Eleinte minden csendesen ment. Világos szeptember volt. Gyümölcsök teljétől roskadtak a fák, az udvarokon befőtteket tettek el télire, rézkotlákban keverték a szilvalekvárt. Később jött az október reggel gyenge ködökkel. Napközben még mindig meleg szelek fújtak, a legyek sem haltak meg, fekete bolyokban nyüzsögtek az ablakokon. Lassan szüretelni kezdtek. Éhes darazsak lakmároztak a körtéken. Este a szőlők felé, az országúton csodálkozva álltunk meg, az égre bámultunk, ahol rakéták szikráztak égő fejjel, a semmibe fúródva, hihetetlenül. Forrt a must – pincék homályán – az ászokfákon. A csípős fiatal bor, mint a parasztpezsgő, kaparta – mérgével és mézével – a részeg torkát. Duzzadó gohérfürtöket láttunk, s kövér nők melleire gondoltunk. Az ősz érzéki zamata megigézett, buja rothadtsága visszarémített. Sárgadinnyék héjai széttaposva hevertek a kisvárosi aszfalton, amiket nyár óta nem takarítottak el, a pohos görögdinnyét megütötte a guta, szétpukkadt a hőségtől, s hullája a kövezeten gőzölgött. Mi egyre vadabb és őrültebb kalandokon törtük a fejünket különösen délután a tanulóteremben. Lassan fűteni kezdtek. Az iskolaszolga – egy száraz öreg szerb – reszketve hozta be a hasábfát, a felaprózott rőzséket, s megrakta a kályha gyomrát. Pedig még meleg volt künn.
Azon kezdtük, hogy apró hecceket eszeltünk ki.
Egy délután – három óra tájt – elloptuk a rövidlátó eminens szemüvegét.
Már-már sötét volt a teremben. A piros arcú, szőke fiú egyszerre csak izegni-mozogni kezdett, fészkelődött a helyén, lehajolt, felállt, de úgy, hogy az orrával nekiment a falnak és a fogasnak. Ez még inkább idegessé tette. Hogyha valamit keresünk, erőre kapunk a kudarctól, a szeszélyünk szenvedéllyé és meggyőződéssé válik. Így történt ez nála is. Végigkotorta összes zsebeit, kétszer-háromszor, minden alkalommal sokkal gyorsabban, mint előbb, aztán a pad alá bújt, lehasalt a földre, s orrát a poros padlóra nyomva, kereste a szemüveget. Gyáván kuncogtunk. Szájunkba gyűrtük a zsebkendőnket. A nevetőizmok reszketésétől kipattant szájunkból a pecek dörögve, heves robajjal, mint az ágyú csövéből a golyó, a nevetés még erősebben tört ki. Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon féltünk. [176]
A tanáraink többnyire sovány és szigorú papok voltak, akiknek izmos kezében irgalmatlanul suhogott a sárga nádpálca. Egzaltált arccal csináltak rendet. Mióta neszét vették, hogy az iskolában forradalom üti fel a fejét, minden pillanatban felbukkant hátunk megett a fekete reverenda, egy-egy papi alak szikáran és sápadtan, mint a hittérítő a vademberek között. A parasztgyerekek vastag nadrágját kegyetlenül kiporolták. Tizennégy-tizenöt évesek voltunk, mégis gyerekek, vásott, furcsa kamaszok. Átkutatták a zsebeinket, a fiókjainkat, nem szabad volt kimennünk a városba, éjjel állandóan virrasztott egy fráter. Mi azonban túljártunk az eszükön. A motozás után onnan, ahol nem is sejtették, bűvészkézzel kivettük azokat a szerszámokat, amelyek az ugratáshoz elengedhetetlenül szükségesek voltak. Ismertük a terepet. Az egész diákotthon ki volt preparálva céljainkra. A katedra alatt föld alatti vezetékek futottak, amelyeket az utolsó padból láthatatlanul mozgathattunk, de az egész intézet a hatalmas melléképületeivel és laboratóriumaival szinte kerekeken gurult, annyira aláaknáztuk orsókkal, spárgákkal és drótokkal. A sakktáblát nem ismeri jobban a sakkmester, mint mi az iskolánkat. Mindent pontosan felmértünk. Tudtuk, hogy az áldozat a kertben mikor botlik meg, és élveztünk minden pillanatot, amely addig eltelik. Zsebünkben készen álltak a dióhéjak, a békarakéták, a pattogó kakasgyufák kiszámított négyszögekben voltak elszórva, a zúgó szerszámok kezelői alkalmazkodtak a körülményekhez, az „assa foetidá”-t jó előre dobtuk az izzó kemence lapjára, úgyhogy kellő pillanatban a koncert teljes volt, egyszerre működtek a tréfa tüzérei, zenészei, akikhez aztán a hatás emelésére a tréfa illatszerészei is csatlakoztak. Nem bírtak velünk. Október végén minden vigyázat ellenére egy kitűnő társunknak sikerült belopózkodnia a dormitóriumba, az igazgató hálószobájába, megközelíteni az ágya fölött lógó szenteltvíztartót, amelybe tintát öntött.
Az igazgató este telehintette az arcát tintával, s reggel – szórakozott ember lévén – mindenkinek nagy gaudiumára – tintás arccal jött be a matematikaórára.
Novemberben már járvánnyá vált a nevetés. A nevetés gonosz epidémia. Csak kevés jó belőle. Hogyha túlságosan élvezzük, akkor elfulladunk és köhögünk, az arcunk elsápad és kipirul, fáj a derekunk, csiklandja a hónunkat, a tarkónkat, a bordánkat. Nem is mulatságból nevettünk tán. Viszkető bizsergés szállt minden tagunkba. Örültünk nagyon az életnek, s talán futottunk előle. Betegek és szomorúak voltunk.
Az igazgató egy késő délután maga elé hívott bennünket, a zöld posztós asztal elé, ahol két égő gyertya között egy fekete feszület komorlott. Lángoló arccal beszélt:
– Az ördög incselkedik veletek. Az ördög…
Igazat adtunk neki. Úgy éreztük, hogy ezen az őszön az ördög tréfál, az áll a hátunk mögött, az kényszerít új és új csínyekre, de nem tehettünk ellene. Kicsit mégis elszomorod[177]tunk. Helyzetünket menthetetlennek láttuk. Meg voltunk győződve, hogy már mélyen elzüllöttünk, nem lehet rajtunk segíteni, és a pokol vár ránk, amelynek kínjait a hittanár a biblia szörnyű szavaival, kárminnal és feketével festette le nekünk.
Decemberben két diákot kicsaptak. Ekkor kicsit megszeppentünk. De az üldöztetés még erősebben összekapcsolt, és most már a kétségbeesés dühével tréfáltunk. Igaz, a tréfáinkat csak egymáson próbáltuk ki. Nem múlt nap, hogy valami újat ki ne találjunk. Este a lepedő alatt rendesen vizes lavórt találtunk, amibe a vigyázatlanok sziszegve ültek bele, de nem ütöttek zajt, nehogy észrevegye a fráter. Párnánkba fojtottuk nevetésünket. Reggel gyufa pörkölte talpunkat, a cipőinkbe vizet öntöttek, a nadrágunk szárát, a kabátunk ujját cukorspárgával kötözték össze, a könyveinket és a füzeteinket az ágy alatt találtuk meg. Ezek a fogások is elavultak. Láthatatlan sodronyokat feszítettünk a szobában, amikben este tizével-húszával buktunk el, s bevertük a homlokunkat. Tűket és szegeket csempésztünk a párnák közé. Sokan sebeket ejtettek a testükön. De a vért némán letöröltük, a sebeken nevettünk, büszkén és hősiesen viseltük.
Egy decemberi éjen két fiú kiszökött az intézetből.
Átugrottak az alacsony kerti falon, s bementek a városba, hogy hírt hozzanak nekünk, mint a követeink. Mindnyájan együtt éreztünk velük. A sötétben izgatottan vártuk őket. Árulástól nem kellett tartanunk, mert az első eminens, a piros arcú, szőke fiú, aki a tanárok kéme volt, egy emelettel följebb aludt, külön szobában, egy hallgatag és beteges német fiúval.
Nehezen múltak az órák. Időnként kinéztünk a folyosó ablakán, nem jönnek-e? A havas kertben fújt a szél, búsan álltak a sötét fák, senki se jött.
Azt hittük, valami bajuk esett. Lehet, hogy a falon valaki meglátta őket, talán a cirkáló rendőr, s letartóztatta s bekísérte mindkettőt. A gyávábbak már féltek, arra gondoltak, hogy jobb lett volna, ha otthon maradnak, és ki se mennek. Néhányunk azonban erősen bízott az eszükben és az erejükben. A fráter az újbortól részegen horkolt a kis szobájában. Vártunk. Csendesen beszéltünk, jelekkel, az arcunkat az arcunkhoz tapasztva, a szívünk dobogásával. A toronyóra elverte az éjfélt. Még mindig dermedten és mozdulatlanul állt a kert. Minden öt percben kinéztünk. Végre egyik diák visszaoson a folyosóról:
– Valaki jár a kertben.
Elmondta, hogy a havas kerten egy árnyékot látott átsuhanni.
A borzalom lúdbőrözött végig gerincünkön. Arcunk, szájunk, kezünk hideg volt. Egy ingben álltunk a hálószobában, némán. A szívünk hangosan dobogott. Mindenféle rémmesére gondoltunk, s most már a legbátrabb is tanácstalanul állott, hátha valami történt. Öt perc múlt el így, ebben az ájult izgalomban. A kém kirohant a folyosóra. Csendes lépések hallatszottak. [178]
– Ki az?
– Jönnek.
– Ők azok?
– Ők.
A megenyhülés sóhaja szakadt fel. Visszaosontunk hideg ágyainkba, fülünkre húztuk a paplanainkat, elfojtottuk a mámoros, tűrhetetlen örömet, és tetettük az alvást. A két fiú megérkezett.
Az egyik az osztály leggazdagabb tanulója volt, akinek az apja – egy vidéki gyógyszerész – havonta kétszáz korona zsebpénzt küldött, a legjobb tornász és vívó, a legelső nőhódító. Ő jött be legelébb. Cipőjét már a jeges folyosón levetette, nehogy kopogjon. Mindig kivágott mellényt, ragyogó ingmellet, jó cipőket viselt, fekete haját hosszúra növesztette, s érdekesen csapta halvány homlokára. A másik egy különös, szerb fiú, a legrosszabb tanuló, a mi vezérünk, aki már többször menekült meg a kicsapás veszélyétől. Kemény, ravasz és kegyetlen fickó. Szurokszemei fénylenek. Azt mondják, kicsit eszelős is. Ujjait a szemére teszi, arcát a nap felé tartja, s játszik a fénnyel. Különben mindenütt híresztelik róla, hogy iszik és kártyázik, mindenesetre nagyon érdekes, imponáló ember.
– Várjatok – suttogják –, maradjatok fekve.
Az izgalomtól alig bírtunk maradni, de ők urai a helyzetnek, élnek a jogaikkal, parancsolnak velünk. Csak később engedik meg, hogy meggyújtsunk egy szál gyufát. A gyufafényben sápadtak. Keresztbe tett lábbal ül a gazdag fiú, és nagyon levertnek látszik. Haja a hideg ellenére verejtékes. A szerb fiú vigyorog. Zsebéből hatalmas üveget húz ki:
– Pálinka.
Aztán egy kendőből valamit kibugyolál:
– Kártya.
Még mindig van valami meglepetése:
– Dohány.
Végül egy rúd paprikás szalonnát tesz az ágyunkra.
– Jól mulattatok?
Némán intenek.
A diadal részegítő szellője fúj át a szobán. Lassankint felmelegszünk az ágyban, örülünk a késő éj szokatlanságának. Kézről kézre jár a pálinkásbutykos. Néhányan gyertyafénynél kártyáznak, cigarettáznak. A gazdag fiú elmeséli, hogy a szomszédban szemérmetlen cselédek megszólították, valamit mondtak neki, amit nem akar ismételni, nevettek és eltűntek. Később hosszabb elbeszélésbe kezd, nagyon halkan, suttogva, amit a körülötte állók izzó szemmel hallgatnak. A csendet röhej szakítja meg.
– Szőke?
– Szőke – feleli.
A kedv egyre magasabb fokra csap. Óvatosan hancúrozunk, úgyhogy neszét ne vegyék az éjjeli tivornyának, lábujjhegyen [179] rohanunk a szobán, vigyázva csapjuk egymás fejéhez a párnákat, a dunnákat. A szerb a legvígabb.
– Hagyjátok, gyerekek! Valami újat kellene kitalálni.
– De mit?
Egy vékony faggyúgyertyát gyújtunk meg az éjjeliszekrényen.
A szerb az ágyra könyököl, lihegve maga elé mered, és gondolkozik.
Csuklik és tüszköl a nevetéstől.
– A fráter alszik. Csendesen felmegyünk az emeletre. Az első eminenshez…
– És?
– A többit bízzátok rám.
– Víz? – kérdezzük.
– Dehogy.
– Nálad van a spárga?
– A szeg és a lánc?
– A gyufa?
– Minden nálam van, csak gyertek.
Kicsit izgatottnak látszik, de fehér ajkán halványan és kísértetiesen még mindig ott vonaglik valami eltorzult nevetés.
– Ilyen tréfa még nem volt.
Nem tudom, miért éppen az első eminenst választjuk ki, akit a kémkedése ellenére is mindnyájan szeretünk a tudásáért, a tapintatáért. Ebben a pillanatban talán bosszant a rövidlátása, a vaksi vakondokszeme, a szorgalma. Szeretnénk kicsit kínozni, csiklandozni, csupa szeretetből megforgatni, elverni, megrémíteni, s aztán hirtelenül kibékülni vele, hogy másnap megint bízhassunk az ő meleg és becsületes szívében és gyémánteszében. Vajon mit csinálunk vele? Ez a szelíd fiú már az ugratás minden skáláját végigcsinálta. Csillagot rúgott, vizes lepedőbe csavartuk, kísértetekkel rémítgettük, az ágyából kicsentük a deszkákat, és székeket, asztalokat, padokat állítottunk a paplanára. Mindent békével tűrt.
– Jöjjetek – mondja végül a vezér, határozatlanul.
Felrántjuk nadrágunkat, egy pillanat alatt készen vagyunk, az első emelet felé mászunk a sötét folyosón.
Legelöl mászik a szerb, mint egy izmos farkas.
Ottan kuporgunk a fiú ajtaja körül, ki térdel, ki négykézláb, ki hasmánt fekszik.
– Csak aludna.
Óvatosan kinyitjuk az ajtaját.
A lámpa ég, nem alszik, az asztal mellett ül, hálókabátban, egy ingben, vörös tintával vonalakat húz, számokat vet, apró gyöngybetűket ír. Szemén a pápaszem. Lesüllyeszti a fejét, hogy jobban lásson a félhomályban, a szemüveg mögül sandít reánk.
– Mit akartok? – mondja nyugodtan, fennhangon.
Nagyon elkedvetlenített, hogy nem találtuk ágyban.
A szerb azonban hirtelenül rávetette magát, brutálisan bekötötte szemét, leteperte a földre. [180]
– Engedjetek – kiabál a fiú –, ne bolondozzatok. Menjetek aludni!
Újra szétpukkan egy fakó nevetés, de ezt elégedetlenség követi. Világos, hogy az ugratás nem sikerült. A szerb zavartan mered maga elé.
Most már lökdössük, tegyen valamit, ő pedig várakozik, vissza akar húzódni, de mi a háta mögött állunk, követelődzünk, és nem engedünk.
– Csiklandd.
Csiklandozni kezdi a tarkóját.
A fiú alig nevet, békésen tűri.
– Nem nevetsz? – kérdezzük tőle csúfondárosan.
– Csiklandd erősebben! – kiabáltunk.
A kis diák piros arcán semmi nyoma a nevetésnek. Nyugodt, dacos. Butaságnak tartja az egészet.
Ekkor valaki hátulról kivesz a zsebéből egy hatalmas szalonnavágó kést, röhögve a szerb kezébe nyomja:
– Ezzel csiklandd!
A szerb tétovázva zsebre dugja a kést.
Valamit tenni kell. Rángatjuk a kabátját, unjuk a kuporgást a padlón, egy csendes zendülés van készülőben ellene, aki ötlet nélkül jött be, becsapott bennünket. Egyszerre megbotlik, a nevetés reá irányul, elsöpri őt, valami kibújót keres, hogy megint a helyzet ura legyen. Nagyon félünk, és nagyon nevetünk. Mindent mulatságosnak találunk, azt is, hogy ott áll birkózva a fiúval, mozdulatlanul, mint valami hivatalos személy, s nem tud mihez kezdeni.
Egy egész perc múlik el így.
– Kezdd már! – tombolunk a dühtől.
A sötétségben aztán valami megvillan.
A kést lassan forgatja, félrehajtja a fiú ingét, a bordája fölé emeli, de ugyanekkor erős tenyerével befogja a száját, óvatosan csiklandja a késsel, tréfából, csupa tréfából, a fiú hálókabátja mozogni kezd, a szerb nem enged, tovább csiklandja, egyre jobban, aztán lassan megkarcolja a késsel, a padlón egy nedves sáv fut végig, a kés beljebb megy a bordák közé, egyre mélyebben, már reákönyököl a késre, egy kis nyöszörgést hallunk, az egész testével reáhajol a fiúra, aki hanyatt fekszik, és még minidig nem tud hangot adni.
Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a nagyszerű tréfa sikerült.
– Megvan? – kérdezik tőle.
– Meg – int, és az arca hidegen mosolyog.
De azok, akik közel állunk hozzá, megijedünk, valami retteneteset sejtünk, rohanunk ki a szobából.
– Mi történt?
Nem tudjuk, mi történt, de a decemberi éj hideg, a kétségbeesés, a nevetés kiűz a kertbe, onnan pedig menekülni tovább, valahova, nem tudjuk, hova. [181]
Átvetjük magunkat a falon, mint az őrültek, s rohanunk.
Előttünk a kisváros apró fehér házakkal. Ördögi hatása van egy ilyen kisvárosnak éjjel. Koromfekete minden, csak a korcsmák ablakai parázslanak, mint a pokol rostélyai, és összeolvadnak a trombitabandák vörös hangjaival. Futunk a külváros felé. Ott már-már alig jártak emberek. Kósza parasztlányok kuncsorognak, akik nappal mostak, színehagyott kendőkben, vastagon és rosszul kifestve, a hangjuk meleg és buja, de a kezük a szappantól rücskös. Néha egy-egy részeg ember orra bukik hirtelen, minthogyha puskagolyó találta volna.
Egy kaszárnya előtt sétál az őr.
*
A tréfa
Egy novella elemzése szociálpszichológiai szempontból
1912-ben járunk. Egy kisvárosi, papok vezette felekezeti iskolában a hagyományok szellemében kezdődik a tanév. A gyerekeken ezen az őszön valami különös vadság vesz erőt, egymás után eszelik ki a bolondnál bolondabb tréfákat.
A fiatal Weigl atya - a kollégiumba érkező új tornatanár - megütközik azon a liberális gondolkodásmódon, ahogy a tanárok többsége viszonyul a kamaszok szertelenségéhez. Zoltán atya, a hetedikesek osztályfőnöke is egyre kevésbé tud a körülötte zajló eseményekre figyelni. Öccsét, akit egy bokszmeccsen megsüketítettek, néhány hónapja rábeszélte egy bostoni műtétre. A testvére a jéghegynek ütköző Titanicon utazott az orvoshoz, de a hivatalos lista - megmenekültekről, halottakról - egyre késik. Az események egy napon döntő fordulatot vesznek.
Bemutató dátuma: 2009. október 1. (Forgalmazó: Budapest Film)
Kritika:
PORT.hu, 2009. február 3.: Lassú gyerekjáték"Gárdos Péter első nagyjátékfilmjét úgy tudta elkezdeni 1984-ben, hogy elhitette a Hunnia Filmstúdió vezetőivel, Feleki Kamill elvállalta filmjének a főszerepét. Akkor ez nem volt igaz, de az Uramisten elkészült, és tényleg Feleki Kamill lett a főszereplő. Gárdos azóta is eltökélt, most egy Kosztolányi novellából készített nagyjátékfilmet."
Revizor, 2009. február 6.: Csodára várva"Gárdos Péter ismét irodalmi alapanyaghoz nyúlt, és a végeredmény ezúttal is életművének legjavát gazdagítja. Szakaszhatár a rendező életművében? Minden esetre az első vidéki forgatás."
Filmtekercs, 2009. január 31.: Kosztolányi univerzum
Kultúra.hu, 2009. február 1.: Kosztolányinak is tetszene
Népszabadság, 2009. október 1.: Szelíd terror, gyilkos tréfa
Díjak és jelölések:
40. Magyar Filmszemle (2009) - Legjobb rendezés: Gárdos Péter
Egyházi iskola a századelőn. A szigor, a rend és a fegyelem feszesre szőtt szálait valami elkezdi megbontani. Az ugratás, a hecc megfékezhetetlen járvánnyá dagad, s megállíthatatlanul sodorja a közösséget a tragikus végkifejlet felé. Gárdos Péter új filmje, a TréfaKosztolányi Dezső azonos című novellája alapján készült.
A tévéfilmnek induló, ám végül mozifilmmé terebélyesedő alkotás nem pusztán a viszonylag rövid novella megfilmesítése, ennél többre vállalkozik. Kosztolányi műve, mely meglehetősen elnagyolt ecsetvonásokkal festi meg a történetet, nem is szolgáltatna elég anyagot egy nagyfilmhez. Nincsenek benne részletesen kidolgozott karakterek, fő erénye a sűrítésen, kihagyáson alapuló narráció és az erőteljes hangulatteremtés: az ősz gyönyörű, lírai leírásával indít az író, hogy aztán lassan, lépésről lépésre fordítsa át az idillt valami nyomasztó, megfoghatatlan szorongásba, ahol a nevetés a félelemmel jár kézen fogva, és ahol végül elkerülhetetlenül megjelenik a halál.
Gárdos és forgatókönyvírója, Bíró Zsuzsa ezt a hangulatot próbálta filmre vinni, s ehhez új karakterekkel, szituációkkal és cselekményszállal bővítették ki a történetet, de úgy, hogy igazi kosztolányis világot teremtsenek a vásznon. A kamaszfiúk közösségének bemutatása mellett egy másik (a novellában nem szereplő) szálon is fut a cselekmény: a tanári kar életébe is bepillantást nyerünk elsősorban az új tornatanár, Weigl atya (Lengyel Tamás) és a hetedikesek osztályfőnöke, Zoltán atya (Váta Lóránd) személyén keresztül, akiknek egyre mélyülő konfliktusa adja a film egyik fő motívumát.
A fiatal Weigl atya a katonás fegyelem, a rend híve, s nem válogat az eszközökben, hogy elveit megvalósítsa. Nevelési módszerei miatt egyre több nézeteltérése támad a liberálisabb nézeteket képviselő Zoltán atyával, aki nem próbálja minduntalan lefülelni egymást heccelő diákjait, elnéző szeretettel huny szemet az egyre durvuló diákcsínyek fölött. Gondolatait egyébként is leköti a testvére iránti aggodalom, akit ő beszélt rá, hogy Amerikában gyógyíttassa magát, s aki szerencsétlenségére egy Titanic nevű hajón próbált Bostonba jutni. Az ő bűntudatát bemutató vonal talán nem kap elég hangsúlyt a filmben, pedig dramaturgiai jelentősége is van: ez vezet oda, hogy Zoltán atya végül cserbenhagyja az osztályát.
Az atyát játszó Váta Lórándnak van egy nagyon mélyen átélt, erős (és egyúttal kissé előzmény nélküli) mondata, ami sejteni engedi, hogy több, a filmből végül kimaradt jelenet során építette fel fel ezt az intenzív érzelmi állapotot, mellyel a kínzó bűntudatot megmutatja.
A Titanic katasztrófájának beemelése a történetbe számomra kissé esetlegesnek, kimódoltnak tűnik. A forgatókönyvíró fantáziáját valószínűleg megragadta az 1912-es évszám: ekkor írta meg Kosztolányi a Tréfát, és történetesen a Titanic is ebben az évben indult első, végzetesnek bizonyuló útjára.
A történet másik fő szála a gyerekközösség életét mutatja be. Egy zárt világnak, mint amilyen egy bentlakásos iskola is, mindig kialakul a maga nagyon sajátos pszichológiája. Az ilyen élethelyzet kiélezve mutatja meg, hogy kiben mi lakik. Kiből lesz vezér, ki lesz áruló, ki válik áldozattá.
A világirodalomban és a filmművészetben is számos alkotás foglalkozik e hálás, mindig izgalmas témával, gondoljunk csak A legyek urára Goldingtól, Musil Törlessére, Ottlik Géza Iskola a határon című regényére, de akár Almodóvar Rossz nevelés című filmjére is. (Az igényes feldolgozások mellett manapság persze leginkább a lealacsonyított változattal találkozunk: a kereskedelmi csatornák producerei a valóságshow-k üvegketreceibe zárt kísérleti nyulakon (patkányokon?) mutatják be mindenki épülésére a zárt közösségekben kialakuló sajátos csoportdinamikát.)
Tréfa - Damián atya (Kovács Mihály)
A gyermeki közösségekben kialakuló ilyen helyzetek annyiban különböznek a felnőttekétől, hogy a szerepek még inkább felerősödnek, az indulatok végletesebben jelennek meg, s a gyermeki agresszió gyakran tragédiához vezet. A téma aktualitása sajnos tagadhatatlan: gyermekek egymás és tanáraik felé irányuló agresszív viselkedése manapság nem a regények lapjairól, hanem a hírekből köszön vissza leginkább.
A filmben nincs válasz arra a kérdésre, hogy a két egymásnak feszülő pedagógiai szemléletmód közül melyik felelős (inkább) a bekövetkező tragédiáért, a megengedő, szabadságot adó nevelés, vagy éppen a könyörtelen, a megalázást, megfélemlítést is nevelési eszközként használó vasszigor. Kosztolányi pedig a novellában ezt a kérdést fel sem teszi. Ott a gyermeki agresszió bemutatását az író inkább arra használja fel, hogy ábrázoljon egy baljós, fenyegető, lefojtott agressziótól feszülő légkört, ahol az indulat végül – akár irracionális módon is – kisülési pontot, áldozatot talál. Ez pedig már valószínűleg a küszöbön álló első világháborút jövendöli, melynek vészjósló szikrái már ott pattognak a levegőben 1912-ben is.
Gárdos Péter kedvelt rendezői módszere, hogy szívesen dolgozik amatőr színészekkel. Ezt a szokását a Tréfában nemcsak megtartotta, de mondhatni tökélyre fejlesztette. A gyerekszereplők és a tanári kart játszók nagy része is amatőr (a két főszereplő nem!), de játékuk probléma nélkül illeszkedik a profi színészekéhez. Külön kiemelném a Damián atyát játszó Kovács Mihályt, akire a rendező egy törökbálinti hipermarket hentes pultjában figyelt fel, s aki egy fantasztikusan színes, szeretni való karaktert varázsol elénk (és aki azóta sajnos már nem él).
A film gazdag képi világához az alapot egy tökéletesen autentikus helyszín, a zsámbéki Zichy-kastély szolgáltatta. A film operatőre, ifj. Seregi László a hely szépségéhez méltóan, gyönyörű, a századelő hangulatát kitűnően idéző képekben mutatja be a történetet: képeinek visszafogott színvilága szinte azt az érzést kelti, mintha fekete-fehérben fotografálták volna a filmet.
A film erényei közé tartozik a komoly, továbbgondolásra ösztönző témaválasztás, a kitűnő színészi játék, az igényes képi ábrázolás. És bár a film tempója kissé talán lassúnak tűnik, figyelmünket engedi el-elkalandozni olykor, a Tréfa mégis színvonalas, emlékezetes, értékes alkotás.
Magyarországi bemutató időpontja: 2009. október 1. (Forgalmazó: Budapest Film)
Rendező: Gárdos Péter Író: Kosztolányi Dezső Forgatókönyvíró: Bíró Zsuzsa Operatőr: ifj. Seregi László
Szereplők:
Váta Lóránd (Zoltán atya) Lengyel Tamás (Weigl atya) Kovács Mihály (Damián atya) Kovács Zsolt (Igazgató)
Egyházi iskola a századelőn. A szigor, a rend és a fegyelem feszesre szőtt szálait valami elkezdi megbontani. Az ugratás, a hecc megfékezhetetlen járvánnyá dagad, s megállíthatatlanul sodorja a közösséget a tragikus végkifejlet felé. Gárdos Péter új filmje, a Tréfa Kosztolányi Dezső azonos című novellája alapján készült.
Posted on 2011. november 14. hétfő Szerző: olvassbele.com
0