HARMADIK KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN SZERELME.

I.

A benső harczoknak napja volt megint. A berendezkedés, az első ismerkedés VELENCZE mesevilágával elvont önmagamtól. De rám jött megint a roham, megint éreztem egyszer, hogy hiába vagyok a világon, gyötröttek a régi vágyak s tehetetlenségem érzete.

Késő délután volt, midőn elhagytam lakásomat. Gondolásom a nagy kanális palotasorai közt evezve megkerülte a SANTA MARIA DELLA SALUTE fehér kupola-tömegeit és a napos ZATTARE felé vitt. Talán azt olvasta arczomról, hogy jó lesz nekem vidulást keresni a sürgő-forgó szép világ közt, mely a hűvös napok bekövetkeztével már a délnek fekvő meleg ZATTARE-re tette át délutáni sétáit. De én a nagy hajóktól ellepett széles kanális másik oldalára a GIUDECCA szigetcsoportjára parancsoltam és a MEGVÁLTÓ temploma előtt szálltam ki.

Visszariadtam a ZATTARE zajától, a csicsergő, csevegő, kaczérkodó nagy világtól, a csatangoló és szerelmeskedő matrózoktól, a kiszáradt tőke-halat nagy kalapácsokkal a járdán puhitó halkereskedőktől. Menekűlni akartam a kis és nagy hajók tömkelegéből. Vonzott a REDENTORE fényes kupolájával, korinthusi oszlopaival.

A zajos, nyugtalan, kicsinyes mai világon, a gyülölt való világán mennyire felülemelkedettnek látszik ez eszményi templom. A vizbe lenyuló festői lépcsőzet, a korinthusi colossalis oszlopsorozat, a tág kupola: mi imponáló mérvek, mi hathatós arányok, minő világos egyszerüség és az egyszerüségben is mi merész és mégis biztos szerkezete a nyugodt erőnek! Itten nyugalom, itten béke van! Feltártam a nehezen forgó ajtót és beléptem.

Itten béke van...

Ugyan az az egyszerüség, az a világosság, azok a hatalmas oszlopsorok bent is. Mi keresetlen hatása a sík- és kúp-fölületek hatalmas metszéseinek. Lépteim visszhangzottak. Egészen egyedül voltam. Itten béke van...

A sekrestye előtt megálltam. Szinte féltem, hogy kijöhetne valaki és megzavarhatná békémet. Benéztem. Senki. Csak három kép. Kettő lefátyolozva. A harmadiktól, egy mellékajtónál, a függöny félrevonva.

Minő kép ez a MADONNA gyermekével!

Nem festett sem azelőtt, sem azután ebben a modorban senki sem, csak GIAN BELLIN, a velenczei iskola atyja.

Csak ilyen odaadó, szeretetteljes, nyugodt gonddal lehetett ilyen mélyen hatni a legegyszerübbel is. A régibb festők sötét világnézletének már vége van. Nem lehetséges ez többé a viruló vidám VELENCZÉBEN. A kemény szögletesség helyett puha finom idomok. A fehér világossággal és fekete árnnyal festés helyett színek mindenütt, lágy, olvadozó színek enyhitenek árnyat és világosságot, tündöklő erővel emelkedve ki a csodabáju claire-obscure-ből, mely a rejtelmes mélységnek és eleven fénynek varázsát egyesíti.

Viruló szingazdagsága ez annak az egészségesen fejlődő életnek, mely a serdülés sejtelmes, titokzatos báját még nem cserélte fel a teljes kifejlettség pompájával, TITIAN bóditó káprázatával, duzzadó erejével. Ép, viruló, szingazdag, vidám élet lüktetett már VELENCZÉBEN, de gazdagságának, fényének és hatalmának teljére, nagyságának büszke tudatára még nem ébredt. Mégis bimbójában itt van már az a nemes tündöklés, mely valamint VELENCZÉT magát, megkülönböztette a velenczei iskolát is annyira, hogy nemességben a florencziekkel, tündöklésben a németalföldiekkel vetekedhetett és tündöklésben a florenczieket múlta felül, a kik nem voltak oly gazdagok, bár talán ép ezért eszményiebbek voltak, de nemességben sokkal inkább még felülmúlta a németalföldieket, a kik minden dúsgazdagságuk mellett mégis mindig csak nyárs-polgárok maradtak. Ha VELENCZÉ-ből nem maradt volna reánk semmi más, csak festészete, akkor is tudnunk kellene, hogy a velenczeiek igazi világkereskedők, de egyuttal és nem kevésbé: igazi aristocraták is voltak. Ez az, a mi VELENCZÉ-t és mindazt, a mi velenczei, páratlanná tette a világon.

Ha TITIAN-ban egész teljükben tündökölnek ezek a tényezők, BELLIN-nél még inkább csak átalán a szellemi irány nemessége s a gondtól háborítlan élet derűje nyilatkozik, de áthatva az által a mély és megható bensőség által, melyet hatalom, gazdagság és gyönyörök özöne maguk mellett sokáig nem türhetnek meg.

Mi szelíd komolyság vegyül e képben gyermeki csöndes örömmel; cselekvés nincs semmi egyéb, mint egyszerüen a boldog és boldogitó, nyugalomteljes lét; és mégis alakjai milyen elevenek! Magas szépségükben és bájukban nincsen semmi, de semmi beteges; minden vágytalan elégülést lehel; nincs itten meghasonlás, nincs itten sovárgás semmi, de semmi sem, csupán édes, naiv boldogság. Nem RAFAEL magas eszménye; nem csak vendégei ezek a földnek, nem vágyódnak, nem emelkednek az égbe; de bennük maga a menyország meghonosodott a földön; szépségük sem eszményi, hanem egészen földi, egyéni, csaknem arczképszerü, de a nemes bensőség és ájtatosság sejtelem-rejtelem-teljes bűbája túlemeli őket a közönséges való világán.

Béke, béke, itten béke van!

Nézése közben, mintha e képből át akarna vonúlni e béke szivembe...

Az ajtófélfához támaszkodtam s néztem hosszan elmerengve.

S a hogyan nézem s nézem, mintha félig álom, félig való volna, megzendűl mögöttem nyúgodt, csöndes, mély hangú ének rejtelmes tompa zöngelemmel.

Nem álom. Való, mely álomból ébreszt. Mögöttem zeng az ének. Halkkal nyitottam meg az ajtót, melyhez támaszkodtam, oldalvást amattól, melynél a sekrestyébe beléptem volt. Kivezetett az oratoriumba, melyet a templom hajójától az oltárnak széles és magas márványépülete választott el. Tág félkörben, beboltozva magas kupola által úgy, mint a templom maga, terült el a templom csarnokától elzárt e külön imádkozó helye a csuklyás barátoknak, a kik ez egyházban a szolgálatot végzik. Avatag barna fából vannak idomítva s gazdagon faragva székeik a magas támlákkal, azokból a csodás ódon faragványokból valók, melyekkel megmutatta a régi egyház, hogyan tudja párositani a fénytelen egyszerüséget gazdag művészettel, az asceta szigort imponáló pompával.

E széksorokban, maguk előtt százados öröklött könyveikkel, állt nyugodtan a szigorú barátok egy csoportja, hátravetett csuklyával, egyszerü kötéllel derekon kötött barna csuhában, hatalmas alakok, melyeken meglátszott, hogy a csuklyás barát OLASZORSZÁG-ban csaknem változatlanúl az még ma is, a kinek leirta világhirü regényében MANZONI: alázatos a koldus előtt is, tisztelettel fogadva a nagy nobili által is, és tiszteletet parancsoló alázatosságban biztos és otthonos mindenütt, düledező kolduslakban s büszke palotában egyaránt.

Rengeteg szakálú vének, ifjú férfiak, de ép erőben mind, és a lemondás nyugalmával, az odaadás komolyságával arczulatjokban valamennyien, tompa zöngelemmel énekelték a sestát, mely az oltáron túl visszahangzott a templom üres csarnokaiban.

Homályosodott. Háborgó vágy fogta el dobogó szivemet. Mit nyertem benned világ az eljátszott hiten, mely ha meg volna, történjék veled és lakóiddal akármi, mit törődném veletek? Szivemnek része lehetne e magasztos csöndes egyháznak, e lemondó csöndes férfiszívek békéjében!

Nyitott szemmel, látás nélkül tántorogtam ki, nem akaratom tudata, csak lépteim gépies ösztöne vezetett gondolámba.

Mi ez? Való álom, látomány?

Nyílsebesen síklik el mellettem egy gondola, végső hegyén kifeszített karokkal, egész testével hatalmasan az evezőnek neki-neki dőlve dolgozik a bárkás, már is eltünt az óriás indiai hajó mögött, melyről oly bután tekintenek le a ronda chinai matrózok - de a gondolában az én MADONNÁM ült, szakasztott az az arcz, szakasztott abban a félvilágitásban, csakhogy a fájdalomnak merengésével szintelenebb ábrázatán...

II.

Nem igen lehet szó napirendről annál, a ki elmetszve minden kötelékét, minden kötelék nélkül szabadon, belvilágának s a múltnak s ezekben is csak tünődésének él. Mégis napirendemhez tartozott esti hat óránként CONTE RANZO látogatása. A nélkül, hogy ismerkedésekbe bocsájtkoztam volna, meg tudtam találni a legjobb embert a legjobb czélra. A conte, mint az olasz conték legnagyobb része, korlátolt viszonyok között, és jórészt kis hivatala után élt, melyet a MARCIANA könyvtáránál viselt. E könyvtárban, a hol Európa több százados történetének szálai őriztetnek, találkoztunk és barátkoztunk meg lassanként. Óhajtottam valakit, a kivel olvashatnám, a kivel magyaráztathatnám magamnak a régi olasz remekirókat. Maga ajánlkozott erre, mivel, a mint mondá, én és a foglalkozás is tetszettünk neki, de, a mint olasz előzékenységgel és naivitással folytatta, örülhet is, ha ilyen kellemes módon javithat helyzetén, mert daczára a nevét viselő palotáknak és a családja által jobb időkben gazdagon felszerelt kápolnáknak, alig maradt reá abból a múltból, melyben ősei velenczei dogék voltak, egyéb, mint a traditiók. Kellemes modora, roppant olvasottsága, ama traditioknak köszönhető tájékozottsága minden új s régi velenczei dologban, számomra valóságos kinccsé tették.

Az órának vége volt. BEPPO az ebédet jelentette.

»Ebédje után talán még találkozunk. Akármennyire kerülje is a társaságot, ma, a mikor senki sem kerüli egymást, hanem összejön mindenki, a kinek csak mutatható ruhája van, Önnek sem szabad visszavonúlni.«

»A cavalchinába?« feleltem. »Azt hiszi, hogy DANTE nekem hangulatot csinált álarczos bálba menni?« És ha csupán »mindenki« volna ott, talán mennék. »Mindenki« nem igényli, hogy megismerkedjem vele, ha neki velem ismerkedni tetszik. De vannak, a kik igényelhetik, ha az ember közibük megy. És ott lesz mindenekelőtt egész fényében a nagy világ. Az idegenek közt ismerősöket találhatok, az idevalókkal megismerkedhetem. Tudja, hogy beteg, ideges vagyok s betegségem, hogy egyedül akarok élni. Tudja, hogy a társaság olyan, hogy az embernek vagy teljesen visszavonulónak, vagy egészen odaadónak, vagy udvariatlannak kell lenni. És az önök velenczei társasága olyan előzékeny, olyan szeretetreméltó. Nem fogom kisérteni az isteneket. És inkább tartsanak ember-gyülölőnek, mint udvariatlannak és önzőnek, a ki felkeresi a társaságot, ha kedve tartja, de ridegen elzárkózik előle és visszautasítja előzékenységeit, ha terhére vannak.«

»Engedelmet kérek, de ez már igazán beteges idegesség. Nyilvános álarczos bálba elmegy az ember a nélkül, hogy bármire is kötelezné magát. Igaz, VELENCZE nem oly nagy város és sokkal inkább foglalkozik saját magával, semhogy fel ne tünjék egy idegen fiatal ur, a ki a nagy canális egyik palotájában úgy él, mint valami zarándok; meglehet, hogy külföldi ismerőse megszóllitja, de az megtörtént már az utczán is, minden veszélyes következmények nélkül. Arról pedig biztosítom, a velenczei társaság akármennyire előzékeny, vagy épen mivel előzékeny, tartózkodását tisztelni fogja minden velenczei. Ha visszavonúltságát nem ismernék, maguk is közelednének. Mivel ismerik, várni fognak az Ön közeledésére. A velenczei társaság aristocrata társaság. Pletyka, de discret. Ön engem talán indiscretnek tart, hogy ennyire sarkalom és oktatom? Nemde? Engedje meg, én ciceronéja vagyok és mint ciceroné ragaszkodom ahoz, hogy a CAVALCHINÁT meg kell nézni. Modern külszin, de egy darab régi VELENCZE. Látja már a neve is...«

»Igaz, mindég kérdeni akartam, mi e név?«

»Régen lóháton rendezték a nagy álarczos meneteket. Ha a ló a vizes, gondolás VELENCZÉBEN ma is oly ritkaság, hogy ha valahol megjelenik, - jobbadán csak büvészek és csepüevők társaságában, - az utczai gyerekek ujjongva kiáltják »un cavallo, un cavallo!« régenten is elég feltünő volt. Igy nevezték utána Cavalchinának a nagy álarczos mulatságokat. És ha a FENICE-ben ma este nem is fog lovat látni, ebből is láthatja, hogy ma este a bálteremmé változtatott szinházba vezetnem egyenesen kötelességemhez tartozik, ha már egyszer vállalkoztam Önt a régi VELENCZÉVEL megismertetni!«

»Nos, ennyi oknak ellenállani oktalanság, ennyi szeretetreméltóságot visszautasitani barbárság volna. CONTE, ebédeljen velem és azután Önnek felelősségére, védelmére és vezetésére bizom magamat.«

Háztartásom igen egyszerü volt. Olcsón jutottam egy lakrészhez egy üresen álló palotában, melyet a tulajdonos az idényre már nem remélt kiadhatni. Magam csak egy nappali termet, egy alig kisebb hálószobát - ki nem állhatom a szük hálószobát, de a walzer-tourra csaknem alkalmas velenczei ágyak nem is valók ilyenbe, - és kisebb dolgozó szobát használtam. Azt találom, hogy kisebb dolgozó szobában jobban szedi össze az ember az eszét. BEPPO a gondolás volt, ha kimentem; a komornyik, ha otthon voltam. Olaszosan ellátta mind a két méltóságát és velenczei gondolás öltözetében, színeimmel jobb karján épen olyan regényesen nézett ki és épen olyan nagyokat tudott kiáltani, mint a milyen salonias és nesztelen tudott lenni, ha a hosszú bugyogót és széles gallérú ingét felváltotta a rövid nadrággal és feszes frakkal. A legjobb evezősök egyike volt, és soha MAGYARORSZÁGON nem voltam olyan jól szolgálva, mint a hogyan ő komornyikoskodott öltözködésemnél, reggelimnél, ebédemnél. Ha a szolgálat az ebédnek egyik fele, a másik felét ellátta ép oly jól szakácsom, noha csak nehezen barátkozott meg az eszmével, hogy a rizottot lágyabbra főzze, mint a hogyan ő szerette és csak sóhajtozva állott reá, hogy a neki gyönyörüen gyöngéd, de barbár izlésemnek éretlen borjuhúst a menuből egyszer-mindenkorra törülje, és az ürü és a sok tengeri hal, osztriga, rák és pók fölött határozottan a durva marhasültnek adjon elsőbbséget.

Kiüritettük az utolsó pohár cyprusit - GIACOMUZZI-tól volt és nem volt rosz - és azután vendégem inditványára kávézni FLÓRIAN felé tartottunk. Ugy is alig múlt nyolcz, tiz előtt kár lett volna a cavalchinába menni, de különben is nézni kellett előjátékát a MÁRK-téren.

III.

Elég volt az előcsarnokból és az előjátékból. Mert a MÁRK-tér csakugyan a FENICE-nek volt ezuttal előcsarnoka, a márványkoczkán nyüzsgő tömeg a CAVALCHINÁNAK előjátéka. Ezer és ezer villogó lángkoszorunak és a középkandelaberek fényözönének tündöklésében úszott a tér, csak a körvonalok élessége, a szinezet aranymelegsége mutatta, hogy mesterségesen van nappallá varázsolva az éj. A térnek fényétől velünk szemben a sok redőnytől zöldelő régi procuratiák kivilágitott szobái homályosoknak látszottak, sajátos fényben tüntek át a MÁRK-templom ezredéves bolthajtásainak homályából a szélesen elterjedő byzantin mozaikok sápadt aranya s tündöklő színei, a bazilikával szemben, tőlünk balra zárva be az óriás négyszöget, mint szellempalota fehérlett NAPOLEON márvány-épülete. Csak a campanille emelkedett túl a fénykörön, messze túl a bazilika kupoláin, magasra fel az éji homályba, giganticus árnyat vetve a dogék palotájára. Mint hangyaboly rajzott váll-váll mellett a tarka közönség az arcadok alatt s künn a nagy téren, első látszatra szabálytalan zürzavarban, mint a bolynak népe, de figyelmes nézés után egymást ugyan sokszorosan keresztező, de szabályos áramlatokban. Az álarczos alakok adtak irányt rendesen ez áramlatoknak, és ez álarczosok rikácsolásával, egy-egy lelkesült női masknak emphaticus declamatiojával, a tömeg hahotájával, a halkan beszélők és suttogók ezreinek zúgásával nehezen küzködött a katonai zenekar harsonája s csak ha az olasz mesterek érzelmes zenéjének valamely kiválóan kedvelt, valamely különösen derüs dallamát hangoztatá, ragadta magával győzelmesen a zajt, támogatva a vele együtt éneklők által. Elhagytuk apró kávés asztalunkat s alacsony faszékeinket, el a vékony faszálakra tüzött czukros gyümölcsöt, melyet nyakunkba kötött az áruját hangosan hirdető utczai czukrász, és feltüzve a virágárus leány bokrétáját, igyekeztünk belé jutni a FENICE felé iparkodó áramlatok egyikébe és sodorva szűk utczáról szűkebb utczára és sodorva fel a lépcsőn és keresztül az előcsarnokon, benn voltunk a szinházban, melyben a szinpad folytatása boritotta el a földszint padsorait. Az egész egy óriás terem, úgy hogy csak mellvéd magasára nyúlt a páholyok első sora, melyen aztán emelkedett pirosban és aranyban páholysor páholysoron, fel egész a csillárig.

Mennyire más látomány! Minő előkelőséget lehel és mégis az előbbinél nem kevesebb derűt.

Nem kevésbé élénk, de discretebb a mulatók csevegése, csöndesebb, de édesebb a zene, derűlt és előkelő a tág terem minden aránya és gyöngéd szinezésében is élénk diszitménye, de derültebbek és előkelőbbek a páholysorok női arczai, azok a meleg és nemes olasz arczok, kiemelve olyan ékszerek által, melyek csak VELENCZE régi családaiban találhatók. A byzanczi császárok ékszerei ezek, melyek viselői mellett a külföldi hölgyek, mutatós és drága, de művészi becsben szegény és ősi zamatban még szegényebb párisi ékszereikkel komornáknak látszanak. Csak egy-egy magyar urnő - és van itt mindig, nemességben és szépségben kiváló, nem egy, - családi ékszereivel a régi magyar ötvös művészetnek, a byzanti és a velenczei művészet e gyermekének remekeivel, versenyezhet velük.

Nem csoda, ha ez arczok nézésében elvesztettem Ciceronémat. Messze körül tekintve utána, egyszerre mint varázs által volt lebilincselve szemem. Ott van abban az alsó sarokpáholyban, ott van megint az én madonna-arczom. És még sem az. Az arcz az. De nem MADONNA-arcz többé, és a bánatosság ama kifejezése sem ül rajta többé. Mintha az egyszerü, de mégis ünnepies csipkés-fodros könnyü lilaruhával, és kevés, de nem közönséges ékszerével bágyadtan fénylő barna hajában, egészen más lelkületet is öltött volna, az ünnep derüjével szemben félig odaadót, félig tartózkodót. És ha arcza egészen a megkapó régi lett volna, tán nem érdekelhet vala jobban, mint így, mikor kerestem a régit az ujban. Két úr állott páholya előtt, s azokkal látszék beszélni, vagy inkább beszédüket hallgatni, mert maga csak ritkán szólt, de mindannyiszor az arczkifejezés annyi, néha tán csak alig árnyalt, de mindannyiszor szavaknál is jobban beszélő változataival, hogy önként vagy rendkivüli impressionabilitásra, vagy a kedélynek és lelkületnek kifogyhatlan gazdagságára kellett gondolni. Vonásaiban, eltekintve attól a mi bennük a nőies volt, - és kiválóan volt nőies idomainak lágyságában, színeinek gyöngéd harmoniájában, alvó tüzében, rejtett hevében, - olyan arcz volt, a minő világi és egyházi nagy szónokok és színmüvészek, átalán olyanoknak egyik legbecsesebb tulajdona, a kik hivatva vannak elragadni és hóditani arczukkal is. Nem a remek szobor remek vonásai ezek. Nem élesen metszettek, nem is a legkisebb részletig finomon kidolgozottak, és nem valamely domináló kifejezés. Az ilyen arcz bámulatra ragadhat első látásra, de mindig csak mint szobrot bámúlhatjuk. Meghatni, küzdelmen át tova ragadni, lebilincselni és hódítani nem fog soha, mert hideg szépsége hidegen hagy. Az ilyen arczon nem játszhatnak a kedélynek érzelmei, a lelkületnek szenvedélyei. Határozottan kidolgozott vonásai, domináló kifejezése nem engedi meg a hangulatok változatos nyilvánulását. Rosz arcz színésznek, szónoknak. Volna lelke tűz, arczán meg fagy. E nőnek arczát vonásról vonásra leirni lehetetlen volna. De szembetünik gyöngéd harmóniája mellett az idomok lágyságát nemesitő bizonyos erély, sőt erő, mely különösen a halvány homlok hullámos határvonalain és emelkedésein, az állnak kikerekített körvonalaiban nyilvánúl, de különösen a különben közönségesnek látszó orr szárnyainak egy-egy önkéntelen megrezzenésében a féktelen szenvedély sejtetéséig emelkedik. Az arcznak kimondhatlan bája főkép az édes, puha és színmeleg ajkakban van, de van ez ajkakban a szenvedés valami vonása, mely a mosolyban sem tud végképen felolvadni. Az arcz nyugodt, nyugalmát emeli, hogy a szem félig leereszkedik és hosszú fekete pillák fátyolozzák el azt is, a mi zománczából látható, úgy hogy színei nem, csak olvadó fénye tetszik át. De emeli nyugalmát a barnába játszó sápadt szín, melyet a pírnak csak az a bőr alatti lehelete élénkít, mely jön és megy, mint az esti felhőn áttörő napsugár és elválhatlan a finom idegektől és nagymérvű impressionabilitástól. Hibát keresve sem lehet találni az egész fejen, még ott is, ahol a szabatos szépség annyiszor szenved hajótörést, a fülnél is puha-finom és kifogástalan az apró idomok mindenike. Fehérsége itten szinte feketévé változtatja a sötét-barna hajat.

Hogy ez arcz kifejezése milyen könnyü átmenetekben változik, szembetűnt a hármas társalgásból is. Az urak egyikével szemben bizonyos önkéntes tiszteletnek, szerénységnek jellemét viselte ez arcz, a másikkal szemben bizalmasabb, de önérzetesebb, sőt az ajknak egy-egy mozdulata mintha kicsinylő lett volna. De ahogy az aeol-hárfán játszik a szellő, úgy játszottak e vonásokban csinálatlan könnyüséggel, inkább csak sejtelmesen, a változatok. Ép oly kevéssé volt a két úr megjelenésében éles a különbség. Sőt felületes szemlélő egyaránt a magasabb körök egyensorsú tagjának nézhette volna őket, ha ugyan nem helyezi magasabbra épen azt, a kit egyátalán nem látszott magasabbra helyezni a nő. Hátravetett vállaiban, emelt fejhordozásában volt valami parancsoló, a nélkül, hogy a gyakorlott világember fesztelenségén túlment volna. Előre vetett jobb lába és minden mozdulata oly emberre mutatott, a ki mindig ügyel arra, hogy impressiót tegyen. Ez a hatásra dolgozás meglátszék öltözetén is; kifogástalan és utolsó divat volt, mint társáé, de minden részlet azt kiáltotta rajta, hogy utolsó divat és kifogástalan; sőt több; mert a művészi szabás egy-egy fogása mintegy dicsekedni látszék, hogy az erőteljes és ruganyos alakban neki is van része. Mindez és minden részletnek ujdonatuj volta, a selyemkalapnak tükörfénye, talán épen mivel demonstrálni akarta, nem hagyta az igazi előkelőség benyomását meggyökeresedni, noha ép ugy nem volt az egészen semmi ízetlen, mint a hogy nem volt semmi elhanyagolt. Az úrnak megjelenése kora iránt is hasonló kételyeket támaszthatott. Lehetett harmincz, lehetett ötven. Kor tette-e, avagy csak erős szenvedély és erős élet kissé elviseltté e napbarnitotta arczot? Van-e művészet e sürű, de gonddal simított bajusznak, e simára kefélt hajnak holló feketéjében? Vajjon tud-e e szem mindig, tud-e sokáig ily hatásosan tekinteni?

A másik úr bizonyosan elérte az ötvenet, noha fogyatkozó bodor haja és kiszélesülő arányai mellett sem nélkülözte azt a bizonyos ifjú ruganyosságot, mely a mindent nivelláló nagyvilágban ép úgy sajátja az élemedettebb uraknak, mint sajátja az ifjaknak a korosság bizonyos lehűltsége, sőt fáradtsága. Öltözete, - noha ugyanaz a szabás - ép úgy magán hordta a londoni, mint a másik a párisi jellemet. Bizonyára kevésbé mutatós, de nyugodtabb, puhább, simulékonyabb és mindenek fölött fesztelenebb volt. A milyen hasonlónak látszik a két öltözet, azt a benyomást teszi, hogy az egyik jól öltözködik, mert így van szokva, mert erre ösztönzi szándéktalanúl is az önmaga és a társaság iránti tisztelet, és mert végre nem is juthat abba a helyzetbe, hogy valami ruharészlete más, mint kitünő állapotban legyen; a másik jól öltözködik, mert evvel is vagy manifestálni, vagy tartani akarja társadalmi igényeit. Amannál csak öltözködés, ennél munka és gond is az öltözködés. Átalán azt lehet mondani, hogy a kettő jól tünteti fel, az egyik a tüntetésszerű előkelőséget, mely bizonyos dolgok elsajátitásából és szembetüntetéséből, a másik azt a valódi előkelőséget, mely ellenkezőleg bizonyos dolgok önkéntelen, ösztönszerű elkerüléséből áll, és örökre áthághatlan határvonalat fog képezni az igazi előkelő és a »poseur« közt.

Tovább haladtam, még inkább vágyva feltalálni barátomat, a ki talán felvilágosíthat: ki ez a nő? De alig haladtam el még egy utolsó tekintettel a páholy alatt, midőn hirtelen megállítanak magyar szavak, rég nem hallott, de ismeretesen csengő hangtól: »Ohó, hadnagy uram! Csakugyan ön az, a ki tábornoka mellett úgy megy el, mintha soha nem is lettünk volna bajtársak?«

És a mint visszafordúlva szemtül szemben állottam vele, hangját hallottam, és az egykori ábrándokra csaknem piritóan emlékeztető hadnagy és tábornok szavakat: nem csak ama páholy egyik udvarlóját, hanem benne párisi tábornokomat is azonnal felismertem, noha PÁRIS-ban sürü bajusza mellett hosszú szakált és harcziasan rövidre nyirott hajat is viselt, és a lefolyt évek alatt ép oly kevéssé emlékeztem szivesen reá, mint nem az egész nevetségesen végződött ügyre.

»Mindjárt feltünt nekem, - mert a jó katona mindent észre vesz, - hogy olyan kitartóan nézett bennünket. De csak mikor mellettem elhaladt, ismertem rá. De hogy is gondolhattam volna, hogy itt találjam. Bizonyosan csak a napokban jött. Még nem láttam eddig és most is úgy látszik, el akart menni a nélkül, hogy megszóllitson.«

Nem bántam, ha azt hiszi, hogy azért néztem, mert ráismertem, és avval mentettem magamat elég természetesen, hogy az idegen hölgy tartóztatott a közeledéstől.

»Idegen hölgy? Signora MIRA Önnek idegen? A napnak hőse Önnek idegen? A hazai csillag, a magyar művésznő Önnek idegen? Oh, ha csakugyan idegen, meg fog vele ismerkedni még ma, vele is és müvészetével is. Épen most igérte meg a herczegnek, hogy énekelni fog nála. Ott lesz, ugy-e? Hogyne. Ott lesz mindenki, a ki valaki. De hát Pesten nem ismerték Önök? Persze, nem keresztnevének olaszra combinált betüi alatt, hanem mint... IRMÁT? Nézze csak jól.«

IRMA, a kis IRMA, a ki a karban énekelt, a kit foszlott ruhájával kinevetett a többi leány, mivel mindenképen énekével, és nem szép arczával akart valamire menni? És a ki addig nem ment semmire sem, míg nem kapott egyszerre pártfogót, bársony ruhát, és szerepet. Csakugyan, a mint most nevét hallám, megint az a régi gyermekarcz. Éltem Pesten úgy is, hogy nehéz lett volna nem ismernem, ha bár életemben alig is beszéltem vele egy pár szót. Voltunk nehányan, a kik köszörületlen gyémántnak tartottuk. A pártfogója később váltókat csinált. Most bimbasi TÖRÖKORSZÁG-ban, a hova a közjó iránti magasabb tekintetekből át hagyták szökni. Akkor a köszörületlen gyémánt, mint annyi más, megint eltünt a sok kavics közt. Senki sem tudta, mi történt vele.

»Mi? Látja, hogy nyilván talált különb pártfogót, a ki jobban gondoskodott róla. Nevét ismerik OLASZORSZÁG-ban és maholnap ünnepelni fogják PESTEN.«

»Tehát czélt ért. Irigylem mert én nem értem czélt semmi félét. Bámulom, hogy valamire vitte, mert én nem vittem semmire. De van valami arczában, a mi szánalmat követel, és még inkább szánnám, ha nem volna. Büszke lehet ez a nő, hogy győzelmében nem tudja elfelejteni, hogy caudinumi igán ment át a győzelemhez.«

»Fiatal barátom, ön még mindig a régi idealista. Az ilyen dolgokról a siker után senki sem beszél. A rómaiak sem verték volna meg HANNIBÁLT, ha nem mennek át a caudinumi igán, és ha vezérük nem FABIUS CUNCTATOR. Ennyi rajtam maradt deák-koromból. És mindig jó hasznát vettem.«

»Tehát ezt ajánlja annak, a ki valamire menni akar?«

»Ajánlom, hogy ne vegye a világot olyannak, a minőnek elébb képzeli, utóbb kivánja, hanem vegye olyannak, a minő. Minek csináljunk mi ketten egymás közt phrasisokat. Sajnálnám, ha Ön, a mint mondja, csakugyan nem vinné semmire sem, és mondhatom Önnek, hogy én evvel a két római principiummal, - a caudinumi igával, ha épen kell, és a cunctatoroskodással, ha hasznos, vittem valamire.«

»És avval a keresztény principiummal, hogy a szentnek a keze is maga felé hajlik?«

»Igen,« mondá futó zavarral a vitéz tábornok, »csakugyan, ha tetszik, evvel a keresztény principiummal is. Megint látom, hogy jó felfogása van,« folytatá kedélyességre törekvő hangon. »Látja, én vittem valamire. Három nagy nemzetnek tábornoki egyenruháját viselhetem. A Szent-Lázár és Móritz-ról, és a becsületrendről nem is beszélek. A tuilleriákban mindig grata persona voltam. NAPOLEON dolgozó szobájában szivaroztam. CAVOUR-ral, szegény CAVOUR barátommal éjfél után sétáltam TURIN legroszabb utczáiban. Tudja, CAVOUR-nak olyan paradox izlése volt nők dolgában. Azt mondta, ha az ember egészen lemond a nőkről, elvesziti az elant és a tetterőt, és ha lebilincselni tudó nőkkel bocsájtkozik viszonyba, elfecsérli az idejét, vagy épen női befolyás alá kerül. Akár PÁRIS-ban, akár PESTEN, akár OLASZORSZÁG-ban legyek, mindenütt előzékenyek irántam, mindenütt van befolyásom, mert mindenütt azt hiszik, hogy van szavam a másik két országban. A nélkül, hogy valami vagyonom volna, részt veszek a legnagyobb üzletekben, és ma lehetne vagyonom, ha fukarkodni akartam volna. Azt hiszi, ha csupán a haza hálájára vagy a sült galambra vártam volna, mentem volna ennyire?«

»Tábornok úr, azt hiszem, hogy soha sem fogok valamire menni« - volt annyi őszinteség után kissé udvariatlan válaszom.

»Ön nagyon komolyan veszi a világot. Még a CAVALCHINA-ban is olyan arcczal jár, mintha a világ javításával volna megbízva. Egyelőre élvezze világát és könnyítse vérét. Később majd könnyünek fogja találni, a mit most nehéznek tart. Farsangoljunk. VELENCZÉ-ben lehet farsangolni.«

»Nem járok a világba.«

»Képzelhettem volna. Már magában elég ok arra, hogy ne vihesse semmire sem, ha csak nem poéta vagy tudós. Én majd bevezetem. Előttem OLASZORSZÁG-ban minden ajtó nyitva áll. Ma elmegyünk a herczeghez és megújítjuk régi ismeretségünket a signorával. Épen jól jön a herczeg. Principe!«

Alig volt időm még egyszer ismételni, hogy nem járok a világba. A tábornok volt az utolsó ember, a ki által ismerkedni akarhattam. Hiába. A páholy előtt maradt úr felénk közeledett és a tábornok megszólitására megállott.

»Egy honfitársamat és egykori fegyvertársamat mutatom be fiatal barátomban. Remélem, VELENCZÉ-ben nem fogják azért rosszabbúl fogadni, mivel neve fel van jegyezve azok közt, a kik hajdanában VELENCZE ellen ütköztek.«

»A régi ellenfelek régen barátokká váltak s VELENCZÉ-ben rég óta jól fogadnak minden magyart. Eddig is sajnáltuk, - folytatá udvariasan a herczeg, - hogy csak a régi VELENCZE iránt látszott érdeklődni. Nagyon fogok örvendeni, ha ma este nálam akarja kezdeni ismerkedését az uj VELENCZÉ-vel. Mint barátokkal fog találkozni azokkal a régi nevekkel, melyekkel a magyarok egykor csatákban találkoztak.«

Igen sokféle fokozatai vannak az előkelőségnek. Van egy fokozat, a melyen az illetők nem érzik magukat egészen biztosnak a kétségbevonással, vagy a tekintetbe nem vétellel szemben, és épen ezért ünnepi grandezzával, vagy rideg kimértséggel igyekeznek magukat körülvenni. Van egy magasabb, és műveltebb fokozat, mely a bizalmasságot távol tartani, de egyúttal a tartózkodásért kiengesztelni iparkodik választékos, formateljes udvariasság által. De az előkelőség legmagasabb fokán ilyenekre sem tapasztalatok, sem ösztönök nem igen vezetik az illetőket. Az udvariasság sem bástya többé, hanem természet. A tartózkodás ha más sorsuak iránt nyilvánúl, inkább egy neme a szokatlan előtti zavarnak, melyet kölcsönös érintkezésben gyakrabban érez a magosabban, mint az alacsonyabban álló, a ki annyival inkább szokhatta meg az érintkezést nálánál magosabban állókkal, minél alantabb áll maga. Ettől eltekintve valami felmelegitő kedélyes szivélyesség ezen fokozatnak szokott hangja mindenkivel szemben, emelve jótékony hatásában nemes modor és nem ritkán szivjóság által, mely nagyon különbözik a népszerüség hajhászásának vigyorgó nyájasságától. Ha nem lett volna magában is nehéz nyilvános vigalmon az emberkerülőt adni, és visszautasitani meghivást házi vigalomra, nehézzé tette volna a herczeg modora. De végre is, a ki merre hajlik, arra dől. Miért mentem a CAVALCHINÁBA. A ki az első concessiót meg nem tudja tagadni, nehezen kerüli el a másodikat. És utoljára is, néha sorsunk által kell magunkat vitetnünk.

IV.

Mintegy kézről-kézre adva futottam át az ismerkedések egész során. A herczeg, a mint czime is mutatja, voltakép nem tartozott a velenczei régi családokhoz. Ezek nem használtak czimeket. A dogék herczegi süvegére mindenik jogot tartott, többnyire többször is birták, de talán épen ezért tartózkodtak egyéb czimektől. A »conte« czímet, mely egyes kényurak, püspökök és városok által is adományozva, OLASZORSZÁGBAN közönségesebb mint NÉMETORSZÁGBAN a »Freiherr«, és ennél is jelentéktelenebb, nem kereshették; és ha egy-egy családra mégis ráragadt, az inkább a család hanyatlásának és annak volt jele, hogy a souverainitásban részes velenczei nobilit a viszonyok idegen úr szolgálatába vitték. A MOCENIGOK, az ALBRIZZIK is csak akkor lettek birodalmi grófok, mikor az ausztriai uralom itt is, mint régebben ERDÉLY-ben, czímek által igyekezett hizelegni a régi fejedelmi családoknak. A herczegi czím csak a dogét illethette meg. De ha a herczeg nem is volt azok közül való, a kik legalább saját lagunáikon minden előzékenység és vendégszeretet mellett is szivük bensejében csak másodrendünek tudják tekinteni a nem velenczei nemességet, mégis oly kiváló és kétségbe nem vont társadalmi állást foglalt el, mely alig engedett a régi fényt megőrzött ALBRIZZIAK és PAPADOPOLIAK állásának. Nemzetiségére olasz, családja a német-római szent-birodalom déli területein virágzott, de összeköttetéseiben mindig az éjszaki OLASZORSZÁG, és különösen VELENCZE felé vonzódott. Igy roppant vagyona és az új olasz királyságban természetes osztályrészeül jutott kiváló állása által támogatva, könnyü volt maga körül egyesitenie a velenczei társaság virágát, ha a CAMPAGNA-ból, vagy a római parlamenti életből VELENCZÉ-be jött megnyitandó a család által századokon át birt palotát. A nemes kora-renaissance-ban emelkedő palota előtt most is fekete tömbökben himbálóztak a gondolák, a családi színekben diszlő kikötő oszlopoktól jobbra-balra messze elnyúlva. Az ezernyi gyertyák fényét visszaverő márványtermek, diszítve brocátok, virágok és régi mesterek művei által, magukban foglalták ama társaság javát, mely még egy órával azelőtt a FENICE-ben mulatott. A kecses festéssel ékitett ajtók messze kitárva is szükeknek tetszettek a mozgékony vendégség közlekedésére. De valóságos áradat indúlt meg a zeneterembe vezető ajtó felé, midőn onnan egészen váratlanúl átcsattogott egy csengő női hangnak leirhatlanúl derült éneke. Egy fülkéből, a hova a tömeg hullámzása vetett, hallgattam IRMÁT, a kit eddig nem vettem észre a vendégek sokaságában, nem talán azért sem, mert lila ruháját habos fehér selyemmel cserélte fel. Csak népdal volt, a mit énekelt, de nápolyi népdal, nápolyi forróság, érzékiség, féktelenség által teremtve. Nem változtatott sokat a természetszülte dallamon. Nem is kápráztató ékitmények, ragyogó fogások által igyekezett az ilyenekhez szoktatott hallgatóira hatni. De talán épen mivel nem bámulatra dolgozott, tudott elragadni. Felvillanyozó kéj hatotta át az egész termet. Nem a mai bámúlt szinpadi énekesnők modora volt ez. Nem csak azt adta, nem volt azok közül való, a kik csak azt adják vissza, minden nehézségen virtuóz könnyüséggel és vakitó technikával átsurranva, a mi a szerzeményben benne van, a mit a mestertől kapnak, de a kik mesterkéletlen dallamok által hatni alig tudnának; talán szegényebb volt vakitó fogásokban, de adott a magáéból, és lávának látszott lenni, a mi benne volt, ha a szenvedély bódulatáig emelkedett tengernyi kéjben, ha bágyadozó odaadást leheltek elhaló hangjai, éledve s féktelenedve ismét s ismét a mámor önkivületéig.

Ereimben csergedezni érezém a vérnek forró hevét, és megbűvölve csüngtek szemeim a zengő zongora mellett fehérlő magas alakon. Minő alak, mennyire más megint! Egy daemon, mely a kéj mámorát hozza a siralom gyermekeinek, uj hitvallást, uj megváltást abban a mámorban, melyben elmerűl bánat, keserv, szenvedés. Ez az alak, ruganyosan kidomborodva a bágyadt fényű fehérben, úgy, a hogy csak oly termet domborodhatik, melynek nincs szüksége arra, hogy füzővel hazudja a hajlásnak tökélyét, párositsa a lágysággal a szilárdságot, - s ez az arcz, mostan pezsgő szilajságban melegűlve, ittasitó tekintettől lobogva, ugyanazt hirdeti, mit e dal: csak a ki sötét vérével gondok kinjában önönmagát gyötri, nem látja azt, hogy paradicsomot lelhetni most is e földön, menyei örömöt az emberi életben! És villog a gúnyos tekintet, felsikít a szánó gúnykaczaj az élhetetlenek fölött, a kiknek nincsen szemük látni, hogy milyen szép a világ, a kik keresik a mi nincs, a kik nem látják, a mi van!

Nekem szól a kaczaj, rajtam akad meg a gúnyos tekintet...

Mi az, a mi engem mindig s mindig bús magányomba visszalökött?

Miért függesztettem szemeimet mindig a messze ködbe, miért fordúltam el attól, a mi kezem ügyébe esett?

Ha meddő kesergésben fáradva, ha csalódásban keseredve, ha önvádtól furdalva, álmaim világának kínjaitól szabadúlni akartam, ha hasonló akartam lenni azokhoz, a kiket magam körül láttam, ha derült körben kerestem nyugodt derüt, vagy ha tomboló orgiába vetemedtem keresni feledést, a mámor mákonyát, vagy akár a kimerültség nyugalmát: mi az, a mi az üresség, a sivárság, vagy az undor és önmegvetés ostorával riasztott fel, kergetett el mindannyiszor vissza, vissza, ki abból a körből, melyben idegennek éreztem magamat, melyben fárasztott a derü és undoritott a mámor? - vissza magányom ábránd-népesülte világába?

A hit volt, a remény volt. Igen. Hittem valamikor hogy jobbra vagyok születve. Hittem, hogy van bennem erő tettre, hogy emelkedhetem felül a mindennapin, hittem, hogy mutathatok utat, harczolhatok nagyért, és győzve vagy bukva, füzhetek homlokomra babért, hagyhatok magam után nyomot, emléket, célt, utánam jövő jobbaknak küzdelmére méltót.

Van-e még mit hinni, remélni? Ébredve erőtlenségem leverő tudatára, nem-e az őrültek háza felé tartok, ha feledni nem tudom azt, a mi való nem lehet soha? Hiú te! Van-e más utad, mint vagy ki az életből, melyben helyedre találni nem tudsz, vagy visszasülyedni a tömegbe, tenni azt és úgy, a mit körülötted mindenki tesz, - ha erő nincsen benned különbnek lenni náluknál. Vagy légy senki vagy légy semmi, ha nem tudsz lenni valaki. Ha álmaid nem voltak puszta agyrémek - és ki biztosít, hogy nem voltak azok - nagyobb agyrém volt, hogy hősük te lészsz. Tudhatod-e, hogy a miért hevültél, azért hevülni érdemes? Nem. De hogy hiába hevülsz érte te, azt tudhatod. Meglett ember! Meddig akarsz foszlott agyrémeid ködébe meredni, mért nem kapsz ahoz a mi van, mért szalasztod el a mit elérhetsz? Nemde igaza van a tábornoknak? Nem tesznek-e róla ezren s ezren tanuságot minden nap? a ki csak élni akar, nem-e gyönyör az élet? Minek keseríteni gyönyörét avval, a mire hiába törekszik hivatlan?

Minő nő volna ez, felderűlni, feledni, életet élvezni, emberi gyönyört színi és lehelni! Minő város ez, élni váltakozva titkos ölelésének magányában, derült ünnepélyek zajában! Élj! Élj! Tűz lövelje át lankadt szemedet, ruganyosság öngyötrésben fáradt testedet, - mielőtt megőszülnél egészen, légy valahára ifjú, nehogy vénülve mondjad majdan: életem nem volt semmi, semmi, - sem hatalom büszke gyönyöre, sem dicsőség mámora, sem boldogság sem öröm, semmi, semmi, egy semmirevaló élet!

V.

A tánczterem márvány koczkáin kifeszitett sima damaszk kelmén keringtek a párok a menyezet felől hangzó, de láthatatlan zenére. IRMÁT keresték szemeim és féltek őt meglátni. Kerülni: gyávaság és nevetség; felkeresni: mintha szégyenletesnek éreztem volna. Valahányszor látni véltem és mégsem ő volt: szinte megkönnyebbültem. És mégis kényelmetlen érzettel, boszankodva hagytam el a termet, midőn hiába kerestem, és láttam, hogy elszalasztottam. A tábornok csengő hangja riasztott fel álmélkodásomból. A buffetben voltam. Egy pohár borral kinált meg, kedélyeskedve, hogy még mindig nagyon komoly vagyok. Szomjaztam, nem a borra, hanem valami erélyesre, és ha mindjárt csak egy pohár bornak fenékig kihajtása is lett volna. 48-iki Lafitte volt. Mint tűz csergedezett végig ereimen. Úntam a tábornok társaságát, úntam az egész mulatságot. Ki vágytam, ki a hűs lagunákra - ki a szabad tengerre. Nehány elhagyatott termen mentem végig, a kijáratot keresve, midőn önkéntelenül meg kelle állnom egy kisebb szoba küszöbén, leszegezve sajátságos, tündéries egyszerüsége által. Fehér márvány padlaton állt nehány butordarab, fehér lakk kevés aranynyal, és a mi oly csodásan sajátságos volt, alulról a menyezetig minden fal kirakva véges-végig fehér camélia-virágokkal. Semmi lomb, csupán a virág sürűn-sürűn egymás mellett, csak egy nagy négyszöget hagyva üresen, mely TITIÁN egy festményének tündöklő szinezetében emelkedett ki. És a mint állok, és a mint nézek, a kép előtt a káprázatos fehérségben egyszerre mozdúlni kezd valami, és kibontakozik zavart szemem előtt fehérben egy női alak, és lassanként felém fordúl, és halványságában a kamélia virágával vetekedő arczából egy pár csodálkozó szem tekint reám, hosszan, némán, és megszóllal egy kimondhatatlanúl szomorú hang: »Miért jön Ön mindig csak akkor elém, ha megalázva érzem magamat?

- »IRMA, rámismer?«

- »Vagy mondja, miért érzem magamat mindannyiszor megalázva, valahányszor Ön hozzám közelít?

- »IRMA - mit beszél, - nem értem?«

- »Félig nőtt leány voltam, alig kezdtem a karban énekelni. A színfalak kietlen nappali homályában ültem a földön, s míg a színpadon egy csattogó bordalt próbáltak a Traviatából, egy pár piros czipőmet mázoltam feketére, mert nem volt viselő czipőm és nem volt pénzem, és nem volt senkim. Sírtam, a hogy sírhat egy pár piros czipőért egy gyermek, egy pár szinpadi czipőért egy gyermek, a ki a mostoha házával együtt elhagyott mindent a bódító színpadért, és a ki akármit hagyott el, nem volt semmi síratni valója más, mint piros czipője. Sokan jártak-keltek mellettem, senki sem vett semmibe, senkit sem vettem semmibe. És Ön megállott előttem, és reám tekintett s azt mondta, »végy magadnak másikat.« Emlékezik?«

- »Lehet, hogy úgy volt. Maga büszke gyermek volt és nem tudja felejteni, hogy megbántottam?«

- »Nem bántott meg. Hogy akad olyan, a ki gondol velem, megolvasztotta szivemet és még forróbban csorogtak könyeim. De ha mind a többit semmibe se vettem, azért tettem, mert nem hittem, hogy legyen, a ki törődjék velem, és szégyeltem, igen nagyon szégyeltem, hogy Ön első látásra mindent tudott, mindent megértett. Megértette egész nyomorúságomat, mely olyan messze volt álmaimtól. Akkor jött először elém és kimondhatatlanúl megalázva éreztem magamat.

Ön azóta nem beszélt hozzám; mintha nem lettem volna reá érdemes. Pedig igyekeztem érdemesnek lenni, hogy ne csak azok beszéljenek hozzám, a kik nem sokára üldözőbe kezdtek venni nyájasságukkal. És ha valaki, csak valaki is lett volna a világon, a ki máskép is tudott volna hozzám nyájas lenni, akkor, - akkor talán az maradtam volna. Hibáimat nem dugdosom. Semmit se tudok dugdosni, gondolatomat sem. A hiba az enyém, hibáimat senki sem veszi le rólam, éreztem eleget és keservesen. De talán az maradtam volna. Mondja, miért nem beszélt akkor hozzám? Miért beszélt csak akkor megint először, mikor nehéz ruhában jártam és első szerepemet énekeltem, és ha már azok közé állt, a kik csak akkor érezték magukat ösztönözve, hogy felkeressenek, miért nem bókolt mint a többi, miért nem udvarolt, mint a többi? Miért beszélt olyan tartózkodóan, olyan komolyan, szinte szomorúan, mintha szánt volna akkor, mikor az első tapsoktól volt arczom kihevűlve? Másodszor emlékeztetett nyomorúságomra, másodszor megalázott!«

- »Nem azt akartam IRMA. Sokan tapsoltak, sokan bókoltak első sikerénél, de úgy gondolom, kevesen azért, hogy rokonszenvet, tiszteletet mutassanak nehéz pálya kezdetén új tehetségnek. Maga meglepett, tisztelni valót láttam tehetségében és ezt akartam kifejezni.«

- »Hiszem, - mondá megfogva kezemet, - és köszönöm. De azután miért nem biztatott többé, miért került megint? Sokszor láttam rajtam függni komoly tekintetét, sokszor véltem leolvashatni arczáról, hogy jó volt a mit énekeltem, sokszor gondoltam, hogy érdekli sorsom. De a színpadon kivül hideg és közönyös volt mindig. Avagy azért tette, nehogy azt higyjem, hogy úgy érdeklődik irántam, mint a többi?«

- »Azért tettem. Mert többre becsültem, mint a többi.«

- »Ön nem tudja, hogy mennyit ért volna nekem, tudni ezt akkor. De ezt tudnom is csak megalázott volna, mert azt kiáltotta volna fülembe, hogy távol kell annak tőlem maradni, a ki becsülni akar, hogy személyemet, életemet távol kell attól tartani, a mi bennem becsülni való. Igen, szilaj voltam. Mert természetem szilaj, és féktelen bennem minden érzés, és mardosó volt bennem a benső vád, és kiáltó a benső szégyen, és túl akartam kiáltani örömökben, és le akartam részegiteni minden bódulatban. Isten csodája, hogy nem vesztem el.«

- »Mindenki, a kiben van valami jobb, magában hordja istenét. Ez mentette meg, müvészete mentette meg.«

- »Igen. Önnek tudnia kell. Ön megértett mindég. Mert jött egy pillanat, midőn éreztem, hogy túlkiáltani nem tudom, lerészegíteni sem tudom. És a kétségbeesés pillanatában ragyogtak fel gyermekkorom tiszta ábrándképei. Éreztem, hogy csak egy van, a mi képessé tehet, hogy szemébe nézzek azoknak, a kik előtt megalázottnak éreztem magamat, csak egy, hogy emelt homlokkal járhassak megint: a müvészet. Éreztem, hogy csak úgy tudok megállani a többiek közt, ha náluknál nagyobb tudok lenni.«

- »Igen, az igaz müvészetben van valami szent, valami megtisztitó. Valami, a miért nem csak meg lehet, hanem meg kell bocsájtani mindent. Mert ha száz és száz tény bizonyítana ellene, győz az az érzésünk, hogy az igaz müvésznek alapjában nemesnek kell lenni.«

- »Ez volt a mentő szál, a mibe kapaszkodtam erőm minden erejével. Elmentem messze onnan, a hol ismerős arczot láthattam. Elvetettem magamtól nevemet, azt akartam, hogy feledjék, feledjenek engemet, mig nem jöhetek a hírnek szárnyain, egy új személy. Tanúltam, dolgoztam, nélkülöztem rejtett zúgjaiban a müvészet hazájának. Ma azt mondják, azt olvasom, hogy müvésznő vagyok. Elkényeztetett hallgatóság tapsol énekemnek. És én tudtam, hogy Ön itt van, mondták, hogy ma hallgatóim közt lesz. Ön, gondolám, legyen az első a régiek közül, a ki megint lát engem az újat, és Önön fogom megitélni, hogy győztem-e, vagy sem. Amikor tolongtak hozzám az üdvözletekkel, hiába néztem Ön után, és csak most keres fel, mikor megint érezem, hogy hiába - hiába.«

- »Hogyan IRMA? Még kételkedik hogy igazán győzött. Miért mondja »hiába«?

- »Körülzsibongtak a dal után; és azután, csak úgy, mintha tapssal és szép szóval kifizettek volna, ott hagytak, mikor megkezdődött a füzértáncz. Csak mulattatásra vagyok? Miért éreztetik velem, hogy nem vagyok közibök, vagy legalább nem közűlök való? Az ő kisasszonyaik közül az utolsó több mint én, mert én, ha nem énekelek, nem vagyok senki.«

Őrizkedtem mosolyogni, látva úgy is, mennyire érzékeny. Érzékeny mint minden művészi lélek; a művész nem lehet művész azon fogékonyság, azon impressionabilitás nélkül, mely magában foglalja már az érzékenység fokozott mértékét; ezenfelül kénytelen eszményekkel és ábrándokkal többet foglalkozni, mint a külvilággal, és ez által folyton éber és izgatott phantasiája ismét fokozza érzékenységét, nagyitva, élénkre szinezve minden apróságot; végre mindenki, a ki saját személyével, megjelenésével van hivatva hatni, nem csak a gyakorló művész, hanem kisebb-nagyobb mértékben a nyilvánosság minden embere, minél inkább foglalkozik saját személyével, annál inkább fejleszti érzékenységét is; és mig az államférfiút, a papot, hivatása, czélja arra szoritja, hogy ez érzékenységet leküzdje, vagy legalább hideg közöny, sima derültség, vagy keresztényi megadás alá rejtse, a művészt mi sem ösztönzi erre; de ez érzékenységet a betegségig fokozza, ha képzelt vagy valódi fogyatkozásunkkal tépelődünk, és mindenben annak éreztetését keressük. IRMA nem lett volna az a ki volt, ha nem lett volna a tulságig érzékeny, érzékeny akár a megfoghatatlanig. Érzékenysége mint művésznőnek, de mint nőnek is becsületére vált. Művészi lelkületről és nemesebb alapról tanuskodott. De mind az emlitetteken kivül benne a szokottnál forróbb vér, a természet elementáris hatalma is lüktetett és úgy látszik, untalan túlságra ragadta. Hiszen egész modora, a hogy első látásra szinte reám támadott, féktelen gyermek zabolátlanságára, de egyuttal édes naivitásra, csinálatlan egyenességére mutatott. Másfelől ezuttal legalább valamennyire igaza is lehetett. Legalább tekintetbe véve a művészi érzékenységet, máskép lehetett volna vele bánni. Hogy udvariatlanság nem történt rajta, arról meg voltam győződve; sőt meg vagyok győződve, hogy a táncz-előkészületek zavarában ő maga vonúlt vissza, rejtőzött el, büszke lelkületében követelve, hogy keressék, járjanak utána; és ekkor nagyon érthető lett volna, hogy a tánczra villanyozott fiatalság, megannyi bizalmas ismerős, a mint az már a fiataloknál lenni szokott, kölcsönösen fellelte párját, megfeledkezve az idegenről. Igyekeztem IRMÁNAK ezt igy magyarázni és felkértem, hogy jőjjön velem a tánczterembe. Megtettem ezt akárhányszor, mind a két oldalról való egészen más viszonyok közt is, mert soha sem tudtam nézni, hogy tánczra készült fiatal lány ne kapjon tánczost. A szivem esett meg mindig, gondolva, hogy milyen borzasztó lehet egy fiatal leányra nézve az az érzés: hogy ő nem kell senkinek sem. De ilyen indulatos kosarat nem kaptam még soha.

- »Azt hiszi, panaszkodtam hogy tánczost keritsek magamnak? Köszönöm. Nem akarok könyörületet.« De mintha hirtelen fordúlt volna egész lelkülete, vagy megjuhászodott volna a kitörés után, behizelgő szelidséggel folytatá: »Ugy-e megbántottam Önt? Kérem, ne haragudjék. Ugy-e Ön mindig jó volt hozzám?« És karomra füzve könnyü kezét, mondá: »Szivesen maradnék még Önnel, de nem akarok többé itt maradni.« És mintha gondolkodnék, mivel engeszteljen ki: »Tudja mit? Menjünk együtt. Olyan jó lesz a hüvös gondolában még egy kicsit fecsegni. Ugy-e, már nem haragszik?«

Volt valami ellenállhatlanul felvidító pajzán jóindulatában, valami elbájoló a könnyü természetességben, mely alig látszott kaczérkodásnak és nem engedett másra, mint épen csak kiengesztelni iparkodó jóindulatra gondolni. Mintha új, vidámabb légkörbe jutottam volna.

Sajátságos makranczosságot mutatott, mikor sehogy sem akart az én gondolámba ülni, hanem erőszakolta, hogy ő visz haza engem a magáén. Igy hát mentünk az övén, és BEPPO utánunk evezett.

Mint boldog gyermeké, úgy folyt bizalmas csevegése, félbe-félbe szakítva, valahányszor elragadtatva figyelmeztetett a sötét vizekből kiemelkedő egy-egy néma-fenséges palotasorra, egy-egy mélyen árnyalt templomra. A derengő holdsugárban csillogott a viznek könnyü fodra, és mind hosszabbra nyúltak az ilyen szünetek, melyekben csak az evezők egyhangú csapása hallszott. Ha kihajolt a gondola gunyhójának szük ablakán, és a benső homálylyal csodás ellentétben világitotta meg andalgó arczát a halvány hold, és keze egy-egy mozdulattal önkéntelenül érintette kezemet, szerettem volna megragadni, tele bóditó dalának hívó emlékeivel; de elég nyugodt voltam, hogy visszatartson a gondolat, hogy ha felém hajlik, épen azért teszi, mert soha nem bántam vele könnyedén, ugy mint annyi más; a gondolat, hogy azt, a kivel szemben legalább egykor annyian vélték feleslegesnek a tartózkodást, azt épen a tartózkodás füzheti hozzám, a mindeneknél közelebb álló gondolat, hogy elriaszthatja minden merészség, és érzékenységében fájón ébresztheti benne azt a sértő eszmét, hogy talán merészségre az bátorít, a minek emlékét olyan nehezen látszott viselni.

Végre is nem lehetett szerelem a mit éreztem, elvirágzott nekem a szerelem virága; arra, hogy ilyen nőbe komolyan beleszeressek, épen régen fásúlt vagyok; és különben is - de érdekelt rokonszenve, és minek volna tagadni, derüt ébresztett bennem, és ezt nem akartam feláldozni az érzékek egy felhevülésének. És ha érzékeim is vágynának utána: szerelmet érezve, talán magamhoz ragadhatnám a szerelem győző hevével; de szerelem nélkül, csupán az érzékek hevénél - legalább ezt a nőt - hamarább, és mi több, erősebb kapcsokkal füzheti hozzám tartózkodó nyúgalom.

VI.

Teljességgel tisztában voltam avval, hogy szerelmes nem vagyok. És mégis nem volt annyira üres mint addig, egyik nap a másik után. Tudtam, hogy akarok valamit tenni, és hogy mit akarok. Nem mintha valami határozott tervem, szándékom lett volna. De mégis volt tárgy mivel foglalkozni, tárgy, melyre ismét s ismét visszatértem ösztönszerüleg. Talán még annyit sem mondhatok, hogy kaland lebegett előttem. De az az érzésem ébredt fel megint, hogy én is a világhoz tartozom, és nem állok vele szemben, mint egészen idegen néző.

Az a nagy különbség az élettelen és az élő iránti érdeklődésünkben, hogy az elébbiben mindig van valami merev. Csak az, a mi él, tehát változik, képes folyton változó mozgalomban tartani lényünket és ez által saját magunkban is felébreszteni az életnek erősebb érzetét. Midőn IRMÁT először kerestem fel, sajátságos ellentét benyomása alatt álltam; lakása két kis szoba, elhagyatott zajtalan corte-ra tekintő ablakaival, egyszerü lett volna a sivárságig, ha elevenné nem tette volna, hogy minden gond és rendszer nélkül, és nem a müvésznők kaczér és számított rendetlenségével, hevert majd az asztalon egy pár kép és könyv és szerep, egy franczia-olasz fordítási gyakorlat, az utazó bőröndön egy színpadi jelmezdarab, az egyik szobában egy pianino, a másikban egy harmonium, mélyen leégett gyertyákkal. Eléggé gondoskodva volt a kényelemről, látszott hogy nő, tán az is, hogy müvésznő lakja, de hiányzott belőle az otthon és még inkább a női lakás varázsa, volt benne valami egy tanuló hónapos szobájából, vagy tán még inkább emlékeztetett egy nem rég érkezett, vagy már ismét távozni készülő utazónak vendéglői szobájára. IRMA maga egyikében volt ama, csak neki sajátos öltözékekben, melyek nélkül utóbb már képzelni sem igen tudtam, ha csak rendkivüli alkalomra nem kellett máskép öltöznie: a gondtalanságig egyszerü, színtelen öltözet, vagy is inkább oly megtört színárnyalat, mely akárminő volt, mindig csak szürkének vagy fakónak látszott; az egész öltöny egy darabban, a ruhaderék minden diszités nélkül, csak hátúl egy sor gomb, magasan fel a nyakig, mindenütt bő, kényelmes és fesztelen, és minden gondatlan egyszerüség mellett mégis mindég valami szembetünően különcz részlet, vagy a gallérban, vagy a bő ujat a kézcsuklónál szüken befejező fodorban, vagy isten tudja hol, de az ember mindig látta és ha nem látta, érezte; és másfelől, ha a ruha az eltorzitásra látszott számítva lenni: mégis minden mozdulatnál remek idomoknak lágy hajlékonyságát mutatta. De mind evvel a színtelen és kietlen külsővel mily ellentétben állott modorának szerény, de bizalmas melegsége, pajzán derültsége, és a figyelem, mellyel egyedül is egyszerre meg tudta adni lakásának az otthon varázsát.

A nélkül, hogy szándékosság látszott volna, látszott, hogy örvend együttlétünknek és felvidúl benne. Erősen kellett a magatartásomról kiszabott okoskodásra gondolnom, hogy arról le ne térjek és ne mutassak egy pillantással sem többet nyúgodt jóindulatnál. Ha soha életemben szerelmi vallomást nem tettem, mert mindig meg voltam győződve, hogy a szerelemben a szóval való capacitálás vagy felesleges vagy eredménytelen, de meg soha nem is tudtam magamat beletalálni, hogy egy keletkező szerelmi viszony az illetők közt előleges discussiók és stipulátiók tárgya legyen: el voltam határozva, hogy IRMÁ-val szemben épen nem fogok mutatni semmi egyebet, mint oly figyelmet, mely határainál fogva egyfelől sokkal kevesebb, de másfelől sokkal több annál melyet müvésznők iránt udvarlók tanusítani szoktak. Tartózkodóbb akartam irányában lenni, mint hozzám hasonló volt bárki, és mégis többet mutatni irányában, mint bárki más. Ma nem tudnám megmondani, és nem tudtam volna tán akkor sem, számítás volt-e ez inkább, avagy benső ösztön. Az iránti tiszteletből származott-e inkább, a mi benne becsülni való, a mi benne rendkivüli volt jóban és roszban, vagy származott-e pusztán hiúságból és egy czéltalan élet téveteg tárgy- vagy kalandkereséséből, mely tévelygéseiben érdekes és az önszeretetnek hizelgő kisérletre vetette magát. Mivel mindenekelőtt őszinte akarok lenni, nem igyekszem magamat sem rosszabbnak, sem jobbnak feltüntetni, mint a minő voltam. Csak annyit tudok, hogy történjék akármi, ritkán történik csupán dicséretes, vagy csupán helytelen indokokból és tán soha sem történik csupán egy motivumból. És tudom ezen kivül azt, hogy indított légyen erre akármi, el voltam határozva minden szenvedély nélkül, mely ily nő előtt nevetségessé tehetett volna; a szenvedélynek minden tettetése nélkül, mely reá nézve sértő lehetett volna; és minden oly szokott fogás nélkül, mellyel szerelem után járnak, és mely csak ízetlen lehetett volna előtte, a ki a szerelemmel annyit játszott, a ki a szerelemmel talán számított, a ki a szerelemtől bizonyára már vissza is undorodott: el voltam határozva ennek a nőnek szenvedélyét egész valódiságában és természetének egész féktelenségében megismerni. Ebben a nőben vulkánt láttam, és nem mindennapi és melegitő tüzet akartam belőle kikunyorálni, hanem egy vulkán kitörésében akartam felolvasztani eldermedezett lényemet.

De e tartózkodás, ez önfékezés volt e oka, vagy az ő egyéniségének volt e hatása, végre nem tagadhattam el önmagam előtt, hogy bensőbben érdekel, és nem tudtam megtagadni magamtól, hogy le ne térjek rendszeremtől legalább annyira, hogy nevének napján ne küldjek neki virágot. Igaz, hogy egyszerü természetességében volt csupán gyöngyvirág ibolyával, OLASZORSZÁG virágpompájából kiválasztva a mi legszerényebb magyar virágunk, ez sem feldrótozva és kiöltöztetve, hanem úgy, a hogyan az erdő szélén köti a falusi leány. Midőn meglátogattam, a pamlagon alva találtam bő puha szintelen köntösben, a zilált hajtól árnyalva még halványabb az arcz, és nem tagadhatom, hogy éreztem a vért szivemhez tódulni, midőn fejénél láttam virágaimat, kiválasztva az első szobában heverő gazdag csokrok egy egész halmazából.

Ugy küldtem, hogy ne tudja kitől jön és nem is akartam, hogy tudja. Eltalálta-e? Vagy csak én találtam el, hogy mit fog legjobban szeretni? Visszanyerve nyugodtságomat, megvonúltam a szoba legtávolabb sarkában álló kényelmes, de disztelen támlásszékben, melyet úgy is már az én helyemnek szoktattam, nem tudom, mivel a legkényelmesebb volt, vagy mivel ott ülve hasonlíthattam legkevésbé udvarlóhoz; igy vártam ébredését.

Talán nem őriztem úgy szememet, mint közönségesen, mert midőn felébredt, hirtelen felkönyökölve, eleintén bámulva, de majd zavartan tekintett reám. És midőn nyugodt mosolylyal siettem megnyugtatni, akkor is még tele zavarral kérdé: »Miért nem költött fel?«

- »Inkább kérdje, miért nem mentem el? Azt, hogy felköltsem, nem engedhettem meg magamnak, úgy is félek, visszaéltem avval a jogommal, hogy kérdezetlenül jöhetek magához.«

- »Ugyan rosszúl tette volna, ha elment volna. Megmondtam ugyan cselédemnek, hogy senkit se eresszen be. Fejem fájt; izgatott, fáradt voltam, de annak örülök, hogy Önt bebocsájtotta, Ön mindig megnyugtató. Mit csinál, hogy mindig olyan nyugodt tud lenni.«

- »Nem remélek semmit, nem félek semmitől. Azt hiszem, hogy minden ember élete az örömnek és fájdalomnak igen különböző számcsoportjaiból áll, de az eredmény mindig ugyanaz - a nagy nulla. Tehát okosabb mindjárt azon kezdeni, hogy az ember sem nem örül, sem nem búsúl semmin.«

- »És az jó érzés?«

- »Mindenesetre annyira jó, hogy nem rosz.«

- »Önnek nincs igaza. Én mindig akkor esem a nyugtalanságnak valóságos lázába, ha az az érzésem van, hogy nincs mit remélni.«

- »Máskép van a dolog. Maga nyugtalan, ha az az érzése van, hogy hiába remél. A csüggedés, a kétkedés nem nyugalom. A nyugalom legfelebb a kétségbeesésen túl állhat be. És maga nem lehet nyugodt, mert bármi kételyei vannak: nem lehet nem remélnie, és kétségbeesése sem egyéb, mint a nagy törekvésnek tépelődése szemben a legnagyobb czéllal.«

- »Semmi törekvés és semmi czél. Igen jól mondja, kétségbeesett voltam, de kétségbeesésem az, hogy törekvésem hiábavaló, czélom csal, mert ha elérem, sem leszek ott, hol lenni akartam, és nem volt miért elérni. Az az érzésem van, hogy ha a legnagyobb művésznő leszek is a világon, nem leszek semmivel sem boldogabb mint ma, és ha tudná, hogy mit ér nekem egész művészetem, nem cserélne velem a falusi leány, a ki tyúkokat ültet. Szeretném, ha mindig otthon maradtam volna tyukokat ültetni. Azóta sem találtam senkit sem aki úgy szeretett volna, mint azok. Megtapsolnak, kifizetnek és mennek vacsorálni. Addig van.«

- »IRMA! olyan igazságtalan maga iránt és mindenki iránt, hogy nem is vehetem fel, hogy irántam is az.«

- »Ön? Ön egy darab kő, a kitől az ember megfagy.«

- »IRMA, maga ma roszúl van, és nem akarom, hogy meghüljön tőlem. Majd eljövök máskor.«.

- »Nem, nem akarom. Maradjon itt. Olyan vagyok mint a macska, és ha roszúl voltam, most már nincs semmi bajom, és ha rosz kedvem volt, lesz jó, és ha megharagítottam, addig fogok hizelkedni, míg ki nem békitem. Várjon, van egy énekem, a mit szeretni fog. Üljön le a helyére, és ne hagyjon most magamra. Most ne. Nagyon rosz társaságban maradnék.« És ezzel hozzám jött és megfogva kezemet, mondá: »Ugy-e, nem hagy el?«

Könnyen fogva kezét, azt minden válasz helyett ajkamhoz vontam és megcsókoltam még könnyebben, mint a hogyan tartottam.

Rám nézett sötét szemének mély csodájával és elgondolkodó nyugalommal ment a harmoniumhoz.

És mind mélyebb s mélyebb lőn e kifejezés a hangszer első, komoly, hatalmasan felzendülő és lassan elhangzó, mint egy messze-messze távolba elvesző ütemeire.

A hatalmas hanghullámokból csakhamar kiemelkedett mint a sphaerák éneke a zugó világok fölött az édes vezérhang és ennél édesebben, és ezen felülemelkedve IRMA éneke PERGOLESE ama régi egyházi énekének egyikében, melyeket ma már OLASZORSZÁG egyházaiból is kiszorított a modern opera-zene, de melyeket ép oly kevéssé tudnak újra teremteni ma, mint a hogyan nem tudnak ma már MADONNÁKAT festeni. A mai egyházi zenén ép úgy meglátszik az opera, mint a hogyan meglátszik a mai madonnákon, hogy a művész előtt lebegett eszmény magasabb leánynöveldében nevekedett; theát ivott, asszony vagy kisasszony volt, de nem volt MADONNA; mert azt az eszményt, mely az asszonyban tökélyre fejlett női szépséget a szüziesség imára indító bübájával, a tisztaság szentségét az anyaság szentségével egyesitse: nem az élők közt, hanem csak saját hitében lelheti fel a művész és ez a hit kiveszett.

És ha ilyen régi madonnának nézésében merülünk el; és ha ilyen régi szentelt ének zöngedelmén andalog el lelkületünk; bármi telve volna fejünk HEGELLEL és DARWINNAL: mi az a leirhatatlan vágy, melyet minden philosophiánk elnémitani nem képes... egy régen elveszett édes haza hívja vissza gyermekeit, egy rég feledett édes anya hivó szava hangzik át a gyermekkorból...

Meleg kéz ragadta meg kezemet, felém hajol egy alak, melynek mintha lehelletét éreztem volna, és mint álomból szólított vissza édes félénk hang: »Csodás ember - itélni tud-e csak, vagy érezni is... csak könyörülni, csak védeni, vagy szeretni is... nem tud máskép csókolni, mint azelőtt...«

Ábránd és való közt lebegtem, sem gondolatnak, sem tettnek nem ura többé. Lehomályosodott világításnak rejtélyes derengéséből tolúlt felém IRMÁ-nak arcza, szívembe szorúlt a vér, és féktelen vágy tört ki rajtam, és két kezemmel megfogtam karját és fejét és vontam magamhoz és éreztem, hogyan rezg végig tagjain a kilángolt szenvedély.

Nyitott szeme kisértetiesen meg volt törve; soha nem fogom feledni ezt a soha nem látott tekintetet, melyen a nyitott szem azt mutatja, hogy elveszitette látképességét a bódulatban; a megtört szemek alatt kidudorodtak a hevült orczák; az imént ellágyúlt tagok majd a görcsnek erejével tapadtak hozzám; a megtörött szem visszanyerte fényét, és messze kitágúlva tündöklött a homályba, de tudat és látás nélkül mostan is; az izgatott arcz ismét lesimúlt, sima és sápadt lett mint a márvány, csak a nyitott ajkak piroslottak a hevüléstől, és ismét elerőtlenedve hullottak le a karok, és hanyatlott még hátrább a sápadt fő, és lecsukódtak, mély árnyat vetve a sötét pillák, és életről csak a pirúlt ajkak rebegése szólt: »Édes - édes.« -

VII.

Halaványúlt már a hajnali csillag, midőn kiléptem a néma corte-ra. IRMÁT a hűvös reggel daczára nem akadályoztathattam meg, hogy fel ne öltözzék, és kikisérve a lépcsőig, ne tekintsen utánam, mig az utcza-ajtóból utoljára nem fordúltam féléje. A canalison ki volt kötve gondolám. BEPPO összezsugorodva, mintha azt akarná, hogy így több legyen rajta a meleget adó ruha, mélyen aludt. Aludjék. Mire volna tudnia, meddig időztem. Majd haza jön. Semmi kedvem sem volt a gondola ketreczébe ülni. Actióra vágytam. Friss reggeli sétára. Sebes, könnyü léptekkel siettem végig a szűk utczákon és széles téreken, és jól esett a hűvös, nedves levegő, melynek párájából kékes határozatlanságban tekintettek reám a távol tornyok és magas kupolák. Mosolyogtam számításom correctségén; inkább, mint valaha tisztában voltam, hogy szerelmes nem vagyok; egészben jól éreztem magamat és jó indulattal voltam IRMA iránt, és fütyörészve RIGOLETTO legbanálisabb ütemeit, értem kapumhoz.

Kitünően aludtam ebédig. Kitünően ebédeltem. Az operában kaczérkodtam X. herczegnével. Aztán a QUADRIBA ültem fekete kávéval zamatositott csokoládéra, és épen reggeli háromig igen élénk társalgást folytattam a magyarországi lovakról egy velenczei contéval, a kivel a herczeg estélyén ismerkedtem meg és egy skót SIR JOHNNAL, míg végre avval bucsúztunk, hogy a napokban mindhárman kimegyünk a contenak brentai campagnajára, hogy megnézzük CSÁKTORNYÁ-ról várt lovait.

(...)

folytatás:

ÁLMOK ÁLMODÓJA

IRTA
ASBÓTH JÁNOS

BUDAPEST, 1878.
AZ ATHENAEUM R. TÁRS. NYOMDÁJA

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2019
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-428-8 (online)
MEK-19000

TARTALOM

ELSŐ KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN VELENCZÉBE ÉRKEZIK.

MÁSODIK KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN VALLOMÁSAI.

HARMADIK KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN SZERELME.

NEGYEDIK KÖNYV.
DARVADY ZOLTÁN MINDENT ELVESZÍT
ÉS MINDENNÉL TÖBBET NYER.