– Nagy buli volt?

– Voltam már nagyobban is, főleg játékosként, de azért boldogan megittunk néhány pohár italt. Vasárnap volt már egy hivatalos vacsoránk, ezt az összejövetelt a csapat és a stáb szervezte zárt körben, mert úgy érezzük, szép sikerek állnak a hátunk mögött.

– Nagy szó a téli első hely Kozármislenyben?

– A klub nem tartozik a legnagyobb nevek közé a magyar futballban, de nyolc évet már eltöltött az NB II-ben, tehát nem számít ismeretlennek sem. Tisztában vagyok vele, hogy ezt az őszi tizenhat győzelmet és négy döntetlent nem a Bajnokok Ligájában, hanem a magyar harmadosztályban értük el, de ez is nemzeti bajnokság, amelynek a három osztályában csak mi vagyunk veretlenek, amire büszkék lehetünk.

– Mitől ennyire jók?

– Azt tudni kell, hogy a keret a nyáron alig változott, mert nem jöttek be az igazolások. Az előző idényben ez a csapat csaknem harminc pontra végzett a bajnoki címtől, és az első benyomásaim azt súgták, nehéz munkát vállaltam. Fizikálisan felkészítettem a csapatot, de alapvető változást a filozófiá­ban hoztam: ha gólt szerzünk, nem állunk vissza, mert én a támadó felfogású játékot szeretem. A veretlenség nem a véletlen műve. Az említett bulin a csapatkapitány úgy fogalmazott, hogy visszaadtam a hitüket és az önbizalmukat. Hozzáteszem, csinálhatnék bármit, jó labdarúgók nélkül nem mennék semmire sem, és nálunk jó futballisták játszanak.

– Nagyon lelkes, boldognak tűnik.

– Igen, így élem meg. A mögöttünk hagyott nyáron végre többször is megcsörrent a telefonom. Előtte Dabason is sikeresen dolgoztam, megnyertük a megyei bajnokságot, majd kétszer is bennmaradtunk a harmadosztályban, de Kozármislenyben azért más feltételek vannak. Nemrég olvastam valahol valakitől, hogy „dolgoztam csendben, a sikerek beszéljenek helyettem”, és ez most nagyon illik az én helyzetemre.

– Egy évtizede százharmincnyolc NB I-es mérkőzéssel a háta mögött nyilván nem úgy képzelte az edzői karrierjét, hogy egy harmadosztályú csapat sikere teszi boldoggá…

– Persze hogy nem. Fiatalon már felkapott edző lettem, hetente nyilatkoztam az újságoknak, mindig volt munkám, amelyért nem kellett kilincselnem, nem volt menedzserem, saját erőből ívelt felfelé a karrierem, és természetesen nem úgy terveztem, hogy most, tíz évvel később az említett meccs­szám ugyanannyi marad.

– Csaknem napra pontosan tíz éve vitték el egy meccset követő sajtótájékoztató után a rendőrök vezetőszáron. A magyar futball akkori világát ismerve a vád mennyire lepte meg?

– Ami történt, az undorító bűncselekmény volt egy emberrel szemben, ilyen a magyar labdarúgás történetében még nem fordult elő. Olyan embert vittek el gondosan odarendelt fotósok előtt egy stadionból, akinek három gyereke, bejelentett munkahelye, irodája és lakcíme volt, az országot több mint egy éve nem hagyta el, tehát könnyen megtalálható, és nem valószínű a szökése. Megrendezett akció volt, amit bizonyít, hogy harminc napra vettek őrizetbe, de két nap múlva már bejöhetett hozzám a családom, a kilencediken pedig szép csendben ki is engedtek. Egész egyszerűen példát akartak velem statuálni. Végül a bíróság kimondta, hogy nem kaptam pénzt, nem voltam benne a bundában, de tudtam róla, és nem jelentettem, ezért kaptam büntetést.– És miért nem jelentette?

– Akkoriban tudtommal még nem volt benne a törvényben a bejelentési kötelezettség, de nem is ez a lényeg. Őszintén: arról, ami akkoriban zajlott a magyar labdarúgásban, mindenki tudott, csak nem beszélt róla senki sem. Elfogadom, kamikazeként megszólalhattam volna, de nem láttam értelmét. Minden klubnál, amelynél dolgoztam – a Haladást leszámítva, mert ott nem történt semmi rossz –, mindig jeleztem az elnöknek, ha gyanúsat észleltem, olykor videófelvételt is vittem, de mindig azt a választ kaptam, hogy hagyjuk, nem tudunk ezen változtatni, nem tudunk mit tenni.

– A letartóztatástól számítva nyolc évig nem lehetett vezetőedző. Mit csinált ebben az időszakban?

– Fél évvel később már a Veresegyház szakmai igazgatójaként dolgoztam. A padon nem ülhettem, a meccseket a kerítés mellől néztem, így nyertük meg a megye egyet, a Pest megyei kupát, és évekig benntartottam a csapatot az NB III-ban. A futballban mindenki tudta, hogy elméletben nem, de a gyakorlatban én vagyok a vezetőedző. Majd dolgoztam Turán és Dabason is. Ezek persze nem túl jól fizető osztályok, ezért a labdarúgás mellett tartottam egyéni képzéseket gyerekeknek, voltam futár, szállítottam kenyeret, csak így tudtam eltartani a családomat. Tudja, nagy volt a kontraszt, nem sokkal korábban a válogatott edzőjeként sok tízezer néző előtt ültem a kispadon Lisszabonban, majd egyszer csak hajnali háromkor kelve egy teherautóban zötyögtem, és a házamat még így is csaknem elveszítettem, nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy ne vigye el a bank.

– Megbélyegezve érezte magát a futballban?

– Ahol felmerült a nevem, mindig akadt valaki, aki megfúrta az ötletet az ügyemre hivatkozva, amit rendre visszahallottam. De hadd mondjak valamit! Davide Lanzafame elismerte, hogy Olaszországban bundázott, pénzt vett fel érte, eltiltották, majd idejött, több klub is alkalmazta, még a honosítása is szóba került a válogatott miatt, engem pedig egyesek kiközösítenének, mert nem jelentettem olyan jelenségről, amelyről mindenki tudott. Miről beszélünk?

– A baráti köre mennyire változott meg?

– Nagy slepp vett körül, rengetegen hívtak meccsjegyekért, válogatott játékosok mezéért, mások hízelegtek, hogy Zolika, küldd el az edzésprogramodat, hadd tanuljak belőle, és amikor kitört a botrány, három barátom maradt. Tényleg azt hittem, hogy nagyon sokan szeretnek, akkor viszont kiderült, kire igaz ez valójában, és ez jó hozadéka a történteknek. Aztán az ősszel híre ment, hogy megkeresett a Zalaegerszeg, hirtelen újra felbukkantak többen a múltból, mondván, ideje már, ott a helyem, ők mindig is szurkoltak nekem, és találkozzunk végre, de ezt már a helyén tudom kezelni.

– Az edzőkollégákkal milyen a viszonya?

– Korrekt. Találkoztunk meccseken, a licencem megújításakor, és senki sem szólt egy rossz szót sem. Sokan mondták, hogy szörnyű és igazságtalan, ami velem történt, ilyet nem lehet tenni, de persze csak négyszemközt. Miattam nyilván senki sem akar konfrontálódni, a jelenlegi Kánaánból senki sem szeretne kiesni a véleménye miatt.

– A Zalaegerszeg érdeklődése azt jelenti, hogy azért kezd visszakerülni a köztudatba. Nem volt csalódott, hogy nem jött össze a szerződés?

– Nem. Nem feltétlenül a két profi ligába kapaszkodom, inkább a sikert hajszolom, azok tényleg önmagukért beszélnek. Ön említette, hogy milyen lelkesen beszélek a Kozármisleny veretlenségéről, és ez így is van. Persze, jó lenne, ha visszatérhetnék oda, ahol egykor tartottam, de nem mindenáron. A lényeg az, hogy ahova beteszed a lába­d, ott dolgozz becsületesen, legyen hatása a munkádnak, és érj el sikereket. De elismerem, bizonyítani akarok szó szerint mindenkinek. Minden vágyam, hogy a tavasszal is tönkreverjük a Közép csoportot, és akkor nem kell, hogy hívjanak, ott leszek az NB II-ben önerőből, a feljutó csapat edzőjeként.