A kisróka az első elkeseredés haragjával és szomorúságával ballagott az erdőn. Nem figyelt a neszekre, melyek veszélyesek lehettek, és nem figyelt a fűszálak apró mozdulásaira, melyek zsákmányt jelenthettek.
Ha ember lett volna, talán leissza magát, és azt mondja: „Ott egye a fene az egészet!” – de mivel csak egyszerű róka volt, nem tudott bánatával mit kezdeni.
Két rettenetes pofon és egy marás sajgott képén és nyakán, melyeket anyjától kapott, ugyanattól az anyától, aki eddig az életét adta volna érte.
Azért, mert többet akart enni a nyúlból, amit anyja hozott? Azért, mert éhes haragjában rá is morgott szülőjére? Hát nem a szülők dolga eltartani a fiatalokat?
- Szerezz magadnak! – morgott még utána anyja. – Sose lesz belőled rendes róka!
Ilyeneket mondott az öreg szuka, s utána tovább ette a nyulat…
A kisróka pedig elindult világgá.
Boldogtalan volt.
A harmatos úton egy kígyó vonaglott előtte, s amikor meglátta a rókát, eszeveszetten siklott a bokrok alá.
- Ez se boldog… - nézett utána a kisróka, és nem üldözte.
Az erdei tisztáson koronás szarvasbika terelgette teheneit, és bőgve ordított egy másik bikának kihívó komiszságokat.
A kisróka elbűvölve nézte a hatalmas urat. A bika nyakán kiduzzadtak az erek, a szeme elködösödött, és agancsával verte teheneit. Erős volt, győzelmes, és a kisróka elfeledte a pofonokat.
A szarvasbika nem fél, asszonyai vannak, félelmetes és boldog… Mennyivel jobb dolga van az ilyen hatalmas szarvasnak!
Ekkor különös dolog történt. Valami vészes csattanás vágott a szarvasok közé, a láthatatlan ostor ereje szétszakított egy fiatal fát, s a szarvasok szétugrottak, mint óriás szöcskék. A tisztáson pedig két ember jelent meg.
A kisróka reszketve nézte őket egy bokor alól.
- Itt állt a bika – mondta az egyik.
- Nem látok vért.
- Talán később… Nem mindenik vérzik.
- Ide nézzen!
Odamentek a fához, melyet szétroncsolt a golyó.
- Hát bizony… a fa felfogta…
- Soha életemben ilyen bikát nem lövök! Boldogtalan vagyok…
És elmentek.
A róka lapult egy darabig még a bokor alatt, és gondolkodott. Nem boldog a szarvas se, pedig hatalmas és szerelmes. De az ember se boldog, mert nem tudta megölni a szarvast, pedig az ember a legnagyobb, és egyedül ő parancsol az erdőn.
Hol van hát valaki, aki boldog?
Talán a bagoly meg tudná mondani?
Elballagott a nagy erdei bagoly szállására, mert őt tartották az erdei népek a legbölcsebbnek.
A vén tölgyfa odújában nagy veszekedés folyt. Bagolyné szidta az urát, mint a bokrot.
- Majd adok én neked még fényes nappal is csavarogni! Más tisztességes baglyok hajnalban mind hazamennek, de te… te…
A kisróka meg se állt. Ettől kérjen tanácsot? Hiszen a bagoly se boldog, mert van felesége…
Az öreg cserfa ágán egy rigó fütyülgetett csak úgy magában.
- Ugye, te boldog vagy rigó, hogy olyan szépen fütyülsz?
A rigó alig tudott szólni.
- Hát nem hallod, hogy fütyülve siratom a párom? Elvitte a héja… Sose lesz már nekem olyan párom…
A róka ment tovább és csóválta a fejét. Ez meg azért boldogtalan, mert nincs felesége. Nehéz eligazodni egy kisrókának!
Közben elfeledte a pofonokat, és leült egy öreg tuskó mellé, ahova odasütött a nap. Különösen meleg őszi nap volt; a varjak még nem károgtak, a cinkék még nem szóltak őszies halk hangon, és az utakon nem siránkoztak a búbospacsirták, mert a hideg őszi szél még nem hozott elhagyatottságot az utakra.
Pedig már október volt.
Ült a kisróka, és nézte az erdőt; az erdő kedvetlenül rázta millió levelét, és hajlongott, pedig aludni szeretett volna.
- Hát senki se boldog? – kérdezte magától félhangosan a kisróka.
- Dehogynem! Én boldog vagyok…
A tuskó mély repedésében egy csúnya hernyó bábozta be magát, és vidáman szőtte saját koporsóját.
A kisróka fitymálva nézett rá.
- Te?
- Én!
- Aztán mitől vagy boldog, te féreg?
- Attól, hogy tudom, féreg vagyok, és hiszem, lepke leszek valamikor.
A kisróka ásított.
- Nem értelek – mondta, és elballagott hazafelé.
- És egyedül kell élned, ha boldog akarsz lenni! – kiáltott még a róka után a hernyó, akire viszont már senki sem hallgatott. – Ilyenek vagytok mind… a boldogságot keresitek, s ha megtaláljátok, elmentek mellette – susogta, és magára zárta bábkoporsóját.
A kisróka pedig ballagott az úton, gondolkodva, hogy csak a féreg boldog, de ki akar féreg lenni, hogy boldog lehessen? Nyomában őszi csend pergett, és a fákról tűnődő levelek szálltak a száraz avarra, s zörrenésükben mintha azt kérdezték volna:
- Miért?
De erre már nem válaszolt senki.
Megjelent az Esti Újságban és a Magyar Hírlap pozsonyi kiadásában, 1942. októberében.
Később a Rózsakunyhó (1973), Vadászatok erdőn, mezőn (1987), A három uhu (1997) és a Vadászok (2009) c. kötetekben szerepel.
