Gárdonyi Géza

YGAZSÁG A FÖLDÖN

Legenda.

MEGJEGYZÉS.

A Budapesti Hirlap 1896. december 4-iki számának ujdonság rovatában olvastam:

- Kevés a szűkséglakás. A fővárosban a hajléktalan szegények évről-évre szaporodnak. A szükséglakások, amelyeket a főváros azért épitett, hogy azokban az ilyen szegények éjszakára szállást kapjanak, már most is szükek. A Ferenc-városban pl. este 6 és 7 óra között valósággal ostromolják ezeket az épületeket s minden este lovasrendőröknek kell azokat a szerencsétleneket szétkergetniök, akik a menedékházból kiszorultak.

A hideg ezeken a napokon 6-12 fok zérus alatt.

*

Ez a legenda a Szegedi Napló azon évi karácsonyának mellékletéül jelent meg.

G. G.

I.

Az Úr a trónon ült. Nagy, fényes agg fejét
az egyik kezére támasztva hallgatott.

Egy arkangyal jön, és sebten eléje lép.
Szétröppennek legott az apró angyalok.
- Uram! - szólt s a fejét mélyen lehajtotta, -
bocsáss engem alá a zöld csillagodra.
- A Földre?

- A Földre. Hivnak oda jajjal.
Ma is álom nélkül lepett meg a hajnal.

- Hivnak. Sz' nem ismernek. Meg aztán minek is:
éretlen nép az: ott gyerek az öreg is.

- Hacsak egy könnyet is törülhetnék... engedd!

Az Úr intett.
És a főangyal lelengett.
Szárnyával egyenest le a földnek vágott:
villámként elhagyta a felső világot.

II.

Szép téli reggel volt, hogy leért a földre.
A mező, a dombok mind hóval befödve;
fehérrel prémezve lábig a gyümölcsfák,
a szőlőkarók is kis hósipkát tartva.
A csendet a varjak olykor átkárogták,
amint ott temettek egy fekete rajba'.

Egy hegyi lakónál gunyát vett magára.
Adott az a jámbor, adott térden állva:
jó kék vasárnapit, csizmát, meg kalapot.
Csak annyit kérdezett:
- Mi neved óh angyal?
Felelt az:
- Én az Úr Ygazsága vagyok,^[3]
akit ti hivtatok kiáltással, jajjal.
Hivtatok: lejöttem. Hol kezdjem a munkát?
- Akárhol jó uram, pogányon leginkább,
akinek vas-szekrény a kincses oltára,
s aki a szivét is abban tartja zárva.

S még többet is beszélt az egyszerü ember.
Hallgatta az angyal komor figyelemmel.
Azután a szárnyát leoldta, s otthagyta.
Egy toll kihullt abból, amikor átadta.
- Tartsd meg - szólt - emlékül.

(Azóta ez a toll
hol itt van, hol ott van, mindegyre vándorol.
Csodálatos eszköz, s nehéz vele bánni.
Kemény. Néha-néha szikrát is szok hányni.
De aki ir vele, akármilyen kézzel,
megtelik a szive égi melegséggel.)

Azonban, hogy tovább folyjon ez az ének:
Indul az Ygazság s az meg néz utána.
Igy felöltözködve nem volt más formája:
mint egy szálas vállas szép gazdalegénynek.

Ment. Lesietett a havas országutra.

***

Hát jön ám egy hintó le a dombról futva.
Huszár ül a bakján, pap a belsejében;
négy táncos paripa röpiti bokázva,
csak papiros száll tán könnyebben a szélben.
Sas-szemmel a kocsis az irányt vigyázza.

De im az Ygazság az útközépre áll,
és akkorát kiált, hogy a ló megtorpan.
Vagdalhat a kocsis, rikolthat a huszár:
tartja a zabolát vaserős marokban.

- Mi az? - szólal meg a bennülő kinézve.

És repül a huszár a hó tetejére;
kocsistól az ostort elveszi nagybátran.
- Kik vagytok? - azt kérdi haragos halványan.
- Püspök méltósága - hebegi a kocsis.
- Az Isten szolgája - felel rá benn az is;
Kell pénz? Itt a tárcám. Kell kincs? Itt a láncom.
Csak az életemet hagyd meg jó barátom.

Rebegésre vált ajkain a beszéd,
s könyörgőre tette kövér, keztyűs kezét.

- Az Isten szolgája? Micsoda Istené?

Felel az hajlongva:
- A Jézus Krisztusé.

- A Jézus Krisztusé? Nem gondoltam volna,
hogy neki ily kincses, dús szolgája volna.
Ő bizony sohse járt négy lovas batáron.
Egyszer lovagolt csak, akkor is szamáron.
Ha neki ily drága hintója lett volna,
azt a szegény aggot belévette volna,
ki amott dermedez a havas útfélen,
a havas útfélen, a halál ölében;
s akit ugy elhagyott a te drága hintód,
mint valami tuskót.
Rá az ablakon át ki is pillantottál,
s láttad mint emeli szivedhez a kezét...
Krisztus papja vagy te? Csunya hazug beszéd!
te se nem intettél, se meg nem állottál,
mint a csigabiga házadba huzodtál!

Megfordul a hintó: visszamegy léptetve;
ballag a püspök is, még mindig remegve.
Az árok oldalán sárgultan, kékülten,
ül egy öreg koldus fagyba merevülten.
Sipkáját mint szentet a mennyei sugár
körüllengedezi egypár hajaszála;
kék öreg szeme im bágyadtan körüljár,
s hogy szól, meghullámzik kenderszin szakála.

- Hagyjanak, - igy mondja, - jobb nékem nem élnem:
rongy kolduséletem jobb, ha itt bevégzem.
Rossz falábon jártam; épp itt hasadt széjjel...
Megfáznak. Menjenek az Isten hirével.

- De nem addig van az, - az Ygazság mondja, -
kendnek mától fogva nincs szomorú gondja.
Úgy van-e püspök úr?
- Úgy, - szól az fanyaran.
S a koldus csakhamar a szép hintóba' van.

- Hol hagyta a lábát?
- A moóri csatába.
A legelső ágyu térdemnél elvágta.
Félévig feküdtem. De nem ezt sajnálom:
a hazáért veszett hát nem veszett kárba,
hanem volt egy fiam, meg egy jó hű párom,
azokat az Isten mért hogy elkivánta!

A püspök ezalatt fel-alá toppogott.
Kerek szemüvege mérgesen villogott.
Az Ygazság csak a koldust bagyulálta.
- Ilyen állapotba hogy eshetett bátya?
Nincs menedékháza az ilyen szegénynek?
- Van; de nem elég ám oda a szegénység,
se faláb, se rongyok, sem éktelen vénség,
ott csak az ajánló irására néznek.

Az Ygazság erre fejét megcsóválta,
és egybevonaglott a két szemöldöke.
Az Isten tudja, mit gondolt magába.
A püspökre villant boszus tekintete.
- Ne busuljon apó, az idő megfordul.
Hallotta tán hirét kend az Ygazságnak,
nohát az mondja most jó ember magának,
hogy eztán a földön nem lesz aki koldul.
De kigyelmed fázik... Ihol a kabátom.
Nadrágot meg adjon ez úri barátom.

A püspök mint pulyka duzzad már mérgében.

Ám az Ygazság szól: Ember ez nem szégyen.
Hisz magad hirdeted a Jézus irgalmát:
Nadrágod ha nincs is, marad reverendád.
Az a lánc a szégyen, mert benne hordozod
száz nyomorgó család epedett kenyerét;
az a kereszt szégyen, mert rajta hordozod
részvétlen szivednek nemtitkolt hidegét.
A brilliáns szégyen, mig a nyomor könnyez,
s téged a fölösleg gaz pompája környez.
Mit mondott nagyerős parancsul mestered:
"Mindenkit ugy szeress, mint magad szereted!"
De látom csak fapénz az Úr szava nálad:
Nem a nyájnak élsz te, csupán a gyapjának.

Hebeg-habog a pap, s lesüti a szemét.
Vesszőként vagdalja ez a kemény beszéd.
Az Ygazság végig nézi megvetően,
és szól: Takarodjál, takarodjál tőlem!

Orra hegyét a pap erre megvakarta,
s hátat forditván a dörgő Ygazságnak,
elindult a havas szőlők közt baktatva
általegyenest egy barnálló kis háznak,
mely alig száz lépés az ország útjától,
s kapuján szent Vendel áll havas süveggel,
(Süveget csinált a hó a kalapjából.)

A huszár, a kocsis? - mukkani se mertek.
Hál' Istennek, csakhogy egyszer már mehetnek.
Elrepült a hintó. Vitte az öreget.

Útján az Ygazság már tovább sietett.

III.

Beért a városba.
Dob pergett egy házban.
Az utcán egy asszony ült fekete gyászban.
Ült a kapu-kövön. De tán nem is gyászban,
csak a nyomoruság sötét ruhájában.
Egy nagyszemü sápadt fitosorrú virág,
ki talán még tegnap öröm volt a szemnek,
s holnap ismét, mint a vizben a gyöngyvirág
megüdül és virul, mihelyest nem szenved,
- ilyen volt e kicsi ifju asszony ottan,
egy kis vállkendőben, sötétkék kartonban.
Ölében két gyermek, két kis halvány árnyék;
meztelen kis lábuk, hogy fagyra ne fázzék,
hulló hóból a szél harisnyát von rájok.
- Menjünk be, - így sírnak, - édes anyám fázok.
Pereg a dob ottbenn: ki ad többet érte?
Reszket a két gyermek az anyja ölébe.

Jönnek ott, mennek ott. Akik vettek, hoznak.
A kapu aljában handlék cvancigoznak.
Egyik egy képrámát most bontogat szerte,
s hervadt koszorut dob le a kövezetre.
Egy kecskefejü meg a zubbonyt kinálja,
forditván egy lyukat ügyes kézzel hátra.
Elején van a lyuk, s nagy vérfolt mellette.
Harminc fillért kapott a kecske érette.

A nő rájok se néz.
- Aludjatok Imre,
hajtsátok fejetek meleg kebelemre.
Aki szépen alszik, angyalokkal játszik!
"Fekete városban fehér torony látszik"...

Dalolt, dúdolt nekik, mint mikor a kályha
száraz fát langallva dúdol a szobába'.
Olyan szép a mese! És hát melyik ének
szebb, mint az anyáé, szólván gyermekének.
A két bolond kicsi dideregve, fázva,
figyelni kezdett az anyjának dalára,
figyelni lehúnyó, fáradt szempillákkal.
Igy hallgatják: a szél mint susog a fákkal,
a fázó verebek a zuzmarás ágon.
Félig már halál ez, de félig még álom.

Elborul egy percre az Ygazság képe,
mint a nap, mikoron felhő száll eléje,
áll és hallgatta ottan, szótalan, sötéten.
Bele-belebotlik, aki arra mégyen.

Az anya nem látja: még ha rá is nézne,
nem látná, a bú oly fátyolt von szemére.
Mint szomorufüzfa a sirok virágára,
úgy hajlik két kicsiny alvó magzatára.

Az Ygazság ekkor megérinti vállát:
- Kit vársz?

Fölemeli az könnyes orcáját:
- Nem tudom. - Igy felel. S visszahull csüggedten.
- Nincsen hova menned?
- Hacsak férjemhez nem...
- Hol van hát a férjed?
- Künn a temetőben.

S elfulladott hangon teszi még hozzája:
Négy hete ragadta el a halál tőlem.

És ekkor felbuggyan keservének árja:
- Óh uram, - igy beszél, könnyeiben ázva, -
Nincsen olyan ádáz, kegyetlen vadállat,
se tigris, se farkas, mint maga a halál,
mert sikoltására a szegény anyának,
a vérengző vad is visszahőköl, s megáll.
Hallottam mint szoptat emberi gyermeket
az örökkön vérrel élő vad oroszlán;
ám a halálnak szived kiteheted:
nyomában csak gyász van: rom, cserép és foszlány.

Itt nagyfájdalmasan megringatta fejét
S lelkéből igy szakadt a jajongó beszéd:
- Váratlanul sujtó villáma az égnek,
Oh én kedves eggyem, miért éppen téged!

S mintha feleletet várna e kérdésre,
lekonnyadt a feje, s kínmeredten néze.
Majd szemét törölvén pihegve folytatta:
- Huszonöt éves volt s ma a nevenapja.
Óh ha a jó Isten miránk levigyázna,
Nem borult volna a mi életünk gyászba!
Büntetés volt? Akkor verjen az Ég minket,
de mért éhezteti szegény gyermekinket?
Mit vétett, mi bűnt tett ez a két ártatlan?...
Az este is őket megimádkoztattam:
Lesz kenyér, lesz mondám, csak kérjetek szépen
A csillag az Isten szeme ott az égen!
...És ők feltérdeltek az ágyban, szegénykék,
s kezök összetéve, a csillagot nézték.
Az ablakon által fénylett az mireánk.
S hozzá imádkozva rebegték: Miatyánk...

Az igazság végig hallgatta nyugodtan.
Tudta: enyhületet hord a panasz árja.
Mint ahogy virág ring a futó habokban,
s tisztán kéklik az ég a felhő nyomába'.
Aztán, hogy az asszony bánata elzajlott,
az Ygazság a két gyermek fölé hajlott,
s egyiket fölvéve, szólott:
- Gyere velem.

A nő nem kérdezte: Ki ön? hova megyen?
Letörölte könnyét, és bús-hallgatagon
követte a férfit a tiszta, lágy havon.
Jó is, hogy nem kérdett, - gondolta magába
az égi jövevény, - mit feleltem volna?
nincs az Ygazságnak e földön lakása!
Szinte belesápadt az aggodalomba.

De im egyszer megáll, s fölveti fejét:
aranybetűkkel egy palota homlokán
ott látja ragyogni fenn a saját nevét.
Álmodom-e - ugymond - hogy jöttem vón korán,
mikor már házat is épitettek nekem! -
De mért hogy latinul irták rá a nevem?
Gondolata ezen kissé fennakadott:
A latin nyelv, ugymond, réges-régen halott;
S holt nyelvnek holt szava élőt jelenthet-e?
Ki az igazságot keresi bajában,
Tudja-e mindenki, mi a latin neve?

S e név másodszor is egy szobor aljában.

- Ez itten év volnék, mint a név mutatja; -
Igy szól az Ygazság, magában tünődve;
jobb kezembe pallós, mérő van a balba'
De vajjon mért van a szemem bekötve?
Világtalan vagyok? hóhér s boszuálló?
Szépet gondolhat rám a bajában járó!

Megfordult. Az asszony ott állott a havon.
Az Ygazság szólott:
- Azt hiszem itt lakom.

IV.

Nagy és meleg terem, ahova a napot
vak-üvegen által szűrik az ablakok;
félelmes komor csend itt a tágasságban;
fenn az emelvényen néhány zordon ember,
s előttük egy ifju rongyosan, halványan;
Őrzi mozdulatát tőrrel hegyzett fegyver:
Ez volt, hova lépett ekkor az Ygazság.

- Lássuk, - szólt csendesen - házamat kik lakják?

- Makk András, - szólt ott fenn egy az emelvényen,
(egy széles szürke úr, kövér s méltóságos;
szólni szokott lágyan, és nézni keményen,
egy másik kettő csak olyan Csöndes János)
azzal vagy vádolva: bementél egy házba,
csakhogy nem az ajtón, hanem a kéményen;
S mig a háznép aludt, te ott nagyvigyázva
mindent összeszedtél. Igaz?

- Nem tagadom.
Már három éjjelt kinlódtam a fagyon,
s a negyedik éjjel velőkig átfázva,
bementem a házba.
Bátor volt a fiu. Állott katonásan.
Pörge kis bajusza vágott kackiásan.
Szinte furcsa volt e rossz kék öltözetben:
fényes kard megfakult, rongyollott hüvelyben.

Tisztelt törvényszék, - szólt, - ha én lakom ottan,
és ez a panaszos künn a hideg éjben,
ténferegve mint a farkas félfagyottan,
s ha még hajlék volna, nem alhatva étlen, -
ő jött volna hozzám.

A szél havat sepert,
És sepert engem is: dobált ide-oda,
Olyan sötétség volt, aminő még soha:
egynek láttam benne cölöppel az embert.
Igy történt, hogy az ő házához vetődtem:
a falépcsőhöz, mely fölfelé vezetett.
Gondoltam: itt végre találok mentshelyet.
A padlás zárva volt, éshát én feltörtem.
Feltörtem, ha mingyárt lakása magának
lett volna az embergyilkoló halálnak.
Uraim én ott a sok molyos lim-lomban
aludtam, mint Ádám a paradicsomban.
Aludtam és ettem; ettem és aludtam.
Egy hét elmultával annyira jutottam,
hogy már gondolkoztam.
Ki lakik odalenn: magyar-e vagy német?
Akárki, nem ilyen fába esett féreg.
Azaz nem is fába, hanem jó bundába,
melynek csak gallérján arattak a molyok;
ha világosság vón itt a magasságba,
azt gondolnám benne, hogy főispán vagyok.
De akárkinek is vagyok a vendége,
áldja meg az Isten annyi minden jóval,
hogy ami ittfenn van ne jusson eszébe:
éljen urilag a lenn-találhatóval.
De mi lesz, ha itt kapnak egy napon?
Fejem e kérdéstől zúgott, mint a malom,
s a félelem egész valómat átjárta...
Bár jutnék innen a temető árkába.

Az Ygazság mindezt hallgatta csendesen.

Az asszony szólt halkan:
- Ez embert ismerem,
ismerem, mondá, a gyermekét ringatva.

S beléptek, beültek mindketten egy padba.
A nő az Ygazság fülébe suttogva
mondta tovább: Nézze egyik keze csonka.
Kenyeres pajtása volt az én uramnak.
A gépbe nyomorlott, hát rajta kiadtak.
Vasesztergályos volt. Mért nem is jött hozzánk?
Nem birta el a mi sajnálkozó orcánk?
Maga siralmában elvadul az ilyen,
s hogysem kéregessen, inkább meghal éhen.

A két gyermek aludt. Az anyja ölében
feküdt a kisebbik, mint egy bús madárka;
a másik éhségtől szomorún, fehéren,
ráhajtva fejét az Ygazság vállára.

A vádlott folytatta:
- Egyik napon végre
elfogyott a bagoly-tüdő a padláson;
gondoltam: - No Bandi mehetsz már az égbe,
semmi kereseted többé a világon:
imádkozzál s halj meg.
Volt ott kötél bőven,
Kötél meg gerenda. De előbb csak ültem,
- Minek születtem én? s minek nevelődtem? -
gondoltam, - hogy ilyen csúf végre kerültem!
Mielőtt nem voltam, lenni nem kivántam,
és most meg hogy vagyok, többé nem lehetek!
A természet óh mily mostoha irántam!
Dehát ha anyám lett, mérthogy elfeledett?
Az ő szülöttje az állat is, bogár is,
éshát ha megszülte, el is tartja mindet;
ész nélkül lám megél még a vad-szamár is,
éppen csak én legyek, kinek nem teritett?
Én, az ember, akit remekben alkotott!?
Köszönöm az ilyen remek állapotot!

S a természet mintha meghallgatott volna,
és mintha ujjával rámutatott volna
a padláson általszögellő kéményre:
- Ime teritettem: Itt van, csak nyulj érte.

Kimásztam. Lenéztem a kormos kéményen...
Gyomrot remegtető panorámát láttam:
ott lógott tekergő kigyóként a mélyben
az illatos kolbász vagy husz karimában.
Óh uraim, ha már mennybe értem volna,
erre a látványra visszatértem volna!

Bűn-e avagy nem bűn nem is tépelődtem:
Éheztem és ime étel volt előttem.
Az éhező ember, nem ember, csak állat,
s az állat bizisten nem filozofálgat.
A gyomor nem ismer semmi törvénykönyvet;
Törvénykönyv! - jóllakott emberek csinálják,
kiknek arcát, lelkét nem forrózzák könnyek,
s a bűnt nem a nyomor kinpadján vizsgálják.
Túlbőgi az éhség vak-siket haraggal
a törvényszót zúgják bár hóhérharanggal.
Oroszlán az éhség: vak dühében reszket, -
s felfalja magát a prédikáló szentet.
Persze ha tettemet e meleg szobában
én is nemkinzott elmével itélem
szinte elszörnyedek mennyire hibáztam,
s kérdem: - Én másztam be idegen kéményen!?
én, kit a becsület ringatott karjában,
s fehér inget hordtam teljes életemben,
ki vidám orcában éltem a munkában,
s mindig a tisztesség útján jártam-keltem!?
Én voltam, - s mégsem én: nem az, ki beszélek:
A test tán ugyanaz, de más volt a lélek.

De hogy folytassam: hát természet-anyának
e bőkezüsége rögtön megvigasztalt,
egy pillanatra se nyomott azért bánat,
hogy ily furcsa helyre rakott nekem asztalt:
csak egy gondolatom volt: nem halok éhen!
S aláereszkedtem egy vastag kötélen.

Csend volt lenn. A mécses pislogott álmosan.
Én egy kéményrudon ülve lakmároztam.
Hanem mert egy kézzel csak félember vagyok,
egyszercsak azt veszem észre, hogy szakadok,
recsegett ropogott a világ alattam,
azt hittem, hogy a mély pokolba zuhantam...
Futni most már, futni! Ugrom az ajtóra:
Benne a kulcs? Benne! Ki a sötét éjbe!
Derékig süppedek az odafútt hóba,
s havat zudit rám a tél tomboló mérge.
Hamar a bundáért! Futottam, repültem...
Hát abban nyomtak el, mikor menekültem.

A hallgatók, - holmi munkások, diákok -
hol könnyeztek ezen, hol pedig nevettek,
csupán a biráknak orcáján nem látszott
se fénye, sem árnya ennek az esetnek:
komoran hallgatták; rá-rápillantottak,
s a székben megdőlve olykor ásitoztak.

- Most a vádlón a sor, - szólt egy munkás halkan
Az Ygazsághoz, ki figyelt és hallgatott, -
A védő, látom forr máris, mint a katlan,
No szegény Bandinak ez fene állapot!
E munkás egy kányaképü száraz ember.
Duzzadó szemében valami vad lángok
égtek, mikor a vád fekete ecsettel
festette, hogy András mi nagy bűnbe hágott.
- Kicsoda maga? - szólt az Ygazság halkan.
Felelt: - A munkások bibliája vagyok.
Nevem Vitéz Antal. Sohase tagadtam.
S e név egykor talán egy uj égen ragyog.
Varga-mester volnék különben manapság.
Hát maga?
Felelt az:
- A nevem Ygazság.

Unalmas beszéd volt a vádló beszéde:
sok paragrafust font a Bandi kezére.
Nevezte ezekkel rablónak, zsiványnak,
bár nevét nem mondta az akasztófának.

A védő ezalatt igaz, forrni látszott,
de orcáin nem a lélek tüze játszott,
hanem az italnak buta vörössége:
a kocsmából ment ő ma a törvényszékre.
Itt mintha telve vón igazságharaggal,
farkasszemet nézett az egyik sarokkal;
majd mintha leszállna mély gondolatokba,
fejét lassankint a mellére hajtotta.
Mikor dülőre ért a vádló a váddal,
föl kellett költetni a teremszolgával.
Akkor kapkolódik, és igy hebeg végre:
- Valóban méltó a hóhér kötelére!
De mert még fiatal, s nem romlott egészen,
tisztelt törvényszék, én felmentését kérem.

Nevetés és zugás hangzott a teremben.
- Bolond ez! - mondja egy. - Disznó! - szól a másik.
De csönget a biró, s elcsendesül minden:
a padokban csupa figyelő arc látszik.

- Van-e még, Makk András, mondani valója?

Vállat von a vádlott:
- Nem tudom mi volna.
Mit sem hallgattam el: feleltem mindenre.
Bizom magamat a jóságos Istenre.

Kivonul a három bíró mostan félre,
mint ahogy a pap megy a szent sekrestyébe.
Puszta az emelvény; de mintha helyökre
rejtelmes orcáju sulyos kérdés ülne.
Mint mikor a köd a tájékon elterül,
a nézőkre is most gondolat nehezül.
Hogyne: ember sorsa van mérőre téve;
még ha ártatlan is, billenhet az félre.
S ebben az ünnepi gondolkozó csendben
a bíró szobából egy-két szó kilebben.
Furcsa hogy im egyszer ez a szó hallik ki:
- Kell még szilvorium? Van még az üvegben.
S az ajtón jószagú füst bodorodik ki.

Elég a biráknak negyedóra éppen:
jönnek már rejtelmes, nagyságos orcával,
s állva hirdetik ki a király nevében:
Makk Andrást büntetik két évi fegyházzal.
El is mondják mingyárt minden okát-fokát,
mért ennyi s mért nem több az ő büntetése;
s eresztvén a biró méltóságos tokát,
a sok paragrafust özönnel idézte.

Elsötétedik az Ygazságnak arca:
öklét haragosan a padra lecsapja,
s felkiált: - Birák! Ez nem igaz itélet!
Ártatlan ő! rögtön el is eresszétek!

Szava mennydörgésként rázta meg a termet,
és mentő kézzel az elitéltnél termett:
- Jer, ha elitéltek a király nevében,
én szabaddá teszlek az Isten nevében!

Mint mikor viharfelhős komor égen
villám lobbant által, s utána csend lett,
ily nyomasztó csendes volt ez a perc éppen,
mig fel nem ocsudott a tompa ámulat.
Fegyverét ekkor az őr megforditotta,
s halálos végét lövésre emelte,
de akkor már vagy száz torok orditotta:
Megállj! - S egy erős kéz a földre teperte.
Ember ember hátán dült ki a középre,
s összegomolyodott az őr körül ottan;
egyik az ártatlant, más a törvényt védte,
orditás és rivaj; ez feszül, az roggyan;
ököl a koponyán; vérbe mérgedt arcok;
felüvöltő szájak; szakadt ruhakorcok;
püfögés, pufogás; ez le, az fölébe;
bömbölés, tombolás egy nyüzsgő halomban.
Az Ygazság is meglökdösve, megtépve,
alig lelte meg az asszonyt a nagy porban.

- Gyerünk, - mondotta a gyermeket felkapva,
másikat a Bandi keze közé adva, -
- Gyerünk és keressünk hajlékot e nőnek.

S a háznak lépcsőjén levezette őket.

V.

Hogy odalent mentek az igazság-téren
Bandi a gyereket összecsókolgatta:
- Megismersz-e Sándor? Hol jársz ilyen télen?
Hol van édes apád? No lesz megint lapda!
Én kötöm, én varrom. Tudok ám félkézzel,
kivált ha egy gyerek segiti két kézzel.

Majd egypár lépéssel előbbre sietve,
szólt az Ygazságnak: Uram, én jó uram,
nem tudom, hogy ki ön, nem tudom mért tette,
csak azt látom, önnek emberi szive van, -
áldja meg az Isten, áldja meg érette!

Emberi szivem van! - mormol az Ygazság.
Ez tán dicséret, de hálisten hazugság.
Ember-sziv? Éretlen gyömölcs még a földön!
Ismernék csak a bűnt, nem kellene börtön.
De ők maguk vetik a fekete magot:
Az erőtlen kicsinyt elnyomják a nagyok.
Nem testvérek gyanánt élnek e földtekén.
Égbekiáltó bűnszó: a gazdag, a szegény!
Embertelen ember a földön az ember;
a gazdag, a rabló, nem a szegény ember!
Amazok csendesen ballagtak utána.
Nyájasan sütött a téli nap sugára.
Igy megy mesékben is a jó elátkozott
ki-kisütő fényén a jámbor reménynek...
Isten tudja hova jutnak még szegények!

Bandi a gyerekkel tovább barátkozott:
- Adsz-e nekem szállást?
- Adok, - szólt a gyermek.
- Hol?
- Hát háljon maga az én kis ágyamba'. -

Amire az asszony könnye megeredett:
- Hol a te kis ágyad? hol van te kis bamba?
Jó ember, tudja meg, hogy én özvegy vagyok,
és nem lakom sehol. -
Bandi bámult nagyot,
Majd elszomorodott. Fejét csóválgatta,
s az Ygazság után bandukolt hallgatva.

Ez csak ment-ment elől, mint egy sötét felhő,
felhő, melynek csupán a válla rózsállik,
de haragos keble villámokat rejtő.
Ment. S köpönyegébe burkolódzott állig.
Ment, vállán emelve az alvó gyermeket.
Álmában ez egyszer mosolygott, nevetett.

Itt egy templom előtt megáll a mi nagyunk.
- Ki háza?
- Istené.
- Akkor itthon vagyunk.
Éppen litánia végződött odabent.
A hivek kijöttek. A pap pedig bement,
be az öltözőbe.
- Itt telepedjünk le; -
szólott az Ygazság egy kis oltár előtt; -
az én jó Mártonom ez oltárnak szentje;
de most kitől kérjünk ágyat meg tüzelőt?

- Ágyat meg tüzelőt? - szól Bandi s néz nagyot,
nem adnak itt még tán szállást se a papok. -
Felel az Ygazság: - Ez az Isten háza,
s nemcsak a gazdagok büszke palotája.
Jézus neve s képe van itt mindenfelé,
az ő párnájára lehajthatjuk fejünk,
hiszen az ő szive mindene szegényeké:
ez egy éjszakán nyugodtan lehetünk.

Az alkonyodó nap utolsó sugára
rászállt a templomok festett ablakára.
Megelevenedtek a képen a szinek,
s lent Márián égtek a kis ezüst szivek,
miket a buzgóság aggatott fel oda.
Szólott az Ygazság:
- Mily kincses palota!
Ezt mind bizonyára azért hordták ide,
hogy innen tegyék a nyomorgók ölibe.

Csak azt a drága szép ablakot nem értem.
Ára kettőtöknek elég lenne éppen.
És mi manót keres itt e sok "oremus"
kint is diákul: "Venite adoremus..."
Mért hivják Istenhez diákul a népet?
Avagy magyar szóval tán nem értené meg?
"Gyertek imádkozzunk!" Ez a szó kell ide.
Az idegen szónak idegen a szive.
Vagy azt hiszik más nyelv az égben nem jára?
Az Isten is magyar, mikor magyar áldja.

Mig az Ygazság igy hullámzott lelkében,
amazok az oltár szőnyegére ültek.
Árnyék árnyékra szállt a templom mélyében.
Az eloltott gyertyák illatot füstöltek.
A sekrestyés ekkor a szó hallatára
odatotyogott és mintha füllel nézne
a szemüveg mellől pislogott. Megálla.
Szól: - No mi lesz itt? A vecsernyének vége.

Fejét csóválta a rövid feleletre,
és betotyogott a paphoz a vén medve.

- Ki az? kérdi a pap.
- Ygazság a neve.
- Ygazság? Mit akar?
- Szállást.
- Itt nincs helye!
- Joga van e házhoz, még azt is állitja.
- Dobd ki, - felelte a plébános ásitva.

VI.

Az éjszaka immár aláereszkedett,
s hollószárnyával a földet betakarta,
ki az utcán ment is, sietve sietett;
elvonult az élet a meleg zugokba.
Istenem mily átkot vonszol az magával,
akinek ilyenkor minden ház idegen,
s bolyongván hóban, az utcákon által,
meg-megáll, megfordul, s ismét tovább megyen;
búsan néz ebre, mely vackából ugat,
s nem tudja, hogy hova keresi az utat.
Igy járt bódorogva a három jó szegény,
nem tudva mit keres, s merre van az utja.

Bágyadt fáklyát hordott előttük a remény,
s a fekete, kétség azt is el-elfujta.
Szegényház, Árvaház, - valamennyi zárva;
nehezebb bejutni, mint a mennyországba;
hideg tilalom ül mindenik kilincsen.
S pénz, egy garas nem sok, de annyijok sincsen.

Pénz! - igy fakadt ki az Ygazság végtére
miféle gazember talált ki téged!
mig közös vagyon volt a föld nagy tekéje,
nem tehette egyik a másét zsebére,
pénzzé aprózták hát a testvériséget.

A hold mostan mintha Isten szeme volna,
a felhők közül az utcára lenézett,
és az Ygazságot megvilágitotta.
Ekkor az árnyékból egy ember kilépett.

- Hálistennek, - igy szólt, - végre megtaláltam.
Mit mászkáltok itt ez elhagyott utcában!
Mért nem ültök veszteg valami kuckóba
nyomotokban jár a törvény száz kopója.

Vitéz Antal volt, a kányaképű varga,
egy vörös kendőbe állig becsavarva.
Kopott, bő kabátja bár alig ért térdig
ugyugy áll mint a harang, s ő benn, mint verő,
hideg ellen jobban őt a könyvek védik,
amik a zsebéből meredeznek elő.

- Nincs hajlék, nincs kenyér? hát akad énnálam.
A semminél csak jobb. Van egy rozzant ágyam.
Az asszony lefekszik, mink meg majd vigyázunk, -
egy üveg bor mellett elpolitizálunk.

Mintha égből szálló angyali hang volna,
uj erő áramlik a fáradt tagokba,
s még a szél is, mintha megkönyörült volna,
macska-körmeit lágy szellőcskébe vonja.
- Kicsiny a szobám, - szólt Vitéz előlmenve,
csak ilyen agglegény lakhatik meg benne.

Nekem éppen elég; s tán ott is maradnék,
ha a házigazdám sváb ember nem volna,
s még ha sváb is hagyján, csak ne ragaszkodnék
minden eszével úgy a pénzes zacskóba.
Fertálykor miatta nyom boszorkányálom.
Vén hombáros hörcsök! Soká ki nem állom.

A hó ropogott a lépéseik alatt.
Mig a varga némán, lógó fejjel haladt,
a hold előjött, és felhőszélre állva
barna lepedőket vont az út hosszába.

Bandi az asszonynyal leghátul lépkedve
halkan beszélgetett:
- Mily áldott jó lélek!
mióta kezemről a láncot levette,
mint a bányából jött, ugy lehelek, élek.
Kár hogy olyan szegény. Mondja csak: rokona?

Feleli az asszony:
- Nem tudom kicsoda.
Ég áldásaként jött legbusabb órámban,
mikor e földön már csak a halált vártam.
S azóta nem hagy el.
- Szegény nő, mint szánom
milyen fiatal és mennyi csapás érte!
Kettőnknél nincs is tán árvább a világon.
Ne busuljon: tavasz jön mindig a télre.
Ha látjuk, hogy a jó Antalnál lakhatunk,
meglássa már holnap felsüt a mi napunk:
A fogságban csöndes magam-unalmában
egy papirszeletről erszénykét formáltam.
Egyszerü s nagyszerü. Magam találmánya.
Ha bőrből vághatom, tiszta aranybánya.
S egynap kétszázat könnyedén kivágok.
Maga csak széthordja. Kapkodnak utánok!
Még az ujságban is irnak tán felőle!
Egy hónap se mulik, boltunk lesz belőle.
Bolt! mögötte szoba; puha bársonyszékek!
Jó?

Mosolygott a nő, és Bandira nézett.

VII.

A varga most megállt, s az asszonyt megvárva,
szólt: - Ne haragudjék, ha nem lesz jó ágya.
Nem készültem urnak az Isten kezében,
csak gyékényen alszom, mikor van gyékényem.
Holnap elhelyezem egy öreg asszonynál,
aki mint a templom olyan egyedül áll.
A szőlők közt lakik télen ugy, mint nyáron.
Neki a szegények neve: fiam, lányom.
Valamikor ő is mind a két szemével
többet sírt, mint nézett.
Hajlékát az oláh dulta szerteszéjjel,
a férje pedig a csatában elvérzett.
Őt érte az első golyó térden
a moóri csatában.
Megirták a gyászhirt másnap egy levélben
s benn volt az ujságban.
Szegény özvegyasszony nem maradt egyebe,
mikor a lángoló faluból kifutott,
mint a karján ülő egy éves gyermeke,
meg egy félkenyere, amit még felkapott.
Két dolgos kezével ezt a kis gyereket
itt a nagyvárosban pappá fölnevelte.
Mit gondol, abból a kis gyerekből mi lett?
Püspök! szörnyű nagy úr, kutyateremtette!
Ő vette neki a házat, majd meglátja,
ott él az öreg nő boldogan magába.
Kapuján szent Vendel, áll havas süveggel...
Elvezetem szivem, mingyárt holnap reggel.

Majd fejet csóvált, és búsan felsóhajtván,
egyet forditott a gondalata sarkán,
és szólt:

- Szegény férje, sokszor volt ám nálam,
Isten nyugosztalja a haló porában.
Éntőlem tudta meg, hogy csal minden gyáros:
Nem azt a bért adják, ami igazságos.
Dus palotáiknak minden egy téglája,
a munkás bérének elvont garaskája.
Ej-ej szegény János! Vezér volt előttök...
Hogy éppen őt lőtték agyon a csendőrök!

Megállott egy régi fazsindelyes háznál.
Zörget. A ház őre kidugja fejét,
és szól: - Vitéz úr, ma aludhatik másnál:
a házi ur bérbe adta az ön helyét.
Már be is költöztek. Amig pénzt nem látok,
a holmija marad. Jójcakát kivánok!

Ezt mondva a lyukon behuzta a fejét,
és visszacsoszogott.
- Tyü, a sváb mindenét!
- üvöltött a varga, szinéből kikelve, -
kihuzom az ágyból! megtiprom! megölöm!
még ma a pokolra szottyanik a lelke!

- Csitt, - szól az Ygazság, - ember ne légy állat!
(De maga is a dühtől sápadottan állott).
Aki görbének nőtt nem lehet egyenes.
Nincs bűn, de van gazság, s ez itt rettenetes!
Mint mikor az ember váratlan ütéstől
az elkábulásnak fenekére szédül,
s nem lát, csak néz, mintha álomvéget várna, -
igy álltak szegények a ház kapujába'.
Végre az Ygazság megszólamlott:
- Gyerünk,
emberek közt embert elvégre is lelünk.

Megindult. Amazok ballagtak utána; -
mozgó árnyékok az utca árnyékába.
Óh de hosszu út a céltalanság utja!
A perc is a körét tán órákig futja!
Nem elég teher a fáradtság magába,
aggodalom is ül szegények nyakába.
Hallgatva ballagtak. Mit is beszélnének!
Ha nincs mit kérdezni, nincsen mit felelni.
S a reménytelenség, mint halotti ének,
szomoruságot búg mindenki szivének.

A szél, mint valami láthatatlan sárkány,
ujra felsuhog a fehér éjszakában.
Sikong a vaskokas a paloták vállán;
sohajtoznak a fák a főút hosszában.
Kisértethangokkal telik meg a tájék...
Szegény vándoraink, reátok mi vár még.

Egy nagy épületből zene áramlott ki.
Zene meg fehér fény: üvegbe zárt napok.
Hóval fedett hintók állongtak ideki,
s a rengő vigasság hangja ki-kicsapott.
- Mi van itt? - kérdi az Ygazság megállva.
- Orfeum.
- Mi az?
- Hát vigalom tanyája, -
felelte a varga: - itt azok mulatnak,
akik nem dolgoznak, hanem dolgoztatnak.

Bajsza jégtől csapzott. Alig bir beszélni,
ajkait a hideg úgy elvásitotta,
de fekete szemén vad láng vetődik ki,
keserüségét a düh úgy felszitotta.
Kiált:
- Dinamitot vessünk közibéjük!
Pusztuljon ki e faj! Tisztuljon a világ!
Legyen az éjszaka az utolsó éjük!
Irtsuk ki e gaznép minden iját-fiját!

- Megálljunk, - mondja az Ygazság nyugodtan, -
Nem dinamit az uj idők termőmagja;
a jézusi szivek kellenének jobban,
s hogy az állam legyen a szegények atyja.
De lépjünk be ide. Tán ahol nevetnek,
könnyebben szeretnek.

Elháritotta az utból a szolgákat,
s ime a mulatók vig népe közt álltak.
Éppen függöny hullt le, s kacagott a népség.
Zugott a taps. S előjött egy festett szépség,
akinek szivesen irnék ruhájáról,
de ha nem volt rajta, csak egy zöldes fátyol.

Micsoda beszédet mondott az Ygazság,
nem lehet könyvbe nyomtatni manapság.
Akik hallották is megrendülve álltak,
s egy álló döbbenet volt az egész terem.
Nem is földi eszmék, amik átcikáztak
a gyermeket tartó, szép férfiemberen.

De mindenkire más beszéd volt e beszéd.
Volt akinek szeme könnybe lábadt tőle.
Volt, kinek siketté tette jobb eszét,
s felbőgött: - Ki vele! A Lipótmezőre!

Csakhamar zűrzavar támadt a teremben:
némelyek pénzt nyomtak ugyan a zsebébe,
de mások, - megfordul a vér az eremben, -
ököllel és bottal csaptak a fejére.

A szolgák, mind vadra csimpeszkedő ebek,
vonszolták, lökdösték: - Kifelé! Kifelé!
Alig tudta védni a szegény gyermeket,
magát ennyi ellen meg úgyse védheté.
És rá ezer torok üvöltöz, kiáltoz...

Fölsir az Ygazság:
- Gyerünk a királyhoz!

VIII.

Mi történt ezalatt odafenn az égben?

Az Úr ahogy ott ült a királyi széken,
s mélázva hallgatta a reggeli zenét,
a székben megdőlve lehunyta a szemét.
Tán először történt hosszu életében:
elszenderült, s aludt, édesen és mélyen.

Mit álmodott vajjon a világ királya?
Mi képek lebegtek óriás agyába?
Magát talán ujra kisgyermeknek élve,
lángoló napokkal lapdázott az égbe.
Vagy tán szivárványból font egy uj világot,
s belé acsaszárnyu emberfajt bocsátott.
Vagy tán összeunva mindent, mit teremtett,
igy szólt:
- Bolondság ez, minek is van, minek?
S belefujta mind; a földeket, egeket
ujra a semmibe, fekete semminek.
Vagy tán...
találgassa, kinek kedve tartja,
én, hogy a mesémnek legyen immár farka,
csak annyit mondok, hogy nem aludt egy napot,
holott alhatott vón akár egy hónapot.

Valami furcsa zaj röppenté el álmát.
Föl is nyitotta rá a szemepilláját.
Mit hallott, mit látott? - Szemét dörzsölgette,
s elbámulva szólott:
- Ejnye teremtette!

IX.

Hát ahogy az Ygazság elhagyta az eget,
uccu felficánkolt a kisangyal-sereg!
Szabad a nemszabad, széltében hosszában!
Ott terem egy csapat a kert garádjában.
S az Úr szőllejében mind Noéra esnek:
adna egy veder bort a belső pincébül.
Az csak legyezkedik:
- Maradjatok veszteg,
erős az, attól még Szent György is megszédül.
Adok egy kis máslást, ha épp kivánjátok,
de azt is harmattal keverve igyátok.

Addig cirógatták, levették lábárul.

- No jó, adok, ha senki el nem árul;
de csak nyelveteket mártsátok beléje,
huncut apró népe!
Azzal körülnézvén látja-e valaki,
leakasztotta a falrul a csillagot,
s mig a gyereknépség ujjongott odaki,
a nagy lopótökkel a mélybe ballagott.
No lepték is Noét, mint legyek a tejet!
Egymásra tolongva nyujták a serleget,
azaz a sok frissen tépett liliomot.
Ennek is, annak is föccsentett, csurrantott.

"Éljen Noé bácsi, akinél jobb nincsen!
Szeresse az Isten!"

Hogy aztán az illat szétáradt az égben,
Szent Iván is betért. Arra sétált éppen.
S ha már odabotlott, Noé megkinálta,
s maga is kocintván, a jó Istent áldta.

De még le se tették talán a poharat,
jött Szervác görnyedve egy bő suba alatt.
- Kilelt a hideg, - mond, - adjatok tanácsot,
vagy ha van, valami hasznos orvosságot.
Nincs ennél hasznosabb, - igy felel Szent Iván
végig huzván markát nagy lógó bajuszán; -
nincsen a világnak ilyen patikája,
mint Noé apánknak ez a muskotálya.

Éppen a maradék csordult a pohárba,
mikor Dávid király a holdról leszállván,
a szőllőn által ment haza vacsorára,
s jóestét billentett aranykoronáján.
- Jó hogy talállak, - szólt Noé apánknak, -
torkom, mint a kémény, annyira kiszáradt.
Hamar egy pohár bort, a teremburáját!

S félrecsapta fején aranykoronáját.
Leül a rőzsére, palástját megoldja,
s az üveghegedüt háta mögé tolja.
Hajlong és mosolyog Noé a királynak;
fonnyadt arcára öröm fest rózsákat.

- Hozok olyan bort, - szólt ujját emelintve, -
amilyent nem sokat látott ez a pince.

S most már nemcsak hébért, de kancsót is viszen,
Az apró angyalok követik vagy tizen.
Egyik a csillagot hordozza előtte,
másik poharakat törül egy kendőbe;
harmadik egy tálcát kerit valahonnan,
de kancsót is visz mind titkon, alattomban.

Egyre több és több a vendég a szőlőben.
Dicsérik az asszut, meg Noét is bőven.
Ez immár melegszik s a fülét vakarja;
a nagy pincekulcsot zavartan forgatja.
Nem tudja hogy adjon túl a társaságon?
Pápa is jött vagy négy, próféta vagy három.
Letelepedtek a borház udvarára.
A hölgyek közt virit két királyi dáma.
- Nekünk Noé bá', csak egy gyüszünyit adjon,
s üljön ide közénk, maga ne fáradjon.
Ki itt a legifjabb? Menj ifju Tóbiás!

Félreinti Noé: - Vigyázz fiam, vigyázz!
Csak a tavalyiból! Jól elzárd a csapot!
Azután a kulcsot rögtön visszaadod.

Ülnek s iszogatnak. De im egyet köhint
Aranyszáju János. Feláll és széttekint.
- Halljuk, halljuk!
Csend van. Hangja im megdurran:
- Uram, uram, tisztelt Mathuzsálem uram...

Az öregen kezdi, de mint a napsugár,
figyelme mindnyáján átragyog, s meg-megáll.
Végtére mint a nap állt Gibeon fölött,
úgy áll ő meg Noén, ki szinte szédölög.

Voltak is, vannak is, - mond, - hatalmas elmék,
akiknek emlékét ünneppé szentelték;
kik egy-egy nemzetet magasra emeltek;
kik, egy-egy évezred számára vetettek.
Voltanak ezek bár koronás királyok,
istenszivü papok, vagy dalos cigányok,
bölcsek, kiknek feje millióknak feje,
vagy... szóval, nemzetek eleje-veleje,
akiknek a nevét hirdeti dal, márvány,
csillagnév, városnév, oltár avagy bálvány,
mind semmi ezeknek minden dicsősége,
ahhoz képest, aki a bort feltalálta,
nincsen nagyobb, dicsőbb, se földön, sem égbe',
emelem poharam jó Noé apánkra!

Nagy lelkes éljenzés. Noé könnye csordul.
Kiált Tóbiásnak: - A legrégibb borbul!
Összecsókolódzik Jáfettel, Sárával,
s barátságot iszik egy kövér pápával.
Piros bazsarózsák immáron az orcák.
Az Úr szőllejében az egész mennyország.
Hordók gurulnak ki a tágas pincébül.
Tóbiás csapol és iszik az iccébül.

Dávid királynak, hogy bodorodik kedve,
teszi a vonót a hegedün keresztbe.
A pápák egymásnak szemüket megeresztik...
de szent György felrikkant:
- Tyüh, egyem a szentyit!
És egy szökkenéssel ott terem előtte:
a kalapját félre, a kezét csipőre:
lejti daliásan, vidám komolysággal,
s veri cifráját a sarkantyujával.
A szüzek, apácák a szót abba hagyják.
Karcsu derekukat nótához ingatják;
egymás vállán által néznek mosolyogva,
mint a virágfüzér, egybefonakodva.

Egyszercsak György lovag Magdolnát elkapja,
s a haja is repül, úgy meg-megforgatja.
Majd el-elbocsátva egyet fordul háttal,
majd ujjhegyen járja, majd meg a sarkával.
Érti ezt Magdolna, s mig amaz bokrozza,
ő is a magáét ahhoz alkalmazza;
és mikor a lovag forgatja nagy széllel,
szoknyáját tapasztja az egyik kezével.

De ime már Dávid a frisset cifrázza.
György káprázatosan ezt megaprókázza.
Van taps és éljenzés. "Hogy volt!" - kiabálják.
Tovább ezt a szűzek ki hogyan is állják!
A két Zebedeus csöndes ostromára
táncra kél a mennynek két bájos virága.
S hogy Jubál cimbalma szintén neki pendül,
az egész mennyország táncolásnak lendül.
Pördülnek a szentek hol ide, hol oda;
libeg-lobog a sok asszonyi pántlika;
bocskorok csusszannak, csizmák meg ugratnak,
suhogó szent szoknyák röppenvén felcsapnak.
Szervác is táncol már pőrére vetkezve,
majd lábujja hegyén, szépen rengedezve,
s fülére busulva egyik tenyerével,
majd ugratva lábát erős dökretéssel.
De még Ábrahám is előhuzta Sárát,
s vigan lötyögteti bugyogos nadrágját.
Habakuk is rakja, szép, szent Borbálával.
Vigan motolálva kezével, lábával.
Szent Márk és Szent Lukács s valamennyi szentek,
remeték, apácák a forgásba vesznek.
Döng a menny padlója, tenyerek csattognak.
"Sohse halunk meg!" - fel-felrikkantgatnak.
Agg Mathuzsálemnek már nem akad párja:
ő csak a sarokban magányosan járja;
módosan forgatja két öreg bokáját,
s meg-megcsattogatja a csizmája szárát.

X.

Hát ez volt, amitől elszállt az Úr álma,
s fölmozdult nyugovó szemének pillája.

Mint minden ébredő, egy percig tünődik:
ezt lássa-e, mit lát avagy az előbbit.
Mert im az ő kedves angyalkáit látja,
amint dülöngélnek előre meg hátra.
Ezek már akkoron persze elkészültek,
szanaszét bukdosnak, felhőkre szédülnek,
egyik másik nyög is, rázogatván fejét
s vergődik a felhőn, mint a meglőtt veréb.
Ingadozó lábbal jár köztük szent Kristóf,
s kötényébe szedi a lenn heverőket;
lyukas a köténye s nem veszi észre,
hogy kipotyogtatja az alul levőket.

- Mi történt? - kérdi az Úr, de csak magátul.
S látva a nagy lakzit, arra is lebámul,
- Persze, persze, nincs itt aki rendet tartson,
magam pedig alszom.
Tekintete általnyilamlott az égen,
a tömérdek napos, holdas mindenségen.
Tekintete végre egy helyre keményült.
Szinte visszahőkölt, szinte elfehérült...
Szörnyüség is volt az, mit odalenn látott:
éppen akasztották szegény Ygazságot.

Vége.