EGY HALOTTAS-HÁZ
EMLÉKIRATAI

REGÉNY

IRTA
DOSZTOJEVSZKY F. M.

OROSZBÓL FORD.
TIMKÓ IVÁN

BUDAPEST
AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNY-TÁRSULAT KIADÁSA
1897.

TARTALOM

ELSŐ KÖTET.

BEVEZETÉS.

Távol Szibéria rengeteg területein, puszták, hegyek vagy járhatlan erdőségek közül itt-ott kis városkák csillannak ki, melyeknek lakossága legfeljebb egy-kétezer. Ezek az apró városok, melyek rendesen két templommal birnak, a melyek egyike a városban, másika pedig a temetőben van, inkább hasonlítanak egy Moszkva melletti kies faluhoz, mint egy városhoz. Dusan bővelkednek rendőrfőnökökben, előljárókban és egyéb alárendelt hivatalnokokban. Szibériában különben - daczára a hidegnek - a szolgálat elég kellemes. A lakosság egyszerű, minden szabadelvüség nélkül; a rendszer régi, még évtizedek előtt nyerte szentesítését. A hivatalnokok - kik a szibériai nemesség szerepét játszszák, - vagy benszülöttek, tősgyökeres szibériaiak, vagy oroszországi bevándorlottak, kiket a fényes fizetés és gazdagodási vágy csábított ide. Azok, kik meg tudják oldani éltök rejtélyét, megmaradnak egyszer s mindenkorra Szibériában és megnyugvással honosodnak meg, ami nekik végre is gazdag és édes gyümölcsöt hoz. Mások ellenben, a könnyű vérűek, akik nem képesek az élet rejtélyeit megoldani, csakhamar megunják Szibériát és bosszúsággal eltelve kérdik maguktól: »mi végre jöttünk ide?« Ezek három évi kötelező szolgálatukat lázas türelmetlenséggel morzsolják le és annak letelte után a legnagyobb gyülölettel és megvető gunynyal Szibéria iránt térnek vissza hazájukba. Ezeknek sincs igazuk, mert nemcsak a szolgálat szempontjából, de egyéb tekintetben is boldogulni lehet Szibériában. Az éghajlat felséges; bővelkedik sok gazdag és vendégszerető kereskedőkben és el van lepve idegenekkel. A hajadonok rózsákként virítanak és végletekig erkölcsösek. Az utczákon elejteni való vadak futkosnak és maguktól mennek a vadász-puska csöve elé. Gyöngyöző pezsgő nagy mennyiségben fogy. A halikra bámulatos jóságú. A termés tizenöt magot hoz... A föld egyáltalában áldott, csak ki kell használni tudni. Ámbár vannak, kik ehhez is értenek.

Ilyen fajtájú elégedett városkában, melynek emléke eltörülhetlen szivemben - ismerkedtem meg Gorjancsikov Sándor Petrovicscsal, egy oroszországi születésű nemessel és birtokossal, ki nején elkövetett gyilkosság miatt tiz évi sulyos másodrendű börtönre volt itélve. Gorjancsikov K. városka közelében fekvő egyik falucska hatóságához volt ugyan beosztva, de a városban lakott és gyermekek tanításával szerzett magának némi szórakozást. Szibériai városokba számüzöttek között igen gyakoriak a tanitók, kiknek türhető dolguk van. Különösen a franczia nyelvből adnak órákat, amely oly elkerülhetlen az élet pályáján és a melynek létezéséről Szibéria távol eső vidékein alig birnának fogalommal az emberek. Első izben egy öreg kórházi hivatalnoknál, Gvozdikov Iván Ivanovicsnál találkoztam vele, kinek öt, különböző életkorban levő, leánya volt. Sándor Petrovics e leánykáknak 30 ezüst kopekért hetenként négyszer adott órát. Külseje igen érdekelt. Halvány, sovány férfiu volt. Korára nézve nem volt öreg, alig lehetett több harmincz évesnél. Öltözéke mindig tiszta s európaias volt. Ha valaki megszólította, áthatóan és figyelmesen tekintett feléje, mintha azon tanakodott volna, nem akarnak-e valami titkot kierőszakolni tőle. Rendesen érthetően és röviden válaszolt, szavainak oly nyomatékot adott, hogy az ember vele szemben szinte kellemetlenül kezdé magát érezni, és elvégre is nagyon örült a beszélgetés megszakításának. Gvozdikov Ivanovics Ivántól tudtam meg, hogy Gorjancsikov külömben kifogástalan és erkölcsös életet él, másként nem fogadta volna föl leányaihoz, hogy igen képzett és sokat olvasott ember, de rendkivül embergyülölő s szótlan. Mások azt állították, hogy hóbortos, tényleg azonban soha sem tekintették ezt oly nagy fogyatkozásnak, hogy számos tiszteletre méltó városi tisztviselő be ne ismerte volna használhatóságát kérvények stb. szerkesztésében. Ama vélemény is keringett felőle, hogy Oroszországban előkelő rokonai vannak, akikkel számüzése óta valószinüleg megszakitott minden összeköttetést. E mellett nálunk mindenki ismerte élete történetét. Tudták azt, hogy mindjárt házassága első évében megölte nejét; megölte féltékenységből és önmaga jelentette föl magát (a mi nagyban enyhitette büntetését). Ily büntényeket mindig szerencsétlenségnek tartanak és szánakoznak felettük. De mindettől eltekintve, különcz módra elkerülte az embereket és csupán a leczke-órák alatt jelent meg közöttük.

Kezdetben nem fordítottam reá különös figyelmet, de később - magam sem tudom miért - mindinkább jobban és jobban kezdtem iránta érdeklődni. Valami rejtélyesség áradt el lényén. Beszédbe ereszkedni vele nem volt módomban. Kérdéseimre bár a legnagyobb készséggel válaszolt, kurta feleletei után mégis terhemre esett őt tovább zaklatni; ily beszélgetés után arczáról rendesen valami szenvedés, valami kimerülés tükröződött le. Jól emlékszem, midőn egy szép nyári estén együtt távoztam vele Iván Ivanovics Gvozdikovtól. Egyuttal meghívtam őt egy czigarettára. Le nem irhatom, mily rémület tükröződött le arczáról; teljesen kiesett nyugalmából, és összefüggéstelen szavakat mormogva, haragosan tekintett reám, mire ellenkező irányban futásnak eredt. E viselkedése rendkivüli ámulatba ejtett. Ez időtől fogva valahányszor találkoztunk, mindig bizonyos aggálylyal nézett reám, mi azonban a legkevésbé sem idegenített el tőle; valami vonzalmat éreztem iránta és egy hónap multán magam tértem be Gorjancsikovhoz. Természetes, hebehurgyán és tapintatlanul cselekedtem. A város szélén egy agg polgár-asszonynál birt szállást, kinek egy sorvadásos leánya, ennek pedig egy törvénytelen, mintegy tiz éves, virgoncz leánykája volt. Sándor Petrovics, midőn hozzá beléptem, a leányka mellett ült és azt az olvasás elemeiben oktatta. Teljesen zavarba jött, fölugrott a székről és rám mereszté szemeit. Végre helyet foglaltunk, mi közben éber figyelemmel kisérte minden tekintetemet, mintha azok mindegyikében valami titokzatos gondolatot gyanított volna. Azonnal beláttam, hogy egész az őrülésig gyanakodó volt. Bizalmatlanul nézett reám és mintegy kérdezni látszott: »távozol-e innen egyhamar?« Beszédbe eredtem vele városkánkról, folyó ügyekről; ő azonban hallgatott és boszankodva mosolygott; látszott rajta, hogy nemcsak nem volt tudomása a legközönségesebb városi hirekről, de nem is érdeklődött irántuk. Beszéltem aztán vidékünkről és szükségleteiről; ő szótlan hallgatott és oly sajátságosan nézett reám, hogy szinte megbántam megkezdett társalgásomat. Uj könyveimet és hirlapjaimat, melyek az imént érkeztek meg a postán, midőn fölajánlottam neki, csaknem magamra ingereltem őt. Mohó tekintetet vetett rájuk, de legott elfoglaltságát adva okul, visszautasítá ajánlatomat. Végre bucsut vettem tőle s midőn kiléptem, ugy éreztem, mintha egy nehéz kő hullott volna le szivemről. A szégyen fogott el és rendkivül ostobaságnak tünt fel oly ember után járni, akinek életczélja - minél távolabb elrejtőzni a világtól. De a dolog megesett. Jól emlékszem, hogy könyvet alig vettem észre nála és igy valószinűtlen az, mintha sokat olvasott volna. Mégis, midőn egyszer-kétszer késő éjjel ablaka alatt elmentem, világosságot vettem észre szobájában. Mivel foglalkozhatik ily késő éjjel? Hátha ir? És ha igen, ugyan mit?

Közbejött körülményeknél fogva kénytelen voltam három hónapra városkánkból eltávozni. Midőn télen visszatértem, megtudtam, hogy Sándor Petrovics a mult őszszel teljes visszavonultságban, még orvost sem hiván magához - elhalálozott. A városkában már csaknem megfeledkeztek róla. Lakása pusztán állott. Visszatérésem után iparkodtam legott ismeretséget kötni a megboldogultnak házi asszonyával, hogy megtudjam: miben törte fejét egykori lakója, vajjon nem hagyott-e maga után valami feljegyzéseket? Husz kopekért, mint a megboldogultnak hagyatékát, egész kosár iratot hozott hozzám. Az anyóka azt is beismerte, hogy még más két köteg irat maradt utána, de azokon már tuladott. Komor és hallgatag vén asszony volt, kitől nagyon bajos volt egyet-mást megtudni. Lakójáról semmi különöset nem tudott elmondani. Elbeszélése szerint az soha semmit sem dolgozott és hónapokon keresztül nem ütötte fel a könyvet és nem vett tollat a kezébe; egész éjjeleken át fel és alá járt szobájában, valami felett töprengve vagy önmagával beszélgetve. Kati unokája rendkivül megnyerte szeretetét, különösen az időtől fogva, a midőn megtudta, hogy Katalinnak hívják, a mely névnapon mindig halotti misét mondatott. Vendégeket nem türhetett. A házat csak akkor hagyta el, midőn a gyermekhez órára ment; rá, az öreg asszonyra, mindannyiszor görbe szemmel nézett, ha hetenkint egyszer rendbe akarta hozni szobáját és három éven keresztül alig intézett hozzá pár szót. Megkérdeztem Katit: emlékszik-e tanitójára? A leányka szótlan nézett reám és a fal felé fordulva, zokogásban tört ki. Ez az ember mégis meg tudta magát szerettetni valaki által.

Az iratokat lakásomra vittem és egész nap kotorásztam bennök. Az iratoknak háromnegyedrésze üres iskolai gyakorlatok voltak. De volt egy apró irású füzet, a mely nem volt teljesen tele irva s a melyről bizonyosan maga az iró is megfeledkezett. Ez összefüggés nélküli leirása volt Sándor Petrovics eltöltött tiz évi fogságának. A leirás helyenkint valami más beszély, töredék által volt megszakítva, olyan emlékirat-félékkel, melyeket bizonyosan önkénytelenül vetett a papirosra. E töredékeket többször olvastam el és csak később győződtem meg, hogy azok egy őrült agy zilált gondolatai voltak. De a fogházi emlékiratok - »Jelenetek egy halottas házból,« - a mint kéziratában valahol maga nevezi őket, eléggé érdekeseknek tüntek fel előttem. A teljesen uj - eddig ismeretlen - világ, némely különös tényezők, az emberiség romlottsága feletti reflexiók, - engem megragadtak ugy, hogy érdeklődéssel olvastam azokat. Külömben tévedhetek, és az természetes. Próbául kiválasztok két-három fejezetet, és az olvasó közönségre bizom, hogy itélje meg azokat.

a

Sárközi György: Emlékiratok a holtak házából

A gyermekség és az ifjúkor benyomásait nehéz elfelejteni. Újra meg újra, s idő teltével mind gyakrabban bukkan föl a korai emlékek egy-egy töredéke és az emlékezet egyre mélyülő ismétlése végül mestere lesz az egész életnek. Olvassuk csak Tolsztoj "Ifjúkor"-át vagy Dosztojevszkij "Holtak háza"-t, a lázongó, akaratos szabadság és a tehetetlen, nyomasztó megfosztottság e csaknem ágostonian őszinte följegyzéseit s előttünk áll amott a későbbi Tolsztoj, emitt a későbbi Dosztojevszkij, írói munkássága és életműve teljességével, homlokán az első nagy megrázkódtatások letörölhetetlen, égő stigmáival.

Dosztojevszkij már huszonnyolc éves volt, végén a legemlékőrzőbb ifjúságának, s néhány éve már író is, földolgozója egy fátyolos, nehéz emberöltő emlékeinek, mikor valamely szerencsétlen összeesküvésbe keveredvén, katorgára ítélték s egy szibériai kényszermunkás fegyházba szállították. A négy év, amelyet itt töltött, meghosszabbította számára a fiatalság azon idejét, amelynek minden élménye falakat dönt s világokat nyit, kiélezte, elmélyítette és tragikusra növelte lelke eredendő hajlandóságait. Az élményeknek az a monoton s mégis egy világot magába záró sorozata, amelyeket később "Emlékiratok a holtak házából" című művében jegyzett föl, örökre meghatározta fogsága után írt műveinek rejtett, belsőbb tartalmát, s az alapérzést, melyből hősei kihasadnak s melyben egységet tartanak.

Ha körültekintünk az alakok közt, akiknek társaságába zárkózott, polgári élethez szokott fiatalember került, elborzadunk. Nagyobbára gyilkosok, - foglalkozásból, szenvedélyből, véletlenből, szerencsétlenségből, - legjobb esetben rablók, csavargók, tolvajok és csempészek. Egész Oroszország képviselve van: oroszok, lengyelek, tatárok, zsidók, ukránok, lezgek és csecsenek... És minden társadalmi osztály: parasztok, katonák, polgárok, nemesek... De mindegyiküknek van egy közös rangja: fegyenc, kivetett, erkölccsel és törvénnyel szembekerült, - s a legborzasztóbb, hogy a kivetettség tudata örökre megőrződik, a letört ág sohasem tud többé törzséhez forradni.

Az új fegyenc, a nemes úr, első perctől idegenkedést és részvétet érez valamennyi társa iránt. Az idegenkedés öntudatossá teszi, nem süllyed el e szomorú életben, hanem szemléli, s minél tovább szemléli, annál jobban megérti, s minél mélyebben megérti, annál jobban egyesül élőivel öntudatos szeretetben. Részvéte pedig befelé fúr utat, minél inkább tágul, annál közelebb jutnak e bűnös lelkek önmagához, s minél közelebb jutnak, annál inkább ráismer bennük önmagára.

Dosztojevszkij érzelmileg és szellemileg örökre azokhoz kapcsolódik, akik valamiképpen bűnösök. Nem a bűnt szereti bennük, hanem a bűn általi szerencsétlenséget. "A nép nem hiába nevezi egész Oroszországban a bűncselekményt szerencsétlenségnek, a bűntevőt meg szerencsétlennek." Mert aki az égi és földi törvényt megsérti, önmagát is megsérti. Önmagát is megsérti, s fájdalma el nem múlik: s ez a fájdalom, - tudva vagy tudatlanul, - a bűnbánat. S Dosztojevszkij - maga is tudva vagy tudatlanul, - ebben az érzésben talál rá valamennyi regényalakjára, - bűnbánattal magáért és az egész világért.

"A bűntevőt korholni nem egyezik az orosz lélekkel..." Nem, mert amit nem értettek a farizeusok, érti ez a különös nép: a bűnös mélyebbről, egy ellenséges hatalom bűvös birodalmából tör az erény és tisztaság isteni birodalma felé, égi szeretet vonzza őt, amelyet erősíteni kell a földön küzdő lelkek szeretetének is. Dosztojevszkij - bizonyára eredendő hajlamból, de véglegesen ifjúkorának feledhetetlenül mély élményei után, - megszerezte e kötelesség tudatát, bár maga is megtört és megsértett lélek lévén, szeretete a maga küzdelmének erősítésére is szolgált.

A "Holtak háza" kulcsa Dosztojevszkij küszködő szeretettel, bűnnel és bánattal telt regényeinek. "Nincs rettenetesebb, mint a nem hozzánk való emberek közt élni." Igaz, az ilyen élet, amilyen Dosztojevszkij katorgai élete is volt, rettenetes, de rájuttat annak belátására, amit e külső ellentétesség nélkül alig vennénk észre: hogy alapjában minden ember hozzánk való, s egy más élet szeretetében föl fog oldódni földi életünk önbűnünkből való rettenetessége.

Huszonöt évvel a Timkó-féle elavult fordítás után most újra megjelent magyar nyelven Dosztojevszkij munkája, az érdemes Szabó Endre fordításában, Kárpáti Aurél szép bevezető tanulmányával, a Révai Testvéreknél.