A. P. Csehov
SZIBÉRIA
Devecseriné Guthi Erzsébet, Király Zsuzsa és Makai Imre fordításai
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF
Tartalom

SZIBÉRIA (Makai Imre)

ELBESZÉLÉSEK
Guszev (Devecseriné Guthi Erzsébet)
Asszonyok (Devecseriné Guthi Erzsébet)
Száműzetésben (Devecseriné Guthi Erzsébet)
Gyilkosság (Király Zsuzsa)

LEVELEK (Király Zsuzsa)
JEGYZETEK
Király Zsuzsa utószava

SZIBÉRIA

I

- Miért van ilyen hideg itt maguknál, Szibériában?
- Mert az Isten így akarja! - feleli a kocsis.
Igen, már május van, Oroszországban már zöldell az erdő, csattog a fülemüle, délen már rég virágzik az akác meg az orgona, de itt, a Tyumenyből Tomszkba vezető út mentén még szürkésbarna a föld, még csupasz az erdő, a tavakat még tompa fényű jég fedi, a szurdokokban még hó hever...
Viszont világéletemben sem láttam még ily tömérdek vadmadarat. Látom, ahogy a vadrucák totyognak a mezőn, úszkálnak a tócsákon meg az útszéli árkokban, vagy fel-felröppennek közvetlenül a fogat mellől, és lomhán a nyíresbe szállnak. Hirtelen ismerős, dallamos hang töri meg a csendet, az ember felnéz, alacsonyan repülő darupárt lát a feje fölött, és elszomorodik, maga se tudja, miért. Majd pedig vadlibák suhannak tova, és gyönyörű, hófehér hattyúk sora úszik el a levegőben... Mindenütt sárszalonkák korrogása, sirályok sikítása hallik... Utolérünk két kibitkát meg egy csapat parasztot és fehércselédet. Telepesek.
- Melyik kormányzóságból jönnek?
- A kurszkiból.
Leghátul egy paraszt kullog, aki nem hasonlít a többihez. Álla borotvált, bajusza ősz, daróckabátján, hátul furcsa dragony - hogy került az oda? - hóna alatt egy-egy kendőbe bugyolált hegedű. Nem is kell kérdezni, kicsoda és honnan vette ezt a két hegedűt. Kallódó, teddide-teddoda ember, göthös, fázós, nem veti meg a papramorgót, nyúlszívű, egész életében ötödik kerék volt előbb az apjánál, aztán a bátyjánál. Nem kapott jussot, meg se házasították... Mihaszna fráter!
A munkához nem fűlt a foga, két kupicától már megkótyagosodott, összehordott hetet-havat, csak hegedülni tudott, meg
a gyerkőcökkel hancúrozni a kemencén. Hegedült a csapszékben, lagzikon, még a mezőn is, és milyen szépen játszott! De hát a bátyja eladta a házat, a jószágot, az egész gazdaságát és most megy családostul a távoli Szibériába. És megy ez az agglegény is - hová legyen máskülönben. Magával viszi két hegedűjét is... Ha megérkeznek, meghűl a szibériai hidegben, hektikát kap és meghal csendesen, szótlanul, észre se veszi senki, a hegedűi pedig, amelyekkel hol felvidította, hol elszomorította szülőfalvát, húsz kopejkáért egy idegen írnok vagy egy száműzött kezébe kerülnek, az idegen gyermekei letépik a húrokat, letörik a nyerget, vizet öntenek a belsejébe... Fordulj vissza, bácsi!
Telepeseket már akkor is láttam, amikor a Kámán hajóztam egy gőzösön. Eszembe jut egy szőke szakállú, negyvenéves paraszt, ott ül a gőzösön, egy padon; a lábánál házi cókmókkal megtömött zsákok, a zsákokon meg bocskoros gyermekek feküsznek, dideregnek a Káma sivár partjáról fújó metsző-hideg szélben. A paraszt arca azt fejezi ki: "Én már beletörődtem
a sorsomba." Szemében gúny csillog, de ez a gúny befelé, a lelkébe, egész addigi életére irányul, amely olyan kegyetlenül becsapta.
- Rosszabb már úgyse lehet! - mondja és mosolyog, de csak a felsőajkával.
Válasz helyett csak hallgat az ember, nem is kérdez semmit, de ő egy perc múlva megint megismétli:
- Rosszabb már úgyse lehet!
- De! Lesz még rosszabb is! - feleli a másik padról egy éles tekintetű parasztocska; ő nem telepes. - Lesz még rosszabb is!
Ezek, akik most az úton, a kibitkáik mellett vánszorognak, nem szólnak semmit. Arcuk komoly, gondba merült... Elnézem őket és azt gondolom: csakis rendkívüli ember tud szakítani azzal az élettel, amely rendellenesnek látszik, csakis hős tudja feláldozni ezért a szülőföldjét, a családi fészkét...
Aztán kisvártatva egy rabszállítmányt érünk utol. Bilincseit csörgetve, harminc-negyven rab halad az úton, kétoldalt puskás katonák, hátul két szekér. Az egyik rab örmény paphoz hasonlít, a másikat - nagy homloka, sasorra van - mintha már láttam volna valahol egy gyógyszertárban a bolti asztal túlsó oldalán; a harmadiknak sápadt, kimerült és komoly az arca, mint egy önsanyargató szerzetesé. Nincs idő arra, hogy szemügyre vegyem valamennyit. A rabokból is meg a katonákból is kiveszett minden erő; rossz az út, nem bírnak menni... Még tíz versztányira van az a falu, ahol majd meghálnak. Mihelyt odaérnek, sebtiben falatoznak egy keveset, isznak rá préselt tea-levet, aztán mindjárt ledőlnek aludni, és nyomban ellepik őket a poloskák, ádáz és legyőzhetetlen ellenségei mindazoknak, akik elgyötrődtek és módfelett szeretnének aludni.
Este fagyni kezd a föld, és a sár szinte zsombékká csomósodik. Zötyög, zörög a szekér és hol ilyen, hol olyan hangon nyikorog. Hideg van! Sehol egy hajlék, szembe se jön senki... Semmi se moccan az éji sötétben, egyetlen hangot sem ád semmi, csak az hallatszik, ahogy a fagyos földön kattog a kerék, és néha, mikor cigarettára gyújt az ember, az út mellett nagy lármával felrebben két-három vadruca, mert felriasztja a láng...
Közeledünk egy folyóhoz. Kompon kell átkelni a túlsó oldalra. Egy lélek sincs a parton.
- Átladikáztak a túlsó partra, a bú ölje meg őket! - mondja a kocsis. - No, ordítsunk, nagyságos uram.
"Ordít" itt mindezt jelenti: bömböl fájdalmában, sír, segítségért kiált, vagy csupán hív valakit; ezért hát Szibériában nemcsak a medve ordít, hanem a veréb és az egér is. "Macska mancsába került, hát ordít" - mondják az egérre. Hát "ordítani" kezdtünk. Széles a folyó, a sötétségben nem látszik a túlsó part... A nyirkosságtól megdermed az ember lába, majd az egész teste... Ordítunk egy félórát, egy órát, de a komp még nincs sehol. Hamarosan megunjuk a vizet is, a csillagokat is, amelyekkel tele van szórva az ég, megunjuk ezt a nyomasztó, síri csendet. Unalmamban beszédbe elegyedem az öreggel, megtudom, hogy tizenhat éves korában nősült, tizennyolc gyermeke volt, három meghalt; apja-anyja él, szülei "kirzsákok", vagyis szakadárok, világéletükben se láttak más várost, csak Isimet, nem dohányoznak, de ő - az apóka - mint afféle fiatalember, megengedi magának ezt a "kicsapongást", ő dohányzik. Megtudom tőle, hogy ebben a sötét, zord folyóban kecsege, fehér lazac, menyhal és csuka tenyészik, de nincs, aki fogja őket, nincs is mivel.
Végre-valahára egyenletes csobbanások hallatszanak, és a folyón feltűnik egy ormótlan, sötét valami. A komp. Olyan, mint egy kis uszályhajó, öt evezőse van, két-két széles lapátú evezőjük a rák ollójához hasonlít.
Az evezősöknek, mihelyt kikötnek a parton, az az első dolguk, hogy elkezdenek veszekedni. Dühösen veszekszenek, minden ok nélkül, bizonyára azért, mert nagyon álmosak. Ha az ember ezeket a válogatott szidalmakat hallgatja, azt gondolhatná, hogy nemcsak az én kocsisomnak, a lovaimnak, meg maguknak az evezősöknek van anyjuk, hanem a víznek, a kompnak meg az evezőlapátnak is. A legenyhébb, a legártatlanabb szitok ezeknek az evezősöknek a szájában: "A rosseb essen beléd", vagy "rosseb a pofádba!" Nem sikerült megértenem, milyen sebet átkoznak itt egymásra, pedig érdeklődtem iránta. Ködmönt, nagy csizmát és kucsmát viselek; a sötétben nem lehet látni, hogy "nagyságos úr" vagyok, hát az egyik evezős, rekedt hangon, így fordul hozzám:
- Hé, mit tátod ott a szád, hogy a rosseb... Fogd ki azt a lógóst, hallod?!
Felhajtunk a kompra. A révészek szitkozódva az evezőkért nyúlnak. Ezek nem helybeli parasztok, hanem száműzöttek, akiket bűnös életük miatt küldött ide a társadalom igazságszolgáltatása. Abban a faluban, ahol lajstromba vették őket, nem élet az élet, unatkoznak, szántani-vetni nem tudnak, vagy elszoktak tőle, de meg nem is kedves ez az idegen föld, ide jöttek hát révésznek. Arcuk elnyűtt, sovány, olyanok, mintha összeverték volna mind. És milyen az arckifejezésük? Látszik, hogy ezek az emberek, mialatt párosával összebilincselve, rabszállító bárkán hajóztak, mialatt az országutat rótták állomásról állomásra - parasztházakban háltak, ahol testüket tűrhetetlenül csípték a poloskák - csontjuk velejéig elfásultak; most pedig éjjel-nappal hideg vízben lézengenek, és a kopár partokon kívül nem látnak semmit. Mindörökre elveszítették mindazt a melegséget, ami volt bennük, és nem maradt egyéb az életükben, csak a pálinka meg a lány, a lány meg a pálinka... Ezen a világon ők már nem emberek, csupán vadállatok; a kocsisom, az apóka véleménye szerint pedig a másvilágon is a rövidebbet húzzák: bűneik miatt a pokolba kerülnek.

II

Arbatszkoje nagyközségből (háromszázhetvenöt versztányira van Tyumenytől) május 6-ra virradó éjjel tovább szállít a hatvanéves öreg. Mielőtt befogott volna, gőzfürdőt vett és megköpölyözte magát. Mivégett kellett ez a köpöly? Azt mondja, fáj a keresztcsontja. Korához képest igen fürge, mozgékony, beszédes, de a járása sehogy se tetszik: bizonyára hátgerincsorvadása van.
Födetlen, magas utazókocsiban ülök. Két ló húzza. Az öreg meglengeti az ostort, rikkant egyet, de már nem akkorát, mint azelőtt, jóformán csak nyög és búg, akár a párjavesztett gerlice.
Az út két oldalán és messze, a szemhatár szélén, kígyózó tűz villan fel: az avar ég, amelyet ezen a tájon szántszándékkal föl szoktak gyújtani. Nyirkos az avar, nem egykönnyen emészti meg a tűz, így hát lassan kúsznak a tűzkígyók, hol ízekre szakadoznak, hol lelohadnak, hol megint fellobbannak. Szikrát hány minden tűzkígyó, és mindegyik felett egy-egy fehér füstfelhő lebeg. De szép, amikor a tűz hirtelen egy-egy magas szárú dudvába kap bele, öles tűzoszlop szökken a föld fölé, nagy füstgomolyt lök fel magából az égre, majd mindjárt leomlik - akárha a föld nyelte volna el. Hát még amikor e kígyók a nyíresben kúsznak; átvilágítják az egész erdőt; tisztán látszanak a fehér nyírfatörzsek, árnyékuk meg hullámzik a fényfoltok között.
A hepehupás úton zörögve, lóhalálában egy postatrojka száguld felénk. Az öreg iparkodik jobbra térni; abban a pillanatban elrobog mellettünk az ormótlan nagy, nehéz postakocsi; csak egy kocsis ül rajta - ez már visszaút. De újabb kocsizörgés hallik: egy másik trojka rohan szemközt, az is lóhalálában. Igyekszünk mielőbb jobbra térni, de a trojka, nagy meglepetésemre és rémületemre nem jobbra, hanem balra tart és egyenest felénk robog. Mi lesz, ha összeütközünk? Alighogy mindezt elgondolom, máris reccsenés hallatszik, a mi két lovunk meg a posta hármasfogata egyetlen sötét tömeggé kavarodik, az utazókocsi felágaskodik, én a földre zuhanok, rám meg a bőröndjeim, csomagjaim... Mialatt elbódulva ott fekszem a földön, hallom, hogy rohan ám felénk egy harmadik trojka is. "No - gondolom - ez biztosan agyongázol." De hálistennek, fel tudtam állni a földről, mert nem törött el semmim, meg se ütöttem magam túlságosan. Felpattanok hát és félreszaladok.
- Állj, állj! - kiáltom. Magam sem ismerek rá a hangomra.
Az üres postakocsi aljáról felkászolódik egy alak, a gyeplőért nyúl - és a harmadik postakocsi megáll, csaknem éppen az én holmijaim mellett.
Két perc csendben telik el. Bambán bámulunk, mintha egyikünk sem értené, mi történt. A rudak eltörtek, a hám szétszakadt, a csengős hámigák a földön hevernek, a lovak zihálnak; azok is megrökönyödtek, sőt láthatólag meg is sérültek. Az öreg nyögve és jajongva feltápászkodik: az első két trojka visszafordul, majd odaér egy negyedik, végül egy ötödik is...
Akkor aztán kitört az éktelen szitkozódás.
- Hogy a rosseb!... - ordítja az a kocsis, aki belénk hajtott. - A rosseb a pofádat! Hová tetted a szemed, te vén kutya?!
- Hát ki a hibás? - kiáltja sírós hangon az öreg. - Te vagy a hibás, és még te káromkodol?
Ahogy a szitkokból ki lehetett hámozni, az összeütközés oka a következő volt. Ez az öt trojka postát szállított, most pedig üresen visszafelé, Arbatszkojéba igyekezett. A visszaúton szabály szerint lépésben kellett volna hajtaniuk, de a legelső kocsis, mivel már unta a döcögést, és mielőbb meleg hajlékba akart jutni, vágtába eresztette lovait, a mögötte haladó négy trojka kocsisai pedig aludtak, és nem volt, aki irányítsa a lovakat: az első után inaszakadtából nekiiramodott a többi négy is. Ha én véletlenül alszom a tarantászban, vagy ha a harmadik trojka közvetlenül a második nyomában rohan, akkor persze igen rosszul járok.
A kocsisok teli torokból üvöltve káromkodnak, úgy, hogy bizonyára tíz versztányira is lehet hallani. Tűrhetetlenül káromkodnak. Mennyi szellemesség, düh és lelki mocsok kellett ahhoz, hogy kitalálják ezeket az ocsmány szavakat és mondatokat, amelyeknek csakis az a céljuk, hogy megbántsák az embert, beszennyezzék mindazt, ami kedves, drága és szent előtte! Így csak a szibériai kocsisok és révészek tudnak szitkozódni: azt mondják, a fegyencektől tanulták. A kocsisok közül éppen a vétkes káromkodik a legádázabbul.
- Ne káromkodj, te bolond! - vág vissza az öreg.
- Hát mért ne? - kérdezi a ludas, egy tizenkilenc éves kamasz, és fenyegető arccal odamegy az öreghez, szemtől szembe áll vele. - Mért ne káromkodjak?
- Mert ez már több a soknál!
- Hát aztán?! Azt mondd meg: különben mi lesz? Felkapom azt a törött rudat, és főbe kólintalak vele, hogy a rosseb!...
Baljós a hangja - ezek ölre mennek! Éjjel, pitymallat tájban a szitkozódó, vad banda közt vesztegelve, közeli és távoli tüzeket látok, de ezek egy cseppet se melegítik fel a hideg éjszakai levegőt e nyughatatlan, szilaj lovak körül, amelyek egy csomóba verődtek és nyihognak: oly elhagyatottnak érzem magam, hogy le sem írhatom.
Az öreg, dörmögve, lábát - a betegség miatt - magasra emelve téblábol az utazókocsi meg a lovak körül, ahol lehet, leoldja a zsinegeket, szíjakat, hogy összekötözze az eltört rudat, aztán egyik szál gyufát a másik után gyújtogatva, hasmánt kúszik az úton, keresi az istrángot. Az én csomagkötöző szíjaimnak is dolguk akad. Keleten már felderengett a hajnal, a felébredt vadlibák már régóta gágogtak, amikor végre továbbhajtottak a kocsisok, de mi még mindig ott álltunk az úton, s javítgattuk szerszámainkat. Már útnak is indultunk, de az összemadzagolt rúd - reccs!... Megint meg kellett állni... De hideg van!
Valahogy elvergődünk a faluig. Megállunk egy emeletes ház előtt.
- Itthon vannak a lovai, Ilja Ivanics? - kérdezi az öreg.
- Itthon! - felel valaki tompán odabentről.
A házban egy vörös inges, mezítlábas, magas férfi fogad: félálmában mosolyog valamin.
- Megesznek ezek a poloskák, cimbora! - mondja vakarózva, és még szélesebb mosolyra húzza száját. - Pedig éppen miattuk nem fűtünk a szobában. Ha hideget éreznek, nem járnak.
Itt a poloska meg a csótány nem mászik, hanem jár: az utasok nem utaznak, hanem szaladnak. Azt kérdik: "Hová szalad, nagyságos úr?" Ez azt jelenti: "Hová utazik?"
Mialatt az udvaron megkenik a szekér kerekeit, csörömpölnek a csengőkkel, mialatt felöltözik Ilja Ivanics, aki aztán mindjárt beljebb vezet, a szegletben kényelmes fekvőhelyet keresek, fejemet lehajtom egy zsákra - valószínűleg gabona van venne - és mindjárt mély álomba merülök: álmomban látom a szobámat, az ágyamat, azt álmodom, hogy otthon ülök az asztalnál, és elbeszélem házam népének, hogyan ütközött össze fogatom a postatrojkával: de alig telik el két-három perc, máris azt érzem, hogy Ilja Ivanics rángatja a ruhám ujját és azt mondja:
- Kelj fel, cimbora, vár a fogat!
Micsoda gúnyolódás ez lustaságomon és undoromon a hideggel szemben, amely úgy csúszkál a hátamon keresztül-kasul, mint egy kígyóporonty! Megint indulok tovább... Már megvirradt, napkelte előtt aranyszínt öltött az ég. Az utat, a mező füvét és a szegény zsenge nyírfákat dér lepi, mintha porcukorral hintették volna be. Valahol fajdkakasok dürrögnek.

III

A szibériai országúton, Tyumenytől Tomszkig, nincs se település, se tanya, csak nagyközségek vannak, ezek húsz-huszonöt, sőt néha negyven versztányira esnek egymástól. Udvarház sincs az út mentén, mert errefelé nincsenek földesurak; nem látunk gyárat, malmot és vendégfogadót sem... Egész úton csupán a versztakövek, meg a szélben zúgó távíróhuzalok emlékeztetnek arra, hogy emberek laknak e tájon.
Mindegyik faluban van templom, néhol kettő is; iskola is van, azt hiszem, minden községben. A házakat - akad köztük emeletes is - szálfákból rótták össze: a födelük zsindelyes. Minden ház táján, a kerítésen, vagy a nyíresben seregélydúc áll, olyan alacsonyan, hogy kézzel is el lehet érni. A seregély errefelé általános szeretetnek örvend, még a macska se bántja. Kertek nincsenek.
A fagyos éjszaka és a kimerítő utazás után reggel öt órakor egy fuvaros házában ülök és teát iszom. A nagyház világos, tágas szoba, olyan a berendezése, amilyenről a mi kurszki vagy moszkvai parasztjaink legfeljebb csak ábrándozhatnak. Meglepő a tisztaság: sehol egy porszem vagy maszat. A fal fehér,
a padló mindenütt deszkából van, és vagy befestik, vagy virágmintás vászonszőnyeggel terítik le: két asztal, dívány, több szék, egy pohárszék áll a szobában, az ablakban meg virágcserepek. A sarokban van az ágy, rajta pehely-derékaljakból, piros cihájú párnákból egész hegy emelkedik, székre kell állni, hogy az ember felmásszék erre a hegyre: ha pedig lefekszik, belesüpped. A szibériaiak szeretnek puha ágyban aludni.
A sarokban függő szentképek mellett jobbra is, balra is képnyomatok sorakoznak: ott van az uralkodó arcképe - mindig több példányban - Sárkányölő Szent György képe, "európai uralkodók", akik közé valamiképpen odakerült a perzsa sah képe is, majd latin és német felírású szentképek, Battenberg1, Szkobeljev2 mellképe, aztán ismét szentek következnek... A fal díszítésére felhasználják a cukorkáspapírt, a vodka-címkét, a cigaretta-árujegyet is: ez a szegényesség sehogy se vág össze a tekintélyes ággyal, meg a festett padlóval. De mit tegyenek? Érdeklődnek itt a művészet iránt még nagyon is, de az Isten nem ád művészeket. Tekintsünk csak az ajtóra: egy kék és piros virágú fa van rárajzolva, meg holmi madarak, amelyek nem annyira madárhoz, mint inkább halhoz hasonlítanak,
a fa egy vázából nő ki: ezen a vázán jól látható, hogy európai, vagyis száműzött rajzolta. Ugyancsak a száműzött pingálta azt a kört is a mennyezetre meg a mintás díszt a kemencére. Együgyű kis mázolmány, de az itteni paraszttól még ennyi sem telik ki. Kilenc hónapon át le se húzza a kesztyűt, ki sem egyenesíti ujjait: hol negyven fokos hideg van, hol húsz versztányira elönti az árvíz a réteket, ha pedig beköszönt a rövid nyár, a paraszt dereka belefájdul a sok robotba, és majd megszakad az ina. Ugyan mikor rajzolna hát? Nem fest, nem muzsikál, nem énekel, mert az egész kerek esztendőben szinte öldöklő harcot vív a természettel. A faluban ritkán hall az ember harmonikaszót, és hiába várja, mikor gyújt már nótára a kocsis.
Nyitva áll az ajtó, a pitvaron túl belátok a másik, szintén deszkapadlós, világos szobába is. Ott pezseg a munka. A gazdasszony, egy huszonöt éves, megnyerő, szelíd arcú, magas, soványkás nő, tésztát gyúr az asztalon: a reggeli nap a szemébe, a mellére, a karjára tűz, úgy tetszik, mintha a napfényt is belegyúrná a tésztába: a házigazda húga, egy fiatal leány, lángost süt, a szakácsnő leforrázza az imént leszúrt malacot, a gazda marhaszőrből nemezcsizmás ványol. Csak az öregek nem csinálnak semmit. Nagyanyó a kemencén ül, lelógatja a lábát és csak nyög meg sóhajtozik; nagyapó a polc-ágyon fekszik és köhécsel, de amikor engem meglát, lemászik és a pitvaron át a nagyszobába jön. Kedve támadt egy kis csevegésre... Azzal kezdi, hogy az idén olyan hideg a tavasz, amilyen már régóta nem volt. Csak gondoljuk meg: holnap Miklós napja, holnapután Urunk mennybemenetele, és az éjjel mégis hó esett, az úton pedig megfagyott egy asszony, aki a faluba igyekezett: a jószág összeesik, mert nincs legelnivaló, a borjúk meg hasmenést kapnak a nagy hideg miatt... Majd tőlem kérdezősködik, honnan jövök, hová "szaladok", és miért; van-e feleségem, és igazat beszél-e a fehérnép, hogy nemsokára háború lesz.
Gyermeksírás hallik. Csak most veszem észre, hogy az ágy és a kemence között egy kis bölcső függ. A gazdasszony otthagyja a tésztát, és beszalad a nagyszobába.
- Hallgassa csak meg, kereskedő uram, mi történt nálunk! - mondja, meghintálja a függőbölcsőt és szelíden elmosolyodik. - Két hónappal ezelőtt idejött hozzánk Omszkból egy asszony ezzel a kisgyermekkel... Úgy öltözött, mint egy dáma... A gyermeket Tyukalinszkban hozta a világra, ott is kereszteltette meg: szülés után megbetegedett az úton, és itt lakott nálunk, a nagyszobában. Azt mondta, férjes asszony, de ki tudja? Nincs a homlokára írva, az igazolványa meg nem volt nála. Lehet, hogy törvénytelen gyermek a kicsi.
- Ez nem tartozik ránk - dörmögi nagyapó.
- Itt lakott egy hétig - folytatja a háziasszony - aztán azt mondja: "Megyek vissza Omszkba, a férjemhez, de Szása hadd maradjon itt: egy hét múlva majd érte jövök. Féltem, hátha megfagy az úton..." Azt mondom neki: - "Ide hallgass, asszonyom, az Isten gyermekkel áldja meg az embereket, némelyiknek tízet, sőt tizenkettőt is ád, de nekem meg az uramnak egyet sem adott; hagyd itt Szását, fiúnknak fogadjuk." Gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta: "Várjanak, megkérdezem a férjemtől, és egy hét múlva megírom levélben. A férjem beleegyezése nélkül nem merem." Itthagyta Szását és elutazott. De lám, már két hónap is eltelt, és ő még se maga nem jött viszsza, se levelet nem küld. Majd megveri érte a Jóatya! Mi úgy megszerettük Szását, mintha édesgyermekünk volna; most már magunk se tudjuk, a mi gyermekünk-e vagy a másé.
- Levelet kellene írniok annak az asszonyságnak - tanácsolom.
- Bizony, kéne! - feleli a pitvarból a gazda. Bejön a nagyházba és némán rám néz: nem adok-e még valamilyen tanácsot.
- De hát hogy írjunk neki - szól a gazdasszony. - Nem mondta meg, kinek hívják. Marja Petrovna - csak ennyit tudunk. De hát Omszk nagy város - minek is mondjam - nem egykönnyen akad rá a posta. Szalmakazalban gombostűt!...
- Bizony, nemigen találják meg! - szól egyetértőleg a gazda, és úgy néz rám, mintha azt akarná mondani: "Segíts hát, az isten áldjon meg!"
- Megszoktuk Szását - folytatja a háziasszony, és cuclit ád a gyermek szájába. - Ha ríni kezd akár éjjel, akár nappal, mindjárt másképp ver a szívem, még a házat is mintha kicserélnék. Pedig hát - mit lehet tudni - visszajön az asszony, és elviszi tőlünk...
A gazdasszony szeme vörös lesz, megtelik könnyel, gyorsan ki is megy a szobából. A gazda utána int a fejével, elmosolyodik és azt mondja:
- Megszokta... Bizony már sajnálná!
Ő is megszokta, ő is sajnálná, de hát ő férfi, őneki kényelmetlen volna beismernie.
Milyen derék emberek! Mialatt teámat iszom, és Szása történetét hallgatom, poggyászom odakint az udvaron, a szekéren hever. Azt kérdem: nem lopják-e el.
- Ugyan ki lopná el? - felelik mosolyogva. - Mifelénk még éjszaka se lopnak.
Csakugyan: az egész útvonalon sehol se hallottam, hogy utasembert megloptak volna. E tájon csodálatosan szép erkölcs uralkodik, jó hagyományok vannak ebben a tekintetben. Szent meggyőződésem az, hogy ha a szekéren elveszíteném a pénzemet, a fuvaros, mihelyt megtalálná, menten visszaadná, még csak bele se kukkantana bugyellárisomba. Postafogaton keveset utaztam, de a postakocsisokról is csak azt mondhatom: azokban a panaszkönyvekben, amelyeket az állomásokon unalmamban fellapoztam, csak egy ilyesféle panasz ütközött elém: egy utasnak elveszett a zsákja, benne a csizmája; de ennek a panasznak se volt következménye, mert amiként a főnökség válaszából kitűnik, a zsákot mihamar megtalálták és visszaszolgáltatták a panasztevő utasnak. Útonállásról e tájt nem is esik szó. Hallomásból sem ismerik.
A kósza csavargók - pedig hogy ijesztgettek velük, amikor ide indultam - csak annyira ártalmasak az utasra, akár a nyúl vagy a vadruca.
A teához lángost, túrós és tojásos pirogot, fánkot, vajaskalácsot adnak. A lángos vékony és zsíros, a kalács mind ízével, mind alakjával arra a sárga, lyukacsos perecre emlékeztet, amelyet Taganrogban és Doni-Rosztovban a piacon árulnak
a hoholok. A kenyeret az egész szibériai útvonal mentén igen ízletesre sütik. Mindennap sütnek kenyeret, igen sokat. Itt olcsó a búzaliszt: harminc-negyven kopejka egy pud. De üres kenyérrel nem lakik jól az ember. Ha délben kér valami főtt ételt, csak "rucalevest" kínálnak mindenütt, semmi egyebet. De ezt a levest nem lehet megenni: zavaros lé, benne vadruca darabjai, zsigerei úszkálnak, amelyeket nem is tisztítottak meg teljesen a rajtuk levő felesleges dolgoktól. Nem ízlik, még ránézni is émelyítő. Minden háznál vadat főznek. Szibériában nem ismernek semmilyen vadásztörvényt, egész éven át lövik a madarakat. De aligha irtják ki egyhamar ezt a sokat. Tyumeny és Tomszk között, azon az ezerötszáz versztás távolságon igen sok a vadmadár, de nem akad egyetlenegy valamirevaló puska sem, és száz vadász közül csak egy tudja röptében lelőni a madarat. A vadász rendszerint hasmánt kúszik a rucákhoz a zsombékon meg a nyirkos füvön, csak bokor mögül lő húsz-harminc lépésnyiről az ülő madárra, fertelmesen rossz puskája ötször is csütörtököt mond, ha pedig mégis elsül, erősen meglöki a vadász vállát és arcát; ha sikerül célba találnia, az csak újabb vesződséggel jár: húzhatja le a csizmáját meg a nadrágját, mászhat bele a hideg vízbe. Vadászkutya nincsen errefelé.

IV

Éles, hideg szél fújt, megkezdődött az esőzés, hull éjjel-nappal szakadatlanul. Az Irtistől tizennyolc versztányira egy Fjodor Pavlovics nevű paraszt, akihez a fuvarosom vitt, azt mondja, hogy nem lehet továbbmenni, mert az Irtis partján víz alá kerültek a rétek; Kuzma tegnap Pusztinszkojéból hazafelé jövet kis híján beleveszett lovastul; várni kell.
- De hát meddig kell várni? - kérdezem.
- Azt csak a Jóisten tudja.
Bemegyek a házba. A nagyszobában egy vörös inges öregember ül, zihál, köhög. Adok neki Dover-port - enyhült is valamit, de ő nem hisz az orvostudományban és azt mondja, csak azért lett jobban, mert "kiülte magát".
Ülök ott és gondolkozom: ottmaradjak éjszakára? Hisz az öreg egész éjjel köhögni fog, talán poloska is van itt, meg aztán ki kezeskedik azért, hogy holnap nem árad még széjjelebb a víz. Inkább megyek tovább!
- Gyerünk, Fjodor Pavlovics! - mondom a házigazdának. - Én nem várok.
- Ahogy tetszik - egyezik bele szerényen. - Csak aztán nehogy a vízben háljunk!
Megyünk. Az eső nem esik, hanem, ahogy mondani szokták, szakad, mintha dézsából öntenék; az én utazókocsimnak meg nincsen fedele.
Az első nyolc versztát sáros úton tesszük meg, de mégis ügetésben.
- Hát ez szép idő! - mondja Fjodor Pavlovics. - Bevallom, én magam rég nem jártam arra, nem láttam a kiöntést, de hát Kuzma rám ijesztett. Ha Isten is megsegít, csak átjutunk.
De ekkor egy széles tó tárul szemünk elé: az elárasztott rétek. A szél ott kószál és zúg felette, fodrozza a víz színét. Hol itt, hol ott kis szigetek látszanak: földsávok, amelyeket még nem öntött el a víz. Az út irányát a hidak mutatják, meg a rőzsegátak, amelyek már szétáztak, szétbomlottak és csaknem mind elsodródtak a helyükről. Messze a tavon túl az Irtis mogorva, magas, barna partja húzódik, fölötte meg nehéz, szürke fellegek függnek; a parton itt-ott még hófoltok fehérlenek.
Nekivágunk a tónak. A kerék nem süpped mélyre, csak egy negyedrőfnyire ér a víz. Egészen elviselhető volna így az utazás, ha nem volnának a hidak. Minden hídnál ki kell szállni a tarantászból, bele kell állni a sárba vagy a vízbe; ahhoz, hogy feljuthassunk a hídra, felfelé álló széléhez először oda kell támasztani azokat a deszkákat vagy gerendákat, amelyek ugyanott, a hídon hányódnak. A lovakat egyenként vezetjük át rajta. Fjodor Pavlovics kifogja a két lógóst és ideadja, hogy tartsam őket; tartom is sáros, hideg gyeplőszáruknál fogva, de ezek makrancos csikók, hátrafarolnak, a szél meg majd letépi rólam a ruhát, az eső is szinte fájóan veri az arcomat. Ne forduljunk vissza mégis? De Fjodor Pavlovics hallgat, bizonyára azt várja, hogy én ajánljam a visszatérést, de én se szólok egy szót sem.
Rohammal elfoglaljuk az első, aztán a második, majd a harmadik hidat... Egy helyütt megrekedtünk a sárban, hajszál híján felborultunk, másutt a lovak makacsolták meg magukat, a vadrucák és a sirályok meg úgy szálldostak felettünk, mintha kacagnának rajtunk. Fjodor Pavlovics arcán, ráérős mozdulatain, szótlanságán látom, hogy nem először veszkődik így; hogy néha még cudarabb dolgokon is át kell esnie; réges-rég megszokta már ő ezt a járhatatlan sártengert, a vizet meg a hideg esőt. Nem ingyen él ám ő sem!
Felkaptatunk egy kis szigetre. Egy födelevesztett viskó áll itt; a nedves trágyán két ázott ló őgyeleg. Fjodor Pavlovics hívására előjön a viskóból egy nagy szakállú paraszt hosszú pálcával és munkához lát: mutatja nekünk az utat. Némán előremegy, pálcájával megméri a víz mélységét, kitapasztalja, milyen a talaj - mi meg utána. Egy hosszú, keskeny sávra vezet fel bennünket, amelyet "hátnak" nevez; haladjunk ezen a háton, ha pedig a végére érünk, balra tartsunk, aztán jobbra és kapaszkodjunk fel arra a másik hátra, mely egészen a révig nyúlik.
Egyre sötétedik; eltűntek a vadrucák is, a sirályok is. A nagy szakállú paraszt elmagyarázta, merre kell mennünk, és már rég visszafordult. Végére értünk az első hátnak, megint a vízben tocsogunk, először balra, aztán jobbra tartunk. Végre itt van a második hát. Ez egészen a part széléig húzódik.
Széles az Irtis. Ha Jermak3 áradás idején úszik át rajta, bizony belevész, ha nincs is rajta páncéling. A túlsó part magas, meredek és teljesen sivár. Egy hajlást látunk; Fjodor Pavlovics szerint abban a hajlásban halad a hegyre vezető út, egyenest Pusztinnojéba, ahová éppen mennem kell. Az innenső part meneteles, alig egy rőffel magasabb a folyó szintjénél. Kopár, vízmarta, és csúszósnak látszik; a fehér tarajú, zavaros hullámok dühödten csapdossák, aztán hirtelen visszapattannak róla, mintha elundorodnának attól, hogy hozzáérjenek ehhez a suta, nyálkás parthoz, amelyen - külsejéből ítélve - csak varangy meg nagy bűnösök kóbor lelke tanyázhat. Az Irtis nem zúg, nem is bömböl, csak mintha koporsókon kopogna, amelyek a fenekére süllyedtek. Cudar benyomás!
Odahajtunk ahhoz a házhoz, ahol a révészek laknak. Kijön az egyik és azt mondja, nem lehet átmenni a túlsó oldalra a zivatar miatt, reggelig várni kell.
Ottmaradok hát éjszakára. Egész éjjel hallgatom, hogy horkolnak a révészek meg az én kocsisom, hogy dobol az eső az ablakokon, hogy üvölt a szél, hogy kopog a koporsókon a felbőszült Irtis... Jókor reggel kimegyek a folyó partjára; az eső még mindig zuhog, a szél ugyan már csendesedett, de még mindig nem lehet kompra szállni. Csónakon visznek át.
A rév itt egy parasztgazdákból álló szövetkezeté; a révészek közt nincs egyetlen száműzött se, mind honiak. Derék, szíves nép. Amikor a folyón átcsónakázva felkapaszkodom a síkos domboldalon, hogy kivergődjek az útra, ahol egy ló vár, még szerencsés utat is kívánnak meg jó egészséget, sikert a munkámhoz... De az Irtis háborog...

V

Istenverése ez az áradás! Kolivanyban nem adnak postalovat; azt mondják, hogy az Ob partját is elöntötte az ár; nem lehet arra menni. Még a postát is visszatartották, és külön parancsot várnak.
A postaállomás írnoka azt tanácsolja, hogy fuvarossal menjek el valami Vjunba, onnan meg Krasznij Jarba; Krasznij Jarból majd csónakon elvisznek tizenkét versztányira Dubrovinóba, ott aztán majd kapok postalovat. Úgy is teszek: elmegyek Vjunba, aztán Krasznij Jarba... Elvisznek egy Andrej nevű paraszthoz, akinek van csónakja.
- Van csónak, van! - mondja Andrej, egy szőke szakállú, ötven év körüli, inas-eres paraszt.
- Van csónak! Korán reggel elvitték rajta Dubrovnóba az ülnök írnokát, de nemsokára visszajönnek. Addig várjon és igyék egy kis teát.
Megiszom a teát, aztán felmászok a dunyha- és párnahegyre... Felébredek, kérdezem, megjött-e már a csónak. Még nem. A nagyszobában, hogy ne legyen hideg, befűtötték a kemencét az asszonyok, és mivel így kapóra jött, egy füst alatt kenyeret is sütnek. Bemelegedett a szépszoba, már a kenyér is kisült, de a csónak még mindig nincs sehol.
- Nem arravaló legényt küldtünk vele! - sóhajtozik a házigazda, és csak csóválja a fejét. - Olyan anyámasszony katonája, tunya legény, biztosan megijedt a széltől, és azért nem jön. Igaz, fúj is a szél, de nagyon! Igyál még egy kis teát uram, jó? Vagy talán bánt valami?
Egy darócköpenyes, toprongyos, mezítlábas bolond, aki bőrig ázott az esőben, fát meg vödör vizet cipel a pitvarban. Minduntalan be-bekukkant hozzám a nagyházba; megmutatja fésületlen, boglyas fejét, hadar valamit, elbődül, akár a boci - és visszahúzódik. Úgy rémlik, hogy ázott arca, merev szeme láttára, hangja hallatára az ember maga is mindjárt félrebeszél.
Délután egy nagyon magas és nagyon kövér férfi jön a házigazdához, nyakszirtje széles, akár egy bikáé, ökle óriási - elhájasodott orosz csaplároshoz hasonlít. Pjotr Petrovicsnak hívják. A szomszéd faluban lakik, testvérével együtt tizenöt lovat tart, fuvarozgat is, meg a postaállomásnak is kölcsönöz egy-egy hármasfogatot, szánt-vet, marhával kupeckedik; most éppen Kolivanyba megy valamilyen adásvételi ügyben.
- Oroszországból jön? - kérdezi tőlem.
- Onnan.
- Sose voltam ott. Mifelénk, aki Tomszkban megfordult, az már annyira fenn hordja az orrát, mintha bejárta volna a kerek világot. De azt írja az újság, nemsokára vasutat építenek errefelé4. Mondja, jó uram, igaz ez? Azt értem, hogy gőz hajtja a gépet. De ha - teszem azt - egy falun kell keresztül haladnia, akkor összerontja a házakat, agyongázolja az embereket.
Megmagyarázom neki a dolgot, figyelmesen hallgatja, aztán azt mondja: "Ejha!" A beszélgetés során megtudom, hogy ez a hájas ember járt már Tomszkban is, Irkutszkban is, Irbitben is; már nős volt, amikor magamagától megtanult írni-olvasni. A házigazdára, aki csak Tomszkban járt, kissé félvállról néz, nem is szívesen hallgatja a szavát. Ha kínálják valamivel, vagy felszolgálnak valamit, udvariasan csak annyit mond: "Ne fáradjanak."
A házigazda és vendége teához ül. A fiatal menyecske, a gazda fiának a felesége teszi elébük a teát egy tálcán, és mélyen meghajlik. Ők meg felveszik a csészéjüket, és szótlanul isznak. Oldalt, a kemence mellett duruzsol a szamovár. Én megint felmászom a dunyhák és párnák halmára, lefekszem és olvasok, aztán leszállok az ágyról és írok; sok idő telik el, nagyon sok, de a kis menyecske még mindig meg-meghajlik, a házigazda és vendége pedig még mindig issza a teát.
- Be-be-ee! - kiáltja a pitvarból a bolond. - Mee-eee!
De a csónak még mindig nincs sehol! Odakint már sötétedik, a nagyházban meggyújtják a faggyúgyertyát. Pjotr Petrovics sokáig kérdezősködik: hová utazom és miért, lesz-e háború, mennyibe került a revolverem, de aztán ő is elunja a csevegést; szótlanul ül az asztalnál, öklével alátámasztja arcát és elgondolkodik. A gyertya bele hamvat eresztett. Zajtalanul kinyílik az ajtó, bejön a félkegyelmű és leül a ládára. Karján egészen vállig felhúzza a ruhája ujját; olyan vékony a karja, mint egy pálca. Leül és a gyertya fényébe mered.
- Eredj innen, eredj! - szól rá a gazda.
- Mee-eee! - mekeg a bolond, aztán összegörnyedve kimegy a pitvarba. - Bee-beee.
Az eső még mindig dobol az ablakon. A házigazda és vendége leül vadrucalevest enni; egyikük sem éhes, és csak úgy unalomból eszegetnek... Aztán a kis menyecske dunyhából, párnából ágyat vet a padlóra; a házigazda és vendége levetkezik és lefekszik egymás mellé.
Micsoda unalom! Hogy felvidítsam magam, gondolatban hazaszállok szülőföldemre, ahol már tavasz van, ahol a hideg eső nem veri az ablakot, de szinte csakazértis az élet ernyeteg, szürke oldala, hiábavalósága jut eszembe; úgy rémlik, ott is hamvat ereszt a gyertyabél, ott is azt kiáltják "mee, beee". Semmi kedvem sincs visszafordulni.
Leterítem a ködmönömet a földre, lefekszem és a fejemhez állítom a gyertyát. Pjotr Petrovics felemeli a fejét és rám néz.
- Azt akarom még elmondani... - kezdi halkan, hogy a gazda ne hallja. - Itt Szibériában buta ám a nép, semmihez sincs tehetsége. Oroszországból hozzák ide a ködmönt is, a kartont is, az edényt is, a szöget is, mert ez a nép nem ért semmihez. Csak a földet túrja, meg fuvarozik, semmi egyebet nem csinál... Még halászni se tud. Gyámoltalan az istenadta, de milyen gyámoltalan! Ha itt él közte az ember, csak hízik, akár a malac, de a léleknek, az észnek - nem jut itt semmi! Szánalom rájuk nézni, jó uram! Pedig derék emberek ezek, olyan a szívük, akár a vaj, nem lopnak, nem bántanak meg senkit, még csak nem is nagyon isznak. Aranyemberek ezek, de hát csak úgy elkallódnak, semmihasznára, elpusztulnak, akár a légy vagy a szúnyog. Kérdezze csak meg tőlük: miért élnek?
- Dolgoznak, jóllaknak, jól ruházkodnak - mondom. - Mi kell még egyéb?
- Mégiscsak meg kellene érteniök, mivégett élnek. Oroszországban bizonyára tudják, miért élnek.
- Nem, nem tudják.
- Lehetetlen - mondja Pjotr Petrovics némi töprengés után. - Az ember nem ló. Lehet mondani, hogy nálunk egész Szibériában nincs igazság. Ha volt is valamilyen, már rég megfagyott. Hát ezt az igazságot kellett keresnie az embernek. Én gazdag, tehetős paraszt vagyok, az ülnök előtt van szavam, ezt a gazdát is meghurcolhatom, akár holnap is: tömlöcben rothad el, a gyermekei meg koldusbotra jutnak. És nincs ellenem semmi törvény, őt meg nem védi semmi, mert mi - igazság nélkül élünk... Igaz, az anyakönyvbe be van írva, hogy emberek vagyunk, az egyiket Pjotrnak hívják, a másikat meg Andrejnak, de valójában farkasok vagyunk. Rajtunk csak az Isten ítél... Nem tréfadolog ez. Szörnyűség ez. És lám, a gazda nyugodtan lefekszik, csak háromszor keresztet vet, mintha ezzel aztán minden rendben volna. Gyűjti a pénzt és eldugja, talán nyolcszáz rubelt is összekuporgatott már; új lovakat akar venni, de nem kérdi magától, miért? Hisz a másvilágra nem viheti át! De ha megkérdezném, akkor se felelhetne rá: rövid az esze...
Sokáig beszél Pjotr Petrovics... De végre ő is befejezi. Már pitymallik, szól a kakas is.
- Meee - mekeg a félkegyelmű. - Beee.
És még mindig nincs itt a csónak!

VI

Dubrovinóban lovakat kapok és tovább utazom. De Tomszktól negyvenöt versztányira megint azt hallom, hogy nem lehet tovább menni, mert a Tom folyó elöntötte a réteket meg az utakat. Megint csónakon kell folytatnom utamat. De itt ugyanaz esik meg velem, ami Krasznij Jarban: a csónak átment a túlsó partra, de nem térhet vissza, mert erős szél fúj, és a folyón magas hullámok tornyosulnak... Várjunk!
Reggel hó esik és másfél hüvelyknyire befödi a földet (május 14-én!), délben eső esik és elmossa az egész havat, este meg, napnyugtakor, amikor a parton állok és nézem, hogy küszködik az árral a felénk igyekvő csónak, eső is hull meg dara is... És ekkor olyan természeti tünemény keletkezik, amely sehogy se vág össze a hóval meg a hideggel: világosan hallom a mennydörgést. A kocsisok keresztet vetnek és azt mondják, ez meleg időt jelent.
A csónak nagy. Belerakják előbb a húsz pudos postaszállítmányt, aztán az én poggyászomat, és az egészet leterítik nedves gyékénytakaróval. A postás - magas, koros férfi - leül egy kötegre, én meg a bőröndömre. A lábamnál egy csupa szeplő kis katona helyezkedik el. Köpenye csuromvíz, sapkájáról meg a nyakába csurog az eső.
- Isten nevében! Induljunk!
Ár mentén, fűzcserjés mellett csónakázunk. Az evezősök azt mondják, hogy az imént, alig tíz perccel előbb a vízbe fúlt két ló, a szekéren ülő fiúcska pedig egy fűzfabokorba kapaszkodva csak nagy nehezen menekült meg.
- Evezzetek, evezzetek, fiúk, majd később beszélgethettek! - mondja a kormányos. - Minden erőt bele!
A folyón, ahogy vihar előtt gyakran megesik, szélroham söpör végig... A csupasz fűzbokor a vízre hajlik és zúg, a folyó hirtelen elsötétül, összevissza csapódnak a hullámok...
- Kanyarodjatok a bokrok közé, fiúk! - szól halkan a kormányos. - Várni kell!
Már-már a füzes felé kanyarodunk, amikor az egyik evezős megjegyzi, hogy zivatar esetén egész éjjel ott rostokolhatunk a füzesben, és mégiscsak elmerülünk, így hát ne haladjunk-e inkább előre? Azt javasolják, hogy szótöbbséggel döntsünk - a továbbhaladás mellett döntünk...
A folyó egyre sötétebb lesz, az erős szél és eső az oldalunkat veri, a part meg még messze van, és a bokrok, amelyekbe baj esetén belekapaszkodhatnánk, mögöttünk maradnak... A postás, aki sok mindent megért már élete során, csak hallgat mozdulatlanul, mintha kővé vált volna, az evezősök se szólnak semmit... Látom, ahogy a kis katona nyaka hirtelen bíborvörössé válik. Elszorul a szívem, csak arra gondolok, hogy ha felborul a csónak, akkor először a ködmönömet vetem le, aztán a kabátomat, aztán...
De lám, mind közelebb és közelebb érünk a parthoz, az evezősök vígabban dolgoznak; lassanként leesik a lelkemről az a nyomasztó teher, és amikor már csak három ölnyire van tőlünk a part, egyszeriben könnyedséget, jókedvet érzek, és most már azt gondolom:
"Jó gyávának lenni! Nem sok kell neki ahhoz, hogy egy csapásra jókedve kerekedjék!"

VII

Nem szeretem, amikor az értelmiségi száműzött az ablaknál áll, és a szomszédos ház tetejét bámulja szótlanul. Min töpreng olyankor? Nem szeretem, amikor badarságokról cseveg velem, mialatt olyan arckifejezéssel néz a szemembe, mintha azt akarná mondani: "Te hazatérsz, de én nem." Azért nem szeretem, mert ilyenkor végtelenül megsajnálom.
Az a gyakran használt kifejezés, hogy a halálbüntetést manapság csak kivételes esetekben alkalmazzák, nem egészen pontos; a legszigorúbb büntető rendszabályok, amelyek a halálbüntetést felváltották, továbbra is tartalmazzák a halálbüntetés legfontosabb, leglényegesebb ismertető jelét, mégpedig az életfogytiglani, örökidőkre szóló jellegét, és valamennyinek az a célja - amelyet egyenest a halálbüntetéstől örököltek - a bűnös eltávolítása a normális emberi környezetből egyszer s mindenkorra, és az az ember, aki súlyos bűnt követett el, csak elpusztul annak a társadalomnak az érdekében, amelyben született, felnőtt, ugyanúgy, mint a halálbüntetés uralma idején. A mi, viszonylag emberséges orosz igazságszolgáltatásunkban a legszigorúbb büntetések, a büntetőjogiak is, a javító jellegűek is, csaknem mind életfogytiglanra szólnak. A kényszermunka feltétlenül együtt jár az örökidőkre szóló száműzetéssel; a száműzetés is, éppen életfogytiglani jellege miatt, rettenetes; a fegyencet büntetésének kitöltése után, ha a társadalom nem hajlandó visszafogadni a maga körébe, Szibériába száműzik; a jogfosztásnak csaknem minden esetben életfogytiglani jellege van stb... Ily módon a legszigorúbb büntető rendszabályok egyike sem ad a bűnösnek örök nyugodalmat a sírban, vagyis éppen azt nem adja meg, ami az én emberi érzésemet kibékíthetné a halálbüntetéssel, de másfelől az életfogytiglani jelleg, annak a tudata, hogy a jobb jövőben való remény teljesen hiábavaló; hogy bennem örökre meghalt az állampolgár, és hogy semmilyen személyes erőfeszítéssel sem támaszthatom fel magamban - arra a gondolatra vezetnek: az európai halálbüntetést nálunk sem törölték fel, csak más, az emberi érzés számára kevésbé visszataszító formába öltöztették. Európa túlságosan régóta megszokta már a halálbüntetést, semhogy hoszszadalmas és kimerítő herce-hurca nélkül lemondana róla.
Szentül hiszem, hogy büntetéseink életfogytiglani jellegére ötven-száz év múlva ugyanolyan értetlenül, ugyanolyan kényelmetlen érzéssel néznek majd, amilyennel mi nézünk az orrlyuk felszakítására, vagy a bal kéz valamelyik ujjának levágására. Ugyancsak szentül hiszem: bármilyen őszintén és világosan belátjuk is, hogy az olyan idejétmúlt jelenségek, mint az életfogytiglani büntetés, elavultak és előítéletekből fakadnak - semmiképpen sem tudunk segíteni ezen a bajon. Jelenleg nincs meg sem a tudásunk, sem a tapasztalatunk, következésképpen a bátorságunk sem ahhoz, hogy ezt az életfogytiglani jelleget ésszerűbb és az igazságosságnak jobban megfelelő büntetéssel váltsuk fel; az ilyen irányú, bizonytalan és egyoldalú kísérletek csak súlyos hibákra és szélsőségekre vezetnének - ez a sorsa minden olyan kezdeményezésnek, amely nem a tudáson és a tapasztalaton alapszik. Bármilyen szomorú és különös - még jogunk sincs ahhoz, hogy eldöntsük azt a divatos kérdést, mi felel meg jobban Oroszországnak: a börtön-e, vagy a száműzetés, mivel egyáltalán nem tudjuk, mi az a börtön és mi az a száműzetés5. Vessenek csak egy pillantást a börtönnel és a száműzetéssel foglalkozó irodalmunkra: micsoda kuldusszegénység! Két-három név; két-három cikkecske; de az is olyan üres, mintha Oroszországban híre-nyoma se volna se börtönnek, se száműzésnek, se kényszermunkának. A gondolkodó értelmiség már húsz-harminc év óta ismételgeti azt a frázist, hogy minden bűnöző a társadalom terméke, de milyen közönyös e termékkel szemben!
A börtönökben meg a száműzetésben sínylődőkkel szemben tanúsított, egy keresztény államban és keresztény irodalomban teljesen érthetetlen közömbösségnek az oka a mi orosz jogászaink elképesztő műveletlenségében rejlik; keveset tudnak, és épp annyira nem mentesek a szakmai előítéletektől, mint a megvesztegethető hivatalnok, akit ők csalán-magnak csúfolnak. A mi jogászunk csak azért teszi le az egyetemi vizsgákat, hogy tudjon törvényt ülni az ember felett, és börtönre meg száműzetésre ítélje; miután szolgálatba lép és szedi a fizetését, egyebet se tesz, csak törvényt ül és ítélkezik, de hogy hová kerül a bűnös az ítélet után és miért; mi az a börtön, és mi az a Szibéria, arról fogalma sincs, nem is érdekli; ez nem tartozik az ő hatáskörébe - ez már a kísérők meg a rezes orrú börtönőrök dolga!
A helyi lakosok, hivatalnokok, fuvarosok, kocsisok tanúsága szerint, akikkel alkalmam volt beszélni, az értelmiségi száműzöttek - mind volt tisztek, hivatalnokok, jegyzők, könyvelők, az aranyifjúság képviselői, akiket hamisítás, sikkasztás, csalás stb. miatt száműztek ide - zárkózott, szerény életet folytatnak. Csak a Nozdrjov6 vérmérsékletével rendelkező egyének a kivételek, ezek mindenütt, minden életkorban és minden helyzetben azok maradnak, akik; de ezek nem ülnek meg egy helyben, kóbor-cigányéletet folytatnak Szibéria-szerte, és annyira mozgékonyak, hogy még a figyelő szem is alig látja meg őket. A Nozdrjovokon kívül gyakran akadnak az értelmiségi "szerencsétlenek" között csontjuk velejéig romlott, erkölcstelen, leplezetlenül aljas emberek is, de ezeket csaknem mind számon tartják, ezeket ismeri mindenki, és ujjal mutogatnak rájuk. Óriási többségük, ismétlem, szerényen él.
Az értelmiségiek, ha megérkeznek száműzetésük helyére, zavarba esnek, szinte megdöbbennek; félénkek, csaknem meghunyászkodók. Javarészük szegény, tehetetlen, rosszul képzett, és nincs egyebe, csak a keze írása, de jobbadán az sem ér semmit. Némelyik azzal kezdi, hogy darabonként eladogatja hollandi vászonból varrt ingeit meg a lepedőit, zsebkendőit és azzal végzi, hogy két-három év múlva szörnyű nyomorban meghal (ahogy a minap Tomszkban meghalt Kuzovljev7, aki fontos szerepet játszott a taganrogi vámpörben; egy nagylelkű ember - szintén száműzött - költségén temették el); a másik lassan-lassan szert tesz valami foglalkozásra és talpra áll. Az ilyenek kereskedéssel, ügyvédkedéssel foglalkoznak, írnak a helyi lapokban, írnoki állást vállalnak stb. Keresetük ritkán haladja meg a havi harminc-harmincöt rubelt.
Unalmas az életük. A szibériai természetet az oroszhoz képest egyhangúnak, szegényesnek, némának találják; Mennybemenetelkor már fagy, Pünkösdkor pedig még havas eső esik.
A városi lakások pocsékok, az utcák piszkosak, a boltokban minden drága, semmi sem friss, minden szűkösen van, sőt sok mindent, amit az európai ember megszokott, itt semennyi pénzért sem lehet találni. A helybeli értelmiség, a gondolkodó és a nem gondolkodó egyaránt, reggeltől éjszakáig folyton vodkát iszik; nem ízlésesen issza, hanem mértéktelenül, otrombán és bután vedeli, de sose részegszik le; a helybeli értelmiség mindjárt az első két mondat után okvetlenül megkérdezi: "Ne igyunk egy kis vodkát?" És unalmában együtt iszik vele a száműzött, eleinte ugyan fancsalog, de aztán megszokja, végül persze berúg. Ami az iszákosságot illeti, nem a száműzöttek züllesztik a lakosságot, hanem a lakosság a száműzötteket. A nő itt éppolyan unalmas, akár a szibériai természet; hideg, nincs benne semmi szín, nem tud öltözni, nem énekel, nem nevet, nem csinos, és ahogy egy őslakos kifejezte magát, amikor beszélgettünk: "érdes, ha megtapintja az ember". Ha idővel Szibériának is megteremnek a maga regényírói és költői, az ő regényeikben és költeményeikben nem lesz hősnő; ez a nő nem fog magasztos cselekedetekre lelkesíteni, buzdítani, nem fogja megmenteni a hőst, nem megy vele a világ végére. A városokban nincs semmilyen szórakozási lehetőség, hacsak a silány fogadókat, a családi fürdőket meg
a sok nyilvános és titkos bordélyházat nem számítjuk, amelyeket annyira kedvel a szibériai ember. A száműzött a hosszú őszi és téli estéken vagy otthon ül vagy elmegy egy őslakóhoz vodkát inni; kettesben megisznak két palack vodkát meg hat palack sört, aztán felhangzik a szokásos kérdés: "Ne menjünk oda?" vagyis az örömtanyára. Unalom, csak fájó unalom! Mivel vidítsa fel a lelkét az ember? A száműzött elolvas egy vacak kis könyvet, például Ribot-tól Az akarat betegségeit8, vagy az első verőfényes tavaszi napon felhúzza a világos nadrágját - ennyi az egész. Ribot unalmas, meg aztán minek olvasson az akarat betegségeiről, ha egyszer hiányzik itt maga az akarat is? A világos nadrágban fázik, de ez azért mégiscsak
- változatosság! (...)