Gyermekkorom idején a nagyszakállú Mikulás helyett éppen a „Télapót” próbálták bevezetni (az orosz „gyed moróz” tükörfordításaként és "tükörfigurájaként").
De maga a Mikulás elnevezés sem túl régi. Csak a XIX. század végén került a köznyelvbe, akárcsak a Mikulást kísérő krampusz elnevezése (míg a Mikulás elnevezést a Miklós név szláv megfelelőjének tartják a nyelvészek, a krampusz szót bajor eredetűnek). Magát a szokást osztrák eredetűnek vélik egyes kutatók (Kiss László, 1962)...
Valóban így lenne?! Akkor miért maradt fent Csepreg városából, 1785-ből egy írásos feljegyzés és tiltás: „...Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magukat elrejtvén, házrul-házra járnak ... keményen megparancsoltatik, hogy senkit sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétönknek születése napján, éjszakáján akár alatta valói, akár gyermekei vagy leányai által az ilyetin szines öltözeteket, avagy házrul-házra való énekliseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljenek…” (Bálint S. gyűjtése, 1977.).
Mikulás (és Télapó) előtt is volt tehát e nappal kapcsolatos hagyományunk: a sokkal régebbi eredetű „láncos Miklós”.
A tiltás ellenére a szokás tovább élt, sok helyen még a XX. század elején is. Méghozzá több formában. A láncos Miklósnak nevezett alakoskodók Vépen felkeresték a tollfosztót, Szilben megimádkoztatták a gyerekeket, Csornán a háziaktól ajándékot kaptak. Beleden az utcán is ijesztgették a gyerekeket, lányokat, de bementek a házakba is, a derekukon láncot csörgettek, a kezükben söprűt vittek, azzal zörgettek be. Csilizradványon a férfiak maskarába öltöztek, fejükre harisnyát húztak, kenderkócból szakállat készítettek. A kezükben levő csörgősbottal nagyokat csördítettek a padlóra, hogy minden bajtól, betegségtől megvédjék a lakókat.
A legérdekesebb (és mélységeket hordozó) forma azonban számomra a csákányi Miklós-járás, melyben két alakoskodó vett részt. Az egyik Miklósnak, a másik „ördögnek” öltözött. A Miklóst alakító legény hosszú bundát viselt, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a kezében. Az "ördög" rossz ruhába öltözött, néha szalmából púpot is készítettek a hátára. Kolompot vitt magával. Ez a forma tükrözi számomra e nap lényegét. Az előző, éppen egy héttel ezelőtti nevezetes nap (András) az ártó erők elűzését és távol tartását, a jövő lehetséges megjóslását és jóra fordítását szolgálta, hogy a lelki újjászületésre felkészülés első lépése: a befelé fordulás a belső védettségben és csöndben megtörténhessen. A jutalmazó és büntető Miklós pedig azt jelzi, hogy megtörtént jónak és rossznak elválasztása. Kinek-kinek magának kell ezt megtennie magában. Ennek a lépésnek a megtételére biztat. Hogy ki-ki nézzen szembe magával. Ismerje fel a benne élő rosszat és jót. A rosszal ne vállaljon közösséget, ne azt válassza, amit pedig jónak ítél, azt gyarapítsa. Járja ezzel kapcsolatban az ész és a szív útját, a „Hetedhét ösvényt”.
Tehát az ember döntési szabadságára és felelősségére figyelmeztet. És arra, hogy választásainknak, tetteinknek következményei vannak.
A belső csöndben eltöltött idő és törekvés ekkorra már lehetővé teszi, hogy a megkülönböztetés képessége és a választásainkkal kapcsolatos tisztánlátás kialakuljon. Hamarosan „színről színre láthat” és ott állhat „lelkileg mezítelen”, fénnyel megvilágítva az ember valódi lénye. Eljön az idő, és szétválik gazság és igazság. Ez jelképesen az évkörben egy hét múlva történik, Luca napján. De a valóságban is mindenki életében eljön „az igazság pillanata”. Tiszta lélekkel álljunk elébe. Erre készít fel a jót jutalmazó, a rosszat büntető, emberi létünkből következő felelősségünkre figyelmeztető „láncos Miklós”.
Mindez a lelki megújuláshoz vezető belső út része…
Most Magyar Adorján szavaival köszönök el:
„Az öreg, búcsúzó Napisten (megöregedett Toldi Miklós, Vajnämöjnen, Mikulás) ilyen féleképpen beszél:
- Eljöttem hozzátok, hogy tőletek elbúcsúzzak, hogy közületek minden rosszat elvigyek. Hogy tanításaim, tanácsaim reátok hagyjam. Hogy ti az új esztendőben ezeket követve, jobbak, igazabbak, boldogabbak legyetek. Édes gyermekeim, mindig a Lelkiismeret szavát kövessétek, azt soha el ne hallgattassátok. Én elmegyek, de örökségül az Aranytükröt hagyom reátok. Ez vezessen titeket. Az Aranytükör én magam vagyok, mert ő a Lelkiismeret és a Lelkiismeret én vagyok. A Lelkiismeret szava az én szavam, édesapátoké: a /lemenő, ezért vörösbe öltözött, öreg/ Napé.” (Magyar Adorján: A Lelkiismeret Aranytükre).
Ezt fejezi ki számomra „láncos Miklós”.
