DRUZSIN Ferenc: A nevetés költészete
|
Druzsin Ferenc tanulmánykötete a 19. századi szépirodalom olyan alkotóira szeretné irányítani a figyelmet, akik a komikum esztétikai értéktartományában teremtettek érdemeset. A kötet címe az is lehetett volna, hogy "A komikum költészete", hiszen Fáytól Tömörkényig a művészi magaslatra emelt, esztétikai értékekre váltott humor, irónia, szatíra rendkívül gazdag változatait találtam. És találtam a komikumnak azokat a felbecsülhetetlen értékeit, amelyek a népi nevetéskultúra szóbeli vagy írásbeli "műfajai" hatását vagy "áthallását" mutatják 19. századi irodalmunkban. Ám könyvem címe "A nevetés költészete" lett; magával a címmel is szerettem volna ráirányítani a figyelmet arra a tényre, hogy a komikum, amellett, hogy esztétikum, "embertani" probléma. (...) Az esztétikai értékek és a "bensőségérték" mellett egy olyan irányba is szeretnék elmozdulást, mint "humorértésünk" és nevetési képességünk erősítése. Egyvégtében szaporodó jelekből úgy tűnik fel, egyre komorabb (komolyabb, komolykodóbb, mosolytalanabb) lesz világunk, egyre kevesebbet nevetünk. A "nevetésszegény" világ veszedelmére már a 20. század elején figyelmeztetett Eötvös Károly: "Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, aki jóízűen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok." A könyv azélményközpontú irodalomtanítás című sorozat egyik kötete.
Sorozatszerkesztő: Fűzfa Balázs
Visszhang
Visszhang
DRUZSIN Ferenc
A nevetés költészete |
| |
| Druzsin Ferenc: A nevetés költészete |
| |
| Druzsin Ferenc: A nevetés költészete A bánat valahogy „elõkelõbb”, mint az öröm. A szomorúság meg szép. „…miért, miért nem, nehéz megmondani”. Nemigen vélekedhetünk errõl másképp, mint Szerb Antal. De a lelkünk mélyén mégse bánnánk, ha az öröm, a derû, a nevetés rangosabb volna az irodalomban. Valljuk be, irodalomtanárként többnyire ennek a szomorú szépségnek a szolgálatában tesszük a dolgunk. A hagyományos oktatás egyik legnagyobb hibájának látszik, hogy benne a komikum olyan nagyon sanyarú sorsra jut. Pedig a gyerekben, a kamaszban nemcsak kozmikus bánatok élnek meg a meghatódás igénye, egzisztenciális szorongások és a halál sejtelme, hanem a hahotázás vágya is. Az élményközpontú irodalomtanítás egyik legfontosabb törekvése, hogy a humort belopja a tanítási-tanulási folyamatba. S ezzel az életörömöt is. Nagyon is természetes, hogy A nevetés költészete c. kötet az Élményközpontú irodalomtanítás c. sorozatában kapott helyet. De ne higgye a nyájas Olvasó, hogy A nevetés költészete címmel a vidám versek antológiáját tartja a kezében! A könyvet irodalomtörténész írta, aki tárgyánál maradt. Munkája – az élményközpontú irodalomtanítás jegyében választott sajátos nézõponttal – komoly irodalomtörténeti tanulmányok sora a 19. századról. Folyóiratunkban nem hallgathatjuk el, hogy a szerzõ Somogy szülötte (Tarany, 194o), hogy fiatal tanárként 1974-ig Kaposváron élt (Táncsics Gimnázium, Tanítóképzõ Intézet). 1975-198o-ig a szófiai Magyar Intézet igazgatója volt. A könyv megjelenésekor az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektorhelyettese, az irodalomtudomány kandidátusa, habilitált doktor, aki egyetemén 19. századi irodalmat tanít. Ez a könyve a harmadik. (L. Hiedelmek költészete. Tanulmányok a Tolditól az Énekes madárig. Korona Kiadó, 1998., Ünnepek költészete. Ünnepek, népszokások, szépirodalom. Felsõmagyarország Kiadó, 1999., A nevetés költészete. Vázlatok Fáytól Tömörkényig. Pont Kiadó, 2oo3.) Mindhárom könyvben rejtõzködõ értékeket akart bemutatni. A címválasztás - az ismétlõdõ költészet szóval - és a küllem – a borítólapok színvilága – együtt sugallják, hogy ezek a könyvek összetartoznak. Ha egymás mellett látjuk õket, akár a triptichon szó is eszünkbe juthat. Új könyvét illetõen a szerzõ elõször A komikum költészete címre is gondolt, végül is ennek az esztétikai minõségnek a variációit kereste a választott mûvek szövegvilágában – mégpedig a szelíd humortól a gyilkos szatíráig. De maradt a „nevetés”-nél. Több okból. Talán, mert Bergson A nevetés c. könyvének téziseibõl indul ki. Talán, mert a népi nevetéskultúra hatásait is fel akarja mutatni. (Ezzel együtt az olyan jelenségeket is, mint az alakoskodás, a bolondünnep, a karneváli szertartások. A folklorizmus kutatása a harmadik könyvét is jellemzi, de itt búvópatakként van jelen ez az attitüd.) A komikum és a nevetés végsõ soron elválaszthatatlanok. A nevetés oka mindenkor komikus jelenség, és a nevetésnek is megvannak a maga változatai. Az amolyan igazi, egészséges, kitörõ, megnyugtató nevetés és a gonoszkodó fölénybõl, kárörömbõl, megvetésbõl, bosszúérzetbõl fakadó nevetés egymástól úgyszólván csillagtávolban vannak. Pozitív és negatív pólusok, ahogy Szalay Károly nevezi õket. (L. Sz.K.: Komikum, szatíra, humor. Bp., Kossuth K., 1983. 99. l.) A szelíd mosoly és a groteszk vigyor között pedig ott vannak az átmenetek, többek között a harsány népi nevetés is. A kor, amelynek Druzsin Ferenc néhány alkotóját és mûvét vizsgálja, emlékezetünk szerint ünnepélyes, lelkes, fennkölt, sõt zord. Szóval minden, csak nem vidám. Kiváltképp az elsõ kétharmada. Sok minden mitizálódott is belõle. Figurái szoborrá váltak bennünk. Általában véve igaz, hogy a kor irodalmi lenyomatai is hasonlók, pontosabban ezek élnek elsõsorban. Alighanem nincs könyv, ami ezen változtatni tudna. Vörösmartyra gondolva a Szózat, a Gondolatok a könyvtárban, A vén cigány jut az eszünkbe. Ilma, Balga, az ördögfiak és a „bús mogorván” üldögélõ Petike csak sokkal késõbb. A kötetben szereplõ elbeszélésnek (A holdvilágos éj) pedig már esélye sincs arra, hogy eszünkbe jusson. Kölcseyrõl - a magyartanáron kívül – senki se feltételezné, hogy értekezett a komikumról. S most ennek a kötetnek a szerzõje a „nevetõ reformkorról” beszél. Merészség kell hozzá. De a szerzõ feltett szándéka, hogy meglepetésekkel szolgál. Megvan benne az ehhez szükséges elszántság. Komolyan hisz abban, hogy a „nevetésszegény” világ veszedelmes. Kulcsmondatnak számít, amit Eötvös Károlytól idéz: „Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, aki jóízûen nevetni nem tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek részvéttel; ha rossz: fussatok tõle. De ország dolgát, nemzedékek jövendõjét, fiatalok szerencséjét rá ne bízzátok.” Tanulmányaiban azokra az alkotókra szeretné irányítani a figyelmet, akik „a komikum esztétikai értéktartományában teremtettek érdemeset.” A választottjai: Fáy András, Vörösmarty, Arany, Gyulai Pál, Tolnai Lajos, Mikszáth Kálmán, Petelei István, Tömörkény. Többségükkel kapcsolatban inkább úgy fogalmaznék, hogy „a komikum esztétikai értéktartományában is…”. Nem életmûveket, mûveket választott elemzése tárgyául: Fáy András meséit, Vörösmarty elfelejtett elbeszéléseit, Arany János Bolond Istókját és A nagyidai cigányokat, Gyulai Páltól az Egy régi udvarház utolsó gazdája c. regényt, Tolnai Lajos két mûvét (Urak, A báróné ténsasszony), Mikszáthtól A gavallérokat, Petelei István „rajzait”, Tömörkény István katonatörténeteit. - A kötet sajátos nézõpontjából nem ígér körképet a századról, így hát ezt nem is kérhetjük számon. Éppen csak megjegyezzük, hogy nemegyszer túlságosan is nehéz terepet választott. Hálásabb, könnyebb téma lett volna Petõfi, Jókai humora. Igazi nevetés hallatszik ki Kisfaludy Károly, Szigligeti Ede és Nagy Ignác színpadi mûveibõl. Tollagi Jónás viszontagságain dõltek a nevetéstõl – és nevethetünk rajtuk ma is. Garay János obsitosa híresen humoros figura maradt. Nemcsak Csiky Gergely A nagymama és Dóczi Lajos A csók c. vígjátékáról igaz, de Csepreghy Ferenc Piros bugyelláris c. népszínmûvérõl is, hogy máig megélnek a színpadon. Elsõsorban azért, mert ironikus felhangokkal is eljátszhatók, és még mindig ránk ragadhat belõlük a nevetés. (A népszínmûvek világát ebben a kötetben bizonyára azért kerülte ki, mert Csepreghy Ferenc és Tóth Ede mûveirõl A hiedelmek költészete c. kötetében írt.) Mindezzel máris befogadás-lélektani szempontotokat érintettünk. Nehezen vesszük tudomásul, (még rájár a szánk is) de már nem „múlt század” a tizenkilencedik. Egyre nagyobb idõ van közte és köztünk. Ennyi idõ alatt minden megtörténhet. Az is, hogy a mûvek egyszer csak felénk fordítják az „arcukat”. Hirtelen aktuális jelentésük lesz. Humoruk érzékeljük, iróniájuk nagyon is értjük. Felfedezésük esemény. Ilyen könyv A nevetés költészetében Tolnai Lajostól A báróné ténsasszony. - De megtörténhet az ellenkezõje is. Az, hogy a mû szövegvilágában „fel-felkaczagának”, az ájulásig nevetnek, az olvasó meg el se mosolyodik. (L. Vörösmarty: A holdvilágos éj) El kell fogadnunk, hogy az irodalmi mûvek szívverése egyszer csak megáll. Egyszerre több oka is lehet. Ezért nem tudjuk visszaadni Vörösmarty kisprózai mûveinek hajdani népszerûségét. (Szél úrfi, A füredi szívhalászat). Szerzõnk szereti tárgyát, és nehezen törõdik bele az efféle felejtésekbe. Valóban vannak méltatlanul elfelejtett, s valamilyen módon még feltámasztható mûvek. Ilyenkor nagyon is helyénvaló a sajnálkozó hang: „Petelei Istvánt épp úgy a 19. században felejtettük, mint Tolnai Lajost” – írja. (Tolnai Lajos említett regénye képernyõre kerülhetne. A leginkább így elevenedne meg. Siker lehetne. Az átírások kudarccal szoktak járni.) - De kevesebb a méltatlanul elfelejtett mû, mint gondolnánk. Lehet, hogy kissé „tékozló” az utókor, de az irodalom a természete szerint arisztokratikus mûvészet. Már fél évszázad múlva csak a legjobbak számítanak. Reminiszcenciákkal mondom: többiek valahogy érte éltek. A kötet szerzõjének megvan a tágas de azért mégiscsak behatárolható kutatási területe. Ami ott található, arról nagyon sokat tud. Arany-tanulmányainak akkor is van nóvum értékük, ha mögöttük már monográfia és a szakirodalom rengetege áll. Az újdonságérték elsõsorban abból fakad, hogy a szerzõnek van saját megközelítési módja, amihez tartja magát. A megközelítésben komikumelméletek segítik. Személy szerint Goethe, Kölcsey, Bergson vagy Szalay Károly. Fel-felidézi Arany humorfelfogását is. Erõltetett mozdulatokkal járna, ha a választott mûvekben csupán azokat a szituációkat merevítené ki, amelyekbõl a „nevetés” kihallatszik. A redundáns szövegeket is nehezen tudná kivédeni. (A „komikumgazdag” jelzõt így is túl sokszor használja.) Az interpretáció ezért sokfelõl járja körül tárgyát. De semmi sem fölösleges kitérõ. Nem számíthatnak annak a miniatûr portrék, amelyeket az ismerõsnek már nem mondható szerzõkrõl rajzol (L. Fáy András, Tolnai Lajos, Petelei). Nem hiábavaló az alkotás-lélektani pillanatok rekonstruálása, s azoknak az életérzéseknek a finom kibontása, amelyekbõl a komikum fakad. Fontos annak a bemutatása, ahogy a kritikai visszhang az idõk folyamán értette vagy nem értette ezekben a mûvekben a komikum válfajait, illetve miként ítélte meg azokat. Ez utóbbi jelenségsort következetesen és sokszor követi. Kiszûri a hamis hangokat is. (Az 5o-es években A gavallérok 11. kiadásakor állították: „a néhai uralkodó osztályok mindent megtettek, hogy Mikszáth társadalomkritikai szempontból is magasrendû munkái ne kerüljenek a dolgozók kezébe.”) Druzsin Ferenc könyörtelenül precíz irodalomtörténész. Szinte kínosan etikus abban, ahogy hivatkozik. De nem tekintélyek bûvöletében teszi. Ha Mikszáth tévedett egy évtizedet A báróné ténsasszony elõszavában, neki is a szemére veti. Pedig e sorok írójával együtt bizonyára õt is elbûvölte ennek az elõszónak a szellemessége, képszerûsége, könnyedsége. „Regényei lassan indulnak, úgyszólván egy kopár hegyen kell magát átküzdenie az olvasónak, míg végre a cselekményhez jut. S ez a hegy nem czukorból van…” – írja Mikszáth az említett elõszóban. Tolnai stílusa olyan, mint az „ó-bor”. „Tudás, mélység és látás jellemzi…Humora keserû, satyrája nem ellenszenves, de végre a fanyar gyümölcsnek is vannak kedvelõi…epe, epe, epe végig az egész ember”. (Valljuk be, az egész század inkább csak „vígszomorkás” – ahogy Arany mondja -, nevetése „kinevetés”, legfeljebb „cukrozott” az epe. De Tolnai iróniája cukor nélküli.) Ha valakit, hát Mikszáthot csodálom, de a könnyedségébe beleférhetett az is, hogy nem is olvasta végig a „bevezetett” regény. Különben nem írt volna ilyet Tolnairól: „Mintha irigyelné alakjaitól a boldogságot…” A regény Vilmáját Tolnai szinte romantikus módon vezeti a boldog révbe. (Igaz, hogy kegyetlen kitérõk után.) Ebben a regényben a „kopár hegyet” is hiába keresem, másutt kétségtelenül ott áll. - Tolnai Lajos pedig akkor tévedett, amikor azt írta, hogy „nem ír az asszonyoknak és leányoknak, szeretetet tõlük nem vár.” Meglepetés volt a könyv számomra is. Frissnek és aktuálisnak is éreztem, élveztem is. Csak a sok „cz” és a hemzsegõ helyesírási hibák zavartak. Pedig asszony személy volnék. (Némi kajánsággal írom, hogy abból a 1oo példányból, ami az 19o5-ös kiadásból még fellelhetõ az országban, s amit /Körösfõi/ Kriesch Aladár illusztrált, egyetlen egyre a Somogy Megyei és Városi Könyvtár „nagyanyáink olvasmányai” névre hallgató könyvespolcán találtam.) Druzsin Ferenc könyvének a legérdekesebb fejezete kétségkívül Tolnai iróniájáról szól. Sokat kellett idéznie a regény szövegébõl, ha a regény értékeirõl meg akart gyõzni. Mondhatnánk azt is, hogy az idézett szövegek az elemzéstõl veszik el a levegõt. De be kell látnunk, nem tehetett mást. Olvasmányélményekre ritkán számíthatott. S végül is minden elemzésnek újra és újra a szöveghez kell visszatérnie. – Az élményközpontú irodalomtanításnak meg kiváltképp. Perújrafelvételnek is nevezhetem A báróné ténsasszonyról szóló lapokat. Nem tartom elfogultnak a szerzõt, hogy turgenyevi értékekrõl beszél. Nem akárkik állnak mellette abszolút pozitív véleménnyel. ( Móricz Zsigmond, Németh László.) De lehet, hogy fordulóidõket megérve nekünk még jobban tetszik ez a történet. „Schwindler itt, Schwindler ott…”, a kisember pedig esendõen igazodik a széljáráshoz. Ha a Világos utáni évekre gondolunk, a Kufsteinben, Josefstadtban raboskodók jutnak eszünkbe, a mitizálódott történetek, a mindennapiságot meg felejtjük. Az irodalomtanítás kiváltképp. Tolnai regényében ott van. Még nevethetünk is rajta. Nem csodálkoznék, ha nemsokára megjelenne egy könyv, aminek címlapján ez áll: Druzsin Ferenc: Tolnai Lajos. Monográfia. Komáromi Gabriella |
|
|
