák egymásból nyíltak,

csak az utcai frontot szélesítette ki valamelyik előző tulajdonos,

és még egy konyhát ragasztott az utcai szoba mellé kis L alakot

képezve ezzel, az L kisebbik szára részben eltakarta az udvart, a

bejárat a házba az L udvar felőli szegletéből nyílott. Takarva te-

hát az utca felől. Péter kiléphetett úgy az ajtón, hogy a nyomozók

ne lássák, de aztán néhány kritikus lépéssel át kellett vágnia átló-

san az udvaron, hogy elérje az udvar végében álló pajta mellett a

kertbe vezető lépcsőt. Ha már följut a kertbe – házuk a falu hát-

só utcájában állt, a pajta már a Pilis lassan emelkedő dombjaihoz

támaszkodott –, nyert ügye van, takarják az alant húzódó házak

és a domboldal gyümölcsöse. Vett egy nagy levegőt, és három

megnyújtott lépéssel elérte az ösvény alját. A gépet maga előtt a

testével fedezte, hogy leplezze az öklömnyi eprek harsány piro-

sát, ami igen jól mutatott a behavazott vidéken. Még négy lépés

és kijut a Ladában várakozó nyomozók látóköréből. Úgy érezte,

puskacsövek merednek a hátába, akárha kivégzőosztag előtt állna,

csak éppen háttal, azt hajtogatta magában, csak ne nézz hátra, csak

ne nézz hátra, tudta, az végzetes lehet. Megállta, de csurgott há-

táról a víz. Élete leghosszabb két lépésének egyáltalán nem akart

vége lenni. Nem lehetett megmondani, mennyi idő múlva ért föl

a gyümölcsöskert biztonságába.

Nem történt semmi, nem tört ki kiáltozás, nem csapódott ko-

csiajtó, nem hallott rohanó lépteket. Lehet, hogy megúszta? Nem

lassított, nem állt meg, ugyanazzal a lendülettel folytatta útját a

dombgerincen a falu vége felé, ahol már csak a focipályán kel-

lett átvágnia, hogy elérje a buszmegállót. Egyszerű, barnás-zöldes,

combtövig érő, téli munkáskabátot viselt – ebben járt éjjeliőrköd-

ni a Mogyoró-hegyre –, barna kordnadrág, bélelt hótaposó csiz-

ma. A falu kihaltnak látszott, délután fél négykor még mindenki

a munkahelyén, általában Szentendrén vagy Pesten, a gyerekek

iskolában, az öregek meg ki se dugták az orrukat a fagyos időben,

tettek-vettek a tűzhely mellett a konyhában, kezdték előkészíte-

ni a vacsorát az este 6-7 felé megérkező kenyérkeresőknek, diót

törtek, pulóvert kötöttek, vagy csak szundítottak egyet a cserép-

kályhának dőlve. Péter leért a focipályához, téli csönd borította a

tájat, csak a kutyák távoli ugatása hallatszott a falu másik végéről,

valahol, már a magasabb hegyekben elbőgte magát egy szarvas.

Megcélozta a szemközti kaput, mögötte a buszmegálló. Érintet-

len havon lépkedett, csak állatnyomok firkálták össze a fehérséget,

nyúl, esetleg róka, szívverése kezdett alábbhagyni, megtörölte a

homlokát. A középkörben járhatott, amikor motorzúgásra lett fi-

gyelmes. Balra fordította a fejét, és látta, amint a nyomozók fe-

hér Ladája lassan ráfordul a focipálya melletti útra. Megroggyant

a térde. Mégsem úszta meg. Itt, a focipálya hatalmas fehér leplén,

a vörös epres bőrönddel egyszerűen nem lehetett nem észreven-

ni Péter magas alakját. Villództak fejében a lehetőségek: kezdjen

el futni? De hova? Láthatatlanná úgysem válhat. Kuporodjon le a

hóba? Az még gyanúsabb lenne. Remegő térdekkel lépdelt tovább

a buszmegálló felé, igyekezett megőrizni léptei ritmusát, a Lada

is minden sietség nélkül gurult vele párhuzamosan a megtermett

nyárfák szegélyezte úton, nem lehetett messzebb negyven-ötven

méternél, a pályát semmi sem keretezte, csak egy vaskorlát, a falu-

si közönség arra ült, ha nagy ritkán meccset játszottak, de inkább

legelőnek használták a terepet. Pétert vitte tovább lépései fizikai

lendülete, de a lelke elsötétült. Még néhány pillanat, és besétál a

nyomozók karjába.

A megállóban topogó néhány falusit Péter szerencsére csak

látásból ismerte – Péterék új betelepülők voltak a faluban, csak

öt éve költöztek oda, s még mindig övezte őket a városi jövevé-

nyeknek kijáró tartózkodó, enyhe megvetés –, biccentettek egy-

másnak, jó, hogy nem kellett beszédbe elegyednie senkivel, nem

lehetett messze a busz. A Lada néhány másodperccel később érte

el a főutat, jobbra kanyarodott, Péter megadóan letette a piros

epres csomagot, készülődött a beszállásra. Aztán földbe gyöke-

rezett a lába. A Lada sofőrje rálépett a gázra és a kocsi elhúzott

a megálló előtt, Péter csak annyit látott, hogy Éva ott kucorog a

hátsó ülésen.

6

A széntörés után, amikor lecsillapodott, Péter elszánta magát a sza-

kításra. Tudta, hogy egyelőre nem költözhet el otthonról, de csak

másfél évet kell várnia. Akkor nagykorú lesz, viheti Andreát, aho-

vá akarja. Addig hazudni fog otthon, és titokban találkozni a lán-

nyal. Nem szeretett hazudni, rosszul érezte magát, ha mégis meg

kellett tennie, tizenhat éves koráig sosem vezette félre a szüleit

előre megfontolt szándékkal, stratégiai okokból, és most erre ké-

szült: ez felért a szakítással. Küldetés ide, szép remények oda, And-

rea maga volt az itt és most kézzelfogható – nagyon is kézzelfogha-

tó! – gyönyörűség. Amikor több mint egy óra múlva csapzottan,

szénporosan visszament a lakásba, már kész tervvel rendelkezett.

Először is bocsánatot kért apjától és előadta, hogy belátja hülyesé-

gét, persze hogy a küldetés a fontosabb, úgyhogy nem találkozik

többet Andreával. A szülők meghökkenten nézték, erősen hatása

alatt álltak az iménti indulatkitörésnek, nem értették, honnan a

hirtelen megbékélés.

– Erősen megfogadod? – kérdezte az apja.

– Erősen – bólintott Péter, és remegett a hangja.

– Kezet rá! – és az apja föllélegezve átölelte. – Meglátod, Öreg,

találsz majd magadhoz való lányt, csinosat, intelligenset, az egye-

temen. De oda előbb be kell jutnod, ehhez meg tanulnod kell,

nem lányok után mászkálni.

Péter bal arca még égett az atyai pofontól, önkéntelenül is

megsimította az érzékeny bőrt, kibontakozott az ölelésből és csak

bólogatott, nem szólt semmit. Amikor apja elfordult, hogy neki-

lásson begyújtani a kályhába, Péter sötéten ránézett, most először

igazi ellenfelet látott benne, akit le kell győzni. Különben nem

lehet szabad. Anyja elkapta ezt a komor tekintetet, remegő kézzel

simította meg a fiú fejét: – Jól van, csillagom, minden rendbe jön,

meglátod. – Péter megint csak bólintott, nem nézett az anyjára. Ez

a simogató kéz egyszer, még kisfiúkorában oly félelmetesen meg-

verte, hogy azóta nem tudta szeretni.

Az is egy lány miatt történt. Négyéves lehetett, nem több.

A főbérlőhöz, akivel közös folyosón laktak, közös WC-t használ-

tak, nyáron vendégek érkeztek, és Péter az egyik reggel copfos,

piros masnis, barna kislányt látott a sufnijuk előtt téblábolni az

udvaron. Péter ezt már akkor komoly területsértésnek érezte, az

az ő terepe, oda az ő beleegyezése nélkül nincs belépés. Rohant az

udvarra, de ahogy közeledett és a kislány megfordult, lelassultak a

léptei. Két nagy, barna szem mosolygott rá huncutul.

– Szia, te ki vagy?

Péter hökkenten bámulta, aztán az orra alatt elmotyogta a ne-

vét. Juliska ránevetett. Vidéki lány volt, idősebb Péternél egy-két

évvel, talpraesett, szókimondó, azonnal átvette a kezdeményezést.

– Itt mi van? – bökött a sufnira.

– Ez a mi sufnink – mondta Péter önérzetesen, ez volt az

egyetlen dolog, amivel kapcsolatban a többes szám első személyű

birtokos névmást használhatta.

– Megmutatod?

Lakattal zárták a nyikorgó, repedezett, szálkás deszkaajtót, Pé-

ter fölszaladt a kulcsért. Olyan titokzatos mosollyal nyitotta ki,

akárha valami kincseskamrába bocsátaná be nagy kegyesen a kis-

lányt, igyekezett lassú, kimért mozdulatokkal érzékeltetni, hogy

ez nem akármilyen hely ám, akárkit ő bizony ide nem engedne be.

– Gyere – mondta, és elsőként lépett be a kissé áporodott, fa-

szagú, szúrágta kalyibába, ahol a száradó fahasábok meg a nyári

nap melegétől fölpuhult kátránypapír szaga keveredett a bicikliolaj

fémes, kesernyés, szúrós illatával, a bicikli – Péter legféltettebb

kincse – ott állt a rendben fölrakott gyújtóshoz döntve, alig hagy-

va helyet a sufniban. Lekuporodtak a földre, Péter véletlenül hoz-

záért a kislány lábához, a nagy margarétavirágos szoknyácska föl-

csúszott Juliska combján, kilátszott a bugyija. Péter összerezzent, a

lány csak nevetett. Jó szaga volt a hajának, Péter közelebb hajtotta

a fejét, hogy jobban érezze ezt a furcsa, kakaó- és mandulaillatot,

akkor a lány is felé fordította a fejét, összeért az orruk.

Ebben a pillanatban az udvarról ideges kiabálás hallatszott. –

Merre vagy, kisfiam? – Péter anyja közeledett a sufni felé, amikor

meglátta a poros földön kuporgó gyerekeket, arca megkeménye-

dett. – Mit csináltok ti itt?! – hangjából fenyegetés áradt, Péter

nem értette, miért. – Semmit – mondta megszeppenve, lesütött

szemmel. – Játszunk. – Most rögtön gyere be, még nem is regge-

liztél! Juliska, te is menj föl, nézd meg, milyen piszkos lett a ru-

hád! – azzal kézen ragadta Pétert és bezárta a sufnit. Péter érezte

anyjában a gyűlő indulatot, remegő lábbal lépett be a konyhába.

Amint becsukta az ajtót, anyja azonnal rátámadt: – Nem meg-

mondtuk, hogy nem játszhatsz a Daray gyerekekkel? Nem meg-

mondtuk? – Az asszony hangja rikácsolássá torzult, az arca görcsbe

rándult, leguggolt Péter elé és az arcába ordította: – Nem meg-

mondtuk?!! – Megrázta a gyereket, aki a rémülettől megnémulva

állt, legörbült szájjal. – Mit csináltatok a sufniban? – Semmit –

mondta Péter újra, és sírva fakadt. – Semmit? – ordította az anyja

– És mitől piszkos a nadrágod? – Két kézzel rázta a gyereket, mint-

ha így akarná kirázni belőle a választ, erősen szorította a karját,

fájt. – Szóval semmit nem csináltatok!! – Az anyja teste remegett

a dühtől, magas, vékony asszony volt, nagy, inas kezekkel, lekapta

a spájzajtón lógó, keményfából készült vállfát és azzal kezdte pü-

fölni Pétert, ahol csak érte. Péter lekuporodott a díványra, a feje

fölé emelte a karjait, igyekezett védeni az arcát, közben kiabált:

– Anyu, fáj, anyu, ne, ez fáj!...

Nem lehetett megmondani, mennyi idő telt el, amíg az asszony

megnyugodott. Péter csak kuporgott a díványon és iszonyatosan

félt. Fizikai fájdalmat alig érzett, iszonytató belső rettegés töltötte

el, olyan indulat szabadult rá, ami elemi módon fenyegette, aho-

gyan addig még senki nem támadta meg. Az egyik ütésnél a vállfa

kampója beleakadt a fülébe, fölhasította, vérezni kezdett, dudor

nőtt a fején. Semmire nem tudott gondolni, csak arra, hogy anyjá-

ból kitört valami, ami nem volt az anyja. Az asszony egy idő múl-

va, amikor már magához tért és rájött, mit tett, letérdelt Péter elé

és úgy kérlelte, könyörgött neki, sírós szemekkel: – Bocsáss meg,

kisfiam, ne haragudj! – Simogatta Péter fájós fejét, bekötözte a

fülét, magához szorította, ekkor tört ki Péterből az igazi zokogás,

már nem rettegett annyira, elmúlt a vihar, de nem értett semmit.

– Juliska nem is Daray gyerek – hüppögte, inkább csak magának,

az anyja meg egyre csak simogatta, becézgette, amíg a kisfiú végre

megnyugodott.

Péter igyekezett megbocsátani. Mi egyebet is tehet egy négy-

éves gyerek, mint hogy megbocsát a szüleinek. Igyekezett elfe-

lejteni az esetet, de nem tudta. Akkor sem tudta, amikor a dudor

már lelappadt a fején és meggyógyult a füle. Nem tudott többé

igazán meghitten bízni az anyjában, nem tudott szabadulni attól a

homályos szorongástól, hogy bármikor újra előfordulhat mindez,

teljesen érthetetlenül, teljesen váratlanul rátörhet az iszonyat. És

lassan – anélkül hogy tudta volna – megerősödött benne a szörnyű

kétség, hogy lehet valami erősebb az anyja szereteténél.

Felnőtt fejjel többször megkísérelte megérteni az érthetetlent.

Egyszer – már harminc is elmúlt, már saját lánya, Panni is régen

megszületett – rávette magát, hogy megtudakolja anyjától, mi is

történt azon a nyári reggelen. Ültek egymás mellett, az asszony

lehajtotta a fejét és halkan, alig érthetően annyit mondott: – Nem

tudom, hidd el, nem tudom. Nekem is igazán szörnyű volt, na-

gyon féltettelek. De – és reménykedve ránézett Péterre – többet

soha nem fordult elő ilyesmi, ugye? – Péter bólintott. Valóban,

soha többet. Megsimította az asszony dús, barna fürtjeit.

7

Péternek szerencsére nem sok ideje maradt belesüllyedni a vég-

ső elkeseredésbe, megjött a pesti busz, föl kellett rá szállni, vi-

selkedni, lehetőleg minél természetesebben, jókedvűen, mint aki

disznótoros csomagot visz a pestieknek. Közben egyre csak az járt

a fejében: mi lesz Pannival? Ki hozza el az óvodából most, hogy

Évát bevitték?

Igaz, amikor négy évvel korábban Anna nővérének lakásában

megbeszélték az illegális folyóirat nyomtatásának gyakorlati fölté-

teleit, Péter ragaszkodott hozzá, hogy dolgozzanak ki forgatóköny-

vet arra az esetre is, ha sürgősen el kell menekíteni a nyomdagépet.

A többiek először szkeptikusan fogadták az ötletet, azt mondták:

– Ha kiszáll hozzátok a rendőrség, akkor már úgyis lőttek. – Pé-

ter tiltakozott: – Kijöhetnek véletlenül is. Kijöhetnek úgy is, hogy

nem biztosak a dolgukban, blikkre, csak puhatolóznak. És akkor

van esély a félrevezetésükre. – Amikor látta, hogy kétkedően in-

gatják a fejüket, még hozzátette: – Emlékeztek, hogy kezdődik a

Gulag? Szolzsenyicin azt mondja, a Szovjetunió fölszabadulása ak-

kor kezdődött, amikor az első ember, az első muzsik, az első melós

túl tudta tenni magát a KGB mindenhatóságának mítoszán, ami-

kor nem hitte el nekik, hogy előlük úgysincs menekvés, amikor

azon a hajnalon, amikor rátörtek, hogy letartóztassák, kiugrott a

hátsó ablakon és eliszkolt előlük. Amikor bízott a menekülés esé-

lyében, és ezért sikerült is elmenekülnie. – Még mindig hitetlen-

kedő tekintetek meredtek rá, végül József megszólalt: – Rendben,

kicsi a valószínűsége, de nem lehetetlen. – Megállapodtak tehát,

hogy Péter a lelkész lakásába viszi el a gépet, ha úgy hozza a sors.

Hát nagyon úgy hozta. Péter szorongva ült a buszon, ölében

a géppel, a piros eprek vidáman biztatták, ne izgulj, Szolzsenyi-

cinnek lesz igaza. A lelkész a város határában lakott egy igazi, ha-

misítatlan szocialista lakótelepen, Péter sosem járt még nála, sze-

mélyesen nem ismerte a nagydarab, szakállas embert, csak azon

a bizonyos első, technikai-konspirációs megbeszélésen találkozott

vele. Azért esett éppen az ő lakására a választás, mert erre jöttek

be Péter faluja felől a buszok, sőt meg is álltak itt. Amikor le-

szállt, sokáig ácsorgott a megállóban, figyelte, nem követi-e va-

laki. Egy gunyoros hang belülről ugyanis folyton azt hajtogatta:

– Miben reménykedsz még? Lebuktatok, Évát azóta már biztos

vallatják, azt hiszed, nem figyelnek? – Egyre nehezebb volt elhin-

nie, hogy nem követik. Vett egy mély lélegzetet és nekivágott a

lakótelepnek. Rövid bolyongás után meg is találta a lépcsőházat,

megnyomta a kapucsengőt. Semmi válasz. Tehetetlenül toporgott

a februári fagyban. Most mi legyen? A belső hang gúnyos vigyor-

gása fokozódott. – Még mindig bízol? Miben? – Sietősen számba

vette barátait. Kire bízhatná ezt a titkot, kire rakhatná ezt a terhet,

amiért börtön járhat? És ki hozza el Pannit az óvodából, nyilallt

belé, összerándult a gyomra. Sürgősen meg kellene szabadulni a

géptől, hogy el tudjon menni a kislányért. Aztán eszébe jutott az

Öreg. Az Öreg biztos segítene, ha élne. És a felesége? Talán. Bi-

zonytalankodva elindult a város felé, még legalább egyórás utazás

állt előtte. A disznótoros csomag súlya egyre elviselhetetlenebbé

vált, és a belső vitriolos kacagás sem akart alábbhagyni: – Itt a

vége a küldetésnek? – Péter megrázta magát. Nem lehet, hogy ez

legyen a vége! Nem lehet!

8

Péter folytatta titkos találkáit Andreával, de a lány egyre követe-

lődzőbben akarta, hogy a fiú ott aludjon nála és végre rendesen

lefeküdjön vele. A tavaszi szünet kapóra jött, Péter bejelentette

otthon, hogy lebiciklizik a nagyanyjához Nagykőrösre és ott ma-

rad egypár napig. Ez találkozott apja elvárásával, hogy mozogjon,

izmosodjon a gyerek. Az időjárás is kedvezett, abban az évben

viszonylag későre esett a húsvét, sütött a nap, enyhe szellő bor-

zolta a nyiladozó virágokat, úgyhogy nagypéntek reggelén Péter

hátizsákkal elindult otthonról. De nem a kőrösi országút felé vet-

te az irányt, hanem a lőrinci postahivatalra, ahol föladott nagy-

anyjának egy táviratot: – Lerobbantam Vecsésen, este érkezem.

– Ezzel nyert szinte egy teljes napot – a bicikliút Nagykőrösre

hat-hét órát vett igénybe –, és reggel 10-kor már Andrea varázs-

latos melleit dédelgette; szülei elutaztak, egyedül lehettek végre,

zavartalanul.

A lány a nyertesek fölényével, cigarettázva fogadta, egy szál

bébidollban, melltartót nem viselt, bugyija elhanyagolható, akárha

egy vágtázni vágyó póni, fújt, kapált, harapdálta a zablát, szaba-

dulni akart a hámból. Péter zavarában előszedte hátizsákjából az

útravalót: szalámis zsömlék, alma, csokoládé – s közben borzasz-

tó kétségek gyötörték. Nem tetszett neki a lány arcán tükröződő

diadal, de a csipkés bébidoll viszonylag hamar megtette a hatását.

Ölébe húzta a lányt, csókolóztak, Péter altestét jóleső bizsergések

járták át, egymás szájából harapták a szendvicseket, Andrea gur-

gulázó hangokkal kísérve vetkőztette Pétert. A fiú kibújt a puló-

veréből, a lány mellét cirógatta, lassan, milliméterről milliméterre

lehúzta a bébidoll csipkéit a lány szilvásan sötétlő mellbimbóiról,

majd gyorsan újra visszadugta őket, bújócskázott velük, Andrea

Péter farkát ingerelte a nadrágban, beledugta a bal kezét Péter

nadrágzsebébe, hogy jobban hozzáférjen. Péter mámoros lett a

bébidoll ingerlésétől, a lány combja közé tette a kezét, csókolta,

és Andrea markában a nadrágban elélvezett. Amikor a kéjes rán-

gások abbamaradtak, a lány némi gúnnyal húzta elő a kezét és az

orrához emelte: – Ez igen! Ez hamar ment. – Hátravetette a fejét,

kikecmergett Péter öléből és rágyújtott. Péter még mindig erősen

zihált, izzadságcseppek a homlokán. Jól érezte magát. – Szomjas

vagyok – mondta. Andrea elővett egy üveg olcsó vörösbort a hű-

tőből. – Ez jó lesz? – A fiú bólintott. A dugóhúzóval bajlódott egy

ideig, enyhén remegett a keze, aztán mégiscsak sikerült kihúznia

a dugót. De a bort már nem tudta rendesen kiönteni, ráloccsant

Andrea combjára. A lány rekedt hangon ráparancsolt: – Nyald le!

– Péter komolyan ránézett: – Feleségül akarlak venni. – A lány

arca bosszúsan elsötétült. – Ne beszélj hülyeségeket! Nyald le! –

Péter csak nézte a lány kócos, vöröses haját, duzzadt ajkát, zöldes

árnyalatokban villódzó szemét, és amit benne látott. Eltolta ma-

gától az őrjítően kemény combokat. – Hallottad, mit mondtam?

– Andrea fölpattant. – Te teljesen hülye vagy! Gyere! – és bevon-

szolta a fiút a konyhából a hálószobába. Ledőlt az ágyra, a bébidoll

alól lehúzta a bugyiját, szétnyitotta a combját: – Gyere! – Reszelős

hangja alig jutott a fiú füléhez. Péter rádőlt Andrea testére, csó-

kolta, ahol érte, közben a lány rángatta le róla a nadrágot, Péter-

ben zúgott, kavargott minden, már nem igazán tudta, mi történik

vele, hirtelen lekerült róla az alsónadrág is, ott érezte a lány lucs-

kos ölét a hasán, Andrea lejjebb helyezkedett, és Péterben ekkor

megbénult a világ. Lefagyott. Erős szagok terjengtek, mellbeve-

rőek, letaglózóak. Péter érezte Andrea bejáratát. Ott csobogott

hívogatóan, mohón, követelődzően. De a fiúban megdermedtek a

nedvek. Sokáig csak feküdt a lányon, mozdulatlanul, Andrea egy

ideig még reménykedve ringatta, dörzsölgette, becézgette a fiú

alsótestét, aztán bosszúsan fújt egyet és kimászott alóla. Rágyúj-

tott. – Előfordul az ilyesmi – mondta nem sok meggyőződéssel –,

előfordul. – Péter ott feküdt hason az ágyon és fogalma sem volt,

hogy mi történt vele.

9

Pétert egyre sötétebb kétségek gyötörték, amint állt a tömött bu-

szon a délutáni csúcsforgalomban, már az eprek sem mosolyogtak

olyan biztatóan a lábánál. Évára gondolni sem mert – nyilván már

vallatják –, elsősorban Panni izgatta: hol lehet most a kislány? Ta-

lán Rozi néniék hazavitték magukkal. Rendszeresen összejártak

az óvónővel, amióta a lánya férjhez ment, bridzseztek hétvégen-

ként, egyre szenvedélyesebben, éjszakába nyúlóan, a fiatal házas-

pár megkedvelte Péteréket, akik tíz évvel idősebbek voltak, de

’tanult városiak’, kuriózum a faluban. Kivált az óvónő tizenkilenc

éves lánya, Sára, a kis Sári – mindenki csak így hívta a faluban –

ambicionálta nagyon, hogy megtanuljon rendesen bridzsezni, s ez

nagyon tetszett Péternek.

Csak nem hagyták ott Pannit egyedül!? De mi lesz holnap,

holnapután, ha őt is beviszik? Ha letartóztatják mindkettőjüket?

A buszt túlfűtötték, Péter erősen izzadt. Egyre rosszabbul érezte

magát a bőrében, nagyokat lélegzett, firtatta a többi utas tekinte-

tét – ki lehet vajon közülük besúgó, titkosrendőr? Ki követi? Az

utolsó két megállót már nehezen bírta, úgy érezte, azonnal le kell

ülnie, különben elájul. Kamaszkorában előfordult néha, hogy el-

ájult, hirtelen nőtt, az orvosok vérszegénységet állapítottak meg

nála, ha sokat kellett állnia mozdulatlanul – mint például konfir-

máláskor a lőrinci református templomban –, hirtelen elsápadt és

kifutott fejéből a vér. Végül egy megállóval hamarabb leszállt, a

jeges hidegben gyorsan magához tért. Már sötétedett, kigyullad-

tak a lámpák a városban.

Irén – nagy megkönnyebbülésére – otthon volt, elkerekedett

szemmel figyelte Péter ideges mozdulatait, ahogy levette a mun-

káskabátot és letette a piros epres csomagot a fogas alá. – Vala-

mi baj van? – Péter arcán ott ült a rémült szorongás. Bólintott.

– Figyelj, Irén, valamire meg kell kérjelek, de nyugodtan mondj

nemet, ha úgy érzed, nem megy. Csinálsz kávét? – Irén bólin-

tott. Péter bement a fürdőszobába, megmosta az arcát. A tükör-

ből egy csapzott, enyhén borostás, mogorva arc nézett vissza rá,

a szemében szorongás. Próbálta összerendezni az arcát, fintorgott,

vigyorgott, igyekezett valami mulatságosra gondolni, de önma-

gánál groteszkebb, mulatságosabb dolog sajna nem jutott eszébe.

Öniróniája cafatokban hevert a padlón. – Nézd – mondta Irénnek

kávészürcsölés közben –, ez itt egy stencilgép. Ma délutánig ezen

nyomtattuk a Függetlent. De kijött a BM. Úgy látszik, sikerült

elhoznom a gépet az orruk elől, legalábbis eddig nem kapcsoltak

le, de a címen, ahová vinnem kellett volna, nem nyitottak ajtót.

El tudnád dugni valahova, mondjuk a dunai víkendházba egy-két

napig? – Egyre nyomorultabbul érezte magát, tessék, most még

Irénéket is belerángatja ebbe az egészbe, mi végre is? – Irén hitet-

lenkedve hallgatta. – Ti meg a Független? Mióta? – Három és

fél éve, mindjárt az elejétől. – És mi van Évával? – Évát bevitték

– préselte ki magából Péter a beismerést, szeretett volna a föld alá

süllyedni. Gyorsan megitta a kávéját, fölpattant. – Ne haragudj,

hülye ötlet volt ide jönnöm. – Várj csak, ülj le, ne rohanj, nyugi!

Nem eszik olyan forrón a kását. – Most először biztatóan ráné-

zett. – Laci csak egy óra múlva ér haza, addig van időnk kitalálni

valamit. – Laci, persze, a Laci! Róla Péter teljesen elfeledkezett.

Nahát aztán pont Lacinak erről nem szabad tudnia, egész biztos

valami nagy marhaságot művelne, micsoda mázli, hogy nincs itt-

hon! A gúnyos hang belül megint fölkacagott: – Baklövés baklö-

vés hátán! Mikor adod már föl? – Péter dühbe jött. Csak azért se!

Most már végképp nem! – Az a helyzet – kezdte lassan az asszony,

beletúrt a hajába, feszengett, kényelmetlenül érezte magát –, hogy

Lacival nem vagyunk valami jól, sokat iszik, és olyankor előfor-

dul, hogy kinn alszik a víkendházban, nem mer hazajönni – nézett

bocsánatkérően Péterre. – És ott semmi nincs előle biztonságban,

minden zugot ismer, tudod, hogy a szülei ott laknak a szomszéd-

ban, sokszor több napig nem kerül elő, szóval a víkendház nem jó

ötlet. – Péter bólintott. – Értem. Kár. De Laci valóban veszélyes,

erre nem gondoltam, bocs. Nézd, én teszek még egy próbát az

eredeti címen, hátha most már hazaértek. Ne szólj erről senkinek,

jó? – Fölállt, kicsit jobban érezte magát, mintha valami érdeklődő

támogatásfélét fedezett volna föl Irén szemében, mintha a kezde-

ti értetlen meghökkenést csodálkozó elismerés váltotta volna föl,

de persze lehet, hogy képzelődött. A kávé is jól jött, erőre kapott.

– Ne haragudj! – mondta az ajtóban. Irén megszorította a vállát,

nyomott egy puszit borostás képére. – Vigyázz magadra! – enged-

te útjára meleg hangon és derűsen rámosolygott.

Kár, hogy Irén már nem az Öreggel él – gondolta Péter, mi-

közben ismét nekivágott a városnak a piros eprekkel, közben tel-

jesen besötétedett –, az Öreg, ha élne... Az Öreg. Most már nem

mondaná, hogy Pétert az impotencia fenyegeti, a lap, amit nyom-

tattak, a legpotensebb, legminőségibb szamizdat folyóirat volt az

országban, komoly elemzésekkel a szocializmus nyomorult állá-

sáról. Egy megszállt országban a gondolkodás minősége mindig

a bátorságtól függ, gyáván nem lehet érvényes következtetésekre

jutni. A bátorság mint első számú gondolkodói erény – Péter el-

mosolyodott. Hát most kiderül, ki meddig bírja. Az Öreg Du-

na-parti történetei mindenesetre arról szóltak, hogy az apró érin-

tésekből lehet a legtöbb erőt meríteni. Főként ha váratlanul érik

az embert. Csak ültek vacsora után a tűz körül a meleg nyári éj-

szakában, és amikor már a szúnyogok is nyugovóra tértek, az Öreg

rendszerint belefogott egy történetbe a sátrak között, a vízparton.

Péter imádta az esti folyószagot, pára ülte meg a Duna felszínét, a

víz lélegzett. Nagy kitüntetés volt, amikor tanítványai közül elő-

ször Péternek és Évának engedte meg, hogy leevezzenek ide, Baja

alá, Agatity erdész birodalmába, ahol az Öreg kihasított magának

egy ideális táborhelyet a helybéli halászoktól. Több üveg kisüsti-

be és nagy bogrács halászlevekbe került, amíg sikerült egyezségre

jutnia: június elejétől július végéig övé a kövezés mögötti tisztás

a Kádár-szigeten. Az egyezséget évről évre újítani kellett persze,

nedűkkel olajozni, nehogy a helybéliek jóindulata elpárologjon.

De az Öreg remekül értett a helyi jóindulat elnyeréséhez. Péter

talán leginkább ezt a képességet irigyelte tőle. Elképedve figyelte,

hogy a fővárosi egyetemi tanár miként talál szót a bajai halászok-

kal, hogyan látja vendégül a táborhelyre betévedő helybélieket, és

főként hogy milyen tisztelettel beszél róluk a távollétükben is. Sőt,

leginkább akkor. Az esti manótüzeknél, amikor már csak egy-két

gally lángol, majd pislákolva kialszik.

– Hol az a kurva kávé? – ébresztette az Öreg reggelente a tá-

bort, Irén engedelmes sertepertélése követte az önironikus követe-

lést, aztán morcosan, kócosan mindenki előkászálódott, s elindult

a nap. Péter némi kísértést érzett, amikor becsöngetett Irénhez,

hogy ezzel kezdje: – Hol az a kurva kávé? – De túlságosan nyomo-

rultul érezte magát ehhez. Eljut-e valaha is abba a helyzetbe, hogy

úgy ejthesse ki ezeket a szavakat, hogy szeressék érte? Hogy értsék

a bennük bujkáló öniróniát? Hol az a kurva kávé? – mormogta

magában, amikor újra becsengetett a lelkészékhez. Ezúttal been-

gedték. A gép tehát megérkezett. A termetes, szakállas lelkész nem

kérdezett semmit, csak Péter kezébe nyomta az Újszövetség friss

fordítását. – Hogy legyen mit olvasni hazafelé – hunyorgott hozzá.

Péter levegőkönnyűnek érezte magát, hogy értelmesen megszaba-

dult végre a stencilgéptől. Most a belső gúnyos kacaj sem hallat-

szott. Mégsem vagyunk impotensek – gondolta Péter, lehet, hogy

Szolzsenyicinnek van igaza. – Isten áldjon! – szólt utána a lelkész.

Pétert belülről simogatta ez a két szó, elkelne bizony, nagyon el-

kelne... – érezte inkább, mint gondolta. Nagyot szippantott az

esti, csípős februári levegőből. Rohant haza Panniért.

10

Andrea azonnal más fiú után nézett, amikor kiderült, hogy Péter

nem akar, nem tud lefeküdni vele. Egy hét múlva egyik osztály-

társa, András odaszólt a tornaöltözőben Péterhez: – Láttad, hogy

Andrea köpenyéről hiányzik az utolsó gomb? Én téptem le – vi-

gyorgott hozzá öntelten. – Jó csaj, mi? – tette hozzá a bennfentesek

hangján. Péter nem tudta, hova nézzen, a tornacipőjével babrált,

hümmögött. András gyanút fogott. – Te is fölpróbáltad, nem? –

Péter megrázta a fejét, miközben még mindig a fűzőjét tekergette.

– Neeem?! – András hangjában megbotránkozás hallatszott. – Ne

hülyéskedj, tényleg? Hát nem tudod, mit hagytál ki! – diadal-

maskodott, aztán faképnél hagyta. Péter csak ült a tornapadon,

egyre kevésbé értette a világot. Így minek élni? Kész lett volna

mindent föláldozni Andreáért, a szüleit, a tehetségét, a küldeté-

sét, az egyetemet, a lány meg az első alkalommal lefekszik valaki

mással! Hogyan lehetséges ez? Péter leveleit Andrea fölbontatlanul

visszaküldte, az osztályban tüntetően átnézett rajta, és minden fi-

úval flörtölt, aki csak az útjába került. Péter két hétig bírta, aztán

megpróbált öngyilkos lenni.

Egy szombat reggel, amikor senki nem volt otthon – a szülei

kimentek a kispesti piacra –, fölvitte a hokedlit a padlásra, leszedte

az egyik ruhaszárító kötelet, hurkot bogozott rá, fölkötötte a ge-

rendára és ráállt a hokedlira. Közben egyre erősebb remegés jött

rá, lázasan égett az arca, zihált, ahogy a hurkon átdugta a fejét,

egész teste rázkódott, a hokedli billegett alatta, nagy szippantá-

sokkal nyelte a port, nem lehetett megmondani, mennyi idő telt el

így, aztán egyszer csak lehuppant a földre. Önkívületi állapotában

elfelejtette megszorítani a hurkot.

Sokáig feküdt a száraz, fojtogató porban, lassan enyhült a rán-

gatózás, akárha epilepsziás rohamon esett volna át, úgy érezte,

ahhoz sincs ereje, hogy levegőt vegyen. Mintha teljesen kiürült

volna a teste, csak tompán érezte a burkot maga körül, de ő maga

nem volt sehol. Csak a nagy, tátongó üresség. Valóban, mintha a

halálból térne vissza, de milyen életbe? – ez az első gondolat, ami

átsuhant az agyán, újra letaglózta. A kétségbeesett kimerültségtől

elaludt.

11

Remegő lábakkal közelített a házhoz, vajon mit talál otthon? Vár-

nak rá a nyomozók? Minden széttúrva? És hol lehet Panni? Fényt

látott az utcai szobában, várják tehát. Megállt a kapu előtt, nagy

levegőt vett, megtörölte a homlokát, mégse lássák ezek a nyomo-

rultak, hogy fél. Amikor lenyomta a kertkapu kilincsét és az csiko-

rogva kinyílt, sietős léptek zaja hallatszott a konyhából, Éva ugrott

a nyakába, kezéről csöpögött a mosogatólé – Hát megvagy! – szo-

rították erősen egymást, közben Panni is átfogta a lábukat: – Szia,

Apu, hol voltál ennyi ideig? – Péter elhűlve nézte a feleségét. – Hát

te?... Nem vittek be? Én úgy láttam... – Nem – mondta Éva a vi-

lág legtermészetesebb hangján. – Gyere, egyél, főztem bablevest!

– A megkönnyebbülést bénító fáradtság követte, lassan, kimérten

kanalazta az ételt, alig tudott enni; amíg Panni ott ugrált körülöt-

tük, nem beszélhették meg rendesen, hogy mi is történt. Lebuktak

vagy nem buktak le? A nyomozók mindenesetre nem jöttek be a

házba, Éva ment ki eléjük, megkérdezték, Péter itthon van-e, Éva

közölte, hogy nincs, de este hazajön. – Hogy ezt miért csináltam,

nem értem, mondhattam volna azt is, hogy két hét múlva jössz

haza – szabadkozott Éva, amikor Panni már lefeküdt és kettesben

ültek a cserépkályha mellett. Péter Éva kezét simogatta. – Akkor

lehet, hogy visszajönnek? – Éva bólintott. – Lehet – mondta szür-

ke, fásult hangon. – Azt mondták, hogy visszajönnek. – Én meg

úgy láttam, hogy ott ülsz benn a kocsiban. Hallucináltam. És hol a

cucc? – Évának fölcsillant a szeme. – Mindent kipakoltunk Jancsi-

val, jöhetnek. Üres a ház. – Péter hitetlenkedő elismeréssel nézett

Évára. Megcsókolta. – Fantasztikus vagy! – Ültek egymás mellett,

kéz a kézben, Éva bekapcsolta a tévét, de a műsor láttán azonnal

el is zárta. Föltette a Wohltemperiertes Klavier első lemezét, és szót-

lanul várták a nyomozókat. Panni nyugodtan aludt a manzárdon,

mit sem sejtve a történtekről. Odakint szállingózott a hó.

1985. február 13-át írtak.

*

TARTALOM

Első rész

I. Andrea 11

II. Sophie 35

III. Esztike 65

IV. Éva 83

Második rész

I. Esztike 115

II. Judit 127

III. Esztike 155

IV. Panni 167

V. Sári 185

Harmadik rész

I. Jannat 203

II. Joy 219

III. Sári 235

IV. Éva 248

V. Jannat 259

VI. Gabi 271

Negyedik rész

I. Éva 283

II. Panni 296

III. Sári 309

IV. Éva 321

V. Sári 332

VI. Monika 342

VII. Sári 352

VIII. Panni 362

IX. Sári 373

Ötödik rész

I. Panni 383

II. Rozi 395

III. Fiona 408

IV. Esztike 419

V. Diana 429

VI. Péter 440

VII. Elisabeth 452