Tamás Ágnes

Himnusz- és Szózat-paródiák

a kiegyezést követő évek élclapjaiban (1867–1872)*

Az irodalomtörténeti szakirodalomból tudjuk, hogy Arany János 1880 körül írt egy Szózat-paródiát, illetve ismerjük e vers előképeit is.1 A kiegyezést követő években azonban az élclapok hasábjain több hasonló költemény jelent meg a Szózatot és ritkábban a Himnuszt felhasználva, átalakítva. A paródiák elsősorban az általam vizsgált ellenzéki élclapokban (a Jókai Mór által szerkesztett mérsékelt ellenzéki Az Üstökösben és a Mészáros Károly által vezetett függetlenségi-ellenzéki Ludas Matyiban) örvendtek népszerűségnek. A szövegek szorosan kapcsolódtak a kiegyezés bírálatához és a kiegyezést követő első két országgyűlési képviselőválasztáshoz. A legkidolgozottabb, az eredetire leginkább emlékeztető szöveg Jókai tollából származott, de a Ludas Matyi kormánybírálatot tartalmazó soraiban is egyértelműen felismerhető Vörösmarty Mihály verse. A kormánypárti Borsszem Jankóban szintén többször próbálkoztak hasonló strófák közlésével, de azok rövidebbek, és nem kapcsolódtak szorosan egy jól körülhatárolható témához. Himnusz-átiratot ezzel szemben csak a Ludas Matyi hasábjain találtam az elemzett évfolyamokban. Tanulmányomban kulturális örökségünk, nemzeti öntudatunk egyik alkotórészének újrahasznosítására mutatok be nem szokványos példákat. Azt vizsgálom, milyen tartalmi elemek és szimbólumok fordulnak elő a paródiákban, hogyan használta fel a kormánypárti élclap a Szózatot, és miként az ellenzékiek. Melyek a visszatérő retorikai egységek, mit tartottak meg a Szózat és a Himnusz eredeti szövegéből? Meddig mehettek el a szerzők a Szózat és a Himnusz átírásakor, mi fért még bele a sajtószabadság kereteibe? A levéltári dokumentumok alapján nem tudunk arról, hogy a paródiák bármelyike sajtópert vont volna maga után, azaz a paródiák esetében az ellenzéki kirohanások ellen nem lépett fel a kormányzat, sőt saját élclapjában is előfordulhatott. Bár az utókornak úgy tűnhet, hogy ezek az átiratok magukat a nemzeti énekeket és ezáltal a nemzeti identitás fontos elemeit csúfolják ki, a kortársak egy része azonban  minden bizonnyal nem így tekintett ezekre.2 Az eltérő értelmezési keretekre és a paródia jelentésének változására hívta fel a fi gyelmet – és közölt az 1840-es és 1850-es évekből egy Himnusz- és egy Szózat-paródiát Tarjányi Eszter, aki megállapította, hogy a „paródia ebben az időben egyáltalán nem számított a nemzeti érzelmeket emblémaként képviselő szöveget kicsúfoló, a szerzőjét nevetségessé tevő, tekintélyromboló beszédmódnak”.3 A paródia mindenekelőtt az elődvers kanonizáltságának bizonyítéka, nem pedig a szerzőt vagy művét gúnyoló vers volt.

forrás és folytatás:

http://real.mtak.hu/93921/1/tamas_agnes_Irodalomismeret.pdf