Sokáig tusakodtam, hogy mi módon tegyek eleget a lapok tisztelt kiadója és főszerkesztője azon óhajának, hogy életem főbb eseményeit legalább rövid rajzokban írnám le olvasóközönsége számára. Kritikusaim annyiszor kutatták, hogy mi az oka nagyon is sötét világnézetemnek; véralkatom-e, mely a hiúság, önzés, bűn észrevevésére utal, vagy életem folyama lett volna oly zordon, oly sötét, oly szomorú, hogy mindent a pesszimizmus szemüvegén lássak.
– Írd le, ha senkinek – mint mondod –, senkiért; nekem, régi barátodnak – az én kérésemért.
– De hogy? Mikor az ember bizalmas, benső, őszinte nyilatkozataival senkinek sem árt annyit, mint önmagának. Az írók rendesen akkor szokták megírni visszaemlékezéseiket, mikor azt hiszik, hogy nem halnak meg többé. Ha azt hiszik, mire való akkor e kacér, nevetséges játék? Mert éppen a haláltól, a feledéstől félnek! A siralomházban – a halál előtt, miért kér tollat, téntát, papírt a nyomorult?
Akármekkora író legyen valaki, ha visszaemlékezéseit írja: előttem a siralomház dicsőültje, vértanúja, szerencsétlene jelenik meg.
A közönség mindig megbocsátja néki e gyermekes együgyűséget, és szánó vagy résztvevő mosollyal kíséri.
Hitelt ad szavának, és e hitel talán sok-sok sebre a leggyógyítóbb vigasz.
Midőn egy harmincéves írói pálya képeit vázolom, e gondolatokkal indulok meg. Talán egy vigasztaló szó, egy meleg kézszorítás, egy akaratlanul kihullott könny nekem is jut osztályrészül.
Minden ember életében van egy pont, mellyel öntudatra jutása, visszaemlékezése kezdődik. Szerencsés, aki már a keresztelésére vissza bír emlékezni.
Hosszú büröksípokkal megrakodva tértünk haza a temető aljából. Rendkívül boldognak éreztem magamat, mert az én sípjaim voltak a legszebbek és leghosszabbak.
Csináltam is akkora lármát, hogy anyám arcából kikelve futott ki a szobából.
– Nem tudod, mi történt, jobb volna, ha sírnál.
Ő félrefordult, és sírt keservesen.
Anyám magas, száraz, barna asszony volt, nem szép, de apámnál, akit igen szép embernek tartottak, vagy húsz évvel fiatalabb.
Szerette, forrón szerette a haragos, mogorva, kevés szavú embert.
Én a sípjaimat letettem, és nem gondoltam többé rájuk. Néztem anyámra, és vártam, hogy miért sír oly zokogva.
– Eddig nótárus gyereke voltál, ezentúl isten viselje gondodat.
– Apám beteg?
– Ej! Megpofozta a főbíráját.
Ez a főbíró a híres Perczel család egyik tagja volt, a későbbi rettegett Bach-huszár, a gyűlöletes kecskeméti főnök, Bonyhády Gyula.
– Miért, édesanyám?
– Te is olyan vagy, mint az apád, azt gondolod, csak te vagy a becsületes, csak neked van eszed – és nem tudsz megférni a bőrödben. A mészáros is, a pap is itt volt panasszal, hogy nem bírnak veled. Minden gyereken keresztül mégysz. Jó, jó, úgy veszed hasznát. Amilyen most vagy, olyan leszel ember korodban is. Énrám nem ütöttél, nekem senkivel sincs bajom, én mindenki elől kitérek. Apám is ilyen volt, mikor megütötte a mennykő és meghalt, ott volt udvarunkon az egész falu. Kolosváry Györgyöt szerette mindenki. Apád? Ott van. Búsul, búsul! Késő. Bizonyos, hogy ezért elcsapják a hivatalából. Mért nem hallgatott? Egy-két rossz szót inkább nyeljen el az ember, mint igazságoskodjék. Láthatta már apád, hogy a fele falu ellensége, amért se a Tölöncsér fiát, se a Varga Gáborét, se a német Kirschét nem engedte a katonaságból megszabadítani. Most támaszkodjék a szegény emberekre. Mindig mondtam: a gazdagokkal bujkál, akinek esze van. Most megszabadulhatna! Így?! Jaj, jaj!
Nekem ez a keserű pont az első emlékem, mikor ott állottunk, hogy apámat, aki váraljai nótárus volt, elcsapják a hivatalából.
A bürök-tülkeimet széttapostam, és besompolyogtam az apámhoz.
Nyár utolja volt, gyönyörű szép nyári alkonyat.
Apám ott könyökölt az ablakon, mely a kertre nyílott, a szőlőlugasra, melyről a zsendülő, kövér fürtök csoportokban lógtak alá.
Nagy, széles fejű, kopaszos ember volt, kerek szakállal, vastag bajusszal, telt, piros ajkakkal és nagy, kék szemekkel.
Beszélte a kisbíró, hogy apám egy lovat fel tudott emelni.
És most ez a rengeteg erő nem volt elég, hogy a hivatalát megtarthassa. Pedig egy kis falusi jegyzőség mi?
Leültem vele szemben, a másik ablakba, ahol anyám szokott ülni, mikor apám üres idejében regényeket olvasott fel gyönyörűszép érzékenységgel.
Ó, mennyit sírtunk ilyenkor, de az mindig jólesett.
Most?
Búsult apám, látszott, hogy nagyon búsul.
Milyen az ember, mikor tudja, hogy cselekedetéért a hivatalát el fogja veszteni okvetlenül. Minő fájdalom, szégyen, kétségbeesés nyomhatja akkor szívét!
– Hát Károly hol van? – szólalt meg végre.
– Nem tudom.
– Rossz testvérek vagytok, nem jártok együtt.
– Mert mindig árulkodik.
– Ne bántsatok semmit, szőlőnek, szilvának, almának békét hagyjatok, mert elmegyünk innen lakni.
– Miért? – kérdem oktalanul.
Apám elpirult.
Egy darabig nézett rám, várt, mintha keresné a szót, fölkelt és kiment.
Igen. A mi szép napjaink elmúltak. A nagy, kerek, édes almafáról nem szedtünk több almát, a szilvafákon, diófákon nem mászkáltunk többé nyáron. Egyszer még mi szedtük meg a lugast, a káposztát mi vágtuk le, a sok pompás szilvát mi küldtük be a bonyhádi piacra – de aztán többé soha, soha, sehol!
A váraljai jegyzőlakot elhagytuk, a nagy udvar, kert nem látott többé bennünket, elköltöztünk, le messze, a falu végére, egy parasztember házába, Rémes Mihályékhoz.
Onnan jártunk aztán iskolába.
Én lehettem akkor nyolcéves, húgom hét, öcsém hat, mert hárman voltunk.
Itt laktunk egy szobában, mert a hátulsó Rémesek szobája volt, s ebben a vén Rémesné, egy nyolcvan felé járó asszony feküdt betegen, vakon, süketen, és siratta mindig a katona fiát, akit valami nagy bűnért a katonaságnál elemésztettek.
Mindig erről beszélt.
Én odaültem az ágyához, és mert nem szerettem az iskolába járni, mert rúgott nótárus-fiúnak csúfoltak, hát itt hallgattam órákon át a néni elbeszéléseit a szegény mostohalányról, akit a gonosz mostohája szétrepegetett; a Virág Lidiről, akit egy úrfi elcsábított, amibe aztán a Lidi belebolondult; a rossz emberről, aki a várandós feleségét elhagyja, és egy jómadárral elszökik; a szegény vándorló legényről, akit az árokból szednek föl; a gaz Kondor Gáborról, aki az egész falut az ujján csavarja – és, és, én már nem tudom, miről, de tudom, hogy a vak Rémesné jobban látott innen az ágyból, mint más a szabadban künn, ép szemekkel.
Egy nehéz, kínos esztendőt töltöttünk el a parasztházban, míg végre eljött a tavasz, s a pécsi püspök, Scitovszky, ki apámnak – bár mi protestánsok voltunk – ifjúkori barátja volt, valami harminc szekeret küldött, hogy azok bennünket Györkönybe költöztessenek.
Györköny egy szép Tolna megyei lutheránus német nagyközség; gazdag földmívelő nép lakja, s néhány földesúr. Akkor Kapuváry János volt a legnagyobb birtokos, mellette a Forsterek, Salamonok, Tassyak.
Itt születtem.
Apám akkor idevaló jegyző volt. Hagymássy Sándor jogot és papi tudományokat végzett ember. Fiatalon került ide, alig lehetett húsz-huszonegy éves. Hirtelen meg is házasították Kapuvárynak valami távol rokonával vagy tisztjének leányával.
A mi anyánk nem ő volt. Ez elhalt ifjan, sok apró gyermekkel, s apám úgy vette el Dunaszentgyörgyről a régi nemes családból származó Kolosváry György földbirtokos leányát, a hat eladó nagyleány közül a legidősbet, Juliannát – az én édesanyámat. A mostoha anya című elbeszélésem, mely Emichnél megjelent, első gyűjteményemben fordul elő; apámat és anyámat festi. Az Eszti néni című rajzomban is előfordulnak.
Apám családja, nem hiúságból, olcsó dicsekedésből hozom fel, mert hiszen e nevet nem is használom, mivel Tolnai írói név alatt írok és élek első felléptem óta, hanem csak megemlítem, hogy a Hagymássy család már 1210-ben, az Árpádok alatt szerepel. Őseim erdélyi prímások voltak, a legmagasabb hivatalokat viselték, és magának Bocskai Istvánnak, a választott, inkább a szultántól kinevezett magyar királynak felesége Hagymássy leány volt. Szapolyai János király alatt onnan jöttek be eleim Magyarországba. A reformáció őket is az új táborba vitte.
Birtokaikat lassan-lassan elvesztették, s majd Somogyban, majd Zalában, végre Veszprém, Fehér és Tolna megyékben tűnnek fel.
Ami a nagy birtokból, fényes, ősi névből megmaradt reám, a nemesi diploma, s a Kis- és Nagy Pirithy melléknév. Egyik-másik ősöm más nemesi predikátumot is használt.
Béke velök!
A szegény váraljai volt nótárusék tehát visszakerültek Györkönybe.
Megvan-e még, nem tudom; a régi temető felé volt egy magas dombon a Sixay kastély, egy tökéletesen elhagyatott nemesi fészek, nagy parkkal és millió patkánnyal.
Bérelte apám ezt a kastélyt, vagy birtokosától csak úgy kapta – nem szolgálhatok vele.
Szakadó tavaszi esőben, csontig ázva, éjszaka értünk a romok közé.
Másnap kiszaladtunk a mezőre, megfutottuk a vidéket, azután szemügyre vettük a kastélyt.
Hatalmas egy épület volt. Összes emberi lakója egy vén penzionátus szolga volt a nevelt leányával.
Baka bácsinak hívták a jó embert, a leányt Vörös Márinak, mert vörös volt és szeplős és nyavalyatörős.
– Kik itt az urak, bácsi? – kérdem a vénembert.
– Kik? Hát itt mellettünk mindjárt a Breznyánszky mészárosék, oda alább a völgyben a süket Salamon uraság, künn Bikács felé a többi, de legjobb módja van a tanítónak, Arnold uramnak. Olyan pompásan senki sem él, mint ő. Ott lehet inni bort, de még milyet! Van ám ott pénz is.
– Bácsi, ez a sok patkány, ni, mennyi van ott a vályúnál, nem bántja az embert?
– Majd éjszaka megtudja. Mári attól lett nyavalyatörős.
– Én lerázom őket a takarékról.
Borzadással gondoltam az éjszakára.
Öt-hat egymásba nyíló óriás terem. Ez mind a mienk volt, de a Rémesék egy szobáját jobban szerettem Váralján.
Nem mertünk lefeküdni. Apám, szegény, egész nap a patkánylyukakat tömte. Öcsémmel feküdtem egy ágyba. Nevettünk is, féltünk is, imádkoztunk is.
Az álom végre elnyomott.
– Jaj! – sikoltott fel öcsém. – Itt a mellemen, a lábamon valami mászik. Macska…
Én tudtam, hogy patkányok, de nem mertem szólni. Az arcomon egy végigsétált a hosszú, hideg farkával, és aztán lecsúszott.
Mintha egy ember ugrott volna le a padlóra, akkorát dobbant a förtelmes férge.
Fölkeltünk, hogy gyertyát gyújtsunk, de már megették.
Valahogy anyám olajos mécset kerített.
No, amilyen nagy és merész állatok ezek a patkányok voltak, én olyanokat azóta se láttam soha.
De a gyermek azért gyermek, hogy mindent elfelejtsen, és minden nyomorúságot megszokjék.
Apám ment hivatalt keresni, akkor még a kis hirdetések nem voltak, és a pályázatok is ritkák, anyám meg varrt.
Mi játszottunk. Megbarátkoztunk a Breznyánszky gyerekekkel. Óriási szelindek kutyáik voltak.
Hogy a mi állapotunk igen rosszul mehetett, onnan gondolom, mert egy alkalommal elbújtunk a mészárszék kamaráiba, s ott nagy kenyereket találtunk.
– Károly, ez kenyér – mondám öcsémnek.
– Az. Korpakenyér, kutyakenyér.
Mi ide mindennap elbújtunk játékból, és a kenyerekből, melyek veres-feketék voltak és keserűek, igen jól éltünk.
De mert minden élvezetnek vége szakadt, mi is alá voltunk vetve e törvénynek.
Apám lent a völgyben bérelt egy parasztlakást, tehát e lovagvárból mi oda költöztünk, s a korpakenyerektől elestünk.
Tizenegy éves lehettem ekkor.
Előbb apám, majd anyám nagy betegségbe esett.
Soha a nyomort ily alakban nem láttam.
Apám egy levelet bízott reám, hogy adjam át Arnold tanító úrnak.
A kövér, szigorú, német ember, mikor a levelet elolvasta, sírva fakadt.
Arnold úr közelebb intett magához. Megsimogatta arcomat, és megmorzsolgatta vastag, fehér ujja hegyével a ruhámat.
December felé járhatott már az idő.
– Ez nagyon vékony kabát, fiú. Fázol?
– Olykor.
– Megfagysz ebben.
Keresgélt a ruhái között. De azok mind olyan jók voltak még. Nem tudott választani. Gondolkozott. Ilyen komor arcot szokott vágni akkor, mikor a széles lineával az embernek a hátára egy nagyot akar ütni. Már vártam is, hogy kapok egyet.
– Eredj át a tisztelendő úrhoz, mondd, hogy igen fontos dologban kéretem egypár szóra, alázatosan. El ne felejtsd: alázatosan. Nem ártana, ha kezet is csókolnál. Nem, nem, ne tedd, mert akkor azt hinné, akarsz valamit. Pedig most…
És dobolt a szájával, amit már mindnyájan eltanultunk tőle. A tisztelendő úr nem vett észre, mikor lassan benyitottam a szobájába. Egy nagy pálinkásüvegből ivott.
– Na, wasz iszt, mi az? Ökör.
Fekete arcú, barna ember volt, összeérő szemöldökkel.
– Arnold tanító úr kéreti a tisztelendő urat…
– Nana, abból semmi sem lesz.
– Egypár szóra alázatosan. Azt mondta, igen fontos dolog.
– Nincs ott valami fiatal nő?
– Nem láttam.
– Abból semmi sem lesz.
Hirtelen elzárta a nagy pálinkásüveget a könyvszekrény aljába, mely tele volt ilyen üvegekkel, és öltözködött.
– Megállj. Itt van három kosár, vedd a fejedre és vidd.
Mentünk. Hallottam, amint morzsolja: abból semmi sem lesz, abból semmi sem lesz.
A tanító úr már várt bennünket a kapuban.
– Gyere te is – szólt felém Arnold tanító úr.
Mikor odabent a jó meleg, tiszta szobában elhelyezkedtek, a tanító úr felvette az atyám levelét, és néhány szó után a tisztelendő úr előtt hangosan felolvasta. Gyermek voltam még, de a szégyen miatt égett az arcom. Szerettem volna kimenni.
– Hát hitte ezt a tisztelendő úr? Istenem, milyen jómódja volt itt. Szerették, becsülték, de minden úrral összeveszett.
– Disznó kevély ember volt.
– Nem.
– Ej, amit keresett, megkapta. Én még a köszöntését se fogadom. Az ilyen koldusoktól tartózkodni kell.
A tanító úr egy darabig hallgatott.
– Hát ez az a fontos ügy?
– Gondoltam, kellene valamit tennünk ezzel a szegény emberrel.
– Én! Még a kisujjamat se nyújtanám ki. Mit csinál apád?
– Ír – válaszoltam halkan.
– Tudja mit ír? Instanciákat, kolduló leveleket. Nem jobb lett volna magát alázatosan meghúzni; itt az urakkal ujjat nem húzni; az erkölcsbíró szerepét nem játszani – bízta volna azt énrám –; az embereken keresztül nem menni. – Ej! Az ilyennek kötél való.
– Lajos, eredj ki, majd a tanítás után jöjj be. Olvastasd a leányokkal a bibliát, ahol elhagytuk.
Mikor kimentem a folyosóra, haza akartam szaladni, de meggondoltam magam, azaz szerettem volna megtudni, mit csináltak. Hát bementem az iskolába.
Tizenkét óra felé bejött a tanító úr és kihívott.
– Fiam, vidd haza az atyád levelét, kérd meg a nevemben, hogy szaggassa széjjel, és hogy ne írogasson senkinek. Úgyis semmit sem ér. Én küldöm ezt a három húszast, fát is küldök, valami mást is összecsinálok, de ne köszönje meg. Ha lát, ne köszönjön. Tegye, mintha nem látna. Most siess. Megértettél? Meg ne látogasson. Neki sok ellensége van. Siess.
Atyám igazán, akkor is írt szegény, mikor hazaértem. Anyám is bejött a konyháról. Mohón bontották fel a csomagot. Egy sor írás se volt mellette.
Sorra vettük a húszasokat, és mi gyermekek gyönyörködtünk a fehér színükben.
De szüleim összedugták a fejüket, és keserű szóváltásba keveredtek.
– Ugye megmondtam, Sándor – szólt anyám kisápadva.
– Elég emberen segítettem én is.
– Azzal nem állhatsz elő.
– Hát hogyan? Öljek? Hát mit csináljak? Már mindent elpróbáltam. Kapuváry nem ereszt be. Nincs otthon. Forster nem ereszt be. Vendégei vannak. Tassy – menjek máshoz. Petrics? Hogy sok a gyereke.
– Gyáva vagy.
Ekkor borzasztó módon összevesztek.
Anyám vádolta apámat, hogy a szerencsében elbízta magát, és bolondokat cselekedett; apám meg azzal fordult anyám ellen, hogy ha most olyan okos, állott volna a híres, bölcs, nagy eszével elő akkor.
Délután jó későre járhatott már az idő, midőn megcsendesedtek.
– Lajost elviszem Pécsre – mondá apám oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna köztük.
– Minek?
(...)
TARTALOM
Előszó (Szabó Á. György)
5
A váraljai mótáriusék
27
A pécsi út s a füstbe ment püspökség
39
Az én anyám
45
Az ozorai csata
51
Elvégeztetett
57
Athenac a magyar Alföldön
63
Petőfi és Jókai
80
Az első boldog óra
85
Egy irodalmi nemzetség és rövid élete
101
Hogyan lettem elbeszélő íróvá
106
Erdély
111
Vidéki Alkibiadész
126
Első összeütközéseim
130
A halál révén. Porig égünk. A nép
152
Egy irodalmi társaság és én
157
Egy ember a kapu alá surran
177
Egy másik ember
178
A német zsurnaliszták
184
Mérő János, Királyi Pál, Török József
189
A Petőfi Társulat
195
Egy új Athenaeum
200
Szabad előadásokat tartok
206
A politika
212
Még egyszer megalázva magamat
228
A mi lapunk - s az én főszerkesztőm
233
Függelék
Életrajzi adatok
244
Szemelvények kritikákból
245
Tolnai jelentősebb írásai
249
Miért sötét Tolnai Lajos világa?
(1837–1902)
Áll Marosvásárhely Forradalom utcai 6. számú házán egy fehér márványtábla: ebben a házban élt és alkotott Tolnai Lajos 1868 – 1884 között.
Akkor még e házat Szentgyörgy utcza 1085. számmal azonosították, így láthatták a város művelődni vágyó olvasói az Erdély című szépirodalmi heti közlöny fejlécén, mert a lap szerkesztője lakására kérte a leveleket, kéziratokat.
Nem csak szerkesztő volt Tolnai Lajos:
„– …itt Erdélyben, a Székelyföldön írói egyesület teremtődjék?
– Az eszme merész, majdnem őrültséggel határos, de kivitelét jó felfogás mellett lehetetlennek mégis nem tartom.”
Ez a párbeszéd Tolnai Lajos A polgármester úr című regényében hangzik el, ugyanis a regény szerzője 1876-ban valóban létrehozott Marosvásárhelyen egy irodalmi társaságot, melyet a korábban elhunyt realista regényíróról, Kemény Zsigmondról nevezett el (aki városunkban volt valaha ügyvédi gyakornok).
Hiba a regény szereplőit valóságos személyekkel azonosítani, most mégis elkövetjük ugyanazt a hibát, amelyet a sértett kortársak, amikor fel-fellángoló perekben, újságcikkekben kérték számon a regényírón a szatirikusan bemutatott alakokat, amelyekben önmagukra ismertek.
Csakhogy az író maga teremtett lehetőséget erre azáltal, hogy az átélt valóságot nem forralta ki magában művészetté, regényeiben nyers valóságtöredékek bontják meg az epikus szálat. Tehát álljon itt a regénybeli irodalmi egyesület szervezőjének jellemzése, mert nagy a kísértés, hogy önvallomásként olvassuk:
„A vezetőjük ... Szörnyű szerencsétlen egy ember, annyit mondhatok. Azt mondják, református volt eredetileg, és ott is pap, de mindenkivel összeveszett, senkivel se tudott békében élni, s elöljáróit is szemtől szembe összeszidta. Mondják, tanult ember lett volna pedig. Most itt hányódik a plébánosnál. Sok nyelvet ért, de az ő nyelvét itt senki sem érti. Sokszor az ember szánhatja, sehova se jár, minden szó megsérti, s mindenkin keresztülmegy. Valami nagy cél lebeghetett előtte, nem érte el – ki tudja, hol hibázta el a dolgot? Annyi igaz, hogy ebbe a városba kár. Ránézve is jobb volna, ha egy agy- vagy szívguta leszólítaná e nem neki való színpadról. Az ilyen izgága emberek minek élnek?” (A polgármester úr)
Tolnai Lajos Marosvásárhelyen tizenhat évig elsősorban református pap volt, emellett a református kollégium iskolaszékének elnöke, tanára is, felügyelője a leányiskolának, képviselőnek is jelölték kétszer, de hajlama szerint főleg író, költő, szerkesztő.
Városunkban halálának századik évfordulója után jelent meg önéletrajzi regénye, A sötét világ (Mentor, 2004). Utolsó művét 1894 – 95-ben folytatásokban közölte először az általa Budapesten szerkesztett Képes Családi Lapokban. Az első fejezetben ő maga is felteszi azt a kérdését, amely a mai olvasóból is kikívánkozik:
„Kritikusaink annyiszor kutatták, hogy mi az oka nagyon is sötét világnézetemnek? Véralkatom-e, mely a hiúság, az önzés, a bűn észrevevésére utal, vagy életem folyama lett volna oly zordon, oly sötét, oly szomorú, hogy mindent a pesszimizmus szemüvegén lássak?”
Valóban viszontagságos gyermekkora volt, bár a nagy hagyományú Hagymássy nevet örökölte apjától, amikor 1837. január 31-én a dunántúli Györkönyben megszületett. Vagyon viszont már nem járt a névvel, sőt nyomorúságos sorsra jutott a család, miután az apa falusi jegyzői állását elveszítette indulatos, igazságosztó természete miatt. Nem engedett a negyvennyolcas elveiből a bukás után sem, ezért nem talált munkát. Jellemző és előreutaló, ahogy önéletrajzi regényében az édesanyával mondatja Tolnai: „Te is olyan vagy, mint az apád. Azt gondolod, csak te vagy a becsületes, csak neked van eszed – és nem tudsz megférni a bőrödben.”
Iskolai előmenetelében ez a tulajdonsága még nem okozott hátrányt, édesapja korai halála után is kiváló eredménnyel tanult Gyönkön, innen az ország legjobb gimnáziumába került, Nagykőrösre, ahol Arany János volt a magyar irodalom professzora. A fiú a versek bűvöletébe került, amikor Arany bizalma jeléül felkérte, hogy másolja le összes költeményeit. Később a híres költőtől várta sóvárogva, hogy verseit megdicsérje, ehelyett ő idegen nyelvek tanulására buzdította tanítványát.
Édesanyja és főleg a szegénysége arra késztette, hogy a biztos megélhetés reményében református papnak tanuljon a budapesti teológián, de elvégzése után meghívták a református gimnáziumba segédtanárnak.
Költői ambícióit nem adta fel, Arany János hatására írt balladái, versei 1865-ben jelentek meg, két év múlva elbeszéléseit is kötetbe gyűjtötte. Írói álnévként választotta szülőföldje megyéjéről a Tolnai nevet. Indulása oly elismerést váltott ki, hogy Eötvös József javasolta a Kisfaludy Társaság tagjául.
Mégis sötétnek nevezi ezt a világot, hiszen a forradalom leverése utáni csalódottság, megfélemlítés, az 1867-es kiegyezés engedményei, „a nyomott, békés kor, láncok, börtönök”, saját anyagi gondjai és felettesével való súrlódásai elkeserítik.
A szegény segédtanári állapotból remél megszabadulni, amikor megpályázza a marosvásárhelyi Vártemplom harmadik papi állását. Utólag azt írja, hogy „de hajlam, érzés nem vitt erre a szép és rettenetes pályára.” A kapitalizálódó fővárosból feleségével és kisfiával egy elmaradott kisvárosba kerülve ennek szokásait idegenkedve tapasztalja.
Lelkipásztori működése nem volt szerencsés, azzal vádolta kollégáit, hogy szeretnek inni, kártyázni, nőzni, politizálni, a prédikációt tanulatlanul felolvasni; a polgári lakosság, értelmiség körében meglátott bűnöket a szószékről prédikálta ki, közfelháborodást okozva. Ezért éveken át pereskedtek ellene. A viszály emlékét őrzik a Teleki Tékában fennmaradt röpiratok: az ellene írt Camera obscura (1876) és az Apró puskatűz, avagy ama hirhedett dr. Revolver Lajosnak, a M.-vásárhelyi ref. egyh. első koklerének hazugságaiért való meglőcsőztetése (1884); a mellette állást foglaló Suum cuique (Kinek-kinek a magáét, 1876) című röpirat felmagasztalja Tolnai műveltségét, hírneve hazai és külföldi bizonyítékait halmozza, ugyanakkor elismeri: „heves, indulatos, daczos ember, semmi alattomosságot elnézni nem tudó, kemény, zord szavú: ... tiszta, feddhetetlen életű ember.”
Prédikációi nem maradtak fenn, részben a fél várost felemésztő 1876-os tűzvész martalékává lettek, a későbbieket meg Tolnai keserű emlékei miatt nem tarthatta fontosnak megőrizni. Dávid Gyula Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című, jól dokumentált monográfiájában arra a meggyőződésre jut közvetve, a Tolnai egyházi szónok példaképeire alapozva, hogy a liberális teológia hívének tekinthető, hiszen „papi és írói minőségében egyaránt kezdettől fogva fellelhető az erkölcsi vétkek kálvini szigorúságú és kálvini indulatú ostorozása.” A papi hivatásnak ilyen felfogása vezethetett a híveivel való meghasonláshoz, pereskedéshez.
Valószínűleg több örömét lelhette irodalomszervezői tevékenységében, még ha ezen a téren is szerzett ellenségeket. Háromszor próbálkozott lapindítással.
Az Erdély című szépirodalmi hetilapot 1871 januárjában kezdte kiadni Imreh Sándor nyomdász, Tolnaival az első 13 számot szerkesztette. Ebben jelent meg folytatásokban Egy menekülő agglegény vándorlásai című munkája. Volt szeme az időszerű kérdésekhez, például a nők emancipációjával kapcsolatos olvasói levelet közölt egy „ritka míveltségű s magas lelkű úrnőtől”, a kolozsvári B. Margittól, aki legnagyobb gondnak azt tartja, hogy a nők a hiúság és az előítéletek rabszolgái, a közvélemény rossz szemmel nézi, ha a nő nehéz anyagi helyzetén munkával igyekszik könnyíteni, ugyanakkor elítéli, ha elzüllik, rossz útra tér.
A gondolat annyira megragadta Tolnait, hogy az emancipált nő motívuma több regényében is felbukkan. Az urak címűben a szegény paplány az egyik pozitív szereplő, aki házasságot köt egy parasztemberrel, férje jövedelmét kiegészítendő varr, és varróiskolát indít fiatal lányoknak. Saját társadalmi osztálya és rokonai ugyanúgy megszólják emiatt, mint a parasztasszonyok.
A polgármester úr című regényében a korábban ábrándvilágban élő, elkényeztetett lányok szintén varrással keresik kenyerüket apjuk bukása után.
Talán e pozitív szereplők ősforrása az író édesanyja, aki – A sötét világban rajzolt hangulatos kép tanúsága szerint – férje halála után szintén varrásból, kosztos diákok tartásából taníttatja fiait.
A kudarcba fulladt első folyóirat után 1879-ben újabb irodalmi lap szerkesztésével próbálkozik Tolnai, az Erdélyi Figyelőnek szellemi hátterét a Kemény Zsigmond Társaság jelenti, ugyanis közlönyeként a havi rendes gyűlésekről tudósít, közzéteszi az ott felolvasott műveket. Ebbe a lapba Arany János is küld kisebb költeményeket, feltűnik a vásárhelyi Petelei István a fiatal írók között, a szerkesztő népballadát is közöl.
Majd 1883-tól az elnök, báró Apor Károly támogatásával Figyelő címen jelent meg a Kemény Zsigmond Társaság közlönye.
Az irodalomszervező Tolnai maradandó alkotása ez az irodalmi társaság, amelynek ő a titkára volt. Célkitűzése, hogy ne csak helyieket, hanem egész Erdélyből vonzza a tudósokat, irodalmárokat, fellendítse a szellemi érdeklődést, a vidéki irodalmi életet.
A költő Tolnai Vásárhelyen ritkábban jelentkezik, bár indulásakor balladáival, verseivel keltette fel kortársai figyelmét. Családi tragédia szólaltatja meg belőle a lírikust: hároméves kislányának, Idunának halála. 1880-ban az Erdélyi Figyelőben jelenik meg Kis leányom emlékére című verse, melynek első versszaka:
Míg én az urat prédikáltam
Fényes pünkösdnek ünnepén,
S botor hevemben kiabáltam:
Egy az öröm, egy a remény;
Addig a halál, mint a kígyó,
Becsúszott hozzánk, nesztelen,
Dalát sziszegve: így lesz, így, jó!
S megfojtotta kis gyermekem.
Ez a mű képviseli Tolnai költészetét a Hét évszázad magyar versei antológiában a Fehér Sándor című balladával együtt.
A költészethez tudósként is közelített, a kolozsvári egyetemen doktorált Tompa Mihály művészetéből, ennek alapján a budapesti egyetem magántanári címet adományozott neki, de előadást soha nem tarthatott, ottani ellensége, Gyulai Pál megakadályozta. Így nem sikerült távoznia az egyre tűrhetetlenebb perek városából, Marosvásárhelyről.
Tolnai működésének fő területe a prózaírás, regényei és elbeszélései hozták meg a kortársak elismerését és érdeklődését. Még budapesti tartózkodása idején megállapították róla A nyomorék című regénye alapján, hogy kritikusan szemléli az életet, a realizmus követői közé sorolták.
Vásárhelyi tartózkodása alatt írta Az urakat, viszont a mű cselekménye szülőföldjén játszódik. A Bach-korszak legsötétebb eseményeire mutatott rá, bírálva azokat az embereket, akik önként hódoltak be a német hivatalnokoknak, remélve, hogy jutalmul a társadalmi ranglétrán eggyel feljebb léphetnek. A főszereplő Bokros Mihályné nem hasonlít a korábban említett emancipált nőkhöz, sokkal inkább Kemény Zsigmond rajongóihoz, annyira fanatikusan törekszik elnyerni a tekintetes asszony címet parasztasszony létére. Esztelen áldozatainak tetőpontja, hogy kitagadja nagyobbik fiát az örökségből, mert túlságosan hasonlít paraszt apjához. Bokros Mihályné fő motivációja a hajdan volt nemesi rokon rangjára felemelkedni, ezért házasítja össze elkényeztetett kisebbik fiát az államhatalmat képviselő idegen adószedő lányával. Elvakultan gyűlöli észszerűen gazdálkodó nagyobbik fiát, felajánlott segítségét még akkor is visszautasítja, amikor ragkórsága nyomorba döntötte. A Bokrosból Beckerré vedlő kisebbik fiú és a kisvállalkozóvá váló nagyobbik fiú életútjában a polgári átalakulás két lehetséges útját rajzolja meg Tolnai.
Szintén a Bach-korszakot idézi szatirikus erővel A báróné ténsasszony (1882). Az arisztokrácia bírálatát A nemes vér, Az oszlopbáró és A szentistváni Kéry-család című regényeiben írta meg, részben Marosvásárhelyen, részben később az ott szerzett élményekből.
A már idézett regénye A polgármester úr derék közhivatalnokot állít a középpontba, a Tolnai-képletbe illeszkedő egyetlen pozitív szereplőt, akit a tömeg, sőt a társadalom meg nem értése, rosszindulata, a cselekedeteit félreértelmező pletyka csődbe, végül őrületbe kerget. A mai olvasó beleláthat a korabeli hivatali önkényeskedésbe, a megvesztegetés és alattomosság tárházát nyújtja az író a szatíra eszközeivel. A magánember problémái is bekerülnek a regénybe, amikor az ideális férj polgármesterből türelmetlen férj lesz egy színésznő csábításainak hatására, aki őt eszköznek használja felemelkedéséhez.
Érdekesek lehetnek számunkra a dunántúli Tolnai erdélyi nyelvhasználatra vonatkozó kritikus megjegyzései:
„hogy zsongták körül minden oldalról: szerkesztő úr, kedves szerkesztő úr, instálnók így, instálnók úgy, könyörgöm, esedezem (erdélyi beszéd), méltóztatnék, kegyeskednék, parancsoljon...”
Sőt a nemek szerinti beszédsajátosságokra is felfigyel: „de csakhamar észrevette, hogy Ágnes, mint az erdélyi asszonyok, szeret metaforákban beszélni, azért is hozzá alkalmazottan felelt”.
1884-ben feleségével visszatért Budapestre, miután az ellene indított egyházi perek arra késztették, hogy lemondjon papi pályájáról.
Folytatta a lapszerkesztői tevékenységét, előbb az Irodalom című lapban, majd a Képes Családi Lapokban, még írt tizenkét regényt, melyek közül A falu urai és az Eladó birtok a viszonylag legjobbak. Megélhetését mégis tanárként biztosította egy fővárosi iskolában.
Utolsó regénye, A sötét világ, melyben az átélt élményekből a hangsúlyosakat kiemelve szerkeszt érdekes művet, szubjektív képét adja korának és az akkori irodalmi életnek. Az egyik motívum az íróvá válás hajszálereit követi, a már említetteken kívül elmeséli szülei regényfelolvasásait az ablakmélyedésben, iskoláskori könyvtárnoki szolgálatát, Aranyné biztatását, hogy írja meg a szóban előadott hangulatos történeteket. Az élőbeszéd jellemző erejével megjelenített rokonok, ismerősök élvezhető történetekben állnak elénk.
Viszont a konfliktusai okozta indulata elragadta regényírás közben is, ezeket az eseményeket nem tudta epikus mederbe önteni, megmaradtak dokumentumszerűnek. Az önigazolás túlzó öndicséretbe csap át helyenként.
Az utódok közül őt személyesen ismerő Mikszáth találóan jegyzi meg, hogy „gyűjtő volt Tolnai, szenvedélyes, de ellenségeket gyűjtött”. Nagy tehetségnek tartja, aki „nem limonádét árul, hanem nehéz ó bort, humora keserű”.
Ady éles szemét, a radikális reformert dicsérte, Móricz a modern realista regény élharcosát látta benne. Németh László, elismerve társadalombírálatát, hiányolja a jó szerkezetet, melyet szétfeszít a gyilkos indulat.
Napjainkban is megtalálhatjuk könyvesboltokban egyes műveit, melyek közül kiérlelt, fegyelmezettebben írt elbeszéléseiből ízelítőt kaphatunk a 2003-ban megjelent A magyar novella antológiájában: A megjavult adófelügyelő és A Tógyer farkasa című a társadalmi visszaéléseket és az előítéletek szerint élő tömeget bíráló írót mutatja be. A Dániel pap lesz és a Csak egy asszony című regényei e-könyv formájában kínálják a lehetőséget a modern olvasónak, hogy önálló véleményt alkosson Tolnai sötét világáról.
Dézsi Eleonóra
Az oldalt szerkeszti: Ötvös József ny. lelkipásztor
