Éjfél van a havas utak s az örök Idő országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.
Éjfél van. A szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett, havas szakállú agg, a másik ifjú ember.
Elvégeztem, Uram - szól az agg -,
bocsásd el szolgádat!
Leteszem a tarisznyát meg a botot,
Januártól decemberig jártam a földi utakat,
és arcod bélyegét mindenre ráütöttem.
Mozgattam az órákat és a napokat,
Csírákat szöktettem életbe,
és érett magokat arattam;
a rügyeket virágba borítottam,
és a gyümölcsöket is leszedtem.
Öreg sírok hátát behorpasztottam,
régi fejfákat eldöntöttem,
temetőket gyarapítottam.
De ott voltam, Uram, a nászágyon is,
és egyformán mértem a szerelem bódulatát
és a vajúdás gyötrelmeit.
A folyók új szigeteket raktak,
régieket hordtak el,
a hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott,
a völgyek torkában új források fakadtak,
s a régiekre köveket raktam rendelésed szerint.
Öledbe hullott, Uram, minden.
A növekedés,
az épülés is,
meg a romlás is.
Csak Te maradtál, Uram,
változatlan és örök
elejétől fogva.
Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát. Az elnyűtt suháng acélos, görcsös bottá erősödik abban a pillanatban, s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól.
Elmegyek, Uram - szól -, akaratod szerint.
Útravalómat elszórom majd a földi világban.
Elolvasztom a jeget,
virágba borítom a fákat,
dús kalászokat érlelek,
és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban,
aztán meg telet borítok az álmodó ugarra.
Csak egyet kérek Tőled, Uram - ha megengeded.
Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz,
bőkezű a búzaérlelő nyár,
vidám a szüretes ősz,
és nyugodt, telekamrás a tél,
amiket ím, tarisznyámba adtál.
Én leszek az Idő egy évig, Uram, a Te egyik világodban,
engedd meg nekem, hogy lassú legyek,
ha örömre válnak a percek,
és gyorsan múló,
amikor a bánatot mérem,
a könnyet
s a hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.
Az Úr int: zengőn felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a Földre.
„Az 1953. év elé című monológpárt először a Dél-Amerikai Magyar Hírlap 1953-ra kiadott évkönyve közölte. Bizonyos, hogy a megélhetési gondokkal küszködő író ekkoriban külföldi szerkesztőségekkel is igyekezett felvenni a kapcsolatot a honorárium reményében. Ez a brazil kapcsolat közvetlen lehetett, mivel a szöveg nem átvétel, hanem kifejezetten az évkönyv számára készült. Szerzője gondosan kerüli az aktuálpolitikai áthallásokat, amikor az ismert képekkel, viszont tőle szokatlan formában: versekkel szólaltatja meg a búcsúzó óévet és a helyébe lépő újesztendőt.” (Részlet a Búcsúzás (2011., Lazi Kiadó) c. kötetből, Sánta Gábor irodalomtörténésztől.)
Az illusztráció egy friss téli fotó a balatongyöröki kilátóból.
