A fenti idézet Balogh Bódog (Páger Antal) Rendes községbéli egyéni gazda elhíresült mondása, akit a kollektivizálás utolsó hullámában a szervezők minden eszközzel próbáltak rábírni, hogy lépjen be a termelőszövetkezetbe (tsz). A Bán Frigyes rendezte, 1962-es Felmegyek a miniszterhez című film bár a közös gazdálkodás felmagasztalását mutatja be, központi figurája, Balogh Bódog személye mégis jól példázza azt a földjéhez elemi erővel ragaszkodó, önállóan gazdálkodó paraszti létformát, amelyet a Kádár-rendszer kérlelhetetlen nekifeszüléssel igyekezett felszámolni. Tóth Judit írása.
Az 1956-os forradalmat követően erőre kaptak az egyéni gazdaságok, amelyeket a konszolidációra törekvő hatalom kezdetben nem bolygatott. A szovjet blokk többi országában ugyanakkor már 1957–58 fordulójától nekiláttak a kollektivizálás befejezésének, így a Moszkva előtt megfelelni akaró hazai pártelit sem maradhatott ki a sorból. Az 1958 decemberében hozott határozat értelmében 1959 januárjában a kádári vezetés elszántan kezdett bele abba, ami korábban Rákosiéknak végül nem sikerült, a paraszti magántulajdon kollektivizálásába, és ezzel együtt a tradicionális paraszti életforma felszámolásába.
Bár a filmbéli egyéni gazda, Balogh Bódog végül saját belátásból döntött úgy, hogy mégis belépne a tsz-be, a valóságban a kép teljesen más képet festett. A propaganda ugyan ontotta magából az önkéntességről és az erőszakmentességről szóló anyagokat, ám a paraszti társadalom megtörése, tsz-be kényszerítése érdekében a hatalom a lelki és a fizikai ráhatás számos eszközét alkalmazta. A településeket a főként gyárakból, állami gazdaságokból, gépállomásokról toborzott, kirendelt agitátorok százai lepték el, akik szinte csöppnyi szünetet nem hagyva állandó pszichés nyomást gyakorolva jártak házról házra. Bevetté vált, hogy először a tekintélyes gazdákat környékezték meg, mert az ő beléptetésüktől azt várták, hogy más utat nem látva a többi helyi gazda is beáll a sorba. A lelki nyomással azonban sokaknál nem értek célt, és fizikai eszközöket vettek igénybe. A házi agitáció mellett jó néhány gazdát a tanácsra rendeltek vagy vittek be, ahol az órákon át tartó pszichés ráhatás mellett sokaknál erőszakot is alkalmaztak, hogy kikényszerítsék a kollektivizálás szimbolikusnak mondható dokumentumának, a belépési nyilatkozatnak az aláírását.
Az erőszakos megnyilvánulásokat illetően a hatalom viselkedését a Janus-arcúság jellemezte. A politikai szólamok egyértelműen tiltották a bántalmazást, a valóságban viszont tisztában voltak azzal, hogy a paraszti társadalom tulajdontól való megfosztása nem lehetséges csupán verbális eszközökkel. A szinte kivétel nélkül mindenhol megjelenő erőszakot azonban egyéni túlkapásoknak állították be, és jellemzően járási vezetőket vagy magukat az agitátorokat vonták azért felelősségre. A hatalom tehát mosta kezeit, és a felelősséget azokra a végrehajtókra hárította, akik azt tették, amit feladatul kaptak.
A gazdatársadalomra zúduló váratlan kampány eredményeként 1959 első három hónapjában mintegy ezer tsz jött létre. A szervezés intenzitása országrészenként eltérő mértéket mutatott. Győr-Sopron megye után másodikként, 1959 áprilisára Szolnok megyében fejeződött be a kollektivizálás, ahol ekkorra a termőterület 94%-a már a szocialista szektorhoz tartozott.
Az 1960-as kampány során az év első negyedévében további nyolcszáz új tsz alakult, 1960–61 fordulóján pedig kevesebb, mint ötszáz olyan település volt csupán, ahol még nem fejeződött be a szervezés. Ezek után már 1961. február 17-én az MSZMP Központi Bizottsága kinyilvánította, hogy a mezőgazdaság átalakításában mérföldkőhöz érkezett az ország, és az ipar után ebben az ágazatban is uralkodóvá váltak a szocialista viszonyok. Döbbenetes erővel közvetíti ezt a politikai üzenetet a Ludas Matyiban 1961. március 2-án napvilágot látó Gerő Sándor jegyezte karikatúra is. A sokak által forgatott szatirikus hetilap rajza minden kétséget kizáróan jelzi, hogy egy korszak véget ért, és a sok-sok emberöltőre visszanyúló hagyományokon nyugvó paraszti lét, vidéki élet múlt idővé vált.
