Nyugodt, szinte hétvégi hangulatú nap. A kacsamellet és az újkrumplit egy szatyorban a csomagtartóba teszem. Tervezgetem az ebédet, amikor egy hajléktalan nő rám kopog a Budagyöngyénél. A parkolásra kikészített pénz maradékát odaadom neki. Megköszöni, furcsán mosolyog. Zöld lámpa, mennem kell. Utána hasít belém, hogy mi volt benne a furcsa. Ki volt rúzsozva a szája.

Otthon azonnal ki kell nyitnom azt a fájlt, amit már régóta kerülgetek. A sürgető határidő ellenére néha lehúz a felbukkanó dokumentumok súlya, ez is ilyen. Madách Imréné, Fráter Erzsébet életével kapcsolatos levelek és újságcikkek. A fotón Éva modellje érett asszonyként, már nem látom benne a 17 éves kamaszlányt, akibe minden nógrádi nemesúrfi beleszeretett a báli szezonban. Hol a számító Keplernéként, hol Miltiádész hősies feleségeként ismerik generációk. A nő, aki megcsalta Madáchot, talán még ezt is tudják róla. Pedig élete önmagában is egy Zola- vagy Flaubert-regény.

Az első dokumentum tulajdonképpen vidám. Erzsi írta rendőri felügyelet alatt álló férjének pesti kényszerlakhelyére 1853-ban. „Itt küldök tíz pár fuszeklit, a nyári slafrokod a ferslagban van.” Erős mondat, van benne anyag. Madách tíz fuszeklija. Vajon sok volt ez vagy kevés? „Egy selyemruhát csináljon Mutschenbacher, más derekat, mert így már nem hordhatom. Mondd meg neki, hogy derékban szűkebbre és a mellben bővebbre csinálja.” Ezek szerint jó alakja volt. „Két kalap Czirmannak és egy mantil, a két kalapból válasszon egyet és tisztítsa és pucolja fel. Ha a ritkát választja, úgy arra tegyen fehér pántlikát, ha pedig a sűrű szalmát, akkor arra tegyen sottis pántlikát. A mantilt, ha lehet, tisztítsa ki és csinálja úgy, mint most hordják, hogyha kitelik belőle.” Szegény Madách, elképzelem, ahogy felmondja ezt a szöveget a Czirmann kalaposnak. Szurkolok, hogy el ne rontsa a mantilt.

Drukkolok a nőnek is, ahogy várja a csomagot, a selyemruhát és a kalapokat, és közben megint elképzelheti magát bálkisasszonyként, aki miatt sorban állnak a gavallérok a megyebálon. Amikor ezt írja, bálok már nincsenek, anyósával gyilkolják egymást szakszerűen. Összezárva, amíg a férj távol van. A kép is ekkortájt készülhetett. Talán tényleg hűtlen lett közben, talán nem. Ő élete végéig tagadta. Mindenesetre válóok. Madách hazatér, és az anyjának hisz.

Fráter Erzsébet egy év múlva elvált asszony. A válási papír akkurátus jogi fogalmazvány. Elsőre az tűnik fel, hogy egész rendes tartásdíjat kap. Csak másodikra, hogy a gyerekeket elveszik tőle, a nagymamához kerülnek. A két nagyot azonnal, a kislány is csak tízéves koráig maradhat az anyja mellett.

A történet vége igazi tragédia. Fráter Erzsébet a válás után 20 évvel mezítláb, szakadt ruhában kéreget pénz italra Nagyvárad utcáin. Serényi rendőrfőkapitány erről levélben értesíti az asszony fiát, Madách Aladárt. „Dicső emlékezetű megboldogult atyja özvegye Madács Fráter Erzsébet, ki önnek édesannya, egy idő óta ismét városunkban tartózkodik, hol egyik, hol másik ismerősénél, azonban oly elhagyott állapotban, ruházat nélkül, tisztátalan állapotban, hogy többen - kiknél egy ideig menhelyet talált - megkerestek aziránt, hogy vagy eltávolíttassam a város területéről, vagy pedig ellátásáról gondoskodjam.” Muszáj a hajléktalan asszonyra gondolnom a Budagyöngyénél. Ha nem lett volna kirúzsozva öt perc alatt elfelejtem. Kinek a kedvéért festette ki magát? Erzsinek legalább jutott egy emberséges rendőrkapitány: „Tudatom tekintetességeddel, miszerint anyja a legnagyobb nyomor s ínséggel küzd: sőt éjjeli szállása sincs; egy ily anyának a legsürgősebb támogatás s segélyre van szüksége. Megtörtént több ízben, hogy éjjeli szállásért önként jelentkezett a városhatárnál az éjjeli szolgálatot teljesítő rendőr biztosnál Isten nevére esdve s könyörögve éjjeli szállásért miután nincs kihez és hová fordulnia.”

Serényi 8 napot ad Madách Aladárnak, hogy tegyen valamit az anyjáért. Aladár pénzt küld néhányszor, aztán megunja. Azt írja, lényegében nem is emlékszik az anyjára, nem találkoztak kiskora óta, de minden évben küld neki pénzt, amivel nem tudja, mi lesz.

Aztán jön a végjáték. A Temesi Lapok 1875. november 26-ai cikkének címe: Egy nő tragédiája. „Madách Imre az Ember tragédiája halhatatlan szerzőjének neje szomorú véget ért. Férje halála óta mindig mélyebbre-mélyebbre taszították a csapások, míg végre a napokban elzüllött létét a biharmegyei közkórházban fejezte be. Ott fekszik közszemlére kitéve. Gyermekei távol, gazdag rokonai közel bár, de mégis távol tőle. Egy rokon maradt hű hozzá az ínségben, a nyomorban is: egy szellemgazdag rokon, ki gondoskodik, hogy az elhunyt a végtisztességben részesüljön, de ez - maga is szegény lévén - csak azon reményben teszi, hogy távollevő gyermekei fedezendik a költséget.”

Pár év múlva úgy fognak rá emlékezni, mint minden idők legrosszabb hírű írófeleségére, aki kizsigerelte, tönkretette, megcsalta a férjét. Pedig csak boldogan szeretett volna élni, sűrű szalmakalapot és hozzá való cipellőt akart.

Eszembe jut, hogy a Bovaryné nagyjából akkor született, mint a levél a kalapokról.