Volt egyszer egy híres magyar, aki az ördöggel cimborált. Legalábbis ezt fogták rá, akik megirigyelték, hogy sorjában minden sikerül neki. Még a királyok is úgy emlegették mint varázslót. Egész Európa megcsodálta tüneményes találmányait. Odahaza azonban azt is tudták róla, hogy széles Magyarországon nincs nála hívebb hazafi. De ő mindig a háttérben maradt, nem szeretett a napfényes oldalon sütkérezni, azt átengedte a hiúbbaknak, süttessék magukat, ha olyan jóleső érzés. Egy öröme volt, hogy vitte, vihette előre a hazáját, s nem fogadott el érte semmit.

Hívták pedig ezt a nevezetes embert: Kempelen Farkasnak.

Tüstént megmondom, hogy nem volt az ördög cimborája, varázsló sem volt, hanem az esze és a szíve emelte az emberek fölé. A XVIII. században élt, amikor úgy tűnt fel: a török hódoltság utáni szegénységben és kábulatban összezsugorodott a kis magyar nemzet. Rákóczi török földön már rég halott, s nem marad egyéb virrasztó csillagunk, mint a keserűség. Mégis támadt ekkor egész sora a kiváló férfiaknak, akik lángoló hazaszeretetüket úgy adták tudtul a világnak, hogy szép alkotó munkát hagytak maguk után.

Ebben a században él az éjt nappalá tevő, fáradhatatlan tudós: Bél Mátyás, aki megírja Magyarország földrajzát és történetét hiteles adatok alapján. Az ő barátja Mikoviny Sámuel, aki e művekhez megrajzolja vármegyénként Magyarország térképeit, aztán folyókat szabályoz, lecsapolja a mocsarakat fellendíti a bányászatot, s vízműveket épít. Egy alföldi mezővárosban Tessedik Sámuel elülteti az akácfát, termővé teszi a szikes földet, s mezőgazdasági iskolát alapít. Tessedik nyomában jár Nagyváthy János, aki minden magyar embert meg akar tanítani a helyes mezei munkára és hasznos házi munkára egyúttal. Bessenyei György és Kármán József, a két író megmutatja, hogy magyarul éppúgy meg lehet írni minden érzelmet és gondolatot, mint németül vagy franciául. Berzeviczy Gergely és Hajnóczy József nyíltan kijelenti, fel kell szabadítani az ország lakosságának nagyobbik részét jelentő jobbágyparasztságot, önálló kereskedelmet kell létrehoznunk a szomszéd államokkal, s véget vetni hazánk osztrák kizsákmányolásának. Járjunk a magunk lábán, ha már állni tudunk rajta.

Nem volt veszélytelen ilyen gondolatokat hirdetni akkoriban. Berzeviczyt elhallgattatták, Hajnóczyt lefejezték. Kempelen Farkas ezekhez a bátor hazafiakhoz tartozott, de jobban ismerte a Habsburgokat bárkinél, s azért óvatosabb volt. Elrejtőzött a találmányai mögé. S ezt olyan ügyesen csinálta, hogy utóbb is csak az maradt meg róla az emlékezésben, hogy ördöngös masinákat készített. Sakkozó gépéről ma is tud mindenki, pedig azt csak szemfényvesztő játékszernek szánta. Érdemes hát elmondani mindazt, ami Kempelen Farkas nevéhez fűződik, mert szép sora van annak. Nem szabad megfeledkeznünk nagy embereinkről. Elsárgult, repedező, ódon leveleket olvastam végig, régi könyveket, jelentéseket néztem át, végigjártam azokat a helyeket, ahol megfordult, hogy elmondhassam Kempelen Farkas egyszerű s mégis érdekfeszítő életét.

Gyere hát velem, elvezetlek a régi Pozsonyba, mert ott lakott e történet hőse.

Nem bánod meg a fáradságot, mert szép várost ismersz meg, s mulatságos embereket. Olyanformán lépünk ki, hogy épp a XVIII. század közepe táján érjünk oda.

Elballagunk, miként egykor a vándorok.

Megyünk, mendegélünk a fehér országúton, melyet sok száz esztendővel előbb puliszkaevő római katonák törtek fel, s megállapodunk, akárcsak ők, a szőke s csöndes Duna partján.

Tavasz van éppen, szépséges május, süt a nap, csattognak a rigók, virágoznak a fák. Ilyenkor az ember erősebben érzi, hogy nagyon szereti azt a földet, amelyen született.

Amott a dombon, a Duna felett, a pozsonyi vár. Nézd meg jól! A legfőbb magyar vár, rajta az ország szeme. Meleg sárga falai, négykúpos, piros tornya, százegy kék ablaka már messziről úgy integet, mint a mesebeli kacsalábon forgó kastély. A vár alatt Pozsony házai, mint csibék a kotlóstyúk körül. De rend van ám az utcák és házak elosztásában, azt már az első szempillantásra is észre lehet venni. A vár alatt, a várdomb lejtőin erős fal húzódik, hétágú csillag formájában. Fal veszi körül a vártól különválasztott várost is, amelynek négy tágas kapuja éjjel-nappal tárva-nyitva áll. Nem kell immár félni a töröktől, nem tér vissza többé Magyarországra. Nézd csak, mennyi kecses torony s búbos háztető zsúfolódott itt össze. A talpas kéményekből fehér füst száll felfelé.

Béke van Pozsonyban.

Amikor elérjük a liget szélét, merthogy dél felől jövünk, épp szembe kapjuk a várost, ott a hajóhídnál. Megkondul a Szent Mártonról elnevezett királykoronázó templom nagyobbik harangja, délidő van, megállapodunk hát itt a dunántúli parton. Kedves vendégfogadó vár ránk, ahol frissen rántott hallal s pozsonyi óborral fogadnak a patyolatfehér asztalnál. Az a híres fogadó ez, ahol jó termésű évben nagyobb iccével mérik a bort. Tudják ezt az ital kedvelői az egész országban. Mi sem egyszerűbb, mint hogy a vendégek összeismerkednek. Beszédbe elegyedünk iddogáló öregemberekkel. Élénken emlékeznek még a törökökre, akik ugyan Pozsonyt sose vették be, de bevették Budát, s százötven éven át Magyarország siralmas, gazdag nagyobbik felének voltak falánk urai. Miattuk lett a jól megerősített Pozsony, itt a nyugati kapuban, az ország szélén, Bécs tőszomszédságában, Magyarország helyettes fővárosa.

E százötven év alatt nem egy magyar fiú arra gondolt álmában: kardosan, lóháton Sztambulba megy pajtásaival együtt, hogy kalandos virtussal hazahozzák azt a három aranyszobrot, amelyet Szolimán szultán vitt magával Buda várából, Mátyás király palotájának bejárata elől. Sztambulba ugyan senki sem jutott el közülük karddal a kezében, de a XVII. század végére mégis kitakarodott a török hazánk földjéről, s újból szabad lett ősi Buda vára.

De jaj, cseberből vederbe estünk, mert most a szabadító osztrák ült a nyakunkra, mégpedig olyan erősen, hogy lélegzeni is alig bírt tőle a szegény ország. Ausztria császárjának, aki magyar király volt egyúttal, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a szétrombolt Buda és Pest feltámasztásával s bővítésével törődjék, s újból világszép hellyé tegye a régi magyar fővárost, amilyen Mátyás alatt volt. Romladozzék csak elhagyatva, csodás forrásai bugyogjanak bele a Dunába, így történt, hogy Pozsony maradt azontúl is, újabb százötven évre Magyarország fővárosa. Ott koronázták a Habsburg-királyokat, ott ült össze a magyar országgyűlés. Arra kellett irányítani a szekereket meg a hajókat, borral s gabonával megrakva. Arra vitték el katonának a magyar fiúkat, oda terelték az egész országból a jó kövér szarvasmarhát, arra siettek el a magyaroknak adóba szedett pénzével. Pozsonyban aztán minden magyar kincs német vezényszóra sorba állott, s úgy masírozott fel Bécsbe, ahogyan a katonák szoktak.

Az ország időnként fellázadt a bírhatatlan zsarnokság ellen, de a bécsi császár-király erős volt s furfangos, legyőzte a felkelőket. Ha fegyverrel nem bírta, támasztott a magyarok táborában megvásárolható bérenceket, akik tőrbe csalták a szabadságharcok hőseit. S ment minden tovább, ahogyan a császár kívánta.

Így aztán érthető, hogy a császári család a pozsonyi várban úgy érezte magát, mint a bakon ülő kocsis, aki kezében tartja a gyeplőt. Pozsonyban s a nyájas pozsonyiakban megbíztak a Habsburgok, a városon túli országot azonban gyanús szemmel kísérték. Ott, túl a Dunán, a Tiszán túl, fent a hegyekben és a messzi Erdélyben éltek a nyakas magyarok s a velük egy húron pendülő többi nép, Magyarország kiuzsorázott lakosai, akiknek sehogyan sem tetszett, hogy ők ingyen dolgozhatnak körömszakadtáig a bécsi dicsőségnek.

Bécs ugyanis a mi munkánktól gyarapodott meg erősen. Palotái akkor nőttek fel sorba, mint eső után a gomba. Játékból és muzsikából annyi fakadt ott egyszerre, hogy a gazdag urak azt tartották, az ember ugyan utóbb Bécsben is meghal, de nem öregszik meg soha. Mentek is a magyar főurak szaporán Bécsbe, mondanom sem kell, hogy ők építették a legszebb palotákat, s mire magukra húzták a divatos fecskeszárnyú frakkot, s fejükre tették a rizsporos parókát, úgy elfelejtették hazájuk nyelvét, mint a paróka alatt a bolhákat.

Hát ebből az úri jólétből jutott valamicske a szolgálatkész Pozsonynak is.

Akkortájt Pozsonyban is épültek sárga és zöld színű barokk paloták, kovácsoltvasból font erkélyekkel s méltóságos, kőkeretes kapuval, amelyet kétoldalt a falba borulva marcona kőóriások őriznek. E főúri otthonoknak úgy kellett helyet szorítani a szűk kis Pozsonyban, ahogyan az erős ember tolakodva, könyökkel szorít magának helyet a tömegben. Úgy fest még ma is a sok összeszorult polgári ház a hatalmas paloták közt, mint a szorongó emberek. Szinte hallani a szuszogásukat. Még az a ház járt a legjobban, amelyet félrelöktek olyan utcaoldalra, ahová a nap nem jár sütni. Ott aztán egymásba fogódzkodhatnak a gyámoltalanok, s tűnődhetnek a sorson. Az úri paloták nem törődnek a duzzogásukkal. De a polgárság már akkor is, Pozsonyban is elégedetlenkedett, nehezen viselte a kiváltságos rendi világot.

Most pedig, hogy mindezt megtudtuk, átkelhetünk a hajóhídon, bemehetünk a városba.

Nyugodtan lépegethetsz, a híd ugyan kissé libegős, öregemberek csak egymásba karolva bandukolnak át rajta, de ne félj, nem fog szétszakadni.

A városba természetesen a Halászkapun át kerülünk be. Ez a városkapu éppen itt van, szemben velünk, ahogy lelépünk a hídról. Jó névre hallgat a kapu, jó emberektől kapta a nevét. Ritkán szóló halász magyaroktól, akik a Duna túlsó partján, a ligetben laknak. Régi metszetek rajzolói mindig ilyen pipás, fekete halászokat rajzoltak Pozsony látképére a ligeti oldalon. A halászok errefele igyekeztek a városba, vitték a piacra a jóféle csukát, harcsát és vizát. A piacot is amott felfelé azért nevezték el Halpiacnak.

Átlépve a kapun, vígan kopoghatsz a macskafejnyi utcaköveken, mindössze pár lépés, máris a Fő téren találod magad, derék, emeletes házak közt, amelyek négyszögben fogódzkodtak össze. A térség közepén, egy kőoszlopon fürkésző kővitéz áll, igen kardosan, mivelhogy Pozsony város pallosjogát képviseli. A városbíró itt maga ítélkezik élet és halál fölött, ezt hirdeti a kővitéz.

Egy kicsit őgyeleghetünk itt, nem ugyan vidám szívvel, mert ádáz idegen uraink s királyaink e helyt végezték ki pozsonyi karddal azokat a férfiakat, akik a haza szabadságának ösztönzői voltak. Érintsd meg a szobor lábát, érezni fogod, hogy hideg, mint a sír.

Velünk szemben áll a városháza, miként a szóló kedvében levő ember, aki feje búbjára tolja a süvegét. Két sor ablaka borpiros, s halványkék kockákkal van kirakva. A bal végén álló szépséges, erkélyes toronyra tisztelettel tekinthetsz fel. Kevés ehhez hasonló torony van ebben a hazában. A városháza kapuja felett Szűz Mária mosolyog a nézőre, mintha engesztelni akarná a tér zord emlékeit.

Most baloldalt megyünk tovább, elhagyjuk a Fő teret, s a csöpp, szűk Nyerges utcán át pillanatok alatt elérjük a Mihály utcát. Mehetnénk most már jobbra, a vonzó, látványos Mihály-kapu felé, az a legmagasabb torony Pozsonyban, kupakján öli a sárkányt nagy bátran Szent Mihály. Ebben a toronyban őrködnek éjjel-nappal a város épsége fölött. A Mihály-kapu tornya olyan karcsú és finom minden oldalról, hogy nem lehet arra eleget felnézni. De mi balra indulunk tovább, a Mihály utcából táguló Ventur utcába, amely különös nevét egy gazdag olasz famíliától kapta. Az Árpádok korában nem egy olasz család települt át Magyarországra, köztük voltak a Venturák is. Most már csak a nevük van meg Pozsonyban.

Itt könnyűszerrel rátalálhatunk egy keménykötésű, háromemeletes, nagyablakos komoly palotára, mert az éppen előttünk áll.

Akár hiszed, akár nem, ez volt a régi királyi ház Pozsonyban.

Ha a magyar király vagy a felesége úgy jött ide, hogy nem akart a nagy várba bevonulni, vagy mert éppen szeles, hideg tél volt, vagy éppen építkeztek a várban, akkor itt ütött tanyát. Ebben a házban szállt meg rendszerint Mátyás király is. A kapun - nézd csak - jönnek-mennek az emberek. Rég nem ez már a király kúriája Pozsonyban. Lépjünk be nyugodtan a kétszárnyú kapun, tárva-nyitva áll.

Érzed, milyen hűvös itt? Vastag falak terpeszkednek jobbra-balra. De az udvaron édesen mosolyog a napsugár. Szépen simított kövek borítják az udvart, amely négyszögű, közepén áll a kút. Kőkerítéssel, kovácsoltvasból készült káváján ritka szemű láncon lóg a veder. Mondják, nagyon jó vize van a királyi háznak. Nézelődhetsz itt eleget, mert a három emeleten, a fal mentén három külső folyosó tekereg, annak fele fal, fele pedig szépmíves lakatosmunka: kovácsoltvasból készült díszes rácsozat, mely kasként borítja a folyosók felső részét.

Egy tömzsi, barna képű, nevetős arcú, magyar ruhás fiatalember siet a lépcsőn felfelé. Fején kucsma, mentéje zsinórozott, oldalán kis kard, látszik, hogy nemes ifjú, csizmáján halkan peng a sarkantyú. Ejnye, hogy kicsípte magát. Hiszen igaz, sok leányszem nézi meg az embert, aki végighalad a Ventur utcán. A mi barátunk mutatóujjával megpödri a kis bajszát, s máris fent van az első emeleti, jobb oldali lakás előtt.

Megbillenti az ajtón lógó kis rézkopogtatót.

A ház földszintjén van a pozsonyi harmincadhivatal. Országhatáron vagyunk, a harmincadhivatal szedi a király nevében a vámot, minden áru értékének harmincadrésze a királyé. Nagy bevétel ez, a legfontosabb a királyi kassza számára. Az emeleten, ahol a fiatalember az imént kopogott, lakik a vámhivatal vezetője, a főharmincados.

Kempelen Engelbert úr, mert róla van szó, személyesen nyit ajtót.

Nappal ugyan leginkább németül beszél a hivatalban, a hivatalos iratokat is ezen a nyelven fogalmazza roppant pontosan, otthon azonban szívesen szól annak a nemzetnek a nyelvén, amelyhez néhány éve nemesi kutyabőr is köti. Magyar vendégét is így illik fogadnia.

- Tessék, tessék beljebb kerülni! - s elrakja holland pipáját.

A nyalka ifjú meghajtja magát.

- Nagy Miklós!

- A Vas megyei Nagyokból?

- Azokból.

- Kitűnő név, istenem, milyen kitűnő név!

A hangra kijön a lakás úrnője is, Anna asszony, egy halk szavú, fehér arcú, szelíd képű, alacsony s vékony asszonyka. Kedvesen nevet, mikor hallja, hogy fiatal vendégük már kitalálta, mitől olyan illatos az előszoba: teának való gyógyfüveket tartogat ott.

- Lépjen beljebb - mondja Kempelenné.

Leülnek a tágas szobában egy-egy régi, kék posztóval bevont, meredek hátú karosszékbe. Az asztalról egykettőre eltűnik egy majolika váza s a gyertyatartó vörös viaszgyertyával. Az ifjú hátrasimítja dús fekete haját, s egy zörgő pergament húz elő. Kiderül, hogy az evangélikus latin iskola rektora küldte, Bél Mátyás uram, akinek mindig szüksége van egy-egy eredeti adatra, s közismert dolog, hogy Kempelen Engelbert pontosan ismeri az egész országot. A készülő nagy munka, Magyarország leltára, megbízható adatokon épül fel. Az iskola tanárai és diákjai mind ott dolgoznak mesterük körül, Bél irányítja őket, s ha kell, egy pontos helyi adatért a hetedik vármegyébe is elküldi az emberét. Most is arról van szó, helyes-e a Vas megyei nemesi családok névsora, származásuk, birtokuk nagysága.

Néhány pillanat múlva úgy belemerülnek a munkába, mint az úszó a vízbe. Végigmennek a családfákon, kényes birtokkérdéseken, Kempelen uram itt is, ott is kijavítja a feljegyzett számokat, keresztneveket helyesbít, évszámokat írat át. Mire véget ér az adatok ellenőrzése, Kempelenné fehér abroszt terít az asztalra, s Nagy Miklóst, hiába szabódik, ott marasztalják egy kis uzsonnára. Pozsonyban ez így szokás. Friss cipó, vaj és kávé kerül az asztalra.

- Kávé. Bécsben ez a divatos uzsonna - mondja Anna asszony -, a kaffét úgy árulják már mindenütt, mint a bort meg a sört, úri házakban is megkedvelték.

- Így győzedelmeskedik rajtunk a török, nincs itt közöttünk, de a fekete levesre rászoktatott minket! - dörmögi Kempelen, aztán megint az előbbi lista jut az eszébe, s hozzáteszi: - Mennyi név! Istenem, mennyi név! Minő birtokok!

Kempelenné tölti a kávét. Közben az ifjú vendég az ajtóval szemben a falon függő képet nézi. III. Károly császár és király allonzs-parókás^[1] képmása van ott, vastag aranyozott keretben. Érthető a megbecsülés, a házigazda a császár hivatalnoka, III. Károlyról kapott magyar nemességet 1722-ben. A harmincadhivatal ellenőre volt, nagy adócsalásokat s marhaszöktetéseket leplezett le, a császár felfigyelt a nevére, nemessé tette.

- Hja, a török, a török - veszi fel a szót Kempelen uram a kávé után -, az rontotta meg a népet végképpen. Az emberek megtanulták a török alatt, hogyan kell becsapni a hatóságokat. Mintha még mindig bégek és basák kormányoznák Magyarországot. A harmincadhivatal elkerülésével kihajtott marhát áruba bocsátják, gyorsan megkötik az üzletet, s uzsgyi, máris hajtják, szöktetik a marhát a másik határba. Ezt a törvény a barmok elkobzásával bünteti. Az elkobzott állatot azonban nem könnyű eladni, vidéken szinte lehetetlen, senki sem meri megvenni. Pozsonyban még elmegy, s ha eljutnak vele Bécsig, ott nagy üzlet. A tőzsérek ettől gazdagodnak meg, nemsokára ők lesznek az urak, nem a grófok. Szigorúbb rend kéne, mindig mondom. Pontos ügyvitel a marhák dolgában, írás minden egyes állatról. Ne mosolyogjon, kedves fiatal barátom, ez így van. A hajtók és botos legények azon mesterkednek, hogyan szedjék rá a harmincadost. Résen kell lennem az embereimmel együtt, hogy a bevétel meg ne csappanjon, mint más városokban. Képzelje le, százezer szarvasmarha megy át évente ezen a városon Bécsbe, onnan Németországba és Olaszországba: jófajta magyar ökör, azt szeretik a külső országokban. Ha kell, kocsin szállunk ki a határba, az országúton meglessük a marhaszöktetőket, körülvesszük, s hupp, rájuk! Hiába csűrnek-csavarnak. A harmincados kiméri nekik a lencsét. Hahaha! Akárcsak jómagámnak a kávét, így ni, másodszor is.

S újból falatoznak.

Egyszerre csak nyílik az ajtó, s a küszöbön megáll két, csodálkozó szemű fiú.

- Gyertek, gyertek - emeli fel szavát Anna asszony -, mutatkozzatok be ízibe.

Egy tizenöt éves, magas, nyurga, de izmos, szép arcú, finom orrú fiú hajol meg Nagy Miklós előtt.

- Kempelen János.

Mellette egy hatéves, ugyanolyan soványka, erős, barna hajú lurkó áll, most előrelép, s édes, zengő hangon megszólal, éppolyan komolyan, mint a bátyja:

- Az én nevem Kempelen Farkas!

A szülők boldogan mosolyognak. Az apa gyorsan elmondja, hogy van még egy harmadik fiú is, a legidősebb, András, aki már elvégezte a nagyszombati egyetemet, s most a császár katonája, ifjú hadnagy, huszonnégy éves. Igen, ilyen sorrendben maradtak a gyerekek. Mert nyolc volt, de a többi, köztük egy lány is, még kisgyerek korában meghalt.

Az apa lehajol, megsimogatja a legkisebbik fiú fejét.

A főharmincados, aki akár nagyapja lehetne Farkasnak, hisz nemrég múlt ötvenhét éves, most fölragyog. Zsebébe nyúl, s kihúz egy vadonatúj ezüstpénzt. Fiának adja. Keze átsiklik a napsugáron, s amint odapillantunk, a királykép alatt jól látjuk az évszámot: 1740.

- Tedd el, kisfiam, most hozták a pénzverdéből.

A fiúcska kezébe veszi a pénzdarabot, s felemeli a fényben.

A harmincadhivatal a magyar kamarához tartozik, az pedig a pénzügyek legfőbb hivatala az országban. Van mód rá, hogy a kamarai urak a saját zsebükbe is pottyantsanak olykor egy-egy dukátot. S akik lopnak, nem szeretik Kempelen Engelbertet, mivelhogy ő nem lop. Soha más ember búzájába nem vágta a sarlóját - mondják róla Pozsonyban. Ezért egy kicsit félnek tőle, Kempelen uram azonban nem neheztel a kollégáira. A legmagasabb helyeken ismerik, s ez neki elég. De tudják a hírét a körlovasok s az áruellenőrök is, nem szeretnek vele találkozni a tőzsérek, a csempészek, a kupecek, a hajósok, a szekeres gazdák, szóval az a társadalom, amelyik gabonakereskedelemből és állatfelhajtásból él Magyarországon. Mert közismert dolog, hogy Kempelen Engelbert megvesztegethetetlen ember.

A Kempelenek száz évvel előbb telepedtek le Magyarországon. Honnan jöttek? Kempelen Engelbert minden év március 17-én egy kis ezüstérmét húzott elő az éremgyűjteményéből. Kitette az asztalra, s az egész nap ott volt, meggyújtotta a vörös gyertyát, s virágot is állított melléje. A fiúk tudták, hogy az érmen egy pásztor látható, magas bottal a kezében: Szent Patrik, az írek védője. "Onnan jöttünk - Írországból!" - szokta mondogatni Kempelen apa, s e szavak után nagy hallgatásba burkolódzott. Régen volt, menekültek, s Magyarország, a nagy közép-európai vendégfogadó, befogadta az ír mezők vándorait is. Márciusban, Patrik napján a régi családi érem ott fekszik az asztalon, mint az apai ősök emléke.

Az anyai ősök itt vannak Pozsonyban, a nagymama még él, a többiek, a Gosztonyiak és Spindlerek a temetőben találhatók. Kempelen Engelbert Spindler Annával, a patríciuslánnyal, akinek apja városi szenátor, sőt városbíró volt, szép vagyont kapott. Kertet kint a vár mögött az egyik dűlőben, ezenkívül pénzt, ami tartalékban van, s nem kötik senkinek az orrára, hogy az körmöci dukátban mennyi.

Férhetett volna beléje több kedv is, mármint Kempelen uramba, de ő már fiatal korában is olyan óvatos-gondos férfiú volt, kisebb természettel, mint általában a legények szoktak lenni. Vidámkodott s kedveskedett otthon a feleségének a maga módján, s Anna híven szerette urát. Csak egymásnak éltek és a gyerekeknek. Azok meg nagyon ragaszkodtak a szülőkhöz. Nem kellett ott felírni a tízparancsolatból azt, amelyik a gyermekek szeretetét írja elő a szülők iránt, ahogy az pozsonyi polgári otthonokban a falon, kis falemezen olvasható, így hát fényben fürdött Kempelenék családi köre a Ventur utcai királyi házban.

Kempelen uramnak volt egy kedvtelése. Hivatala után azzal szórakozott, hogy elővette éremgyűjteményét, s rendezgette. Négy jókora, sárga fenyőfa dobozban tartotta régi pénzeit és érméit. Amikor ebéd után elszívta a pipáját, azonnal felnyitotta az egyik dobozt, kivette, megtörölte az ódon pénzdarabokat, ha mi rozsda odaférkőzött, azt eltávolította, s ügyelt arra, hogy a pénzek meghatározása szabatos legyen.

Volt még egy másik passziója is. Azt rendszerint a fehér asztalnál gyakorolta. Azt tartotta, ahány nyelvet tud az ember, annyi embert jelent a világon. Fiait már gyerekkorukban nyelvekre fogta: magyarul, németül és latinul egyszerre tanultak a Kempelen fiúk - csodálatos könnyűséggel. András nemrég azt írta szüleinek, hogy most éppen törökül tanul, s máris jól halad. Kempelen uram a három nyelven kívül cseh és román közmondásokat is tudott, udvarias szavakat, köszöntéseket. Ebédnél-vacsoránál két-három nyelven is kérdezgette fiait. Anna asszony szelíd mosollyal ült a bábeli nyelvzavarban, s ha már a szolgáló kivitte az edényeket, elővette aranyhímzését, s azon dolgozott.

A pozsonyi palotákban, ahol virágoskertje van a pletykának, fél füllel hallgatták a Kempelen nevet, mint vadlesen a mocorgást szokás. De a főharmincados, bár jól tudta, hogy jöttmentnek titulálják a cselédség előtt, nem hederített a főurakra. Független volt tőlük, független a várostól s a megyétől is.

- Elég egy úrnak szolgálni! - mondogatta a feleségének. - Elég nekem a király előtt térdet hajtanom! - mondogatta a fiainak.

Néha az öreg Kempelen tanulságos dolgot mutatott a fiainak.

Egy délután az ablakon át nézték a Ventur utcát. Az utca felső részén feltűnt az öreg Pálfy gróf, aki uzsonnatájt szokott látogatóba járni. A bécsi doktorok tanácsára ilyenkor gyalogolt. Miska, a hajdúja kísérte a rövid gyalogútra, kezében ura pipái s egy bőrtokban a kártya.

- Figyeljétek meg - mondotta az apa a két fiúnak -, mi lesz, ha a gróf megpillantja a Mihály-torony óráját.

A ház elé érve csakugyan megszólalt a gőgös nagyúr:

- Hány óra, Mihály?

- Négy óra, méltóságos uram - felelte Miska, fölpillantva a toronyórára.

A Kempelen gyerekek láthatták, hogy a gróf fel nem rebbentette szemét a vízszintes irányból.

János nevetett, Farkas ellenben csak meresztgette a szemét, hol az apjára, hol a bátyjára, hol az utcára.

Akkoriban Kempelenéknél szolgált egy piros, dundi képű, szőke, mindig zsíros hajú német leány, merev szembogárral és unalommal: Micinek hívták. Micinek volt valami katonaemléke. Egy lovas katona tette neki a szépet évekkel előbb, s attól tudott katonanótákat. A kis Farkas is megtanulta tőle, amilyen jó feje volt minden szövegre, s katonásan föl-földobva a lábát, menetelt az asztalok körül:

Prinz Eugenius, der edle Ritter,
Wollt dem Kaiser wiedrum liefern...^[2]

A híres Savoyai Eugeniusról, a hadvezérről szólt a nóta. Eugenius emléke még eleven volt. Engelbert apó azt mondta néha a fiainak, hogy ez a pöttöm herceg, a híres törökverő mentette meg a Habsburgok államait, s a magyarországi hadszínterekről hazamenet elmondotta Bécsben a császárnak, mennyi gabonát s ökröt lehet onnan Bécsbe szállítani. Nem feledkezett meg az újoncokról sem, s tudta az adókivetés és -behajtás összes fortélyait. Nemcsak hadvezér volt, hanem államférfiú is. Farkas ilyen történetek után róla álmodott. Fekete lovon ült a herceg, kezében fekete marsallbot, s előtte török foglyok halomba hordták a fegyvert és a keleti kincseket. Mivel apja pontosan leírta, hogyan nézett ki Eugenius herceg, a "nemes lovag", Farkas egyszer azzal lepte meg szüleit, hogy Eugenius hercegként jelent meg előttük. Nagy papírorrot ragasztott az orrára, csákót tett a fejére, pálcát a kezébe, s trombitálva rohant az ebédlőasztalhoz. Boldog volt, ha megnevettette szüleit s Jánost.

Ha egyedül volt Micivel, a babonás leány boszorkányokról mesélt neki, fekete, magas nőkről, akik tüzes seprűnyélen, mint egy üstökösön felszállnak a várdomb mögött, átrepülnek éjfélkor a Dunán az osztrák oldalra, Hainburgba, a várhelyre, ahol a boszorkányok gyülekezni szoktak. Mici a tárgyhoz illő rémült arcfintorokkal kísérte mondókáit, s nagyon bosszankodott, hogy a kis úrfi nem fél, csak hallgat, s mereszti a szemét. Akkoriban még általában mindenki hitt a boszorkánymesékben. Farkas csakhamar megmutatta, hogyan hisz bennük. Egy este elbújt az előszobában, valami fekete szoknyát terített magára, ráült egy seprűnyélre, s amint Mici benyitott, iszonyú visítással nekiment. Az oktondi lány úgy megijedt, hogy csak jó idő múlva tért magához.

A hatodfél éves Farkas - ne felejtsük el: Kempelen Farkas 1734. január 23-án született a Ventur utcai házban - bátran s öntudattal járt-kelt a lakásban. Mindent megfigyelt, mindenkit kíváncsian kikérdezett, ami új és ismeretlen volt neki, azt alaposan megnézte magának. Apró dolgokat éppen úgy észrevett, mint ahogy megfigyelte a legnagyobb jelenségeket. Virágokat, köveket, házfalakat, toronyformákat, faleveleket figyelt meg, összehasonlította a játékaival, kifaggatta a szüleit, Jánost, Micit, mindenkit, aki útjába került. Kempelen Engelbert örömmel magyarázta legkisebb fiának a természet rendjét. A fiú ezen a tavaszon szakadatlan ott a kertben sündörgött, vizsgálgatta a virágokat. Az apa ragyogva nézte.

- Nézd - mondta a fiának -, a harmatcseppek olyanok itt a leveleken, mint a gyöngyszemek.

- S milyenek a gyöngyszemek? - kérdezte Farkas.

A kérdésre az apa kézen fogta a fiút, felment a lakásba, előkereste a felesége rózsafából készült, fehér csontdíszítésű ládikóját, s kivett belőle egy szem gyöngyöt.

- Ez a gyöngyszem. Ehhez hasonlít az esőcsepp, ha rásüt a nap, s megrezzen a viráglevélen.

Farkasnak megcsillant a szeme.

Míg Farkas a virágokat nézte, a szülők nem kisebb örömmel olvasták András fiuk leveleit. A hadnagy azt írta szüleinek, hogy pihenőben vannak, tánccal és itallal töltik az időt, s most épp egy új táncot tanulnak, a valceriszt, amelyben a párok úgy keringenek, mintha szállni akarnának, s hogy a tokajiból Bécsben éppen tizenkétféle fajta kapható, de neki semmi kedve, hogy egy életre katona legyen, nem azért tanult... Farkas csak néz, néz, micsoda világ ez az ő csöndes otthonukhoz képest. Kezében egy lepkével odasomfordál Jánoshoz.

- János, mondd meg: miféle lepke ez?

- Mit tudom én, majd megmondják neked az iskolában! - veti oda ingerülten János, s rohan máris a lépcsőkön lefelé.

Boldog ember, neki már szabad, egyedül is kimehet az utcára, bezzeg ő, a kisfiú, csak a nagyok kíséretében hagyhatja el az otthont.

Az apa s az anya nagyon félti. Ha köhint egyet, ha meleg a homloka, ha elrontja a gyomrát, már látják az öt kis halottat, a testvéreit, azok mind ilyen korban mentek el. Nem értenek a doktorok a tavasszal jövő, hirtelen lázzal betörő nyavalyákhoz. Óvakodni kell, s óvakodni sose lehet eléggé.

- Vigyék csak a fiút a kertbe - mondja Kempelen Engelbert -, tüstént jövök magam is. Ne az utcára, ott por van.

Kempelen Farkas alig várja, hogy beírassák az iskolába.

Akkor már szabadon járhat ő is.

Ez az idő is elérkezik.

Kicsi, szűk utca hajlik el derékszögben a Ventur utcai háznál bal kéz felől, s vezet enyhe kaptatóval a magas, előkelő s hosszú Nagy Káptalan utcába. S mivelhogy ez a "nagy" névre hallgat, a hozzá vezetőt hívják Kis Káptalan utcának. Kempelen Engelbert, amikor első ízben idekísérte legkisebb fiát, bő szóval elmagyarázta neki, hogy ezt az utcát régen Papok utcájának hívták.

- Ezekben a házakban - mutatott jobbra és balra - papok laknak, a káptalan utca urai. Itt középen, a patronátusi ház kertjében lakik a dóm karnagya is, emitt a toronyban, a kert közepén van a városi zsoldosok állomáshelye, ágyúkkal és tarackokkal felszerelve. Látod azt a vitézt, aki a kertajtóban áll és pipázik?

- Látom, piros az orra.

- Az ám, mert sok bort isznak a mihasznák.

Aztán az apa fordított egyet a mondanivalón.

- Ez itt egy mély kút, látod-e? Nos, mit gondolsz, milyen kő van a legtöbb kútban?

- Vizes kő! - felelte tüstént Farkas, mire mindketten nevetni kezdtek.

- Ez itt a plébánia, máris itt vagyunk Szent Márton dómjánál, sokkal hamarább, mintha elölről közelítettük volna meg, ahogy szoktuk vasárnap, ha templomba megyünk. Ez a díszes épület, itt a bal sor végén, látod-e, ez a prépostlak. Szép kertje van, valaha Mátyás király adta ajándékba a pozsonyi prépostnak. Kár, hogy a prépost úr a lóistállóját is itt tartja, látod, ott a fák mögött, ahová az a legény lépeget befelé a dézsával.

- Az ott, a ganéjdombnál?

- Az bizony. Az istálló elcsúfítja a szép kertet, s bűze a templomig ér. De itt vagyunk a dómnál.

S valóban, már a dóm ibolyaszín árnyékában álltak, mintha egy óriás lábához értek volna. Körös-körül sírok és kápolnák és a csontház. A székesegyház, Pozsony legszebb építménye, hatalmas kőlapok közt sötét kávészín barnán emelkedett a magasba. A kis legényke ismerte a dómot, tudta, hogy ott szokták koronázni a királyokat, de leginkább a szobor járt az eszében, amelyik a főoltárnál látható, az oltár fölött, a remek ágaskodó paripa a huszárral, aki szent, mert kardjával a ló lábainál fekvő koldusnak levág egy darabot a köpenyéből.

Kempelen Engelbert átment fiával az utca jobb oldalára. Ott álltak a dómiskola előtt, amely ugyancsak Szent Mártonról kapta a nevét, akárcsak a székesegyház. A rektor úr mély meghajlással üdvözölte a főharmincadost. Farkas szeme színes szentképeken siklott végig, amelyek a falakon sorakoztak. A szülők, akik ugyancsak fiaikkal jöttek el a mai napra ide, mosolyogtak.

- Az iskola egy szent hely! - mondta németül, lecsúszott pápaszeme mögül fürkészve a rektor úr. Farkas nyomban tudni szerette volna, miért szent hely az iskola, holott itt mindenki hangosan beszél, torkát köszörüli, néhány fiú bőg, mintha büntetni akarnák a szent helyen. De a kérdést egyelőre elhalasztotta.

Ebben a pozsonyi iskolában tanulta meg Kempelen Farkas a betűvetést.

Latinul és németül tanítottak ott, a gyerekek azonban egymás közt magyarul beszéltek.

A kisfiú élvezte a szabadságot. Néhány napig még Mici kísérgette az iskolába, aztán egyedül járt, akárcsak a környékbeli fiúk. Egészséges, szívből jövő nevetés, kiabálás verte fel naponként kétszer a Kis és Nagy Káptalan utcát. A rektor úr nem győzött eleget csodálkozni a Kempelen gyereken.

- Micsoda koponya, kérem, micsoda koponya! - ismételgette egyre az öreg Kempelennek, mikor vasárnap a Dóm téren összetalálkoztak. - Ilyen még nem volt a kezem alatt.

Októberben egy napon az ebédnél nagy újságot mondott Kempelen Engelbert a családjának:

- Meghalt a császár és király, III. Károly. A gyorsposta hozta az imént a gyászhírt Bécsből. A városbíró már intézkedett, kitűzték a Ferenciek templomának tornyára a fekete zászlót, amely hírül adja Pozsony lakosainak a szomorú eseményt.

Kempelenék éppoly jól tudták, miként az egész ország, hogy a császárnak nincsen fia, és így most a trónon a legidősebb lány követi apját, Mária Terézia, aki 1736 telén tartotta esküvőjét Lotharingiai Ferenccel.

- Kevéssel azután, hogy kisfiúnk második születésnapját ünnepeltük - mondotta Kempelenné.

- Úgy van. A megboldogult császár jó előre biztosította a trónt...

De Farkas már nem hallotta, s János sem, mit tett jó előre leánya trónjáért a boldogult császár. Kisompolyogtak az ajtón, mint a macskák. Egy perc alatt kint voltak az utcán.

Itt is, ott is tereferélő emberek álldogáltak ajtók s kapuk küszöbén, megbeszélték a király halálát. Meleg, szép őszi nap sütött. A Régi Pénzverő-ház egy nyitott emeleti ablakából valaki citerát pengetett, s egy új bécsi dalt énekelt hozzá, amely bécsi dal erősebben terjedt Pozsonyban, mint a napi posta hírei. A Ventur utcán két legény boroshordót gurított lefelé. Egy csallóközi fogat nagy port verve robogott végig, kocsisa akkorát pattogott az ostorral, hogy a küszöbökön állók ijedten húzódtak vissza. Jól hallatszott a házak során túlról egy dunai hajó elnyújtott tülkölése. Lovak húzták ott a gabonát felfelé, Bécsnek. A dóm mögül a városi serfőzde füstje csapott ide az erjedő árpa édeskés szagával.

A két fiú sietett. Átvágtak a Ventur utcán, bekanyarodtak a Hosszú utca felső részébe, amely a városfalig ért. Ott, a Vödric-kapuig húzódó sikátorban már várt rájuk egy csapat. Azok öten voltak, tíz év körüli fiúk, csak az egyik volt olyan idős, mint Kempelen János. Jól öltözött diákok, városi polgárok fiai voltak mind. Az idősebbik Kempelen fiú vidám füttyel jelezte, hogy jönnek. Egy barna, erős, fekete hajú fiú, láthatóan a csapat vezére, üdvözölte a két Kempelent, s azonmód közölte a társasággal:

- Fiúk, ma nem verekszünk! Figyeljetek ide. Most azonnal sorba fordulunk, mint a katonák, s megindulunk lefelé a Hosszú utcán a kísértetek házáig. Ott megállunk. Ott lesz a döntés. Aki fiú a talpán, megmutatja: odamegy a ház kapujához, s megfogja a kopogtatót, s hármat koppint a kapura. Aki ezt megteszi, az lesz ezentúl a praeses!^[3] Jó?

- Jó! - hangzott nem egyszerre és nem nagyon határozottan.

A kísértetek házától mindenkinek borsódzott a háta.

Micsoda vakmerőség ilyet kívánni! Ha ezt a szülők tudnák.

Jaj, a kísértetek háza! Ez volt akkoriban Pozsony hátborzongató nevezetessége. Mici is elmesélte a Kempelen fiúknak, mi történt a Hosszú utcai házak egyikében.

- Hát az úgy volt - mesélte -, hogy élt egyszer itt egy Klemensz János nevű polgár. Az én nagyapám ismerte, nagyon rendes ember volt, egyszer városbírónak is megválasztották. De amikor meghalt, mindenfélét sugdostak róla a városban. Hát egyszer csak a Klemensz János szelleme megjelent Bécs mellett egy faluban, egy Regina nevű leánynál, s arra kényszerítette, hogy utána jöjjön Pozsonyba. Regina el is jött, bement a Balassa házba, s pontosan éjfélkor megjelent előtte Klemensz János. Regina böjtölt, próbálta elűzni a szellemet, de az nem hagyta magát, minden éjfélkor ott tekergeti körülötte. Egyszer csak megszólalt, s elmondta, hogy ő nagy bűnös, mert olyan pénzre tett szert, amelyhez vér tapadt. Ráparancsolt Reginára, menjen el az özvegyéhez, s mondja meg neki, osszon szét a szegények között kétszáz forintot. De Klemenszné Reginát kipöndörítette az ajtón. A kísértet azonban tovább gyötörte Reginát.

Akkor valaki azt tanácsolta neki, káromkodjék egyet a kísértetre, hátha attól elkotródik. Regina szófogadó lány volt, aznap éjjel rákiáltott: "Vén csibész, hordd el magad!" Mire a kísértet úgy pofon vágta Reginát, hogy elöntötte a vér. Ezt tanúk igazolták. Ezután az történt, hogy a kísértet minden éjfélkor végigjárta a ház összes szobáit, s felforgatta a bútorokat, földre hányta a képeket. Akkor már senki sem mert a Balassa-palotában lakni. Minden emelet üres lett. Csak Regina maradt ott, a szellem nem engedte, hogy elmenjen onnan.

Valaki megint tanácsot adott a boldogtalan lánynak, mire Regina megmondta a szellemnek, bizonyítsa be, hogy valóban ő a Klemensz János. A kísértet ekkor rátette a kezét egy terítővel letakart faládikóra, s azon, mintha beleégették volna, ott maradt a jobb kéz lenyomata. Megvizsgálták, megállapították, hogy az Klemensz János kezétől való, mert hiányzik a mutatóujj felső perce. (Klemensznek ugyanis egy sebész, mert körömmérgezése volt, ezt levágta.) Erre Regina másnap elment a káptalanba, megkereste a püspököt. A püspök azt mondta, vegyen magához egy deszkát, s mondja meg a kísértetnek, erre üsse rá a kezét. A kísértet meg is tette, de dühös volt, s földhöz vágta a deszkát, hogy láng csapott fel.

Vitte másnap Regina a deszkát a püspöknek. No, most a püspök is láthatta, hogy minden igaz. A deszka ott maradt a püspöknél, aki később a dómban helyezte el, ma is mutogatják a sekrestyében. Erre a püspök írt egy cédulát, hogy ha majd jő a kísértet, Regina adja oda neki. A cédulára ez volt ráírva: "Mondd meg, hol van a gyilkosságból származó pénz elrejtve!" A kísértet megfogta a levelet, amely rögtön keresztülégett, de megmondta, hol az arany. Másnap azon a helyen egy városi bizottság meg is találta.

Most már húsz pap ment fel szenteltvízzel Reginához. Jött is a kísértet, de csak Regina látta. Egy láthatatlan kéz azonban kiragadta a papok kezéből a szenteltvíztartót, s a földhöz vágta. Erre a papok mind kifutottak az utcára. Másnap új papsereg jött Reginához, s vitték az aranyat is. A kísértet az aranyat a zacskóval felemelte, és háromszor az asztalhoz verte. Másnap a papok a dómban kiosztották az egész pénzt a szegények között. Mikor ez megtörtént, egy fehér galamb repült el az emberek felett. Regina felkiáltott: "Ott repül Klemensz János szelleme!" Azóta nem jár vissza, de a Balassa házban nem mer lakni senki. Regina is elköltözött, s a sikeres szelleműzéséért haláláig nyugdíjat kapott a jámbor császártól.

Ezt a történetet mindenki ismerte Pozsonyban, sőt egész Európában. Könyvek, röpiratok jelentek meg róla, ájtatos zarándokok ezzel erősítették a szívüket. A Hosszú utcai Balassa házat azonban minden élő ember elkerülte, még a katonák is. Ki merne ujjat húzni egy kísértettel?

Hát ehhez a házhoz vonultak fel a fiúk. A sok apró láb csak úgy pattogott a köveken. A fekete fiú megállította a csapatot.

A Balassa-palota szürkén, porosan, elhagyatottan nézett rájuk. Ott nem mert seperni senki. A ház előtti kövek közt gyom nőtt, fű lengett a kapunál. A kapu kilincsén s a koppantón por fehérlett, amely port csak a szél szokta letörölni. Félelmetes ház volt ez, valóban a kísértetek háza.

Sétáló s tovasiető emberek egyaránt megálltak, s nézték, mit akar a hét fiú ezen a helyen.

A fekete, sűrű szemöldökű fiú megismételte a bátorság feltételét:

- Aki mer, kopogjon a kapun!

Egy pillanatig senki se mozdult a hét fiú közül.

Egyszerre csak kibújt a csapatból a legkisebb gyerek. Nyugodt léptekkel haladt a kapuig, még egy lépés, felemeli jobbját, ágaskodik, eléri a koppantót, földobja, leengedi egyszer, kétszer, háromszor. Olyan csend lett a Hosszú utcában, hogy hallani lehetett a döngést. A kisfiú megfordult, s mosolyogva visszatért társaihoz.

- Vivát Kempelen! - hangzott fel a csapatból a kiáltás.

A kopogtató valóban Kempelen Farkas volt.

A járókelők azonnal körülvették a fiúkat. Az anyák menekültek gyermekükkel, hátha a kísértet a vakmerő imposztort szemelte ki az emberek gyötrésére. Híre futamodott ennek az egész városban. Az alabárdos éjjeliőröket, akik ugyancsak nem merték az éjféli órát elénekelni a Balassa ház tájékán, ettől fogva a kis Kempelennel csúfolták.

Kempelenék ablakai alatt aznap este összecsődültek az emberek. Az anya félelemmel takargatta a kisfiút, szidta Jánost, miféle társaságba keveredtek. Mici jajveszékelve járt fel s alá. Az öreg Kempelen nem volt otthon, csak későn ért haza, de már akkor rég tudta, mit mívelt a legkisebbik fia. Nem hitt a kísértetekben, de magában azt mormogta: az ördög sose alszik. Honnan vette az ő fia ezt a bátorságot?

Büszkén lépegetett a lépcsőkön.

Épp akkor húzták meg a Ferenciek templomában a sörharangot, amely tudvalevően az esti sörözés végét jelenti a kocsmákban. Ez volt a záróra. Fönt, a Mihály-kapu tornyában, az erkély szélén megállt a mély hangú toronyőr, s az elcsendesedő városra ráénekelte vontatott német ritmusban:

Tűzre, fényre vigyázzatok,
Nehogy ebből kárt lássatok,
Isten óvja nyugalmatok!

Két héttel később, egy délután Kempelen uram a Duna utcában járt Farkassal. Krisztina nagymamánál voltak, aki Farkast nagyon szerette, s ezúttal is naranccsal rakta tele a zsebeit. Siettek hazafelé. A Mihály-kapuba fordulva, a Vörös Rák patika előtt egy magas, szép szál, ragyogó szemű, hosszú, göndör parókájú, sötétkék kabátban lépkedő úrral találkoztak. Az öreg Kempelen megkülönböztetett tisztelettel üdvözölte. Farkasnak úgy tűnt fel, mintha az ismeretlen férfiú állandóan mosolyogna. Sőt nevetett, amikor megállt, ránevetett Farkasra cinkos szemvillantással, s vidáman, szabad mozdulattal mindkét kezével vállon fogta a fiút.

- Igazad van, kis Kempelen, nincs kísértet a Hosszú utcában, sehol Pozsonyban, sehol a világon. Ne félj ezentúl sem. Mondd meg, nincsenek kísértetek. Kempelen uram, gratulálok kegyelmednek, ez a fiú még nagyra viszi!

- Köszönöm, rektor uram, jólesik hallani a legilletékesebb dicséretet ebben a városban. Magam is csak azt szeretném, ha a fiú tehetségéhez képest jó iskolába kerülne. Sajnos a kitűnő lutheránus latin iskola, tekintetes és tiszteletes uram tudja, az én gyermekeim előtt el van zárva. Nem vihetem őket oda, hisz - suttogva folytatta - megennének a jezsuita páterek. A kanonok urak a Balassa-házi eset óta amúgy is görbe szemmel néznek rám, talán azt hiszik, hogy szülei biztatták fel a fiút.

- Értem, értem, de aki ilyen korban ekkora érettségről tesz tanúbizonyságot, azt nem hajlíthatja el saját eszétől semmiféle nevelés. Gondoljon a francia Cartesiusra^[4], uram! Nem kell féltenie a fiát, bárhol fogják is tanítani. Ezt a fiút saját feje fogja dirigálni.

A méltóságteljes férfiú olyan erővel mondotta ezt, hogy hosszú parókájának csigái is megrázkódtak.

A magas úr ezután még megköszönte Kempelennek többszörös segítségét az adatok ellenőrzése körül, majd komoly mosolyával, kissé szertartásosan, ellépkedett a Vörös Rák oldalán a híd felé.

Kempelen tüstént elmondta fiának, hogy a tiszteletre méltó férfiú nem volt más, mint Bél Mátyás uram, az evangélikus lícium országos hírű rektora, a nagy tudós, aki mindenhez ért a világon, s annak ellenére, hogy eretnek - mert evangélikus pap is -, a császár, sőt maga a pápa is kitüntette.

Farkas azonnal közbeszólt:

- Az, aki hozzánk küldte a nyalka, kardos ifjút az adatokért, ugye? Az, aki édesapám magyar nyelvtanát írta, az Ungarischer Sprachmeistert, azt a kis rózsaszín kötésű könyvet, ugye? Szép beszélgetések vannak a könyvben ételekről, italokról.

- Úgy van, úgy van, te kis mindentudó, de siessünk most, hideg van már, otthon vár a jó forró tea, édesanyád gyógyteája.

- De abban a Sprachmeisterben alá van húzva, tollal aláhúzva, ez a mondat: "Nosza hát, jó uraim, vigyázzunk az asszonyi nemzetre."

- Ejnye, te fékomadta! - mondta Kempelen úr, s mindketten olyan hahotába kezdtek, hogy a járókelők megfordultak, s fejcsóválva nézték, egy meglett korú férfi meg egy tapsifüles gyerek mit mer hangoskodni a nemes város utcáján.

Otthon Kempelen Engelbertet az a hír várta, hogy legidősebb fia, András, külön engedély alapján az új császári követtel Sztambulba ment titkárnak.

- A szultán udvarába? - kiáltott Farkas.

- Oda bizony - mondotta az anya.

- Hát azért tanult törökül! - csattant fel János.

- Dehogy, azért esett rá a választás, mert már tudott törökül, s tud minden nyelven. Az én fiaim nem maradnak meg egy pályán, forgatják majd foglalkozásukat, mint a kereket - mondotta az apa önfeledten. - Lám, András már otthagyta a katonaságot.

Farkas körültapsolta anyját és levélolvasó apját. Vacsora közben az apának nehéz kérdésekre kellett felelnie. Farkas is, János is sorra megkérdezte, miért írta Bél Mátyás németül a magyar nyelvtanát, miért írja latinul a könyveit, miért nem jár hozzájuk látogatóba, s miért kellett vele suttogva is szót váltani.

Az öreg Kempelen megfelelt, ahogy tudott:

- Nézzétek, gyermekeim, németül kellett megírnia a nyelvtanát, mert most a német a fő világ, sokan nem tudnak magyarul, akik magyarok, és sokan magyarul akarnak tudni, akik csak németül tudnak, s Magyarországon élnek. Ez így van, így hasznos és ügyes ez a könyv. Rászoktatja az embereket a magyar szóra, akik azt hiszik, hogy már csak németül vagy franciául illik beszélni. A nagy könyveket meg azért írja Bél Mátyás latinul, hogy megértse az egész világ, megtudja Európa, hol van Magyarország, kik a lakói, mi terem ott, s milyen volt az ország múltja. A latint megérti mindenki, s mert Bél uram adatai pontosak, ezentúl még a franciák is tudni fogják, hol keressék a tokaji bor hazáját. A latin halott nyelv, de még szükség van rá egy ideig nálunk. Bél mestert én nagyra becsülöm, de szorosabb barátságot nem jó fönntartani vele. Császári hivatalnok vagyok, Bél uram független ember, megfigyelt eretnek pap, sok baja volt a hatóságokkal, vád alá helyezték, hogy a kurucok kéme, most ugyan már közbecsülésnek örvend, de az ördög sose alszik.

- Édesapám, miért nem vet keresztet, amikor az ördögöt említi? Az iskolában azt tanítják, hogy valahányszor az ördög nevét halljuk, gyorsan keresztet kell vetni.

Kempelen uram úgy érezte magát, mint aki vékony jégen járkál, s az már töredezik a lába alatt. Azért gyorsan kivágta magát.

- Igaz, igaz, keresztet kell vetni. Olyan feledékeny vagyok már, sajnos, csak vessetek keresztet szaporán, úgy, úgy, én is vetek, anyátok is vet már.

János és Farkas lassú, szertartásos mozdulattal vetette a keresztet, s közben a szemük huncut lánggal égett. Ez volt az a pillanat, amikor észrevették, hogy apjuknak egyben-másban magánvéleménye van, amit nem hajlandó közölni.

- Hű, János, most jut eszembe, a kísértetek házánál elfelejtettünk keresztet vetni, pedig az emberek is mondták, különösen a nénik. Nosza, pótoljuk ki! - jelentette ki Farkas, s azonmód hányni-vetni kezdte a kereszteket. János nagy hűhóval utána.

Kempelen Engelbert összeráncolta a homlokát. Feddő szemmel nézett a két fiúra, s nem válaszolt a kérdéseikre, míg bocsánatot nem kértek. Megígérték, hogy az ilyen tréfát többé nem ismerik.

Egyéb bajuk nem volt a fiúkkal Kempelenéknek. Kitűnően tanultak. Farkas szép írását nem győzték bámulni a tanítók. Szinte rajzolta a betűket. A két Kempelen gyerek volt a mintakép minden szülői otthonban, rájuk hivatkoztak az apák, amikor nagyobb szorgalomra serkentették a fiaikat. "Bezzeg a Kempelen..."

De Farkas nemcsak a tanulásban első, hanem a játékban is. Vezére társainak, sokszor az idősebbeknek is. Ott látni a Duna-parton, amint halomba gyűjtött lapos kavicsokat táncoltat a folyó sima tükrén. Ha érik a cseresznye, viszi magával az egész osztályt a kertjükbe. Szétosztja a fákat, vezényel:

- Fára fel, lakmározzatok!

S mikor javában folyik a cseresznyeszüret, elkiáltja magát:

- Fiúk, ihol a csősz, ez nem a mi kertünk, fussunk, mindenki utánam! - S futnak árkon-bokron át Farkas után.

Egy nap felfedezik, hogy kitűnő zenei hallása van. Felveszik az énekkarba. S vasárnaponként tisztán csengő szopránének száll a dóm kórusáról. Az ájtatoskodók felnéznek: Kempelen Farkas énekel ott.

- A kis varázsló! - mondja a Szent Márton iskola rektora.

A kis varázsló életében döntő fordulatot jelent egy változás.

Kempelenné elbocsátotta Micit, s helyébe egy csallóközi magyar lányt kerített, a Hódosról való barna, karcsú, csupa vígság parasztlányt, Csapó Erzsit.

Erzsi nem énekel Prinz Eugeniusról, nem mesél kísértetekről. Munka közben énekel ugyan ő is, de szülőföldje dalait mondja. Farkas a dómbeli kórusok s divatos bécsi dallamok után ezt hallja:

Akkor szép az erdő, mikor zöld.
Mikor a vadgalamb benne költ...

A hangokra fogékony lélek elbűvölve néz körül.

Erzsinek mindenre van egy okos szava. Még azt is meg tudja mondani, mit ugat a kutya.

- Hallja-é - mondja -, azt kiabálja: "Eriggy innen, de rögvest. Állj, ne közeledj, vissza, vissza, én vagyok itt a ház őrzője."

Farkasnak ez roppant tetszik. Szüleinek, ismerőseinek azontúl ő tolmácsolja a kutyaugatást. Ezen aztán megint lehet kacagni.

Erzsi kifogyhatatlan a dolgok megszólaltatásában.

Tűzre dobja a fatuskót, s ezt mondja:

- Most aztán mutasd meg, mekkora lángot adsz, te legény!

S tüstént megfelel a behüppentett fatuskó nevében:

- Nagy lánynak nagy lángot, biz én!

Ilyen beszédre megint csak úgy dől a kacagás.

Erzsi újfajta ételeket készített. Ha kását főzött, azt úgy tálalta, hogy a közepébe vajat cseppentett. Farkas így szerette meg a kását. Aztán fánkot, bélest és lepényt sütött, túróval, lekvárral rakta meg.

- Olyan pompás, hogy a császár is megnyalhatná utána mind a tíz ujját - mondogatta az öreg Kempelen.

Disznóhúst főzött káposztával, amit Kempelenék addig nem ismertek. Most rájöttek ennek is az ízére.

ősztől tavaszig a meleg szobában, apró munkáját végezve mesélt. Mátyás királyról meg az okos leányzóról, aki százesztendős fonálból aranyfonalat font a királynak. Csallóköz tündérei, aranymosó magyar parasztjai jelentek meg a pozsonyi szobában, s maga Csallóköz, a sziget. Arról annyi mindent mesélt Erzsi. Azt a Duna körülöleli, s táplálja sok vízzel, hogy a fű ott embermagasságra is megnő.

- Apám, hajtsák a marhákat a Csallóközön keresztül, ott meghízhat mind, olyan fű van ott! - tanácsolta apjának Farkas.

Erzsi is tudja a találós kérdéseket.

- No, hány bolha fér egy latra?

- Egy se, mert mind leugrik! - vág vissza Farkas, aki ismeri ezt az észjárást.

Így évődtek.

Mire kitavaszodott - 1741-et írtak -, nagy esemény szemtanúi lettek Kempelenék. A magyar főurak megkoronázták új királyukat: Mária Teréziát.

Pozsony lázasan készült erre a napra. Sok katona érkezett a városba. A várban a tüzérek a város felé igazították az ágyúk csövét. A pozsonyiak, amint felnéztek a várra, úgy érezték, csiklandozza őket a sok tátongó ágyú. De az ágyúk mégis tudták a mórest, mert mikor a királynő Bécs felől közeledett, nem a városra lőttek, hanem a levegőbe, messzire. Csak úgy dörgött az ég, mint mikor harag jár a földön.

Harag volt bőven. Kempelen Engelbert az ebédnél elmondta, hogy Mária Terézia azt kérte az országgyűléstől: ismerje el királyi társnak férjét, a lotharingiai herceget. Mire az országgyűlés azt válaszolta dühösen, hogy erről szó sem lehet.

No, így nemigen lesz koronázás.

De estére már más hírrel jött meg a házigazda: a királynő visszavonta a kérést, koronázunk, koronázunk.

Ezen az estén nem húzták meg a sörharangot Pozsonyban. Egész éjszaka dolgoztak, tisztították, díszítették a várost. A hangos kopácsolástól nemigen alhattak a Ventur utca lakói.

Mire fölkelt a nap, piros-fehér-zöld posztóval bevont emelvények magasodtak a tereken. A tornyokban megszólaltak a harangok. Elsőnek a dóm mély hangú harangja kondult meg, utána ébresztő zenével megcsendült a Ferenciek templomáé, aztán az Orsolyáknál kezdett csilingelni két ezüsthangú kis harang, majd a Miklós-templom tornyában, a vár alatt csendült meg egy vékony hang, mintha kislány énekelt volna, végül zúgni kezdett a városháza tornyában a nagyharang, amely csak ritka ünnepi alkalmakkor szólal meg. Zúgtak, áradtak a hangok szünet nélkül. Nyolc órakor a koronaőrök átvitték a várból a koronát a dómba. Az utcákon elhelyezkedett a katonaság.

Kempelen Engelbert felhúzta az ünneplő feketéjét, és gondosan nézegette magát a tükörben. Neki jut hely a menetben, az asszony és a fiúk az ablakokból nézhetik a látványosságot.

A Ventur utca és környéke tele volt emberrel, morajlott, zsivajgott a tömeg. A koronázási menetnek arra kell elvonulnia.

- Jönnek - hangzott mindenfelől.

Kempelenné két fia közt állt az ablakban, s magyarázta:

- Már megkoronázták Mária Teréziát, most ott jön a dómból, fején a koronával, a nehéz koronázási ruhában, gyalog a veres szőnyegeken, látjátok. Csak olyan meleg ne volna! Istenem, hogy bírja ki a szegény asszony? Ezek a lovasok nyitják meg a menetet, mögöttük gyalogosan nemesifjak lépkednek díszmagyarban hármasával, utánuk az országgyűlés rendjei következnek, aztán a városok követei, majd az osztrák miniszterek, aztán a jó ég tudja, miféle uraságok. No, most ez a magányos lovas ezüstpálcával a kezében, mellén s hátán Magyarország címere...

- Ez a herold! - szólalt meg János.

- Az bizony. Látjátok, mögötte egy másik lovas közeledik, kivont karddal, délcegen, ni, hogy táncol alatta a paripa. Ez Esterházy, a főlovászmester. Mögötte maga a királynő halad.

Ebben a pillanatban az ágyúdörgést és a harangzúgást harsogó vivát dörögte túl. Minden szem a vörösesszőke hajú, komoly arcú ifjú királynőre tapadt, aki az ódon, kopott aranypalástban valóban nehezen lépkedett. Időnként hol jobbra, hol balra fordult, szemével integetett a tömegnek.

Csak úgy pörkölt a nap.

Kempelen Engelbert holtfáradtan s éhesen érkezett haza estefelé. Akkor elmesélte a koronázás további részleteit, amit a Ventur utcaiak nem láthattak. Hogyan érintette a királynő a Ferenceseknél Szent István kardjával a nemesifjak vállát, hogyan ült be az arannyal átszőtt, zöld bársonnyal bevont hintóba, s vitette magát a palatínus és a prímás díszfogataitól kísérve a Duna partján emelt koronázási dombhoz. Ott ráült ragyogó fekete lovára, amelyen aranykantár, aranynyereg volt, felvágtatott a dombra, aztán a négy világtáj felé suhintott a híres karddal.

- Igaz-e, hogy pénzt is szórtak a tömeg közé? - kérdezte mohón János.

- Igaz! Díszes magyar lovasok frissen vert koronázási tallérokat dobáltak a népnek, ilyet, ni! - mutatta a szenvedélyes éremgyűjtő, s letett az asztalra egy koronázási tallért.

Erzsi fordult be egy tállal, s ment vissza a konyhába, ringva-rengve, mint akit nem érdekel az egész cécó. Farkas megtudta tőle ebéd után, hogy bizony látott ő a koronázásnál is szebbet, dicsőbbet otthon. Azaz nem is látta, de hallotta a nagyapjától, aki Rákóczi katonája volt bizony, s az úgy tudta elmondani, akárha látná az ember az egészet.

- Ránk járt a német a kuruc világban, gyalázatosan viselkedett, lopott, ölt, rabolt, nem alhatott tőle a falu soha. Csak meghúzta a harangot a kis harangozó, már tudták az emberek, hogy közeledik az ellenség, meglapult a falu. Épp javában szedik a jószágot, megölik a bírót, felgyújtják a házát annak, aki az istállója elé állt, s védte a tehenét, amikor porfelhő támad a felvégen, s rátör a németre a kuruc. Beleznay János jött a lovascsapatával, közrefogta a rablókat, s levágta őket mind. Hej, az volt a szépséges ünnep, mondta nagyapám, különb, mint a koronázás. Ujjongott az egész falu, örömnap volt Csallóközben, szabadon lélegzett minden ember, még az állatok is bőgtek s vakkantottak, mint soha.

- S szépek voltak a Rákóczi katonái? - kérdezte nagy, táguló szemmel Farkas.

- Szépek bizony, szebbek mindenkinél. Piros bársonyból volt a süvegük, jó sárga meg fekete lovuk, kezükben pisztoly dördült, éles, görbe, vékony karddal jöttek, de a szemük volt a legszebb, mesélte a nagyapám, gyönyörű szemük volt a kurucoknak.

- Miért volt gyönyörű?

- Mert nyugalom volt a szemükben, a szabadság nyugalma. Attól tért magához az ember akkor. Mindig emlegetik a csallóköziek, öregek, fiatalok, pásztortűznél, guzsalynál, az volt az igazi magyar világ, a kuruc világ. Hát bizony, édes kis úrfi!

S Erzsi menten énekelni kezdett.

Olyan sose hallott nótákat dalolt aznap este, hogy csak úgy zengett a ház.

Lefekvéskor odaszólt Farkas Jánosnak:

- Te, a kurucok különbek voltak a koronázási menetnél!

- De jó pofa vagy, hogy ne mondjam, bolond! - mondta pojácásan János.

- Te csak hallgass, és ne mérgesíts, mert én igazat mondok. A kurucok szebbek voltak mindenkinél, mert nyugalom volt a szemükben, s piros bársonysüveg a fejükön, s pisztolyt lőttek, s ugyanakkor megforgatták a kardot, Erzsi mondta, úgy volt, mert a nagyapja látta.

- Szóval nem te találtad ki, főokos a családban!

- Ne bosszants, mert meghúzom a hajadat.

- Csak próbáld meg, csak nyúlj hozzám! Te...

A két fiú hajba kapott az ágyak közt, de Farkas, mikor szétválasztották őket, még egyszer nyugodtan odaszólt Jánosnak:

- Most már elhiszed, hogy a kurucok különbek voltak, mint a koronázás?

De János, anyja intésére, nem válaszolt, a fal felé fordult, s úgy tett, mintha mély álomba esett volna.

A nyitott ablakon át sűrű zsírszag, sárfány- és borsillat áradt be az utcáról. Evett-ivott a szolgálatkész, mindig hajlongó Pozsony. Szikrázó röppentyűk ívelték át a Dunát, a várban fényes volt minden ablak, úgy égett a vár, mint egy máglya. Az ének- és muzsikaszó hajnalig nem állott meg.

Kempelen Farkas Beleznay lovas vitézeivel álmodott édeset, nyugalomra intőt.

Egy meleg nyárutói napon lekvárt főzött Erzsi és Kempelenné. Sok szilva termett azon a nyáron. A nagy szilvafőzésen kívül volt még más is, amit tudomásul kellett venni. Kempelen Engelbert ismét felvette birsalmaszagú fekete ruháját, és eltűnt, akárcsak a koronázás napján. Este aztán részletesen elmondta családjának, hogy a szerencsétlen királynő, akit minden irigye álnokul megtámadott, összehívta a magyar főurakat Pozsonyba, hamar-országgyűlésre, s kijelentette, hogy "a vitéz és lovagias magyar nemzet védelme alá helyezi magát". Azért van itt a várban, talpig gyászban. A nádor már napok óta pompás lakomákkal puhítja a rendeket, ajánlják meg az országgyűlésben a bajban levő királynőnek a katonai segítséget. Hát aztán ma megtörtént a nagy esemény. Mária Terézia megjelent az országgyűlésen, képzeljétek, sírva fakadt, úgy kérte, adjanak a magyar urak tanácsot, mitévő legyen, s hajtsák végre, ami szükséges. "Magyarország mindig számíthat az én hálámra" - mondta. Ez nagy szó. Az urak erre kirántották a kardot, s úgy fogadták meg a királynőnek, hogy "életükkel és vérükkel" megvédelmezik. Egy ajtónálló mesélte nekem, hogy többen közbekiáltották: "De zabot nem adunk! Mert a zab most drága, s a lovasoknak sok zab kell. Vegye meg, ha tudja, a királynő." Az osztrák miniszterek leforrázva, ingerülten nézték a jelenetet. Majdnem megtámadták őket a kardos lelkesülők. A királynő tud beszélni a férfiakkal - állapította meg végül csöndesen a főharmincados. - Most fölhozatja még Bécsből a kis trónörököst, Józsefet, s bemutatja a várban a rendeknek. Meglátjátok, ez a Mária Terézia magyarrá válik, ha így folytatja.

Ezen ismét volt mit nevetni.

Az apai beszámoló után Farkas két pajtásával, akik estére érkeztek, kivonult a konyhába. Erzsi vöröslő arccal forgatta a kis katlanba dugott karót, hogy a szilvalekvár oda ne égjen. A fiúk boldogan vállalták, hogy segítenek neki. Közben Erzsi mesélt, néha egy-egy kanálnyit kivett a katlanból, tényárra tette, kihűtötte, megkóstolta, vizsgálta, elég sűrű-e már. A kóstolásban Farkas és cimborái örömmel segítettek. Kavarni kellett a lekvárt még sokáig. A három gyerek hallgatta a meseszót:

- Egyszer megtörtént, hogy kiszáradt a Duna. Télen nem esett hó, tavasztól őszig nem volt eső. Már nyáron úgy sétálgattak az emberek a folyóban, mint a kertben. Kézzel fogták a halat. Nagy ínség lett az országban. Hát, amikor már csak a Duna közepén folydogált egy icinyke-picinyke patak, elrendelte a király, állítsanak egy oszlopot a Dunába. Jöttek az emberek, felállítottak egy kőoszlopot a folyóba. Akkor a király megparancsolta, írják rá az oszlopra: "Jaj neked, ha megpillantasz engem!" Nemsokára megeredt az eső, jött a víz, s eltemette az oszlopot.

- S az most is ott van a Dunában? - kérdezték egyszerre ketten is.

- Most is ott van a Duna fenekén, s jaj nekünk, ha megpillantjuk.

- De miért? - kérdezte Farkas.

- Mert akkor megint elfogy a Duna vize, kicsiny korában elszárad a búza, éhínség lesz az egész országban, nem lesz kenyér, nem lesz hús, se széna, se szalma az állatoknak, nem lesz bor, kiapad a kutakból a víz, eljő a pestis és a háború, testvér testvér ellen fog harcolni, s nem lehet majd bízni az emberi szóban, mert aki ígér is valamit, annak az ellenkezőjét fogja cselekedni.

- Rettenetes! - sóhajtották a fiúk.

- De ugye, nem szeretnéd, ha ez megtörténne? - mondta csendesen Farkas.

- Hogy is szeretném, hisz' ez a föld a mi hazánk. Olyan, mint az édesanyánk. Aki szereti édesanyját, nem kívánhatja, hogy baj érje. Mit csinálnátok, ha valaki meg akarná ölni az édesanyátokat?

- Én sírnék - szepegett az egyik fiú.

- Én nagyot kiáltanék, ahogy csak a torkomból kifér! - jelentette ki a második.

- Én segítségére sietnék az édesanyámnak, követ fognék a gyilkosra, s elűzném! - robbant ki felhevülve Farkas, s arca piros lett, mint a cseresznye.

- Ez az, ezt kell tenni, nem pedig bőgni s kiabálni! - mondotta Erzsi.

- De én még kicsi vagyok! - mentegetőzött az első fiúcska.

- A gyerek is tud segíteni, ha akar - felelte Erzsi. - Hát Dávid nem győzte le Góliátot?

- Úgy van, úgy! - lelkendezett Farkas, s egyszerre megérett a szeme a másik kettőnek is, hogy megmérje a tanulságot.

A katlan tüze lángoló vörösbe borította a három fiút.

Ahogy várható volt, kitört a háború, Mária Teréziát megtámadták a szomszédai.

A háború porfelhője elérte Pozsonyt is.

Ezerszámra táboroztak ott a katonák. Parasztgúnyában érkeztek, színes katonaruhában ültették őket a lóra. A városi réteken napestig folytak a gyakorlatok. Minden a háború szolgálatába szegődött. Egyre kevesebb lett a hús, eltűnt a kalács, elhervadt a nóta is Pozsonyban.

Éhes emberek nem szeretnek énekelni. A város szemmel láthatóan piszkos, elhanyagolt lett.

Még 1741-ben váratlanul hazatért Sztambulból Kempelen András, újra felöltötte tiszti uniformisát, s elment ő is verekedni Mária Terézia trónjáért: Előbb Németországba, aztán Itáliába. A szülők egy-egy futárhozta levélből tudták, hogy él még.

János, a másik fiú már a nagyszombati egyetem hallgatója volt. Elköltözött hazulról, jogot tanult. Az öreg Kempelen küldözgette neki a pénzt és az elemózsiás kosarakat.

A Ventur utcai házban most már csak a kisfiúval élt együtt a két öregember. Az pedig egyre gyarapodott szellemi erőben.

Kempelenék irigyei koraérettnek mondták, s azt jósolták, elviszi egy tavaszi szél.

De a tavaszi szelek csak megedzették a vékony fiút. Ahogy látta a katonákat gyakorlatozni a vár alatti mezőkön, odahaza tornászni kezdett, vízszintesre emelte a vizesvödröt, megizmosodott.

A vakációban kifundálta pajtásaival, hogy dereglyét készítenek, s rámennek a Dunára. Eleget nézték, hogyan csinálják az igazi hajósok s a katonai szállítók. Meg is tették. Kempelenék kertjének végén feküdt egy csomó kivágott fa. Azokat egyenként lecsúsztatták a Dunához, amely ott folyt el a kert dűlőjének végén. Óvatosan csinálták, nehogy bárki is észrevegye, mit mívelnek. Aztán, ahogy a hajósoktól látták, hosszában egymás mellé fektették, a két végükön vaskampóval egymáshoz illesztették a fatörzseket. Az egyik pajtás, Bikessy Laci, hozott két evezőlapátot. Farkas egy kis fejszével (azt is Bikessy hozta a kocsisuktól) levagdosta a fatörzseket.

- Tudjátok, fiúk, ennek mind egyenlőnek kell lenni! Tartsátok a két törzset, Pallay, ide a kampóval! - vezényelt, s letérdepelve verte a kampót a két cseresznyetörzshöz.

A nap csak úgy szikrázott, vígan ficánkoltak a halak a Duna színén.

Mikor elkészültek, elhatározták, hogy kapitányt fognak választani. Mert egy hajó nem indulhat el kapitány nélkül.

- Ki lehetne más a mi kapitányunk, mint Kempelen Farkas! - kiáltotta Bikessy Laci.

- Éljen, vivát Kempelen! - kiáltotta a kis társaság.

Aztán lecsúsztatták a dereglyét a vízre, a Käsmacher-szigeti Duna-ágba. Amikor vízen volt, egyenként léptek rá.

- Nem merül el! - kiáltotta az egyik fiú.

- Nem is merülhet el, ez a mi hajónk! - mondogatta Farkas. Zsebéből egy kis zászlót vett elő, s meglobogtatta a szélben. A túlsó oldalról az osztrák hegyek mint kaján óriások néztek rájuk.

- Irány a sziget. Bemegyünk, s tüzet rakunk. Előre!

Bikessy Lacit a kocsis kioktatta, hogyan kell kezelni az evezőt. Odanyomta hát a parthoz, s abban a percben a kis tákolmány megindult a vízen. Füle tövéig piruló öt arc nézte izgatottan, mi lesz most.

Ott lebegtek a Dunán, ha nem is a nagy ágban, csak a kicsiben, de mégis a hatalmas folyó vizén. Itt a folyamnak gyönge volt a sodra. A két evezős serényen emelgette a lapátot, Bikessy Laci letérdelt, s mint egy indiánus, mártogatta az evezőt a fűzöld vízbe.

- Vigyázz, partot érünk! - kiáltotta Farkas, aki a dereglye orrában állott.

Valóban, a túlsó parton voltak már, a szigeten. A vízbe lógó bokrokba kapaszkodva odahúzták a dereglyét a parthoz. Kötéllel odakötötték egy fához. Farkas ellenőrizte, jól dolgozik-e a "legénység". Jól dolgoztak. Megpróbálták, tart-e a kötél. Tartott.

Akkor aztán vígan ugrándozva besurrantak az erdőbe. Gazdag, buja erdő terpeszkedett ezen a Duna-szigeten. Ide nem jártak rőzseszedő szegények, a korhadt fák ott hevertek az élők alatt, puha ágyat rakva a fiatal növésnek. A fű s a virág olyan magasra nőtt, hogy a fiúk alig látszottak ki belőle. Vadászatokra jártak ide a pozsonyi városi urak, az erdő tele volt szarvassal, őzzel, vaddisznóval.

A fiúk nem ijedtek meg a sűrű rengetegtől. Két jókora tölgyfa közt megtisztították az erdőt, száraz rőzsét, fát kerítettek elő, kova és tapló volt Bikessynél, egykettőre ropogott a tűz, a piros láng magasra csapott. A Mihály-toronyban most izgul a toronyőr - gondolták mindnyájan. S ettől új forróság járta át őket.

Elővették az elemózsiát, s farkaséhséggel megették. Lepkék röpködtek fölöttük, darazsak dongtak, lábuk elsüppedt a levélszőnyegben.

A visszatérés is Farkas terve szerint történt.

Szerencsésen áteveztek, csak kissé lejjebb sodorta őket a víz, nem a Kempelenék kertjéhez. Kiugráltak a partra. Mikor azonban a tákolmányt ki akarták húzni a vízből, a kötél hurka meglazult, lecsúszott a fatörzsről, s a fiúk keserves szívvel nézték, hogyan ringatja hajójukat egyre beljebb a víz. Vége volt a nagy üggyel-bajjal összeállított dereglyének.

- Elvesztettük! - Farkas sírva fakadt.

A parton két öreg halász gubbasztott csöndesen a hálójánál. Látták, mit mívelnek a fiúk.

- Aztán tudnak-e úszni, ifjúrkák? - kérdezte az egyik. Farkas és társai nagyot néztek erre a kérdésre. Mert úszni bizony egyikük sem tudott.

- Mert itt elég mély ám a víz! - folytatta a szót a halász.

Erre aztán gyorsan szedték a lábukat. Most döbbentek rá, mit csináltak. A hajuk szála is égnek meredt. Mi történik, ha a szigeten oldódik el a hajó, vagy szétesik a folyó közepén? Elhatározták, hogy erről a kirándulásról senkinek sem szólnak.

Mikor Farkas hazaért, otthon sírva találta anyját, apja pedig fel s alá járkált a szobában, olykor megállt felesége előtt, s megsimogatta őszülő fejét. Erzsi hangját se lehetett hallani. Mi történt itt? Hát az történt, hogy János nagyszombati stúdiumát otthagyva, beállt katonának. Egy lovasezredbe osztották be, s mint nemesifjú: tiszt lett. Most már a második fiú is a császár katonája! "Ha isten úgy akarja - mondotta az apa -, mindkettő visszatér hozzánk." S magához ölelte Farkast, akinek nagyon jólesett ez az ölelés, mert eltakarta a dunai kalandot. Szakadt nadrágját is Erzsi hozta rendbe, anyja észre sem vette nagy bánatában.

Így múltak el Kempelen Farkas kisdiákévei Pozsonyban.

Tizennégy éves, amikor az évzáró búcsúvers megírását az iskola igazgatója rábízza. A feladatot kitűnően oldja meg. A latin vers, amelybe magyar szavakat sző bele, elüt a rektor úr szokásos évzáró versezeteitől. Az iskolai ünnepség közönsége csodálkozással tekint a legjobb matematikusra, akiről, íme kiderül, hogy jobban tud latin verset írni, mint az oktatói.

Kempelen Engelbert elhatározta, hogy fiát Győrbe küldi gimnáziumba. Az kitűnő iskola, ahol kanállal mérik a tudományt, s azonkívül magyarul tanítanak. Jó lesz az ennek a "magyar fiúnak", ahogyan Farkast szülei hívták. A Windisch fiút is oda küldték pár éve, azért tud olyan szépen magyarul.

A pozsonyi Vörös ökör fogadónál állomásozott Schreiber bácsi kocsija, az megy Győrbe, Komáromba, Vácra, Budára. Majd Schreiber bácsi elviszi Farkast minden cókmókjával egyetemben, nem kell azt félteni. El is vitte. Jaj, hogy sírt a szegény anyja s mögötte Erzsi, de az apa nyugodt, könnytelen szemmel emelte az úti szeredást a zsidó kocsijába. Az öreg Schreiber jó puha ülést készített Farkasnak, dörmögött egyet, hangosan helyeselte a győri iskola kiválasztását, a lovak közé csapott, s a kocsi megindult.

- Hozom én, viszem én a leveleket, ha kell, a csomagot is bármikor, tekintetes uram, ne tessék félteni a fiatalurat! - kiáltott Kempelenék felé Schreiber Mózes.

Mocsarak, nádasok zúgtak a szélben, amerre a kocsi elgördült. Termékeny mezők maradoztak el, kertek és rétek. Farkas Erzsi mákos pogácsáját harapdálva nézte a tájat.

Halványkék ég alatt krumplit szedtek az emberek, tüzek égtek a mezőkön.

Győrben Kempelenék ismerőséhez, Tarnóczi Istvánhoz került kvártélyra. Tarnóczi fiatal korában a kamaránál szolgált, de gazdagon nősült, otthagyta a hivatalt, s most leginkább azzal foglalkozott, hogy bort ivott, és pipát szívott napestig. Gyermekei nem voltak, felesége nagyon jámbor lélek volt, naponként háromszor járt templomba. Tarnóczi uram elhelyezte a fiút, s azonnal hozzálátott a neveléshez:

- Igyál, fiam, jót tesz a magyarnak! - s színültig töltötte a poharakat. Elcsodálkozott, mikor látta, hogy ifjú vendége csak a pohár felét itta ki.

- Én csak ennyit szoktam - mondta Farkas magyarázóan.

- Ennyit? Hát mi az!

- Hát afféle pozsonyi szokás.

- Az én időmben más szokás dívott Pozsonyban.

- Változnak az idők, bátyám, változnak az emberek.

- Van úgy is, de a pohár, azt mondom, mindig tele legyen.

- Lehet az, csak nem issza ki az ember.

- Hát mit csinál vele?

- Hát nézi és elgondolkodik.

- Ha nincs jobb dolga ennél.

- Lehet, de nem él vele az ember.

- Miféle ember, aki ihatik, s nem iszik?

- Az is magyar ember, bátyám, s azt tartja, hogy az tesz jót a magyarnak, ha kevesebb bort iszik, mint amennyi megiható bor van előtte.

- Tyű, de filozófus vagy, fiú! No, akkor én is felteszek egy kérdést, abból tudom, életrevaló-e a bölcsességed, vagy csak könyvekbe való.

- Tessék, bátyám! - válaszolta Farkas, s mosolyogni kezdett.

- Ne nevess, fiú, hanem mondd meg, hogy hány font a hold?

- Egy font, bátyám!

Tarnóczi uram nagy szemeket meresztett, s bosszankodott, hogy ez a pozsonyi fiú csak úgy hebehurgyán rögtön kitalálja az ő rejtvényét. Nem adta meg magát.

- Hogyhogy? - kérdé.

- Hát úgy - magyarázta Farkas -, hogy négy fertálya van a holdnak, s az éppen egy font.

Tarnóczi uram elővette a pipát, szótlanul megtömte, tüzet csiholt, s lassan, komótosan kipróbálta, jól szelel-e. Mikor erről megbizonyosodott, óvatosan így szólt:

- Hát igen! - s magában ezt gondolta: ez veszedelmes ember, aki a saját fejével gondolkodik. Csináljon, amit akar.

Tarnócziné a másik véglet volt, Farkas azt is legyőzte.

Az asszony azt szerette volna, ha a fiú annyit jár a templomokba, mint ő. Farkas szabadkozott, sok a leckéje, csak akkor mehet templomba, ha diákmise van.

Így aztán Tarnócziné asszonyom istenes történeteket mesélt Farkasnak, beleszőtte a győri templomok históriáját is, a székesegyház mesés kincseiről beszélt, s a Szent Szűz képéről, mely vért izzadt egyszer, amikor ő kislány volt. Két hét múlva Farkas ismerte az összes jámbor anekdotát. Ha az asszony elkezdte, Farkas folytatta, s röviden befejezte. S magyarázóan hozzátette, hogy ma sok írnivalója van. Tarnócziné erre magára hagyta, becsapván az ajtót, s odakint hangosan litániákat kezdett énekelni. Amire Farkas azzal válaszolt, hogy hangosan olvasta latin leckéjét. A kedélyes verseny a diák győzelmével ért véget. Tarnócziné visszavonult, s csak a levelekért jelentkező Schreiber bácsinak sóhajtgatta el, hogy jó fiú a Farkas úrfi, csak nagyon konok. Amit Schreiber Mózes úgy jelentett aztán Pozsonyban az apának, hogy a győri otthonban nem győzik eléggé dicsérni a fiát, milyen szófogadó.

Kempelen Farkast Tarnócziéknál jobban érdekelte az új város. Győr akkor kapta meg Mária Teréziától a szabad királyi város rangját és jogait. De még tele volt a török világ emlékeivel. Az utcákon még látni lehetett a turbános bálványfákat. A gimnázium jezsuita tanárai szívesen beszéltek diákjaiknak a törökökről, hogy ne kelljen szólniuk a sokkal elevenebben élő kuruc-labanc emlékekről. De ezekről annál többet beszéltek egymás közt a győriek maguk, akik látták Rákóczi hadainak harcait. Győr még mindig fontos erődítmény volt, sok katonával megrakva, az osztrákok féltették a várat, s szigorúan őriztek minden bástyát.

Tarnócziné nem győzte figyelmeztetni Farkast, hogy ne járjon a külső városba, különösen vásár idején ne menjen arra, ne vegyüljön a gyülevész nép közé. Természetesen annál inkább felkereste ezt a városrészt Farkas és a többi, eleven érdeklődésű diák. Ott, az egyik kocsmában találkozott Kempelen Farkas kuruc nótákat dúdoló emberekkel.

Egy vásár alkalmával üldögélt abban a kocsmában egy sebhelyes arcú, torzonborz, de meleg nézésű öregember, akit mindenki ismert, s úgy hívták, hogy "Bottyán apánk fia". Ez az öreg ott ült a kármentő előtt, s ezt énekelte:

Bujdosik, bujdosik szegény árva legény,
Országrul országra, városrul városra,
Hogy az ő életét fordíthatná jobbra,
Fáradsága után lenne nyugodalma.

Az emberek némán hallgatták a kuruc nótát. Farkas csak nézte a keserű szájakat, az asztalszélről lelógó kezeket, a félrecsapott süvegeket. Füle szép új szókkal telt meg. A "Bottyán apánk fia" észrevette a diákokat. Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagy keserűséggel odakiáltotta Farkaséknak:

- Nemesember volnék, de kéményseprők elhordották a fundusomat!

(Mária Terézia akkor telepítette le az olasz kéményseprőket a magyar városokban, Győrött is.)

Borízű, recsegő hang csattant fel rá a sarokból:

- Kutyánál a nemesleveled, bátyám!

Erre aztán cifrát vágott oda "Bottyán apánk fia". S a káromkodás úgy hatott az egész kocsmanépre, mint a léghuzat. Minden fej felemelkedett, a szemek megteltek tűzzel. Farkas szomorúan állapította meg magában, hogy az elkeseredett emberek káromkodással könnyítenek a lelkükön. Rettenetes.

A gimnáziumban csakhamar rájöttek arra, tanárok és tanulók egyformán, hogy Farkasban kivételes diákot kapott a győri iskola. Nemcsak első eminense lett az intézetnek, hanem első tekintélye is. "Kempelen, a tudós" - így hívták. Megfigyelték, hogy egyedül sétál a Duna-parton, figyeli a víz folyását. Letép egy falevelet, s megáll vele a gimnázium vasalt kapuja előtt.

- Mit nézel ezen a levélen? - kérdi tőle egy diák.

Farkas mosolyogva mutatja neki, nézze meg, mennyire hasonlít a falevél erezete a kapu vasalt díszítéséhez. "Látod - mondja -, az ember utánozza a természetet. Onnan van minden." Máskor a fákra mutat: "Nézzétek, olyanok, mint a dóm ívei." S igazat kell neki adni. A fák és az oszlopok sora azonos. Mindez nem maradt titok a szemfüles jezsuita tanárok előtt. Egy délben magához hívatta Farkast a páter-rektor:

- Olvasta Bacont, fiam?

- Olvastam, domine rektor.

- Kitől kapta a könyvet?

- Apám küldte Pozsonyból.

- Ah, úgy! Akkor megkérem, hogy mutassa be, minő könyveket kapott eddig kedves apjától.

- Ennek nincsen semmi akadálya, domine rektor - válaszolta Farkas, s meghajolt.

Könyveit megnézték s visszaadták, holott szívesen visszatartották volna, csupa természettudományi mű volt.

A rektor azonban tudta, hogy itt nem érdemes cenzúrázni, ez a fiú a saját útján jár.

Egy kongregációs ülésen Kempelen Farkasnak bírálatot kellett mondania valamilyen történeti felolvasásról. Felállt, s ezt mondta:

- Az előadás hosszú és unalmas volt. A summájára utalva csak ennyit mondok: ne féltsétek a magyar nemzetet, olyan erős az, mint a tölgyfa!

Erről a bírálatról sokáig beszéltek a győri gimnáziumban.

De még többet beszéltek egész Győr városában Kempelen Farkas személyes virtusáról. A "tudós" megmutatta, hogy legény a talpán, aki nem ijed meg a saját árnyékától.

Úgy történt a dolog, hogy a háború elhúzódása miatt egyre sűrűbben jelentek meg Győrben is a toborzó katonák. Farkas történetesen ott volt egész sereg diákkal a külvárosi kocsmában, ahol "Bottyán apánk fia" szokott énekelni. A kocsma előtt nyalka, tarsolyos, szép szál huszárok pödörgették a bajszukat, összeütötték sarkantyús csizmáikat. Szép muzsika kerekedett ebből a sarkantyúpengésből. Aztán két huszár szembeállt egymással, nevettek egyet, beléptek a kocsmába. Ott előbb csak cifrázták, hajlongtak jobbra-balra, akkor az egyik rávert a csizmaszárára:

Gyere, pajtás, katonának!

Erre a másik huszár is ráütött a csizmájára, csak úgy csattant. S mutatta, hogy dehogyis megy katonának, félrehúzódott, nem megy, s visszaénekelte:

Nem mék biz' én, mert levágnak.

Most az első huszár diadalmasan rákacsintott, villámgyorsan összevágta a csizmáit, hogy csak úgy cikkantak a sarkantyúk, s harsányan énekelte a választ:

Ha levágnak, feltámasztnak,
Téged tesznek kapitánynak!

A tánc nagy lépéseit cifrázták, amikor felordított valaki a sarokból:

- No, fiúk, ki megyen kapitánynak a labanc mennyországba?

Odanéztek, a "Bottyán apánk fia" volt a szót szóra mondó. A kocsmai nép gúnyosan felvihogott, a diákok zavartan összenéztek, a huszárok folytatták a táncot s az éneket. De előhúzódott egy jókora termetű, pecsenyés arcú, vereslő orrú, iszonyúan feldíszített őrmester, hatalmas fringiával az oldalán, ravasz s durva tekintettel, amilyen a toborzáshoz kell. Füttyentett egyet, s az utcáról tüstént berobogott még két huszár, ugyanolyan tarsolyosan, pirosan, mintha mézeskalácsból vágták volna ki mindkettőt.

- No, kurjongató, ide gyere a placcra, az anyád! - reccsent az őrmester hangja. - Mindjárt meglátod a labanc ég lajtorjáját, felsétálhatsz rajta; hol vagy ebadta?!

Az őrmester láthatta, ki volt a közbeszóló, de nem merte a rongyos, öreg kurucot erőszakkal kihúzni. Mert abban a pillanatban, amint odafordult, s a "Bottyán apánk fia" elé lépett, a körülötte ülők mind felálltak. Az őrmester szeme a lábakra futott. Szétterpesztve, kemény állásban meredt eléje minden láb. Némán, egyetlen szó nélkül sötétlett az öreg fickó elé a kocsmai had, mint egy védőfal. Ezek nem engednek, ebből vérontás is lehet, mérlegelte az őrmester. Megváltoztatta hát a stratégiát. Ahogy jobb lábát az emberfal előtt tartotta, hirtelen visszahúzta, röhögött egyet, megfogta a két huszár karját, s táncolni kezdett velük. Piros arca lila színt kapott.

- No, Gergő! - kiáltott az ajtóban álló huszárok felé. Azok is beléptek a körbe, úgy járták a toborzót.

A tánc enyhítette a helyzetet, a kurucot védő sziklafal megelevenedett, a magyarok felvidultak a tánc láttán, s tudták, hogy a szegény ember, védettjük, immár biztonságban van. Aztán véget ért a tánc, s az őrmester hízelegve kiáltott a kocsmárosra:

- Hínnye, bort ide, jó kocsmáros, tüzes bort az asztalra, vendégeim vagytok - s széttárta a karjait.

A huszárok lesöpörték az asztalokat, s fütyürészve, danolgatva, illegetve-billegetve hozták a bort. "Bottyán apánk fia" s védői csak elnézték, hogy ilyen tisztességes magyar gyerekekből hogyan lett császári huszár. A diákok meg örültek, hogy mindkét oldalról magyarok vannak a közelben, de a borhoz nem nyúltak, tudták a toborzási regulát: aki iszik a huszárok borából, annak csákót raknak a fejére, s készen van, mehet évszámra katonának, eleshet valahol külső országokban a császárért. Szép dicsőség, sírnak tőle az anyák szerte Magyarországon. A borból inni annyi, mint parolázni a császárral. Ez a toborzás célja.

De a ravasz őrmester addig forgott jobbra-balra, míg felbomlott a diákhad, s egy rétordiák ivott a felkínált borból. Ivott egy pohárral, kettővel, azzal leültették az asztalhoz, csákót nyomtak a fejére, mentét dobtak a hátára, s körültáncolták, mint az ördögök az áldozatot.

- Kend most már katona! - kiáltotta a nagy bajszú őrmester.

- Ádám, Barbacsi Ádám! - kiabált, visított összevissza a diáksereg.

A szegény nép ott hátul felállott megint, hogy lássa, kit fogtak el hát elsőnek.

- Azér' semmi baj, nincs szebb élet a katonaéletnél! - harsogott az őrmester.

- Mi lesz most? - dermedeztek a diákok. Voltak, akik a páterek után futottak, de a páterek csak a fejüket rázták, amikor megtudták, miről van szó. Hiába, Barbacsi Ádám elveszett. A fiú ott ült az asztalnál, kicsit ázottan a felemás gúnyában.

Akkor előlépett Kempelen Farkas. Szép csendesen odament a kocsmároshoz, megkérte, hozzon egy üveggel a legjobb borából.

- A legjobb boromból! - ismételte a kocsmáros.

- Hát, ha már így van, igyék velünk, vitéz strázsamester uram! - szólította meg Kempelen az őrmestert, s felemelte a poharat, hogy koccintson vele.

Az őrmester köpött egyet.

- Magadnak inkább tejet töltenél - morogta, de a sárga, ragyogó ital nagyon csábította, ellenállni meg nem kellett, minek?

Farkas töltött, az őrmester felhajtotta a bort. Utána nagyot csettintett a nyelvével, ahogy öreg korhelyek szoktak.

- Jó bor ez!

- Nagyon jó bor! - helyeselt Kempelen Farkas, s újból töltött. Akkor aztán nagy nyugalommal odalépett a marcona katonához, s mintha csak megigazítana valamit, levette a csákót a fejéről, s rárakta a saját fekete bársony diákfövegét. A körülállók elhűltek a csodálkozástól.

- Kend most már diák! - kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért.

Minden hang megszakadt abban a minutumban. Mi lesz most? A gyenge szívűek azt hitték, az őrmester, amilyen vad képű, menten kettéhasítja a vakmerő diákot.

De Farkas bírta az őrmester tekintetét.

A huszárok félkört alkottak az asztal körül, de nem szóltak közbe egy szót sem.

- Hát aztán mit tesz az, hogy diák? - évődött az őrmester, s megrázta feje búbján a diáksüveget.

- Hát csak annyit - eregette lassan, elnyújtva a szót Farkas -, hogy kend ezentúl nem a generális úr alá tartozik, hanem az iskola törvényei alá, s kendnek a rektor úr parancsol mostantól fogva, akárcsak nekünk.

- Parancsol a fészkes fene, nem a rektor! - hányta az le magáról a diáksüveget nagy berzenkedve.

De Kempelen Farkas halálos nyugalommal lehajolt, felvette, s újból a fejére rakta, s töltött a borból.

- Még ha csak parancsolna - folytatta a szót, mintha kérdésre válaszolna -, de felelni is kell ám az iskolában. Figyeljen csak, vitéz strázsamester uram, szép dolog az. Odaáll az ember elé a professzor úr, s azt mondja: no, híres huszár strázsamester, aki most már diák vagy, mondd meg, ki vágott az anyján fát? Mert ilyet kérdez majd. Mit felelne rá kend?

Az őrmester kezdett dühbe gurulni, kinyitotta s megint bezárta a száját, amely nem arra nőtt, hogy ilyen kérdésre feleljen.

Farkas pedig, mint a komédiások, úgy húzta a szót:

- Könnyű a válasz: Ádám volt, aki az anyján fát vágott. Mert Ádám volt az Isten első embere, akit az Úr a földből teremtett. A föld volt Ádám anyja. Amikor Ádám fát vágott, anyján vágta a fát. Úgy bizony!

- Tyű, a rézangyalát a fejednek, fiú! - hangzott a huszárszájból.

- Ó, semmi az, ez még csak találós kérdés volt. Ezután jő csak a retorika. Füle legyen annak, aki megérti. Odaáll a katedrára a professzor úr, s elmondja, mi az alaptétel. Az alaptétel az, hogy Szent Alajos dicsérendő, mivelhogy a spanyol udvarban sohasem tekintett a királynéra.

- Hát aztán miért nem nézett rá? - kérdezte az őrmester.

Farkas szaporán folytatta, ahogyan a tanárok szokták:

- Dicsérni való, mert nehéz volt rá nem nézni a szépséges királynéra. Nyilvánvaló pedig, hogy azon tettek érdemelnek nagyobb elismerést, amelyeket nehezebb végrehajtani. Ez állítás induktív úton, vagyis példákkal bővítendő ki. Herkules is annál dicsőbb volt, mennél nagyobb feladatot oldott meg. De Szent Alajos cselekedete sok nehézséggel volt egybekötve. Mert a szem nagyon fürge jószág, nehéz ellenőrizni. S Szent Alajos fiatal volt és a királyné gyönyörűséges. Szent Alajos cselekedete, hogy sohasem nézett a királynére, nagyon is dicsérendő. Ez a zárótétel, ismételje el, volt strázsamester uram, most engedelmes jó diákunk!

- Kotródj az utamból, te! - káromkodott az őrmester, s földhöz csapta a föveget.

- Hohó, nem úgy van az, kend ivott az én boromból, kend most már diák! Tanulni fog retorikát, grammatikát, görögöt, latint, poétikát, szintakszist.

Az őrmester arca verejtékezni kezdett, a kutyafáját, ennek fele se tréfa. A huszárok mogorván elhúzódtak tőle.

- No, nem kell annak így lennie - hízelkedett Farkas -, ha azt a fiút elengedi kend. Engedje el, akkor kend se diák, mint ahogy a diák sem katona.

A veres korhelyarc felderült. Az őrmester tüstént visszaadta Barbacsit az ujjongó diákoknak, s huszárjaival nagy hűhóval elzörgött a kocsmából.

Támadt ekkor falrengető vivát. Kempelen Farkasról aznap elterjedt Győr városában a hír, hogy nincsen nagyobb varázsló nála egész Magyarországon. Tarnócziné asszonyom csak úgy hányta magára a keresztet, mikor sorjában minden kitudódott. Tarnóczi uram pedig úgy felvidult, hogy ezúttal egy pohárnyi bort diktált a mosolygó Farkasba.

- Nem megmondtam, borral győz a magyar, kedves fiam, lám, te vagy a példa! - ismételte Tarnóczi úr, s ezt a mondatot aztán volt alkalma hallania mindenkinek, akit a győri utca Tarnóczi elé sodort.

Egyszer aztán véget értek a szép győri napok. Farkasnak kezébe nyomták a díszes tesztimóniumot, a gimnázium legjobb bizonyítványát, és Schreiber bácsi hét megyében híres kocsija a nevezetes diákkal együtt eltűnt a győri utcák porában. Tarnócziék s a győri diákpajtások megilletődve néztek utána.

A győri gimnázium rektora, amikor összeállította az év végi kimutatást, Kempelen Farkas neve mellé a margóra, ahová a megfigyeléseket jegyezték fel a jezsuita tanárok, ezt írta latinul: "Egészen rendkívüli ember."

A hazatérő diákot könnyes szemű anya várta s ölelte át a kocsiból kiszállva, várta a büszke s nyugodt apa, akinek el-fehéredett már a haja teljesen, aztán Erzsi, aki majd kezet csókolt neki, ha gyorsan el nem kapja, s barátságosan rá nem förmed a leányra. Várta a hűvös, teaillatos, tiszta lakás, a puha foszló kalács az asztalon. S várták a legújabb hírek, jók és szomorúak vegyesen, aminő az emberi élet, melyről a hírek szólnak. Megtudta, hogy András bátyja kilépvén a hadseregből, Rómába ment, ott elvégezte a teológiát, pappá szentelték, s hazajövet Mária Terézia tüstént kinevezte kanonoknak, s most itt van a Káptalan utcában, a kanonoki soron lakik az egyik sárga kúriában, holnap rögtön meglátogatják, mert nem egészséges, fáj a melle. Jánosról jó hírek jönnek, már kapitány, a háborúban kitüntette magát, mindenki szép jövőt jósol neki. S a pozsonyi ismerősök? Egykori pajtásai itt vannak, várják már türelmetlenül. Bikessy Laciból óriás lett, lovagol, vív, csapja a szelet a lányoknak. De Bél Mátyás meghalt váratlanul.

- A sok munkától - tette hozzá Kempelen Engelbert. - Ott voltam a temetésén, ilyen nagy temetés még nem volt Pozsonyban.

Ezen a nyáron Farkas megtanult úszni. Bikessy Laci és régi pajtásai hívták a Duna-ágba, a Käsmacher-szigethez, régi diákkalandjaik színhelyére.

- Meg kell találni az egyensúlyt a vízben - magyarázta Bikessy Laci, s a füvön hasmánt fekve mutatta, hogyan kell úszni. Egy-két próba a sekély vízben, ahol még földet ért a lába, aztán ment a dolog a lábakkal is, s harmadszorra már mind vígan úsztak a napsütötte vízben. Barnán, éhesen, lobogó hajjal érkezett haza az úszásból Farkas.

- Jaj, fiam, megszólnak minket, ha így fogsz járni a városban! - zsörtölődött vele az édesanyja. De Farkas csak nevetett, átölelte anyját, s megcsókolta.

Jólesett ez nagyon a szegény asszonynak, mert András fiáról nagyon rosszat mondott a doktor. Mikor Farkassal együtt meglátogatták, Farkas alig ismert a bátyjára. Sovány, sápadt, szinte tejfehér volt az arca, a vörös szegélyű kanonoki reverenda csak úgy lógott rajta. Az ablakot állandóan nyitva tartotta, egy olasz orvos tanácsolta neki. Kempelenné a legjobb teákat főzte a fiának, csalánt hozatott Erzsivel a kertből, azt felvágta, megszárította, s mézzel megkeverve adta a betegnek. Minden régi jó tanácsot megfogadott s kipróbált, de a beteg csak fogyott, csak nem akart erőre kapni. Közben nagy megtiszteltetés érte Kempelen Andrást: a királynő meghívta fiához, Józsefhez nevelőnek. Udvarias, szép levélben köszönte meg a kanonok a bizalmat, de betegsége miatt képtelen annak eleget tenni. Egy hét múlva Andrást a Burg orvosa kereste fel, megvizsgálta, s nem tudott okosabbat mondani, mint amit a beteg és családja már úgyis tudott. Ámde Farkast ott látva éppen, azt tanácsolta az öreg Kempelennek, hogy jó volna, ha távol tartaná a betegtől, mert a mellbaj ragályos, s a fiatalságra nézve a legveszélyesebb.

Erre Kempelen Engelbert megint csomagolt, s elküldte a fiát Szakolcára, tanuljon meg tótul, hasznát veszi még annak. A Morva völgyében, a magyar határon fekvő Szakolcán is volt ismerőse a főharmincadosnak; Prokopius úr, a plébániatemplom orgonistája. Prokopius örömmel fogadta Farkast a széles és szeles szakolcai piacon, a hatalmas kuruc süvegű, loggiás torony alatt.

- Levegő van itt bőven - mondotta Prokopius úr -, csak ne fújna úgy az északi szél. Ha rákezdi, be kell zárkózni a házba, nincs menekvés.

Augusztus volt, a gyümölcsérés ideje. Farkast elvitték Prokopiusék a szőlőjükbe, ott próbálták magyarázni a pozsonyi úrfinak, hogy Szakolcán egészségügyi okokból kell inni a vörös bort, a város híres borát, mert a szakolcai víz nagyon meszes, attól betegszik meg az ember, a bor meg élteti, attól holtig él! - mondták s nevettek. A város fölött elhúzódó szőlőkertek szelíd homokdombokon vonulnak végig, van ott gyümölcsös is bőségesen, alma, barack, szilva. Estefelé szekereken hordták haza a dombok termését. Farkas csendesen dalolgató lányokkal és fiúkkal beszélgetett, esténként tót szavakat jegyzett fel magának. Prokopius úr lámpafénynél kijavította a szógyűjteményt, elmondta Farkasnak az igeragozást, a főnévragozást, Farkas meg elismételte a leckét. S egy nap Prokopius úr odavolt a csodálattól: hallotta, hogy ifjú vendége már "povedál" tótul, s együtt fújja a nótákat a szüretelő parasztfiatalsággal.

- No, ez gyorsan ment - mondotta Prokopius úr a plébánosnak -, s bor nélkül!

Egy délben a gyorspostával levél érkezett Farkasért: csomagoljon, jöjjön vissza, András bátyja meghalt, még elérheti a temetést, addig várnak vele. Sebtiben összerakta holmiját, és a Brünnből jövő gyorspostával visszautazott Pozsonyba. A szakolcai torony, mint egy mosolygó öreg kuruc arc, eltörölhetetlenül megmaradt Kempelen Farkas emlékezetében. Prokopiuséknak megígérte, hogy tót nyelvi tudását nem hanyagolja el, hanem fejleszteni fogja, lesz módja rá még valahogy.

Odahaza szomorú, letört szülők várták.

Hármasban lépkedtek a koporsó után. Zúgtak a harangok, szólt a latin szertartás szövege. Farkas szívében fájdalmas érzés ütött tanyát: nincs nagyobb igazságtalanság a halálnál. S meghalni úgy, ahogy András halt meg, egy ragyogó pálya kezdetén, fiatalon. Ragaszkodott az élethez.

- Szegény, maga se akarta elhinni, hogy meg kell halnia - hajtogatta a szerencsétlen apa. - Nincs nagyobb fájdalom, mint apának gyermeket temetni - mondta később, mikor a temetés után otthon leültek az asztalhoz, s Erzsi megtöltötte a poharakat a fanyar zamatú szakolcai borral. Fájó fejjel, szédülve ült Kempelen Engelbert az asztalnál. Felhörpintette a halotti tor poharát, szótlanul felállt, odament a feleségéhez, s ezt mondta:

- Jó anya voltál, maradj ezután is.

Aztán Farkas fejét simogatta meg.

- Most már csak te maradtál nekünk és János. Most mi is csak értetek élünk. - S keményen, könnytelenül az ablakhoz ment, kinyitotta. A Ventur utca zsivaja fölszállott a lakásba. Kint nevettek az emberek, kiabáltak, suttogtak, csikordult-zördült valami jármű, suhogtak a ruhák, koppantak a cipők s a botok. Esteledett. Kempelen Engelbert lerázta ruhájáról a port, s leült, hogy vacsora előtt elszívjon egy pipát. Farkas elnézte apját, ránézett édesanyjára, aki csöndesen sírt. "Milyen keménykötésű ember az egyik, milyen érzelmes, érzékeny a másik. Az ő gyermekük vagyok én! - mondotta magában... - Nem szabad idő előtt elpusztulnom! Nem szabad..."

Másnap reggel a dómban a gyászmisén Farkas egy leányarcot fedezett fel, amelyről attól fogva nem vette le a szemét.

A leány ott állt nem messze tőlük, a Kempelen rokonság és az ismerősök sora mellett, jobbra a főoltártól. Világosbarna haja volt, arca hosszúkás, finom vonásokkal. Szeme színét nem láthatta, de sötétnek tűnt, nem világosnak, annyit kivehetett a távolból is. Szájának különös, érdekes vonala volt. A szép, telt ajkak, úgy tűnt fel, meg akarnak nyílni, szólni akarnak. Mit mond majd, ha megszólal, egy ilyen leányszáj? Biztos nagyot és szépet - merengett a gyászruhák közt az ifjú -, tüneményesen szépet. Ha mosolyog, abban a pillanatban még szebb ez a száj. Okos és bátor kifejezése van az egész arcnak, a homlok magas, az orr egyenes görög orr. Végignézett a lány alakján. "Olyan magas, mint én" - gondolta magában. Egyszerre csak találkozott a két szempár. A lány lesütötte a szemét, s lassan elpirult. Farkas ijedten nézett körül, de az emberek magukba merülten hallgatták a mise hangjait. "Nem, ezt senki sem tudja, csak mi: ő és én, ő és én, én és ő" - váltogatta magában a legédesebb szókat. A halál gyászában fedezte fel szíve első elfogódottságát, a szerelmet.

Csupán szemmel beszéltek egymással. A templomban találkoztak újból. Farkas a lány közelébe furakodott, s kifelé menet a templomajtóig egymás mellett haladtak nagy üggyel-bajjal. A szívük úgy vert, mint a marokba zárt verébé. Mindketten irultak-pirultak. Farkas szólni szeretett volna, de nem szólhatott, a társadalmi illem nem engedte.

Most érezte, milyen nehéz úgy élni, hogy az ember ne szólhasson szíve érzelméről.

A véletlen sietett a segítségére.

A dóm karnagya üzent érte, jöjjön, ha lehet, vegyen részt a dómbeli énekkar próbáin, ünnepi énekre készülnek, kápolnát szentelnek fel a dómban, s szeretné, ha az ünnepség sikerülne. Farkasnak nem sok kedve volt hozzá, de anyja úgy megörült az invitációnak, hogy mégis rászánta magát, s elment. A dóm kórusán folyt a próba. A templom most sötét volt, csak a bejáratnál égett három gyertya. A pillérek sora úgy hatott, mintha roppant óriások állanának, s fejükön a dóm boltozata. Középütt, a főoltáron, Szent Márton lovas szobra ágaskodott a sejtelmes homályban. Fölkavart lélekkel lépett ide Farkas. A lányon járt az esze. S amint a kórushoz vezető csigalépcső felé lépkedett, hallotta, hogy csikordul az ajtó, mögötte is jött valaki. Hátranézett, elhűlt benne a vér. A gyertyafényben feltündökölt a leány arca. Mindössze tíz-tizenkét lépés választotta el tőle. Megállt, megvárta, míg hozzá ér. S akkor úgy érezte, mintha réges-régen ismerné ezt az arcot, nem is ismerhet mást, ez az, akit magában hord. Meghajtotta magát, bemutatkozott. Kiderült, Barcza Rózsika is az énekkar tagja, siet a próbára.

Ó, Mária, mennyek királynéja.

Farkas és Rózsika énekelt a zengésben, de belepiruló arcuk, boldog, szabad lélegzetük önmaguk győzelmi himnuszát énekelte a Mária-énekben.

Megvolt az ünnep a dómban. Csigás parókájú pozsonyi nemesek s gazdag belvárosi polgárok, asszonyaik arany főkötőben, roppant szoknyákban s leányok, ifjak, papok s apácák vonultak fel ezen a napon. Farkas s Rózsika egyszerre érkeztek, s egyszerre siettek kifelé az özönlők áradatával. Megfogták egymás kezét. A nyár végi esthajnalban szikrázva ragyogtak a csillagok. A pozsonyi ég olyan alacsonynak tűnt fel ebben az órában, hogy némán, csodálkozva néztek fel rá. Egy hullócsillag futott át a dóm karcsú tornya fölött, mire a babonás nép sóhajtozva keresztet vetett.

- Valaki... - szólt a leány.

- Ne mondja, senki sem hal meg a csillaghullástól, Rózsika. De azért szépen fut végig a csillag az égen. Lám, mennyi csillag, mennyi fény, mindnek más a fénye. Melyiket szereti?

- Azt a magányosat ott!

- A korán kelő, korán nyugvó északi csillagot?

- Azt. És maga?

- Én is ugyanazt szeretem.

Rózsika mosolygott, lesütötte a szemét, s csendesen mondta:

- Mily különös véletlen!

- Mint az emberek találkozása a földön. Az is véletleneken múlik. Elkerülhető-e az, hogy két ember, akinek egy a gondolata, ne találkozzék? Én ezen annyit tűnődtem azóta, hogy magát megpillantottam a dómban. Úgy hiszem, elkerülhetetlen.

A Káptalan utcán mentek végig. A Zsidólépcsők felé igyekeztek, arra alig ment ember, s a csillagokon kívül más megvilágítás ott nem akadt. Majd átvágnak a Mihály-torony felé, a szűk Bástya utcán keresztül. Barcza Rózsikáék ott laknak a toronynál, odáig kísérheti.

S ott, a Káptalan utca sarkán, a fiú megcsókolta a lány szemét, s a lány ugyanúgy visszacsókolta. Szót nem mondtak. Csak érezték, hogy ez a találkozás olyan boldogság, aminőt egyikőjük sem ismert azelőtt.

Aki szerelmes, annak a gondolatai befelé sétálnak, a társaságban szótlanná válik, sőt szórakozottá. Kempelenék hamar észrevették, mi történt Farkassal. Ez másfajta komolyság, mint a gyász komolysága. Az anyai szem tévedhetetlenül lát.

- Fiam, te szeretsz valakit.

- Szeretek, édesanyám.

S elmondta a kis regényt.

- Barcza György gazdag gabonakereskedő, felesége török vagy görög asszony, ma is nagyon színes ruhákban jár, ez az egyetlen lányuk, ez a Rózsika. Kedves, művelt leány - mesélte az anya -, nagyon muzikális, szépen zongorázik. A dóm orgonistája nagy jövőt jósol neki, mert ő tanítja, de Barczáné időnként átjár a leánnyal Bécsbe, ahol egy híres-neves zongoraművésztől vesz órákat.

S mire nem képes egy anya! Aznap este Kempelenné sétálni ment a fiával. Lassan a Mihály-torony felé haladtak, aztán jobbra tértek, s Barczáék emeletes háza előtt úgy vonultak el, mint akinek állandóan igazítanivalója akad a lábbelijén. A kivilágított emeleti ablakból zongoraszó hallatszott. Farkas elképzelte, hogy Rózsika zongorázik, mellette ül a dóm orgonistája, a háttérben Barczáné kézimunkázik. Farkas nagyon szerette a muzsikát, de ma úgy érezte, ilyen édes zenét még világéletében nem hallott. A szomorú, fekete ruhás anya arcán ugyanolyan lelkes mosoly jelent meg, mint a fiúén. Kis olasz zongoradarab volt, amit hallott, édes s tiszta csendítés. Közben felkelt a hold, s a zsindely- és cseréptetőket elöntötte a varázslatos fény.

Farkas reggel korán kelt - ezt még Győrben megszokta -, megreggelizett, s a Mihály-toronyhoz sietett. Hogyan láthatná meg csak egy pillanatra is Rózsikát? A dómbeli hangverseny óta nem találkozhattak. Márpedig ezt nem lehet elviselni. Ahogy ezen tűnődött, egy pékinas loholt át az utcán, nagy kosár friss süteménnyel. Egyenesen Barczáék felé tartott. Farkas egy pillanat alatt kész volt a haditervével. Füttyentett a fiúnak, aki tüstént megállt, felhúzta a szemöldökét, s mókusarccal nézte-várta, mit akarnak tőle.

- Te Vili! - szólította meg Farkas.

- Nem vagyok Vili, uram! Tóni a nevem, Schmidt Antal.

- Szóval Tóni, gyere ide a kapuba!

Tóni nagyszerű fiú volt, mert azonnal tudta, mi a teendője. Átadta Farkasnak a kosarát, fehér süvegét a fejére csapta, majd fogta a fiatalúr kalapját, s halkan fütyörészve a kapuba állt. Tóni tudta, mi fog történni. Elmondta Farkasnak, - hogyan kopogjon, mert mindig a kisasszony nyit ajtót, s maga válogatja ki a süteményt. Képzelhető Rózsika meglepetése, mikor ott áll előtte lovagja, mint alkalmi pékinas.

- Nem bírtam tovább, látni akartam magát, tegnap itt hallgattam a zongorajátékát, ugye, nem haragszik, Rózsikám?!

- Farkas!

A Barcza-lakásban senki sem moccant, ketten álltak az ajtó küszöbén.

- Rózsi!

- Farkas!

Aztán egy szó sem hallatszott, szem és száj találkozott a meleg, ropogós zsemlyék fölött.

- Éhes Farkas! - mondta kedvesen zsörtölődve a leány.

- Édes Rózsika! - mondta ugyanolyan hangsúllyal a fiú.

S nevettek egyet.

S egy perc múlva már megint Tóni kezében volt a kosár, fején a fehér süveg s a zsebében egy húszas.

A húszast a kis pékinas eltette emlékül, nem nyúlt hozzá, ez különleges szerzemény. Ilyen bátor úrfit még nem látott. Hogy is lehetséges ilyen ember?

Aznap este Kempelen Engelbert elővette a fiát, s megkérdezte:

- Minthogy elvégezted a középiskolákat, itt az ideje, hogy beiratkozz a főiskolára, s elvégezd azt is. Mit szeretnél tanulni, minő tudományt, édes fiam?

- Apám, ezt én már rég végiggondoltam. Az egyetemen fizikát, matematikát, természettudományokat, építészetet szeretnék tanulni, de azonkívül irodalmat, zeneművészetet is...

- Ó, ó! Hát ezekből miféle komoly állást lehet előteremteni?

- Ezekből, édesapám, akármifélét, mérnöki állást és... feltaláló állást, de hohó, ilyen még nincsen, igaz, de lehet, aztán bányaigazgató is lehet az ember ilyenféle tudományok által, vagy építhet hidakat. Magyarországon annyi hidat kell felépíteni, de annyit, nem hajóhidakat, hanem kőből épített hidakat.

- Te, Farkas - szólt közbe az apja -, hagyd abba, ne légy fellegjáró. Te felsorolod kedvenc tárgyaidat, s én nem bánom, foglalkozz ezután is mindegyikkel, amennyire csak jólesik neked. De te Magyarországon akarsz élni, itt pedig ismerned kell a jogot, a törvényeket, az eljárást peres ügyekben és magánügyekben, mert különben ismerheted a csillagokat, de eltévedsz a földi útvesztőben, s a rossz emberek egykettőre tönkretesznek. Az Irigység és a Féltékenység fái közt kell eltöltened az életet, s ezeket a fákat jól kell ismerned. Te saját fejed után akarsz majd lépkedni, önálló ember vagy, szereted a szabadságot, s másokat is így akarsz látni magad körül. Jaj neked, ha nem tudod a módját, a megvalósítás útját, kis csapásait, ösvényeit, szóval a jogokat és a szokásokat.

- Tehát jogot kell tanulnom, igaz-e, édesapám?

- Azt, mégpedig alapnak ahhoz, hogy fizikus, építész, csillagász, matematikus és miféle tudós légy a kedved szerint. Aztán nézd, fiam, valamiből meg kell élned. Tudósnak lenni úri passzió nálunk, amelyhez több pénz kell, mint a vadászathoz, holott az régi úri szórakozás magyar földön, akárcsak a lovaglás. A jogászság hivatalt szerez neked, a hivatal fizetéssel jár, s így aztán szabad idődben lehetsz tudós és művész, ahogy jólesik.

Kempelen Farkas csak elnézte apját, amint ott állt ódon bútorai közt, az egyszerűség és kötelességteljesítés nyugalmával, s egyszerre úgy érezte, hogy el kell fogadnia apja érvelését. Hozzálépett, s megfogta az öreg kezét.

- Édesapám, elvégzem a jogot, igazad van!

- Én ezt neked lehetővé teszem, fiam - mondta Kempelen Engelbert katonásan. - Úgy gondolom, hogy nem Nagyszombatban végzed majd a jogot, hanem Bécsben.

Nagyszombatból elég volt bátyáid esetében. Bécs sokkal rangosabb.

Farkas szeme felragyogott: Bécs, ahová Rózsika utazgat az anyjával a nevezetes zongoraórára! Istenem, de jó lesz!

- Természetesen Bécsbe megyek, édesapám! Örömmel megyek Bécsbe!

Valami édes-édes muzsikát hallott e pillanatban Kempelen Farkas, mintha a távolból áramlana hozzá az élet zenéje.

Isten hozzád, Pozsony, szüleim, Rózsika, pajtásaim, bölcsőhelyem!

Még a lovak is hetykén felemelték a fejüket, amikor a gyorsposta éktelen kürtöléssel délfelé behajtott a bécsi nagy piacra. Farkas ámulva nézett körül, mi minden kapható itt. Pozsony vagy Győr szegény vidéki városka volt ehhez képest. Lomha társzekerek zörögtek, keskeny kocsik siklottak el, sárga hintók dübörögtek a köveken, lódobogás hangzott jobbról-balról, beszélgetés, kiabálás, füttyök s szitkok egész áradata zúgott a piacon, sürgött-forgott ott száz meg száz férfi és nő. Október volt, bágyadt kékséggel búcsúzott az ég. Hideg árnyéka volt már toronynak s kéménynek egyaránt.

S torony és kémény sose volt annyi Bécsben, mint akkor.

A nemesség, a főnemesség tudniillik versenyt futott a gazdag polgársággal, hogy minél szebb külsőben jelenjen meg. A császári palota közelében egymás után emelkedtek a kertekben s a füves telkeken az új főúri paloták. Főurainkat Mária Terézia szinte az ujjával csalogatta fel Bécsbe, költsék el ott a magyar parasztok verítékéből szerzett aranyakat. A legszebb palotákat a magyar grófoknak építették az udvari építészek. Főuraink ragyogó arccal vették az uralkodó kegyét. Csak üzentek haza az uradalmi igazgatónak, s az küldte a pénzt. Amikor az ország pénztelenségben nyögött, kurtanemes és jobbágy kopottan és elkókadva nézte szétmálló életét, uraink átlagban egy év alatt százezer forintot költöttek el a császár városában. Évtizedekig utána se néztek a birtoknak, csak megkövetelték a járadékot, amit az igazgatónak elő kellett teremtenie, különben menesztették. S azonkívül küldenie kellett élelmiszert - lisztet, húst, zsírt, borokat, gyümölcsöt. A bécsi szakácsok kitalálták a módját annak, hogyan kell ebből díszes és ízletes ételt készíteni. A pozsonyiak délutánonként azt nézték, hogyan húznak át a városon a Bécsbe menő poros szekérkaravánok. Megrakodva, lassan döcögtek oda, s üresen, könnyedén, gyorsan futottak Bécsből vissza. A gyerekek utánozták a Bécsbe menő s a Bécsből jövő szekerek hangját. Keserűen nevettek rajta a szülők.

A bécsi boltokban volt kapható a világ legjobb portékája. A Burg körül, a belvárosban, jólét uralkodott. Selyemben és bársonyban mozgott a világ. Bécsben sütötték Európa legjobb süteményeit, árusították a legszebb ékszereket és ruhákat. Mária Terézia mint karmester állt és dirigált. Értett hozzá. Azt akarta, hogy Bécs felülmúlja Párizst, a francia királyok esztelen pazarlását. Ekkor épült fel Bécsben a Károly-templom, a schönbrunni nyári császári palota egy gyönyörű kert közepén, s mindenki csodálatosnak találta Savoyai Jenő herceg palotáját, a Belvederét, a Szép Kilátót.

Szép kilátó volt Bécs maga. Brüsszeli kárpitok, genovai damasztok, aranyhímzésű nehéz bársonyfüggönyök, kínai porcelán készletek, kristálycsillárok, ezüstkeretű állótükrök és aranyból vert virágtartókba ültetett narancsfák között, pazar terítésű asztalokon ették ott az ötvenfogásos lakomákat, amelyeken tizennyolcfajta magyar bort szolgáltak föl.

Már akkor megvolt az udvari opera s az udvari színház, olasz és francia színészek és táncosnők produkcióin ott nyüzsgött az úri nép. Mozart és Haydn zenéje Bécsben csendül fel az élet boldog, mámorító érzésével.

Ebbe a városba került fel diáknak Kempelen Farkas.

Apja itt is egy régi, kamarai kartársánál helyezte el kvártélyra, egy kedélyes, tréfacsináló, fehér hajú úrnál, aki a Burg mögött lakott, egy görbe utcában, amely szűk volt, de ahhoz elég tágas, hogy odahulljon a szomszéd palotasor kéményeinek sűrű füstje. Kempelen Farkas nem győzte lerázni új, kávészín ruhájáról s kalapjáról a kormot. Valahányszor befordult a platánokkal szegélyezett széles útra, levette a kalapját, odakoppintotta a legközelebbi ház falához, lerázta róla a kormot, s újra fölvette.

A jogakadémián ugyanúgy feltűnt, mint a gimnáziumban. Most látta, mit ér a biztos nyelvtudás. Elsősorban tökéletes latin és német tudásának vette hasznát. Játszi könnyedséggel tette le vizsgáit. A nyurga, kedves arcú, tisztán öltözködő, mindenkihez készséges, nyájas, de sosem bizalmaskodó ifjút nagyon megszerették a tanárok s diáktársai is. Farkas nem volt nagyképű, nem volt tudákos. Víg kedélyével hamar kedvence lett pajtásainak.

Kis kocsmákban együtt énekelt társaival, kirándult velük a regényes Kahlenbergbe, s ott megmutatta nekik, hogyan kell szalonnát sütni az erdőben.

Egyszer aztán jött egy kis kék levélke Rózsikától. Apró küldönc hozta a Schönbrunnhoz közel eső Arany Hattyú fogadóból: "Itt vagyunk a mamával, délelőtt zongorázom, délután háromkor jöjjön az Arany Hattyúba!"

Már akkor ősz volt, hideg november, de a bécsi fogadóban olyan igazi meleg volt, ami nem jő csak a kályhából, hanem az emberi szívekből. A fogadós és a felesége családi kört varázsolt vendégei köré, s Barczáné meg a leánya valóban úgy érezték magukat, mintha vendégségben volnának valamely kedves rokonuknál. Farkas is jóízűen fogyasztotta a habos kávét s a csokoládés kuglófot, amely kuglóf akkor kezdett híresülni az udvari cukrász nevezetes újdonságaként az egész városban.

Rózsika már mindent elmondott anyjának, s Barczáné örömmel látta asztaluknál a kellemes modorú ifjút. Rózsika ajka megnyílt, s egymás után közölte a pozsonyi híreket Farkassal, hogy mi történt a városban, mit mesél a csöpp Tóni, amikor reggel kopog, s hozza a zsemlyét, hogy látta Farkas édesanyját, s hogy az énekkar most egy karácsonyi kórusra készül. Farkas úszott a boldogságban, leste, várta a szavak s mondatok sajátos hangsúlyát. Rózsika szemébe nézett, amelynek színe hasonlatos volt a barna bársony színéhez - simogatta az embert.

Így élt Bécs városában a fiatal jogász.

Karácsonykor hazament, s megvallotta, hogy Bécsben jó, de a legjobb otthon. János is otthon volt az ünnepeken. Ragyogó kapitányi ruhájában, csengő-bongó sarkantyúval járt-kelt a városban. Irigyelték is Kempelenéket a pozsonyiak. Ilyen két fess fiú! Most már észrevették, hogy Kempelen Farkas udvarol Barcza Rózsikának.

Aztán megint visszament Farkas Bécsbe, tanult, vizsgázott. Elmúlt a tél és a tavasz. Bécs utcáin megjelentek a fagylaltosok.

Május végén olyasmi történt Farkassal, ami döntő fordulatot jelentett az életében.

Délfelé járt az idő, ő hazafelé tartott. A népes utcán egyszerre csak csődületet látott. Egy poros szekér állott ott, a bécsi városi hajdú fogta a lovakat, s szórta a szót szaporán a gyeplőt tartó, pipázó parasztra. Az a paraszt pedig magyar paraszt volt, Farkas tüstént látta.

- Rövid prédikáció, hosszú kolbász! - kiáltotta egy-egy hosszú német vers után a paraszt.

A hajdú nekiruccant, s haragosan megint hosszan nógatta a parasztot: kotródjék innen a koszos lovaival, errefelé csak úri hintónak van joga a közlekedésre. De a paraszt egykedvűen válaszolt megint:

- Rövid prédikáció, hosszú kolbász!

Erre aztán Kempelen Farkas megszólalt:

- Dejszen kend a rövidet sem értené!

Megörült a magyar szónak a lovak gazdája:

- Ezen a hamar nyelven nem, de magyarul igen, fiatalúr. Rövid legyen a szó, mert megéheztem s a lovak is.

- Merre jár erre?

- Keresem a magyar királyt, panaszom van, itt az írás, ni.

- Azt akarja átadni a királynak?

- Mégpedig sürgősen, mert vissza is kell menni, uram, gyorsan.

- Mutassa a levelet.

- Már jó embernek megmutathatom éppen, tessék, itt van.

A hajdú látta, hogy Farkas ért ehhez az emberhez, hagyta, tárgyaljon vele. A bécsiek is azonnal helyet szorítottak neki a szekérnél.

Farkas átvette a levelet, kinyitotta s olvasta:

Felséges Király asszony!

Az Isten Felségedet sokáig éltesse és szerencséltesse, szívből kívánjuk.

Mink, Resznek és Jakabfa lakosai nagy sanyargatásunkban szólunk Felségedhez, Királyasszony! A rettentő porciózás, a téli katonai kvártélyozás, a vármegyének való kemény teher summa annyira megrontott minket, hogy nem bírjuk már az életet. S ehhez még a földesurunk sanyargatása, akinek megadunk minden forintokat és szolgálatot, de a méltóságos gróf úr őnagysága nem tekinti semmibe. Hanem még ezenfelül is kívánja terheinket súlyosbítani. Helységeinkben majort csináltat velünk, s ahhoz szántóinkat és réteinket elszedi tőlünk. Mi azokat a földeket megszántani, bevetni, aratni, a réteket megkaszálni, felgyűjteni, behordani, egyszóval mindennemű dolgot ott végbevinni már nem bírjuk, hisz saját földünk úgy marad, családunk éhen halhat, a gyerek mind rongyban jár. A nagy árvizek minden évben úgy megrántják földeinket, hogy semmi hasznát nem vesszük azoknak, s hiába dolgozunk inunk szakadtáig. Ide-oda inkább elbujdosunk, ha Felséged nem könyörül rajtunk, s a mi nyomorult helyzetünket meg nem változtatja. Az Isten kedvéért kérjük Felségedet, mint pártfogó tútorunkat, védje meg a romlásnak indult szegény magyar népet, együgyű jobbágyait.

Farkas keze reszketett, holott meleg dél volt.

Ez az egy paraszt átvágta magát az erdőkön s hegyeken, s eljött Bécsbe a két falu panaszos levelével.

- Ki írta?

- A parasztok mondták, a kántor írta.

"S én jogász vagyok, aki az igazságszolgáltatást tanulom, s a törvények erejét tudom, amelyek védelmet nyújtanak az állam minden lakosának, ahogy professzoraim tanítják" - mormolta magában Farkas, s aztán hangosan odaszólt a hajdúnak:

- Én jurista vagyok, s magammal viszem ezt a parasztot!

A tömeg utat nyitott az erélyes szóra, s a szekér elrobogott az éhes lovacskákkal.

Farkas úgy érezte, hogy szárnyakat kapott. Kipirult a dühtől és a szégyentől. Hát nincs törvény, nincs igazság e földön, ha az ember történetesen jobbágynak született? A viskók nevében, mondta magában, amint az izzadságszagú paraszt mellett ült. S íme egyszerre csak szólni tudott mindenkivel. Befordultak a Burg felé.

Aki fel akarta tartóztatni a koldusfogatot, annak varázsszót mondott, s menten továbbengedték. A strázsáknak is tudott olyan igazoló mondatot a fülébe szúrni, hogy utat nyitottak nekik. A Burg külső udvarán leszálltak a szekérről, a paraszt szénát vetett a lovaknak, s rábízta életüket valami ott lebzselő udvari őrizőre, aki már intett, menjenek csak, majd megtalálják itt a lovakat.

- Jöjjön csak utánam szorosan, majd bejutunk valahogy a királynőhöz, ma van éppen fogadónapja mindenki számára.

- Megyek én, fiatalúr, nem félek én!

- Félelemről szó sincs! - mondotta Farkas. - Csak ügyesen kell lépni itten, ez a fontos.

- Lépni is tudok! - mondta a paraszt, s ment, ahogy Farkas mondta.

Kempelen Farkas pedig bizalmasan üdvözölte az ajtónállókat, mint aki régóta bejáratos a helyen. Kérte, mutassák, melyik most a legrövidebb út a királynőhöz, fontos futárt hoz messzi országrészből. Végül bejutott a nagy várakozási terembe. Szeretett volna szétnézni, de hát arra lesz még alkalom. Rohant előre, mint valami bennfentes titkár vagy komornyik, aki életmentő titkos orvosságot visz. Egyszerre csak egy ébenfa bot koppant a cipője orrán. Ünnepies, előkelő, kövér úr vizsgálta haragos szemmel.

- Hogy merészelt ide?

Farkas éppen felelni akart, amikor kinyílt egy nagy fehér szárnyas ajtó, s megjelent a veres hajú, fehér arcú Mária Terézia. Farkas meghajolt. Akkor látja, hogy ott áll a maga emberével az első sorban.

- Magyarországról jő? - kérdezte Mária Terézia.

- Onnan, felség! Resznek és Jakabfa lakosait nem hagyja élni a földesuruk. A szegényparasztok levelét hoztam el, azaz hoztuk el ketten. Én segítettem ide ezt a szegény embert, aki a levelet hozta hegyeken-völgyeken át megállás nélkül, nappal és éjjel, hogy a felséges királynőnek átadja, s a magyar nép panaszát elmondhassa!

- Gondunk lesz rá, hogy a kérést megvizsgáljuk, s törvényeink szerint eljárjunk! - szólt a királynő.

- Felség, a nép nem ismeri a törvényeket, a nép védtelen! - mondta Kempelen. Mindenki ránézett, mert a királynak nem lehet többet mondani, csak amennyit kérdez. Ki ez a vakmerő fiatalember? Szúró pillantások meredeztek Farkasra.

De ő most németről latinra fordította a szót, s ezt mondta:

- A törvényt a földesúr magyarázza a jobbágynak Magyarországon.

- A törvényt a király magyarázza! - csattant fel a királynő latinul. - Ki ön, s honnan jött?

Az udvarmester homlokát elborította a veríték. Minő szégyen!

Farkas pedig meghajtotta magát, nyugodt szemmel a királynőre nézett, s folyékonyan mondta tovább:

- Felséged szolgálatjára Kempelen Farkas, a pozsonyi főharmincados fia, jurista diák Bécsben.

- Ah, még egy Kempelen? (Mert háromról már tudott a királynő.)

- A negyedik s az utolsó, felség!

- Tetszik nekem a fellépése.

Farkas már tudta, hogyan kell itt visszavonulni anélkül, hogy hátat fordítana a királynőnek. Még látta, hogy a királynő szól valamit az udvarmesternek, s már inalt is kifelé társával együtt a nagy forróságból. Ha ezt az apja látná! S ha itt volna Rózsika! Már kereste az ajtónyílást, amelyben a leggyorsabban eltűnhetne. De egy felemelt ujj megállította.

- Nagy szerencse érte önt, fiatalember, jöjjön utánam! - mondta az ujj tulajdonosa, egy kis hopmesterféle alak.

Farkas pár perc múlva nyolcszögletű kis szobában találta magát, nem is tudva, hogyan léptek be abba, mert ajtó sehol sem volt a falon.

- Foglaljon helyet - mutatott a férfi egy sárga vonatú kis székre, s eltűnt.

Mire visszatért, kezében egy papírköteget tartott.

- Ez itt a királynő őfelsége törvénye a jobbágyok munkakötelezettségéről. Az urbárium. Bizonyára hallotta a hírét. Latinul van írva, fordítsa le németre, s ha elkészül vele, jelentkezzék nálam itt a Burgban, keresse Dobrin tanácsost.

- Köszönöm a bizalmat!

Dobrin udvari tanácsos azt hitte, hónapokra szóló munkát adott a pozsonyi ifjúnak. Bezzeg leesett az álla, mikor tíz nap múlva a fehér ruhás, kék kalapos strázsa nagy szertartásos koppanásokkal odavezette eléje Kempelen Farkast.

- Csak nem a fordítást hozza már?

- Eltalálta uraságod, én bizony azt!

S azzal letette az asztalra a hatalmas köteget.

- Írja ide alája a nevét és a címét.

Farkas odaírta.

Dobrin tanácsos azt hitte, amikor vendégét kikísérte, hogy hebehurgya ember, aki gyorsan összecsapta a fordítást. De tévedett. A fordítást világosan olvasható, művészien szép betűkkel írta az ismeretlen ifjú. Ez nem lehet gondatlan munka. A fordítást aztán átadták az udvari könyvtár igazgatójának, Kollár uramnak, nézze meg, használható-e. Kollár híres volt szigorúságáról és pontosságáról, no meg szűkszavúságáról. Véleményét egy tenyérnyi kemény papírlapon közölte Dobrinnal. "A fordítás minden tekintetben elsőrangú, jobban senki sem tudná elvégezni."

Néhány nap múlva udvari tisztviselő kereste fel Farkast, s húsz vadonatúj aranyat adott át neki munkájáért.

A bécsi jogakadémia hallgatói aznap este nem osztrák sört, hanem magyar bort ittak Kempelen Farkas egészségére, s persze ettek is hozzá. Farkas vendégei voltak valamennyien.

Mikor a második év végén Kempelen Farkas átvette a diplomáját, s az akadémia professzorai egyenként megszorították a főiskola legjobb hallgatójának kezét, a római jog tanára, a kar legidősebb tagja, ezt mondta Kempelennek: "Ön nagy dolgokra van hivatva!"

Farkas hazament, kinyitotta szobája ablakát, elővett egy árkus papirost, s lassan, gondolkodva ezt a levelet írta szüleinek:

Kedves Szüleim!

Elvégeztem az iskolai pályát. Megtanultam mindazt, ami megtanulható volt Pozsonyban, Győrben és Bécsben, s azt is, amit iskoláimon kívül, kedvem szerint, a könyvekből megismerhettem. Bár azt írhatnám, hogy ezzel együtt elvégeztem a tévedéseket és csalódásokat, amik az ifjút kísérik, csalogatják, sőt üldözik. Azt hiszem, ezt a stúdiumot még nem fejeztem be, mint a mai napon jogi tanulmányaimat. Megelégedetten írhatom, hogy mint első eminens jöttem ki az akadémiáról. Vajon az életben milyen osztályzatot fogok kapni? Megállom-e a helyemet ott, ahová a sors rendel? Ezek az én kérdéseim. Most azonban nem óhajtok tovább töprengeni, hanem megköszönöm kedves Szüleimnek mindazt a jóságot és áldozatot, amit annyi éven át igénybe vettem. Ígérem, hogy erőmet és tehetségemet kedves Szüleim örömére, édes hazám megelégedésére fogom fordítani. Erőmet említem itt elsőnek, mivel tehetségben sohasem volt hiány Magyarországon, annál inkább szilárd elhatározó akaratban. Én akaratomnak ura szeretnék lenni, s minden erőmmel azon akarok dolgozni, hogy hazám újra elérje azt a virágzást, melyet Hunyadi Mátyás alatt megélt. Remélni óhajtom, hogy nem marad el mellőlem azoknak támogatása, akik nálam idősebbek, s kezükben tartják a hatalom jelképeit. Némi reményem már van ahhoz, hogy nem fognak lenyomni, akik rosszakaróim. Néhány nap múlva elhagyom Bécset, s hazajövök. Csak azt kívánom magamnak, mindig legyen annyi jóakaróm és megértőm, mint eddig volt. Otthon megbeszéljük, mi lesz ezután velem. Édesapám bölcs tanácsát várva, Édesanyám ölelő karjai közé vágyódva, Erzsit szeretettel üdvözölve maradok mindhalálig szerető s tisztelő fiuk

Kempelen Farkas

S a nevet kétszer aláhúzta a lúdtollal, s a két vonás végére még három függőleges vonást rajzolt, a kor szokása szerint. Aztán hamut szórt a papírra, s ujjaival lekoppintotta. Majd egy kis, arany szélű fehér kartonlapot vett elő, s írt Rózsikának is, lelkendezve, szerelmes áradással.

Még néhány napot Bécsben töltött. Egy belvárosi órásnál reggeltől estig vizsgálta az órák szerkezetét, s rajzokat készített magának. Koncerteket hallgatott meg. Fölmászott a Szent István-dóm tornyába, s onnan nézte a várost, mert érdekelte Bécs építészeti alaprajza.

Akkor hazautazott.

Dagadó mellel, dobogó szívvel lépett be a szülői otthonba. Kempelen Engelbert szótalanul elolvasta fia oklevelét, bólintott egyet, s azt mondta:

- No, még van egy kis felesleges pénzem, hát hová szeretnél elutazni, fiam, csak úgy világot látni, Párizsba-e vagy Rómába?

Kempelen Farkas azonnal válaszolt apjának:

- Rómába, édesapám, Itáliába szeretnék menni, a festészet hazájába.

Az anya nem szólt bele férje terveibe. Abban valami rendkívüli tervszerűség volt, ahogy az öreg férfi éveken át irányította kisfiának nevelését és oktatását. Hadd menjen egy kis szabad passzió után. Nem féltette, mert tudta, hogy vigyázni fog magára, s tudta, mennyire fegyelmezett fiú. Farkasnak ujjongott a szíve az örömtől, csak Rózsikára gondolva borult el. Úgy érezte azonban, ez az utolsó tanulmányútja, többé a lányt el nem hagyja. Lesz állása Pozsonyban, s akkor feleségül veheti Rózsikát.

- Fiam - mondta Kempelen Engelbert -, most vagy a legszabadabb ember a világon. Nem tartozol már az iskolához, s nincs még hivatalfőnököd, erezd jól magad Itáliában. Rómába írtam. Szegény András bátyádnak vannak ott barátai, azok támogatni fognak. Ha elfogy a pénzed, fordulj hozzájuk, itt a címük.

- Köszönöm, édesapám! - mondotta Farkas, s megölelte apját. - Van még nekem is egy kis pénzem a királynő aranyaiból, azt is magammal viszem.

Mikor az öreg Pálffy gróf megtudta, hogy Kempelen fia Rómába utazik, ezt mondta epésen:

- Még kancellár lesz a vámszedő fiából, vagy excellenciás úr, nagykövet, akinek térdet hajtanak az udvarban, ha-ha-ha!

A pozsonyi Kamara főtisztviselői jelentősen pislantottak egymásra, mikor Farkas olasz útjának híre elterjedt a nagy épületben.

- Miből telik az ilyen utakra a híres "puritán" papának? - kérdezték a szájasok.

A Ventur utcában kinyíltak az ablakok.

- Megint utazik a Kempelen fiú! - mondták a polgárok.

- Isten veled, Kempelen Farkas! - sóhajtották egykori iskolatársai, akik szerették. Aki megpillanthatta, ragyogó arccal fordult feléje, mint napraforgó a fény felé.

- Isten veled, Farkas! - sóhajtotta Rózsika ezen a reggelen, s leült a zongorájához. Scarlattinak^[5] egy kis darabját kezdte játszani, amelyben a nápolyi napsugarak zenéje szól tiszta ezüsthangon, vidáman, szabadon s könnyedén. Amikor tegnap elbúcsúzott tőle a fiú, azt mondta: "Hamar visszatérek, hamar kapok állást, hamar megkérem a kezed!" Halványkék pongyolában ült a zongoránál Rózsika. Mosolyogni próbált. Farkas is mosolygós ember. S milyen határozott. Barcza György, a pohos gabonakereskedő azt mondta leányának, hogy ilyen határozottságra csak idős korban tesz szert az ember; honnan van ennek a fiúnak ilyen nagy nyugalma? Rózsika valami távoli zörgésre figyelt fel. Most robog a gyorsposta Bécs felé. Odament a nyitott ablakhoz, amelyen csak úgy ömlött a napfény. A nyár utolsó fénye megcirógatta a szemét, s az menten lezáródott. Ott fut a kocsi már Hainburg felé, sárga porfelhőkben, fecskék hintáznak körülötte, vihar dagadozik a felhőkben. "Isten veled, Farkas! Várni fogok rád, s imádkozom érted, hogy szerencsésen térj vissza, édes. Mikor jössz már vissza?"

S abban a pillanatban sírva fakadt.