KUNCZ ALADÁR

ELSŐ FEJEZET
UTOLSÓ SZABAD NAPOK PÁRIZSBAN

MÁSODIK FEJEZET
PERIGUEUX-I KARANTÉN

*

Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FEKETE KOLOSTOR

SCHÖPFLIN ALADÁR: FEKETE KOLOSTOR

Kuncz Aladárról és könyvéről

A legkeresztényibb könyv a modern magyar irodalomban. Nem azért, mert tisztán érzett és tisztán ábrázolt vallási részletek vannak benne, mint az internáltak hajnali miséje a kis falusi templomban, szemben a kékruhás szelíd kis Mária-szoborral, nem azért, mert az író bensőséges eszmélkedésekkel próbálja öntudatossá tenni viszonyát a valláshoz. Az egésznek eszmei boltozata sajátképen keresztényi: a legszebb keresztény illuziók egyikének, a szenvedésben való megigazulás eszméjének pillérére van felépítve. Öt esztendő elképzelhetetlen fizikai és minden lelki erőt a végsőkig feszítő szenvedései, amelyek nem egy szenvedő társat züllésbe, alkoholizmusba, őrültségbe, vagy halálba kergettek, e könyv írójából kihozták lénye legmélyebb és legnemesebb elemét és olyan világnézetet építettek ki belőlük, amely tizenkét évig érlelődve, mélyülve és tisztulva most végre megiratta Kuncz Aladárral a modern magyar irodalom legemelkedettebb szellemű könyvét.

Az a fiatal író, aki 1914 kárhozatos nyarán lemaradt az utolsó Párisból hazainduló vonatról és rémülten állott, egyedül, segítség nélkül egy hisztérikusan ellenséges világ fekete gyűlölségéből eltakart szörnyű jövő előtt, finom műveltségű gondolkozó, kissé romantikusan érzelmes ifjú volt, rabja a háború előtti évek főleg Ady-ból táplálkozó Páris romantikájának. Az az öt évvel idősebb férfi, aki 1919 nyarán elindult Ile d'Yeu kazamatáiból a területében szétszaggatott, lelki betegségben vonagló Magyarországba, úgy viszonylik előbbi valójához, mint a félig öntudatos gyermek az öntudatra jutott meglett emberhez. Öt esztendő alatt, amíg el volt zárva kegyetlen és gonosz börtönökben, a világgal való minden érintkezéstől elzárva, többet látott, mint amennyit normális körülmények között megláthatott volna: meglátta az emberi lélek és élet lényegét. Ezzel a látásával aztán, súlyos belső vívódások után, eljutott az élet értelmének küszöbéig. Egy dilettáns módra élvező széplélek ment azon a végzetes nyáron Párisba és filozófus-lelkű művész tért haza öt év mulva, egy másik végzetes nyáron, Ile d'Yeu-ből Budapestre. Egy megtérés története a Fekete kolostor. Nem csodás, villámszerü megtérés ez, mint a Pál apostolé, hanem egy napról-napra, nyomról-nyomra való belső fejlődés eredménye, amely a saját és társai szenvedéseinek érlelő hatása alatt, mintegy könnyel, vérrel, verejtékkel áztatott talajból, kicsiráztatta a lélekben eredetileg szunnyadó lelki magvakat. Ez az elmélyülés mentette meg az írót attól a sötét sorstól, amelynek nem egy fogolytársa, éppen az érzékenyebb idegrendszerűek közül valók, áldozatul estek, olyan szemléletre tette képessé, amely kitermelte a fogság mérgező hatása ellen harcoló antitoxinokat, amelyen felemelkedhetett a humanitás magas fokára s amelyen kialakult benne a művész.

Kuncz Aladár esetében azzal a ritkán megfigyelhető esettel állunk szemben, amikor a belső megigazulás emeli fel az embert a művészet magaslataira. Ennek köszönheti, hogy azt a sok embertelen szenvedést, melyek elmondásából könyve kialakul, az átszellemesített, tiszta igazság értelmében tudta ábrázolni, minden osztentáció, retorika és szentimentalizmus nélkül, csodálatraméltó férfiassággal, a szenvedésnek nemes szemérmetességével. Egyetlen pathetikus szava nincs és könyve szinte a robbanásig tele van a páthosz feszítő erejével. A nagy művészet, amire az életfilozófia képesítette, abban van, hogy ez a páthosz nem az olvasó lelkében alakul ki. Hogy mennyire őszinte ez, azt láthatjuk abból, hogy az egész nagy kétkötetes műben nincs egy mondatnyi kisiklás, az író szava egyetlen esetben sem csúszik félre. A Fekete kolostor a legegyenletesebb könyvek egyike az egyenetlen könyvek magyar irodalmában. Ez a páthosztalan páthosz egészen kivételes a börtön-irodalomban. Csak Dosztojevszkij halottas házában van meg ilyen teljességgel. Ezzel a könyvvel a Kuncz Aladárét nem összehasonlítani kell, hanem mellé állítani.

A noirmoutieri fekete kolostor rabjai az udvar egy kevésbé naptalan helyén kicsi kertet ültetnek, amely a maga virágszíneivel és derült életével szinte bevilágítja a komor lakóhely komor életét és öntudatlan vigasztalást ad a foglyoknak. Az a sötét kép, melyet a könyv rajzol, tele van ilyen kis kertecskékkel, emberileg szép és megható jelenetekkel, amelyeket bevilágít a művészet fénye. Az író azzal remekel ebben a könyvben, hogy magukban véve jelentéktelen, vagy kínos dolgokat is be tud vonni valami különös, mély csillogással, messze perspektivába állítja őket s ettől nagy súlyt és értelmet kapnak tudatunkban. Milyen szép és mély értelmű kis részlet: az író egyszer szuronyos őr kíséretében bemehet vásárolni a községbe, a boltban egy kisasszony szolgálja ki s csomagolás közben szájába veszi a gombostűket. Az író figyelmezteti, hogy ez veszedelmes dolog, mire a lány tréfásan azt mondja: hát szúrja bele a tűket a bluzomba. És a férfi, aki már időtlen idő óta nem érintett nőt, nem tudja a tűket beszúrni, mert reszketnek az ujjai. Semmi, kis jelenet, de benne van a fogság nélkülözése, a világtól való elzártság és az elnyomott érzékek misztikuma. Ilyen szép kis vignetták a könyv majd minden lapján vannak s egészen rendkívüli szépséget sugároztatnak a könyvből. Néha ezek megnőnek, kiszélesednek grandiózus képekké, hatalmasan kiemelkedő alakokká. Így a noirmutieri francia adminisztrátor alakja: a szűkeszű, szívtelen és gyáva ember összefoglaló képe, aki hatalmat kapott néhány száz ember sorsa felett s ezt hitvány apró szekaturákra használja. A szegény lompos Lolo kutya történetében a foglyok szentimentalizmusa és ragaszkodása mindenhez, ami a világgal való érintkezést jelenti. Szinte monumentális képek: amint minden emberből kijön a fogságban az eredeti jelleme és aszerint igyekszik az élethez kapaszkodni, a háború katasztrófájának szörnyű hatása a német foglyokra, akikben négy évnél hosszabb időn át a nemzetük végső diadalába vetett hit tartotta a lelket; aztán a spanyoljárvány megrendítő leírása. Fel kellene sorolni a könyv összes fejezeteit, ha az írói művészet minden példáját meg akarnám említeni. Ki kell azonban emelni mindenből dr. Herz, az osztrák tanár alakját. Az a pohos, elpuhult, kopasz ember lépésről-lépésre tudatára jut a lényében rejlő női tulajdonságoknak, melyek más körülmények közt örökre rejtve maradtak volna benne, még önmaga előtt is. Előbb a cseh fiú iránti furcsa anyai érzés, aztán Ile d'Yeu-ben, színházi előadások rendezése közben a női színészösztön, amelyből olyan sugárzó nőiség árad, amely ellenállhatatlanul magához vonja - négy évi nélkülözése után a nőnek - az egészséges férfiakat is. Végül dr. Herz halálos órája, amikor azt az elmondhatatlanul megdöbbentő vallomást teszi, hogy itt, a rabságban találta meg élete boldogságát. Ennek a vallomásnak a hatásából úgy jön ki az ember, mintha egy félelmes élettapasztalaton ment volna át. S csodálja az író csakis lelki megtisztultságával magyarázható tapintatát, amellyel ezt az alakot minden bántó mellékíz nélkül, emberi valóságában tudja közölni.

A noirmutieri és Ile d'Yeu-i foglyok a francia nép hisztérikus háborús gyűlöletének voltak áldozatai. Ezt Kuncz Aladár nem titkolja, de nem is hangsúlyozza ki. Megértés vezeti tollát, nem harag. A franciák gyűlölködését úgy írja meg, mint valami gonosz elemi erőt, egyes gonoszindulatú embernek megírja a sötét képét, de boldogan fogadja egyes franciáknak a megnyilatkozó jóságát és emberséges megértését is. Megismerte és megértette a francia népjellemet, jobban, mint akármennyi tanulmányozásból, de nem jött Franciaország és a francia nemzet elleni haraggal haza. Ez a keresztényi megértés mutatja legjobban azt a magaslatot, amelyre szenvedései közben felemelkedett s a művészi tárgyilagosság teljességét, melyre filozófiája képessé tette.

*

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: I. [2.15 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: II. [2.55 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: III. [2.35 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: IV. [4.40 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: V. [3.25 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: VI. [3.65 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: VII. [3.48 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: VIII. [3.88 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: IX. [3.15 kB - HTM]

• Kosztolányi Dezső :
  Fekete kolostor: X. [2.79 kB - HTM]

• Schöpflin Aladár :
  Fekete kolostor [9.47 kB - HTM]
• 
  

Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 13-14. szám

NÉMETH ANDOR: EMLÉKEZÉS KUNCZ ALADÁRRÓL

Egy dunaparti kávéház terraszán ültem együtt utoljára Kuncz Aladárral, egy esztendővel a halála előtt. Tizenöten-húszan lehettünk, rescapé-k, a világháború civilinternáltjai, már akik megmaradtunk, mert a sorstársak jórészt elkallódtak a háborút követő válságokban. Itt meg kell jegyeznem, hogy kolostorbeli éberálmainkban sűrűn szerepeltek a majdani összejövetelek. A névnapi, vagy más ürüggyel rendezett lakomák során feloldódott az egymáshozláncoltság gyötrő tudata, az ünnepi mámor áradozásában vállaltuk összekényszerítettségünket, elhitettük magunkkal, hogy akarjuk és kedveljük egymást s a jelen keserves helyzetképét, ahogy egymás hegyén-hátán kucorogtunk egy sarokban, megörökítettük, kivetítettük a háború-utánba. Megfogadtuk, hogy szabadulásunk után minden esztendőben összejövünk. Dadi volt e közös vágyálmok szertartásmestere. Kimondta, hogy a Hungáriában, vagy a Ritzben rendezzük majd ezeket az összejöveteleket. A meghívottak részére frakk, vagy estélyiruha kötelező, mi magunk azonban felöltjük erre az alkalomra régi rongyainkat, amelyek tehát megőrizendők. Virággal megrakott, kristálytól villogó asztalok mellett foglalunk majd helyet, facipőben, szvetterben, borotválatlanul. Terítékünk pléhtányér és csajka lesz. Trikós, tetováltmellű éthordólegények szolgálják fel kondérokban az ünnepi lakomát. Mindez eszembe jutott, mikor Dadi 1930 őszén azzal állított be hozzám, hogy sürgősen doboljuk egybe a fogolytársakat. Akkoriban már befejezte volt a Fekete kolostort, elkészült ezzel a nevezetes élménnyel, felszabadult. Mit akarhatott hát egykori fogolytársaitól? A terraszon kopaszodó, kövérkés, vagy szikár férfiak üldögéltek, hozzájuk tapadt feleségeikkel, hivatalnokok és iparosok. Ezekből az idő szellőztette ki, a gond verejtékeztette el emlékeiket; elégedetten pillogtak a langyos estében, egy lezárt műalkotás epizódalakjai. Engem a látvány mélységesen elszomorított. Egy kolostorbeli élménnyel társítottam az elkedvetlenítő benyomást. Így ültünk a szigeten, mikor harmadszor jött át Amerikából ugyanaz a vöröskeresztes bizottság, a presbiter-külsejű férfi köcsögkalapban, a másik, a harmadik, keresztülsétáltak az udvaron, bekukkantottak a konyhába és a közös szobákba, azután jegyzőkönyvileg megállapították, hogy megvagyunk. Átjöttek a tengeren és visszamentek a tengeren, üzleteket alapítottak, gyermekeket nemzettek, bonyolították az életet, miközben mi eszelősen lődörögtünk, vagy öklünket harapdálva gubbasztottunk a fák alatt. Ez jutott eszembe, ahogy ott üldögéltek a fák alatt. Mi változott? Kijutottak a kisebb börtönből a nagyobba. Dadiban nem támadtak ilyen borús gondolatok. Szemmelláthatólag örült nekik, egyikkel is, másikkal is félrevonult, életkörülményeik felől érdeklődött. A terrasz szélén ült, félrehajtott fejjel, hanyagul és mámorosan, ide-oda forgatta ujjai között a szivarát, néha ravaszkásan felnevetett, nyílt szívvel, a pillanatnak fenntartás nélkül átadva magát. Előbb azt hittem, hogy egy-egy apró adalék után kutat, hogy a romlandó emlékezetekből még utoljára átmentse művébe, amiért kár volna, de nem, láttam, hogy semmit sem akar már, mintha az elvégzett munkával egyszersmindenkorra felszabadult volna az alól a schopenhaueri lidércnyomás alól, mely annyit foglalkoztatott bennünket, hosszú, téli éjszakák során. Ugy láttam utoljára, ahogy gyerekszemmel Kolozsvárt először láttam: világfinak, könnyűnek. A két stáció között főként barát volt, aki esztétikai és erkölcsi előítéletektől mentesen szerette ismerőseit, az állatokat, a fákat és az élettelen tárgyakat. Szerette és áldotta, jóváhagyta a világegyetemet. Meg is lakolt érte kegyetlenül.

Legélesebben látó műbírálóinkat is zavarba hozta a Fekete kolostor példátlan közönségsikere. A tökélyre ritkán reagálnak ilyen közvetlenül, ilyen tüntető elismeréssel a tömegek. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a Fekete kolostor nem igazi műremek. De a rajongás, amellyel olvassák s beszélnek róla, több a tökéletes munkának kijáró elismerésnél. A meghatottsággal vegyes áhítat, mely olvasóin elmaradhatatlanul erőt vesz, a megpillantott embernek szól, aki ezzel a könyvével felfedte volt magát. Aminthogy ebben a munkában csakugyan valami másnak az alibije az irodalom. A türelem és a megalázkodás iskolakönyve ez, egy szokatlan körülmények között lejátszódott megigazulás útikönyve, igazságra vezérlő kalauz, imitatio Christi, a vigaszát kereső lélek gyónása. Művészet, hogyne, hiszen ez a gyönyörű meditáció mindvégig kép és ábrázolás, s mégis, mennyire érezni, hogy nem a zsenialítás kegyetlen ereje szöktette magasba a fejezeteit! Nem a kifejlődésében gátolt tehetség csúcsteljesítménye ez a mű, nem a visszafojtott talentum kirobbanása - Kuncz Aladár mindig írt, a Fekete kolostor előtt is, után is -, de egyéb írásai s a Fekete kolostor között alig van kapcsolat. Azok síma, minden ízükben kulturált, kissé feminin tárcák és regények, francia receptre készült delikát, de fűszertelen irodalmi csemegék, egy literary gentleman ízléses játszadozásai. Emez szenvedély, láng, lobogás, füst és korom. Azok egy irodalmi pálya emléknyomai, ez az élete. Kuncz Aladár akkor lett íróvá, mikor a «tehetségéből» kiszabadult. Íróvá? Az esztétikus nem élhet más meghatározással, mert a Fekete kolostor írásmű, tervezete epikus, regényszerű. Mégis úgy érzem, hogy ami az olvasót lenyügözi, megfogja s könyve nem egy helyén a könnyekig megindítja, azt az atmoszférát, ami a könyv lapjairól felszáll s körülveszi, nem a zsenialítás szuggesztivítása s nem is a tudatosan alkalmazott mesterfogások idézik elő, hanem a szeretetnek és hitnek csendes lángolása, mely a szürke betűkben lobog:

Kuncz Aladár a fogság első napjától kezdve figyelt, jegyezgetett; az átélés izgalmában öntötte formába a dramatikusabb eseményeket. Asztalfiókjában gyültek a teleírt oldalak; műve, végső formájában ezekre a feljegyzésekre támaszkodik. Nélkülük talán meg sem születhetett volna, mert az emlékezés a mással nem közös, egyszeri jegyeket ejti ki magából a leghamarabb. Ennyiben használta fel a hazamentett papirokat: de ezzel kimerítettük a jelentőségüket. A mű nem a szigeti élmények lélektanilag hű naplója, reprodukciója, hanem az élmények másodfokon való átszenvedése, thaumaturgia.

Gerhart Hauptmann Atlantis regényének hőse éli meg így hónapokkal utána, hogy megmenekült, a borzalmas hajótörést. Az emlékezetes német ballada hőse is csak akkor döbben tudatára a veszedelemnek, mikor már átlovagolt a befagyott bódeni tavon. Így élte át újra Kuncz Aladár, tíz-tizenöt esztendővel a háború után, az élményt, amire visszatekintett. Tizenöt év kellett hozzá, hogy az élmény megnyiljon benne, megmagyarázza magát, hogy hozzáérjen ahhoz, amit élménye jelentett. Feljegyzéseiben megtalálta, amit e tizenöt év során elfelejthetett, de nyomát sem lelte annak, ami most szakadt ki belőle: a döbbenetnek, az utólagos megrendülésnek.

A kötelezettségek világában lelkierőnket tökéletesen kimerítik a tennivalók, az anyagiak és a szellemiek. A társadalmon belüli életet nem tudja megfelelő módon visszatükrözni tudatunk; minden lényeges pillanata elvont, vonatkozásai, minden határozottságuk mellett, személytelenek. Minden jel arra mutat, hogy a határozott közösségen belül való szerepünk értelmét csak kivételes körülmények fedhetik fel előttünk, azt pedig, ami ebben az összefüggésben transzcendens, csak az élete fölé hajló s azt lélekben újra megélő lélek ismerheti meg. De vannak kényszerhelyzetek, amelyek kinyilvánítják a társadalmi szolidarítás törvényeit. Így fedezte fel Kuncz Aladár az emberiséget az internálttáborban, a táborban, ahová mint irodalmár vonult be, mint széplélek, dandy. Nem kétséges, hogy ebben a minőségében is elbűvölte környezetét. De a szellemi attitüdök játékosságából már a fogság első heteiben kivetkezett. A kis francia fürdőhelyen, ahol a háború utolérte, visszatartották bőröndjeit. Javait visszahagyva állított be a Laes-garázsba, abban az egy szál ruhában, amit a testén hordott, mint aki a világi bálból kilép egy pillanatra az udvarba. Aztán külsőleg is áthasonult. A francia ácslegények viseletébe öltözködött, vastag zsinórbársonyba. Fején bolyhos, fekete sapkával, hidegtől vörösre csípett orrát a nyaka körül háromszor átvetett kendővel védve kocogott reggelenként mosakodni. Puha, fekete kecskeszakállával krampuszhoz hasonlított. De lénye is merő diablerie volt, amit a tábor népe jobban méltányolt, mint az intellektuellek. A népmesék «jámbor ördög»-ének tekintették Dadit, a kisemberek megbízható szövetségesét. A háború első felfordulásában elakadtak az «urak» pénzküldeményei; a fogolytáborban dühöngött az ochlokrácia. Már úgy látszott, a garázs négy fala között megvalósul az osztálynélküli társadalom. A munkások és a mesteremberek megteremtették az anyagi kereteket. Ebben a társadalomban senki sem ért többet, mint amennyit a közösségnek használni tudott. De kiderült, hogy ez az egyszerű közösség a «hasznosság» elvét nagylelkűen értelmezi. Senki sem kívánta az intellektuelltől, hogy nehéz fizikai munkát végezzen, holott ügyefogyottan buzgólkodtunk hasznossá tenni magunkat. De a tömeg megvetette azt, aki stréberkedett. Rá kellett jönnünk, hogy az «egyenlő kötelességek és jogok» elve, melynek a valóság törvényeihez semmi köze, érzelgős gondolkodók agyában fogant meg. A sziget társadalma megbocsátott minden furcsaságot, szeszélyt, bogarat. Époly természetesnek találta, hogy a legocsmányabb munkálatokhoz is akadnak önkéntes jelentkezők, mint azt, hogy mások képtelenek a kezüket megmozdítani. Voltak szervező tehetségeink és voltak misztikusaink. A nagyon eredeti embert többre becsülték a nagyon értelmesnél. Dadinak sajátos presztizse volt a kézművesek körében. Lehetetlen megmagyaráznom, hogy ezt minek köszönhette. A figyelmes tisztelet, amellyel körülrajongták, nem származásának, vagy szellemi felsőbbségének szólt. Illetőleg annak, de öntudatlanul. Sok igen kulturált embert ismerek, kiknek a műveltsége számomra visszataszító, mert állandóan az az érzésem, hogy hivatottabbaktól tulajdonították el; másoknál egyszerűen a testiségük zavar, mely otromba, darabos, közönséges. Dadiban teljes volt az összhang test és lélek között. Mindent, ami szép és mély, testileg asszimilált; minden mozdulatában volt valami finom szellemiség. Valamikor Don Juan hírében állott - de nem hinném, hogy a nők nagyon szerették. Pedig tudott szeretni, trubadurmód, extatikusan. De azok közé a szerelmesek közé tartozott, akik a bírásnál többre becsülik a merengést; s borissza, vidám cimbora volt, ki a megfelelő hangulatban s társaságban lehörpintett meszelyt minden tčte "ŕ tčte-nek fölébe helyezte. Schneider, a pozsonyi pék és Kilár, a világjáró pincér bizalmas barátai voltak. De mikor Dadi tegeződésre szólította fel őket, zavartan összenéztek s nem fogadták el a feléjük nyujtott kezet. Személye azt az érzést válthatta ki belőlük, amit a pogány pásztorból a szép, fiatal nyírfa, vagy fehér bokor; - azt az intím borzongást, mely megérzi a természeti jelenségben a benne rejlő numen-t.

De ez a tisztelet igazán a láthatatlan numen-nek szólt, mert arra tárgyi értelemben Dadi nem adott okot, alkalmat. Kivált eleinte, esendő, gyenge volt - az a levél emelte magához, melyben apja haláláról értesült. Ez az első télen történt, a vörös függönyszövettel kárpítozott toronyszobában, melybe, mint Hieronymus a cellájába, begubózkodott. Annakelőtte, mintha legénységétől búcsúzkodnék, nagyon duhajkodott. Előbb a kantinban, alkonyattól takarodóig, majd az őrszobában a francia közkatonákkal, kikhez néhányadmagával lelopakodott. A szörnyű csapás után életmódja megváltozott. Hetekig színét se láttuk, búskomor lett, megöregedett. Aztán lassanként megnyugodott. Bánatáról sohasem beszélt, amit érzett, az ügyefogyottan összeeszkábált gordonkán zokogta el, melyet egy német szobrász faragott neki.

A napok egymásutánjába belemosódnak a kiemelkedő események, az élet közvetlensége nem ismeri a művészi tagozást. Események, amik bennünket a maguk idején határtalanul izgattak, az emlékezés távlatából jelentéktelen epizódoknak tetszenek. Az élmények időrendjében a Fekete kolostor a valóságot követi: jelentékenyt és jelentéktelent egyaránt megőrizett a sodrában, de a taumaturgia bűvöletében eltolódtak az akcentusok. Ha nem érezném szentségtörésnek, felfedhetném a munka geológiai rétegeződéseit, de talán elég, ha megjegyzem, hogy az emlékezetében két irányzat küzd egymással. Az egyik a krónikás lelkiismeretessége, a másik az inspiráció. Ragaszkodik jegyzeteihez, naturalista aprólékossággal rekonstruálja a környezetet, breugheli pepecseléssel népesíti be a kazamatákat, egy-két színes ecsetvonással művészi valóssággá kerekit ki elmosódott jelenségeket. Ezek a színezések szigorúan stílszerűek, még ott is, ahol képzelete magával ragadja s a kompozició kedvéért egyet-mást megnagyít. (Itt a szökési kisérletre gondolok, melyet könyvében véghezvitet a szereplőkkel, holott az a valóságban tervezgetés maradt.) De nem ezekre az írói szabadságokra céloztam a másik tendenciával. A krónikás lélekben visszahelyezi magát a tizenöt év előtti valóságba, az inspirált fölébe hajol. S itt megint fel kell hívnom az olvasó figyelmét arra a problémára, amelyet már érintettem az imént. Életünk nyilván nem csak az események időbeli egymásutánja. Az ember születésétől haláláig reménykedik. Honnan tudhatná, miközben a szituációk úgy váltakoznak körülötte, mint az égen a fellegek, melyik az a helyzet, amely magában rejti élete értelmét, amely számára a legjelentékenyebb, amelyhez viszonyítva minden más előkészület volt, vagy kicsengése lesz? Ki tudhatná, melyik az a pillanat, melyben sorsával szembe kerül? A sors nem dörömböl mindig félreérthetetlenül, mint ama beethoveni szimfóniában. Igaz, valamennyien tudtuk, hogy az internálttáborba való szállítással új szakasza kezdődik életünknek. De milyen hosszú s milyen jelentőségű lesz ez a szakasz? Eleinte azt hittük, néhány hetes; aztán, hogy karácsonyra hazakerülünk; meghosszabbítottuk a legközelebbi tavaszig; volt idő, mikor már nem gondoltunk semmivel. De ha volt is olyan időszak, amelyben a legkeményebb lelkület is apátiába süppedt, hinnünk kellett a happy end-ben, hiszen fiatalok voltunk, húsz és harminc között. S habár ez a happy-end minden inkább volt, csak nem igéretes, mégsem felejtem el azt a napsütéses mezőt, melyen csikók ugrándoztak valahol a svájci határon, ahol az élet éltető szelét olyan mélyen szívtuk be magunkba, hosszú esztendők után, végre, szabadok!

Csak a feltámadás pillanata lehet ilyen ünnepélyes. Hallottuk a láthatatlan harangokat. Mit jelentett akkor már a sziklasír, a sötétség, a sorvadás! Megfogadtuk, hogy minden esztendőben találkozunk. Akármilyen magasan leszünk is, akármennyire visszük is. Erre adta kezét Dudás, az aviatikus, aki a boulogne-i erdőben pár esztendő mulva felkötötte magát, a fiatal Maravits lovag, aki főbelőtte magát, az elegáns zempléni dzsentri, aki ma tébolydában ül s a többi, kiket Isten tudja, hová sodort a sors! Milyen jól tette Kuncz Aladár, hogy nem fércelte össze frissiben feljegyzéseit, hogy nem tárta a világ elé a francia internálttáborok gyalázatát, mint «kultúrdokumentum»-ot! Nem akarta panasszal kezdeni az életét. A pillanat cselekvésre szólította, az emlékezés a tehetetlenek, az aggok narkotikuma. De aki öt esztendőt töltött a pokolban, az nem szabadulhat onnan büntetlenül. Lehetett volna emlékeit erőszakosan elfojtó neurotikus. De ő megbecsülte az emlékeit. Nem emésztette velük magát, hanem hagyta, hogy megérjenek. A végén, - mint a könyvén is látszik - megbékélt velük. Ezt a megbékélést a megformálás gyötrelme előzte meg, melyben benne vajudik az is, ami azóta volt. De aki másodszor szenvedte át a sziget gyötrelmeit, már nem a dévaj s kajánkodó Kuncz Dadi, hanem az erdélyi Kuncz Aladár, az európai kultúra messze vetődött apostola. Egy bölcs és megbékélt férfi, ki elérte azt a kort, melyben a szenvedélyek lecsillapodnak. Tudta; hogy körülbelül mindent elért, amit elérhetett, hogy sokkal több időt mulasztott, mintsem hogy érdemes volna hozzákezdeni a «nagy művekhez», beérte azzal, hogy az irodalom műhely-levegőjében élhetett, fiatal erdélyi írókkal barátkozott s elmélyedő gonddal szerkesztette a Helikont A dicsőségről lemondott, a nők egyre kevésbé érdekelték, agglegény maradt... Mi térítette ki tevékeny jelenéből, mi késztette, hogy éjt-nappá téve körmöljön, visszamerülve multjába, feloldani kövülni-kezdő emlékeit? A pszichoanalitikus azt felélhetné, hogy az elmúlás előérzetének riadalmában mauzoleumot akart emelni maga fölé, maga akarta megásni sírját, hogy az megfeleljen szellemi méreteinek s erre semmi sem látszott alkalmasabbnak, mint a vibráló vizió ködében megpillantott toronyszoba, az anyaöl-kerekségű, keservesen-meleg emlék... Különös nehézségi törvénynek engedelmeskedik az emlékezet; oda hull, oda tér vissza csökönyösen, ahol a mult élmény-anyaga a legsúlyosabb, a legtömörebb. Az a múlt, ami valaha lüktető valóság volt - de mikor? hiszen a jelen megfoghatatlan, átmenet - ami, mint jelen, nehézség, akadály, képzetek és érzetek kuszasága - s csak utórezgéseiben egészen a miénk, mint szellemmé lett anyag, termékenyítő és modellálható életmassza... Még hánykolódunk néhányan ebben az országban, akik emlékezünk a Fekete kolostor dohos levegőjére, az udvarra, a toronyra s a felvonóhíd láncának csörgésére: de az igazi Kolostort Kuncz Aladár építette fel - s mivel az örök fájdalom, a mélázó nosztalgia az anyaga, időtállóbb lett, mint a szigeti.