A történelem ismert járványai közül, a pestis mellett a legtöbbet a lepráról hallhattunk tanulmányaink során. A régi nevén bélpoklosságként is emlegetett betegség kórokozója a Mycobacterium leprae, mely legjellemzőbb megjelenési formájában a végtagok és az arc csonkulását okozza. A baktériumot 1873-ban Gerhard Armauer Hansen norvég orvos izolálta.

 

Két leprást ábrázoló metszet, amint ételt kapnak a falon keresztül. (Wellcome Digital Collection)

 

A betegség végigkísérte az elmúlt évszázadokat. A fertőzés felbukkanása bizonytalan eredetű, még ma is él az a feltételezés, miszerint Egyiptomból származhat. Az eddig ismert legkorábbi megbetegedést a mai Abony közelében, a rézkorban – 5700 évvel ezelőtt – élt emberek maradványain mutatták ki a csonttani tüneteket vizsgáló kutatók.

 

Faenzai Mester: Szent Maglarius püspök leprást gyógyít. 17. századi metszet. (MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum 87.24.6. Fotó: Blahák Eszter)

 

A kora középkorra pusztító járvánnyá váló lepra európai elterjedésében nagy szerepet játszottak a keresztes hadjáratok: az egész kontinensen átvonuló csapatok fertőzöttek tömegeit hagyták maguk mögött. Mivel a betegség gyógyíthatatlannak bizonyult, a fertőzések megakadályozása érdekében a megbetegedettek izolációjával próbálták megakadályozni a fertőzés terjedését. Településeken kívül, elzárt helyeken lepramenhelyeket, leprosoriumokat hoztak létre, itt ápolták a megbetegedetteket az egészséges emberektől szigorúan elkülönítve. A kitaszítottak szinte szerzetesi életet éltek, a telepeket engedéllyel, megkülönböztető jelzéseket – kereplőt, csengőt – használva hagyhatták el. Ápolásukat Európa szerte a szerzetesi közösségek, leginkább a Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend szerzetesei vállalták, ezért is utalnak rájuk gyakran Lázár szegényei néven.

 

Leprakereplő, Anglia, 17. század. (Wellcome Digital Collection)

 

Régészek és antropológusok is vizsgálták a középkori lepratemetők csontanyagát, így a legújabb kutatásokban sikerült a lepra kórokozójának genetikai szerkezetét feltárni. Bebizonyosodott, hogy a ma ismert formája nem különbözik a középkorban pusztító betegségtől. A tömeges megbetegedések megszűnése a 16. században, a megbetegedettek sikeres izolációjának, a népesség baktériummal szembeni ellenállóbbá válásának és a lassan javuló higiéniai körülményeknek köszönhető.

 

Múmiafej, az elpusztult orrüreg és a lapos arckoponya leprára utal. (MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum 67.960.1. Fotó: Blahák Eszter)

 

Bár mára már antibiotikumos gyógyszerkombinációval teljes gyógyulás érhető el, a kezelés ma is hosszadalmas és költséges, így azokban az országokban, ahol a betegség még fellelhető, még mindig elkülönített leprakórházakban kezelik a betegeket.

Scheffer Krisztina