Vascsőnél is brutálisabb – Ballai Attila publicisztikája
Nem én mondom, nem is gondolom, általános érvénnyel nem is igaz, de Sidi Péter jelen helyzetére tökéletesen illik Georgij Konsztantyinovics Zsukovnak, a Szovjetunió egykori marsalljának megállapítása: románnak lenni nem nemzetiség, hanem foglalkozás. A világ- és többszörös Európa-bajnok, örök beváltatlan olimpiai reménység sportlövő ugyanis azért „dezertált” a minap a keleti szomszédhoz, hogy elmeneküljön az itthoni eltiltása elől. Nem büszke román hazafi akart ő lenni, hanem megélhetési, immár hontalan profi sportoló. Nem a dákoromán elmélettel, Mircea Cel Batran törökverővel vagy a Micu Klein-féle, hajdan ébredő nemzetiségi mozgalmakkal rokonszenvezik, mindössze folytatni szeretné az egyetlen tevékenységet, amelyhez igazán ért. Ezért folyamodott román állampolgárságért, és kérését a bukaresti kormány szerdai ülésén kedvezően bírálta el. Ezzel jelentőségénél többszörösen magasabb szintre emelte az ügyet – a maga szempontjából részben érthetően, hiszen annyi, hivatalosan is magyarrá vált, lélekben és a sportpályán is hazatért erdélyi kézilabdázó, jégkorongozó, súlyemelő, birkózó, síző után végre itt egy magyar, akiből román lesz –, de nekünk nincs okunk ugyanígy cselekedni. Ennek az egésznek a patriotizmushoz vagy bármiféle emelkedett érzéshez semmi köze. Székely cimborám a rájuk jellemző, csavaros észjárással meg is jegyezte: nagyon jól van ez így, egy sidivel kevesebb magyar, egy sidivel több román.
Szerintem viszont még sincs jól, nagyon nincs. Ugyanis csipetnyi józan ésszel belegondolva is teljesen nyilvánvaló, hogy itt csak két normális megoldás adódna: ha Sidi ártatlan, mindenhol versenyezhessen, ha viszont bűnös, akkor olyan gyalázatos a vétke, hogy sehol; az egész Naprendszerben tilos lenne lőtér közelébe engedni is. Ez a mostani viszont a köztes, abnormális állapot.
Ha fogalmazhatok ilyen bárdolatlanul, azt utálom a legjobban a sportban, ha ilyen „meccseket” nem játszanak le. Ha nem hirdetnek végeredményt ott, ahol az elemi emberi tisztesség, a sport maradék – de a közélet egyéb terepeihez képest még így is üdítő – tisztaságába vetett hitünk a tét.
Ezzel lényegi mondandóm végére is értem, de azért elkezdem a legelején. Sidi Péter a márciusi, újdelhi világkupa alkalmával hiteles felvételek tanúbizonysága szerint behatolt sporttársa, Péni István szállodai szobájába, és annak távollétében negyvenöt percet töltött ott. Az előbb sporttársat írtam, de a két lövő sokkal inkább ellenfél, már-már ellenség. Sidi akciója akkor nyert merőben új értelmezést, amikor kiderült, hogy az indiai vk-verseny során Péni pozitív doppingmintát szolgáltatott. Fel is függesztették a versenyzési jogát, ezzel úgy tetszett, fuccs az olimpiának. Mert bár vélelmezhető, hogy Sidi csempészett tiltott szert valamely táplálékkiegészítőjébe, vitaminjába, de nem bizonyítható. Vélelemre pedig nem lehet sem felmentést, sem eltiltást építeni.
Csakhogy ezúttal mégis lehetett: Pénit felmentették, mehetett Tokióba. Ez egyféleképpen történhetett volna meg, ha bizonyítást nyer az idegenkezűség. De nem nyert, nem is nyerhetett, így viszont Sidit nem tiltották el. E két ítélet pedig nem állhat meg egymás mellett. Illetve a magyar szövetség előbb egy, majd két évi hazai eltiltást rótt ki rá, de kizárólag a jogtalan behatolás miatt, mert csak az megdönthetetlen tény. Ez azonban a nemzetközi vezérkar ingerküszöbét nem érte el; az urak örültek, hogy lerázhatták magukról ezt a gusztustalan és érthetetlen magyar belviszályt, azért pedig nem szokás elmeszelni valakit, mert belátogat egy másik sportoló szobájába. Azaz emberünk továbbra is kedvére lövöldözhet országhatárainkon kívül, vagy éppen edzőként kísérgetheti román színekben versenyző feleségét, mint tette azt az eszéki Eb-n is.
Személye, helyzete tökéletes kiindulópontja lehetne egy Oscar-várományos lélektani kriminek. Hiszen egyes-egyedül ő tudja magáról biztosan, hogy egy iszonyatos karaktergyilkosság elkövetője vagy annak áldozata. Ha manipulálta vetélytársa mintáját, ő a magyar sporttörténelem legalávalóbb figurája. Ha viszont nem, akkor ugyancsak ő a magyar sporttörténelem legméltatlanabbul meghurcolt alakja. Fel nem foghatom, hogyan képes együtt élni bármelyik verzióval is. A helyében engem vagy mardosna az állandó önvád és a rettegés, hogy a kénköves pokolra jutok majd, vagy minden pillanatomban arra törekednék, arra tenném fel az életemet, hogy tisztára mossam a becsületemet, hogy ne súghassanak össze a hátam mögött, na, itt jön ez a gazember.
Ez nem Turi György úszóedző kontra egykori tanítványok perpatvar. Ott nyilvánvalóan nem száz a nullához arányban oszlik meg a felek igazsága, de itt igen. Vagy fekete vagy fehér. Nincs kicsit, nincs talán. (Nem tartozik e tárgyhoz, inkább önálló publicisztikáért kiált, de felvetem: miközben Turit éppen miszlikbe aprítják, ne feledjük, olyan közegben tevékenykedett, amelynek évtizedeken át nemcsak a munkamódszereit, hanem az „erkölcsi normáit” is Széchy Tamás szabta meg, és ahol a dicsőséges öt barcelonai olimpiai arany idején bizonyos Zemplényi György volt a szövetség első embere. Ennél én most nem megyek tovább. De valaki, egyszer, esetleg mehetne.)
Mielőtt előjönnénk a szokásos klisével, hogy ilyesmi is csak nálunk fordulhat elő, szögezzük le: nem, nagyon is nem. 1994 telén, nem is Kambodzsa-alsón, hanem az Egyesült Államokban esett meg, hogy az országos bajnokság előtt egy ismeretlen férfi egy vascsővel úgy térden vágta Nancy Kerrigan műkorcsolyázót, hogy a versenyen nem is tudott elindulni, és olimpiai részvétele is veszélybe került. Az FBI nyilván feltette a „kinek az érdeke?” alapkérdést, és rövid úton rátalált Kerrigan riválisára, Tonya Hardingra, aki kihallgatása során beismerte, hogy tudott a támadásról, ám bűnrészességét tagadta. Kerrigan felépült, és végül mégis kijutott az olimpiára – de Harding is, mert eltiltása esetére perrel fenyegetőzött. Amit valószínűleg megnyert volna, mert közvetlenül nem volt bizonyítható, hogy ő a felbujtó.
Az analógiát nem is kell magyarázni. Lényegi különbség persze, hogy a Kerrigan elleni merénylet brutálisabb, kendőzetlenebb volt, a Péni vagy Sidi elleni viszont – nem is kell állást foglalnunk, melyiket tartjuk valószínűbbnek, mert ez mindkét lehetőségre igaz – gyávább, puhatestűbb, és az áldozatra veszélyesebb, ártalmasabb. Hiszen a becsületét, hírnevét sebezte meg súlyosan, és az nehezebben „gyógyul”, mint egy térdsérülés.
Péni István és környezete most feltehetően fellélegzett, gondolván, megszabadultak Sidi Pétertől, de meggyőződésem szerint korán tették. Mert Sidi továbbra is jelen lesz a hétköznapjaikban, a nemzetközi versenyeken, és a két ellenfélnek, ellenségnek mostantól a látszatra sem kell ügyelnie. A magyar sportlövészet megkapta – részben megalkotta – a maga Shane Tusupját a négyzeten, ráadásul nem egy teljesítmény-, hanem egy idegsportágban, ahol különösen veszélyes, ha megremeg a lélek, a kéz.
A Kerrigan–Harding- és a Péni–Sidi-afférban az is közös, hogy jog és igazság mindkettőben keservesen külön utakon jár. Legfeljebb a népítélet jelentene megoldást; a jó hírem az, hogy az azért a hasonló esetekben meg is születik, és ha jogi relevanciája nincs is, igazságérzetünket valamelyest a helyére billenti. Ráadásul elévülhetetlen, mert megőrzi a kollektív emlékezet, és az sem változtatna rajta, ha Sidi Péter Párizsban – egyébként öt, csalódást keltő próbálkozás után – esetleg olimpiai bajnok lenne. Magyar vagy román színekben; e tekintetben még az is egyre megy.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
|
