Ujváry Zoltán

Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÓLÁSOK ÉS KÖZMONDÁSOK

*

Szólások és közmondások

A magyar szólások és közmondások iránt az érdeklődés több évszázadra nyúlik vissza. Az első kiadvány megjelenésének (1598) négyszáz éves évfordulójáról röviddel ezelőtt nemzetközi tudományos konferencia emlékezett meg. Baranyai Decsi Csimor János görög-latin-magyar Adagiorumát évszázadok folyamán nagyszámú könyv, közlemények serege követte. A proverbiumkutatás magas szintre emelkedett, külön stúdiumot alkotva nemcsak a nyelvtudomány, hanem az irodalom, a folklór, a pszichológia és más szakok művelői foglalkoztak és vizsgálódnak a frazeológia rendkívül szélesre tárult területén. A hatalmas anyagban való eligazodás bibliográfiák nélkül ma már aligha lehetséges.

A proverbium-kutatás különböző irányzatairól, módszereiről, szerteágazó kérdéseiről Szemerkényi Ágnes, Voigt Vilmos és Paczolay Gyula munkái nyújtják a legfontosabb ismereteket és eredményeket nemcsak hazai, hanem európai kitekintésben is. A magyar néprajz szintézisében és korábbi írásaiban Szemerkényi Ágnes, a magyar folklór kézikönyvében és más tanulmányaiban Voigt Vilmos foglalkozik a proverbium-kutatás történetével, műfaji meghatározásával, a népi kultúrában való helyével, funkciójával és mindazokkal a kérdésekkel, amelyek a folklór vizsgálói előtt állnak. Az összehasonlító kutatás terén Paczolay Gyula Európai közmondások címen megjelent műve emelkedik ki.
Ez a munkám, bár tudatos gyűjtés eredménye, de nem a hagyományos értelemben. A proverbium-gyüjtés nem volt kutatóutaim célja. Közismert a szólások, közmondások gyűjtésének nehézsége. Kérdőívvel, rákérdezéssel aligha lehet hiteles képet kapni. Ha azt kérdezem: Ismeri-e azt a mondást, hogy addig üsd a vasat, míg meleg, a válaszadó, ha közmondásként nem ismeri, akkor is igennel válaszolhat, mivel értelemszerűen a kovácsnak addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
Néprajzi gyűjtő utaim során a gömöri palócok körében közel fél évszázad alatt legkevesebb tízezer órát töltöttem el népi közösségben folklóranyag lejegyzése, magnetofon-felvétel és köznapi beszélgetés kapcsán. Ide kapcsolható a paraszti környezetből való származásom is. Mindezek olyan hátteret és kapcsolatot jelentettek, amelyek nagymértékben megkönnyítették a proverbiumok lélektani megértését, életbéli szerepét és az igen gyakran ellentmondásos jelenségek értelmezését is.
A proverbium-gyűjtés több évszázados múltjában alig találunk olyan törekvést, kezdeményezést, amely a közmondásoknak és a szólásoknak egy-egy falu vagy régió közösségében való funkciális szerepét vizsgálná. Szólás- és közmondásközlés óriási mennyiségben van, de néhány kivételtől eltekintve egyik sem irányul az élethelyzetekben való vizsgálatra. Természetesen a spontán használat, a pillanatnyi szituáció megragadása, megfigyelése rendkívül nehéz. Ehhez a közösségben, a proverbium-használók körében kell élni, azokkal együtt munkában és szórakozásban, családi és nagyobb közösségben jelen lenni. Mindez aligha valósítható meg egy-egy gyűjtési alkalommal. Évekre, évtizedekre van szükség a különböző szituációkban való megfigyelésre.
A folklórműfajok többsége megfelelő alkalomhoz (társas összejövetelek, mulatság, lakodalom, közösségi munkák pihenőidői stb.) kapcsolódik. Funkciójuk szerint a szórakozást, a szórakoztatást szolgálják. Idetartoznak a mesék, mondák, lírai és epikus dalok, élménytörténetek, dramatikus játékok, találósok stb. Mindezek közösségi megnyilvánulása és funkciója egyértelmű. Ugyanez nem mondható a proverbiumokra. Kivételt csak töredék alkot.
Szólás és közmondás nem él önállóan, mint a dal, ballada, mese, monda vagy adoma. Csak szövegkörnyezetben, a helyzettől, szituációtól el nem választhatóan fordul elő. Nincs olyan alkalom, amelyben az emberek proverbiumokat mondanának egymásnak, a társaság szórakoztatására. Nem is beszélve arról, hogy a legtöbb ember nem is tudja, hogy szólást, illetőleg közmondást sző a beszédébe.
A szótások a szókincs részei. Az embernek gyermekkorától kezdődően tulajdonává válik, anélkül, hogy a szókincskészletétöl elválna, elkülönítve élné életét, vagy a szókészlettől az ember tudatosan külön tudná választani. Gyűjtéseim során gyakran tapasztaltam, hogy a proverbium használó csak tőlem tudta meg, hogy az elbeszélése kapcsán ő szólást vagy közmondást is alkalmazott.
A kivételek közé a lokális szólások tartoznak. Ezekhez a szólásokhoz helyi esemény, többnyire tréfás, adomaszerű történet fűződik. Ilyen példák mindenütt előfordulnak. Ezek értelmezése a hallgatóság számára az eset ismerete miatt nem kíván magyarázatot. A szólás csak akkor válik el szövegkörnyezetétől és kerül egy másik műfajba, amikor a szólást nem ismerő személy rákérdez, vagy az elbeszélő önmagától is elmondja a szóláshoz kapcsolódó esetet. Ilyen példákat gömöri gyűjtéseimből már közöltem.
A helyinek nevezhető szólások jó néhányada szélesebb körben, némelyike országosan ismert, csak azáltal válik helyivé, ha helyi eseményhez, személyhez kapcsolják. (Pl. Magad a deszkán, tököd a lócán; Se ne dicsérj, se ne gyalázz, magadat, ha meg nem aláz; Beteg vót, meghótt; Hajlik, mint Putnok.) Az egyértelműen helyi szólások (pl. Egy akaraton vannak, mint Tóth atyus Tóth mamival; Bevette, mint Vattai a sót; Megemészt Poszoba! Majd én megmutatom, hol lakik Horkai!) többnyire egy-két generáció hagyományában maradnak fenn, lényegében addig, amíg a hozzájuk fűződő történet értelemszerűvé teszi az emberek tudatában. De ezekben a példákban sem a szólás iránt mutatkozik igény, hanem a hallgatóság arra az esetre, történetre kíváncsi, azt a sztorit akarja hallani, ami a szólásmondáshoz kapcsolódik. Ennek elmondásával felidéződik a történet, rögzül és hagyományozódik a szólás is. Idevonatkozóan említek egy példát. Alsószuhán részt vettem egy paraszti közösség összejövetelén, s amikor a hangulat a nótázáshoz érkezett, az egyik gazda elkiáltotta magát: Hadd zengjen, mint a Miczi éneke! Valaki rákérdezett: Hogy zengett a Miczi éneke? Ekkor hallhattuk a történetet egy Miczi Nagy Pál nevű zádorfalvai szegény emberről, aki a felesége temetésén nem volt megelégedve az énekkel, a pap elé állt és rászólt: Tiszteletes úr! Hadd zengjék a szegénynek úgy, mint a gazdagnak! Ebből alakult ki a mondás az ércesebb, az erősebb hangerejű éneklésre való felhívásként.
A mondó, a használó a proverbiumot mindig egy konkrét esethez kapcsolja. Nagy tévedésben lennénk, ha azt gondolnánk, hogy a beszélő tudatos proverbium-használó. Beszélgetéskor, indulatmegnyilvánuláskor a szólások vagy a közmondások nem „hívásra", hanem a szókincs részeként jönnek elő, éppen úgy, mint a „közönségesnek" tekintett szavak. Népi közösségekben, esti beszélgetések, összejövetelek, mulatságok és egyéni beszélgetések alkalmával megfigyeltem, hogy a beszélők akár köznapi dolgokról diskuráltak, akár érzelmileg telítettebb eseményt vagy mondát, adomát, élménytörténetet mondtak, a szövegbe szőtt proverbiumok természetes részei voltak a mondatnak.
Többen úgy vélik, hogy a proverbium műfaja kizárólag tanító célzatú. Egyoldalú megállapítás. Kétségtelenül igaz, mint azt gyűjtésemben is számos példa mutatja, a szólásokban, közmondásokban az idősebbek bölcsessége szól a fiatalokhoz. Az ilyen jellegű tanító célzatú mondások azonban a proverbiumkészlet kisebb részét alkotják. Ezekről valóban elmondható, hogy tanító célzatúak és az idősebbek mondják a fiataloknak, oktatásul, tanításul. Elsősorban a bibliai eredetű proverbiumok tartoznak ebbe a körbe. A legtöbb példában azonban a tanító célzat nem jut kifejezésre. A használó néhány kivételtől eltekintve nem tudja pl. a közmondás bibliai eredetét, a szókincse természetes ismereteként alkalmazza az annak megfelelő helyzetben, beszédkörnyezetben. Vannak olyan példák, amelyeknek semmi közük a tanításhoz, oktató célzatuk nincs, noha bibliai eredetűek.
Pl. A haja szála is az égnek állt - amely a megrémülés, az ijedtség kifejezésére vonatkozik - számos változattal helyettesíthető {Vacog a foga; Hideg rázza; Kővé dermed stb.) Idesorolhatók mindazok a bibliai eredetűnek vélt szólások és közmondások, amelyek jelentésük révén az egyedek szókincséhez tartoznak, anélkül, hogy didaktikus jellegűek lennének
(pl., Ami a szívemen, az a számon; Elég minden napnak a maga baja; Ami késik, nem múlik; Kezes fizess!).
Megfigyeléseim során nem igazolódott be az olyan kutatói vélemény sem, amely szerint a szólásoknak a stilisztikai értéke áll az élen, azaz a használó a proverbiumokkal ékesíti a beszédét, esztétikailag emeli, művészibbé teszi. Természetesen számos olyan példa van, amely valóban ebbe a kategóriába sorolható, azonban a proverbiumok körében ez a szempont nem játszik szerepet. A funkció az elsődleges. A közlő azért mondja, mert azzal mondanivalóját nyomatékosítja, hangsúlyosabbá, fontosabbá teszi. Azt hiszem senki sem gondolja, hogy ha a közlő így szól: Fingik, mint a szaros ló; Jár a szája, mint szélben a budiajtó; Hallgat, mint szar a fűben, Kiváglak, mint a taknyot stb., a beszédét ékesíti.
A szólások viszonyulást, érzelmi megnyilvánulást is kifejeznek. Ezek nagymértékben függnek a közlő társadalmi helyzetétől, rangjától, a személytől, akire irányul a mondás. Pl. az anyós dühe, ellenszenve nyilvánul meg a menyéről való panaszba ágyazott mondásban: Az anyja hasában sem volt jobb dolga. De ez mások szájából elhangozhat egyszerű tényközlésként, pozitív megnyilatkozásként, akár örömöt is kifejezve, hogy az illető személy kitűnő körülmények között él. Idesorolhatjuk mindazokat a szólásokat, amelyek elítélő értelműek. Ezekkel a használó negatív érzelem-megnyilvánulása fejeződik ki a megnevezettel vagy esettel kapcsolatban (pl. Legkönnyebb ugatni; Nem ennék vele egy tálból cseresznyét; Szaros pennával se érné fel az orrát; Azt hiszi, hogy ő szarja a spanyolviaszkot.)
Az ifjabb használókról olvashatunk olyan véleményt, hogy ők a szülők, a nagyszülők proverbiumaival már nem élnek, mert korszerűtlennek tartják azokat. Én ezt nem tapasztaltam. Véleményem szerint a kérdésfelvetést semmi sem indokolja. A proverbium spontán jön az egyén szájára. Az esemény, a történet, a pillanatnyi helyzet maga indokolja. A használó nem gondolkodik azon, hogy most ezt vagy azt mondja-e. Ellenkező esetben tudatos beszédfelépítést kellene feltételeznünk, amely szerint az egyén szelektál a proverbiumkészletben.

A proverbiumkutatók közül többen kísérletet tettek arra, hogy megállapítsák, mennyi szólást, közmondást ismernek az emberek korosztályonként, általában a következők szerint: 30-40, 40-50, 60-70 és azon felüli évesek csoportjára osztva a vizsgálandó közösség tagjait. Ez aligha célravezető. Az ilyen statisztikai felméréshez megfelelő számú merítés szükséges attól függően, hogy milyen lélekszámú közösséget vizsgálunk. A megkérdezettek az azonos korosztályon belül legalább hozzávetőlegesen azonos műveltségbeli (iskolázottságú) szintet kell, hogy képviseljenek. Az azonos korbeli olvasottabb földműves nyilvánvalóan több proverbiumot ismer, mint a vele azonos korú munkás vagy pásztor. De még kérdésessé teszi az eredmény hitelességét a rákérdezéses módszer, ami a statisztikai méréshez eleve szükséges. Egyáltalában, fontos-e ilyen felmérés? Milyen következtetés vonható le belőle? Nem nyelvészeti szempontra gondolok. A szájhagyomány, a folklór ilyen módon nem értékelhető. Ezt nem tesszük más műfajokkal sem. Pl. egy faluban nem mindenki tud népdalokat, balladákat, meséket. Lehetséges, hogy egy-egy műfajnak csupán néhány kiemelkedő individuum képviselője van. Itt a hagyomány - tágabb értelemben a népi kultúra - megfigyeléséhez a passzív ismerők, a befogadók is hozzátartoznak.

Az átlagosnál több proverbiumot a gömöri palócok körében két parasztember ismert. Ok a tudásszintet illetően hasonlíthatók a nótafákhoz vagy a mesemondókhoz. Lökös János héti és Domby Lajos alsószuhai földműves magasan kiemelkedik proverbium ismeretével. Az előzőtől - Lökös Jánostól lejegyzett példák külön kötetben megjelentek. Lökös Jánost „szólásfának", „közmondásfának" is nevezhetnénk a „nótafa" és „mesefa" mintájára a hatalmas proverbium készlete alapján. Elsőrendű segítséget nyújtott a közmondások, szólások egyéni és a közösségi használatban való funkciójának és értelmezésének a megállapításában.

Több kutató szempontként jelöli meg az egyének, közösségek proverbiumkészletére tett hatások vizsgálatát. Az iskola, a tanítás szerepe közismert. Gyakran maga a közlő is emlékszik arra, hogy egyik-másik közmondást az iskolában, a hittanórán hallotta, könyvben olvasta stb. Ez saját közösségre vonatkoztatva néhány esetben kimutatható. Azonban alighanem reménytelen vállalkozás, ha a proverbiumok vándorlása nyomán való változást, készletbővülést akarnánk kimutatni. Ezt csak abban az esetben lehet megkísérelni, ha ismerjük a településtörténetet, a proverbiumhasználók eredeti lakóhelyét, vándorlási útvonalát. Az azonban megállapíthatatlan, hogy az időszakos migráció - pl. a mezőgazdasági idénymunka - alkalmával került-e szólás a szókincsbe, ha csak a közlő ilyenre fel nem hívja a figyelmet. Ezt azonban csak olyan kivételes képességű személy érzékelheti, akinek a műfajról vannak ismeretei. Márpedig tudjuk, hogy a nép ilyen műfajt a hagyományaiban nem különít el.

A szólások vizsgálatában rendkívül fontos arra figyelni - erre igyekeztem gondot fordítani -, hogy a kérdéses proverbiumnak hányféle értelmezése lehetséges. Ez függhet az alkalmazás pillanatnyi helyzetétől, a szituációtól, az alkalmazó személyiségétől, a közösségtől, amelyben elhangzik, illetőleg két személy esetében a másik féltől. Még társadalmi különbségek is befolyásolhatják a szólás használatát. Erre vonatkozóan számos példát említhetünk. Egy beosztott a főnökének (szolga a gazdának) konfliktus esetén nem merné azt mondani, hogy Amilyen a mosdó, olyan a törülköző; Kiszorítom a lelkedet; Kirázlak a nadrágodból; Elhúzom a nótádat; A nyavalya törjön ki; Ki nem állhatom a pofádat; Menj a pokolba! Verjen meg a ragya!; Szakadjon le rólad a ruha. Hasonlóképpen a társadalmi különbségekből adódóan az azonos jelentésű szólásváltozatok közül a közlő az illendőségnek, a két fél közötti kapcsolatnak megfelelően választ. A soványság kifejezésére több szólás ismeretes, pl. Olyan, mint a seprűnyél kóró; gereblye, piszkafa, gebe stb. Egy földműves ember, parasztasszony a rendkívül sovány, feltűnően vékony, keszeg tanítónőt, nagytiszteletü asszonyt, bírónét stb. ezek közül nem illeti azzal, hogy Olyan, mint egy gebe, kóró vagy piszkafa, hanem némileg finomabban, illendőbben fejezi ki a soványságát: Olyan, mint a cérnaszál; Olyan, mint az ujjam, Olyan, mint a böjti szél.

Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy megfigyeléseim nem támasztják alá azt az általánosnak tekinthető véleményt, amely szerint az a személy, akinek a beszédében közmondások, szólások hangzanak el, az tudatos proverbiumhasználó. Azonban igazolható, mint az említett példákból is kitűnik, hogy a helyzetnek, szituációnak, a beszédet hallgatónak a függvényében a proverbiumkészletböl tudatosan választ. De az is csak arra az esetre vonatkozik, amelyhez több proverbiumvariáció alkalmazható.
Vizsgálataimban a proverbium jelentését, funkcióját helyezem előtérbe. Tanulságos példaként említem, hogy adomaként elmondott történet csattanója más beszédhelyzetben szólásként hangzott el.

A következő, más magyar nyelvterületen is ismert proverbium: Egy szájból hideget és meleget fúj, és amely bibliai eredetre nyúlik vissza (Jakab apostolnak közönséges levele 3:10) a gömöri falvakban adomában is előfordul. Proverbiumként a kétszínű emberről mondják, aki mindig a körülményekhez igazítja a véleményét, aszerint dicsér vagy szid. A szólástól független adoma: „Egy cigány fát szedett az erdőben a fiával. Nagy hideg volt. Az öreg bele-bele huhukolt a markába. A gyerek kérdi az apját, mit csinál. Az apa azt válaszolja, hogy melegíti a kezét. Ebédnél az ember igencsak fújja a forró levest. A fia kérdésére válaszolja, hogy hűti a levest. Erre a gyerek: No, hogy a rák egye ki a szádat. Ha akarod meleg, ha akarod hideg jön ki rajta. "

Úgy vélem, ebben és az ehhez hasonló példákban nem kereshető, melyik volt előbb, melyik alakult a másikból. A helyi történetekből kialakult szólások konkretizálhatok, a szűkebb kör és a szólás élettartama is sejthető, azonban az olyan szólás, amely általános igazságot, bölcsességet, tanulságot fejez ki, területtől, népcsoporttól függetlenül alkalmazható, nem függvénye az adomának, s úgy lehet, semmi kapcsolat nincs közöttük, bár a fenti példában elképzelhető, hogy a szóláshoz „találódott ki" a történet.

Az előzőhöz hasonlóan alakulhatott történetté a minden bizonnyal iskolában tanult oktató célzatú mondás: Se ne dicsérd, se ne gyalázd, magadat, hanem megalázd. Ez a szólás pontosan így olvasható a Hármas Kis-Tükör 1850. évi kiadásában az erkölcsi szabályok között. Valószínűleg onnan, a verses szövegből került a folklórba. Feltehetőleg egy megtörtént eset nyomán adomaként maradt fenn, s már ebben a formában jegyeztem le két faluban is (Alsószuha, Lé várt). A mondáshoz a következő történet kapcsolódik: „Valamikor régen a meleg vízre hordták a kendert áztatni. Visszafelé a sok ember bement a kocsmába, Királyiban. Ettek-ittak és beszélgettek. Az egyik rongyos gatyás ember igen dicsérte a feleségét, hogy annak az egész vidéken nincs párja. Akkor eleibe állt egy jól öltözött ember és csak annyit mondott:
Én nem dicsérem. Dicsérje meg ingem, gatyám! A rongyos ember aztán elhallgatott. Igen restellte magát a sok nép előtt. "

A jelentéstartalom, ahogy Vöö Gabriella nevezi, a kommunikációs helyzetben jut kifejezésre. A helyzet a legkülönbözőbb lehet és annak megfelelően a jelentéstartalom is. Itt közbevetőleg jegyzem meg, hogy a közlőim csak elvétve tudtak feleletet adni a szólás és a közmondás fogalmának különbségére,
s egyáltalában nem az értékbeli eltérésre. A köznapitól észrevehetően eltérő mondásról - szövegbeli betétről -, amelyre rákérdezéssel felhívjuk a figyelmet, a válasz többnyire ez: így szoktuk mondani. Beszéd, használat közben egyáltalában nem tudatosul a köznapitól való eltérés. Kivételt képeznek ez alól a gyakran használt bibliai eredetű, a közlök által általában példabeszédnek jelölt proverbiumok (pl. Szemet szemért, fogat fogért; Ember tervez, Isten végez; Nemcsak kenyérrel él az ember; Aki másnak vermet ás, maga esik bele; Ha Isten velünk kicsoda ellenünk?)
Ha egy szólás jelentéséhez valamilyen konkrét személy vagy esemény kapcsolódik, csak akkor válik a hallgató számára érthetővé, ha a személyt és az ügyet ismeri, vagy a beszéd kapcsán ismeri meg. Pl. az Adósa vagyok mondásakor a közlő a hallgató számára is ismert személyt nevez meg, pl.: Adósa vagyok Varga Ferencnek. A másik fél tudja, mi áll a mondás mögött, vagy arról a beszélő tájékoztatja. A hallgató azonban a történet ismerete nélkül se veszi szó szerint a mondást. Tudja, hogy a közlő nem pénzbeli vagy egyéb tartozására utal, hanem valamilyen leszámolási ügy van a hátterében, az illető a rajta ért sérelemért akar elégtételt venni.

A proverbium jelentése számos példában egyértelmű. A szövegkörnyezetből a hallgató pontosan tudja, miről van szó, anélkül, hogy a szólást ismerné, vagy éppenséggel azt szólásnak tekintené. Pl., ha valamilyen dologban nem akarunk azonnal dönteni, így szólunk: Erre még alszunk egyet. A hallgatónak teljesen egyértelmű a jelentés, tudja, hogy az alvás szóval a beszélő a döntés elhalasztását, elodázását jelöli. Sok idevonatkozó példát lehet említeni. Különösen a hasonlítással kapcsolatos proverbiumok sorolhatók ide, pl. Vékony, mint a cérnaszál; Kövér, mint a disznó; Mérges, mint a darázs stb. A beszélő egyértelművé teszi a hasonlatot: vékony, kövér, mérges. Az így kombinált szólásokban elsősorban stilisztikai érték rejlik.

Sok szólás és kifejezés csak a beszéd összefüggésében, a szóban forgó helyzet, szituáció ismeretében kap értelmet, illetőleg veszi fel a konkrét példára vonatkozó jelentését. Pl. álomszuszék: mozogj már gyorsabban te, álomszuszék! vagy pl. becsiccsentett: Tóth Feri most jön a kocsmából, jól becsiccsentett, azaz berúgott. Ugyanígy pl. a borbarát is csak a megjelölt személyre vonatkoztatva kapja meg a valós értelmét. Ez jó példa arra, hogy a jelentés szempontjából mennyire fontos a konkrét utalás, pl. „Kovács Vince meg Nagy Károly jó barátok voltak. Mindig együtt ittak a pincében meg a kocsmában. Kovács Vince nehéz anyagi helyzetbe került, ki kellene fizetni az adósságát. Nagy Károly nem segít rajta. Meglátszik, hogy csak borbarát volt. " Az ilyen jellegű kifejezéseket, szólásféléket tehát nem vonhatjuk ki a beszed környezetből, illetőleg abból a helyzetből, amelyben szerepelnek, egyébként szólásfunkciójuk elveszne.

A szövegkörnyezet, valamint a konkrét történet, a tényleges esemény ismerete különösképpen fontos a kettős értelmezésű proverbiumok alkalmazásakor. Ugyanaz a szólás egyaránt lehet negatív tartalmú és pozitív tartalmú. Hogy melyik jelentését alkalmazza a közlő, a nyelvi mezőből állapítja meg az, aki hallja vagy akire vonatkozik. Pl. Úgy dolgozik, mint a barom. Dicséret is, meg nem is. A szorgalmas emberről mondják. Régen így ajánlottak aratót, napszámost, cselédet: „Fogadd fel nyugodtan Szekeres Jánost, nagyon jó munkaerő, úgy dolgozik, mint a barom, " azaz nem kíméli magát, becsülettel végzi a munkáját. De az olyan személyről, pl. egy jómódú gazdáról, akinek nem lenne fontos, hogy látástól vakulásig gürcöljön, úgy dolgozzon, mint egy barom, ezt inkább megszólásként mondták. Másik példa: Élére rakja a pénzt. A környezete ezzel szólja meg azt az embert, aki zsugori módon gyűjti a pénzt, nem költ semmire, maga is, családja is nélkülözik: Varga János nem törődik semmivel, senkivel, élére rakja a pénzt, minél több legyen neki. " Dicsérőleg hangzik el azonban arról, aki a családjáért valamilyen céllal (pl. házépítésére) gyűjti a pénzt. Még egy példa. Ha valakinek azt mondják: Eszeden légy! - figyelmeztetik, hogy egy szóban forgó ügy intézése során körültekintően megfontolt, ügyes legyen, nehogy becsapják, megkárosítsák. De pl. az apa is ezzel figyelmeztetheti a fiát, amikor az bálba, mulatságba, vendégségbe megy, azt fejezi ki vele, hogy illően viselkedjen, vigyázzon magára, ne igyon sokat stb. Gyerekre is szokás így rászólni, ha rendetlenkedik, butaságokat csinál. Sok ilyen kettős, sőt hármas jelentésű proverbiumot említhetnénk még. Mindezek a példák egyértelműen bizonyítják, hogy a proverbiumnak a jelentése mindig az adott szituációhoz igazodik, illetőleg egy adott helyzet indukál egy megfelelő jelentésű proverbiumot.

A szólások, közmondások abban a formában, ahogy a gyűjtemények közlik, a közösségben nem élnek, azokat önmagukban nem használják. A szövegkörnyezetben is csak ritkán fordul elő a lejegyzett forma szerint. A proverbiumok a beszédben többnyire kiegészülnek. Pl. Alszik, mint a bunda: „Palika egész délelőtt úgy aludt, mint a bunda, fel se tudtam költeni. " Az ilyen és ehhez hasonló mondatokból csak a lejegyző vonja ki az alapszólást, a szótári formát. A szólást közlő mondatba gyakran újabb szólás szövődik, akár kettő is, attól függően, hogy a beszélő milyen részletesen mondja el a történetet. Pl.: „Pista bácsi nem teketóriázik, ha arra kerül a sor, hamar eljár a keze, olyan gyorsan lekever egy pofont, hogy az illető csillagokat lát (nagybőgőnek nézi az eget)." A szólást olykor csak egy fogalom jelez, pl. csirkefogó, csipás, csigavérű, csorbacsík stb., melyek a szövegben, a beszélő mondataiban kapnak szólásfunkciót.

*

Gyűjteményem anyagának a bemutatása a proverbiumok használatának, értelmezésének, beszédbeli szerepének és alkalmazásának a bemutatására irányult. Egyéb vizsgálatokra nem térek ki. Külön tanulmányt igényel a proverbiumok összetételének a szóképektől a szállóigékig különböző tárgycsoportokra bontott jellemzése, nem is szólva a nyelvészeti szempontokról. A proverbiumok annotációja részint a megfigyeléseim, részit a közlők mondása nyomán történt. A közlőkhöz igazodtam az egyes és a többes szám váltakozásában is. Arra törekedtem, hogy a proverbium használata és értelmezése a valós néphagyománybeli szerepet tükrözze. Ebből következőleg az alapformák gyakran eltérnek a szótári formától. Az életbéli helyzet jól mutatja, hogy a proverbiumok formai - és olykor jelentésbeli - tekintetben is alakulnak, változnak és mindig a beszédben, a pillanatnyi szituációnak megfelelően jelennek meg. A hasonló értelmű proverbiumok között finom árnyalati különbségek figyelhetők meg és csak az élethelyzet mutatja meg, hogy a közlő melyiket alkalmazza. A használatra a példamondatok nyújtanak némi eligazítást. Az életszituációk a variációk sokaságát teremtik.

Gyűjtőmunkám és megfigyeléseim tanulságaként azt mondhatom: a proverbiumok a beszédben a szókincs részeként, attól elválaszthatatlanul élnek és töltik be feladatukat. Ez az egyetlen népi műfaj, amit a tudomány választ ki és rekeszt el a szókincsből és teszi önálló vizsgálat tárgyává. A nép erről a műfajról mit sem tud. Közmondásai, szólásai kultúrájának természetes alkotó elemei voltak és maradnak.

JEGYZETEK.

A jelentős számú proverbium-irodalomból elsősorban az utóbbi egy-más évtizedben megjelent könyvekre, tanulmányokra utalok a további kutatók, gyűjtők tájékoztatásának elősegítésére (…)

Annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez

Ha valaki olyan dologba kezd, amihez nem ért, mert nem szakmája, vagy ha olyasmiről beszél, ami meghaladja az ismereteit, vagy nagyzol, akkor szoktuk ezt mondani. Ez egy kicsit megszégyenítő is az illetőre, ha jelenlétében mondják neki: Annyit értesz te ehhez, mint tyúk az ábécéhez. De gyakran előfordul, hogy magunkra mondjuk, ha olyasmire kérnek, amihez nem értünk, vagy olyasmi ügyben kellene szólni, tanácsot adni, amiben nem vagyunk járatosak, akkor ezzel nem kisebbítjük magunkat, hanem a beismerés, hogy: Annyit értek én ehhez, mint tyúk az ábécéhez -, inkább az őszinteségünket mutatja.

p.s.: Ki minek nem mestere, annak hóhára (N.J.)

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BAZE_Sk_2002_Gomori/?pg=0&layout=s

Annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez
Ha valaki olyan dologba kezd, amihez nem ért, mert nem szakmája, vagy ha olyasmiről beszél, ami meghaladja az ismereteit, vagy nagyzol, akkor szoktuk ezt mondani. Ez egy kicsit megszégyenítő is az illetőre, ha jelenlétében mondják neki: Annyit értesz te ehhez, mint tyúk az ábécéhez. De gyakran előfordul, hogy magunkra mondjuk, ha olyasmire kérnek, amihez nem értünk, vagy olyasmi ügyben kellene szólni, tanácsot adni, amiben nem vagyunk járatosak, akkor ezzel nem kisebbítjük magunkat, hanem a beismerés, hogy: Annyit értek én ehhez, mint tyúk az ábécéhez -, inkább az őszinteségünket mutatja.