A korcsmaszobában sűrű és kékes füst kóválygott a társaság feje fölött. Akik a füstbura alatt ültek, a nehéz levegőt erősen dolgozó tüdővel szívták, ittak és vitatkoztak. A patikus szinte visszahökkent, mikor belépett. Hájjal puhított csizmaszár szaga, tízesztendős, molyporral konzervált télikabátok illata, sok ember párás, sörgőzös lehelete, komisz szivarok földre dobott csutakjai egyetlen, furcsa és maró keverékben egyesültek. A szemet csípte, a torkot reszelte ez a kegyetlen, vastag levegő. Az első pillanatban vissza akart lépni a fiatal gyógyszerész az utcára, de mert a füstkalap alatt együtt volt csaknem az egész városka intelligenciája, elszántan belépett. Olyan nagy újságot tudott, hogy azt már nem volt szíve elhallgatni, eltekintve attól, hogy nem is illik az ilyesmit nyugodtan hazavinni, és titokban tartani. Mert ha az ember nem is betegszik bele ebbe a műveletbe, utóbb bizonyára megpukkad, ha mások diadalmasan újságolják neki, hogy...

Leült, megvárta, míg elhozzák a sörét, és sunyin leste a többieket, akik zagyván beszélgettek, zsibongtak és nevetgéltek körülötte. Nála volt a bomba, amellyel ezt az egész társaságot fel lehet robbantani. Előbb ivott egy kortyot, azután kiegyenesedett a székén.

- Hát, uraim - mondta a szomszédainak -, nagy dolgok fognak történni...

Három embernek beszélt, de olyan hangosan, hogy a harmadik asztalnál is meghallották. A zsibongás és összevissza kiabálás fokozatosan némult el. A legtávolabbi asztalnál is felütötte a fejét két csizmás atyafi, akik eddig bizonyos hízóügyekkel voltak elfoglalva.

- Na, mit tud megint ez a patikus - köpött ki az egyik -, hallgassuk az okos szót mink is.

Hirtelen kis gyűrű verődött a gyógyszerész körül.

- Nagyon érdekes - fokozta az embergyűrű érdeklődését -, felfordul emiatt az egész város...

- Nana - jegyezte meg a jegyző -, nem olyan könnyű, hatezer lakosunk van...

- Mégis felfordul - vélte a patikus.

Az adótisztecske szerényen, és hogy az intelligens osztályhoz tartozóságát kimutassa, teljes tájékozottsággal szólt közbe:

- Ugyan, egy szeszgyár még nem fordít fel bennünket.

- Csak nem azt akarja mondani - csaptak le a patikusra egypáran -, hogy a söngájszt gyárat épít?

- De kérem, uraim - hangzott egy éles hang -, ki törődik most vele, mikor ilyen érdekes a politikai helyzet!

- Tényleg - adtak a hátul álló úrnak igazat a többiek és nevettek -, mi közünk hozzá?

Az adótiszt megint véleményt nyilvánított:

- Történelmi időket élünk.

- Az ám - röhögött Bakos Pista -, ágyút kapnak a fináncok...

Hálás nevetés futott végig az asztalok körül álldogálókon: már többen le akarták inteni a szerepelni vágyó emberkét.

- De a teremtésit, uraim - tréfálkozott a patikus -, hagyjanak már beszélni.

- Halljuk! Halljuk!

- Kedves uraim, van szerencsém önöknek elárulni, hogy szeretett főbírónk, Rétsághy úr a parlamenti új párt jelöltje.

Egy pillanatra csend támadt. Az urak összenéztek, és hirtelen két táborra szakadtak. Mindenikök azt kémlelte, hogy milyen álláspontot foglalhat el a másik. Azután a jegyző felemelkedett, és nemes gesztussal a szemben állók félkaréjára mutatott.

- Éljen Rétsághy! - kiáltotta, és újpártiak, ellenpártiak egyforma lelkesedéssel éltették, már csak azért is, hogy idejekorán el ne árulják, hogy hova tartoznak.

A kavarodás után kételkedő hangok merültek fel:

- Honnan hallotta?

- Tőle magától.

- Az lehetetlen.

- Miért volna lehetetlen - védekezett sikere fényében fürödve a patikus -, most jött meg a városból. Beszélt az új főispánnal, holnapután beadja a nyugdíjaztatása iránti kérést.

- És ki lesz az ellenjelöltje?

- Bekeley, városunk szeretett képviselője!

- Éljen - kiáltotta gúnyosan a jegyző -, a bukott kormány támogatója, éljen!

Zavaros zúgás keletkezett, az urak nem akarták kicsúfolni a képviselőjüket, de nem is szándékozott közülük egy sem síkraszállani érte.

- Tisztelt uraim - emelkedett szóra a jegyző -, hivatali állásom tiltja ugyan, hogy a politika úgynevezett nyílt vizeire evezzek, de az a szoros kapocs és mindig buzgó tisztelet, amely Rétsághy főbíró úrhoz fűz immár tizenkilenc esztendeje, úgy érzem, kötelességemmé teszi, hogy néhány szót szóljak.

- Halljuk! Halljuk! - zúgott a társaság, és ez a kiáltás némi büszkeséggel töltötte el a keblüket. Hogyne, hiszen a parlamentben is így szokták.

- Tisztelt polgártársak - szedte elő a jegyző a képviselőválasztási szótárból a megszólítást -, városunk bizalma mindenesetre az ő jeles személye felé fog irányulni. Éppen ezért egy ívet fogunk körözni, amelyen városunk tizenkét lelkes és tekintélyes polgára ajánlani fogja őt a jelöltségre...

Az ívet hamarosan körözték. Az emberek tolongtak valósággal, hogy a nevük szerepeljen a papírlapon. Egy fél óra múlva valóságos szenzáció történt. Az ajtó kinyílott és egy szikár, magas alak jelent meg a világos négyszögben.

- Éljen - ordította el magát valaki -, éljen szeretett képviselőnk!

A főbíró szerényen meghajolt. Sohasem szokott a sörözők között megjelenni, de most leszállott előkelősége magasságából: a népszerűséget kereste.

- Halljuk! Halljuk! - kiáltozták számosan összevissza. Rétsághy szabadkozott, de azután nem menekülhetett.

Beszélnie kellett.

Egy nádszéken balanszírozva kezdett szónokolni uras monotonsággal. A monokliját az ujjai közé csíptette:

- Tisztelt barátaim - mondta -, meghat a bizalom, és meglep az az impozáns megnyilatkozása a szeretetnek, amelyet önöknél látok, és egyben csaknem könnyekig hat. Mikor nehéz feladatomra vállalkoztam pártom megbízásából, csak egy cél lebeg előttem, ami egész életem célja: e várost boldoggá tenni. Tisztelt barátaim, én tudni fogom kötelességemet. Programom nem a közjogi zsinórmértékek közötti búvárkodás, hanem a város érdekeinek megvédése. Elsősorban közlekedésünk rendbe hozása. A kövezet, uraim, az aszfalt, minden művelt nép...

Így tartotta meg első programbeszédét Rétsághy főbíró, a porváros szeretett képviselőjelöltje.

Weissenberg doktor, aki összekötő kapocsként szerepelt a porváros és a Kender família között, lelkendezve rontott be az ebédlőbe:

- Na, kedves Ágotai úr, megvan az új képviselőjelölt.

- Ugyan kicsoda?

- Ne csodálkozzanak nagyon: Rétsághy.

- Ejha! - mondta epésen Kender Kelemenné. - Még talán államtitkár akar lenni.

És a szíve mélyén már ott rágódott a nagyravágyás titkos reménykedése, hogy majd az ő unokája... az talán bizonyosan államtitkár lesz.

Kender Pál nem lepődött meg:

- Sejtettem - szólt -, már napokkal ezelőtt gyanús volt a dolog.

- Ugyan honnan sejtette?

- Nagyon kedves volt hozzám a múltkor, és mára el is intézte, amit ígért.

- A malomengedélyt gondolja? - érdeklődött a kis doktor.

- Dehogy, a szeszgyár ügyét értettem.

- Hát maga szeszgyárat akar? - riadt meg az orvos.

- Igen - mondta Pál büszkén -, minden feltételünk megvan ahhoz, hogy jól menjen a bolt.

- Igen, igen - nevetett Weissenberg -, csak egyet tévesztett el.

Kender Pál érdeklődve fordult feléje.

- Azt - mondta még mindig mosolyogva a doktor -, hogy nem született zsidónak.

- Hát csak a zsidónak szabad meggazdagodni?

- Az önök példája éppen az ellenkezőjét igazolja, de a meggazdagodásnak különféle módjai vannak, és ez a mód, amit ön választott, speciális zsidó módszer. És bocsásson meg, én kételkedem abban, hogy ért ehhez a módszerhez.

- De hát valamit csak kell csinálnom.

- Igen, éppen itt az ideje. De ne gyárat, az istenért, ne gyárat tessék csinálni. Az önök barátja a föld. Tessék inkább azt megcsapolni, az ön családját csak az teheti még gazdagabbá. Ahhoz, hogy gyárat alapítson, másképpen kellett volna születnie és nevelkednie. Más papát és más nagyapát kellett volna választania. Ha még visszacsinálható, akkor szakítson ezzel a tervével.

Kissé elkedvetlenedve, de változatlan szorgalommal dolgozott tovább is Pál. A politikai izgalmak, amelyek végre elevenséget hoztak a sárban elmerült, alvó falura, elvonták a figyelmet az ő tervéről. Megjött az ellenjelölt is. Kint az állomáson záptojásokkal várták a Rétsághy emberei, és a faluban, amikor végre hozzájutott a szónokláshoz, néhány merész hölgy szódavízzel spriccelte le. A szép szalonkabáton szomorúan folydogált a víz.

- Hol az aszfalt? - kiáltották egyesek. - Hol a kövezés meg a gyorsvonat?

Bekeley párthívei végre is kiverték a zavaró elemeket, és zárt ajtók mögött hallgatták meg a jelöltjüket. Ilyen és hasonló esetek napról napra adódtak elő. Késői órákban részeg emberek daloltak a máskor néma utcákon, és harsány kiáltások rezegtették a fekete éjszakák csendjét. Két pártra bomlott a városka. Láthatólag két aránytalan pártra. A főbíróé volt a nagyobb párt. Az izgalmak azonban ennek dacára is egyre tartottak. Rétsághynak sok titkos ellensége volt, és akik mellette ágáltak - úgy mondták a bennfentesek -, azok között is sok a gyanús alak. Éppen ezért a győzelem egy kicsit kétesnek látszott.

És ebben a zajban, a kis ravaszságok, apró piszkosságok, tülekedések primitív forgatagában jól érezte magát Kender Pál. Ő, akit a nyugalmas idők alatt bántottak az utcák, a konok, némán haladó emberek, most sem törődött senkivel sem. Most, hogy a tél múlóban volt, már hozzálátott a téglaégető építtetéséhez. A szeszgyár tervei is elkészültek véglegesen, és lassanként munkások után kellett néznie. Amíg a többiek mesterségesen igyekeztek egymást meggyűlölni, addig ő dolgozott szorgalmasan, és meg volt győződve, hogy a nagy és szent cél biztosítva van, a reája rótt munkát elvégezte, a gyermek gazdag lesz.

Ebben a hitében nem zavarta most már senki sem. Néha eszébe jutott ugyan, amit Weissenberg mondott a gyárakról de nem tudta elképzelni, hogy ne sikerülhessen valami, amit az ember józanul s meggondolva tervez ki. Ez volt az első munkája, és az ember mindig azt hiszi, hogy amit először alkot, az szent és nagy dolog, azt nem érheti kudarc. Ezt súgja a becsületes és naiv reménykedés mindnyájunknak, de az életnek nevezett nagy úr csak ritkán respektálja az ilyen bizakodásokat.

Kender Pál ismét veszélyes narkotikumokkal élt. És úgy járt a tervek, ismeretlen számadások, merész kombinációk között, mint az álomjáró a hátborzongatóan magas párkányok, tetőgerincek szélén. Haladt a furcsa úton, a pénzszerzés délibábja csalogatta maga után, és sokszor szinte szerelmesen gondolt egy szép fehér falú, piros tetejű épületre, egy karcsú és égbe nyúló kéményre, amely füstöt és aranyat vegyesen fog ontani. Amíg így járt furcsán kimeresztett szemekkel, megfeledkezett a távolságokról, a valószínűségekről, a messzi, nagy városról, ahol valaha boldog volt. Megfeledkezett mindenkiről, a feleségéről, az anyjáról, önmagáról, veszendő és halálra ítélt lényéről; előtte csak egy rózsaszín gyermek alakja, számokkal teleírt könyvek, kémények és fehér falak, távolban csengő aranyak lebegtek. De ilyen álomlátásokban nem lehet eltölteni emberöltőket, és a nagy város nem is hagyta nyugodtan szundikálni elszakadt, hűtlen gyermekét.

Egy napos délelőtt levelet hozott a posta Budapestről. A boríték címzése ismeretlen volt, és éppen ezért egykedvűen bontotta fel. Levélnek semmi nyoma sem akadt, ellenben egy újságból kivágott hírecske szállott az ölébe a felszakított borítékból.

- Egy művésznő botránya - olvasta Pál, és a szíve megremegett. Nyomban tudta, hogy kiről van szó. Előbb azt gondolta, hogy nem is olvassa el. De aztán nem tudott ellenállni.

- ... városban - folytatta az olvasást - hangversenyt hirdettek. Egyik fő érdekessége lett volna a koncertnek, Splényi Katalin fiatal dalénekesnő fellépése. Ez azonban elmaradt. Éspedig furcsa körülmények között maradt el. A művésznő, aki csak nemrégiben végezte a zeneakadémiát, kocsin hajtatott a palota elé, ahol a hangversenyt tartották. Itt még egészen jól érezte magát, de mikor be kellett volna lépnie a terembe, sírógörcsök vettek rajta erőt...

Kender Pál kezdett ébredezni. A régi fájdalmak belémarkoltak a belsejébe, és mert készületlenül találták, majdnem felcsuklott.

- Sírógörcsöket kapott... - olvasta, és égni kezdett, mint a gyermek nyelve, mikor paprikát ízlel először.

Elolvasta még egyszer elölről a hírecskét, a szürke kis verebet, amely bizonyára észrevétlenül húzódott meg a nagy újság pompázó köntösű cikkei és szenzációs táviratai között. De mit tehetett ő arról, hogy a hírecske csak szerény és apró betűs hírecske volt, mikor neki nyugtalanító szenzációt jelentett, és érdekelte, szíven találta minden sora.

- Vajon miért, miért kapott síró... görcsöket? - vallatta önmagát, aztán, hogy nem tudott vagy nem mert feleletet adni erre a kérdésre, tovább olvasta a hírt - ... Előbb csak tapsoltak, de aztán fütyülni kezdtek. Tomboltak és ordítoztak, míg az impresszárió ki nem jött. "Nem hisszük, nem hisszük?" - ordítoztak, mikor az bejelentette nekik, hogy az énekesnő váratlanul rosszul lett. És ekkor kijött az énekesnő lebomlott hajjal, feldúlt arccal, könnyes szemekkel. Maga előtt látta a leányt megtört szemekkel, könnyezve és szomorú arccal. Ő látta már így egyszer, hát el lehet azt felejteni, mikor hosszú harag után végül feljött hozzája, és előtte sírt a rideg, pesti szobában, és azt mondta neki, hogy fojtsa meg, de ne kínozza többé...

- Nem, nem lehet - ismételgette az akkor mondott igéket -, nem lehet együtt maradni, mert belehal valamelyikünk.

Ezt forgatta még egy darabig magában, és már ismét kínozta a nagy vágy. Kinézett az ablakon: kint sár volt és sivárság az utcán, lenézett a földre: a lába alá kopott szőnyeg futott a fehérre súrolt deszkapadlón. Ez volt minden, amit láthatott, és a szeme önkéntelenül rátévedt a papírdarabra, amely olyan volt, mint a mesebeli kulcslyuk: egy más világba tekinthetett át rajta.

- A hatás óriási volt - olvasta az utolsó sorokat -, tomboltak, tapsoltak, fütyültek és éljeneztek, de persze a hangversenyből mégsem lett semmi.

Tulajdonképpen bosszankodott. Ki küldhette neki ezt a hírecskét, ki akarja az ő nyugalmát megzavarni?

Ezen gondolkozott, el akarta dobni a borítékot. Meglendítette, és a négyszögletes papír a kályha mellé szállott. Valami ismerős, nyugtalanító illat ütötte meg az orrát. Felállott és utánahajolt a borítéknak. Távolról legyezgetni kezdte magát.

- Jeanette szíve - mondta magában -, egészen bizonyos.

Egypár gépre vonatkozólag kellett levelet írnia. Leült tehát, és megcímezte a levél fejét. Mikor azután odaért, hogy kettős hajtószíj, hirtelen szavakat látott maga előtt betűkbe foglalva, tisztán kiírva.

Sírógörcs... Jeanette szíve... tomboltak... fütyültek...

El akarta hessegetni a zavaró igéket, és buzgón írni kezdett.

Akkor azután végleg zavarok támadtak: nagy lendítőkerék helyett egészen más dolgokat írt, és elkeseredve fedezte fel, hogy két üzleti mondat közé beszorult a szó: sírógörcs...

Nyilvánvaló volt, hogy ilyenformán nem lehet tovább dolgozni. Abba is hagyta a munkát, de ez korántsem jelentette azt, hogy meg tudott szabadulni a kínzó gondolatoktól, a felejthetetlen szavakról, amelyek úgy üldözték szobáról szobára, mint a kopók a szarvast.

Lefekvéskor azonban hazugul legyintett a kezével, hogy jobban tudjon aludni.

- Eh - mondta magának -, mi közöm... mit gondolok én ezzel... hiszen a szeszgyár, a gyermek, a téglaégető, a pénz.

Másnap és harmadnap nem merte bevallani, hogy remeg a bensője, ha egy parfümre gondol, és nem tud erre az illatra nem emlékezni. Ekkor eszébe jutott, hogy meg kellene hozatni ezt az illatszert. Be kellene locsolni a szekrényét, ágyát, ruháit: akkor talán elveszítené az érzékenységét vele szemben. Mert azt nem lehet elszenvedni, hogy az ember akkor is érezzen örökösen és kínzó erősséggel egy illatot, mikor egy szemecske sem permetezte az egész házat. Ezt a kitűnő eszmét meg is valósította. Mikor megérkezett az üveg, kihúzta az üvegdugót, és mélyen, hosszan szívta az illatot. A kristályüveget majd elejtette, mert olyan élesen látta behunyt szemei előtt a leányt. Mégis belocsolta vele minden fehérneműjét, az ágyát titokban parfümmel öntözte, de mindez csak egy-egy pillanatig, egy-egy óráig használt. Sokszor felébredt arra, hogy valami erős illat bántja, és elkeseredve dobta el magától a párnát, amelyre a parfümből csöppentett.

Máskor kocsin haladt, és a fanyar, télutói levegőben egyszer csak egy szellő szállott feléje. Ennek a szellőnek is Jeanette szíve volt a lelke. Kender Pál felfedezte benne a parfümöt. Ami ezután következett, az elképzelhető. Éjszaka az kísértette, hogy milyen lehet a sírógörcs, amely megráz és feldúl egy szép teremtést, nappal pedig nem tudott dolgozni, mert elkeserítette a gondolat, hogy miatta sírhatott valaki... éppen az a leány.

- Miért nem történt ez előbb - kínozta magát -, miért késett el ez a levél?

Mégis dolgozni akart, mert arra számított, hogy el kell készülni mindennel, mire a gyermek megjő, és tapsolni fog rózsaszín tenyerével. A nyár első hónapjára volt ez várható, és Kender Pál úgy gondolt erre a dátumra, mint egy időszakra, amely után semmi sem következhetik már.

Mégis úgy tervezgette, hogy akkorra mindent elvégez, és minden jó lesz majd az első nyári napok idején. Éppen az egyik pesti gyár mérnökét várta, mikor ismerős félénk kopogásokat hallott az ajtaján.

- Bocsánat - hallotta köszönni a belépőt, és felismerte benne a jogtanácsosát.

- Zala úr?

- Igen, szolgálatára könyörgöm, most már méltóztassék velem rendelkezni. Leköltöztem, a városban telepedtem meg, holnap kint lesz a táblám.

- Sok szerencsét - mondta röviden Pál, aki egyáltalában nem érdeklődött Zala úr iránt. De nem is kellett neki beszélnie. Ott volt a jogtanácsos úr.

- Kérem alássan - folytatta -, jobb szerencse nem kell nekem, mint az, hogy a Kender-birtokok ügyeit vezethetem. Szabad lesz kérni valamilyen megbízatást.

- Egypár apró dolog lesz...

- Mindegy kérem, a jelentéktelen ügyeket éppen úgy fogom vinni, mint a legfontosabbakat. Tessék elhinni, hogy igazán nagy ambícióval, hogy úgy fejezzem ki magamat, kérem alássan, teljes gőzzel látok majd minden dolognak, amit ön reám bíz. Persze a gyárral kapcsolatosak az ügyecskék, ugyebár, könyörgöm.

- Persze - felelte Pál -, egyelőre nincs nagyobb gondunk.

- Bizony az elég nagy gond - vélekedett Zala Menyhért -, szinte csodálom is, hogy ön, ki úgy élhetne itt, olyan nyugodtan a becses családjával, olyan boldogan és szépen, mint ahogyan eddig élt, ilyen nehéz dolgokba...

Kezdte bosszantani Pált egykori szerelmi postása, és hogy kizökkentse a bizalmaskodások kerékvágásából, hirtelen megkérdezte:

- Mondja, ügyvéd úr, honnan jött most tulajdonképpen?

- Tulajdonképpen, kérem alássan izé, a sógoromtól illetve a városból, de hogy még pontosabb legyek, Pestről.

- És mi újság a városban? Mit beszélnek Rétsághyról?

- Hát az igazán nem érdekel, hogy őszintén szóljak, hogy mit beszélnek Rétsághy úrról. Ellenben jó, hogy eszembe jut. Pesten nagy újságok vannak.

- Halljuk, tudom, hogy ön ért a politikához.

- Mi köze ezeknek a politikához - mondta mosolyogva a fiatalember, és a bajuszát tépegette -, hölgyekről van szó...

- Ugyan, kedves jogtanácsos úr, csak nem nősül?

- Azt igazán nem. Ne tessék hinni, hogy magamról van szó. Önt érdekli csak...

Kender Pál szabadkozó mozdulatot tett. Ő már a beszélgetés elején rosszat sejtett. Ez a fecsegő most megint kellemetlen históriákat akar leadni, mikor neki éppen elég volt a napihírecske és a Jeanette szíve.

- De... de... kérem - hebegett még mindig mosolyogva az ügyvéd -, önt nem illeti a dolog. Csak éppen, mert régi ismerőséről van szó, azért gondoltam. Aztán meg ön már nevethet rajta, akinek ilyen gyönyörű felesége...

Elérzékenyedett a jogtanácsos úr, mert visszaemlékezett, hogy múltkor milyen illatos és gyönyörű volt az asszony, akit most itt nyilvánosan dicsér az ura előtt.

- Köszönöm a Marianne nevében - mondta Pál, és úgy tett, mintha nem óhajtana többet beszélgetni.

De Zala úr nem nevelkedett elsőrangú házaknál, nem értette meg a mozdulatát, és csak azt tudta, hogy ő most beszélni fog, mert érdekes pletykák vannak a begyében, és van témája...

- Kérem alássan - húzta közelebb a székét a Kender Pál székéhez -, amint megyek az Andrássy úton, egyszer csak szembetalálkozom a nővel...

- Igen - vágott közbe Kender Pál -, lipótvárosi kaszinó, bankár, festett bajusz.

- Ne-em - rázta a fejét Zala úr.

- Botránya volt, kifütyülték...

Most már igent intett az ügyvéd.

- Ez az, kérem. Szóval ön is tudja. Erről beszéltünk, és ő azt mondta, hogy szakítani fog a művészettel.

- És szakított?

- Nem lehetetlen, mert már hónapok óta nem szerepelt sehol sem.

- És aztán, mi van ebben különös?

- Az, kérem alássan, hogy azt mondta, hogy majd meg fog élni így is.

- De hát miből?

- Miből? - riadt fel Zala úr. - Annyiféleképpen lehet pénzt keresni. És a szép leányok, kérem alássan... Pesten tetszik tudni, hogy van.

- Nem, nem tetszik tudni.

- Kérem alássan, csak nem tetszik tőlem várni a magyarázatot, hiszen én alig voltam életemben kétszer orfeumban.

- De hát akkor miért beszél?

- Azért, kérem, mert láttam azóta egypárszor. Nagyon elegáns; paradicsommadár-tollak a kalapján, selyem és minden és kocsi... egy gazdag barátja...

Kender Pál lehajtotta a fejét:

- Köszönöm - mondta, és hátrahajolt az íróasztalához -, talán átvenné, kedves ügyvéd úr, az aktákat. Majd én elmondom, hogy állanak a dolgok.

Ez volt a második csapás három héten belül, de Kender Pál még mindig nem ébredt fel.

- A szeszgyár - folyamodott kedvenc altatószeréhez -, a gyermek. Mennyi munka és gond van még hátra.

És tényleg igaza volt. A munka dandárja most következett volna csakugyan: elérkezett a megvalósítás korszaka, a rendelések, szállítások és fizetési kötelezettségek ideje. Kender Pál egyre idegesebb kezdett lenni, és úgy érezte magát, mint a diák, aki érettségire készül. Úgy tett-vett, dolgozott, mintha vizsgára készítené a gyárat és egyéb vállalatait. Most már nagyon is reászorult a Zala Menyhért segítségére; sokszor délutánokat töltöttek együtt. De az éjszakák változatlanul nyugtalanok és keserűek maradtak a számára. Megtörtént, hogy Marianne felriadt, és vizet kért:

- Kedvesem - mondta az asszony, és a hangja remegett a nagy szeretettől -, egy csepp vizet. Nem merek felkelni.

Kender Pál felugrott, félig-meddig felöltözködött, elhozta a vizet, és már azután nem feküdt le többé. Aludni úgysem tudott volna. A karosszékbe menekült, és reggelig meresztgette szemeit a halálos semmiségbe. Tompán és zsibbadtan érezte a fájdalmat, mint egy nagy fáradtság emlékét. Mostanában igyekezett felülkerekedni a keserűségein, a nagy-nagy nyomorúságán, és gőgösen, kevély tekintettel fordult mindig az írásai felé, ha véletlenül eszébe jutott, hogy semmi sincsen jól, minden rosszul, nagyon rosszul van. Ezen az éjszakán is mérnöki furfangokra, kerekekre akart gondolni, de aztán belátta, hogy hiábavaló a küszködés. Egy pillanatban fel kell ébredni a magára erőszakolt álomból.

- Egy gazdag barátja van neki - hallotta a Zala úr reszelős torokhangját, amint tompítva, bizalmaskodva röpítette feléje a meggyalázó hírt.

- Egy gazdag barátja van neki - zokogta bensejében egy őszinte hang -, látod, milyen ostoba vagy, hiszen te is gazdag ember...

Nem lehetett menekülni már a nagyváros leánya elől. Úgy gondolt reá, mint egy álomra, hogy valaha elcsuklott a boldogságtól, tikkadtan szívta magába a haja és a bőre illatát, mert az övé volt, és a karjai között sírt. De látta selyemben és csipkés kabátban is, amint lépked, és megbotlik. Egy furcsa, vörös húsdarabban, amely vonaglik, a szívében. Odakapott a melléhez, és érezte a fájdalmat, mintha a szívére léptek volna.

Messziről bánatosan és fájdalmasan zengett az éji hang:

- Ádám... Ádám, hiába lesz neked gyermeked. Az ő szent és rózsaszínű tenyerei sem gyógyíthatnak meg.

Megtörve, gyűrött arccal, kicsinyre zsugorodott szemekkel, fáradt testtel felkelt reggel hat óra felé, és az asztalához vánszorgott. Valósággal leborult a szétszórt árjegyzékek, írások, üzleti papirosok közé. Az arcát egy tervrajz hűs programjára fektette, és mikor kinyitotta a szemét, egy gép keresztmetszetét látta közvetlen közelről. Szédítőnek látta a közelséget, és a szeme a távolabbi könyvespolcon keresett nyugvópontot. Hirtelen megpillantotta Verlaine Pál költeményeit, a szürke kis könyvet, amely az édesapjáról maradt reája. Visszanézett a tervrajzra, és egyszerre látta a távolságot, amely elválasztja két év előtti lényétől, hirtelen megpillantotta magát mostani helyzetében.

- Nem, nem nekem való - suttogta, és félretolta a tervrajzokat.

Felállott, a kis kötet után nyúlt, és olvasni kezdte a verset a tóról, melynek tükrébe lenyúlnak az esti csendben a fák.

Így találta a felesége, a könyv felé hajolva.

- A tó tükrét fodrozza a szél - sóhajtotta Pál magában, és az asszony átölelte gyengéden.

- Kedvesem - mondta Marika, és a haját simogatta -, ne dolgozzon annyit. Már olyan sok ősz hajszála van. Elemészti ez a sok terv... hagyja abba már.

Kender Pál felnézett reája. Nem felelt, de azért ki lehetett olvasni a szeméből, amit mondani akart.

- A gyermek... muszáj a gyermekért.

Az asszony felnézett ismét a mennyezet egyforma mintáira és fohászkodott:

- Ha fiú lenne.

Aztán hozzátette:

- Kedvesem, maga rosszul néz ki. Nincsen jókedve, maga beteg, és egyre őszül...

- Dehogy - felelte Pál -, csak a sok munka elfoglal. De egyébként jókedvem van, egészséges is vagyok.

Mosolygott hozzá, és kiegyenesítette összeroppant alakját.

Hogy hitte-e neki az asszony vagy sem, azt nem lehet tudni. Ő maga azonban bizonyos volt abban, hogy hazudik.

Újabb hetek teltek el emésztő nyugtalanságok és lázadások között. Mégis azt hitte Kender Pál, hogy majd csak elmúlik az idő valahogy nyárig, és akkor minden jó lesz. Azt hitte, hogy ő lesz az erősebb, és legyűri a belsejében kísértő sötét gondolatokat.

Kocsin járt ki az építkezésekhez. A téglagyár javában működött már, és hozzákezdtek a szeszfőző falaihoz is. Reggelenként indult el, és délben tért vissza. Ezzel is eltöltötte valahogyan a délelőttöt, amely otthon, a nagy egyedüllétben kínos-keservesen nehezedett volna rá. A posta mellett hajtatott el; ott leugrott a kocsis, és kihozta az újságját. Amióta nem járt a kaszinóba, kénytelen volt lapokat rendelni. A kocsin felbontotta az újságokat, átfutotta valamennyit, a tüzetes olvasásra csak visszafelé került sor.

Vidám és könnyű tavaszi reggel lassan haladtak a lovak a fasorban. Felüdülve és szinte jókedvűen tekintett szét a zöldellő határon Kender Pál. A távolban látta a szeszgyár állványait, és észrevette a földre lapuló téglaégető füstjét. A síkon mindent ki lehetett venni, mert még a vetések barázdái is kilátszottak. Olyan volt egy-egy szelíd hajlás, mint egy jól fésült gavallér frizurája.

Szórakozottan feltépegette az újságok szalagjait, és böngészgetni kezdett a nyomtatott oldalakon. Jó hosszú ideig haladt vele a kocsi, és nem talált semmi nevezetest.

Egyszer aztán egy hírtelen felnyitott lapon egy név, a betűk nagyon is ismerős csoportja tűnt elébe: Splényi Katalin - vésődött az agyába -, dalénekesnő és báró...

Banálisan és laposan egy megszokott hírecske következett. A rovatcím vastag betűkkel ez volt: Hymen.

Összehajtotta a lapot, és érezte a vért a fejébe futni. A szíve dobogott, mint egy fiúcskáé hosszú, fárasztó futás után.

- Egy zsidó báró - mondta, és nézte, hogy fodrozza a szél a búzatáblák rövid, zöld frizuráját -, egy zsidó báró elvette mégis...

Reátaposott a lapra, amely ismét csak fájdalmas hírt hozott neki. Ledobta mellé a többieket is, és fütyülni próbált. Egy-egy dalt nem tudott egészen végigfütyülni, hanem átcsapott egyikből a másikba, és zagyva keverékkel traktálta a kocsisát, aki a fejét csóválgatta.

- De jókedve van az ifiúrnak - állapította meg az öreg, és tiszteletteljesen felbátorodott: - Tekintetes uram - fordult hátra -, melyik lesz most már a mi követünk, a Bekeley vagy a főbíró úr?

- A főbíró - mondta szórakozottan Pál -, mi mindnyájan rája szavazunk.

A kocsis tudomásul vette a választ:

- Hát hiszen derék, szép ember - mondta, és lefordította a lovakat a gyár felé.

Kender Pál örült a helyzetnek, hogy nem kell egyedül lennie, és van kivel beszélgetni. Leugrott a kocsiról, és a pallérhoz közeledett:

- Na, mi újság? - kérdezte, és mosolyogni próbált. - Milyen a Kender-féle tégla?

Választ nem várt, hanem tovább beszélt. Ott maradt az építkezésnél jó óra hosszáig, aztán a téglavetőhöz hajtatott.

- Egy kicsit több kavicsot - tanácsolta a munkavezetőjének -, a pallér úr keveselli.

Hazafelé ismét fütyürészett, a kocsissal beszélt, otthon pedig örömmel üdvözölte Ágotai bácsit.

- Kedves keresztapa - mondta -, milyen régen nem láttam.

- Nana, barátom uram - tréfált az öreg uracska -, csak éppen két napja. Sok dolog volt odaát...

- Hát még itt - kiáltotta szinte bántó élességgel Pál -, itt volt még csak sok munka. Haladunk, erősen haladunk.

Elmondta a munkálatok rendjét, a számadásokat, a terveket, és végül a tüzelésről tartott előadást. Hogy az első esztendőben meg kell próbálkozni az ágotai erdőben vágott fával. Ha ez nem válik be, majd szenet és fát vegyesen használnak.

Eltelt valahogyan a délután is, este a kis doktorral beszélgetett hosszasan a gyermekbetegségekről, és aztán lefeküdt.

Befúrta a fejét a párnába, a szemhéjait erősen leszorította, és egy kazánnak a belsejében futó rejtélyes csövekre gondolt. Erőszakosan koncentrálta a figyelmét erre az érzéketlen tárgyra. A harmincéves gyermek, akinek ősz hajszálak voltak a hajában, azt hitte, hogy a lecsukott szemei fogják megkínozni, és elfelejtkezett a gyűlöletes éjféli hangról, amely a bútorok roppanásában, harangkongásban, kívülről besüvöltő macskanyávogásban, az asszony lélegzésében szállott feléje.

- Nyomorult - szólt hozzá a megreccsenő bútordarab.

Aztán a református harang mondta:

- Valld be, hogy az vagy.

- Nyomorult - ismételte gúnyosan a macskák szerelmi dala -, nyomorult ember Kender Pál...

Az asszony nehézkesen szálló lélegzete mondta a legsúlyosabb dolgokat:

- Hiába fütyültél, hiába beszélgettél a kocsissal, a pallérral, a munkavezetővel, keresztapáddal, a kis doktorral... Most már éjfél van, és magadra maradtál egy szegény asszonnyal, aki anya, és a gyermeked hordozza a szíve alatt. Őt már nem zavarhatod fel, hogy beszélgessen veled, mert az kegyetlenség lenne.

- De felköltöm - mondta a kazáncsövek felé, és most még ráadásul egy kettős cefrefőző üstre koncentrálta a figyelmét -, felköltöm, mert szeret.

Átfordult a másik oldalára, de a felköltésből nem lett semmi.

- Gyáva vagy, Kender Pál - mondta neki a párnája suhogása -, gyáva - ropogták a tollak a feje alatt.

Nem segített már a kettős cefrefőző, a kondenzátor és az élesztősajtoló sem. Fel kellett kelni, és újból a karosszékbe ülni.

Most már érezte Kender Pál, hogy őszintének kell lenni magával szemben. Be kel vallani, jobb lesz bevallani, hogy retteg egész nap a háromsoros hírecskére gondolni. A tagadás itt mit sem használ. Talán még jobban jár, ha töredelmesen vall, mint a nagy bűnösök.

Lehajtotta hát a fejét a két keze közé. A tenyereivel eltakarta az arcát.

- Egy zsidó báró vette el - gondolta -, a gazdag barátja...

Szétnyitotta a tenyerét, mint a fájdalmak kárpitját. Forró könnyek törtek elő a szeméből, és a nyíláson át a szőnyegre hullottak. Hallotta lassú és halk pottyanásukat. A szíve mélyéről buggyantak elő a könnyek, és ő átadta magát teljesen, őszintén, becsületesen a sírásnak. A torkában a sírás halk mellékzöngéje muzsikált elszorult gégéje felett. Bőven és sokáig folytak könnyei, mint egy kisfiúnak, akitől örökre elvették a legszebb játékszert, a legértékesebb bélyeget...

Aztán hátrahajtotta a fejét, és csak reggel riadt fel. Padlóropogást hallott: a felesége lépegetett feléje óvatosan.

- Felébresztettelek? - kérdezte kedvesen Marika.

Kender Pál intett a fejével, hogy igen, aztán káprázó szemekkel nézett szét:

- De már úgyis ébren voltam - mondta, és meg volt győződve, hogy nehéz álomból ébredt.